Morfológiai modellezés

A morfológiai modellezés egy gyakorlati módszer, amely a tudomány eredményei alapján, a rendszerlogika és az alaktani illeszkedés összefüggéseinek alkalmazásával értelmezi újra a világ jelenségeit és elkészíti azok valósághű modelljét. Ezekból a rendszerlogika segítségével létrehozható a Dinamikus Univerzum Morfológiai Modellje. Mottó: Minél többet hivatkozol mások gondolataira, neked annál kevesebb saját gondolatod lesz.

IV. Béla király sírja Esztergomban

IV. Béla királlyal és tetteivel eddig már többször találkozhattunk a történetben, de róla részletesen eddig nem szóltunk. Most sem igazán róla lesz szó, hanem arról a lehetőségről, amely eddig nem adatott meg a magyar történelemkutatásnak. Nevezetesen, egy bizonyíthatóan magyar király sírhelyének megtalálásáról, amely valóban lehetővé tenné az Árpád-házi uralkodók DNS-ének vizsgálatát. IV. Béla erre a legalkalmasabb jelölt, hiszen nem Székesfehérváron temették, a tatárjárás pusztítása után halt meg, és a sírját a török korban sem dúlták fel, legalábbis ennek írott nyoma nem maradt, pedig temetési helyéről, Esztergomról több török történetíró is részletesen szól.

IV. Béla király temetéséről a Krónikák és más források a következőt írják.

Képes Krónika

„A király az Úr 1270-ik évében halt meg, május harmadikán, pénteken, a szent kereszt megtalálásának napján a budai szigeten; testét Esztergomban temették el a minorita testvérek egyházában, melyet Béla király még életében költséges és szép munkával építtetett a dicsőséges Szűz tiszteletére.  Ott nyugszik boldogan Mária nevű feleségével, a királyné asszonnyal, a görög császár leányával, és legkedvesebb fiával, Bélával együtt. Virtusokkal teljes férfiú volt, akinek emlékezete minden magyaroknak és sok más nemzetbelinek szájában édes, mint a méz mind a mai napig. Testét Fülöp esztergomi érsek, igazság ellenére, kihantoltatta az említett egyházban, és igaztalanul a saját székesegyházában temettette el. Ezt az ügyet sokáig perelték a pápa előtt, végül is a minorita testvérek tisztességben és újból visszanyerték, és a Szűz oltára előtt még dicsőségesebben temették el. Itt ezek a szép versek olvashatók: „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek!” Továbbá: „Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.”

Kézai Simon krónikája

„IV. Béla királyról.

Ez után uralkodott fia Béla, ki a minorita barátoknál Esztergomban van eltemetve. Ennek idejében a mongolok vagy tatárok három oldalról beütnek Magyarországba ötszázezer fegyveressel, ezen kivűl lévén még negyvenezerig való századosuk és tizedesök; kikkel a nevezett király a Sajónál szembe szállván, a mongolok legyőzik, Urunk születésének ezerkétszáznegyvenegyedik esztendejében; hol az ország csak nem egész katonasága tönkre jutott, maga Béla előlök a tengermellékre szaladván. S miután a tengermellékről visszatért, Fridrik austriai herczeg haddal támada rá, kit Bécs-Ujhely előtt a magyarok láncsával mellbe szúrva elvesztének.”

Archeológia. Altum Castrum online magazin. Búzás Gergely – Kovács Olivér

„IV. BÉLA SÍRJA: EGY ELVESZETT ESZTERGOMI TEMPLOM

Esztergomban, a ferencesek Segítő Szűz Mária-templomában temették el, amit a királyi család építtetett újjá 1242 után. 1270 januárjában újabb veszteség érte a királyi párt, hiszen elhunyt apáca lányuk, Margit. Május 3-án meghalt IV. Béla király, júniusban, vagy júliusban pedig az özvegye, Mária királyné is. Kettejüket szeretett kisebbik fiuk mellett helyezték nyugalomba az esztergomi ferences templomban.

Ezért is temette az esztergomi ferences templomba 1269-ben elhunyt, szeretett kisebbik fiát, Bélát, majd a következő évben bekövetkezett haláluk után őt és feleségét is itt helyezték végső nyugalomra. Vele is megismétlődött azonban apja sorsa: sírhelyéről végül per döntött. Temetése után ugyanis Türje nembéli Fülöp esztergomi érsek kihantoltatta és átvitette tetemét a Szent Adalbert katedrálisba, amiért a ferencesek pert indítottak Rómában, amit 1272-ban meg is nyertek, így az érsek halála után, 1272 decemberében a király földi maradványai visszakerültek a templomukba. A vörösmárványból faragott királyi síremlék a templom szentélyében, a főoltár előtt állt, amint a Képes Krónika, Jan Dlugoss és Antonio Bonfini krónikája is leírja. A Képes Krónika megőrizte a sírfelirat két részből álló szövegét is:

„Aspice rem charam tres cingunt Virginis aram

Rex, dux, regina quibus adsint gaudia trina.

Dum licuit, tua dum viguit rex Bela potestas

Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas”

„Nézd ezt a kedves dolgot: hárman veszik körül a Szűz oltárát

Király, herceg, királynő; legyenek háromszorosan boldogok.

Míg lehetett, míg a te hatalmad, Béla király, erős volt,

a csalárdság elrejtezett, a béke szilárd volt, tisztesség uralkodott.”

(Horváth János fordítása)

Az 1543-ban török kézre került Esztergom városát az 1595-ös keresztény ostrom szinte teljesen elpusztította. A város templomainak már csak a romjai érték meg a törökök 1685-ös végleges kiűzését. A ferencesek a visszafoglalás után hamar visszatértek a városba, de az egykori kolostoruk helyét nem tudták azonosítani, így 1697-ben a város közepén álló egyik romos templom helyét kapták meg. Egy másik közeli, a Vízi kapuval szemben álló templomrom helyén 1699-ben épült fel a város Szent Péternek és Pálnak szentelt plébániatemploma. Bél Mátyás a 18. század első felében azt a hagyományt jegyezte, fel, hogy a középkori ferences templom ennek a plébániatemplomnak a helyén állt, és a helytörténeti kutatás a XX. század második feléig ezt a véleményt is követte. Ezzel szemben a város múltjának legkiválóbb régész-kutatója Horváth István, a barokk-kori és ma is működő ferences kolostor helyre teszi a középkori ferences rendházat és templomot. Mindkét barokk-kori templom helyén kerültek elő középkori épületmaradványok és sírok, de döntő bizonyíték a templomok azonosítására máig nincsen.”

A Wikipédia szócikkében temetési helyéről a következűket olvashatjuk.

„Halála után az esztergomi ferencesek templomába temetkezett családjával. A halála után következő anarchikus időszak miatt a kor embere a béke nagy királyát látta benne.

A Magyarország Régészeti topográfiája Esztergom fejezetében IV. Béla temetési helyéről Horváth István régész a Ferencesek kolostora kapcsán, a következőket írja.

A források mind megegyeznek abban, hogy IV. Béla királyt, a feleségét és Béla fiát a Ferencesek templomában Esztergomban temették el. A probléma abból adódik, hogy senki nem tudja biztosan, hogy Esztergomban hol állt a Ferencesek temploma, amelybe temették. Amint a Régészeti Topográfiában és az Archeológia idézett cikkében is láttuk, Horváth István régész feltételezése az elfogadott, miszerint a Ferencesek kolostora azon a helyen állt, ahol a mai kolostoruk is található. Tehát, a királyt ott temették el, de a sírja régészeti ásatással nem található meg, mert ott áll rajta a mai kolostor. Ennek megfelelően, a király temetési helyének emléktábláját is a kolostor külső falán helyezték el.

Érdekesség, hogy a kolostor és a mellette levő Ferences Gimnázium udvarán jelenleg is folyó ásatások nem igazolták, hogy ott állt volna a kolostor. Igazolták azonban azt, hogy a római kori és a középkori járószintek a mai felszín alatt több méter mélységben találhatók meg. A török kiűzése utáni építkezésekkor a romokat ugyanis nem takarították el, hanem elegyengették, és az építkezést azon a szinten folytatták. Ennek a megoldásnak a munkamegtakarításon kívül más értelme is volt, mert a Duna egyre növekvő szintű árvizei gyakran pusztították el a várost. Minél magasabban volt tehát a járószint, az áradás annál kevésbé érte el, annál kevesebb kárt okozott.

Mivel, ahogyan korábban már jeleztük, a királyi temetkezés jellemzően altemplomban történt, az altemplomnak mélyen a középkori járószint alatt kellett lennie, aminek a nyomát teljesen eltakarja az elegyengetett rommező. Azaz, bármelyik templomban temették is el a királyt, annak mélyen a középkori járószint alatt, a régi helyén épített új templom alapozásánál is mélyebben kell lennie, hiszen a romba dőlt régi templom alatt volt.

Természetesen a török kor utáni építkezések során is felhasználták a korábban ott álló épületek megmaradt romjait, de nem azok alapjait, hanem az alapokon megmaradt falakat használták alapozásnak. Így nem kellett alapot ásniuk és alapozást építeniük, a törmelékrétegben megmaradt felmenő falak szolgáltak alapként. Ugyanígy jártak el az árvizek által romba döntött házak újjáépítése során is a későbbiekben.

Nézzük meg a Google Föld műholdképén, hogy hogyan is néz ki ma a kérdéses helyszín.

A képen jól látszik a Kis-Duna partján, a valamikori halpiacnál álló, Szent Péter és Pál plébániatemplom, és mögötte a Ferencesek kolostora. A halpiacnál (ma Pór Antal tér) volt a vízi kapu, ahol régen egy híd is vezetett át a szigetre, az ottani kolostorhoz. A következő két metszeten (Zimmerman és Meyerpeck metszetei) az 1595-ös állapot jól látszik, és a templomok helyzete is hasonló.

A metszetek alapján megállapítható, hogy azon a helyen, ahol ma a Ferences kolostor áll, akkoriban valóban állt egy nagy templom, ami azonban nem kolostortemplom volt, hanem valószínűleg a Királyi város, Alba székesegyháza. Ennek a nagy templomnak a romjain épült fel a mai Ferences kolostor. Ezt, a romjaiban valószínűleg még akkor is azonosítható templomhelyet kapták meg a Ferencesek, amikor az országnak a töröktől való felszabadulása után visszatértek Esztergomba.

Ha azonban jobban megnézzük a két metszetet, akkor láthatjuk, hogy a vízi kapu hídjának másik (déli) oldalán, a bástya mögött áll egy felismerhető, zárt udvarú kolostorépület, kicsi toronnyal. (A metszeten nyíllal jelöltük.) A toronyhoz tartozó kicsi templom irányítása (keletelése) azonos a plébániatemploméval. A régészek úgy tartják, hogy a plébániatemplomot az eredeti helyétől kicsivel északabbra építették újjá, és körülötte temető volt, amelynek egy része most a templomkert, és a templomkertet a kolostorépülettől elválasztó út alatt van. Úgy gondolták, hogy eredetileg ott állhatott, ahol a metszetek szerint a kolostorépület kis temploma állt. Nos, nem gondolják rosszul, csak az egy másik templom volt, a Ferences kolostor temploma. Legalábbis szerintünk ott volt a kolostor.

A hely a Google Föld műhold felvételén itt van.

Nézzük meg, hogy miért is gondoljuk úgy. Több okból is, amelyek közül az első az, hogy a halpiac helye szorosan kapcsolódik a templom és a kolostor helyzetéhez. A papság és szerzetesek ugyanis böjt idején hús helyett csak halat fogyaszthattak, aminek ebben az esetben a forrása a halpiac volt, ahova a halat a halászok egyébként is behozták. Ennek a kolostornak ugyanis nem volt halastava, de nem is volt rá szükség, mert ott volt a Kis-Duna és a halászok kikötője is. A szerzeteseknek beszolgáltatandó halat is oda hozták a halászok. A plébániatemplomot ellátó papok kevesen voltak, egy-két fő maximum, de a szerzeteseknek, a kolostornak sok hal kellett. A kolostor haltartó bárkái tehát ott voltak kikötve a híd mellett, a halászkikötőben. Erről a Régészeti Topográfia a Dunai kapu kapcsán így ír.

A másik ok az, hogy a Ferencesek kolduló, szegénységet fogadó szerzetesekből álló rend, nincsen tehát vagyonuk. Nem véletlen ezért, hogy a király, a királyi székhelyen maga építtetett nekik kolostort és templomot, amely a rend jellegét tükrözendő nem lehetett hivalkodó, inkább szerény. Ezért nincs is a szeme láttára a metszetek készítőinek, nem úgy, mint a nagy templomok, a székesegyházak.

Harmadrészt, a véleményünk szerint a király azon a helyen építtette a kolostort, ahol előde Géza-István király az első görög templomot alapította, átellenben a szigeten levő Szent Mihály egyházzal. A görög templom romjaira építhették a kolostort. A híd körül ezzel egy egyházi körzet jött létre. Egy székesegyház, a plébániatemplom, a görög templom helyén a Ferences kolostor, és velük átellenben, a szigeten a Szent Mihály egyház és kolostor. Ez volt az egyházi Alba, Alba városában! A Ferencesek mai kolostora tehát a korabeli Alba székesegyházának helyén áll!

Negyedszerre pedig azért gondoljuk így, mert a király oda akart temetkezni, tehát olyan templom kellett, amelynek altemploma van, és szerzetesek is kellettek, akik a sírját fenntartják és gondozzák. A szigeti kolostor, ahogy már korábban jeleztük, foglalt volt. Ott temették el a sírkápolnában Gézát és Mihályt, valamint elsőre István királyt is. A parti görög templomnak azonban volt altemploma! Arra tehát lehetett kolostortemplomot alapozni. A mai plébániatemplomnak is van altemploma, jártunk is benne, azonban az új építésű, akkor építhették, amikor a plébániatemplomot átépítették a mai helyére (1699).

Ötödszörre azért gondoljuk így, mert időközben elhunyt kutatótársunk, Harcsa Gábor, aki a Ferences gimnáziumban tanult, gyerekként sokat tartózkodott a nagyszüleinél, a Jókai út 7. sz. alatt, ahol olyasmiről értesült, ami arra utal, hogy a volt kolostorhely altemploma ma is épen van a föld alatt. Elmondása szerint a nagyapja a ház hátsó részén a Duna irányába nyúló boltíves pince végében egy csizmadia műhelyt akart kialakítani, akkor a pince padlója alatt egy nagyméretű vörös márványlapot találtak. Az elmozdított kőlap alatt hatalmas üreg volt. Mikor a nagyapja segédei levilágítottak a mélybe, vörös márványkoporsókat láttak. A segédek le akartak ereszkedni, de a nagyapja nem engedte nekik. A nagyapja ezután több kocsi földet hozatott, és a sírkamrát betöltötték földdel, majd a pincerészt is elfalazták. A helyet betemették és lebetonozták. Nem szóltak róla senkinek. Harcsa Gábor szerint a szomszédos pincékből elérhető lenne a hely, de neki nem sikerült a szomszédokkal kiegyeznie. A Jókai utca 7. számú ház az általunk valószínűsített kolostor területén belül van.

Végül azért gondoljuk, hogy ezen a helyen lehet a IV. Béla alapította Ferences templom, mert a Jókai utca 1. sz. alatt, a IV. Béla utca sarkán áll az esztergomi Sándor palota, amelynek történetében szerepel egy, az egyébként üres telken álló „pince”, amely része lehetett a templomnak.

A palota történetéről a Wikipédia szócikke ezt írja.

„Az esztergomi Sándor-palota a belvárosban, a Jókai utca 1. szám alatt, a Bottyán János utca, és a IV. Béla király utca találkozásánál álló műemléki épület. A rendszerváltás után ez volt az Alkotmánybíróság székhelyének felajánlott épület.

A ház helyén Bottyán János serfőzdéje állt. (A király 1698-ban szabad italmérést biztosított neki.) A telken talált pincében rendezte be ideiglenes serfőzőjét a köbölkúti birtokán épülő sörfőző elkészültéig. Ekkor egy vesszőfonatból és sárból hevenyészett szalmafödeles épület állt a telken, ami a köbölkúti épület felépülésével elhagyottá vált. Bottyán vagyonának elkobzása után Kukländer Ferenc városparancsnoké lett, akitől Papes Ádám, a városőrséghez tartozó alezredes vette meg, és vályogházat épített ide. Az ő özvegye, Kosztolányi Erzsébet adta el 1718-ban gróf Sándor Menyhért alispánnak, akinek a fia, Mihály 1823-ban új épületet emelt egy ismeretlen esztergomi kőműves mesterrel. Sándor Mihály összesen kilencezer forintot költött a házra, amit 1740-es években átépítettek. Az 1770-es években, Sándor Mihály fia, Antal kibővítette, és mai formájára alakíttatta, feljegyzései szerint kétezer forintot költött rá. Jövedelmei növelésére 1778-ban nyilvános fogadót nyitott itt. Ez volt a gróf Sándor család Esztergom megyeszékhelyi lakása, ami 1806-ig maradt a család tulajdonában. A 19. század elején Kamenszky István Elek nevű fia vette meg az épületet. Ettől fogva a Kamenszky család volt a tulajdonos, akik Esztergom neves polgárai voltak. Ők a palotán csak kisebb változtatásokat hajtottak végre, belső tereken nem módosítottak. A 19. század elejéből származik az épület déli szárnyának végében levő torony. Ez idő tájt épült a kert végében jelenleg is látható, de meglehetősen rossz állapotban található kerti pavilon, ami kápolnaként funkcionált. Az Esztergom és Vidéke 1905. június 22-ei számában arról tudósít, hogy négy hivatal, a kir. adóhivatal, a számvevői kirendeltség, a pénzügyi biztosság és pénzügyőrség október hó 15-én a Kamenszky-féle házba költöznek. 1931-től az Országos Szent Gellért Egyesület tartott kultúrösszejöveteleket a ház Szent Gellért-kápolnája előtt. A második világháború után államosították, a földszinten, az emeleten és az udvari földszintes szárnyban (melléképület) állami bérlakásokat alakítottak ki. Az épület felújítására több alkalommal történtek próbálkozások a 80-as években, de csak apróbb javításokat végeztek. A rendszerváltás után a bérlakásokat kiürítették és Esztergom Város Önkormányzata a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának adta át. Felújítása után a testület székhelye lett volna. A tetőszerkezetet felújíttatták, de végül nem vették birtokba az épületet. Jelenleg a romos épület 2002 óta az önkormányzat tulajdona. Az elképzelések szerint a közeljövőben közösségi funkciót fog kapni, például könyvtár, múzeum, vagy szálláshely formájában.

A kert végében, a főbejárattal szemben található egy korai 19. századi kerti pavilon (volt kápolna), melynek tornáca faragott eklektikus részletképzésű oszlopokon nyugszik, köztük áttört, fűrészelt, csúcsívbe összefutó deszka homlokdísszel.”

A Wikipédia szócikke ugyan nem ír a pince további sorsáról, de úgy gondoljuk, hogy az nem tűnt el, a tulajdonos önkormányzat engedélyével meg lehetne találni, és meg lehetne vizsgálni, hogy kapcsolódik-e más, akár mélyebben levő földalatti létesítménnyel, az altemplommal. Véleményünk szerint ugyanis a „pince” eredetileg a görög templom északi, romos kereszthajója lehetett, amelyet a Ferences kolostor építésekor beboltoztak, és pinceként használtak.

A Sándor palotáról a Régészeti Topográfia részletesen nem ír, de a Szent Péter templom leírásánál Kamenszky-féle ház néven szerepel a kolostor esetleges helyének régészeti bizonyítékai között, az alábbiak szerint.

Véleményünk szerint a Sándor palota pincéjében roncsolásmentes falkutatással és/vagy padlókutatással már most meg lehetne kezdeni a kolostor föld alatt rekedt maradványai és a sírhely felkutatását.

Tisztában vagyunk vele, hogy Horváth István nagy tudású és nagy tekintélyű régész, akinek véleménye, hogy a király sírja a mai Ferences templom alatt van, sokat nyom a latban, azonban szerintünk ez mégsem elég indok arra, hogy ezt a lehetőséget ne lehessen megvizsgálni. Léteznek ugyanis ma már olyan, roncsolás-mentes felderítést lehetővé tevő technikák, amelyekkel a vizsgálatot károkozás és ásatás nélkül is el lehet végezni. Ezek a technikák nem álltak korábban a régészek rendelkezésére.

Véleményünk szerint IV. Béla király sírhelyének megtalálása olyan magas rendű érdek a magyar történelemkutatás szempontjából, amelyet nem szabad félvállról venni, és ezzel a lehetőséget elszalasztani. Amint az eddigiekből látni lehetett, mi már több olyan történelmi helyet is megtaláltunk és azonosítottunk, amelyek megtalálását a régészek és a történészek lehetetlenségnek tartottak. Hátha most sem tévedtünk!

A Catalaunumi csata helyszíne

A Catalaunumi döntő csatáról valószínűleg mindenki hallott már. A csata Atilla hunjai és Aetius római tábornok légiói és a vele szövetséges csapatok között folyt Franciaországban, Atilla nyugati hadjárata során. A csatáról a nyugati történetírók a magát gótnak mondó Jordanes Getica című munkáját feldolgozva írnak. Jordanes meglehetősen zagyva leírását szedte rendbe és értelmezte Thierry Amadée francia tudós történész, még a 19. században.

Az ő leírása szerint a csata Troyestől északra, Chalons sur Marne közelében, a Marne folyótól északra a mezőn zajlott. A csatamezőn a két sereget a Vesle patak választotta el egymástól. A Catalaunum nevet szerinte Reims akkori nevéről, Durocatalaunumról kapta. A csata másik nevét, a Mauriacumot pedig szerinte a közeli Méry sur Seine településről kapta, ahol a gótok a gepidákat verték meg még a döntő csata előtt.

Ha rákeresünk a csatára az Interneten, akkor mindegyik forrásnál azt találjuk, hogy a csata pontos helyét a mai napig nem sikerült megtalálni, noha a források szerint százezres nagyságrendű volt a halottak száma.

Alaposabban utánajárva a Thierry Amadée által közölt neveknek azt találjuk, hogy forrásához, Jordaneshez hasonlóan ő is csúsztatott. Nem is kicsit! Reims római kori neve ugyanis nem Durocatalaunum, hanem Durocortorum volt. Méry sur Seine neve pedig nem is hasonlít a Mauriacum névre.

Itt akkor álljunk meg egy szóra a csata neveinek tisztázása érdekében, mert valami nem kerek. Catalaunum ugyanis azt jelentette, és jelenti ma is, hogy Katalónia. A csata egyik neve tehát Katalóniai csata. De Katalónia nem itt van észak Franciaországban, hanem lent délen, a Spanyol határnál, a Pireneusok keleti lábának két oldalán. A csata másik neve, a Mauriacum pedig azt jelenti, hogy Mór, azaz Mór mezei csata. De a mórok szintén nem észak Franciaországban éltek, hanem egy időben a francia oldali katalán területen is uraltak egy kisebb régiót a spanyolországi mórok. Tehát a csatának Katalónia területén, a Mór mezőn kellett zajlania, semmiképpen nem észak Franciaországban a Reims, Chalons, Troyes háromszögben, ahova a hivatalos történetírás teszi, és ahol annak semmi nyoma.

Ennek fényében érthető a francia történész csúsztatása. A Pannóniából a Duna mentén nyugatra vezető római főutak mentén haladó hun sereg útközben minden érintett területet elfoglalt egészen Burgundiáig. Ő viszont ki akarta mutatni, Jordanes nyomán, hogy Franciaországban Atillát csupa nehézség, sikertelen ostromok és vereség várta. Ezért további csúsztatásokat is bele kellett vennie a történetbe. Megváltoztatta Atilla útvonalát, és az Atlanti óceán irányába Orleansba vezette, amit sikertelenül ostromolt. Még további csúsztatásokat is belevitt a történetbe, mint a hunokat tizedelő járványok, és Aetius csodálatos hadvezetése. Aetius ugyanis délről, Arlesből hamarabb odaért gyalogos légiósaival az onnan több mint 800 kilométerre levő Orleansba, mint Atilla lovas hun hadserege Troyestől az onnan alig 200 kilométerre levő Orleansba. És Atilla seregét még járványokkal és fáradtsággal is tizedeltette.

Orleans sikertelen ostroma után Thierry Amadée története Atilla fáradt, járványok tizedelte, Aetius elől menekülő seregét visszavezette Troyeshez, ahol Atilla gepidáit a gótokkal megverette, majd a táborba beszorult hun fősereget Aetius légióival a nagy Catalaunumi ütközetben szétverette. Szerinte Aetius csak azért nem irtotta ki az összes hunt, mert a királyuk halála miatt a vizigótok otthagyták. Na, ennek a kitalált csatának a régészeti nyomait nem tudták megtalálni a mai napig sem. Nem is csoda!

Így lehet rekonstruálni Atilla útvonalát Jordanes nyomán.

Eddig tartott a szépen összetákolt francia sikertörténet Atilla ellenében, aki így megverve is a következő évben Itáliát meghódoltatta. Ez bizony mese. De nekünk, ha meg akarjuk találni a csata valódi helyét, mesénél többre van szükségünk. De mi az, amihez nyúlhatunk? Természetesen a magyar krónikákhoz, amit nyugaton nem használnak forrásként.

A Bécsi Képes Krónika és Kézai Simon gesztája egyöntetűen írja le Atilla hadainak útvonalát. Strasbourg elfoglalása után nyugatra indulva a római utak mentén elérte a Saonne folyót, és annak mentén délre indult el egészen Lyonig, az akkori római Lugdunumig. Útközben minden várost elfoglalt, Lyont is. Lyontól a Rhone folyó mentén folytatta dél felé az útját.  

Ha megnézzük Franciaország térképén az akkori római utakat, akkor azt látjuk, hogy Lyontól a Via Agrippa déli szakaszát követve lehet eljutni Arlesig, ami akkor Arelate néven római város volt. Atilla azonban nem foglalta el Arlest, hanem a Via Domitia mentén továbbhaladt délre, Narbonne (akkor Narbo) városa felé. A Spanyolország felé tartó Via Domitia Narbonál találkozik a Toulouse (akkor Tolosa) felé vezető Via Aquitania római úttal. Narboban római helyőrség állomásozott.

Így lehet rekonstruálni Atilla útvonalát Kézai gesztája szerint:

Mivel a krónikáink erről semmit nem írnak, Atilla vagy elkerülte Narbot, vagy éppen nem volt benne római katonaság, ezért ott nem kellett harcolnia. Onnan délre továbbhaladva a Via Domitián lejutottak katalán területre. Perpignan akkor Perpinyà néven katalán város volt. Perpignan egy zárt síkon fekszik. Ez a katalán sík, azaz Catalaunum régiesen. Nyugatról a Pireneusok, keletről a Földközi tenger határolja. Délről hegylánc, a Pireneusok vége választja el Spanyolországtól, amelyen egy hágón lehet átjutni.

A krónikáink szerint Atilla itt, a Katalán síkon osztotta szét a seregét, amelynek harmadrészét leküldte Miramammona marokkói szultán ellen Spanyolországba. De miért hívhatják ezt a síkot Mór mezőnek, Mauriacumnak is, ahogyan a mi krónikáink is írják. A válasz egyszerű. Perpignan, sőt még Narbonne is egy időben mór város volt. A spanyolországi mór uralom idáig terjedt. Tehát itt kellett zajlania a csatának, nem fent északon, ahova Jordanes és Thierry tette a helyét. De hogyan lehet eldönteni, hogy kinek van igaza? Nos, annak van igaza, akinek a leírása alapján meg lehet találni, és azonosítani lehet a csata helyszínét. Eddig két azonosítási pont a magyar krónikák javára szól.

Van azonban itt még két körülmény, ami bizonyító erővel bír. Az egyik a csak a magyar krónikákban található kitétel: A csata Belvedere mezején esett meg. Most már csak azt kell kideríteni, hogy mi nevezhettek akkor ezen a néven, és megmaradt-e a név a mai napig. A Belvedere név franciául kilátót, kilátó tornyot jelent. Ha a Google Föld alkalmazással körülnézünk a környéken, akkor a síkot övező hegyek szélén megtalálhatjuk a Belvedere nevű helyet. Nem tűnt el az évszázadok során sem, mert egy messziről látható magas, sárgásfehér, tornyos sziklaképződmény a hegy oldalában. Ma is turistalátványosság. Így néz ki. A tágas síkon ez alatt kell lennie annak a mezőnek, amelyen a csata lezajlott.

És most nézzük meg azt a körülményt, amely perdöntő bizonyíték lehet a csata helyének beazonosításához. A krónikáinkból tudjuk, hogy a Tárnokvölgyi csata után az elesett Keve kapitányt, és a Zeiselmauer-i csatában elesett Bélát, Kemét és Kadocsát szkíta szokás szerint temették el, ami kurgánt jelent. Tehát, ha a hunok a csata után az elesetteket kurgánban temették el, és a csata itt volt, akkor itt is kell lennie egy kurgánnak. Az elesettek számát tekintve, még ha csak a tizedét vesszük is a krónikás adatának, hatalmas kurgánt kell találnunk. Ha van ilyen, akkor bizonyosan itt volt a csata.

Egy szó, mint száz, sikerült a Google Föld alkalmazásával megtalálni egy kurgánt ezen a helyszínen. Ugyanilyen keresés semmilyen eredményt nem hozott a Jordanes által megnevezett helyszínek egyikén sem. Azokon a helyeken egy icike-picike kurgán sincs. Itt viszont van, tehát a magyar krónikák mondanak igazat!

Ugyanis a Perpignan-i sík déli végén, a hegyláb enyhe lejtőjén áll egy hatalmas kurgán. Közel 200 méter átmérőjű és a hegy felől 22, a sík felől 33 méter magas! Körülötte szőlőültetvények vannak, a tövében pedig a Bellavista (Szépkilátás) nevű borgazdaság áll. A kurgán még Keve kurgánjánál is sokkal nagyobb. Máshol, Narbonnétól idáig egyetlen kurgánt sem lehet a síkon találni, ez az egyetlen. Ez lehet a csatában elesett hunok végső nyughelye. Így néz ki. A koordinátái a képről leolvashatók.

És végül még egy kis utójáték. A csatában az számított győztesnek, aki a csata helyszínén maradt, és az is temetett. Atilla az elesettek temetése után seregével elvonult Tolosába, ahol ujjongva, felszabadítóként fogadták. Onnan ment Orleansba, és bizony azt is bevette. Párizst, ami akkor még csak egy Lutetia nevű kisváros volt, elkerülte. Onnan ment Troyesbe, Chalonsba és Reimsbe, majd Metzbe. Mindet elfoglalta. Csata nem volt, mert nem volt kivel csatáznia. Innen Kölnbe ment. Közben seregei meghódoltatták a frízeket, a dánokat, a szászokat és a poroszokat. Eisenachban ünnepélyes udvart tartott, ahol a meghódolt népek adóját kivetette. Onnan pedig győzedelmesen, zsákmánnyal megrakodva tértek meg Pannóniába. Ugye mennyire más így a történet? És hogy ez így történt, azt a krónikáink írják. Azok a krónikák, amelyek hiteles adatai alapján meg lehetett találni a Catalaunumi csata helyszínét. Tehát ők írtak igazat, Jordanes és az ő nyomán Thierry Amadée nem!

Szent István legendái

Szent István király legendái

Ha Szent István király írásokból megismerhető alakját a római katolikus egyház szemszögéből nézzük, akkor kétségkívül szent! Ez azonban az egyháznak nem volt elég, túllőttek a célon. Az is kellett, hogy egyben ő legyen az első, koronás királya is a pogány magyaroknak. Ennek járunk utána a legendáiban, ahol ennek folyamata jól nyomon követhető.

Elöljáróban annyit, hogy Anonymusnál Árpád fejedelem halála kapcsán azt olvassuk szó szerint: „post conversionem hungarorum”, azaz a magyarok áttérése után emeltek kápolnát Árpád sírján. Tehát már előtte is keresztények voltak, csak nem római katolikus keresztények. Nem megtértek, hanem áttértek. Ha azt nézzük, hogy István a 11. század elején uralkodott, Anonymus pedig a 12. század vége felé alkotott, akkor nagy közöttük időben a távolság. De ha tudjuk, hogy István legendái Könyves Kálmán idején, az ő parancsára íródtak, akkor ez a távolság igencsak lecsökken. Anonymus igen jól tudhatta, hogy az Istvánnak tulajdonított tettek nem kis részét Kálmán király végezte el. Ő térítette át a magyarokat vagy a szkíta vagy a görög kereszténységről a rómaira. 

De nézzük a legendákat. A Kis legenda még egyértelműen alkalmatlan a király szentségének kidomborítására. Konkrét csoda viszonylag kevés van benne, és még a születés/névadás csodáját sem említi. Inkább életrajza a királynak, mint legenda. Ráadásul Gézát királynak mondja, aki csak eleinte pogány, hiszen ő is és családja is megkeresztelkedik, hadainak vezéreit is megtéríti, pártolja a keresztényeket, templomokat épít és püspökségeket alapít. Fia, István csupán megújítja és megajándékozza Fehérvárban az általa építeni kezdett Szűz Mária bazilikát, amelyben később eltemették. László király idején a sírjánál időközben tapasztalt csodás gyógyulások hatására testét felemelték, elvitték és ezüst tartóba zárva, reá pecsétet ütöttek. Pápai engedélyről, oltárra emelésről, szentté avatásról nem szól a legenda. A királyt a legenda egyetlen egyszer nevezi szentnek, amikor a bevezetőjében  „felette szent István hitvallónak” mondja.

Nem úgy a Nagy legenda! Abban már Géza csak fejedelem, és igaz, hogy Jézusban is hisz, de belesüpped a pogány életmódba. Pártolja a keresztényeket, meg is keresztelkedik. Csodás látomás adja tudtára, hogy nem ő, hanem majd a fia fogja megtéríteni a népet, és püspökségeket alapítani, ami neki nehézséget okozott. Helyette addig is a hozzá érkező, a látomásban megjövendölt Adalbert püspök térít. Ebben a legendában sem szerepel még az anya látomása az első vértanú Szent Istvánnal, akiről a születendő fiúgyermeke majd a nevét kapja. Apja halála után öt évvel az ifjú uralkodó megkapja a pápától az apostoli áldás levelét, és a papok királlyá koronázzák. Tehát a pápa kegyelméből és engedélyével lett a pogány magyarok első királya. Megalapítja az esztergomi érsekséget, a pápa jóváhagyásával, az általa alapított 10 püspökség élére. Asrikot nevezi ki első érseknek. Szent Márton tiszteletére Pannónia Szent hegyén monostort építtet, amit gazdagon megadományoz. Királyságát Szűz Mária gyámsága alá helyezi, és tiszteletére Fehérváron bazilikát kezd építtetni.

Rómában és Jeruzsálemben kolostort, Konstantinápolyban templomot építtet a boldognak nevezett király. Széles körben jótékonykodik, élelmet és pénzt oszt a szegényeknek. Bélben monostort alapít, ahol a Velencéből érkezett Gellért szerzetesi életét kezdi. Isteni közbeavatkozás hatására csata nélkül győzi le a Konrád vezette germán seregeket, amelyek az országára akartak törni. A sokszor boldognak nevezett István, isten embere, ám fiai mégis meghalnak. Megmaradt fiának, Imrének szóló intelmeit a legenda megelőlegezve felsorolja. Imre halála megtöri, láz veri le a lábáról, és meghal. Halála előtt az egyház nagyjainak kinyilvánítja akaratát, hogy Pétert, nővérének fiát válasszák királlyá. A legenda a király szentté avatásáról nem szól.

A koronát a király szentségére a Hartvik püspök által Kálmán király megrendelésére írt legenda kompozíció teszi fel. Szinte szó szerint veszi át a Nagy legenda szövegét, kiegészítve a Kis legenda egyes részleteivel, és kibővítve a király szentségét alátámasztó új történetekkel. Ez lesz csak elfogadható Kálmán király, a legenda megrendelője, és az egyház számára. Nézzük, miért! A legenda bevezetője már eleve Szent Istvánnak nevezi a királyt, és a magyarok apostolának. Ebben a legendában már szerepel István anyjának látomása Szent István első vértanúval. Így lesz István Gézának istentől megjövendölt fia. István a katonaságának vezéreit megtéríti, amit a kis legendában még az apjának tulajdonítottak. 

A Nagy legendából már ismert pápai koronaküldési legenda ebben kiegészül azzal, hogy a keresztet azért kapta hozzá, mert apostoli. A pápa idézett szavai szerint Krisztus apostola, mert annyi népet térített meg. A frissen felkent király mindjárt törvényeket is hoz a bűnök ellen. Állandóan és bőségesen ad adományokat az egyháznak. Sebestyént teszi meg esztergomi érseknek, akit csodásan elmúló vaksága idején ideiglenesen Asrik kalocsai püspök helyettesít. A hívő király minden cselekedetét istennek szenteli. A fehérvári Szűz Maria templomot saját templomának tartja meg, és kiveszi a püspökök joghatósága alól. Halálos ágyán, utolsó szavaival lelkét a szűzanya kezeibe ajánlja.

Asrikot, akit Anastasiusnak is nevez a legenda, a király a Nagy legendával ellentétben nem esztergomi érsekké, hanem kalocsai püspökké teszi, mintha az nem lenne már érsekség. Asrikot Rómába küldi a kinevezett püspökök pápai megerősítése végett, és hogy a pápától neki koronát kérjen. Itt következik a korona csoda, az eredetileg a lengyeleknek szánt korona Istvánnak küldése látomás alapján.  Végül is a pápától koronát és keresztet kap, nem lándzsát! Megkoronázzák, törvényeket hoz, és Gizellát, Civakodó Henrik (akit a legenda Jámbornak nevez) húgát (valójában lányát) veszi feleségül. 

Innentől Hartvik legendája csupa olyan dologról tudósít, amelyek nem szerepeltek az előző két legendában. Elsőként leírja a király temetését Fehérváron, abban az egyházban, amit ő kezdett el építtetni, de meg nem volt felszentelve. A felszentelés után a király testét az épület közepén, fehér márványból faragott szarkofágba tették, amelyben negyven évig háborítatlanul nyugodott. A sírja körül csodás gyógyulások történtek. Negyven év múltán „a római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak a testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve, azt Istenhez térítették.” Erre hivatkozással indul meg a szentté avatása.

Ezután következik a Szent László elrendelte jól ismert felemelési legenda, amely csak Salamon elengedése árán lesz sikeres. Hartvik itt az előbbiekkel ellentétben elárulja, hogy a király sírját egy padlóba süllyesztett kőlap jelezte, melyet felemelve lehetett lemenni a koporsóhoz. Egyértelműen leírja, hogy a koporsóban csak csontokat találtak, amit a legtisztább fehér gyolcsba gyűjtöttek össze, és vele az oltárhoz visszatértek. A felemeléskor történt csodák mellett Hartvik leírja a Szent Jobb előkerülésének csodáját is, egy árulkodó nevű, Mercuriusnak (a tolvajok istene) nevezett pap közbejöttével. Ezután Hartvik maga is elmélkedik egy kicsit ezen a csodán, hogy a kar hogy maradhatott épen, amikor a test többi része eloszlott. Ezt azonban betudja annak, hogy az alamizsnát osztó kéz Isten kegyelméből méltán maradhatott épen. Ezzel fejeződik be a legenda.

Megjegyzés:

A legendákat megrendelő Könyves Kálmán királyról tudjuk, hogy uralkodói programjának leghangsúlyosabb eleme a szentistváni minták követése volt. A Tarcali zsinat előszava szerint Kálmán István király művének folytatója, továbbépítője. Fiát is István névre keresztelteti! II. Orbán pápa a hozzá írt levelében Kálmánt államalapítónak nevezi. 

Akármikor is történt, Szent László, vagy Könyves Kálmán idején, István szentté avatása helyi, pápai közreműködés nélküli kanonizáció volt. Szentségét  1096-ban és 1102-ben sem említik a pápai dokumentumok! II. Orbán vallásos fejedelemnek, II. Paschalis pápa pedig boldog emlékezetű jámbor királynak írja. Gergely pápa egyenesen vitatta a királyok szentségének lehetőségét. Egyetlen kivételes eset létezik 1100-ból, Szent Knut dán királyé, akit külön kérésre, kivételes pápai engedéllyel avattak szentté.

István királyt a kánonjog szabályai szerint csak 1686-ban, Buda visszafoglalása és a török kiverése után nyilvánították katolikus szentté I. Lipót kérelme alapján, IX. Ince pápa engedélyével. Ince szeptember 2-re, Buda felszabadításának napjára tette az egész egyházra kiterjesztett ünnepét, bár ma a világegyház augusztus 16-án, a magyar egyház pedig a hagyományoknak megfelelően, augusztus 20-án emlékezik rá.

A kétrés kísérlet

A Szilárdak-e a fizikai kísérleti alapjai című írásunkban adósak maradtunk egy fontos kísérlet rendszerlogikai magyarázatával. Ez pedig nem más, mint a kvantummechanika alapjául szolgáló kétrés-kísérlet. Ezt pótoljuk most ezzel az írással.

A kutatók az eredeti kétrés-kísérletben nem két rést, hanem három rést használtak, ezzel polarizált és monokróm fényt hozva létre, hogy az elképzelésüket bizonyítsák. Ennek ellenére a kísérlet nem azt bizonyítja, hogy a fény hullám lenne, csak ezt a következtetést vonják le a kísérletből, mert nem zárják ki más magyarázatok létezését. Helyesebben a kísérletezőknek nincsenek meg a logikai ismeretei és a nyelvi eszközei ahhoz, hogy a jelenséget, amit látnak, adekvát módon leírják, és eleve egy hibás koncepcióból indulnak ki. Nevezetesen, eltekintettek attól, hogy a teret, még a légritka teret (vákuum) is, különböző méretű és gerjesztési állapotú más közegek töltik ki. Ezek összességét hívták eredetileg éternek, amely létezésének lehetőségét közmegegyezéssel, mindenfajta bizonyíték nélkül egyszerűen kizárták. Ez az alapvető hiba, és az erre épülő hibás koncepciók vezettek a kvantummechanikának nevezett tudományág (valójában komplex tündérmese) létrejöttéhez.

Elsőként nézzünk meg egy viszonylag közérthető magyarázatot a kísérlet leírásáról Ungvári Béla tollából. (Forrás: MEK OSZK)

„Az eredeti, 1803-ban végzet kísérletben a fény keresztülhalad az első lapon lévő piciny lyukon, eljut a második lapig, amelyen két lyuk van, az első lapon lévő lyuk tengelyvonalától jobbra és balra. Tehát közvetlenül, egyenes vonalban nem tud a fény ezeken átjutni. Viszont a fény az első lyuk után, amely mint hullámforrás szerepel, szétterült már annyira, hogy a második lapon lévő két lyukhoz is el tud jutni. A két lyuk pedig két újabb hullámforrást jelent, és az ezekből induló hullámok a második lap mögé tett ernyőn átfedik egymást, és egymással interferálnak.

Ha a kétrés-kísérletet egyedi fotonokkal és elektronokkal végezzük el, a megjelenő interferencia a részecske-elmélet szerint nem értelmezhető, mert itt a foton mindig egyetlen részecskét jelent, ami nem lehet egyszerre jelen két helyen. Viszont a hullám-szemlélet alapján megmagyarázható a jelenség: eszerint a fény egy hullám-impulzuscsomag, amely impulzus-üzemmódban is ugyanúgy tud interferálni önmagával, mintha folyamatos hullám-üzemmódról lenne szó. Tehát a foton, azaz a hullám impulzuscsomag átjut az első résen, aztán a második lapon a két rést ugyanúgy elérik a csökkenő erősségű hullámai mint eddig, és ezek a hullámok a két lyuk mint újabb hullámforrás után önmagukkal interferálnak. Az pedig már a mérőműszeren múlik, hogy mikor érzékel fotont, és mikor nem, mert feltételezem, hogy hullám-intenzitást mért. És szerintem – látatlanban – ha a második lapon a lyukak teljesen szimmetrikusan vannak beállítva az első lapon lévő lyuk tengelyéhez képest, tehát hogy az intenzitás-arányok egyenlők legyenek, akkor vagy egyik helyen sem mérhető foton, vagy mind a két helyen, a műszer kalibrálása szerint.”

A szövegből nyilvánvaló, hogy a jelenség magyarázhatóságához közeg nélkül is létező hullámot, anyagi részecske nélkül is létező impulzust és ezek önmagukkal való interferenciáját kellett bevezetniük mindenféle más bizonyíték nélkül, pusztán a látott jelenségre támaszkodva. Ezt nevezték el hullám-szemléletnek. Valóban pusztán szemlélet, mert ez nem a valós magyarázata a kísérletben létrejött jelenségnek. Közeg jelenlétét feltételezve ugyanis a jelenség érthető, és pusztán az alapvető optikai ismeretek alapján is könnyen megmagyarázható.

Ha ugyanis egy részecskékből álló gázközeg egyetlen részecskéjét meglököm, azaz egyetlen impulzust adok neki, akár azzal, hogy egyetlen részecskét belelövök a közegbe, akkor a részecske ütközni fog a közeg más részecskéivel, amelyek ezt a hatást további ütközések útján továbbadják a környezetüknek. A meglökött részecskék további részecskékkel ütköznek, de mivel nem tökéletesen frontálisak, egyenes vonalúak az ütközések, szóródás lép fel, amely legyezőszerűen tágulva, és egyre gyengülve továbbítják az eredeti impulzust a közegben. Ennek a formája pedig egy nem-felszíni közeghullám lesz, azaz longitudinális térbeli hullám, amely nem más, mint az ütköző és ütközésmentes frontok váltakozása és felcserélődése, amely által a bevitt impulzus halad a közegben, miközben anyagot nem szállít. A frontok között ugyanis a részecskék egymásról visszapattanva előre és hátra is mozognak. Az ütközésmentes frontok szélessége azonos a közegalkotó részecskék közötti átlagos szabad úthosszal. Amikor ez nagyon kicsi, mert maguk a részecskék is nagyon kicsik, a közeg sűrű, de ez nem észlelhető, mert továbbra is gázközeg. Ez a sűrűség egyes esetekben (pl. a Nap belseje) meghaladhatja az atomi összetételű szilárd anyagok sűrűségét is, és mégis gáz marad, mert a részecskék nem tapadnak egymáshoz, nincs rajtuk kötési hely!

Az ilyen sűrű gázban az impulzus terjedése akkora is lehet, mint az atomok alkotta szilárd testekben! Pedig azokban – az összenyomhatatlanságuk miatt – szinte végtelen az impulzusterjedés sebessége! Azokban csak egyetlen hullámfront impulzusa halad előre, mert nincs a részecskék között szabad úthossz, így nincs visszapattanás. Ha tehát a foton-közeg mindenütt jelen van, még a nagyobb részecskék alkotta gázközegekben is, akkor a foton, vagy a rá hatni képes más közegek részecskéinek gerjesztése a foton-közegben is gerjesztett impulzusterjedést, azaz fényt fog okozni. Ennek a terjedési hulláma valódi, nem-felszíni közeghullám, tehát úgy is fog viselkedni.

Nem kell feltételeznünk, mert észlelhető, hogy a Föld körül mindenütt jelen van a fotonokból álló fényközeg, a Föld éjszakai oldalán gerjesztetlen, a Nap felőli oldalán pedig a Napból érkező foton- és egyéb részecske-sugárzás által gerjesztett, és a levegő részecskéin szóródott állapotban. Ez az a fény, amit és amivel látunk. A fényforrásaink is ezt a közeget gerjesztik.

Ha tehát a rés és az ernyő körül jelen van a fényközeg és/vagy az elektronközeg, ami tudjuk, hogy a Föld felszínén szintén mindenütt jelen van, akkor a két résen ezeknek a közegeknek a részecskéi mennek át, de ütközni az ernyővel csak a hullámfront elején levő részecskéik fognak. Vagyis a részecske „hullámmá alakul” majd az ernyőt elérve „visszaalakul részecskévé és önmagával interferál – ennek látják a jelenséget ők.

Tudni kell azonban, hogy a rés egy szilárd anyagból készített optikai eszköz, egy lyuk (diafragma), amely a fényt közismerten töri és szórja, mint a lencse! Ezen alapul a camera obscura! Azzal, hogy nem egy kerek lyukat, hanem egy keskeny hosszú rést tesznek oda, csak annyit változtatnak az optikai hatáson, hogy a rések éle a fényt polarizálni fogja két irányban! A közegnek az ütköző részecskéi közül csak azok fognak rajta átmenni, amelyek az utolsó ütközéskor kapott iránya azt lehetővé teszi! A rés szélén (élén), amely nem csupán két, hanem három dimenziós, és mérete a fotonhoz, de még az elektronhoz képest is kiterjedt, a nekiütköző részecskék az optika szabályainak megfelelően szóródni fognak. A részecskéknek ez a szóródása, amelyet a rés mérete és alakja határoz meg, hozza létre a sávokat az ernyőn.

Természetes, hogy egyetlen részecske (foton, elektron) is elindítja ezt a folyamatot, mert itt a Földön a légkörben mind a nyugalmi állapotú foton, mind a nyugalmi állapotú elektronközeg (alapszintű gerjesztéssel rendelkező, mintegy „előfeszített” állapotban vannak) jelen van. Azokkal fog ütközni, és a jelenség máris létrejön. Ráadásul a foton közegnek az impulzusai hatással vannak a az elektronközegre, és azok pedig a légkör részecskéire is, mert még azokon is szóródnak, ezért az ernyőn megjelenő sávok nem lesznek éles szélűek, hanem elmosódottak. Amikor a kísérletet vákuumban végzik el, akkor a sávok széle élesebb, mert a levegő részecskéin való szóródás hiányzik a képből. A vákuum azonban csak légritka, vagy légüres teret jelent, mert csak az atomi méretű gázok részecskéinek számát tudja a leszívás csökkenteni. A foton-közeg és az elektronközeg sűrűségét ezzel nem tudják változtatni, így az továbbra is jelen van, hogy közeghullámmá alakítsa a bevitt akár egyetlen impulzus terjedését is.

Az élet forgószínpada

Sokan megtették már, de nem igazán sikerült, ezért kíséreljük meg most a rendszerlogika segítségével elképzelni azt, hogy mi is az élet. Ha figyelembe veszünk minden eddigi ismeretet, amelyekről ezen a honlapon írtunk, akkor az életet így határozhatjuk meg: Az anyag önszerveződő és öntanuló mozgása, amely olyan szerveződést hoz létre, ami a környezet változásaihoz igazodik és működik. A szervezet egyre bonyolultabbá válásával az élet olyan specializált szerveket és rendszereket hoz létre, amelyek alkalmasak a környezet változásaihoz való gyors reagálásra. A leggyorsabb reagálás szerve az agy, amely a bonyolultság egy fokát elérve ráébred saját létére, ami tovább segíti, hogy azonnal és adekvát módon tudjon reagálni a változásokra. A reagálásnak a legfejlettebb formája a környezet átalakítása.

Ahhoz, hogy egy ilyen szervezet szaporodni tudjon, és az utódnak ne kelljen mindent elölről kezdenie, egy folyamatosan módosuló és kiegészülő műszaki leírásra és egy forgatókönyvre van szükség. Azt mondhatjuk, hogy van ilyen, a DNS. Abban van rögzítve a test felépítése és működése az éppen adott körülményeknek megfelelően. Tehát a DNS-nek is változnia kell, ha a környezet megváltozik. Tudjuk, hogy ez többször is megtörtént, mert a magzat az igazán nagy változásokhoz való alkalmazkodás lépcsőfokait megismétli a méhen belüli fejlődése során. (Ezt a felismerést írják le úgy, hogy az egyedfejlődés a törzsfejlődés megismétlése.)

Ez rendben is lenne, csakhogy a DNS kódolónak nevezett szakasza csak a legutolsó formát hozza létre a méhen belüli fejlődés végére, mire a magzat megszületik. Hol raktározódnak és honnan kerülnek elő a törzsfejlődés korábbi szakaszainak megismétlésére szóló utasítások a magzat méhen belüli fejlődése során? Úgy gondolom, hogy ezek az információk a DNS-nek az úgynevezett nem kódoló részében vannak elraktározva. De miért raktározódna el olyan komplex információ, amely például a vízben való élethez szükséges szerveket hozza létre, amikor az ember nem vízben él? A feltételezésem szerint azért, mert minden olyan tervrajzot megőriz az élet, amely a környezet drasztikus megváltozáshoz való alkalmazkodása érdekében esetleg szüksége lehet még a jövőben.

Ez a lehetőség azonban nagyon messzire vezet! Feltételezi, hogy ha a jövőben szükséges, mert a Föld újra vízi világgá válik, és nincs más lehetőség, akkor az ember a vízben is képes lenne élni. A lehetőség megvan, mert a magzati fejlődés egyik lépcsőfokán ilyen létforma is kifejlődik. A kérdés csak az, hogy az agyunk megtartaná-e akkor is a mai, vagy ahhoz közeli fejlettségét. Ismerünk olyan, igen fejlett aggyal rendelkező, elevenszülő, társas életet élő vízi élőlényt, amelyik különös módon vonzódik az emberhez. Ez a delfin. Lehet-e a delfin egy ilyen visszaváltozás máig élő példája? Ezt nem tudjuk, de nem tartjuk kizártnak.

Hogy a DNS-nek a változásokhoz való ilyen mértékű alkalmazkodását el tudjuk képzelni, képzeljünk magunk elé egy forgószínpadot, amelyen minden cikkely az élet fejlődésének egy-egy szakaszát jelképező jelenetként jelenik meg. Minden jelenetnek megvan a maga műszaki leírása és forgatókönyve, amely tartalmazza, hogy milyen díszletek vannak, hogyan vannak elrendezve, azokban kik a szereplők, hogyan néznek ki, hogyan mozognak, és mit csinálnak. Abban a jelenetben, amit most élünk van levegő, víz, föld, mikroorganizmusok, gombák, növények, rovarok, állatok, és az ember, valamint az ember által létrehozott környezet. Ebben a jelenetben az ember a főszereplő, és minden szereplő ehhez a környezethez alkalmazkodott.

Amikor egy szereplőt az utóda vált fel a jelenetben, azzal már vele születik minden szükséges ismeret, ami ahhoz kell, hogy ebben a jelenetben a szerepét eljátssza. Tanulnia csak azokat kell, amik a saját életének megmaradása érdekében szükséges ismeretek. Ezeket a szüleitől tanulja el. Ugyanakkor kódolva el van benne raktározva az összes többi megelőző jelenet is, noha azokban szerepet nem játszott. Ha tehát egy korábbi jelenet körülményei újra megjelennek, mert a forgószínpad visszafelé fordul, akkor könnyen alkalmazkodik hozzá az utód, mert már azokkal az ismeretekkel fog megszületni. A szülei nem sokáig élik túl, de ő igen. Viszont neki bekerülnek a raktározott ismeretek körébe azok az ismeretek is, amelyek között a szülei éltek a változás előtt.

Nézzük meg, hogy van-e erre példa az állatvilágban. Ha egy házi sertés kikerül a vadon körülményei közé, akkor is csíkos malacai születnek, ha a párja nem vaddisznó volt, hanem vadon élő házi sertés. A következő generációk pedig fokozatosan teljesen vaddisznóvá lesznek. Az ember által a tenyésztés során szelekcióval létrehozott változások eltűnnek, de elraktározódnak a DNS nem kódoló részében. Ezért az ilyen vaddisznó igen könnyen lesz háziasítható, és egy-két generáció után ismét házi sertés lesz, ha újra ember alkotta tartási körülmények közé kerül. Ugyanez vonatkozik a macskákra is. A szelekcióval létrehozott kultúrnövények is hamar visszavadulnak, de a vadon növőknél könnyebben lesznek újra kultúrnövények, mert azoknak a DNS-e ezt a környezeti lehetőséget még nem tartalmazza.

Ha tehát a forgószínpad képet egyetlen faj egyetlen egyedére alkalmazzuk, akkor úgy képzelhetjük el, hogy a forgószínpad szeleteit a DNS nem kódoló szakaszai alkotják, míg az éppen játszott jelenetet a DNS kódoló szakasza jelenti.

Most képzeljük el azt az esetet, hogy mondjuk, a Föld lassú növekedése miatt, amit egy korábbi írásban már tárgyaltunk, a gravitáció kétévente 1%-kal növekszik. A ma megszülető magzat a mai gravitációs értékbe születik bele, ahhoz alkalmazkodik csont, ín és izomsűrűsége, és ezek növekedése egészen felnőtt, 20-éves koráig. Tehát a felnövése alatt megnőtt gravitáció értékhez is alkalmazkodik a teste. Attól kezdve azonban nem. A test folyamatosan használódik, a megújuló képességének mértéke folyamatosan csökken. Mire 70 éves lesz, a teste úgy fog viselkedni, mintha 25 kg. plusz súlyt cipelne folyamatosan anélkül, hogy meghízott volna. A csont, ín és izomsűrűség nem követte a gravitáció növekedését. Még szerencsés esetben is, ha nincsenek kopásos betegségek vagy csontritkulás, minden elesés sokkal komolyabb következményekkel fog járni, mint fiatal korban.

Ha erre valaki azt gondolná, hogy egy ilyen esetet biztosan észrevettünk volna, akkor az a válaszom neki, hogy ez csak egyetlen esetben lenne lehetséges. Ugyanis a gravitáció esetében tömeggel számolunk, ami az anyag sűrűségének és térfogatának függvénye. A térfogatot tudjuk mérni, de a sűrűséget nem. Helyesebben tudjuk, ha a gravitációt a tömeg gyakorlati életben alkalmazott mérőszámával, a súllyal mérjük. Sajnos ez sem mutatná ki a gravitáció növekedését két okból. Az egyik az, hogy digitális mérlegeket használunk, amelyek minden bekapcsoláskor automatikusan kitárázzák magukat. A rúgós mérlegek esetében pedig azért nem, mert torziós rúgóval működnek, és mert azokat mi tárázzuk ki, amikor nem pont nullán áll a mutató a mérés előtt.

Azt is tudni kell, hogy a gravitáció növekedése egyformán érinti a mérleg és a mérendő súly anyagát is, ezért a különbség két mért súly között a növekedés ellenére ugyanakkora marad. A növekedés mértéke ráadásul olyan csekély, hogy 10-20 éves távon lehet csak kimutatni. Ahhoz ráadásul skála elé függesztett olyan, hosszú, gyenge spirálrúgós mérleg kellene, ahol a rúgóra csak akkora súlyt akasztunk, hogy az a rúgót maximális nyúlásának csak mintegy tizedére nyújtsa meg. Ekkor lesz a mérleg elég érzékeny ahhoz, hogy 10 éve alatt kimutassa az 5%-os növekedést. Kinek van ilyen mérlege? Nekem van, azért mondom.

Axiómák, közhelyek, paradoxonok, képzavarok és közkeletű tévedések

Ez az írás az „Axiomatikussá vált hamis összefüggések” című írásunk folytatása, amelyet folyamatosan bővíteni tervezünk.

Az axióma az értelmező szótár szerint: sarkigazság, alapigazság. Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: sarkigazság: gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán alapuló tétel, amelyből valamely tudományos elmélet összes állításai levezethetők, de amelyet maga az elmélet közvetlenül nem igazol.

Az axiomatikus jelentése: 1) valamilyen axiómarendszeren alapuló, 2) magyarázatra nem szoruló.

            A fenti meghatározás szerint az elmélet ugyan nem igazolja az alapjául szolgáló axiómát, de egy kategorikus állítás csak akkor lesz axióma, ha azt a gyakorlati tapasztalatok széles köre támasztja alá. Olyan gyakorlati tapasztalatoké, amelyek olyannyira általánosak, hogy magyarázatra nem szorulnak. Ezért minden olyan elmélet, amely valamelyik tételét axiomatikus állításra alapozva vezeti le, csak addig érvényes, ameddig az axiómája megfelel az axiómával szemben támasztott feltételeknek. A meghatározásból nem következik, hogy egy axiómának tartott állítás ne lenne cáfolható.

            Más megfogalmazásban: Az axióma olyan általános emberi tapasztalatok alapján felismert és kategorikus állításként megfogalmazott (képzetes) természeti tény, összefüggés, szabály, törvény, amely attól érvényes, hogy nincs alóla kivétel, és csak addig érvényes, ameddig nincs alóla kivétel. Azért képzetes, mert ember alkotta fogalom a világ egyfajta, a földi környezetben megtapasztalható  törvényszerűségének megfogalmazására. A természetben nincsenek axiómák, csak azok a megtapasztalható tények, amelyekből az axiómát az ember a maga számára leszűrheti és megfogalmazhatja.

            A valódi axiómák tehát nem azért nem cáfolhatók, és érvényességük nem azért nem kérdőjelezhető meg, mert (tudományos) közmegegyezésen alapulnak, hanem azért, mert amellett, hogy valós (igaz) voltuk bárki számára könnyen belátható, a cáfolatuk lehetetlennek bizonyul. Az axiómák ezért többnyire igen egyszerű állítások, amelyek egyetlen következtetést tartalmaznak. Azonban bármilyen egyszerünek és evidensnek tűnnek is az axiomatikus állítások, többnyire szűkítésre szorulnak, mert rejtve olyan evidenciákat is tartalmaznak, amelyet megfogalmazójuk elfelejtett a fogalom meghatározásába felvenni.

            Példa: A mágnes vonzza a vasat. Az állítás ebben a formában nem igaz, noha mindenki annak tartaná. Egyrészt: Tapasztalati tény, hogy a mágnes csak a két pólusán vonzza a vasat, a mágnes a hozzá közelített vastárgyat a közepéről a közelebbi pólusa irányában eltaszítja. A vas a mágneses test „egyenlítőjéhez” csak erővel kényszeríthető, és ott nem is tapad meg. Tehát az axióma eredeti megfogalmazása alól van kivétel (noha minden épeszű ember tagadná ezt, mert nem tapasztalta, csak így tanulta), ezért a megfogalmazást le kell szűkíteni, mert a tények mást mutatnak. Látszólag ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nem az. Ebből a körülményből fontos következtetések vonhatók le, amit az ismeret hiányában és az axióma ismeretében nem vontak le. Az axióma helyes megfogalmazása tehát úgy hangzana, hogy: A mágnes pólusai magukhoz vonzzák a mágneses anyagból készült testeket.

            Példa egy axiomatikus állításra, amely nem lehet axióma: A szupravezetők minden mágneses teret kizárnak magukból. Ezt azért gondolják, mert a mágnes lebeg a szupravezető felett. Az állítással azonban több hiba is van, amelyek kizárják, hogy igaz legyen. Ugyanis tapasztalati tények mondanak ellent ennek az állításnak. Először is: a mágnes nem csak a szupravezető felett lebeg, a saját „kizárt” erőterén, hanem a szupravezető alatt is „lógva” lebeg, mintha hozzá lenne ahhoz kötve. A szupravezető és a mágnes között tehát valamilyen szoros kapcsolat van, nem pedig a tér kizárása. A jelenséget logikusan a két test megváltozott körülményekből (hűtés) fakadó, a korábbitól eltérő kölcsönhatása okozza. Ez pedig nem a tér kizárása, hanem éppenséggel a tér fogva-tartása, befagyasztása a szupravezető anyagába. De emellett figyelembe kell venni, hogy a tér úgy működik, hogy a szupravezető test vonalától oldalra sem tud a lebegő mágnes kitérni, tehát nem olyan, mint a taszítás általában, amelyik oldalra lelöki a mágnest, hacsak egy forgás a helyzetet nem stabilizálja! (Pörgettyű)

De ilyenek továbbá: A világegyetemben minden létező anyagi dolog közeg. A világegyetemben csak egyensúlyi állapotok, és egyensúlyi állapothoz vezető folyamatok léteznek. A világegyetemben mindenfajta mozgás mindig a legkisebb ellenállás irányát követi.

            A valóban érvényes axiómák egyszerűek, és a dolgok logikáját követik. A dolgok logikáját mindenki érti, ezért az ilyen axiómák mindenki számára könnyen megérthetők. Ilyenek a (sík) geometria és a mechanika axiómái. Ennek ellenére az atomi/szubatomi szintű jelenségekkel foglalkozó tudományos elméletek éppen ezeket vetik el, vagy hagyják figyelmen kívül. Pl. El kellene dönteni, hogy az egyes atomi méretű és atomi szint alatti részecskék ütközéseik során a rugalmas vagy a merev testekre vonatkozó szabályokat követik-e, ugyanis az általuk produkált mechanikai jelenségek azt mutatják, hogy mechanikai viselkedésük nem különbözik a látható méretű testekétől még a fény részecskéi esetében sem. (visszaverődés, törés, szóródás)

            Ennek fényében a Rutherford kísérlet következtetései, amelyekre az atom szerkezetére vonatkozó elmélet alapul vagy érvénytelenek, vagy pedig a mechanika axiómái érvénytelenek. Harmadik lehetőség nincs! (Ez a kizárt harmadik axiómája! Ennek megkerülésére nem szabad más mechanika létét feltételezni, mert eltérő szabályok szerint működő mechanikák ilyen párhuzamos, együttlétezése csak egy másik viszonyítási rendszerben, azaz nem ebben a valóságban lehetséges. Ezért is alaptalan a kvantummechanika elmélete. Lehet igaz, de nem ebben a valóságban!)

            A természet vizsgálatában általában nem lenne szabad axiomatikus elméletekkel operálni, ugyanis igen nagy hibalehetőséggel terheltek. Mivel egy hibás premissza minél közelebb van az elmélet alapjaihoz, annál nagyobb hibákhoz vezethet a rá épülő elmélet későbbi szakaszában, ezért az axiomatikus elméletek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is lehetnek, ha valamelyik axiómájuk érvénytelen. Ha a premissza maga is axióma, vagy posztulátum, amely azért maradhat téves vagy hamis, mert érvényessége, valóságtartalma pl. tekintélyi alapon nem vizsgálható, akkor az azon alapuló következtetések mindegyike, az elmélet egésze hamis, a tudomány vizsgálódási iránya, sőt, az egész világképünk is téves lehet.

            Példák a formális logikai gondolkodást félrevivő, közhellyé vált alapvető képzavarokra, amelyek, ha kiindulási alapjai lesznek egy logikai sornak, elkerülhetetlenül téves következtetéseket eredményeznek. Különösen, ha a képzavar ősi és természet-közeli, és a mai technikai civilizációhoz szokott ember már nincs tisztában az eredetével, ezért mélyebb vizsgálódás nélkül fel sem ismerheti, hogy képzavarral áll szemben. (Ehhez a közhelyként való ismételgetés szintén hozzájárul.)

            – A kivétel erősíti a szabályt (valójában lerontja, hatókörét szűkíti)

            – Az ismétlés a tudás anyja – repetitio est mater studiorum, azaz az ismétlés a tanulás anyja!

Példák az élő, máig ható, érvénytelen, látszatra épülő axiomatikus állításokra (közhelyekre):

Axióma 1: A csepp kivájja a követ. (Gutta cavat lapidem) Csak látszólag igaz állítás! Nem a csepp vájja ki a követ, hanem a csepp által szállított kemény kőzetmorzsák és a csepp tömege által hozzáadott energia. (A csepp csak a szállító közeget és a hatásnövelő tömeget kölcsönzi a porszemnek, ahogyan a barack húsa a barackmagnak.) A csepp által szállított, ám nem kemény, hanem vízben oldódó kőzet viszont nem váj, hanem éppenséggel épít. (Cseppkő)

Axióma 2: Teher alatt nő a pálma. Nem igaz állítás! Éppenséggel az ellenkezője az igaz. A pálma tapasztalhatóan a legkevésbé teherbíró növények egyike. A tehernövekedéssel járó gyorsulást például egyáltalán nem viseli el.

Axióma 3: Hogyan lett „Az ellentétek vonzzák egymást” kijelentés a simili similis gaudet (hasonló a hasonlónak örvend) axiomatikus tapasztalati megfigyelésből?

A hivatalos tudományosság által elfogadott elméletek között nem egy akad, amelynek alapjait teljességgel tisztázatlan, logikailag elfogadhatatlan axiómák, megalapozatlan vélekedések alkotják, amelyek miatt a rájuk épülő elméletek ép ésszel elfogadhatatlanok lennének, ha mélyebben belegondolnánk. Elfogadottságukat pusztán a tudomány paradigmáján belül, és a tudomány hitbéli dogmáihoz való látszólagos igazodásuk tette lehetővé.

            Különösen kirívóak azok az elméletek, amelyek valamely problémát úgy oldanak meg, egy jelenségre úgy adnak magyarázatot, hogy a hipotézis alapjául axiómaként olyan jelenséget / dolgot fogadtatnak el, amely megoldatlanul hagyja, csak egy szinttel korábbra, hátrébb tolja a probléma keletkezését.

            Például a kozmológiai elméletek rendszeresen ezt teszik. Az egy központból robbanással kezdődő keletkezés-elmélet egyszerűen nem veszi figyelembe azt a tapasztalati tényt, hogy az ilyen robbanások mindig egyenes vonalban, sugárirányban szórják ki az anyagot, s ha a robbanás nem közegben történik (márpedig ezt kell feltételeznünk,  mert az elmélet magával a kezdeti impulzussal keletkezteti a teret, az időt és az anyagot is) akkor semmiképpen nem alakulhat ki az általunk megtapasztalt univerzumra oly jellemző görbe vonalú spirális pályán haladó mozgás, csakis egyenes vonalú. Az elmélet valamelyik kiinduló feltétele tehát bizonyosan nem igaz. Vagy nem robbanás a keletkezés oka/eszköze, vagy pedig egyenletes eloszlású gáznemű közegben kellett történnie, amelyben keletkezhetnek örvénylések.

            A húrelmélettel a rezgés/lengés/hullámzás és a sugárzás összemosása, tisztázatlan alkalmazása miatt, még több probléma van.

            Ugyanez a helyzet az égitestek keletkezésére vonatkozó elméletekkel is. Vagy vannak protostelláris gázködök / felhők már a kezdetekkor, vagy pedig nem azokból alakulnak ki az égitestek. Ha vannak, akkor honnan származnak? Eredetüket meg kell magyarázni, keletkezésüket le kell vezetni. Csak ezután lehet feltételezni, hogy az égitestek belőlük keletkeztek, de még ekkor is ésszerű magyarázatot kell adni a formájukra és mozgásukra.

            Erre nincs valódi válasza az elméletnek, mert ha a válasz erre az, hogy az ősrobbanásból, akkor magyarázat kellene arra, hogy hogyan és milyen hatástól koncentrálódott bennük az anyag, ha nem mindenhol léteznek ilyen csomósódások. Az ilyen megmagyarázatlan kezdeti feltételek csak ködösítések, ráadásul továbbra is fennáll, hogy ebben az esetben honnan ered az a perdület, amelyet az ősrobbanástól a korábban kifejtettek okán nem kaphattak e felhők, és ráadásul az eddig megfigyelt ma is létező (szintén robbanással keletkeztetett) gázfelhők egyikének anyagszerkezete sem mutatja forgó mozgás jelenlétét, vagy akár csak sűrűsödést. Éppen ellenkezőleg!

            Ha pedig a válasz szokás szerint az, hogy szupernóvák felrobbanásából erednek, akkor ismét az a kérdés, hogy a felrobbant nóvák eredetileg miből, mikor és hogyan keletkeztek.

            Gondoljunk csak bele, mi is áll az elmélet hátterében: Az elfogadott elmélet értelmében ahhoz, hogy csillag keletkezzen protosztelláris gázfelhőnek kell előbb léteznie. Annak a keletkezéséhez viszont szupernóvának kellett felrobbannia, ami csillag! Már itt is vagyunk a tyúk és a tojás problémánál. Az elmélet semmire nem ad választ. Az ilyen válasz csak időben elcsúsztatja a problémát, álmegoldáshoz vezet. Ilyen csúsztatásokat általános elfogadásra számot tartó elmélet nem tartalmazhat. Márpedig ma mindegyik elfogadott tudományos elmélet tartalmaz ilyet. Többnyire nem is egyet!

            A relativitáselmélet a csak szubjektíve létező (képzetes) időt és a gravitációt mint vonzó erőt; a kvantumelmélet a kvantumot, a nem létező virtuális erőket és virtuális részecskéket; a dinamikai elméletek pedig az erőként aposztrofált származékos hatásokat, stb.

            Az alapprobléma az axiómákra épülő elméletekkel az, hogy csak akkor állják meg a helyüket, ha a kezdeti feltételeik valóságát többé nem vizsgáljuk. A probléma ugyanis mindig azokban rejlik. Vagy nem igazak, vagy hiányosak, vagy pedig az ok és okozat felcserélésével állnak elő.

            Ha az axiómák miatt a kezdeti feltételek vizsgálatától a későbbiek során eltekintünk, azaz vakon elhisszük azok valóságosságát, a hibás elmélet a részletek vitatásával már nem, vagy csak igen nehezen cáfolható. Így azután a hibás elméletekre újabb elméletek épülhetnek, amelyekben a kezdeti hiba már valóban felfedezhetetlen, azaz az elmélet cáfolhatatlannak tűnik, pedig nem valós.

            Jó példa erre a kvantum „felfedezése”. Azért kellett felfedezni (bevezetni), mert egy hibás alapon létrehozott elméletben (éter hiányában a Napnak tulajdonítottak minden abból az irányból érkező sugárzást) olyan problémát találtak (a Nap tömegének és a kisugárzott anyag mennyiségének aránytalansága), amelyre az energiahordozó kisugárzások kvantumosságának (és diszkrét értékeinek) bevezetése jelentett egyfajta megoldást. De csak a matematikájukban, csak ahhoz kellett!

            A kvantumosság létére viszont a modern fizika legfontosabb elméletei épülnek! Itt tehát egy hibás alapelmélettel, és az arra alapozott, már hibátlannak tűnő (annak tekintett), egymásra épült elméletrendszerrel állunk szemben.

            Magyarán szólva: Rossz irányban indultunk el, és most tévúton járunk, de mégis azt állítjuk, hogy ez a jó út és a helyes irány. (Ez az út ráadásul, mielőtt ráléptünk volna, magától nem is létezett. A természet nem hozta létre, mert nem vezetett volna sehova. Éppen mi tapostuk ki nagy fáradsággal, mert ezt a tényt nem ismertük fel.)

            – Ha a sugárzásokat, mivel a hullámtól természetükben belátható módon teljesen eltérőek, megkülönböztettük volna a hullámjelenségektől, ha tudomásul vettük volna, hogy a csillagközi térben nem vákuum van, hanem egy a sűrű anyagon is áthatoló részecskékből álló, gázneműnek tekinthető közeg, amelyből minden irányból részecskezápor irányul az összecsomósodással kiüresedett térrészek, a Naprendszer közepe felé, és ezek a részecskék más részecskéket szakítanak ki a Nap anyagából, továbbá, ha tudomásul vettük volna, hogy minden részecskefajta a mérete és formája miatt rá jellemző (diszkrét) energiatartalommal (mozgásmennyiséggel) rendelkezik, akkor nem kell „felfedezni” helyettük a kvantumot. Akkor nem kell tündérmesébe illő „alagúthatásokat” kitalálni olyan jelenségekre, amelyekre az előbbiek fényében létezik természetes, logikus, és ellentmondás-mentes magyarázat.

            Mivel az atom az anyag legkisebb, oszthatatlan, és mindig ugyanolyan részecskéje, és mivel az a részecske, amire most az atom elnevezést alkalmazzuk, nem ilyen; a mai elnevezés a rossz, nem pedig a régi elmélet!

            Logikailag tehát csúsztatással, észrevétlen vonatkoztatási-rendszer váltással állunk itt is szemben. Anaxagoras (nem Demokritosz!) „régi” atom elnevezése továbbra is érvényben van, az nem meghaladott. Ő atomnak az anyag legkisebb, változatlan és tovább már nem osztható alkotórészét nevezte. Mi ezt elfogadtuk, az atom elnevezést is átvettük, de utóbb kiderült, hogy helytelenül egy másik részecskére alkalmaztuk; mi, nem pedig az elnevezés atyja, ugyanis a „mi atomunk” osztható, nem a legkisebb és meg is változtatható: tehát nyilvánvaló, hogy ő nem erről a részecskéről beszélt.

            A felismerése pillanatában azonnal vissza kellett volna állítani az eredeti állapotot, és a mi részecskénket másképpen elnevezni, nem pedig az elnevezést megtartva az ő elméletét meghaladottnak, tévesnek nyilvánítani.

            Az ikerparadoxonnál (fénysebességű utazás) nem vették figyelembe, hogy az idő képzetét periodikus folyamatok (ritmusok) idézik elő a tudatunkban. A ritmusok (saját belső ritmusaink is) valósak, de a belőlük alkotott időfogalom csak képzetes. A fénysebességgel elutazó iker tehát magával viszi a saját biológiai ritmusát, azaz ugyanúgy fog öregedni, mint az ikerpárja. Csak az észlelt (tudatban megélt) idejük lesz különböző. A paradoxon tehát nem létezik, csak két különböző viszonyítási rendszer van összecsúsztatva.

            Ellentmondás van a mágnesességre vonatkozó elméletekben. A Nap-mágnesség léte cáfolni látszik azt a gyakorlati tapasztalatot, hogy magas hőmérsékleteken (Curie) a ferromágnesség eltűnik a ferromágneses anyagokból. Ez igaz lehet a fémek remanens mágnesessége esetében, és földi körülmények között (megfigyelési, tapasztalati tény), de az égitestek mágnessége esetében semmi esetre sem. Annak más alapon kell nyugodnia. Forrása semmiképpen nem lehet a bolygó vasmagjának ferromágnesessége.

            A természeti törvények hatnak. Ez egy közhellyé vált közkeletű tévedés. A törvények az általános tapasztalat alapján, az azonos módon ismétlődő jelenségekből levont és általánosított összefüggések. Tehát soha nem a törvények hatnak, hanem azok az okok, amelyek azokat a jelenségeket okozták, amelyekből a törvényt végül meg lehetett alkotni. Ezért hatalmas logikai hiba azt állítani, hogy valami azért nem játszódhat le, mert a törvény nem engedi.

Axiomatikussá vált hamis összefüggések

Eddig írásainkban többnyire a természetnek a tudomány által félreértett jelenségeiről volt szó. Ebben az írásban egy kicsit tovább megyünk, és bemutatjuk, hogy nem csak félreértésről van sok esetben szó, ami megakadályozza, hogy a valóságot lássuk, hanem félrevezetésről is. Ennek bemutatására elsőként két ismert, latin eredetűnek tartott közmondást fogunk elemezni.

Az axióma az értelmező szótár szerint: sarkigazság, alapigazság. Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: sarkigazság: gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán alapuló tétel, amelyből valamely tudományos elmélet összes állításai levezethetők, de amelyet maga az elmélet közvetlenül nem igazol.

Az axiomatikus jelentése: 1) valamilyen axiómarendszeren alapuló, 2) magyarázatra nem szoruló.

Az első ilyen közismert, axiomatikussá vált mondásunk: Az ismétlés a tudás anyja. Latinul: Repetitio est mater studiorum. Hogy mindjárt a közepébe ugorjunk a problémának, szögezzük le: A LATIN EREDETI NEM EZT JELENTI! A lefordított mondásban szereplő állítás hamis! A fordítás során valaki pongyola volt, vagy ha mégsem, akkor a mondást utólag idézi mindenki helytelenül. A mondás ugyanis helyesen: AZ ISMÉTLÉS A TANULÁS ANYJA, ami tökéletesen rendben is van, mert ez az állítás igaz.

Ezt minden iskolás gyerek tudja, mert ez a magolás. Magolni viszont csak azt kell, amit nem vagyunk képesek magunk megérteni, elsajátítani. Ezért nem tudják nekünk másként megtanítani, mint sokszori ismételgetéssel. Az ilyet tényleg addig kell ismételgetni, amíg meg nem tanuljuk. Az az állítás, hogy a tudás anyja az ismétlés éppen azért helytelen, mert hamis dolgot, hamis összefüggést is meg lehet így tanítani, tanulni. Az azonban nem lesz tudás, mert a helytelen ismeret éppenséggel a NEM TUDÁS. Erre a legjobb példa éppen ez a közmondás, amelyet mára már mindenki ROSSZUL TUD. Ha azt tanítják nekünk, hogy a barlangok úgy keletkeznek, hogy a medvék ássák őket, ezt akármeddig ismétlik is, legfeljebb megtanuljuk, de mivel nem igaz, nem lesz TUDÁS, hanem téves ismeret, azaz NEM TUDÁS marad.

Rögzítsük le tehát helyesen: AZ ISMÉTLÉS A TANULÁS ANYJA. Ez viszont annyira triviális kijelentés, hogy igazán nehezen érthető, hogy miért kellett ekkora feneket keríteni neki. Bárkinek eszébe juthat, bárki megfogalmazhatja. És itt jutunk el oda, hogy feltegyük a helyes kérdést: Kik azok, akik a közmondásokat elferdítik? Tévedés-e vagy szándékos a dolog? Ezt egyelőre még nem tudjuk, ezért nézzük meg a második példánkat.

A második közmondás eredetileg így szólt: Exceptio probat regulam, azaz a kivétel a szabály próbája, a kivétel teszi próbára a szabályt, vagy ahogyan szélesebb körben elterjedt: a kivétel lerontja a szabályt. Ezt azonban rendszeresen ellentétes értelemben használják: A kivétel erősíti a szabályt, amely állítás hamis. Nemcsak azért, mert nem helyes fordítása az eredetinek, hanem azért, mert nem ez a valóság. A valóság az, hogy ha egy szabály alól van kivétel, akkor az nem szabály többé, nem valós a benne foglalt összefüggés. A természetben ez nem is fordul elő! Csak a természet leképezése során az ember „ismer fel” (tévesen) szabályokat, amelyek utóbb, amikor a kivétel megjelenik, tévedésnek bizonyulnak. A közmondás tehát éppen azoknak szól, akik a kivétel megjelenése után is makacsul ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy az általuk felismert „szabály” igenis létezik, valós.

Itt nem kívánunk belemenni a mondás eredetébe, és a mögé feltételezett filozófiai gondolatokba, csupán azt szeretnénk bemutatni, hogy az axiomatikus gondolkodás ilyen, sokszor tévesen ismert alapigazságokon nyugszik. Ilyen alapokkal a valóság nem tárható fel, nem ismerhető fel, mert a valós összefüggések felismerését gátolják a beidegződött, a sok ismétléssel bevésett tévképzetek. Ugyanis azt látni kell: Akárhány és akármilyen nagy szaktekintély, akármilyen nagy más szaktekintélyre hivatkozva, akárhányszor ismételget is téves ismereteket, azok ettől NEM VÁLNAK VALÓSÁGGÁ.

Mi pedig a Valóságot kutatjuk!

Folytatása következik.

A kétrés-kísérlet

A kétrés-kísérlet

A Szilárdak-e a fizikai kísérleti alapjai című írásunkban adósak maradtunk egy fontos kísérlet rendszerlogikai magyarázatával. Ez pedig nem más, mint a kvantummechanika alapjául szolgáló kétrés-kísérlet. Ezt pótoljuk most ezzel az írással.

A kutatók az eredeti kétrés-kísérletben nem két rést, hanem három rést használtak, ezzel polarizált és monokróm fényt hozva létre, hogy az elképzelésüket bizonyítsák. Ennek ellenére a kísérlet nem azt bizonyítja, hogy a fény hullám lenne, csak ezt a következtetést vonják le a kísérletből, mert nem zárják ki más magyarázatok létezését. Helyesebben a kísérletezőknek nincsenek meg a logikai ismeretei és a nyelvi eszközei ahhoz, hogy a jelenséget, amit látnak, adekvát módon leírják, és eleve egy hibás koncepcióból indulnak ki. Nevezetesen abból, hogy a teret, még a légritka teret (vákuum) is, különböző méretű és gerjesztési állapotú közegek töltik ki. Ezek összességét hívták eredetileg éternek, amely létezésének lehetőségét közmegegyezéssel, mindenfajta bizonyíték nélkül egyszerűen kizárták. Ez az alapvető hiba, és az arra épülő hibás koncepciók vezettek a kvantummechanikának nevezett tudományág (valójában komplex tündérmese) létrejöttéhez.

Elsőként nézzünk meg egy viszonylag közérthető magyarázatot a kísérlet leírásáról Ungvári Béla tollából. (Forrás: MEK OSZK)

„Az eredeti, 1803-ban végzet kísérletben a fény keresztülhalad az első lapon lévő piciny lyukon, eljut a második lapig, amelyen két lyuk van, az első lapon lévő lyuk tengelyvonalától jobbra és balra. Tehát közvetlenül, egyenes vonalban nem tud a fény ezeken átjutni. Viszont a fény az első lyuk után, amely mint hullámforrás szerepel, szétterült már annyira, hogy a második lapon lévő két lyukhoz is el tud jutni. A két lyuk pedig két újabb hullámforrást jelent, és az ezekből induló hullámok a második lap mögé tett ernyőn átfedik egymást, és egymással interferálnak.


Ha a kétrés-kísérletet egyedi fotonokkal és elektronokkal végezzük el, a megjelenő interferencia a részecske-elmélet szerint nem értelmezhető, mert itt a foton mindig egyetlen részecskét jelent, ami nem lehet egyszerre jelen két helyen. Viszont a hullám-szemlélet alapján megmagyarázható a jelenség: eszerint a fény egy hullám-impulzuscsomag, amely impulzus-üzemmódban is ugyanúgy tud interferálni önmagával, mintha folyamatos hullám-üzemmódról lenne szó. Tehát a foton, azaz a hullám impulzuscsomag átjut az első résen, aztán a második lapon a két rést ugyanúgy elérik a csökkenő erősségű hullámai mint eddig, és ezek a hullámok a két lyuk mint újabb hullámforrás után önmagukkal interferálnak. Az pedig már a mérőműszeren múlik, hogy mikor érzékel fotont, és mikor nem, mert feltételezem, hogy hullám-intenzitást mért. És szerintem – látatlanban – ha a második lapon a lyukak teljesen szimmetrikusan vannak beállítva az első lapon lévő lyuk tengelyéhez képest, tehát hogy az intenzitás-arányok egyenlők legyenek, akkor vagy egyik helyen sem mérhető foton, vagy mind a két helyen, a műszer kalibrálása szerint.”

A szövegből nyilvánvaló, hogy a jelenség magyarázhatóságához közeg nélkül is létező hullámot, anyagi részecske nélkül is létező impulzust és ezek önmagukkal való interferenciáját kellett bevezetniük mindenféle más bizonyíték nélkül, pusztán a látott jelenségre támaszkodva. Ezt nevezték el hullám-szemléletnek. Valóban pusztán szemlélet, mert ez nem a valós magyarázata a kísérletben létrejött jelenségnek. Közeg jelenlétét feltételezve ugyanis a jelenség érthető, és pusztán az alapvető optikai ismeretek alapján is könnyen megmagyarázható.

Ha ugyanis egy részecskékből álló gázközeg egyetlen részecskéjét meglököm, azaz egyetlen impulzust adok neki, akár azzal, hogy egyetlen részecskét belelövök a közegbe, akkor a részecske ütközni fog a közeg más részecskéivel, amelyek ezt a hatást további ütközések útján továbbadják a környezetüknek. A meglökött részecskék további részecskékkel ütköznek, de mivel nem tökéletesen frontálisak, egyenes vonalúak az ütközések, szóródás lép fel, amely legyezőszerűen tágulva, és egyre gyengülve továbbítják az eredeti impulzust a közegben. Ennek a formája pedig egy nem-felszíni közeghullám lesz, azaz longitudinális térbeli hullám, amely nem más, mint az ütköző és ütközésmentes frontok váltakozása és felcserélődése, amely által a bevitt impulzus halad a közegben, miközben anyagot nem szállít. A frontok között ugyanis a részecskék egymásról visszapattanva előre-hátra mozognak. Az ütközésmentes frontok szélessége azonos a közegalkotó részecskék közötti átlagos szabad úthosszal. Amikor ez nagyon kicsi, mert maguk a részecskék is nagyon kicsik, a közeg sűrű, de ez nem észlelhető, mert továbbra is gázközeg. Ez a sűrűség egyes esetekben (pl. a Nap belseje) meghaladhatja az atomi összetételű szilárd anyagok sűrűségét is, és mégis gáz marad, mert a részecskék nem tapadnak egymáshoz, nincs rajtuk kötési hely!

Az ilyen sűrű gázban az impulzus terjedése akkora is lehet, mint az atomok alkotta szilárd testekben! Pedig azokban – az összenyomhatatlanságuk miatt – szinte végtelen az impulzusterjedés sebessége! Azokban csak egyetlen hullámfront impulzusa halad előre, mert nincs a részecskék között szabad úthossz, és nincs visszapattanás. Ha tehát a foton-közeg mindenütt jelen van, még a nagyobb részecskék alkotta gázközegekben is, akkor a foton, vagy a rá hatni képes más közegek részecskéinek gerjesztése a foton-közegben is gerjesztett impulzusterjedést, azaz fényt fog okozni. Ennek a terjedési hulláma valódi nem-felszíni közeghullám, tehát úgy is fog viselkedni.

Nem kell feltételeznünk, mert észlelhető, hogy a Föld körül mindenütt jelen van a fotonokból álló fényközeg, a Föld éjszakai oldalán gerjesztetlen, a Nap felőli oldalán pedig a Napból érkező foton- és egyéb részecske-sugárzás által gerjesztett, a levegő részecskéin szóródott állapotban. Ez az a fény, amit és amivel látunk. A fényforrásaink is ezt a közeget gerjesztik.

Ha tehát a rés és az ernyő körül jelen van a fényközeg és/vagy az elektronközeg, ami tudjuk, hogy a Föld felszínén szintén mindenütt jelen van, akkor a két résen ezeknek a közegeknek a részecskéi mennek át, de ütközni az ernyővel csak a hullámfront elején levő részecskéik fognak. Vagyis a részecske „hullámmá alakul” majd az ernyőt elérve „visszaalakul részecskévé és önmagával interferál – ennek látják a jelenséget ők.

Tudni kell azonban, hogy a rés egy szilárd anyagból készített optikai eszköz, egy lyuk (diafragma), amely a fényt közismerten töri, mint a lencse! Ezen alapul a camera obscura! Azzal, hogy nem egy kerek lyukat, hanem egy keskeny hosszú rést tesznek oda, csak annyit változtatnak az optikai hatáson, hogy a rések éle a fényt polarizálni fogja két irányban! A közegnek az ütköző részecskéi közül csak azok fognak rajta átmenni, amelyek az utolsó ütközéskor kapott iránya azt lehetővé teszi! A rés szélén (élén), amely nem csupán két, hanem három dimenziós, és mérete a fotonhoz, de még az elektronhoz képest is kiterjedt, a nekiütköző részecskék az optika szabályainak megfelelően szóródni fognak. A részecskéknek ez a szóródása, amelyet a rés mérete és alakja határoz meg, hozza létre a sávokat az ernyőn.

Természetes, hogy egyetlen részecske (foton, elektron) is elindítja ezt a folyamatot, mert itt a Földön a légkörben mind a nyugalmi állapotú foton, mind a nyugalmi állapotú elektronközeg (alapszintű gerjesztéssel rendelkező, mintegy „előfeszített” állapotban vannak) jelen van. Azokkal fog ütközni, és a jelenség máris létrejön. Ráadásul a foton közegnek az impulzusai hatással vannak a az elektronközegre, és azok pedig a légkör részecskéire is, mert még azokon is szóródnak, ezért az ernyőn megjelenő sávok nem éles szélűek, hanem elmosódottak. Amikor a kísérletet vákuumban végzik el, akkor a sávok széle élesebb, mert a levegő részecskéin való szóródás hiányzik a képből. A vákuum azonban csak légritka, vagy légüres teret jelent, mert csak az atomi méretű gázok részecskéinek számát tudja a leszívás csökkenteni. A foton-közeg és az elektronközeg sűrűségét ezzel nem tudják változtatni, így az továbbra is jelen van, hogy közeghullámmá alakítsa a bevitt akár egyetlen impulzus terjedését is.

Őstörténet és nyelvi logika – folytatás

Az előző részben láthattuk, hogy a magyar beszélő, képközvetítő nyelv. Elsősorban ebben különbözik más nyelvektől. Ezért közvetíti olyan jól a korabeli életviszonyokat is. A bemutatás folytatását kezdjük mindjárt a nemes szóval, mert a krónikások szerint minden magyar nemes volt, csak a szolgasorban élők, szolgaságba alávetettek nem voltak nemesek Magyarországon.

A nemes szó kettős jelentésű volt még abban a korban. Egyrészt jelentette azt, hogy valamelyik magyar nemzetséghez tartozik az illető, másrészt azt is jelentette, hogy mivel nem volt szolga, nemet mondhatott akár a király parancsának is, aki csak egy volt az egyenlők közül. Kivéve, ha hadba hívták, mert arra nem mondhatott nemet. De szolgává vált az a magyar is, aki nem tett eleget az ország védelmében vállalt kötelezettségének és a nép megfosztotta rangjától, családjától, vagyonától.

A szolga pedig azért nem lehetett nemes, mert nincs magyar nemzetsége, és nem mondhatott nemet még a gazdájának sem. A szolga szavunk is beszélő szó. A szól-ka alakból állandósult, ami a szolgák jellegzetességét közvetíti. Szólni kell neki, akkor teszi, amit mondanak neki, de magától, parancs nélkül nem dolgozik semmit. Ezért szolga. A magyaroknak mindig nígyon sok hadifogoly szolgájuk volt.

A következő szavunk a tor lesz, amit a nem magyar bizonyosan félreért. Megtorolni valamit ugyanis nálunk nem azt jelentette, hogy bosszút állunk valami sérelemért, hanem azt, hogy közösen leülünk étel és ital mellé, és elmondjuk, kibeszéljük a sérelmünket, bánatunkat. A halotti tor is ezt jelenti. Asztal mellett felemlegetjük az elhunyttal kapcsolatos szép emlékeinket, amitől vigadunk, és elmondjuk, hogy mekkora veszteség az eltávozása, amitől búsulunk, esetleg sírunk. Ezért vigad sírva a magyar. És innen ered a vígasztal (víg asztal) szavunk is.

Ennek a sírva vigadásnak egy érdekes emlékét írja le az egyik középkori történelemhamisító, a magát gótnak mondó, de neve alapján jordániai Jordanes. Leírta ugyanis Atilla király temetésének körülményeit, állítólag Priszkosz rétor leírása alapján. A tort valószínűleg a saját nyelvén strava néven említi, ami szláv szó és ételt, lakomát jelent. Tehát Jordanes eredetileg szláv lehetett, és nem ismerte a halotti tor magyar szokását. Ennek ellenére a leírása pontosan illik a halotti toron való sírva vigadásra. Nézzük, mit ír:

„Postquam talibus lamentis est defletus, stravam super tumulum eius, quam appellant, ipsi ingenti commessatione concélébrant, et contraria invicem sibi copulantes luctum funereum mixto gaudio explicabant,”

„Miután ilyen siralmas panaszolkodással elsiratták, sírhalma fölött roppant vigassággal strava-t tartottak és egymással ellentétes dolgokat egybekötve, örvendezéssel vegyes gyászünnepet ültek.”

„noctuque secreto cadaver terra reconditum copercula primum auro, secundum argento, tertium ferri rigore communiunt, significantes tali argumento potentissimo regi omnia convenisse: ferrum, quod gentes domuit, aurum et argentum, quod ornamentum rei publicae utriusque acceperit.”

„majd a holttestet éjszaka titokban a földbe rejtették miután előbb arannyal, másodszor ezüsttel, harmadszor rideg vassal borították be, ily módon jelezvén, hogy a nagyhatalmú királynak mindez kijár: a vas, mivel népeket hódoltatott meg, az arany és az ezüst, mivel mindkét birodalom méltóságjelvényét elnyerte.”

Világos beszéd. Atilla folyóba való temetését csak Ipolyi Arnold hozta be a köztudatba, amiről később Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regényében olvashatunk. És így, a népszerű regény okán, szinte, mint egy szilánk az agyban; kivehetetlenül belénk ivódott, még akkor is, ha nem igaz. 

A következő beszélő magyar szavunk a jajveszékel, amely pontosan leírja, hogy mit mond az, aki jajveszékel. Azt mondja, hogy jaj! veszék el, azaz jaj! oda fogok veszni, azaz meghalok.

Következzen a kézenfekvő szavunk, ami pontosan azt jelenti, hogy azért nyilvánvaló valami, mert ott fekszik az orrunk előtt, a tenyerünkön.

A következő szavunk az ige, ami nem azonos jelentésű a szóval. Úgy tanultuk, hogy az ige cselekvést jelentő szó. Nos, ennél egy kicsit több, teremtést jelentő szó! Csak a mi bibliafordításaink írják úgy a teremtéstörténetben, hogy „az ige testté lőn” vagy „kezdetben vala az ige”. Minden más nyelvben az ige helyett az adott nyelvben a szó jelentésű szó szerepel. Azzal pedig nem lehet se cselekedni, se teremteni, se csodát tenni (megigézni).

De, ha már a nyelvnél és a halotti tornál tartunk, akkor szóljunk néhány szót a legkorábbi magyar nyelvemlékek egyikének tartott halotti beszédről is. Szinte mindenki ismeri az első sorait, amelyet így írtak le: Latyatuc feleym zumtuchel mic vogmuc, ysa pur es chomuv uogmuc. És erről kellene elhinnünk avatott nyelvészeink agymenései alapján, hogy őseink így beszéltek, mikor a vaknak is feltűnik, hogy ez bizony nem magyar. Nem az akkori magyar nyelvet tükrözi, hanem valami mást. Árulkodik ugyanis arról, hogy ezt nem egy magyar, hanem egy olyan ember írta le, akinek az anyanyelve szláv.

Ha most visszagondolunk a szláv szolgáknak a bizánci görög egyháznál való szolgálatba állására, és arra a szabályra, hogy a görög papok kötelesek voltak az adott nép anyanyelvén misézni, akkor máris kézenfekvő lesz a megfejtés. Ezt egy szláv anyanyelvű segédpap írta le magának magyar diktálás után, a szavak leírásánál a saját anyanyelve és a latin sajátosságait alkalmazva, hogy visszaolvasva a szöveg magyarnak hangozzék! Ez jól tetten érhető a nyelvészek által is bizony értelműnek tartott isa (valójában biza) szó esetében, ahol a szláv a szókezdő b-t i előtt nem írja ki, mert visszaolvasva úgyis oda kell mondani. De az a-o, o-a szlávos kiejtési hangváltás is tetten érhető a chomuv és később a vola szóban is. De árulkodó a bratym szó is.

A feleslegesen sok u használata alapján az írója oláh (saját nyelvén ulah, latinul írva vlach, görögül írva blak) lehetett. Azt is tudni kell ugyanis, hogy a ma magukat románoknak nevező oláhok nyelve a nyelvváltásuk előtt bizony szláv volt. Nem voltak ők soha dákok, és nem is hoztak létre semmilyen birodalmat a Kárpát medencében, legfeljebb a történelemhamisítók képzeletében. Mindig is szolgák voltak, ahogy a krónikák írják: a rómaiak hegyi birkapásztor szolgái, a Kárpátok külső oldalának lejtőin.

A királyság kora előtt a magyar nép elsősorban az ősöket, és a táltosok által tanított lovas-szenteket tisztelte. Megtartotta a saját régi ünnepeit, tisztelte és látogatta az ősök sírhelyeit. A nagy ősök, fejedelmek sírhelye, amelyeken szkíta szokás szerint kőszobor állt (nem bálvány!), zarándokhellyé vált. Olyan, mint amilyet Szent Adalbert állítólag felgyújtott és megsemmisített, mert a népek oda zarándokoltak. A magyarok nem fizettek adót semmilyen egyháznak, de tiszteletből, és mert úgy szokás, például libát vittek ajándékba Szent Márton ünnepén a Pannonhalmi Apátságba.

A népet vezető két magyar fejedelmet és a vezéreket a hadjáratokban szerzett, letelepített hadifogoly szolgák falvai látták el élelemmel és más szükséges dolgokkal. Ezekből lettek később az udvarnok és tárnok falvak, a királyi szolganépek. Adót senki sem fizetett a fejedelemnek, de részt kapott a hadjáratok zsákmányából ő is. Az országnak vallási vezetője például egyáltalán nem volt, mert nem volt rá szükség. Nem létezett szervezett egyház. A görög templomok kolostoraiban élő papok és szerzetesek a hívek adományaiból éltek. Nem kértek és nem kaptak fejedelmi adományokat, földeket, azonban a vezérek és a fejedelem is nem egyszer alapított számukra kolostort. (Koppánymonostora, Feldebrő, Tarnaszentmária, stb.)

Ennek a fajta berendezkedésnek és életmódnak a megmaradt kulcsszavai a szer és a rész. A közösségi társadalom működésének alapjai ezek, amelynek nyomát a vérszerződés szövegében találjuk meg. Amit közösen szereztek, abból mind részesüljenek. Így szólt a szabály. A szer volt a zsákmány elosztásának módja, és ahol éppen tartották, az volt a helyszíne. Mindenki beadta a közösbe a zsákmányrészét, és ebből kinek mi jutott a szeren, az volt a része. A szer, a szertartás gyakorlatilag sorsolásos elosztást jelentett. A hadizsákmány, az Atilla adó sorsoláson való igazságos szétosztását azok között, akik részt vettek a megszerzésében.

A sorsolás menete a következő volt. A szétosztandó javakat annyi, értékben körülbelül azonos halomba rakták szét a becsüsök, ahány résztvevő között kellett elosztani. Azt, hogy melyik részt ki kapja meg, nyílhúzással döntötték el. Mindenkinél ott volt a rovásos nyila, azzal vett részt a sorsoláson. Sorban mentek a csomókon végig, és minden csomónál odaadták a nyilaikat a becsüsnek azok, akik az adott részt akarták megkapni. Az kapta meg, akinek a nyilát a becsüsnek odaadott nyilak közül kihúzták. Ha valaki azt a részt kapta meg, amelyet kinézett magának, az volt a szerencse. A szertartás végén persze megindult a cserebere.

A szer szónak és származékainak a magyarban való rendkívül széleskörű elterjedtsége erre vezethető vissza. Így került be a nyelvbe a javakhoz való hozzájutás módjai közé a szerzés. Ha valaki a kérdésre, hogy valamije honnan van, azt válaszolta, hogy szereztem, az eredetileg azt jelentette, hogy a sorsoláson neki jutott. A szerelem, a szerencse, a szerfelett, a szertelen, a szerepel, a szerzetes, a szertartás, a módszer, a szerint, a papszer, a barátszer, a félszer, a rendszer, a halász szer, a szervezet, a szerződés, a szerda, szerszám, szerkezet, szervez, szeretet, szerfa, szerény, kényszer, és még sok-sok más, a mindennapi életben használt szó innen származik.

Tehát, például a pusztaszer szó csak annyit jelent, hogy egy alkalommal egy pusztán tartották a szert, akárhol volt is az. Attól még az a hely nem lett az ország központja. A szerkövek pedig azt jelenti, hogy a kövek azon a helyen a szerhez hasonló csomókban állnak. Persze, ha már mind összegyűltek a szeren, a fejedelmektől a vezéreken át a harcosokig, akkor szerét ejtették az ország dolgai megtárgyalásának, a következő hadjárat idejének, irányának megbeszélésének is. Tehát a szer gyűlés jelentéssel is bírt.

Hogy honnan lehet ezt tudni, hogy valóban sorsolásos elosztásról volt szó? Hát onnan, hogy ez a rendszer igen sokáig, máig is fennmaradt bizonyos területeken és szakmákban. Az előbbi felsorolásban szereplő halász szer leírása például fennmaradt. A halászok a közösen fogott halakat annyi egyenlő nagyságú csomóba rendezték, ahányan részt vettek a halászaton. Egy kalapba minden halász beledobta a bicskáját, majd csomóról csomóra sorban járva, minden csomónál kihúztak egyet a kalapból. Akiét kihúzták, azé lett az adott csomó hal.

De van ennek más, máig élő bizonyítéka is. A Tsz. időkben a tagok „beadták a közösbe” a földjeiket, az állataikat, és földművelő eszközeiket. Az lett a közös termelés alapja. De kaptak is vissza belőle, pl. háztáji kaszálót az otthoni állataik eltartásához. A kaszáló terület, például lucernás egy nagy tábla földön terült el. Minden tagnak, akinek kellett kaszáló, abból mérték ki a megállapított nagyságú részt.

És ezt sorsolással oldották meg, hogy senki ne panaszkodhasson, hogy neki rosszabb darab jutott, mert természetesen a termőföld nem volt mindenütt egyformán jól termő a táblában. A sorsolást pedig részelésnek, vagy nyílhúzásnak nevezték. A brigádvezető kezében tartotta a vesszőköteget, amelyiknek mindegyikén egy név volt, a részt kérő tagok nevei. Sorban mentek a kimért, egyenlő nagyságú parcellák végén, és mindenütt kihúztak egy nyilat a kötegből. Akinek a neve rajta volt, azé lett az adott kaszálóparcella. A vesszőt (nyilat) pedig letűzték a parcella végébe. A szer szavunk tehát a sor gyökszónak a származéka.

És ha már a szernél és a magyar nyelvnél tartunk, akkor pillantsunk rá egy kicsit a hamisítók egyik módszerére a szófacsarásra is. Ennek fő időszaka a magyar nyelv fejlődésének ünnepelt, kiemelkedőnek tartott eseménye, a nyelvújítás volt. Ekkor tüntették el sok magyar szónak az eredeti értelmét. Álljon itt pár példa. Az egyik a számszeríj, amely egy magyar számára értelmet, képet nem hordozó szó, mert ki van facsarva. Eredetileg szerszám íj volt, aminek az értelme szintén a szerre vezethető vissza.

A magyarok kézíjat, eredeti nevén kézívet használtak, a nyílpuska ismeretlen volt errefelé. De a nyugati hadjáratok során a zsákmányba mindig bekerültek a fegyverek, így a nyílpuskák is. Az ilyen, számunkra ismeretlen íjakat szeren nyert íjaknak nevezték, amelyet a szerszám íj szó pontosan kifejez, de a számszeríj nem! A másik ilyen szó a fűszer, eredetileg fűszerszám, azaz fű-szerszám. Azokat az idegen, növényi őrleményeket, füveket hívták így, amelyeket a zsákmányba bekerülve a szeren osztottak el. Mára ebből csak a fűszer maradt meg. A harmadik szó a csőr, a madárcsőr. Ezt a magyar, a testrészt pontosan leírva, eredetileg cső orrnak nevezte. Ezt vonták össze a nyelvújítók csőrré, amely így elvesztette a képközvetítő funkcióját. Hát így „fejlődött” a nyelvünk oda, hogy már a magyar sem ismerheti fel, hogy a világ legfejlettebb képközvetítő nyelvét beszéli.

Itt említjük meg a magyar nyelv egy másik jellegzetességét. Nevezetesen azt, hogy valójában kettős nyelv. Olyan, mintha két külön nyelvből lenne összerakva. Az alapja a gyökszók rendszerén alapuló szerkezet, amelynek szavai képet közvetítenek, magánhangzók és mássalhangzók szógyökökben való megváltoztatásával rendkívül színes és sokoldalú kifejezést téve lehetővé. Ehhez járulnak hozzá azok a szinonimák, amelyek nem kötődnek a gyökrendszerhez, nem képközvetítő szavak, de azt jól kiegészítik. Valójában csak a szókincset gyarapítják, mert a nyelv szerkezetét nem érintik. Erre itt csak két példát hozunk. Az egyik a balta, és a fejsze. A két szó között, a jelentéstartalmilag nincs különbség, nem kétfajta eszközről van szó, csak egyről. A fejsze azonban a gyökrendszerhez tartozik, míg a balta nem. Ugyanez a helyzet a juh és a birka esetében is. A birka gyöknyelvi fejlemény, a juh azonban nem. Ezt a kettősséget valószínűleg Kárpát-medence földrajzi jellegzetességén alapuló nagyállattartó és gazdálkodó néprészek elkülönült nyelvfejlődése hozta létre.

Hát, ilyen aprócska nyomok, különbségek, elszólások alapján lehet felfejteni a valótlanság, a hamisított valóság szövetét, és alatta meglátni a valóságot. Megláthatjuk például azt, hogy az ilyen magaura, szkíta erkölcs szerint élő népnek nem kellett törvényeket alkotni, a tízparancsolat betartására rászorítani, annál erkölcsileg sokkal magasabb szinten állt. A vezetők, de a nép körében is csupán egyetlen, választott tisztségviselő létezett, a bíró. Valójában nem volt szükség se kormányzásra, se igazgatásra a magyarok országában, a Kárpát-medencében. Mindaddig, amíg azt a sok-sok idegent be nem fogadtuk, akik nem ismerték a szkíta erkölcsöt, az adott szó szentségét.

Végül álljon itt a magyar nyelv egyik legkorábbi feljegyzésének története.

Ugyan a rómaiak csak concordia, azaz szívességi megállapodás alapján lakhattak és kereskedhettek Pannóniában, de Rómában úgy tudták, hogy Pannónia a birodalom tartománya. Így aztán könnyen előfordulhatott, hogy valamelyik császárnak a fejében felmerült a gondolat: ha már provincia, akkor fizessenek adót Rómának a helyiek is, ne csak a gyarmatvárosok római polgárai. El is ment a császár, hogy erről a helyiek vezetőivel tárgyaljon. A tárgyalás valószínű helyszíne Sirmium volt, ma Szávaszentdemeter Szerbiában, ami akkoriban a birodalom egyik fővárosa volt.

Természetesen, a tárgyaláson részt vettek az Alföldön lakó lovas népek, a szarmaták (a római a szkítát szarmatának hívta) és a jazigok vezetői is, hiszen őket is érintette a dolog, és mert meghívták őket. A császár előadta, hogy ettől kezdve Rómának adót kell fizetniük, amit ők kereken ostobaságnak minősítettek. Amikor a császár erősködni és fenyegetőzni kezdett, az egyik szarmata vezető lehúzta a csizmáját, és MARHA! MARHA! kiáltással, a császárhoz vágta. Az ezután kitört tumultusban a császár köpenyét letépték, a védelmére kelt kíséretét pedig jól helybenhagyták. Azután békésen hazamentek.

Ammianus Marcellinus Rerum Gestarum Libri Qui Supersunt című munkájában található meg az eset leírása a XIX. könyv XI. fejezetében latinul:

 „Visoque imperatore ex alto suggestu iam scrmonem parante lenissimum meditanteque allgoqui uelut morigeros iam futuros quidam ex illis furore percitus truci calceo suo in tribunal contorto „marha, marha”, quod est apud eos signum bellicum, exclamauit eumque secuta incondita multitudo uexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum primcipem ferebatur, qui cum ex alto despiciens plena omnia discurrentis turbae cum missilibus uidisset retectisque gladiis et uerrutis, iam propinquante pernicie externis mixtus et suis ignotusque.”

A magyar történészek természetesen a „marha, marha” káromkodást nem tartják a magyarság nyelvemlékének, hiszen a műben szereplő barbárok szerintük valamilyen türk nyelvet beszéltek, a magyar pedig, mint köztudott egy finnugor nyelv. Ezért elfogadják Marcellinus magyarázatát, hogy ez egy csatakiáltás volt, hiszen utána valóban tumultuózus verekedés tört ki.

Jellemző, hogy a Magyar történelmi-etimológiai szótárban a következőket találjuk a marha szóval kapcsolatosan:

„Bajor-osztrák eredetű: vö. bajor markat, marchat, marchot ‘kereskedelem, piac, piaci áru’. A német változatok a latin mercatus ‘vétel, piac ill. ennek népi marcatus ‘ua.’ változatára mennek vissza. A magyar alak a tárgyragnak felfogott szóvégi t elvonásával jött létre. A szó jelentései időrendben: 1.) 1358: ‘vagyon’ 2.) 1508: ‘ingóság’ 3.) 1533: ‘áru’ 4.) 1585: ‘jószág, háziállat’ 5.) 1587: ‘szarvasmarha’ 6.) 1779: ‘nagyon buta ember’.” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy aki ezt kitalálta, az valóban nagyon buta ember volt.)

A császár ezt a sértést természetesen nem hagyhatta annyiban, ezért két légiót szerelt fel, és társcsászárával együtt büntető hadjáratra indult Pannóniába. A szarmata vezetők sem voltak restek, és a szkíta népszövetség akkori vezetőjéhez, Atillához fordultak segítségért. Így esett, hogy Atilla hunjai előbb a Tárnok-völgyi, majd a cézönmauri (Zeiselmauer, ma település Ausztriában) csatában megsemmisítették a büntető hadjáratra érkezett két légiót, és mindkét császárt megölték a csatákban. A római kor véget ért, és innentől kezdve Pannóniában a hun kor kezdődött.

Adalékok a Mohácsi csatatér helyrajzi és távolsági adatainak értelmezéséhez

A középkori Magyar királyságot ért külső támadások döntő csatáiról vajmi keveset tudunk biztosan. A nemzeti sorstragédiának tartott Muhi csatának és a Mohácsi csatának még a helyszínét sem ismerjük pontosan, noha ezekben a csatákban a korabeli leírások szerint odaveszett a nemzet színe-java, és az ország idegen kézre került. E két csata helyszínének megállapítására irányuló, mára már évszázados kutatások írásos anyaga kötetekre rúg, mégsem vezettek eredményre.

Ennek több oka is lehet. Lehet egyrészt a források, vagy a bennük található, azonosítást lehetővé tevő helyrajzi adatok elégtelensége, vagy az írójuk tévedése. Oka lehet az is, különösen a folyókhoz köthető csaták esetében, hogy a helyszín, a terepviszonyok az eltelt évszázadok alatt alaposan megváltoztak, pl. folyók medret változtattak, vagy erdők nőttek a síkon. Amennyiben nem az eredeti forrásokat használják a kutatók, okai lehetnek a latin vagy más idegen nyelven írott források fordításában esetlegesen előforduló hibák is. Oka lehet az is, hogy a kutatók berögzült sztereotípiákat, vagy tekintély alapon elfogadott teóriákat követnek, és azokat próbálják meg igazolni a kutatás helyett. De oka lehet az is, hogy a mai kutatók már nem rendelkeznek azokkal az ismeretekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a korabeli források helyrajzi és távolsági adatait helyesen tudják értelmezni. És természetesen mindez együttesen is előfordulhat.

Én ezek közül csak a legutóbbi okkal foglalkozom. Ebben az írásban megkísérlem összeszedni azokat, a mára már nem közismert, rejtett ismereteket, amelyek a Mohácsi csata helyszínének azonosítását lehetővé tevő helyrajzi adatok helyes értelmezéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Kétségtelen, hogy a Mohácsi csata korabeli forrásai eléggé szegényesek. Jószerével minden korabeli hírforrás a szemtanú, Brodarics István kancellár leírását ismétli meg. Nagyon kevés az olyan híradás, amely hozzátesz valamit Brodarics leírásához valamely más forrásból. A csata helyszínére vonatkozó helyrajzi és távolsági adatok szinte csak Brodarics leírásában találhatók meg, ezért én is ezt az egyetlen forrást veszem alapul. A forrásmunka eredetileg latin nyelven íródott, és nekem az eredeti latinon kívül két fordítás is a rendelkezésemre áll. Nem célom a forrás részletes ismertetése, abból kizárólag a helyrajzi és távolsági adatokat, valamint a csapatok mozgására, a csata lefolyására vonatkozó adatokat fogom használni.

Mindenekelőtt, nézzük meg, hogy mik azok a helyrajzilag biztos azonosítási pontok, amelyek a rendelkezésünkre állnak. Első biztos pontunk Mohács, amelynek neve a forrásokban szerepel, és amelyről a csata a nevét kapta. Második biztos pontunk a Csele patak, amelynek neve szintén szerepel a forrásokban, Mohácstól északra fél mérföldre, Csele falu alatti helyzetben. A harmadik biztos pontunk az eddig megtalált öt tömegsír helye Sátorhely mellett, ahol most a Mohácsi Nemzeti Emlékhely áll. Ezeket a pontokat kell elsőként megvizsgálnunk több szempontból is. Először abból a szempontból, hogy a helyük változott-e a csata ideje óta. Másodszor abból a szempontból, hogy milyen következtetés vonható le a három pont egymáshoz viszonyított helyzetéből a csata helyére vonatkozólag. Ehhez azonban előbb össze kell szednünk azokat a rejtett ismereteket, amelyek nélkül ez maradéktalanul nem lehetséges. Ugyanis ezeket az ismereteket akkor is figyelembe kell vennünk, ha az írott forrásokban említés sem esik róluk, vagy csak áttételesen lehet következtetni rájuk mellékesnek tűnő utalásokból.

Ennyi bevezető után térjünk rá a lényegre. A lényeg pedig az, hogy Brodarics István szemtanú! Személyesen vett részt a csatában, és több helyen is azt írta le, amit ő maga látott. Foglalkozzunk tehát elsőként egy kicsit a látással, persze nem Brodarics kancellár látásával, hanem a látással általában, mert olyasmire jöhetünk rá, amire eddig nem gondoltunk, noha valószínűleg tudtuk.

Mivel a csata Brodarics szerint egy Mohácshoz közeli fátlan síkon zajlott (ezért Mohácsi a csata!), nézzük meg, hogy a síkon hogyan és meddig látunk el. Nos, a látóhatár távolsága síkon, ha a szemmagasságunk 170 cm, akkor 4,5 km. Minden ennél távolabbi olyan tárgy, amely nem magasabb, mint a szemmagasságunk, a látóhatár alá kerül, és nem látszik. Nem a szemünk nem képes meglátni, hiszen távcsővel sem láthatjuk, hanem el van takarva, azért nem látjuk. Továbbra is látjuk azonban azokat a tárgyakat (dombokat, fákat, épületeket), amelyek a látóhatár fölé emelkednek, mert magasabbak a szemmagasságnál. Távolabbra, de nem sokkal távolabbra látunk el, ha lóháton ülünk, mert a szemmagasságunk akkor kb. egy méterrel magasabban van. Ahhoz, hogy a látótávolság megkétszereződjön, négyszer kell magasabbról néznünk, azaz a szemünknek közel 7 méter magasan kell lennie. Ekkor 8,5-9 kilométerre látunk el.

Amint látjuk, a látótávolságnak mind a magassághoz, mind a vízszintes távolsághoz köze van. A legutóbbi távolsági adat azért lesz lényeges, mert a magyar mérföld, amelyet Brodarics is használt a csata helyének leírásánál, éppen kb. 8,5 kilométer volt akkoriban. Ha tehát Brodarics azt írja, hogy a szultán serege tőlük két mérföldre van, akkor azt ő nem látta, hanem hallomás alapján írta le. Ugyanis ahhoz, hogy egyáltalán elviekben láthassa, tízszer olyan magasról kellett volna néznie. De még akkor is számolni kell a látás másik két összetevőjével, a láthatósággal és a felismerhetőséggel, amelyek a török sereg szabad szemmel való meglátását ilyen távolságból a számára lehetetlenné tették.

Az emberi látásnak ugyanis vannak határai. Bármilyen jó szeme is van valakinek, a szem felbontó képessége véges. Van egy határ, amelynél távolabbról két pontot már nem látunk két pontnak, hanem egynek, mert összemossa őket a látásunk. Ugyanez igaz a távolban levő tárgyakra is. Ez pedig szoros összefüggésben van a nagy távolságban levő akár jól ismert tárgyak felismerhetőségével. A felismerés az alak, a forma alapján történik. Amint az elmosódik, a felismerés lehetetlenné válik. A gyakorlatban az átlagosan jó szemű ember egy kilométerről látja, hogy van ott valami a síkon. Különösen, ha az színes és mozog. De megmondani, hogy az pontosan mi, amit lát, már ekkora távolságból is képtelenség. A felismerési távolság ennél még sokkal kisebb. Egyéntől és tárgytól függően, valahol az 500-200 méter távolság között van. Nem véletlen, hogy a modern kézifegyverekkel való lövészet során maximum 200 méterre lőnek nyílt irányzékkal, távcső nélkül. Aki próbálta, az tudja, hogy mekkorának látszik ilyen távolságban egy álló alakot formázó céltábla, és mennyire látható.

Konkrétan Brodarics szemtanú látásáról az általa írtakból szerezhetünk áttételesen ismereteket. Amikor azt írja, hogy „később láttuk meg”, hogy a falu házsorai között janicsárok álltak tömött sorokban, akkor ez azt jelenti, hogy olyan közel értek a csata során a faluhoz, hogy felismerhette a török katonákat. A később tehát, ebben az esetben implicit távolsági adat, amely jól megbecsülhető az átlagos felismerési távolság alapján.

Az előbbiekben láttuk, hogy a magasság hogyan függ össze a látótávolsággal. Nos, a magasság egy csata esetében ennél jóval fontosabb. Bizonyára mindenki hallotta már a stratégiai magaslat kifejezést, és azt, hogy a szemben álló felek mindegyike igyekszik azt megszállni, vagy a másik féltől elfoglalni. Az is bizonyára ismert toposz, hogy a hadvezérek igyekeznek ilyen magaslati pontot találni, ahonnan belátják a síkon zajló csatát, a csapatok mozgását, és irányíthatják a csata menetét. Ilyen magaslat, ami később a csata emlékhelye is lett, a Táti-csata emlékhelye, a Tokodi dombok alján magányosan emelkedő halom, a 30 m magas Sas-hegy, ahonnan a fővezér a csatát irányította. Ilyen különálló magaslat a Mohácsi síkon és környezetében nincs. Sátorhelytől délre, az ún. Törökdomb, nem stratégiai magaslat, mert nem emelkedik a környező sík fölé, csak az ártéri mélyedéshez képest magaslat, amelyben áll.

A stratégiai magaslat másik típusa az, amely akkora, hogy rajta tüzérséget, vagy csapatokat lehet felállítani, hogy a hatótávolsága nagyobb legyen (pl. Esztergom ostrománál a Szt. Tamás-hegy, vagy Buda ostrománál a Kis Sváb-hegy), vagy azért, hogy az onnan lezúduló lovas csapatok elsöprő ereje nagyobb legyen. Brodarics leírásából úgy tűnik, hogy Mohács esetében egy ilyen magaslatról, dombról van szó, amelyet a török sereg tartott megszállva. A kérdés az, hogy miért nem a magyarok foglalták el, miért a török. Erre Brodarics írásában semmilyen utalást nem találunk. Úgy tűnik azonban, hogy a török sereg előhadai, a könnyűlovasság előbb ért oda a Mohácsi síkra, mint a magyar sereg táborverés előkészítő első csapatai. Így a török foglalhatta el azt a magaslati pontot, ami aztán el is döntötte a csata kimenetelét. A török ugyanis védekezésre rendezkedett be a földvárként működő stratégiai magaslaton, amelynek tövében, hosszú sorban felállította az ágyúit, és közéjük állította a puskás janicsárokat. Ezt a felállást ábrázolják képen is a török források.

Ha tehát a csata helyét keressük, akkor azt a dombot kell megtalálni Mohács közelében, amely stratégiai magaslat, tehát legalább 25-30 méterrel magasabb a környezeténél, nézőtér szerű karéjban szegélyezi a csatateret, és a tövében mélyedés húzódik, amelyben megtalálhatók a török ágyúállások nyomai. Ez a dombkaréj az írott forrás értelmében nem lehet távolabb Mohácstól, mint egy magyar mérföld, és a vele szemben felálló magyar seregnek jobbszárnya felől egy völgynek kell nyílnia a domb mellett, a sereg balszárnyának pedig fél mérföldre kellett lennie a Dunát ott szegélyező széles mocsártól.

A következő vizsgálandó tárgyunk a korabeli távolságadatok mai mértékei. A magyar mérföldet már említettük, amely régen kb. 11,4 km, akkoriban kb. 8,4 km volt. Ez eredetileg egy gyakorlati alapon kialakult adat volt, mert ekkora távolságon voltak az utak mentén a pihenőhelyek, itatóhelyek, csárdák, és éppen két mérfölddel volt egyenlő egy napi járóföld, amely az ökrös szekér egy nap alatt megtett távolsága volt teherrel rakottan. Más esetben, lóval, vagy gyalog a napi járóföld akkoriban is 30 km. volt. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a 16. században Magyarországon mindenütt a bécsi mértékegységek terjedtek el, amelyben a mérföld 4000 bécsi öl, azaz 7,5 km volt. Ennek kétszerese, 15 km. volt a postamérföld, a postai lóváltó állomások távolsága a postaúton. Ezt is jó tudni, mert szintén gyakorlati alapja van, és más okból is lényeges. Ekkora távolságon lehetett ugyanis vágtában hajtani egy pihent lovat földúton, száraz időben. Utána azonban pihentetni kellett. Lovat kellett váltani, ami a postaállomásokon történt meg. Ez az ismeret azért lényeges, mert a csata utáni fejvesztett menekülés során nem lehetett ilyen nagy távolságra hajszolni a lovat úttalan utakon. Márpedig Majs éppen ekkora távolságra van a Cselétől. A csata helyének tehát a Cseléhez ennél jóval közelebb kellett lennie.  

Térjünk ki itt egy kicsit a korabeli közlekedési viszonyokra. Az utak akkoriban döntően állatok vontatta járművek által kitaposott földutak voltak. Ezek mindig olyan irányba vezettek, ahol az embereknek napi szinten dolguk volt. A Mohács melletti síkot övező dombok mindig is szőlőhegyek voltak a jó kitettségük miatt. Tehát a dombok alatt végig egy útnak kellett vezetnie odáig, ahol eléri a dombok közül kijövő főutat, ahogy ma is van. Erről az útról több út ágazott le a város irányába, a Duna felé, amit csak a tagosítás, a nagyüzemi gazdálkodás tüntetett el. Onnan, a legközelebbi, száraz helyeken át vezető mellékutakon jártak ki a városi gazdák a szőlőikhez. A Duna partján végig út vezetett, mert a vízhez mindenhol le kellett tudni menni. A révhez a síkon keresztül egy főút vezetett Pécs irányából, amely ugyanott jött ki a dombok közül, ahol ma is, Lánycsók és Bácsfa puszta dombja között. Ez volt az egyik főút. A másik, az észak-déli irányú Eszéki főút, szintén a révhez tartott a Dunát övező mocsarak szélén, a magas parton a római idők óta. A révtől a Duna partján haladt tovább a Csele irányába, ahol a dombok szinte leérnek a Dunáig. Ma is ott megy az út.

Mohácsot tehát Buda felől a parti úton, nyugat felől a Pécsi úton, délről pedig az Eszéki úton lehetett megközelíteni, másfelől nem. Északról érkezett a magyar sereg, délről és nyugatról pedig a török. Honnan tudhatjuk, hogy a török Pécs felől, nyugatról is jött? Több forrásból is. A török források szerint a 20 ezer főt kitevő szpáhi és akindzsi lovasság, a szekereken szállított janicsárok és az ágyúszekerek a szultánnal kikerülték a Karasica mocsarait, és Siklós-Villány felé kerülve érték el Mohácsot. Az pedig a Pécsi út. A könnyűlovasság természetesen kalandozhatott bármerre a síkon, ahol nem volt mocsár, de a szekereknek, az ágyúszekereknek úton kellett jönniük. Ahhoz, hogy Brodarics a dombkaréj mögött tudhassa, majd láthassa is őket, és az ágyúkat a domb alatt állíthassák fel anélkül, hogy a magyarok észrevették (láthatóság a síkon) és megakadályozhatták volna, Pécs felől kellett jönniük. Más irányból nem is jöhettek. Ugyanakkor a fősereg az Eszéki úton lassan közeledett Mohács felé, de nem ért oda a csata idejére. Még a Borza patak előtt megálltak, messze a magyaroktól és a csata helyétől. Körülbelül addig értek el, ahol most a Törökdomb van.

De haladjunk tovább a releváns távolsági adatokkal. A Magyar Nemzeti Levéltár adatai szerint az ágyúlövés távolsága a középkorban 2000 m, a kőhajítás távolsága 50 m, a nyíllövés távolsága 130 m, a dárdahajítás távolsága 70 m, a pisztolylövés távolsága maximum 300 m, a puskalövésé pedig 600 m volt.

Az ágyúlövés távolsága azért érdekes, mert ekkora, vagy ennél kisebb távolságban kellett lennie az ágyúknak az esetlegesen megtalált ágyúgolyók helyétől. Érdemes megjegyezni, hogy akkoriban a török még nem mindig vas, hanem még kőgolyókat is használt ágyúgolyóként, amikor nem kartácsra voltak töltve az ágyúi. Ha kartácsra voltak töltve, akkor a lőtávolság sokkal kisebb volt, és formátlan kő- és vasdarabok előfordulásával kell számolni a csata helyén.

A kőhajítás távolságát azért érdemes tudni, mert a magyar csatasorok között Brodarics szerint éppen ekkora volt a távolság. A nyíllövés távolsága pedig azért jön számításba, mert ekkora távolságra volt a magyarok szekértábora a Dunától egyes források szerint. Ez érthető is, hiszen a had ellátását szolgáló kísérő és kiszolgáló személyzet, valamint az élelmezésre szánt vágóállatok táborának praktikus okokból közel kellett lennie a kikötőhöz, tehát a Dunához is.

A legérdekesebb számunkra azonban a puskalövés távolsága, aminek 600 méteres adata inkább a nagyöbű szakállas puskákéhoz áll közelebb, mint a kézi lőfegyveréhez. Tudjuk a forrásokból, hogy a magyaroknak is volt lőfegyverük, mert a seregtől a török 600 szakállas puskát is zsákmányolt 150 sajkával együtt. Ezek azonban a sajkákon használt fegyverek lehettek, mert a szakállas puska nem kézi lőfegyver, hanem a sajkákon és a várvédelemben ágyú módjára használt lőfegyver. Az 1529-es török bejövetelkor például az Esztergom ellen induló török naszádokat Budáról kölcsönzött szakállas puskákkal szerelték fel. Egy sajkán, vagy naszádon általában 4 szakállas puskát helyeztek el. Ez az adat jól egyezik a zsákmányolt 150 sajka és 600 szakállas puska számarányával.

Bizonyos, hogy volt a magyar seregnek is kézi lőfegyvere, mert a török forrásokból tudjuk, hogy Tomori a közeledő török hadak elől folyamatosan visszahúzódó csapataiból 100 fő puskást hagyott hátra egy vár védelmét megerősítendő. Akkoriban a kanócos puska korai változatai fordultak elő mindkét seregben. Ezek nehéz, nehezen kezelhető, csak a használatukra kiképzett, fegyelmezett gyalogos csapatok által használható, az íjakkal közel egyenértékű lőfegyverek voltak. Célzott lőtávolságuk kicsi volt, hatásos lőtávolságuk kb. 2-300 méter volt. A csata sűrűjében ez a távolság több mint elegendő volt, különösen az alkalmazás módja miatt. A török seregben ugyanis a puskával felszerelt janicsárok egymás mögött állva szinte folyamatosan tudtak tüzelni, mert a lövést már leadott janicsár helyébe lépett a következő, míg a másik a sor végére ment tölteni.

A kanócos puska gyakorlati lőtávolságának jelentőségét a csata helyének megtalálásában az adja, hogy Brodarics leírása értelmében a csata sűrűje a török ágyúsor előtt, ahhoz közel zajlott. Tekintettel arra, hogy a török ágyúk a dobvonulat alatt álltak, a puskás janicsárok pedig az ágyúk között voltak felállítva, a legtöbb célt tévesztett puskagolyót a domb aljától 500 méteren belül lehet megtalálni igen nagy mennyiségben. Tudjuk ugyanis, hogy a szultán 6000 janicsárt hozott magával, amelyből mintegy 4000 rendelkezett puskával. A többiek íjjal-nyíllal voltak felfegyverezve. Ez minimálisan is 6000, de a csata időtartamát számításba véve inkább 20-30000 körüli fém lövedéket jelent a földben azon a helyen, ahol a csata zajlott. A török források szerint a janicsárok 3-4-szer lőttek.

A lőtávolság mellett a puskákról érdemes tudni, hogy belőlük ólomgolyót lőttek ki, ami a földben jól megmarad, fémkeresővel megtalálható, így igen jó indikátor lehet egy csata helyének megállapítása során. Szakértők úgy tartják, hogy a korai kanócos puskákból eleinte meglehetősen nagy, 15-17-20 mm-es ólomgolyót lőttek ki. A golyók mérete a puskacső gyártás fejlődésével jelentősen csökkent, egészen 10-13 mm-re is. Ez azonban nem minden esetben ad eligazítást a számunkra, mert több kisebb golyót is lőhettek ki a korai nagyöbű puskákból (mint a mai sörétes vadászpuskákból), így a megtalált golyók kis mérete nem igazán döntő jelentőségű.

A korábban írt biztos helyrajzi pontok között nem említettük, de igen ígéretes indikátora lehet a Mohácsi csata Brodarics által is említett előcsatározásainak, a Majs falu előtti síkon megtalált kisebb csatahely, ahol az ólomlövedékek száma jelzi, hogy puskás csapat is részt vett abban az összetűzésben. A csatához köthető leletek a legnagyobb sűrűségben ott is a dombtól (falutól) számított 500 méter körül szóródnak. Itt valószínűleg Tomori könnyűlovas csapatainak, és a velük együtt mozgó, szekereken szállított puskás gyalogosoknak egy kisebb ütközete lehetett a török előhadak valamelyikével. Tudjuk ugyanis, hogy Tomori könnyűlovas csapata (huszárok) kiegészült Perényi Péter könnyűlovasaival. Az így mintegy 6000 főt kitevő gyors mozgású csapat lassan húzódott vissza Mohács felé az Eszéktől egyenesen északra tartó török fősereg elől, és annak előhadaival többször össze is csapott. Egy ilyen összecsapásról van írásos említés Bellye környékén. Egy másik lehetett Majsnál, ami után már ők is a Mohácsi táborba vonultak. A lovak vontatta szekereken utazó puskások ugyanis, ha a szekerekből kört (szekérvárat) formálnak, sikeresen tud ellenállni egy lőfegyverrel nem, csak esetleg íjjal rendelkező könnyűlovas török csapatnak.

Itt érdemes kitérni a csapatok mozgásának kérdésére. Nyilvánvaló, hogy a lovas csapatok lóháton, a nehézlovasság kivételével meglehetősen gyorsan tudtak helyet változtatni. A csapatok élelmezését és felszerelését pedig szekereken szállították. De szekereken szállították a kiképzett puskás gyalogosokat és felszerelésüket is, különösen, ha a lovassággal kellett együtt mozogniuk. A török is így járt el. Minden 10 janicsár számára egy lovat kellett biztosítani a felszerelés szállításához békeidőben, de hadba a puskával felszerelt janicsárok szekereken utaztak. Brodaricsnál szerepel, hogy a király szekerekben igen bővelkedett. Hogy ez nagyságrendben mennyit jelentett, arra nézve jó adat, hogy a török a csata után 5000 szekeret zsákmányolt a magyar táborokban. Ennél eredetileg jóval több szekér lehetett, amik a táborokból menekülőket vitték el, amikor a csata veszni látszott. Más a helyzet a közönséges gyalogos csapatokkal. Ők mindvégig kénytelenek voltak gyalog közlekedni, ami lelassította a csapatok vonulását a csata helyére, vagy az egyes gyülekezési táborok között.

A lovas közlekedés és szekereken szállítás, valamint a csapatok nagy létszáma számos további lényeges, ám nem mindig szembetűnő körülményre hívja fel a figyelmet, amelyekből következtetni lehet a táborok, és így a csata helyére is. Elsőként nézzük meg a létszámadatokat. Brodarics és más források szerint is a magyar sereg mintegy 25-26 ezer főt számlált, amiből körülbelül 15000 volt a gyalogos. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 10 ezer lóval kell számolnunk a lovasságnál, és, az 5000 szekeret vonatató minimum további 10 ezer lóval. Az emberek létszámához hozzá kell számítani szekerenként legalább egy hajtót, és egy fő kiszolgálót. Így a magyar oldalon naponta minimum 35 ezer embert és 20 ezer lovat kellett etetni és itatni. És ekkor még nem is számoltuk bele az élelemül szolgáló több csordányi vágómarhát és azok hajtóit. Ez ma elképzelhetetlenül hatalmas mennyiségű ember és állat, amely mind enni és főleg inni akar.

Ebben a számításban a lényeg éppen az ivás, a víz. A 20 ezer ló mindegyike napi 10-15 liter vizet igényel. Ezt nem lehet kútból megoldani még akkor sem, ha van gémeskút, ami naponta több csordát is képes ellátni vízzel, ha elég bővizű, és van, aki húzza a vizet. Másik lehetőség egy patak, vagy a Duna. A ló azonban kényes állat, nem iszik meg akármilyen vizet, még végszükségben sem. És nem lehet neki megmagyarázni, hogy igyon, mert nincs más víz. Ez az ismeret egy kicsit közelebb visz ahhoz, hogy meghatározzuk azokat a helyeket, ahol lovas tábort lehet feltételezni. Mindenképpen friss ivóvíz közelében kell lennie a tábornak, hogy a lovakat itatni lehessen. De még maga az itatás sem egyszerű művelet. Össze nem szokott lovakat nem lehet csapatban itatóhoz terelni, azokat csak a gazdájuk tudja itatóra vinni. Készenléti helyzetben ráadásul a lovak nem lehetnek a gazdájuktól messze, csapatban összeterelve, mert szükség esetén nem lehet őket időben szétválogatni és felszerszámozni.

Márpedig készenléti helyzet volt mindvégig a csata előtt, mert a magyar csapatok megérkezésekor a Mohácsi síkot már könnyűlovas török akindzsik portyázták. Nekik éppen az ellenség nyugtalanítása volt a feladatuk a csata előtt. Erre van is írott forrásunk is, amely szerint a török portyázók miatt a magyarok még itatni sem tudtak kijönni a szekértáborból, pedig a Duna nyíllövésnyire, tehát csak 130-150 méterre volt a tábortól. Ez a tábor valószínűleg az ellátmányt szállító szekerekből a kiszolgáló nép és a vágóállatok számára készített szekértábor volt a kikötő közelében. Azért ott, mert oda várták a Budáról hajókon érkező élelmet, az ágyúkat és más szükséges hadieszközt. Azt mind ki kellett rakni, és a táborba szállítani, amit a kiszolgáló nép végzett el, nem a katonák. Az élelmiszer főként liszt volt, amit kenyérré kellett sütni, az ital pedig bor. A katonák élelme döntően kenyér volt és bor, esetleg szalonna vagy sült hús. De azért is ott kellett lennie ennek a tábornak és a nehézlovasság táborának, mert csak ott lehetett lemenni a Dunához itatni a jószágot, ugyanis mindenhol máshol magas a part.

A katonák azonban nem lakhattak ebben a szekértáborban a szolgákkal, a vágómarhákkal és igáslovakkal együtt. Külön táboruk volt a gyalogosoknak és a lovasoknak is. Mind szekértábor volt, de más, mint a kiszolgáló szekértábor. A gyalogosok nemzetenként és haderőnemenként is elkülönültek a táboron belül. Néhány követelménynek azonban ezeknek a táboroknak is meg kellett felelniük. Ezeknek is víz, azaz gémeskút, vagy patak, vagy a Duna közelében kellett lenniük, és olyan magasabb területen, amely nem vált sártengerré egy esőtől. Az sem ártott, ha a táborok egymás közelségében voltak. Ez védelmi és hadvezetési szempontból is így volt logikus. Tekintve, hogy az írott források szerint Tomori később csatlakozó könnyűlovasai külön táborba szálltak, három, de inkább négy táborral kell számolnunk. Ezek közül a legdélebbi, a török főerőkhöz legközelebbi, Tomori katonáinak a tábora volt.

Ha tehát tudjuk, hogy hol lehettek abban az időben Mohács közelében gémeskutak és patakok, és tudjuk, hogy a Dunából is itattak, akkor a fentiek figyelembe vételével, jó eséllyel be tudjuk határolni azokat a helyeket, ahol a magyar táborok egyáltalán lehettek. A Mohácsi csata korához időben legközelebbi, megbízhatónak mondható térképeink a Habsburg Birodalom Első és Második Katonai Felmérésének térképei. Az Első Katonai Felmérés térképe a Mohácsi síkon északról kezdve négy patakot ábrázol. Az első a Csele, a sík északi csücskénél, a második a Jenyei patak Lánycsóktól északra, amely a sík közepén egy mocsárban vész el. A harmadik a Lánycsók melletti völgyből kifolyó, Betswar Jarek néven írt patak, amely a síkon keleti irányban keresztülfolyva Mohácsnál éri el a Mohács alatti ártéri mocsarat. A negyedik pedig a Nyárádtól északra kifolyó, Leimer néven jelzett patak, amely szintén keresztülfolyik a síkon, a Kölkedi csárda alatt, a már említett mocsárig. A térkép kutakat nem tüntet fel.

A Második Katonai Felmérés térképe lényegében ugyanezeket a patakokat jelöli, de a Jenyei víz kivételével a nevüket nem közli. Láthatjuk, hogy az időközben megépült vasútvonal miatt a Lánycsóknál kijövő és a Leimer patak medrének irányát alaposan megváltoztatták. Jelzi viszont a térkép a felmérés idején ott talált gémeskutakat. Igaz, Mohácsnál csak egyet jelez, éppen a vasút Dunánál végződő vége felett, egy korábbi Duna-ággal kerített részen. Jelez azonban egy gémeskutat Puszta Bácsfa dombjának hajlatában, és egyet a domb előtt a síkon. A kutakkal és utakkal kapcsolatban érdemes figyelemmel lenni arra is, hogy a tapasztalat szerint ezek a helyüket évszázadokig nem változtatják. A Második Katonai Felmérés térképén a dombsor előtt a síkon jelzett gémeskút helyét a mai napig meg lehet találni.

Az eddigiekkel felvértezve térjünk vissza a fentebb említett három biztosan azonosítható helyrajzi pontunkhoz. A Csele patak helye, mint a térképeken is látható, nem nagyon változott, csak a délebbi ága tűnt el az idők során. Mohács helye azonban más kérdés. Ma Mohács nagy város, míg Brodarics szerint Mohács akkor falu volt, vagy mezőváros. De pontosan hol is volt? Természetesen a kikötő, a rév környékén, amit egy külső forrás bevonásával lehet azonosítani. Maximilian Brandstetter császári követ, 1608-ban, útban a török szultánhoz, meglátogatta Mohácsot, és le is rajzolta.

A képen jól látható, hogy Mohács a török palánkvártól északra fekszik a parton, ahol a Duna kanyarodik, tehát a mai helyénél kissé északabbra volt. A palánkvár helye körülbelül oda esik, ahol a Második Katonai Felmérés térképe a gémeskutat teszi egy régi Duna-ággal körülhatárolt területen, a vasútvonal végénél.

Tudjuk a korabeli leírásokból, hogy a földvárat árokkal kerítették, amelybe bevezették a Duna vizét. A város ettől északra állt, és körülbelül háromszáz ház volt benne. A mai város egésze a volt földvártól délre esik, így nagy valószínűséggel az összes hadi tábor területe a mai város alatt található eltemetve. Az 1969-ben a Duna utca környékén megtalált ezüst dénárokból álló kincslelet valószínűleg a gyalogos zsoldosok táborának helyét jelzi, ami szintén nagyon közel volt a Dunához. Talán a mai város Földvár nevezetű városrészén lehetett Tomori csapatainak tábora. Az esik legdélebbre, és legközelebb a délről észak felé tartó török derékhadhoz. Érdemes lenne megnézni, hogy az építésekor mik kerültek ott elő. A fentiek értelmében a Brodarics által a magyar csapatok felállítási helyére vonatkozóan írt távolsági adatokat a mai vasútállomástól kell számítani a dombsor irányában úgy, hogy a Mohács alatti régi meder mocsara bal kéz felől fél mérföldre legyen attól a helytől.

A harmadik helyrajzi pontunk a Sátorhely mellett megtalált tömegsírok helye. Amint láthatjuk a térképen, ez a hely már kívül esik azon a területen, amit Mohácsi síknak nevezhetünk. Attól elválasztja a Nyárádi patak és a Leimar patak vize is. Száraz hely, itatóhelynek alkalmas, akkor még bővizű patak közelében, amely elválasztja a magyaroktól. Kiválóan alkalmas arra, hogy ott a délről idáig az Eszéki utat követve feljött török derékhad tábort verjen. Tudjuk több forrásból is, hogy a szultán az elfogott 1500-2000 magyar foglyot a csapatok előtt kivégeztette, sokukat le is fejezték. A tömegsírokban pedig kivégzett, és sok lefejezett ember teteme nyugszik. Itt lehetett tehát a török sátortábor.

Ha most semmi mást nem veszünk figyelembe, csupán ezt a három helyet, akkor nem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy e között a három pont között kell lennie a csata helyének a dombkaréj előtti síkon.

Most pedig, mindezekkel az ismeretekkel felvértezve, menjünk ki a helyszínre, és nézzük meg, hogy az ott található domborzati elemek hogyan illeszkednek a gyakorlatban a Brodarics szemtanú adta leíráshoz, és távolsági adatokhoz. Elsőként a síkon körülnézve keressük meg azt a stratégiai magaslatot, ahonnan a sík egésze belátható. Ilyen helyet csak egyet találunk. Az pedig a valamikori Bácsfa falu dombjának Lánycsók felé eső csúcsa. Oldalában jelenleg présházak találhatók. Alatta jön ki a síkra a Pécs-Mohács közötti országút. A domb 25-30 méterrel magasabb az alatta fekvő síknál. Ha Mohács felé fordulva állunk, akkor balkéz felé egészen közel láthatjuk Lánycsók templomát. Tovább észak felé ellátunk egészen a Csele patak feletti dombig, de ott semmi nem ismerhető fel. Mohács északi vége irányában látszanak a gabonasilók a Duna partján, de a várost magát nem látjuk. Előttünk és alattunk, kelet felé egy, a domb lábától a vasútvonalig húzódó teljesen üres, fátlan, patakokkal nem szabdalt, közepén kissé kimagasodó sík terület fekszik. A vasúti töltést még ilyen magasról sem látjuk, csupán a mellette húzódó fasor jelzi a vonalát, ami Mohács irányában tőlünk távolodik. Kissé délebbre láthatjuk a fasor felett, és a fák között átsejleni a Bólyi gazdaság Törökdombi keverőüzemének toronysilóit. Tovább fordulva a fáktól nem igazán látjuk, csak sejthető a Nemzeti Emlékhely két emelet magas kilátója, mellette pedig Sátorhely. Egészen délre fordulva a dombsor karéjának végén, a domboldalban jól látszik Nagynyárád temploma. Ennél távolabbra nem látunk el, pedig 30 méter magasan vagyunk. Nem látunk el a Törökdombig sem, nemhogy Majsig, vagy Udvarig ellátnánk. Nagynyárád irányában, közvetlenül mellettünk húzódik ívesen dél felé egy lankás domboldal, amelyet a síktól egy dombnyúlvány választ el. A kettő közötti sekély, szűk völgyben a kémműholdak felvételei szerint a ’80-as években egy víztározót alakítottak ki a völgy száját földsánccal elzárva. Ezek szerint ott is volt víz. A Második Katonai Felmérés térképe pont a víztározó felső végénél jelzi a valamikori gémeskutat. Ott tehát lehetett csapatokat elrejteni a síkon levők elől, volt vizük. A dombkaréj előtt fekvő síkság kb. 1,5×1,5 km területű, az egyik részén ferde vonalban átmegy a vasútvonal. A megfigyelő pont alatt, a domb aljában egy 500 méter hosszú, keskeny mélyedésben nádas van. Ennek északi vége felé egy 100 méter hosszú, 4 méter széles, sáncokkal határolt markáns mélyedés található. Ennek a mélyedésnek a helyén a Kataszteri térkép vízállásos területet, gyümölcsöst jelez.

Megfigyelő pontunktól Nagynyárád temploma 5 km, Sátorhely 6 km, a Bólyi silók 7 km, Törökdomb 9 km, Kölked 9 km, Majs 9 km, a Mohácsi silók 6 km, a Csele patak 7 km, Lánycsók temploma pedig 2 kilométerre van. A gyakorlatban is kiderült tehát, hogy még a stratégiai magaslatról is milyen kevéssé láthatók a síkon levő dolgok, események. Bizonyos tehát, hogy a Mohács mellett a síkon tartózkodó magyar csapatok semmit sem láthattak abból, ami a stratégiai magaslat környékén a dombokon, a dombok mögött, vagy azok alatt történt. A török teljesen észrevétlenül állíthatta fel ágyúit és csapatait a csata előtt.

Összességében a stratégiai magaslat és a mellette húzódó dombkaréj előtti sík terület tökéletesen megfelel Brodarics leírásának. Ott van a dombkaréj, melynek alsó, déli végén még a síkról is látszik egy falu temploma; a dombon valaha falu volt, az elpusztult Bácsfa, annak házai között láthatta Brodarics a törököket; a dombkaréj előtti nyúlvány eltakarja a mögötte felsorakozott hadat; a domb lába előtt hosszú mélyedés van, ahol a török ágyúk állhattak; a domb előtt olyan sík terül el, amelyen sem fa nem nő, sem víz nem folyik keresztül; a dombkaréjjal szemben állva jobb kéz felől völgy nyílik, ahol a fegyverek csillanását láthatták Brodarics leírása szerint; a síkon álló seregnek bal kéz felől fél mérföldre ott van a Duna árterének mocsara; közel van Mohácshoz és a táborokhoz; a menekülés irányában közel van a Csele patak; a völgy előtt a síkon, a menekülés irányában mocsár volt, a Jenyei víz és a Betswar Jarek patakok mocsara, amint a leírásban is szerepel, tehát a csatának itt kellett történnie, Mohácstól semmiképpen sem délebbre, sem távolabbra.

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia