Az anyag mozgásai a rendszerlogika szerint

 A következőkben az anyag mindenféle állapotának mindenféle mozgását igyekszünk rendszerbe szedve leírni és megmagyarázni a rendszerlogika eszközeinek felhasználásával. A rendszerlogikai világképben az anyag és a mozgás elválaszthatatlan egymástól. ezért különösen fontos, hogy az anyag mindenfajta állapotát, és azoknak mindenféle mozgását helyesen lássuk, és helyesen is magyarázzuk.1) A részecskék mozgásai. A rendszerlogikai világképben minden részecskének háromfajta mozgása van, amelyek együtt adják ki a részecske teljes mozgásmennyiségét, azaz energiáját, vagyis a hatóképességét. A hatóképes mozgással rendelkező részecske is csak akkor hatóképes, ha hatásával egy másik részecskét el tud érni. Ennek hiányában van ugyan energiája, de az a mozgásforma, amelyben ez az energia tárolódik éppen nem hatóképes. A mozgások közül tipikusan ez a pulzáció és a perdület. Ezek sem virtuális, hanem valódi mozgások, amelyek minden részecskére jellemzők. A harmadik fajtája a mozgásnak, a helyváltoztató mozgás. A sebesség nem csak ezt, hanem mindhárom mozgásformát jellemzi. Lehetséges, hogy egy részecske egyik mozgásformája kicsi, míg egy másik igen nagy sebességű. Képzeljünk el egy billiárdgolyót, amelyet úgy löktek neki egy másik golyónak, hogy helyben maradt, de gyorsan forog. Amikor a forgó golyót egy másik megközelíti, és hozzáér, a forgás megszűnik, és a golyó elpattan a másiktól. Azaz a perdület ismét helyváltoztató mozgássá alakult. A részecskék mozgásformáinak mindegyike képes átalakulni egy másikba. A részecske teljes mozgásmennyiségén belül a három mozgásforma bármilyen megoszlásban előfordulhat. Azonban mindegyik csak akkor hatóképes, amikor egy másik részecskével kerül közvetlen kontaktusba.

 Ennek okán nincs ellentmondás abban az állításban, hogy a statikus világegyetem tele van mozgással. Igen ám, csakhogy az nem hatóképes, mert a részecskéi nem érik el egymást. Valójában csak a helyváltoztató mozgás hiányzik belőle, azért tűnik statikusnak. Ismert, hogy a gázok tágulása is akkor szűnik meg, amikor a részecskéi már nem érik el egymást. Ekkor teljesen nyomásmentessé válik a gázközeg. Ilyen közeg a statikus Univerzum is. Olyan gázközeg, amelynek már nincs nyomása, ezért nincs hőmérséklete sem, de amelynek a részecskéi mégis rendelkeznek perdülettel, és pulzálnak is, ahogyan a szív dobog. Ezekkel a mozgásokkal azonban egymásra semmilyen módon nem hatnak. A részecskék között a kölcsönhatások ugyanis mindig ütközések útján zajlanak. Minden gerjesztés, azaz mozgásátadás ezen a módon történik. Ezen kívül másféle kölcsönhatás nem is létezik.

 Akkor is erről van szó, amikor a gerjesztett részecskék a saját anyagukból, vagy a felületükön megkötöttek közül kisebb részecskéket “lőnek” ki, mert azok útján ismét csak ütközéssel történik az energia átadása, amikor ezek más részecskéket elérnek. A gerjesztéstől ilyen módon való megszabadulás tipikusan a pulzációs mozgás jellemzője, amely így alakul át a kilőtt részecske helyváltoztató mozgásává. A helyváltoztató mozgás mindaddig egyenes vonalú, amíg a mozgó részecskét valamilyen külső hatás nem éri. A “valamilyen” külső hatás mindig ütközés, csak az nem mindegy, hogy mivel ütközik a részecske, ezért “valamilyen” a külső hatás.

A perdület a részecske forgása. A gömb alakú részecskék forgása nem észlelhető, de hatásában, amikor a részecske ütközés utáni mozgását (elperdülés irányát) meghatározza, mégis észlelhetővé válik. A pulzáció során a gömb formájú részecskék alakja ugyanúgy változik, ahogyan egy megütött labda alakja. Az ütéssel érintett és a szemben levő oldala előbb belapul, majd kiduzzad, újra lelappad, és ez a mozgás periodikusan ismétlődve körbejár az egész felszínén. Ez a mozgásforma sem észlelhető önmagában, csak hatásában. A polarizáció például csak az azonos pulzációs fázisállapotú részecskék leválogatásán alapul. A gömbrészecskék ütközését (résen való áthaladását) ezek a mozgások is befolyásolják. Nagy áthatoló képességük részben abból ered, hogy a perdületük és pulzációjuk folytán szinte fúrják bele magukat a legsűrűbb anyagba is. Ezért csak kevéssé hatnak kölcsön az anyaggal. Különösen, amikor igen nagy a mozgásformáik sebessége. Ezért kell a neutronokat is lelassítani, ha azt akarjuk, hogy hassanak is az anyagra.

            A tetra-részecskék ettől eltérően működnek. A helyváltoztató mozgásuk ugyanolyan, mint a gömbrészecskéké, de már a perdületüknek más jellemzői is vannak. A négy gömbrészecskéből álló tetra-részecskék formája tetraéder. Annak viszont nincs olyan szimmetriatengelye, amely forgástengely lehetne, és a részecske súlypontja is egy középső üregbe került. Bárhogyan forog is az ilyen részecske, mindig úgy tűnik, mintha bukdácsolna. Éppen ezért képesek ezek a részecskék információt hordozni, ami nem más, mint annak az anyagnak a felszíni jellemzője, amellyel legutoljára ütköztek. Az információ a perdületben és a pulzációjukban tárolódik, mert ezeket módosítja az ütközés. A sebességüket nem, de annak irányát szintén módosítja, de ebbe belejátszik a részecske saját másik két mozgásformájának sebessége és iránya is. Ezért ez az információ torzult. A fény által hordozott információ, amelyre a sebesség és irány enged következtetni ezért mindig torzult, amivel számolnunk kell. A tetra-részecskék az anyaggal erősen kölcsönhatnak, mert szinte mindig ütköznek ott is, ahol a gömbök nem. A felületük jóval nagyobb, sebességük azonos tömeg mellett kisebb, ezért nem áthatolók. A tetra-részecskék pulzációja alaposan eltér a gömbrészecskékétől. A pulzáció esetükben csak kétirányú lehet. Csak a párosan összekapcsolódott két-két részecskéjük hossztengelye irányában nyúlhatnak meg és húzódnak, össze periodikusan. Ezek a mozgások a részecskéket összekapcsoló “erők” ellenében történnek, és csak kevés számú kapcsolatot érintenek, amelyek relatíve gyengébbek is, mint a gömbrészecskéket összetartó belső erők. Ezért létezik akkora gerjesztés, amely képes a tetra-részecskéket gömbrészecskékre bontani, ha a gerjesztést nem képesek magukról elvezetni, vagy más mozgásformává alakítani.

             Mindkét részecsketípus csak akkor rendelkezik mindhárom mozgásformával, amikor gázhoz hasonló közeget alkotva, azon belül szabadon mozoghatnak. Más közegállapotokban a mozgás formáinak eloszlása korlátozott. Ezzel már el is érkeztünk a közegek mozgásformáihoz.

             2) A közegek mozgásai. A közegek, bármilyen közegállapotban (halmazállapot) vannak is, mindig részecskékből állnak. Közös jellemzőjük, hogy az alkotó részecskéik közötti távolságot mindig az aktuális gerjesztettségi állapotuk határozza meg. A közegállapot háromféle lehet, amelyet módosít az aktuális gerjesztettség szintje és az, hogy a közeg határolt-e vagy nem. Az első a gáz közegállapot. A gáz állapotú közeg részecskéi a legalacsonyabb gerjesztettségi állapotban olyan távol vannak egymástól, hogy egymással nem ütköznek. Ekkor a gázközeg valójában addig nem is közeg, amíg külső hatás újra azzá nem teszi. Nincsenek benne terjedő hatások. Ezért ez az állapot a gázok nyomásmentes statikus állapota. Csak külső hatásra kezdenek el közegként viselkedni. Ilyen a Statikus Univerzum ősatomi gázközege. Máshol ez az állapot a természetben nem igazán fordul elő.

             Minden más gázközeg olyan gerjesztettségi állapotban van, amelyben a részecskéik – a szabad úthosszon – haladó mozgással folyamatosan ütköznek egymással. Ez a mozgás a gázközegben hőmérsékleti gerjesztésként érzékelhető. Az ilyen közegek a dinamikus gázközegek. Minden ilyen közeg határoltnak tekinthető mindaddig, ameddig benne a részecskék helyváltoztató mozgása meg nem szűnik. A határoltságot maga a közeg sűrűsége okozza, amelyben a részecskék nem képesek szabadon mozogni az ütközések miatt. Ennek ellenére ezekben a közegekben nyomás nincs jelen, és a közeg valójában nem határolt. csupán olyan nagy kiterjedésű, hogy a helyi hatások szempontjából határoltnak tekinthető, mert ezek nem képesek benne a végtelenségig terjedni. Éppen ezért az egész közeg képes, a részecskéi mozgásától függetlenül haladó mozgásba jönni. Ehhez hasonlóan mozognak a felhők. A közegen belül is létrejöhetnek külön, a közeg más részeitől különböző mozgások, amelyek szintén nem a részecskék egyenkénti mozgásaiból adódnak össze, hanem azok azonos reakciójából a közeget ért külső hatásokra. A közeg ilyen mozgásai éppen ezért indukált mozgások. Ilyenek tipikusan a gázközegek áramlásai, mint a szél a Föld légkörében, vagy a hullámmozgások.

             A gázközegek részecskéinek egyik jellemző, helyváltoztató mozgásformája a sugárzás. Ez csak annyiban tér el a lineáris áramlástól, hogy a sugárzást alkotó részecskék a környező közeg más részecskéinél jóval erősebb gerjesztettségi állapotban vannak, és mozgásmenniségük legnagyobb részét a haladó mozgás teszi ki. A gerjesztést a közegen belülről, egy helyi hatástól (csillag) kapják, amely a közeg egészére nem terjed ki. A sugárzás tehát a közeg részecskéinek indukált mozgása. Éppen ezért a közeg nem gerjesztett része ellenáll a sugárzásnak, mint benne terjedő hatásnak, és fékezi annak mozgását. (Amennyiben a közeg és a sugárzást alkotó részecskék képesek egymással kölcsönhatni, hiszen nem feltétlenül kell azonos közeghez tartozniuk!)

             Egy indukáló hatásnak és az azt kiváltó oknak a feltételezése és eredetének magyarázata nélkül ezért nem lehet közegmozgást feltételezni! A mozgás az energia, amely nem választható el az anyagtól, annak valamilyen közegállapotától, ezért energia önállóan nem létezik, és ezért nem is hathat. (A részecske sem más, mint szabad mozgásállapotú szilárd test, amely maga is közeg! Mozgásai az energia elemi hordozói.)

             A gázközegek tipikus mozgásai az áramlások. Az áramlások kialakulásához a gázközeget ért külső hatás szükséges. A lineáris áramlások a gázközeg elsődleges reakciói a közeget ért sugárzásokra, amely a gerjesztés egyik formája, és részecskék (nem a gázközeg saját részecskéi!) egyirányú árama indukálja a gázközegben. A sugárzás a közegrész, vagy a közeg egészének a részecskéivel ütközve, azokat egyirányú helyváltoztató mozgásra kényszeríti. Az áramlást a közeg gerjesztést nem kapott részecskéi fékezik, ezért az elhal, amint az egész közegben eloszlott a bevitt mozgási energiája.

             A közegnek a benne mozgó lineáris áramlással érintett, és annak határán levő nem érintett részei között határfelület alakul ki, amely egy másodlagos, a lineáristól jelentősen eltérő áramlást indukál a nem mozgó közegrészben. A határfelület mentén a lineáris közegáramlás fékeződik a neki ellenálló mozdulatlan közegrész részecskéivel ütközve, és így folyamatos irányváltozást szenved. Így alakulnak ki a lamináris spirális áramlások, az örvénylések.

             A lamináris spirális áramlás, azaz az örvény nem széttartó, hanem összetartó módon mozdítja meg a közeg részecskéit. Az áramlás egy térbeli archimédeszi spirált hoz létre, amelynek egyes fordulatai egymással is kölcsönhatva egy virtuális űrtengelyt (csövet) alakítanak ki ott, ahol az egyre szűkülő pályán, egyre gyorsuló mozgással érkező részecskék ütközéseinek energiája már nem teszi lehetővé újabb részecskék belépését, mert a közeg olyan sűrűvé vált, hogy szilárd falként áll ellen az újabban érkező részecskéknek. Ekkor és ezen a helyen, a virtuális tengely falán a torlódó részecskék újra irányt változtatnak, és a virtuális tengely két vége irányában folytatják nem táguló, de megnyúló spirális pályán az útjukat. A világűr közegeiben az ilyen örvényléseknek az űrtengelye a fekete lyuk, az örvényközéppont.

 Gravitációsan egyenirányított térben (a Földön) az örvény csak egy irányú, és egykörös. A részecskék az űrtengely mentén a gravitáció hatására csak a Föld irányába képesek mozogni. Mivel a Föld felszíne szilárd határt képez, ezért azon az űrtengely egy táguló spirálissá terül szét, amelyben a részecskék visszajutnak az örvény eredeti spirális áramlásába, a határfelületre. A gravitációs tér-irányítástól mentes térben az örvény kétirányú, és kétkörös. A tengely mindkét végén kialakul az a táguló cső alakú áramlás, amely a részecskéket lassulva visszaviszi az örvényáramlás kezdeti síkjának a széléhez. Ezzel mindkét esetben az örvénylés zárt áramlási rendszerré válik, amely kiválik a közegből, és önálló életet kezd el élni. Mozgása nem, vagy csak igen lassan csillapodik, mert már nincs kölcsönhatásban a közeg még nem áramló, fékező hatású részeivel. Az örvény mindkét fajtájánál az űrtengely falán belülre nem kerülhetnek be a közeg részecskéi. Ott tehát az adott gázközegre vonatkoztatott vákuum van. Az űrtengely falában az igen nagyszámú ütközéstől  igen nagy gerjesztést kapnak a részecskék, amelytől csak kisebb részecskék kisugárzásával képesek megszabadulni. Ez a nagy energiájú indukált részecskesugárzás a tengely két végén sugárkévék formájában távozik. Amint láthattuk, a sugárzás áramlást, az áramlás pedig sugárzást képes indukálni a gáz-közegben.

             A gázközegek ennél egy még különösebb áramlási jelenséget is produkálnak, amikor a külső hatás azt lehetővé teszi. Ez pedig a füstkarika örvénylés, vagy más néven az örvénygyűrű. Az örvénygyűrű szintén egy zárt örvénymozgás, amelyet karikába csoportosult örvénylésekként lehet leírni, amelyeknek spirális áramlási síkjai egymásba kapcsolódnak. A felbomlásakor ugyanis különálló örvénylésekre esik szét. Az örvénygyűrű a gömbhöz hasonlóan zárt egyfelületű alakzat (toroid forma), amelynek tengelye az örvényéhez hasonlóan belül üres áramlásmentes tér. Tengelye a “testen” kívül, a belső gyűrű közepén húzódik. Noha tengelyük van sem az örvény, sem az örvénygyűrű nem forog. Sem a bennük zajló mozgás, sem az egész rendszer mozgása nem forgás, hanem áramlás. Mivel kívülről nézve az alakjuk forgástest forma, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy amit látunk, az forgás. Ez a következtetés azonban téves.

             A gázközegek mozgásai a hullámmozgások is. Ezek kifejezetten a külső behatásoknak a gázon, mint közegen való keresztül-terjedéséhez kapcsolódó részecskemozgások. A hullám, mint zavar terjed át a közegen, amely azon alapul, hogy a közeg részecskéi egymásnak adják át, adják tovább a zavartól kapott mozgásmennyiséget. Ezért a részecskék mozgása csak addig terjed, ameddig a mozgást át nem adják a velük szomszédos részecskéknek. Így valójában csak a mozgás halad a közegben, a közeg nem jön áramlásba. A közeghullám nem más, mint a hatás átadása a közeg szomszédos részecskéi között ütközések útján. Az ütközés után a hatásirányból a részecske visszapattan, és újra ütközik a mögötte érkező részecskével, és a mozgásuk kioltódik. Ettől úgy tűnik, mintha a hatás (hullám) a közeg sűrűsödései és ritkulásai útján terjedne. A közeg a hatás mögött visszanyeri a behatás előtti mozgás (gerjesztettségi) állapotát. A mozgás terjedésének iránya megegyezik az eredeti hatás irányával, amely a hatásponttól félgömb vagy gömb alakban terjed tovább. Az egyhullám (szoliton) kivételével a terjedő hatás intenzitása folyamatosan csökken, ahogyan távolodik a hatásponttól.

             A folyadékközegek mozgásai a sugárzás kivételével teljesen azonosak a gázközegek mozgásaival akkor is, ha a folyadék kényszer-folyadék (csak a nagy gerjesztés miatt – hő – került ebbe a közegállapotba, és részecskéi között nincsen kötés, noha egymáshoz érnek), és akkor is, amikor valódi folyadékról van szó (a víz, amelynek részecskéi összekapcsolódva alkotják a folyékony közegállapotot). A folyadékközegek örvényléseinek űrtengelyét (cső) belül annak a gázközegnek az áramló részecskéi töltik ki, amellyel a folyadék határfelületet alkot. A határfelület a folyadékok és a gázok között a felületi (felszíni) hullámmozgások helyszíne. A felületi hullámok mozgása a legalaposabban tanulmányozott a hullámmozgások közül. Mégis érdemes kiemelni közülük egyet: az egyhullámot (szoliton), amelynek viselkedése analóg a gázok és folyadékok egyik belső áramlási jelenségével, az örvénygyűrűvel, amit az egyhullám analógia alapján akár egyörvénynek is nevezhetnénk. Mindkettő jellegzetessége, hogy nem csillapodik, noha két teljesen különböző jelenségről van szó. Az egyhullám valódi hullám, azaz egy behatás továbbterjedése a közegen keresztül, míg az örvénygyűrű egy elkülönült komplex áramlási rendszer, amely fúrja előre magát a közegben. Az örvénygyűrű a folyadékokban is létrejön, és ugyanazok a jellemzői, mint a gázokban.

Ez a fotó az elsüllyedt Arizona hadihajó tartályából cseppenként szivárgó, a felszín felé haladó örvénygyűrűit ábrázolja.

 Itt http://www.dailymotion.com/video/x182de_delfin-buborek-dolphin-bubble_animals egy olyan videó látható, amelyen delfnek fújnak buborékot, és azzal játszanak a vízben. Sok hasonló videó található a Neten, de egyiknél sem említik meg, hogy valójában nem buborékot fújnak, hanem vízből a füstkarikához hasonló örvénygyűrűt fújnak a szájukkal, amihez csak azért adnak hozzá egy kis levegőt a légzőnyílásukból, hogy a levegő ezüstös fénylése láthatóvá tegye, és játszani lehessen vele. Más ilyen videókon jól látható, hogy az örvénygyűrű mennyire stabil, és mennyire nem fékeződik.

Hasonló felvételeket találhatunk a Neten a füstkarika ágyúkról, amelyekkel nagy távolságból is eloltható a gyertya.

         3) A szilárd, sűrű anyagú testek mozgásai tulajdonképpen azonosak a részecskék mozgásaival, mert a testek sem mások, mint nagyméretű (kiterjedt) részecskék, és a részecskék sem mások, mint kicsiny tömör testek. Még abban is azonosak, hogy kisebb részekből állnak. A kiterjedt testek mozgásait azonban közvetlenül észleljük, és meg tudjuk figyelni a közegben való mozgásaikat is, nem úgy, mint a részecskékét. Ezért, ha és amikor olyan mozgásformát észlelünk a testek vizsgálata során, amelyeket a részecskéknél nem észleltünk, következtethetünk arra, hogy azok a részecskékre is jellemzők, csupán közvetlenül észlelni nem vagyunk képesek. De a hatásaikat lehet, hogy már most is észleljük, csak éppen az észlelés hiányossága miatt másnak tulajdonítjuk.

             Ugyanis a kiterjedt testek mozgásai is háromfélék a természetben. Haladó/helyváltoztató mozgás, forgás és pulzáció. Ezek azok a mozgásformák, amelyre mind a részecskék, mind a testek egyszeri külső behatásra további behatások nélkül képesek. Minden, ezektől látszólag eltérő mozgásformához további, ráadásul folyamatos behatások szükségesek. Az csak látszat, hogy a mozgás a testek saját képessége. Ez az, amiért a testek mozgása külön fejezetet érdemel. Csak az alaposabb vizsgálat mutatja majd meg, hogy ez valóban így van, és hogy valósága kísérleti úton is bizonyítható.

            Az első – látszólag eltérő – mozgás a keringés. A keringést úgy írhatjuk le, mint egyensúlyi pályán való periodikus, haladó és kötött mozgást, amelynek sebessége külső hatás hiányában közel állandó. Miért is egyensúlyi a keringési pálya? Azért, mert tapasztalati tény, hogy ilyen pálya (kör, vagy ellipszis) csakis akkor maradhat fenn, ha a pálya által leírt kör középpontja felé és onnan kifelé mutató két hatás létezik, és azok nagysága azonos, azaz a pálya minden pontján éppen kiegyenlítik egymást.

             Nézzük meg először a szokásos példát, majd nézzük meg, hogy az kiterjeszthető-e, és ha igen, hogyan a természetben észlelt keringő mozgásokra. A szokásos példa a madzagon forgatott kő, amelyet mindenki ismer és maga is képes megtapasztalni. Mivel a vizsgálati módszer a rendszerlogika, amely elemi összefüggésekkel működik, bontsuk fel a kísérletet elemeire. Leltározzuk fel, hogy mi is kell hozzá.

             Először is kell egy mozgató – ez az ember, aki egy test, amely rendelkezik a mozgatás képességével. Másodszor kell egy másik test (kő), amely az embernél kisebb tömegű, és maga nem rendelkezik a mozgatás képességével, másként maga mozogna, tehát tehetetlen test. Harmadszor kell egy harmadik test, amely a két testet (az embert és a követ) fizikailag, távolságtartó módon összekapcsolja, noha a kapcsoló képesség nem a sajátja, hanem az emberé. Negyedszer kell egy olyan közeg, amelyben a különálló testek mozgása lehetséges, ez a levegő.     

Eddig a leltár. Legalábbis, látszólag ennyi kell a jelenség létrehozásához. Most elkezdhetnénk a forgatást, de itt azonnal meg is kell állnunk, mert előbb tisztáznunk kell, hogy mi is történik akkor, amikor az ember valamit forgatni kezd. Van-e jelen ilyenkor forgás egyáltalán? Ugyanis az ember nem kezd el forogni, hanem a karját kezdi el forgatni, ami megint csupán látszat! Valójában a karját keringetni kezdi maga körül! Ez elsőre szőrszálhasogatásnak tűnhet, de később majd beláthatjuk, hogy éppen itt van a lényege annak, hogy a folyamatokat helyesen képezzük le, és ezzel valóban megérthessük. Most küszöböljük ki ezt, és az ember kezdjen el saját tengelye körül forogni, mert akkor viselkedik úgy, mint más, élettelen merev testek a természetben. Ebben az esetben az ember mozgása a madzagon keresztül közvetítődik a kőhöz, és a keringés létrejön. Sajnos ez megint csak a látszat, amely mögött további elemi összefüggések húzódnak meg, amelyek nélkül a valóság nem látható meg.

Ugyanis, ha a valóságban próbáljuk meg a keringést forgással létrehozni, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a forgó központi test nem kezdi keringetni a hozzákötött testet, hanem felcsavarja a zsinórt és ezzel magához húzza a másik testet. (Kipróbálhatjuk egy fúróval, csak legyünk óvatosak!) Ezért ahhoz, hogy a kísérlet egyátlatán forgatás útján sikerüljön, a madzagot ki kell cserélnünk egy merev testre, egy rúdra.

             Nézzük meg, hogy mi is történik valójában. Az ember a kezén és a madzagon keresztül össze van kötve a kővel, azaz egytestté van a három test egyesítve. A látszatot az hozza létre, hogy a középső test, a madzag, hajlékony és rugalmas. Ezt is kiküszöbölhetjük azzal, hogy a madzagot helyettesítjük egy rúddal. Ekkor láthatjuk meg végre, hogy a keringés nem más, mint egyetlen merev test forgása, amelynek egyes részei külön keringőnek látszanak. Helyesebben: egyetlen sor részecskéje forog (tengely) az összes többi részecskéje kering! Ez a valóság! Minden forgó merev test minden részecskéje kering, csupán a középpontjában levő egyetlen részecske forog. Ez alapján felismerhetjük az összefüggést, hogy a keringés csak akkor jön létre, ha a különálló testek egyetlen testté vannak egyesítve. Ezt az összefüggést kell hozzáadnunk a leltárunkhoz, amit a keringés létrehozásához állítottunk össze.  Most, és csak most kezdhetjük el megvizsgálni, hogy ez a kísérleti elrendezés mennyiben felel meg a bolygók keringésének, és magyarázható-e a kísérlet alapján a bolygók keringése.

             Így ugyanis azonnal belátható, hogy ebből az elrendezésből semmiféle következtetés nem vonható le a bolygók keringésére, mert a két elrendezés észlelhetően semmiben sem hasonló. De nézzük meg tételesen is, hogy a bolygók keringése mennyiben elégíti ki a kísérleti elrendezésben felleltározott követelményeket. VAN egy test a pálya középpontjában, a Nap. NINCS a Napnak olyan mozgató ereje, amely a bolygók mozgását az egyenestől körpályára térítené. VAN azonban a Napnak olyan részecske-sugárzása, amely a testeket tőle távolítani igyekszik. VAN egy test, a bolygó, amelynek tömege kisebb, mint a központi testé. NINCS egy test, sem rugalmas, sem merev, amely a központi testet és a keringő testet TÁVOLSÁGTARTÓ módon egytestté összekapcsolja. VAN olyan közeg, amelyben a mozgás lehetséges, ez a naprendszer vákuuma. Ennyiből már látható, hogy a madzagos keringési kísérlet alkalmatlan a bolygók keringésének helyes leképezésére, vagy modellezésére tehát nem használható példaként sem. (A távolságtartó ebben az esetben azt jelenti, hogy maga a test közvetíti a közelítő és a távolító “erőket” is úgy, hogy közben a távolság nem változik, azaz az erők egyesúlynban vannak.)

             Kísérleti úton létrehozható modell hiányában úgy tűnik, hogy csak a rendszerlogika marad, amivel tovább léphetünk. A bolygók keringése létrejöttéhez szükséges körülményeket a sikertelen modell alapján tovább is bonthatjuk elemi összefüggésekre. Például a két testet összekötő madzagot felbonthatjuk arra a két hatásra, amiket megtestesít. Ez a távolságtartás, illetőleg annak két összetevője, amelyet minden szilárd test “tud”. Ellenáll az őt nyújtani, és ellenáll az őt összenyomni akaró hatásoknak. Ezen a nyomon elindulva rájöhetünk, hogy a madzagot, amely nincs ott a Nap és a bolygó között, kiválthatjuk két olyan hatással, amelyek egyike a bolygót a Nap felé, a másik pedig a Naptól kifelé igyekszik NYOMNI! A rendszerlogikából tudjuk már, hogy az erő, az energia és a hatás mind-mind az anyag mozgása. Ha a keringés létrejött, akkor a két NYOMÁSNAK is léteznie kell, még ha nem is látjuk, csak, hatásukból következtetünk vissza a létezésükre. A nyomásról viszont már tudjuk azt is, hogy kétféle létezik: a statikus, zárt téri, gerjesztett gáznyomás, és ennek dinamikus (azaz MOZGATÓ!) változata, a nyílt téri áramlási nyomás. Mivel itt mozgásról van szó, csakis az áramlási nyomás jöhet számításba. A madzag távolságtartó “képességét” két, egymással szemben ható áramlással helyettesíthetjük a bolygók esetében. De igazolható-e ez a logikai fejtegetés kísérletileg is a gyakorlatban? Létezik-e olyan kísérleti elrendezés, ahol két áramlás tart egyensúlyban egy testet egy gázközegben? Igen, létezik. Aki maga is látni akarja, az látogasson el a Csodák Palotájába, és mindjárt a bejárat mellett láthatja azt a gépet, amely egy labdát tart a levegőben egy erős légáramlással a gravitáció,azaz egy másik áramlás ellenében. Ez csak annyiban más, mint a Nap és a bolygók viszonya, hogy a labda nem kering. De ez is egyszerűen megoldható, mert csak a légfúvót kell körbe forgatni, és a labda máris keringeni fog. Sőt! Ez az elrendezés még azt is lehetővé teszi, hogy a labda közben szabadon forogjon is, mint a bolygók, amit a madzagos elrendezés eleve nem tett lehetővé.

             Belátható, hogy ebből a kísérleti elrendezésből már vonhatók le következtetések a testek keringésére nézve, mert olyan nagyfokú a hasonlósága az észlelt valósággal. Nem véletlen a szóhasználat. Amit a bolygók mozgásánál látunk, az csak az észlelt valóság, de még nem az elemi összefüggések mentén logikailag is feldolgozott, megértett valóság. Azt csak akkor láthatjuk meg, amikor legalább logikai úton megtaláltuk azt a két közeget, amelynek szemben ható áramlásai a pályájukon tartják a bolygókat. Ezek közül az egyik a Napnak az a sugárzása, amellyel az őt érőfolyamatos gerjesztést igyekszik magáról elvezetni, a másik pedig az az áramlás, amelytől a folyamatos gerjesztést kapja, bármilyen részecskékből álljon is az. Most tehát már megvan a két nyomásunk is a leltárból. Már csak azt a hatást kell megtalálni, ami a bolygókat helyváltoztató mozgásra bírja. Ez azonban már megvan. Ez a Napot és rendszerét kialakító örvénylés eredeti mozgása, amelyet a benne kialakult bolygók mindegyike követ. A szilárd testek keringése egytestté egyesítés és az ember mozgató képességének igénybe vétele nélkül így jöhet létre a természetben.

A további mozgások kifejtését, idő hiányában, egyelőre elhalasztjuk.

             4) A szilárd merev testek kötött mozgásai.  – lengések, rezgések,

             5) A szilárd merev testek szabad mozgásai – szabadesés, keringés

             6) A rugalmas szilárd testek mozgásai. Nyúlás, összehúzódás, hajlás-visszahajlás, hullámzás,

             7) A mozgások sebessége: a közegek belső határsebességei. 

            8) A mozgások fékeződése, és különleges esetei.

A közegben minden mozgás fékeződik abban a mértékben, amilyen mértékben a közeg részecskéivel ütközik a benne mozgó anyag. A közeg sűrűsége ezért befolyásolja a fékeződés mértékét. Amikor azonban az örvénygyűrű halad a közegben, akkor a belső peremen az anyag előre, a haladás irányában mozog, míg a külső peremen hátrafelé mozog. Éppen úgy, ahogyan mellúszásban úszunk, vagy evezünk. Ezért halad előre az örvénygyűrű abban a közegben, amelyben kialakult.  A fékeződést befolyásolja az is, hogy a részecskék az örvénylésben egymáshoz érve tömegesen alakítják át egyedi perdületüket haladó mozgássá, maguk előtt ezzel megformázzák, dinamizálják a közeget anélkül, hogy ehhez a haladó mozgás energiáját használnák! Úgy tűnik, mintha extra energiához jutnának valahonnan, pedig csak a perdületük energiája is hasznosul, ami más esetekben nem segíti a haladást. Így már nem statikus közegben, hanem áramlásban haladnak, amelynek iránya azonos az örvénygyűrű haladási irányával.

9) A mozgás hatásai: az anyag minden mozgása más anyagokat gerjeszt, azaz mozgásra kényszerít. A kölcsönhatás minden esetben ütközés, vagy felületi érintkezés. Ez az oka mindenfajta kölcsönhatásnak.

10) A mozgás különleges hatásai – a csúcshatás, az ostorcsapás vagy ostorvég hatás.

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia