Morfológiai modellezés

A morfológiai modellezés egy gyakorlati módszer, amely a tudomány eredményei alapján, a rendszerlogika és az alaktani illeszkedés összefüggéseinek alkalmazásával értelmezi újra a világ jelenségeit és elkészíti azok valósághű modelljét. Ezekból a rendszerlogika segítségével létrehozható a Dinamikus Univerzum Morfológiai Modellje. Mottó: Minél többet hivatkozol mások gondolataira, neked annál kevesebb saját gondolatod lesz.

2024. december 24.

Az emberi faj lehetséges eredete

Amennyiben az emberi fajt földi eredetűnek tartjuk, és az állatvilágból eredeztetjük, akkor nemcsak meg kell tudnunk magyarázni azokat a különbségeket, amelyek elválasztják más állatfajoktól, de le kell tudnunk vezetni azokat az okokat is, amelyek a különbségek kialakulásáért felelősek. De nem csak a legközelebbi rokonainak tartott főemlősöktől kell tudnunk az embert megkülönböztetni, hanem más állatfajoktól is, amelyekből a főemlősöket eredeztetjük.

Ha az evolúció elméletét fogadjuk el a fajok kialakulási mechanizmusának, azzal a külső környezeti hatások evolúciós nyomását fogadjuk el, mint okot, amely a fajokban lassú vagy ugrásszerű változásokat idézett elő annak érdekében, hogy azok a környezethez jobban legyenek képesek alkalmazkodni. Ebben a rendszerben fogjuk tehát értelmezni az ember és az állat közötti különbségeket. Ha a rendszer valós, azaz az evolúciós elképzelés helyesen képezi le a valóság folyamatait, akkor logikai úton meghatározhatók azok a környezeti körülmények is, amelyek között egy ilyen állatfajta létrejöhetett, mint az ember. A környezeti körülmények összességéből pedig már következtethetünk arra is, hogy hol uralkodtak ilyen körülmények a Földön.


Először vegyük számba a különbségek összességét, amely az embert minden más állatfajtától megkülönbözteti. (De lássuk meg azt is, hogy ezek a különbségek egyenként más állatfajokban is előfordulhatnak, de mind együtt csak az emberben.) A különbségeket most nem a mai társadalmi, hanem a primitív ember vonatkozásában nézzük, amilyen a mai ember őse lehetett.

Először is, az ember az egyetlen, összefüggő szőrtakaróval nem rendelkező szárazföldi emlős, noha ugyanannyi szőrtüszője van, mint a főemlősöknek. (A tengerben több ilyen előfordul, még a föld alatt élő állatok között is, de a szárazföld felszínén egy sincs.)
Másodszor, az ember emlős, de az emlői a mellső végtagjai között vannak, és nincs két sor emlője, csak két darab. (Ilyen elrendezés több állatfajtánál is előfordul, többek között a főemlősöknél, és az elefántnál is.)
Harmadszor, az ember négy végtagja közül kettő a földön járásra specializálódott és meghosszabbodott, a másik kettő pedig csak fogásra, kapaszkodásra specializálódott. Ráadásul a lábon a kéz helyett talp alakult ki. (Ez más főemlősöktől is megkülönbözteti, amelyek „négykezűek-négylábúak”. A mellső végtagok kézként való használata azonban sok rágcsálónál is előfordul.)
Negyedszer, az ember mozgása minden más emlősétől eltér. Két lábon gyorsabban mozog, mint négy végtagon. (A madaraknál találjuk meg ezt a jelenséget, amelyek első végtagjai más funkcióra specializálódtak.)
Ötödször, az ember minden más emlőstől eltérően függőleges testi elrendezéssel rendelkezik. (A főemlősök felegyenesedése ehhez nem hasonlítható, a csontszerkezetük a teljes és állandó felegyenesedést nem teszi lehetővé.)
Hatodszor, az ember fogazata eltér még a főemlősökétől is, amely a ragadozó-húsevő életmódhoz közelebbi, azt is lehetővé tevő állati fogazat. (A nagy szemfogak hiánya nem az egyetlen különbség.)
Hetedszer, az ember képes artikulált hangsorozatok akaratlagos előállítására, amelyet a gégefő átalakulása tett lehetővé. Ezen kívül a légzésszabályozás képességében is eltér minden más emlőstől. (A lélegzete visszatartására és szabályozására sok emlős képes, de nem mindegyik. A beszédre egyik sem.)
Nyolcadszor, az ember gyermeke reflexesen képes a kapaszkodásra a születése pillanatától kezdve, az ember mégsem erszényes emlős.
Kilencedszer, az ember a csoportban élő főemlősöktől is eltérő mértékben együttműködő állat. Képes a csoporton (családon, sőt fajon) kívüli együttműködésre is.
Tizedszer, az embernek más a viszonya a vízhez, mint bármely más szárazföldi emlősnek, vagy főemlősnek. (Az állatok csak kényszerből mennek a vízbe, noha ösztönösen tudnak úszni. Csak egyes majomfajok fiataljai játszanak a vízben.)
Tizenegyedszer, az embernek több sókiválasztó szerve is van a veséjén kívül: a könnymirigyei és az egész bőrfelszíne.
Tizenkettedszer, az ember a teljes testfelületén képes izzadni, amelynek a só- kiválasztáson túl a test hőszabályozását ellátó szerepe is van, azaz ezért nem képes az ember szervezete túlmelegedni.
Tizenharmadszor, az ember egyik természetes táplálkozó és munkavégző testhelyzete a földön ülés. (Ez szinte minden főemlősre és rágcsálóra is igaz, azonban az ő ülésük erősen különbözik az emberétől.)
Tizennegyedszer, az ember fülkagylója olyan kialakítású, hogy a fröccsenő, vagy felülről lefolyó víz ne juthasson be a fülébe. Továbbá olyan kialakítású, hogy ha a víz valahogyan mégis bejutott a fülbe, akkor azonnal, maradéktalanul ki tudjon folyni.
Tizenötödször: Az ember orrnyílása lefelé nyílik, nem pedig előrefelé, mint más emlősöké.
Tizenhatodszor: Az ember szőre olyan irányban nő, hogy a vízben való mozgást (úszást, gázolást) segítse.
Tizenhetedszer: Az ember testét a bőre alatt mindenütt zsírszövet burkolja, mint a vízi emlősökét.
Tizennyolcadszor: Az ember újszülöttje rendelkezik azzal a feltétlen reflexszel, hogy a légzését azonnal visszatartja, amint az arcát víz éri. A csecsemő még rendelkezik búvár reflexszel és az úszás képességével is.
Tizenkilencedszer: Az ember tenyere és talpa hosszú ideig tartó vízben ázás hatására beráncosodik, és ezzel a csúszós, vizes felületeken való biztos megkapaszkodásra alkalmassá válik. (Nem a víztől ázik fel a bőr, amit az is bizonyít, hogy a levágott és visszavarrt ujjon ez a jelenség nem jön létre, és sehol máshol sem a bőrön.)
Huszadszor: Az embernek más kétlábúaktól (gázlómadarak) különböző felépítésű, de a vízben gázolásra kifejezetten alkalmas hosszú lába van.

A sort még tovább is lehetne folytatni, de már ennyi is éppen elegendő ahhoz, hogy ha egy irányba mutatnak, a megfelelő következtetéseket le lehessen vonni belőlük. Látható, hogy a különbségek között nem szerepelnek azok a különbségek, amelyeket szokásos említeni, mint olyanokat, ami az embert emberré teszi. (Eszközhasználat, szaporodási ciklus, stb.) Ez nem véletlen, ugyanis ezek – bármennyire beleillenek is a sorba – csupán a fenti különbségek kialakulásának másodlagos következményei.


Egyenként értékelve a különbségeket számtalan, ám nem koherens következtetésláncot állíthatnánk fel, és sokféle módon magyarázhatnánk a különbségek okát és eredetét. (Például arra következtethetünk, hogy a láb átalakulását és a felegyenesedést a fáról való állandó lejövetel idézte elő.) Mi azonban olyan magyarázatot és okot keresünk, amely mindegyikre egyszerre ad egyszerű és életszerű magyarázatot.


Nézzük meg egy példán, hogy hogyan lehet ezekből a sajátosságokból (azokat összepárosítva) visszakövetkeztetni a kialakulásuk körülményeire. Tegyük fel például a kérdést, hogy mi okozhatja a kiegyenesedést és a végtagok specializálódását. Milyen körülmények tehetik ezt szükségszerűvé? Vegyünk hozzá egy ebben a vonatkozásban rejtett, ám közismert ismeretet, hogy a primitív életet a táplálékszerzés döntően befolyásolja, és ezt is figyelembe véve kezdjünk el keresni.


Azt láthatjuk, hogy a fán élő főemlősök is gyakran és szívesen keresnek táplálékot a földön, amit ott is fogyasztanak el. A fáról való leszállás tehát nem lehet ebben döntő tényező. A fák gyümölcseinek a földről való elérése (felegyenesedve nyújtózkodás) szintén nem jöhet számításba, mert azt a főemlősök példája alapján a fáról is meg lehet tenni, még jobban is, mint a földről, és még a földi ragadozók elől biztonságot nyújtó környezetet sem kell miatta elhagyni. Ez tehát megint csak nem lehetett döntő tényező.


Akkor viszont melyik lehet az a környezet, amelyikben mindkét változásra szükség van, illetve amelyikben mindkettő előnyösebb, mint az előző állapot. A környezeti élőhely lehetőségek listája véges, ezért nem olyan nehéz rátalálni arra a fajta vizes környezetre (szárazföld és víz határa), amelyben tesztelhetjük az előnyöket.


Nézzük meg, hogy miért előnyös a vizes környezetben például a talp kialakulása. Egy gázló életmódnál, ahol a vizes környezet alatt a talaj, iszap lágy, süppedős, a talp nagyobb felületen osztja el a test súlyát, mint a szétálló, hosszú ujjú kéz. (Ne kiáltsunk fel azonnal, hogy a gázlómadarak esetében éppen az ellenkezője van, mert nekünk azt is figyelembe kell vennünk, hogy a gázlómadarak teste nincs benne a vízben, ezért annak súlyát a víz nem csökkenti! Az embernek azonban a teste is vízben van, ezért lesz a talp előnyösebb, mint a gázlóláb. A hosszú láb viszont előnyös, és az embernek is az van a főemlős rokonaihoz képest. Továbbá az ember úszik is, amit a gázlómadarak nem tesznek. Ebben a talp és a széles rüszt szintén előnyösebb.) De lépjünk tovább.


Egy gázló életmód esetén, vizes környezetben a lábnak meg kell hosszabbodnia, és ahhoz, hogy a teste úszás nélkül haladhasson (hogy a kéz a táplálékgyűjtéshez szabadon maradhasson) az embernek ki kellett egyenesednie. Sőt! Egyenesen ki kellett nyújtóznia, hogy a fejét minél tovább tarthassa víz felett. Ezzel mindaddig úszás nélkül táplálkozhatott, amíg a légzőnyílása a víz felett, tehát magasan volt.


Eddig tehát nem találtunk a gázló, vizes környezet és az ember tulajdonságai között olyan ellentmondást, amely ezt a helyszínt kizárná. Ezért megpróbálhatjuk ebben a környezetben tesztelni a többi tulajdonságot is.
A kiegyenesedett, két lábon egyensúlyozást, időnként úszást is igénylő környezet igényli a lélegzet szándékos, szabályozott visszatartásának képességét, ami miatt az embernél is ki kellett alakuljon ez a képesség (a vízhez szokott majmoknál is megvan!). A táplálkozás és a fejnek a víz felett tartása miatt az embernek még a nyaka is megnyúlt a főemlősökéhez képest, de még a felsőtestének tartása is megváltozott. (Nem hasonlít más főemlősök vállak közé behúzott, rövid és a hátizmokkal egybeolvadó nyakához!)

A tüdőtérfogat a rendszeres lélegzet-visszatartás miatt megnőtt, a mellkas elől kiszélesedett, a hát izomzatának rovására. A vállak a megnövekedett és a tartás miatt ellaposodott mellkas okán a test oldalára, szélére kerültek. A hát az eddigi domború helyett laposabb lett. Az ellaposodott mellkas az úszást is segítette.
A nyak meghosszabbodása, és a gégefő ezzel együtt való lesüllyedése viszont nem csak azt segítette elő, hogy minél kevesebbet kelljen víz alá merülni, de a tagolt hangkiadáshoz szükséges feltételeket is megteremtette.
A vizes környezetben való táplálékszerzésnek, és a száraz környezetben való gyereknevelésnek, alvásnak egyáltalán nem kedvezett a test szőrössége.

A vízből kijövő minden szőrös lény igyekszik megszabadulni a víztől, mert a testét az erős párolgás túlhűti. (Implicit ismeret: különösen szeles környezetben.) Ezért az ember fokozatosan elvesztette a szőrzetét, a megmaradt pihék pedig olyan irányban nőttek, amely az úszást segíti. A szőrzetnek bizonyos helyeken való megmaradása viszont valós funkciót sejtet, ami a következőkben magyarázatot nyer, de ahhoz egy másik körülményt is figyelembe kell vennünk. A test vízben való gyors lehűlését és a parton a párolgás okozta hőveszteséget a szőr helyett a bőr alatti zsírszövet-réteg kompenzálta.


A főemlősök a kapaszkodásra képes újszülötteiket a hasukon lógva hordják, ahol azok az anya más tevékenysége (táplálkozás) közben is képesek szopni. (A szőrzet a gyermek kapaszkodására szolgál, hogy az anya közben táplálkozhasson.) Az emlők számának tehát már korábban kettőre kellett csökkenni, mert csak ennyi utódot képes egy főemlős anya egyszerre kezelni, cipelni. A fejhez legközelebbi két emlő maradt meg, ami a főemlősök mozgásából és szokásaiból következik. Ez az embernél is ugyanilyen, tehát nem a vizes környezetben jött létre ez a jellegzetesség, de ott is előnyös, ezért megmaradt. (A vízben derékig gázoló emberanya így tud szoptatni és táplálkozni egyszerre, amikor a kicsinye már képes kapaszkodni.)
És itt jön a kérdés, hogy mibe is kapaszkodik! Hát az anyja hajába! Ezért maradt meg a szőrzetnek ez a része. A gyermeket nem szoptató, ám a szállításában (menekítésében) részt vevő hímeknél pedig azért hátul maradt meg a hosszú haj még idős korban is, mert gázolva és úszva is a hátán (nyakán ülve) tudta vinni a hajába kapaszkodó gyermekét úgy, hogy a két keze védekezésre szabadon maradt. (A vizes, szőrtelen test nem kínál más kapaszkodót!)


Ha már a gyermeknél tartunk: Ilyen környezetben életmentő reflex a lélegzet visszatartása, amint az arcot víz éri, de a búvárreflex és az ösztönös úszás is.
A gyakori vízben tartózkodás miatt az ember bőrének is meg kellett változnia. A faggyúmirigyek termelésének meg kellett növekednie, hogy a bőr vízzel szembeni ellenállását javítsa, és a vízlepergető, víztaszító képessége is javuljon. (Lásd vízimadarak és víziállatok faggyúmirigyei, amelyek anyagát azonban külön művelettel kell szétoszlatni.) Ezzel a bőr szigetelővé vált, azonban a hőleadó képessége rosszabb lett, amit viszont a verejtékmirigyek megnövekedett kiválasztó képessége és a bőr alatti zsírszövet kompenzált. Abból visszakövetkeztetve, hogy az ember képessé vált a szervezetébe bekerült, felesleges sómennyiségnek ugyanezen az úton való kiválasztására, levonható a következtetés, hogy ez a vizes környezet valószínűleg sósvíz (beltenger) mentén feküdt. Sós és kevert vizű mocsár lehetett, amilyenek most a tengerbe futó folyók torkolata környéki mocsarak.


Egy sós mocsaras tengerparti környezetben az eszköz nélküli táplálékgyűjtés kifejleszti a kéznek a kézként való működését, de a kagylókból, rákokból és teknősökből álló táplálék szükségszerűen kifejleszti az eszközhasználatot is, amelyhez éppen a tenger- és folyópartokon áll rendelkezésre a legjobb alapanyag, a kavics. Önmagában, megformálás nélkül is használható kalapácsként és üllőként is a kagyló és a rákok húsához való hozzáférésre. (A tengeri vidrák ma is így használják!)


A kavicsok leggyakoribb anyaga a kristályos és az amorf (üveges) kvarc. A kavicseszközök véletlen összetörése során lehetetlen nem észrevenni és főleg megtapasztalni, hogy a törésfelület mennyire éles. A sebesülések sorozatából (amely minden kavicshasználó egyed saját tapasztalata) pedig nem volt nehéz felismerni a vágó-élként való alkalmazás lehetőségét. Innen pedig már egyenes út vezet a vágó-élek szándékos kialakításához, a pattintáshoz.
Ehhez a munkához a legalkalmasabb testhelyzet az ülés, amely mindkét kezet felszabadítva lehetővé teszi a széttárt lábak közé a földre helyezett táplálék egyik kézzel való megfogását, és a másik kézzel (eszközzel) való felnyitását, vagy az eszközök készítését. (Minden természeti népcsoport ma is így dolgozik.) Az elmélyedt, céltudatos tevékenység, amelyet ez az életforma hozott magával, megteremtette az emberré válás többi feltételét is. A tagoltabb (nem csak vészjelzésre szolgáló) kommunikációt, amellyel a tudás továbbadható, ehhez pedig a fogalomalkotást, amely azért vált szükségessé, mert az élet egyre bonyolultabbá vált az eszközhasználat következtében. Az eszközhasználat lehetővé tette, hogy az embernek ne az egész napját kelljen élelemszerzésre fordítania. A fehérje-dús és foszforban gazdag élelmiszer lehetővé tette az agy fejlődését, aminek az igénye az eszközhasználat miatt már szükséggé lépett elő.

A puha, a növényi tápanyagnál sokkal kevesebb rágást igénylő élelem pedig szükségtelenné tette a hatalmas rágóizmokat, és a tépőfogakat. Ezzel az agy növekedésének másik gátja is elhárult. A környezet által emberalkatúvá alakított állatból így válhatott ember.


Összességében láthatjuk, hogy ezzel a levezetéssel a felsorolt minden különbségre nem csak logikus választ kaptunk, de még újabb nyomokat is találtunk. Nyugodtan kijelenthetjük tehát: lehetséges, hogy az ember ezen a módon vált emberré, noha ezt nem tudhatjuk biztosan. Azt is kijelenthetjük, hogy ha a levezetésünk helyes, akkor az ember kialakulásának környezete egy beltenger partján fekvő, sós mocsarakkal és kavicsos-homokos partszakaszokkal is rendelkező táj lehetett, és semmiképpen nem lehetett száraz szavannai környezet, ahol ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulása nem magyarázható.


Arra pedig, hogy az ember miért és hogyan fejlődött tovább, szintén lehet ez alapján logikus választ találni. Amennyiben az embernek ebből a környezetből valamilyen környezeti hatásra el kellett vándorolnia, vagy maga a hely és éghajlata változott meg hidegebbre: a vizes és fázó embernek szükségszerűen fel kellett találnia a ruhát és a tüzet is, ha életben akart maradni, és ezzel már el is indult a technikai civilizáció útján. Egyszerűen nem volt más választása.

Ezzel a levezetéssel viszont választ kapunk egy másik kérdésre is. Arra, hogy az ember fejlődése mikor vált el más főemlősökétől a törzsfejlődés során. Az ember fejlettsége alapján nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy legelsőként, legkorábban vált le a főemlős ágról, és azóta különállóan fejlődött.

Ebből viszont az is világossá válik, hogy a szárazföldi környezetben, barlangban élő főemlősök fosszíliái nem az ember elődeinek maradványai, hanem azoké a főemlős fajoké, amelyek a fejlődés zsákutcáiba jutva nem váltak emberré, és kihaltak. A tengerparti, víz-közeli életmódot élők viszont lehetnek az ember ősei, akár úgy is, hogy az ember velük kereszteződhetett. A modern ember tehát bizonyosan nem Afrika belsejében alakult ki, hanem mediterrán éghajlatú sós tenger partján, folyótorkolatok közelében.

2024. november 25.

Ki volt Anonymus, a Gesta Hungarorum szerzője?

A történészeket régóta foglalkoztatja ez a kérdés, és több elméletet is alkottak a kérdés megválaszolására. Az elfogadott álláspont az, hogy P. mester III. Béla király jegyzője lehetett. Nem kívánok vitába szállni az elméleti érveken alapuló elképzelésekkel, inkább egy olyan megközelítést mutatok be, amely eddig nem volt ismert. Magát Anonymust fogjuk faggatni a kilétéről.

A Gesta bevezetésében annyit elárul magáról, hogy mesternek mondják, és neve kezdőbetűje P. Kiderül, hogy művelt, tanult ember, valószínűleg külföldön tanult. Innentől a vizsgálódásunkban a tapasztalaté a szó. Azé a tapasztalaté, amely azt mutatja, hogy minden alkotó szereti megmutatni magát a művében még akkor is, ha valamely oknál fogva álnéven vagy névtelenül kénytelen alkotni. A festők belefestik, a szobrászok belefaragják arcképüket a műveikbe, így örökítve meg magukat. A középkori írók pedig olyan utalásokat, részleteket csempésznek bele írásaikba, amelyek alapján az értő olvasó rájöhet, hogy kik ők, még akkor is ha nem túl ismert személyek. A nyomravezető ilyenkor minden esetben az írás tárgyához közvetlenül nem kapcsolódó, a sorból kilógó megjegyzés, beszúrás.

Anonymussal sincs ez másként. A koherensen összerakott honfoglalás-mese eseményei látszólag hibátlanul illeszkednek egymáshoz. Legfeljebb annyit árulnak el az íróról, hogy az ország területét, és egyes tájait alaposan ismerte, különös tekintettel a Tisza középső vidékére.

Amikor azonban a végére ér a krónikának, az utolsó bekezdésekben ez a folyamatosság megtörik. Előbb idegenből származó nemesek érkezéséről tudósít, éppen csak említés szintjén, amelynek kedvéért a történet folyását mégis megszakítja, majd újra folytatja, igaz, már csak egyetlen mondat erejéig. Ezt követően pedig terjengősen, részletekbe menően értekezik egy harmadik, nemes besenyő család érkezéséről, amelyből a Tomaj nemzetséget származtatja. És ezzel, egy besenyővel fejezi be az egész magyar honfoglalás-történetet! Kilóg a lóláb! Ez a betoldás utólag jutott az eszébe, nem szerves része a történetnek. Idézzük ide saját szavait.

“Taksony vezér Magyarország főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta országának minden jussát. Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből.

Ugyanis Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte. Billa pedig és a testvére, Baks, kiknek sarjadékából származik Etej, tanácsot tartván, a magukkal hozott népből kétharmadot a nevezett vár szolgálatára átengedtek, egyharmadot meg utódaiknak hagytak.

Ugyanebben az időben, ugyanarról a tájékról jött egy Hetény nevű igen nemes vitéz, és neki a vezér szintén nem kevés földet meg egyéb jószágot adott.

Taksony vezérnek Gyejcsa nevű fia született, Magyarországnak ötödik vezére.

Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Tanuzaba volt: Örkénd apja, kitől a Tomaj-nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol Abád-rév van. Ez a Tanuzaba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké.”

Találgathatnánk, hogy miért is tartotta lényegesnek a magyarok cselekedeteiről szóló történet végére beszúrni egy besenyő család érkezését úgy, hogy mellette szinte elvész Taksony fia, Géza fejedelem megszületése, de a válasz nyilvánvaló: az író ebből a nemzetségből származik! Ezt akarta velünk közölni!

Ezen a nyomon már el lehet indulni. A Tomaj nemzetségben kell olyan másodszülött fiút találnunk, akinek a neve P. betűvel kezdődik, és valamelyik Béla királyunk idején élt. Azért másodszülöttet keresünk, mert abban az időben az elsőszülött nemes ifjút katonai, királyi, udvari szolgálatra szánták és nevelték. A másodszülött fiút szánták papi pályára, és taníttatták még ha nem is lett belőle később pap.

Nem kell sokáig keresgélnünk, mert a Tomaj nemzetségnek az okleveles korban elsőként nyomot hagyó tagja, Dénes két fiút nemzett, Dénest és Privartust, azaz magyarosan Pelbártot. Dénes IV. Béla ifjabb király főlovászmestere, majd tárnokmestere, végül nádorispánja lett. A Muhi csatában vesztette életét. A másik fiúról, Pelbártról szinte semmit sem tudunk, de már a neve is arra utal, hogy őt szánták papi pályára. Valószínűleg nem lett felszentelt pap, mert három fia is született, akiknek a neve szinten arról árulkodik, hogy apjuk tanult, művelt ember lehetett. Fiai ugyanis a János, Pelbárt és Hector névre hallgattak.

P. magiszter tehát nagy valószínűséggel Tomaj nembeli I. Pelbárt lehetett. Bátyja, a királyi tárnokmester és nádor mellett ő lehetett IV. Béla király jegyzője, és esetenként követe is. A Gesztát ugyanis követjelentések között találták meg! Valószínűleg a világiasabb Párizsban tanult, nem Bolognában, ahol főként a már egyházi szolgálatban állókat képezték. Így jegyző lett, magiszter, de nem egyházi pályán. Saját magát az előszóban deáknak nevezi. A Geszta bevezetőjében az ajánlás szövege sem egyházi, hanem inkább egy művelt világi személyre utal. Konkrétan hivatkozik Trója történetének alapos ismeretére, amelyet erősen megkedvelt, és milyen érdekes: Tomaj nembeli Pelbárt egyik fiát Hectornak hívják, mint Trója hős védőjét, Priamosz fiát.

De nézzük meg, hogy mi tanúskodik még amellett, hogy ő lehetett Anonymus. A Tomaj nemzetségnek Sarudtól és Hevestől délre egészen a Tiszáig elterülő föld volt a birtokában. A kemeji részek és Abádrév is, ahogy a Gestában Anonymus írja. Ebből még nem következne Anonymus Tomaj nemzetséghez való tartozása, de abból már igencsak, hogy a Gesztában nem kevesebb, mint hat (6) olyan tiszai révet említ név szerint, amelyek ma is léteznek, és akkor a Tomaj nemzetség birtokainak határán voltak. Ezekből az Abádi rév (és vámja) konkrétan Pelbárt fiainak, Jánosnak, Pelbártnak és Hectornak a birtokában volt, amelyet IV. Béla király 1251-ben Budán kelt oklevele erősít meg.

1251. IV. Béla király tercio nonas Septembris megerősíti az egri káptalan által Privart fiainak Jánosnak, Privardnak és Hectornak Csák fiaival Dénessel és Tibával s néhai Dénes nádor fiaival Junevel és Zamuddal* az abádi rév iránt kötött egyezkedéséről ugyancsak 1251. évben aug. 1-én kiadott oklevelet.

    Anonymus a Gestában a következő tiszai réveket említi név szerint! Abád(Szalók), Tiszalúc, Tiszaalpár Görög rév, Bőd, Dorogma, Ladány. Ebből Abád-Szalók azért is érdekes, mert a név a rév mindkét oldalán levő település nevét megőrizte. Abádét, ami a Tomaj nemzetség birtoka az egyik parton, és Szalókét, amely a Szalók nemzetségé a másik parton. Ezért osztozniuk kellett a réven fizetendő vámon is, amit szintén oklevél tanúsít.

    Már csak egy dolog maradt hátra. Annak megválaszolása, hogy Anonymus miért nem adta a nevét a művéhez. Miért rejtette egy kezdőbetű mögé és egy rejtvény sorai közé? Nos, erre valószínűleg jó oka volt. Alaposan összekutyulta ugyanis benne a vezérek, azok szülei és fiaik neveit, de a rokonsági viszonyaikat, nemzetségeiket is. Árpád korában szerepelteti Atilla két vezérét, Szovárdot és Kadocsát, de idehozza Csaba két fiát is, Edet és Edement kun vezérekként.

    A “honfoglalás” meg nem történt eseményeinek kitalálását a saját kiterjedt földrajzi ismereteinek bemutatása indokolta. Valószínűleg emlékezetből írta meg e regényes történetet, és a sok tévesztés annak is betudható, hogy követként külföldön nem állt rendelkezésére az őskrónika, amelyet ismert ugyan, de benne az adatokat ellenőrizni már nem tudta. Rosszul emlékezett. A regényes krónikája így csak a konkrét földrajzi helyszínek, és az azokhoz közvetlenül kötődő kiemelt események tekintetében szolgál megbízható adatokkal.

    2024. február 14.

    IV. Béla király sírja Esztergomban

    IV. Béla királlyal és tetteivel eddig már többször találkozhattunk a történetben, de róla részletesen eddig nem szóltunk. Most sem igazán róla lesz szó, hanem arról a lehetőségről, amely eddig nem adatott meg a magyar történelemkutatásnak. Nevezetesen, egy bizonyíthatóan magyar király sírhelyének megtalálásáról, amely valóban lehetővé tenné az Árpád-házi uralkodók DNS-ének vizsgálatát. IV. Béla erre a legalkalmasabb jelölt, hiszen nem Székesfehérváron temették, a tatárjárás pusztítása után halt meg, és a sírját a török korban sem dúlták fel, legalábbis ennek írott nyoma nem maradt, pedig temetési helyéről, Esztergomról több török történetíró is részletesen szól.

    IV. Béla király temetéséről a Krónikák és más források a következőt írják.

    Képes Krónika

    „A király az Úr 1270-ik évében halt meg, május harmadikán, pénteken, a szent kereszt megtalálásának napján a budai szigeten; testét Esztergomban temették el a minorita testvérek egyházában, melyet Béla király még életében költséges és szép munkával építtetett a dicsőséges Szűz tiszteletére. ❧ Ott nyugszik boldogan Mária nevű feleségével, a királyné asszonnyal, a görög császár leányával, és legkedvesebb fiával, Bélával együtt. Virtusokkal teljes férfiú volt, akinek emlékezete minden magyaroknak és sok más nemzetbelinek szájában édes, mint a méz mind a mai napig. Testét Fülöp esztergomi érsek, igazság ellenére, kihantoltatta az említett egyházban, és igaztalanul a saját székesegyházában temettette el. Ezt az ügyet sokáig perelték a pápa előtt, végül is a minorita testvérek tisztességben és újból visszanyerték, és a Szűz oltára előtt még dicsőségesebben temették el. Itt ezek a szép versek olvashatók: „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek!” Továbbá: „Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.”

    Kézai Simon krónikája

    „IV. Béla királyról.

    Ez után uralkodott fia Béla, ki a minorita barátoknál Esztergomban van eltemetve. Ennek idejében a mongolok vagy tatárok három oldalról beütnek Magyarországba ötszázezer fegyveressel, ezen kivűl lévén még negyvenezerig való századosuk és tizedesök; kikkel a nevezett király a Sajónál szembe szállván, a mongolok legyőzik, Urunk születésének ezerkétszáznegyvenegyedik esztendejében; hol az ország csak nem egész katonasága tönkre jutott, maga Béla előlök a tengermellékre szaladván. S miután a tengermellékről visszatért, Fridrik austriai herczeg haddal támada rá, kit Bécs-Ujhely előtt a magyarok láncsával mellbe szúrva elvesztének.”

    Archeológia. Altum Castrum online magazin. Búzás Gergely – Kovács Olivér

    „IV. BÉLA SÍRJA: EGY ELVESZETT ESZTERGOMI TEMPLOM

    Esztergomban, a ferencesek Segítő Szűz Mária-templomában temették el, amit a királyi család építtetett újjá 1242 után. 1270 januárjában újabb veszteség érte a királyi párt, hiszen elhunyt apáca lányuk, Margit. Május 3-án meghalt IV. Béla király, júniusban, vagy júliusban pedig az özvegye, Mária királyné is. Kettejüket szeretett kisebbik fiuk mellett helyezték nyugalomba az esztergomi ferences templomban.

    Ezért is temette az esztergomi ferences templomba 1269-ben elhunyt, szeretett kisebbik fiát, Bélát, majd a következő évben bekövetkezett haláluk után őt és feleségét is itt helyezték végső nyugalomra. Vele is megismétlődött azonban apja sorsa: sírhelyéről végül per döntött. Temetése után ugyanis Türje nembéli Fülöp esztergomi érsek kihantoltatta és átvitette tetemét a Szent Adalbert katedrálisba, amiért a ferencesek pert indítottak Rómában, amit 1272-ban meg is nyertek, így az érsek halála után, 1272 decemberében a király földi maradványai visszakerültek a templomukba. A vörösmárványból faragott királyi síremlék a templom szentélyében, a főoltár előtt állt, amint a Képes Krónika, Jan Dlugoss és Antonio Bonfini krónikája is leírja. A Képes Krónika megőrizte a sírfelirat két részből álló szövegét is:

    „Aspice rem charam tres cingunt Virginis aram

    Rex, dux, regina quibus adsint gaudia trina.

    Dum licuit, tua dum viguit rex Bela potestas

    Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas”

    „Nézd ezt a kedves dolgot: hárman veszik körül a Szűz oltárát

    Király, herceg, királynő; legyenek háromszorosan boldogok.

    Míg lehetett, míg a te hatalmad, Béla király, erős volt,

    a csalárdság elrejtezett, a béke szilárd volt, tisztesség uralkodott.”

    (Horváth János fordítása)

    Az 1543-ban török kézre került Esztergom városát az 1595-ös keresztény ostrom szinte teljesen elpusztította. A város templomainak már csak a romjai érték meg a törökök 1685-ös végleges kiűzését. A ferencesek a visszafoglalás után hamar visszatértek a városba, de az egykori kolostoruk helyét nem tudták azonosítani, így 1697-ben a város közepén álló egyik romos templom helyét kapták meg. Egy másik közeli, a Vízi kapuval szemben álló templomrom helyén 1699-ben épült fel a város Szent Péternek és Pálnak szentelt plébániatemploma. Bél Mátyás a 18. század első felében azt a hagyományt jegyezte, fel, hogy a középkori ferences templom ennek a plébániatemplomnak a helyén állt, és a helytörténeti kutatás a XX. század második feléig ezt a véleményt is követte. Ezzel szemben a város múltjának legkiválóbb régész-kutatója Horváth István, a barokk-kori és ma is működő ferences kolostor helyre teszi a középkori ferences rendházat és templomot. Mindkét barokk-kori templom helyén kerültek elő középkori épületmaradványok és sírok, de döntő bizonyíték a templomok azonosítására máig nincsen.”

    A Wikipédia szócikkében temetési helyéről a következűket olvashatjuk.

    „Halála után az esztergomi ferencesek templomába temetkezett családjával. A halála után következő anarchikus időszak miatt a kor embere a béke nagy királyát látta benne.”

    A Magyarország Régészeti topográfiája Esztergom fejezetében IV. Béla temetési helyéről Horváth István régész a Ferencesek kolostora kapcsán, a következőket írja.

    A források mind megegyeznek abban, hogy IV. Béla királyt, a feleségét és Béla fiát a Ferencesek templomában Esztergomban temették el. A probléma abból adódik, hogy senki nem tudja biztosan, hogy Esztergomban hol állt a Ferencesek temploma, amelybe temették. Amint a Régészeti Topográfiában és az Archeológia idézett cikkében is láttuk, Horváth István régész feltételezése az elfogadott, miszerint a Ferencesek kolostora azon a helyen állt, ahol a mai kolostoruk is található. Tehát, a királyt ott temették el, de a sírja régészeti ásatással nem található meg, mert ott áll rajta a mai kolostor. Ennek megfelelően, a király temetési helyének emléktábláját is a kolostor külső falán helyezték el.

    Érdekesség, hogy a kolostor és a mellette levő Ferences Gimnázium udvarán jelenleg is folyó ásatások nem igazolták, hogy ott állt volna a kolostor. Igazolták azonban azt, hogy a római kori és a középkori járószintek a mai felszín alatt több méter mélységben találhatók meg. A török kiűzése utáni építkezésekkor a romokat ugyanis nem takarították el, hanem elegyengették, és az építkezést azon a szinten folytatták. Ennek a megoldásnak a munkamegtakarításon kívül más értelme is volt, mert a Duna egyre növekvő szintű árvizei gyakran pusztították el a várost. Minél magasabban volt tehát a járószint, az áradás annál kevésbé érte el, annál kevesebb kárt okozott.

    Mivel, ahogyan korábban már jeleztük, a királyi temetkezés jellemzően altemplomban történt, az altemplomnak mélyen a középkori járószint alatt kellett lennie, aminek a nyomát teljesen eltakarja az elegyengetett rommező. Azaz, bármelyik templomban temették is el a királyt, annak mélyen a középkori járószint alatt, a régi helyén épített új templom alapozásánál is mélyebben kell lennie, hiszen a romba dőlt régi templom alatt volt.

    Természetesen a török kor utáni építkezések során is felhasználták a korábban ott álló épületek megmaradt romjait, de nem azok alapjait, hanem az alapokon megmaradt falakat használták alapozásnak. Így nem kellett alapot ásniuk és alapozást építeniük, a törmelékrétegben megmaradt felmenő falak szolgáltak alapként. Ugyanígy jártak el az árvizek által romba döntött házak újjáépítése során is a későbbiekben.

    Nézzük meg a Google Föld műholdképén, hogy hogyan is néz ki ma a kérdéses helyszín.

    A képen jól látszik a Kis-Duna partján, a valamikori halpiacnál álló, Szent Péter és Pál plébániatemplom, és mögötte a Ferencesek kolostora. A halpiacnál (ma Pór Antal tér) volt a vízi kapu, ahol régen egy híd is vezetett át a szigetre, az ottani kolostorhoz. A következő két metszeten (Zimmerman és Meyerpeck metszetei) az 1595-ös állapot jól látszik, és a templomok helyzete is hasonló.

    A metszetek alapján megállapítható, hogy azon a helyen, ahol ma a Ferences kolostor áll, akkoriban valóban állt egy nagy templom, ami azonban nem kolostortemplom volt, hanem valószínűleg a Királyi város, Alba székesegyháza. Ennek a nagy templomnak a romjain épült fel a mai Ferences kolostor. Ezt, a romjaiban valószínűleg még akkor is azonosítható templomhelyet kapták meg a Ferencesek, amikor az országnak a töröktől való felszabadulása után visszatértek Esztergomba.

    Ha azonban jobban megnézzük a két metszetet, akkor láthatjuk, hogy a vízi kapu hídjának másik (déli) oldalán, a bástya mögött áll egy felismerhető, zárt udvarú kolostorépület, kicsi toronnyal. (A metszeten nyíllal jelöltük.) A toronyhoz tartozó kicsi templom irányítása (keletelése) azonos a plébániatemploméval. A régészek úgy tartják, hogy a plébániatemplomot az eredeti helyétől kicsivel északabbra építették újjá, és körülötte temető volt, amelynek egy része most a templomkert, és a templomkertet a kolostorépülettől elválasztó út alatt van. Úgy gondolták, hogy eredetileg ott állhatott, ahol a metszetek szerint a kolostorépület kis temploma állt. Nos, nem gondolják rosszul, csak az egy másik templom volt, a Ferences kolostor temploma. Legalábbis szerintünk ott volt a kolostor.

    A hely a Google Föld műhold felvételén itt van.

    Nézzük meg, hogy miért is gondoljuk úgy. Több okból is, amelyek közül az első az, hogy a halpiac helye szorosan kapcsolódik a templom és a kolostor helyzetéhez. A papság és szerzetesek ugyanis böjt idején hús helyett csak halat fogyaszthattak, aminek ebben az esetben a forrása a halpiac volt, ahova a halat a halászok egyébként is behozták. Ennek a kolostornak ugyanis nem volt halastava, de nem is volt rá szükség, mert ott volt a Kis-Duna és a halászok kikötője is. A szerzeteseknek beszolgáltatandó halat is oda hozták a halászok. A plébániatemplomot ellátó papok kevesen voltak, egy-két fő maximum, de a szerzeteseknek, a kolostornak sok hal kellett. A kolostor haltartó bárkái tehát ott voltak kikötve a híd mellett, a halászkikötőben. Erről a Régészeti Topográfia a Dunai kapu kapcsán így ír.

    A másik ok az, hogy a Ferencesek kolduló, szegénységet fogadó szerzetesekből álló rend, nincsen tehát vagyonuk. Nem véletlen ezért, hogy a király, a királyi székhelyen maga építtetett nekik kolostort és templomot, amely a rend jellegét tükrözendő nem lehetett hivalkodó, inkább szerény. Ezért nincs is a szeme láttára a metszetek készítőinek, nem úgy, mint a nagy templomok, a székesegyházak.

    Harmadrészt, a véleményünk szerint a király azon a helyen építtette a kolostort, ahol előde Géza-István király az első görög templomot alapította, átellenben a szigeten levő Szent Mihály egyházzal. A görög templom romjaira építhették a kolostort. A híd körül ezzel egy egyházi körzet jött létre. Egy székesegyház, a plébániatemplom, a görög templom helyén a Ferences kolostor, és velük átellenben, a szigeten a Szent Mihály egyház és kolostor. Ez volt az egyházi Alba, Alba városában! A Ferencesek mai kolostora tehát a korabeli Alba székesegyházának helyén áll!

    Negyedszerre pedig azért gondoljuk így, mert a király oda akart temetkezni, tehát olyan templom kellett, amelynek altemploma van, és szerzetesek is kellettek, akik a sírját fenntartják és gondozzák. A szigeti kolostor, ahogy már korábban jeleztük, foglalt volt. Ott temették el a sírkápolnában Gézát és Mihályt, valamint elsőre István királyt is. A parti görög templomnak azonban volt altemploma! Arra tehát lehetett kolostortemplomot alapozni. A mai plébániatemplomnak is van altemploma, jártunk is benne, azonban az új építésű, akkor építhették, amikor a plébániatemplomot átépítették a mai helyére (1699).

    Ötödszörre azért gondoljuk így, mert időközben elhunyt kutatótársunk, Harcsa Gábor, aki a Ferences gimnáziumban tanult, gyerekként sokat tartózkodott a nagyszüleinél, a Jókai út 7. sz. alatt, ahol olyasmiről értesült, ami arra utal, hogy a volt kolostorhely altemploma ma is épen van a föld alatt. Elmondása szerint a nagyapja a ház hátsó részén a Duna irányába nyúló boltíves pince végében egy csizmadia műhelyt akart kialakítani, akkor a pince padlója alatt egy nagyméretű vörös márványlapot találtak. Az elmozdított kőlap alatt hatalmas üreg volt. Mikor a nagyapja segédei levilágítottak a mélybe, vörös márványkoporsókat láttak. A segédek le akartak ereszkedni, de a nagyapja nem engedte nekik. A nagyapja ezután több kocsi földet hozatott, és a sírkamrát betöltötték földdel, majd a pincerészt is elfalazták. A helyet betemették és lebetonozták. Nem szóltak róla senkinek. Harcsa Gábor szerint a szomszédos pincékből elérhető lenne a hely, de neki nem sikerült a szomszédokkal kiegyeznie. A Jókai utca 7. számú ház az általunk valószínűsített kolostor területén belül van.

    Végül azért gondoljuk, hogy ezen a helyen lehet a IV. Béla alapította Ferences templom, mert a Jókai utca 1. sz. alatt, a IV. Béla utca sarkán áll az esztergomi Sándor palota, amelynek történetében szerepel egy, az egyébként üres telken álló „pince”, amely része lehetett a templomnak.

    A palota történetéről a Wikipédia szócikke ezt írja.

    „Az esztergomi Sándor-palota a belvárosban, a Jókai utca 1. szám alatt, a Bottyán János utca, és a IV. Béla király utca találkozásánál álló műemléki épület. A rendszerváltás után ez volt az Alkotmánybíróság székhelyének felajánlott épület.

    A ház helyén Bottyán János serfőzdéje állt. (A király 1698-ban szabad italmérést biztosított neki.) A telken talált pincében rendezte be ideiglenes serfőzőjét a köbölkúti birtokán épülő sörfőző elkészültéig. Ekkor egy vesszőfonatból és sárból hevenyészett szalmafödeles épület állt a telken, ami a köbölkúti épület felépülésével elhagyottá vált. Bottyán vagyonának elkobzása után Kukländer Ferenc városparancsnoké lett, akitől Papes Ádám, a városőrséghez tartozó alezredes vette meg, és vályogházat épített ide. Az ő özvegye, Kosztolányi Erzsébet adta el 1718-ban gróf Sándor Menyhért alispánnak, akinek a fia, Mihály 1823-ban új épületet emelt egy ismeretlen esztergomi kőműves mesterrel. Sándor Mihály összesen kilencezer forintot költött a házra, amit 1740-es években átépítettek. Az 1770-es években, Sándor Mihály fia, Antal kibővítette, és mai formájára alakíttatta, feljegyzései szerint kétezer forintot költött rá. Jövedelmei növelésére 1778-ban nyilvános fogadót nyitott itt. Ez volt a gróf Sándor család Esztergom megyeszékhelyi lakása, ami 1806-ig maradt a család tulajdonában. A 19. század elején Kamenszky István Elek nevű fia vette meg az épületet. Ettől fogva a Kamenszky család volt a tulajdonos, akik Esztergom neves polgárai voltak. Ők a palotán csak kisebb változtatásokat hajtottak végre, belső tereken nem módosítottak. A 19. század elejéből származik az épület déli szárnyának végében levő torony. Ez idő tájt épült a kert végében jelenleg is látható, de meglehetősen rossz állapotban található kerti pavilon, ami kápolnaként funkcionált. Az Esztergom és Vidéke 1905. június 22-ei számában arról tudósít, hogy négy hivatal, a kir. adóhivatal, a számvevői kirendeltség, a pénzügyi biztosság és pénzügyőrség október hó 15-én a Kamenszky-féle házba költöznek. 1931-től az Országos Szent Gellért Egyesület tartott kultúrösszejöveteleket a ház Szent Gellért-kápolnája előtt. A második világháború után államosították, a földszinten, az emeleten és az udvari földszintes szárnyban (melléképület) állami bérlakásokat alakítottak ki. Az épület felújítására több alkalommal történtek próbálkozások a 80-as években, de csak apróbb javításokat végeztek. A rendszerváltás után a bérlakásokat kiürítették és Esztergom Város Önkormányzata a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának adta át. Felújítása után a testület székhelye lett volna. A tetőszerkezetet felújíttatták, de végül nem vették birtokba az épületet. Jelenleg a romos épület 2002 óta az önkormányzat tulajdona. Az elképzelések szerint a közeljövőben közösségi funkciót fog kapni, például könyvtár, múzeum, vagy szálláshely formájában.

    A kert végében, a főbejárattal szemben található egy korai 19. századi kerti pavilon (volt kápolna), melynek tornáca faragott eklektikus részletképzésű oszlopokon nyugszik, köztük áttört, fűrészelt, csúcsívbe összefutó deszka homlokdísszel.”

    A Wikipédia szócikke ugyan nem ír a pince további sorsáról, de úgy gondoljuk, hogy az nem tűnt el, a tulajdonos önkormányzat engedélyével meg lehetne találni, és meg lehetne vizsgálni, hogy kapcsolódik-e más, akár mélyebben levő földalatti létesítménnyel, az altemplommal. Véleményünk szerint ugyanis a „pince” eredetileg a görög templom északi, romos kereszthajója lehetett, amelyet a Ferences kolostor építésekor beboltoztak, és pinceként használtak.

    A Sándor palotáról a Régészeti Topográfia részletesen nem ír, de a Szent Péter templom leírásánál Kamenszky-féle ház néven szerepel a kolostor esetleges helyének régészeti bizonyítékai között, az alábbiak szerint.

    Véleményünk szerint a Sándor palota pincéjében roncsolásmentes falkutatással és/vagy padlókutatással már most meg lehetne kezdeni a kolostor föld alatt rekedt maradványai és a sírhely felkutatását.

    Tisztában vagyunk vele, hogy Horváth István nagy tudású és nagy tekintélyű régész, akinek véleménye, hogy a király sírja a mai Ferences templom alatt van, sokat nyom a latban, azonban szerintünk ez mégsem elég indok arra, hogy ezt a lehetőséget ne lehessen megvizsgálni. Léteznek ugyanis ma már olyan, roncsolás-mentes felderítést lehetővé tevő technikák, amelyekkel a vizsgálatot károkozás és ásatás nélkül is el lehet végezni. Ezek a technikák nem álltak korábban a régészek rendelkezésére.

    Véleményünk szerint IV. Béla király sírhelyének megtalálása olyan magas rendű érdek a magyar történelemkutatás szempontjából, amelyet nem szabad félvállról venni, és ezzel a lehetőséget elszalasztani. Amint az eddigiekből látni lehetett, mi már több olyan történelmi helyet is megtaláltunk és azonosítottunk, amelyek megtalálását a régészek és a történészek lehetetlenségnek tartottak. Hátha most sem tévedtünk!

    2024. január 21.

    A Catalaunumi csata helyszíne

    A Catalaunumi döntő csatáról valószínűleg mindenki hallott már. A csata Atilla hunjai és Aetius római tábornok légiói és a vele szövetséges csapatok között folyt a mai Franciaország területén, Atilla galliai hadjárata során. A csatáról a nyugati történetírók a magát gótnak mondó Jordanes Getica című munkáját feldolgozva írnak. Jordanes meglehetősen zagyva leírását szedte rendbe és értelmezte Thierry Amadée francia tudós történész, még a 19. században.

    Az ő leírása szerint a csata Troyestől keletre, Reimstől délre, Chalons sur Marne közelében, a Marne folyótól északra a mezőn zajlott. A csatamezőn a két sereget a Vesle patak választotta el egymástól. A Catalaunum nevet a csata szerinte Reims akkori nevéről, Durocatalaunumról kapta. A csata másik nevét, a Mauriacumot pedig szerinte a közeli Méry sur Seine településnév félreértése okán kapta, ahol a gótok a gepidákat verték meg még a döntő csata előtt.

    Ha rákeresünk a csatára az Interneten, akkor mindegyik forrásnál azt találjuk, hogy a csata pontos helyét a mai napig nem sikerült megtalálni, noha a források szerint százezres nagyságrendű volt a halottak száma.

    Alaposabban utánajárva a Thierry Amadée által közölt neveknek azt találjuk, hogy forrásához, Jordaneshez hasonlóan ő is csúsztatott. Nem is kicsit! Reims római kori neve ugyanis nem Durocatalaunum, hanem Durocortorum volt. Méry sur Seine neve pedig nem is hasonlít a Mauriacum névre.

    Itt akkor álljunk meg egy szóra a csata neveinek tisztázása érdekében, mert valami nem kerek. Catalaunum ugyanis azt jelentette, és jelenti ma is, hogy Katalónia. A csata egyik neve tehát Katalóniai csata. De Katalónia nem itt van észak Franciaországban, hanem lent délen, a Spanyol határnál, a Pireneusok keleti lábának két oldalán, és a csata idején még nem létezett. A nevet csak 1120-ban említik először írásban, tehát Jordanes sem élhetett korábban, ha ezt a nevet használta írásában. A csata másik neve, a Mauriacum pedig azt jelenti, hogy Mór, azaz Mór mezei csata. De a mórok szintén nem észak Franciaországban éltek, hanem egy időben a francia oldali katalán területet is uralták a spanyolországi mórok. De csak a 8. századtól! A Mauriacum név sem lehet kortársa az állítólag a 6. században élt Jordanesnek, pedig művében mindkét nevet említi. Tehát a csatának Katalónia területén, a Mór síkságon kellett zajlania, semmiképpen nem észak Franciaországban a Reims, Chalons, Troyes háromszögben, ahova a hivatalos történetírás teszi, és ahol annak semmi nyoma.

    Ennek fényében érthető a francia történész csúsztatása. A Pannóniából a Duna mentén nyugatra vezető római főutak mentén haladó hun sereg útközben minden érintett területet elfoglalt egészen Burgundiáig. Ő viszont ki akarta mutatni, Jordanes nyomán, hogy Franciaországban Atillát csupa nehézség, sikertelen ostromok és vereség várta. Ezért további csúsztatásokat is bele kellett vennie a történetbe. Megváltoztatta Atilla útvonalát, és az Atlanti óceán irányába Orleansba vezette, amit sikertelenül ostromolt. Még további csúsztatásokat is belevitt a történetbe, mint a hunokat tizedelő járványok, és Aetius csodálatos hadvezetése. Nála Aetius ugyanis délről, Arlesből hamarabb odaért gyalogos légiósaival az onnan több mint 800 kilométerre levő Orleansba, mint Atilla lovas hun hadserege Troyestől az onnan alig 200 kilométerre levő Orleansba. És Atilla seregét még járványokkal és fáradtsággal is tizedeltette.

    Orleans sikertelen ostroma után Thierry Amadée története Atilla fáradt, járványok tizedelte, Aetius elől menekülő seregét visszavezette Troyeshez, ahol Atilla gepidáit a gótokkal megverette, majd a tszekéráborba beszorult hun fősereget Aetius légióival a nagy Catalaunumi ütközetben szétverette. Szerinte Aetius csak azért nem irtotta ki az összes hunt, mert a királyuk halála miatt a vizigótok otthagyták. Na, ennek a kitalált csatának a régészeti nyomait nem tudták megtalálni a mai napig sem. Nem is csoda!

    Így lehet rekonstruálni Atilla útvonalát Jordanes nyomán.

    Eddig tartott a szépen összetákolt francia sikertörténet Atilla ellenében, aki így megverve is a következő évben Itáliát meghódoltatta. Ez bizony mese. De nekünk, ha meg akarjuk találni a csata valódi helyét, mesénél többre van szükségünk. De mi az, amihez nyúlhatunk? Természetesen a magyar krónikákhoz, amit nyugaton nem használnak forrásként.

    A Bécsi Képes Krónika és Kézai Simon gesztája is egyöntetűen írja le Atilla hadainak útvonalát. Strasbourg elfoglalása után nyugatra indulva a római utak mentén elérte a Saonne folyót, és annak mentén délre indult el egészen Lyonig, az akkori római Lugdunumig. Útközben minden várost elfoglalt, Lyont is. Lyontól a Rhone folyó mentén folytatta tovább dél felé az útját.  

    Ha megnézzük Franciaország térképén az akkori római utakat, akkor azt látjuk, hogy Lyontól a Via Agrippa déli szakaszát követve lehet eljutni Arlesig, ami akkor Arelate néven római város volt. Atilla azonban nem foglalta el Arlest, hanem a Via Domitia mentén továbbhaladt délre, Narbonne (akkor Narbo) városa felé. A Spanyolország felé tartó Via Domitia Narbonál találkozik a Toulouse (akkor Tolosa) felé vezető Via Aquitania római úttal. Narboban római helyőrség állomásozott.

    Így lehet rekonstruálni Atilla útvonalát Kézai gesztája szerint:

    Mivel a krónikáink erről semmit nem írnak, Atilla vagy elkerülte Narbot, vagy éppen nem volt benne római katonaság, ezért ott nem kellett harcolnia. Onnan délre továbbhaladva a Via Domitián lejutottak a későbbi katalán területre. Perpignan akkor Perpinyà néven már város volt. Perpignan egy zárt síkon fekszik. Éppen akkorán, amekkorát Jordanes leír. Ez a katalán sík, azaz Catalaunum régiesen. Nyugatról a Pireneusok, keletről a Földközi tenger határolja. Délről hegylánc, a Pireneusok vége választja el Spanyolországtól, amelyen egy hágón lehet átjutni.

    A krónikáink szerint Atilla itt, a Katalán síkon, a Mór meőn osztotta szét a seregét, amelynek harmadrészét leküldte Miramammona marokkói szultán ellen Spanyolországba. De miért hívhatják ezt a síkot Mór mezőnek, Mauriacumnak is, ahogyan a mi krónikáink is írják. A válasz egyszerű. Perpignan, sőt még Narbonne is egy időben mór város volt. A spanyolországi mór uralom idáig terjedt.Tehát itt kellett zajlania a csatának, nem fent északon, ahova Thierry Amadée tette a helyét. De hogyan lehet eldönteni, hogy kinek van igaza? Nos, annak van igaza, akinek a leírása alapján meg lehet találni, és azonosítani lehet a csata helyszínét. Eddig két azonosítási pont a magyar krónikák javára szól.

    Van azonban itt még két körülmény, ami bizonyító erővel bír. Az egyik a csak a magyar krónikákban található kitétel: A csata ugyanis Belvedere alatt, Belvedere mezején esett meg. Most már csak azt kell kideríteni, hogy mi nevezhettek akkor ezen a néven, és megmaradt-e a név a mai napig. A Belvedere név franciául kilátót, kilátó tornyot jelent. Ha a Google Föld alkalmazással körülnézünk a környéken, akkor a síkot övező hegyek szélén ma is megtalálhatjuk a Belvedere nevű helyet. Nem tűnt el az évszázadok során sem, mert egy messziről, a síkról mindenhonnan látható magas, sárgásfehér, tornyos sziklaképződmény a hegy oldalában, Ille sur Tet városka felett. Ma is turistalátványosság. Így néz ki. A tágas síkon ez alatt kell lennie annak a mezőnek, amelyen a csata lezajlott.

    És most nézzük meg azt a körülményt, amely perdöntő bizonyíték lehet a csata helyének beazonosításához. A krónikáinkból tudjuk, hogy a Tárnokvölgyi csata után az elesett Keve kapitányt, és a Zeiselmauer-i csatában elesett Bélát, Kemét és Kadocsát szkíta szokás szerint temették el, ami kurgánt jelent. Tehát, ha a hunok a csata után az elesetteket kurgánban temették el, és a csata itt volt, akkor itt is kell lennie egy kurgánnak. Az elesettek számát tekintve, még ha csak a tizedét vesszük is a krónikás adatának, hatalmas kurgánt kell találnunk. Ha van ilyen, akkor bizonyosan itt volt a csata.

    Egy szó, mint száz, sikerült a Google Föld alkalmazásával megtalálni egy kurgánt ezen a helyszínen. Ugyanilyen keresés semmilyen eredményt nem hozott a Jordanes által megnevezett helyszínek egyikén sem. Azokon a helyeken egy icike-picike kurgán sincs. Itt viszont van, tehát a magyar krónikák mondanak igazat!

    Ugyanis a Perpignan-i sík nyugati szélén, a hegyláb enyhe lejtőjén áll egy hatalmas kurgán. Közel 200 méter átmérőjű és a hegy felől 22, a sík felől 33 méter magas! Körülötte szőlőültetvények vannak, a tövében pedig a Bellavista (Szépkilátás) nevű borgazdaság áll. A kurgán még Keve kurgánjánál is sokkal nagyobb. Máshol, Narbonnétól idáig egyetlen kurgánt sem lehet a síkon találni, ez az egyetlen. Ez lehet a csatában elesett hunok végső nyughelye. Így néz ki. A koordinátái a képről leolvashatók.

    És végül még egy kis utójáték. A csatában az számított győztesnek, aki a csata helyszínén maradt, és az is temetett. Atilla az elesettek temetése után seregével elvonult Tolosába, ahol ujjongva, felszabadítóként fogadták. Onnan – a magyr krónikák szerint – az idevezető útvonalán ment vissza, fel északra. Elfoglalta Reimset, amely idefelé jövet ellenállt neki. Innen Kölnbe ment tovább. Közben seregei meghódoltatták a frízeket, a dánokat, a szászokat és a poroszokat. Eisenachban ünnepélyes udvart tartott, ahol a meghódolt népek adóját kivetette. Onnan pedig győzedelmesen, zsákmánnyal megrakodva tértek meg Pannóniába. Ugye mennyire más így a történet? És hogy ez így történt, azt a krónikáink írják. Azok a krónikák, amelyek hiteles adatai alapján meg lehetett találni a Catalaunumi csata helyszínét. Tehát ők írtak igazat, Jordanes és az ő nyomán Thierry Amadée nem!

    Végül, még egy megjegyzés. Atilla seregének harmadrésze visszaérkezett az elválás helyére, de a krónikák szerint nem mertek Atilla szeme elé kerülni, mert elkéstek a csatából, és féltek a haragjától. Atilla valószínűleg az alánokat, a lovas pikás harcosokat küldte le Miramammona szultán ellen. Ők visszatérve ott telepedtek le. Belőlük lehettek a katalánok. A magyar krónikák a 13-14. században íródtak a Könyves Kálmán király idején íródott őskrónika alapján, amikor már a területet tényleg Katalóniának és Mór síkságnak nevezték. A Katalónia és Mór név, és a csata története élő maradhatott a krónika írásának idejéig nálunk, hiszen a kalandozásoknak nevezett adóbehajtó hadjáratok nem egyszer vezettek arrafelé egészen Géza fejedelem idejéig. Hadaink bizonyosan nem mulasztották el az ősök sírjának meglátogatását, amikor arra jártak. A magyar krónikák ezért őrizhették meg a hely pontos adatait. Jordanesről viszont ezek alapján is bizonyosodik, hogy 13. századi szláv hamisító volt, nem pedig 6. századi gót. Akkoriban ugyanis ezek a nevek még nem léteztek.

    2023. november 11.

    Szent István legendái

    Szent István király legendái

    Ha Szent István király írásokból megismerhető alakját a római katolikus egyház szemszögéből nézzük, akkor kétségkívül szent! Ez azonban az egyháznak nem volt elég, túllőttek a célon. Az is kellett, hogy egyben ő legyen az első, koronás királya is a pogány magyaroknak. Ennek járunk utána a legendáiban, ahol ennek folyamata jól nyomon követhető.

    Elöljáróban annyit, hogy Anonymusnál Árpád fejedelem halála kapcsán azt olvassuk szó szerint: „post conversionem hungarorum”, azaz a magyarok áttérése után emeltek kápolnát Árpád sírján. Tehát már előtte is keresztények voltak, csak nem római katolikus keresztények. Nem megtértek, hanem áttértek. Ha azt nézzük, hogy István a 11. század elején uralkodott, Anonymus pedig a 12. század vége felé alkotott, akkor nagy közöttük időben a távolság. De ha tudjuk, hogy István legendái Könyves Kálmán idején, az ő parancsára íródtak, akkor ez a távolság igencsak lecsökken. Anonymus igen jól tudhatta, hogy az Istvánnak tulajdonított tettek nem kis részét Kálmán király végezte el. Ő térítette át a magyarokat vagy a szkíta vagy a görög kereszténységről a rómaira. 

    De nézzük a legendákat. A Kis legenda még egyértelműen alkalmatlan a király szentségének kidomborítására. Konkrét csoda viszonylag kevés van benne, és még a születés/névadás csodáját sem említi. Inkább életrajza a királynak, mint legenda. Ráadásul Gézát királynak mondja, aki csak eleinte pogány, hiszen ő is és családja is megkeresztelkedik, hadainak vezéreit is megtéríti, pártolja a keresztényeket, templomokat épít és püspökségeket alapít. Fia, István csupán megújítja és megajándékozza Fehérvárban az általa építeni kezdett Szűz Mária bazilikát, amelyben később eltemették. László király idején a sírjánál időközben tapasztalt csodás gyógyulások hatására testét felemelték, elvitték és ezüst tartóba zárva, reá pecsétet ütöttek. Pápai engedélyről, oltárra emelésről, szentté avatásról nem szól a legenda. A királyt a legenda egyetlen egyszer nevezi szentnek, amikor a bevezetőjében  „felette szent István hitvallónak” mondja.

    Nem úgy a Nagy legenda! Abban már Géza csak fejedelem, és igaz, hogy Jézusban is hisz, de belesüpped a pogány életmódba. Pártolja a keresztényeket, meg is keresztelkedik. Csodás látomás adja tudtára, hogy nem ő, hanem majd a fia fogja megtéríteni a népet, és püspökségeket alapítani, ami neki nehézséget okozott. Helyette addig is a hozzá érkező, a látomásban megjövendölt Adalbert püspök térít. Ebben a legendában sem szerepel még az anya látomása az első vértanú Szent Istvánnal, akiről a születendő fiúgyermeke majd a nevét kapja. Apja halála után öt évvel az ifjú uralkodó megkapja a pápától az apostoli áldás levelét, és a papok királlyá koronázzák. Tehát a pápa kegyelméből és engedélyével lett a pogány magyarok első királya. Megalapítja az esztergomi érsekséget, a pápa jóváhagyásával, az általa alapított 10 püspökség élére. Asrikot nevezi ki első érseknek. Szent Márton tiszteletére Pannónia Szent hegyén monostort építtet, amit gazdagon megadományoz. Királyságát Szűz Mária gyámsága alá helyezi, és tiszteletére Fehérváron bazilikát kezd építtetni.

    Rómában és Jeruzsálemben kolostort, Konstantinápolyban templomot építtet a boldognak nevezett király. Széles körben jótékonykodik, élelmet és pénzt oszt a szegényeknek. Bélben monostort alapít, ahol a Velencéből érkezett Gellért szerzetesi életét kezdi. Isteni közbeavatkozás hatására csata nélkül győzi le a Konrád vezette germán seregeket, amelyek az országára akartak törni. A sokszor boldognak nevezett István, isten embere, ám fiai mégis meghalnak. Megmaradt fiának, Imrének szóló intelmeit a legenda megelőlegezve felsorolja. Imre halála megtöri, láz veri le a lábáról, és meghal. Halála előtt az egyház nagyjainak kinyilvánítja akaratát, hogy Pétert, nővérének fiát válasszák királlyá. A legenda a király szentté avatásáról nem szól.

    A koronát a király szentségére a Hartvik püspök által Kálmán király megrendelésére írt legenda kompozíció teszi fel. Szinte szó szerint veszi át a Nagy legenda szövegét, kiegészítve a Kis legenda egyes részleteivel, és kibővítve a király szentségét alátámasztó új történetekkel. Ez lesz csak elfogadható Kálmán király, a legenda megrendelője, és az egyház számára. Nézzük, miért! A legenda bevezetője már eleve Szent Istvánnak nevezi a királyt, és a magyarok apostolának. Ebben a legendában már szerepel István anyjának látomása Szent István első vértanúval. Így lesz István Gézának istentől megjövendölt fia. István a katonaságának vezéreit megtéríti, amit a kis legendában még az apjának tulajdonítottak. 

    A Nagy legendából már ismert pápai koronaküldési legenda ebben kiegészül azzal, hogy a keresztet azért kapta hozzá, mert apostoli. A pápa idézett szavai szerint Krisztus apostola, mert annyi népet térített meg. A frissen felkent király mindjárt törvényeket is hoz a bűnök ellen. Állandóan és bőségesen ad adományokat az egyháznak. Sebestyént teszi meg esztergomi érseknek, akit csodásan elmúló vaksága idején ideiglenesen Asrik kalocsai püspök helyettesít. A hívő király minden cselekedetét istennek szenteli. A fehérvári Szűz Maria templomot saját templomának tartja meg, és kiveszi a püspökök joghatósága alól. Halálos ágyán, utolsó szavaival lelkét a szűzanya kezeibe ajánlja.

    Asrikot, akit Anastasiusnak is nevez a legenda, a király a Nagy legendával ellentétben nem esztergomi érsekké, hanem kalocsai püspökké teszi, mintha az nem lenne már érsekség. Asrikot Rómába küldi a kinevezett püspökök pápai megerősítése végett, és hogy a pápától neki koronát kérjen. Itt következik a korona csoda, az eredetileg a lengyeleknek szánt korona Istvánnak küldése látomás alapján.  Végül is a pápától koronát és keresztet kap, nem lándzsát! Megkoronázzák, törvényeket hoz, és Gizellát, Civakodó Henrik (akit a legenda Jámbornak nevez) húgát (valójában lányát) veszi feleségül. 

    Innentől Hartvik legendája csupa olyan dologról tudósít, amelyek nem szerepeltek az előző két legendában. Elsőként leírja a király temetését Fehérváron, abban az egyházban, amit ő kezdett el építtetni, de meg nem volt felszentelve. A felszentelés után a király testét az épület közepén, fehér márványból faragott szarkofágba tették, amelyben negyven évig háborítatlanul nyugodott. A sírja körül csodás gyógyulások történtek. Negyven év múltán „a római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak a testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve, azt Istenhez térítették.” Erre hivatkozással indul meg a szentté avatása.

    Ezután következik a Szent László elrendelte jól ismert felemelési legenda, amely csak Salamon elengedése árán lesz sikeres. Hartvik itt az előbbiekkel ellentétben elárulja, hogy a király sírját egy padlóba süllyesztett kőlap jelezte, melyet felemelve lehetett lemenni a koporsóhoz. Egyértelműen leírja, hogy a koporsóban csak csontokat találtak, amit a legtisztább fehér gyolcsba gyűjtöttek össze, és vele az oltárhoz visszatértek. A felemeléskor történt csodák mellett Hartvik leírja a Szent Jobb előkerülésének csodáját is, egy árulkodó nevű, Mercuriusnak (a tolvajok istene) nevezett pap közbejöttével. Ezután Hartvik maga is elmélkedik egy kicsit ezen a csodán, hogy a kar hogy maradhatott épen, amikor a test többi része eloszlott. Ezt azonban betudja annak, hogy az alamizsnát osztó kéz Isten kegyelméből méltán maradhatott épen. Ezzel fejeződik be a legenda.

    Megjegyzés:

    A legendákat megrendelő Könyves Kálmán királyról tudjuk, hogy uralkodói programjának leghangsúlyosabb eleme a szentistváni minták követése volt. A Tarcali zsinat előszava szerint Kálmán István király művének folytatója, továbbépítője. Fiát is István névre keresztelteti! II. Orbán pápa a hozzá írt levelében Kálmánt államalapítónak nevezi. 

    Akármikor is történt, Szent László, vagy Könyves Kálmán idején, István szentté avatása helyi, pápai közreműködés nélküli kanonizáció volt. Szentségét  1096-ban és 1102-ben sem említik a pápai dokumentumok! II. Orbán vallásos fejedelemnek, II. Paschalis pápa pedig boldog emlékezetű jámbor királynak írja. Gergely pápa egyenesen vitatta a királyok szentségének lehetőségét. Egyetlen kivételes eset létezik 1100-ból, Szent Knut dán királyé, akit külön kérésre, kivételes pápai engedéllyel avattak szentté.

    István királyt a kánonjog szabályai szerint csak 1686-ban, Buda visszafoglalása és a török kiverése után nyilvánították katolikus szentté I. Lipót kérelme alapján, IX. Ince pápa engedélyével. Ince szeptember 2-re, Buda felszabadításának napjára tette az egész egyházra kiterjesztett ünnepét, bár ma a világegyház augusztus 16-án, a magyar egyház pedig a hagyományoknak megfelelően, augusztus 20-án emlékezik rá.

    2023. április 29.

    A kétrés kísérlet

    A Szilárdak-e a fizikai kísérleti alapjai című írásunkban adósak maradtunk egy fontos kísérlet rendszerlogikai magyarázatával. Ez pedig nem más, mint a kvantummechanika alapjául szolgáló kétrés-kísérlet. Ezt pótoljuk most ezzel az írással.

    A kutatók az eredeti kétrés-kísérletben nem két rést, hanem három rést használtak, ezzel polarizált és monokróm fényt hozva létre, hogy az elképzelésüket bizonyítsák. Ennek ellenére a kísérlet nem azt bizonyítja, hogy a fény hullám lenne, csak ezt a következtetést vonják le a kísérletből, mert nem zárják ki más magyarázatok létezését. Helyesebben a kísérletezőknek nincsenek meg a logikai ismeretei és a nyelvi eszközei ahhoz, hogy a jelenséget, amit látnak, adekvát módon leírják, és eleve egy hibás koncepcióból indulnak ki. Nevezetesen, eltekintettek attól, hogy a teret, még a légritka teret (vákuum) is, különböző méretű és gerjesztési állapotú más közegek töltik ki. Ezek összességét hívták eredetileg éternek, amely létezésének lehetőségét közmegegyezéssel, mindenfajta bizonyíték nélkül egyszerűen kizárták. Ez az alapvető hiba, és az erre épülő hibás koncepciók vezettek a kvantummechanikának nevezett tudományág (valójában komplex tündérmese) létrejöttéhez.

    Elsőként nézzünk meg egy viszonylag közérthető magyarázatot a kísérlet leírásáról Ungvári Béla tollából. (Forrás: MEK OSZK)

    „Az eredeti, 1803-ban végzet kísérletben a fény keresztülhalad az első lapon lévő piciny lyukon, eljut a második lapig, amelyen két lyuk van, az első lapon lévő lyuk tengelyvonalától jobbra és balra. Tehát közvetlenül, egyenes vonalban nem tud a fény ezeken átjutni. Viszont a fény az első lyuk után, amely mint hullámforrás szerepel, szétterült már annyira, hogy a második lapon lévő két lyukhoz is el tud jutni. A két lyuk pedig két újabb hullámforrást jelent, és az ezekből induló hullámok a második lap mögé tett ernyőn átfedik egymást, és egymással interferálnak.

    Ha a kétrés-kísérletet egyedi fotonokkal és elektronokkal végezzük el, a megjelenő interferencia a részecske-elmélet szerint nem értelmezhető, mert itt a foton mindig egyetlen részecskét jelent, ami nem lehet egyszerre jelen két helyen. Viszont a hullám-szemlélet alapján megmagyarázható a jelenség: eszerint a fény egy hullám-impulzuscsomag, amely impulzus-üzemmódban is ugyanúgy tud interferálni önmagával, mintha folyamatos hullám-üzemmódról lenne szó. Tehát a foton, azaz a hullám impulzuscsomag átjut az első résen, aztán a második lapon a két rést ugyanúgy elérik a csökkenő erősségű hullámai mint eddig, és ezek a hullámok a két lyuk mint újabb hullámforrás után önmagukkal interferálnak. Az pedig már a mérőműszeren múlik, hogy mikor érzékel fotont, és mikor nem, mert feltételezem, hogy hullám-intenzitást mért. És szerintem – látatlanban – ha a második lapon a lyukak teljesen szimmetrikusan vannak beállítva az első lapon lévő lyuk tengelyéhez képest, tehát hogy az intenzitás-arányok egyenlők legyenek, akkor vagy egyik helyen sem mérhető foton, vagy mind a két helyen, a műszer kalibrálása szerint.”

    A szövegből nyilvánvaló, hogy a jelenség magyarázhatóságához közeg nélkül is létező hullámot, anyagi részecske nélkül is létező impulzust és ezek önmagukkal való interferenciáját kellett bevezetniük mindenféle más bizonyíték nélkül, pusztán a látott jelenségre támaszkodva. Ezt nevezték el hullám-szemléletnek. Valóban pusztán szemlélet, mert ez nem a valós magyarázata a kísérletben létrejött jelenségnek. Közeg jelenlétét feltételezve ugyanis a jelenség érthető, és pusztán az alapvető optikai ismeretek alapján is könnyen megmagyarázható.

    Ha ugyanis egy részecskékből álló gázközeg egyetlen részecskéjét meglököm, azaz egyetlen impulzust adok neki, akár azzal, hogy egyetlen részecskét belelövök a közegbe, akkor a részecske ütközni fog a közeg más részecskéivel, amelyek ezt a hatást további ütközések útján továbbadják a környezetüknek. A meglökött részecskék további részecskékkel ütköznek, de mivel nem tökéletesen frontálisak, egyenes vonalúak az ütközések, szóródás lép fel, amely legyezőszerűen tágulva, és egyre gyengülve továbbítják az eredeti impulzust a közegben. Ennek a formája pedig egy nem-felszíni közeghullám lesz, azaz longitudinális térbeli hullám, amely nem más, mint az ütköző és ütközésmentes frontok váltakozása és felcserélődése, amely által a bevitt impulzus halad a közegben, miközben anyagot nem szállít. A frontok között ugyanis a részecskék egymásról visszapattanva előre és hátra is mozognak. Az ütközésmentes frontok szélessége azonos a közegalkotó részecskék közötti átlagos szabad úthosszal. Amikor ez nagyon kicsi, mert maguk a részecskék is nagyon kicsik, a közeg sűrű, de ez nem észlelhető, mert továbbra is gázközeg. Ez a sűrűség egyes esetekben (pl. a Nap belseje) meghaladhatja az atomi összetételű szilárd anyagok sűrűségét is, és mégis gáz marad, mert a részecskék nem tapadnak egymáshoz, nincs rajtuk kötési hely!

    Az ilyen sűrű gázban az impulzus terjedése akkora is lehet, mint az atomok alkotta szilárd testekben! Pedig azokban – az összenyomhatatlanságuk miatt – szinte végtelen az impulzusterjedés sebessége! Azokban csak egyetlen hullámfront impulzusa halad előre, mert nincs a részecskék között szabad úthossz, így nincs visszapattanás. Ha tehát a foton-közeg mindenütt jelen van, még a nagyobb részecskék alkotta gázközegekben is, akkor a foton, vagy a rá hatni képes más közegek részecskéinek gerjesztése a foton-közegben is gerjesztett impulzusterjedést, azaz fényt fog okozni. Ennek a terjedési hulláma valódi, nem-felszíni közeghullám, tehát úgy is fog viselkedni.

    Nem kell feltételeznünk, mert észlelhető, hogy a Föld körül mindenütt jelen van a fotonokból álló fényközeg, a Föld éjszakai oldalán gerjesztetlen, a Nap felőli oldalán pedig a Napból érkező foton- és egyéb részecske-sugárzás által gerjesztett, és a levegő részecskéin szóródott állapotban. Ez az a fény, amit és amivel látunk. A fényforrásaink is ezt a közeget gerjesztik.

    Ha tehát a rés és az ernyő körül jelen van a fényközeg és/vagy az elektronközeg, ami tudjuk, hogy a Föld felszínén szintén mindenütt jelen van, akkor a két résen ezeknek a közegeknek a részecskéi mennek át, de ütközni az ernyővel csak a hullámfront elején levő részecskéik fognak. Vagyis a részecske „hullámmá alakul” majd az ernyőt elérve „visszaalakul részecskévé és önmagával interferál – ennek látják a jelenséget ők.

    Tudni kell azonban, hogy a rés egy szilárd anyagból készített optikai eszköz, egy lyuk (diafragma), amely a fényt közismerten töri és szórja, mint a lencse! Ezen alapul a camera obscura! Azzal, hogy nem egy kerek lyukat, hanem egy keskeny hosszú rést tesznek oda, csak annyit változtatnak az optikai hatáson, hogy a rések éle a fényt polarizálni fogja két irányban! A közegnek az ütköző részecskéi közül csak azok fognak rajta átmenni, amelyek az utolsó ütközéskor kapott iránya azt lehetővé teszi! A rés szélén (élén), amely nem csupán két, hanem három dimenziós, és mérete a fotonhoz, de még az elektronhoz képest is kiterjedt, a nekiütköző részecskék az optika szabályainak megfelelően szóródni fognak. A részecskéknek ez a szóródása, amelyet a rés mérete és alakja határoz meg, hozza létre a sávokat az ernyőn.

    Természetes, hogy egyetlen részecske (foton, elektron) is elindítja ezt a folyamatot, mert itt a Földön a légkörben mind a nyugalmi állapotú foton, mind a nyugalmi állapotú elektronközeg (alapszintű gerjesztéssel rendelkező, mintegy „előfeszített” állapotban vannak) jelen van. Azokkal fog ütközni, és a jelenség máris létrejön. Ráadásul a foton közegnek az impulzusai hatással vannak a az elektronközegre, és azok pedig a légkör részecskéire is, mert még azokon is szóródnak, ezért az ernyőn megjelenő sávok nem lesznek éles szélűek, hanem elmosódottak. Amikor a kísérletet vákuumban végzik el, akkor a sávok széle élesebb, mert a levegő részecskéin való szóródás hiányzik a képből. A vákuum azonban csak légritka, vagy légüres teret jelent, mert csak az atomi méretű gázok részecskéinek számát tudja a leszívás csökkenteni. A foton-közeg és az elektronközeg sűrűségét ezzel nem tudják változtatni, így az továbbra is jelen van, hogy közeghullámmá alakítsa a bevitt akár egyetlen impulzus terjedését is.

    2023. április 20.

    Az élet forgószínpada

    Sokan megtették már, de nem igazán sikerült, ezért kíséreljük meg most a rendszerlogika segítségével elképzelni azt, hogy mi is az élet. Ha figyelembe veszünk minden eddigi ismeretet, amelyekről ezen a honlapon írtunk, akkor az életet így határozhatjuk meg: Az anyag önszerveződő és öntanuló mozgása, amely olyan szerveződést hoz létre, ami a környezet változásaihoz igazodik és működik. A szervezet egyre bonyolultabbá válásával az élet olyan specializált szerveket és rendszereket hoz létre, amelyek alkalmasak a környezet változásaihoz való gyors reagálásra. A leggyorsabb reagálás szerve az agy, amely a bonyolultság egy fokát elérve ráébred saját létére, ami tovább segíti, hogy azonnal és adekvát módon tudjon reagálni a változásokra. A reagálásnak a legfejlettebb formája a környezet átalakítása.

    Ahhoz, hogy egy ilyen szervezet szaporodni tudjon, és az utódnak ne kelljen mindent elölről kezdenie, egy folyamatosan módosuló és kiegészülő műszaki leírásra és egy forgatókönyvre van szükség. Azt mondhatjuk, hogy van ilyen, a DNS. Abban van rögzítve a test felépítése és működése az éppen adott körülményeknek megfelelően. Tehát a DNS-nek is változnia kell, ha a környezet megváltozik. Tudjuk, hogy ez többször is megtörtént, mert a magzat az igazán nagy változásokhoz való alkalmazkodás lépcsőfokait megismétli a méhen belüli fejlődése során. (Ezt a felismerést írják le úgy, hogy az egyedfejlődés a törzsfejlődés megismétlése.)

    Ez rendben is lenne, csakhogy a DNS kódolónak nevezett szakasza csak a legutolsó formát hozza létre a méhen belüli fejlődés végére, mire a magzat megszületik. Hol raktározódnak és honnan kerülnek elő a törzsfejlődés korábbi szakaszainak megismétlésére szóló utasítások a magzat méhen belüli fejlődése során? Úgy gondolom, hogy ezek az információk a DNS-nek az úgynevezett nem kódoló részében vannak elraktározva. De miért raktározódna el olyan komplex információ, amely például a vízben való élethez szükséges szerveket hozza létre, amikor az ember nem vízben él? A feltételezésem szerint azért, mert minden olyan tervrajzot megőriz az élet, amely a környezet drasztikus megváltozáshoz való alkalmazkodása érdekében esetleg szüksége lehet még a jövőben.

    Ez a lehetőség azonban nagyon messzire vezet! Feltételezi, hogy ha a jövőben szükséges, mert a Föld újra vízi világgá válik, és nincs más lehetőség, akkor az ember a vízben is képes lenne élni. A lehetőség megvan, mert a magzati fejlődés egyik lépcsőfokán ilyen létforma is kifejlődik. A kérdés csak az, hogy az agyunk megtartaná-e akkor is a mai, vagy ahhoz közeli fejlettségét. Ismerünk olyan, igen fejlett aggyal rendelkező, elevenszülő, társas életet élő vízi élőlényt, amelyik különös módon vonzódik az emberhez. Ez a delfin. Lehet-e a delfin egy ilyen visszaváltozás máig élő példája? Ezt nem tudjuk, de nem tartjuk kizártnak.

    Hogy a DNS-nek a változásokhoz való ilyen mértékű alkalmazkodását el tudjuk képzelni, képzeljünk magunk elé egy forgószínpadot, amelyen minden cikkely az élet fejlődésének egy-egy szakaszát jelképező jelenetként jelenik meg. Minden jelenetnek megvan a maga műszaki leírása és forgatókönyve, amely tartalmazza, hogy milyen díszletek vannak, hogyan vannak elrendezve, azokban kik a szereplők, hogyan néznek ki, hogyan mozognak, és mit csinálnak. Abban a jelenetben, amit most élünk van levegő, víz, föld, mikroorganizmusok, gombák, növények, rovarok, állatok, és az ember, valamint az ember által létrehozott környezet. Ebben a jelenetben az ember a főszereplő, és minden szereplő ehhez a környezethez alkalmazkodott.

    Amikor egy szereplőt az utóda vált fel a jelenetben, azzal már vele születik minden szükséges ismeret, ami ahhoz kell, hogy ebben a jelenetben a szerepét eljátssza. Tanulnia csak azokat kell, amik a saját életének megmaradása érdekében szükséges ismeretek. Ezeket a szüleitől tanulja el. Ugyanakkor kódolva el van benne raktározva az összes többi megelőző jelenet is, noha azokban szerepet nem játszott. Ha tehát egy korábbi jelenet körülményei újra megjelennek, mert a forgószínpad visszafelé fordul, akkor könnyen alkalmazkodik hozzá az utód, mert már azokkal az ismeretekkel fog megszületni. A szülei nem sokáig élik túl, de ő igen. Viszont neki bekerülnek a raktározott ismeretek körébe azok az ismeretek is, amelyek között a szülei éltek a változás előtt.

    Nézzük meg, hogy van-e erre példa az állatvilágban. Ha egy házi sertés kikerül a vadon körülményei közé, akkor is csíkos malacai születnek, ha a párja nem vaddisznó volt, hanem vadon élő házi sertés. A következő generációk pedig fokozatosan teljesen vaddisznóvá lesznek. Az ember által a tenyésztés során szelekcióval létrehozott változások eltűnnek, de elraktározódnak a DNS nem kódoló részében. Ezért az ilyen vaddisznó igen könnyen lesz háziasítható, és egy-két generáció után ismét házi sertés lesz, ha újra ember alkotta tartási körülmények közé kerül. Ugyanez vonatkozik a macskákra is. A szelekcióval létrehozott kultúrnövények is hamar visszavadulnak, de a vadon növőknél könnyebben lesznek újra kultúrnövények, mert azoknak a DNS-e ezt a környezeti lehetőséget még nem tartalmazza.

    Ha tehát a forgószínpad képet egyetlen faj egyetlen egyedére alkalmazzuk, akkor úgy képzelhetjük el, hogy a forgószínpad szeleteit a DNS nem kódoló szakaszai alkotják, míg az éppen játszott jelenetet a DNS kódoló szakasza jelenti.

    Most képzeljük el azt az esetet, hogy mondjuk, a Föld lassú növekedése miatt, amit egy korábbi írásban már tárgyaltunk, a gravitáció kétévente 1%-kal növekszik. A ma megszülető magzat a mai gravitációs értékbe születik bele, ahhoz alkalmazkodik csont, ín és izomsűrűsége, és ezek növekedése egészen felnőtt, 20-éves koráig. Tehát a felnövése alatt megnőtt gravitáció értékhez is alkalmazkodik a teste. Attól kezdve azonban nem. A test folyamatosan használódik, a megújuló képességének mértéke folyamatosan csökken. Mire 70 éves lesz, a teste úgy fog viselkedni, mintha 25 kg. plusz súlyt cipelne folyamatosan anélkül, hogy meghízott volna. A csont, ín és izomsűrűség nem követte a gravitáció növekedését. Még szerencsés esetben is, ha nincsenek kopásos betegségek vagy csontritkulás, minden elesés sokkal komolyabb következményekkel fog járni, mint fiatal korban.

    Ha erre valaki azt gondolná, hogy egy ilyen esetet biztosan észrevettünk volna, akkor az a válaszom neki, hogy ez csak egyetlen esetben lenne lehetséges. Ugyanis a gravitáció esetében tömeggel számolunk, ami az anyag sűrűségének és térfogatának függvénye. A térfogatot tudjuk mérni, de a sűrűséget nem. Helyesebben tudjuk, ha a gravitációt a tömeg gyakorlati életben alkalmazott mérőszámával, a súllyal mérjük. Sajnos ez sem mutatná ki a gravitáció növekedését két okból. Az egyik az, hogy digitális mérlegeket használunk, amelyek minden bekapcsoláskor automatikusan kitárázzák magukat. A rúgós mérlegek esetében pedig azért nem, mert torziós rúgóval működnek, és mert azokat mi tárázzuk ki, amikor nem pont nullán áll a mutató a mérés előtt.

    Azt is tudni kell, hogy a gravitáció növekedése egyformán érinti a mérleg és a mérendő súly anyagát is, ezért a különbség két mért súly között a növekedés ellenére ugyanakkora marad. A növekedés mértéke ráadásul olyan csekély, hogy 10-20 éves távon lehet csak kimutatni. Ahhoz ráadásul skála elé függesztett olyan, hosszú, gyenge spirálrúgós mérleg kellene, ahol a rúgóra csak akkora súlyt akasztunk, hogy az a rúgót maximális nyúlásának csak mintegy tizedére nyújtsa meg. Ekkor lesz a mérleg elég érzékeny ahhoz, hogy 10 éve alatt kimutassa az 5%-os növekedést. Kinek van ilyen mérlege? Nekem van, azért mondom.

    2022. augusztus 9.

    Axiómák, közhelyek, paradoxonok, képzavarok és közkeletű tévedések

    Ez az írás az „Axiomatikussá vált hamis összefüggések” című írásunk folytatása, amelyet folyamatosan bővíteni tervezünk.

    Az axióma az értelmező szótár szerint: sarkigazság, alapigazság. Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: sarkigazság: gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán alapuló tétel, amelyből valamely tudományos elmélet összes állításai levezethetők, de amelyet maga az elmélet közvetlenül nem igazol.

    Az axiomatikus jelentése: 1) valamilyen axiómarendszeren alapuló, 2) magyarázatra nem szoruló.

                A fenti meghatározás szerint az elmélet ugyan nem igazolja az alapjául szolgáló axiómát, de egy kategorikus állítás csak akkor lesz axióma, ha azt a gyakorlati tapasztalatok széles köre támasztja alá. Olyan gyakorlati tapasztalatoké, amelyek olyannyira általánosak, hogy magyarázatra nem szorulnak. Ezért minden olyan elmélet, amely valamelyik tételét axiomatikus állításra alapozva vezeti le, csak addig érvényes, ameddig az axiómája megfelel az axiómával szemben támasztott feltételeknek. A meghatározásból nem következik, hogy egy axiómának tartott állítás ne lenne cáfolható.

                Más megfogalmazásban: Az axióma olyan általános emberi tapasztalatok alapján felismert és kategorikus állításként megfogalmazott (képzetes) természeti tény, összefüggés, szabály, törvény, amely attól érvényes, hogy nincs alóla kivétel, és csak addig érvényes, ameddig nincs alóla kivétel. Azért képzetes, mert ember alkotta fogalom a világ egyfajta, a földi környezetben megtapasztalható  törvényszerűségének megfogalmazására. A természetben nincsenek axiómák, csak azok a megtapasztalható tények, amelyekből az axiómát az ember a maga számára leszűrheti és megfogalmazhatja.

                A valódi axiómák tehát nem azért nem cáfolhatók, és érvényességük nem azért nem kérdőjelezhető meg, mert (tudományos) közmegegyezésen alapulnak, hanem azért, mert amellett, hogy valós (igaz) voltuk bárki számára könnyen belátható, a cáfolatuk lehetetlennek bizonyul. Az axiómák ezért többnyire igen egyszerű állítások, amelyek egyetlen következtetést tartalmaznak. Azonban bármilyen egyszerünek és evidensnek tűnnek is az axiomatikus állítások, többnyire szűkítésre szorulnak, mert rejtve olyan evidenciákat is tartalmaznak, amelyet megfogalmazójuk elfelejtett a fogalom meghatározásába felvenni.

                Példa: A mágnes vonzza a vasat. Az állítás ebben a formában nem igaz, noha mindenki annak tartaná. Egyrészt: Tapasztalati tény, hogy a mágnes csak a két pólusán vonzza a vasat, a mágnes a hozzá közelített vastárgyat a közepéről a közelebbi pólusa irányában eltaszítja. A vas a mágneses test „egyenlítőjéhez” csak erővel kényszeríthető, és ott nem is tapad meg. Tehát az axióma eredeti megfogalmazása alól van kivétel (noha minden épeszű ember tagadná ezt, mert nem tapasztalta, csak így tanulta), ezért a megfogalmazást le kell szűkíteni, mert a tények mást mutatnak. Látszólag ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nem az. Ebből a körülményből fontos következtetések vonhatók le, amit az ismeret hiányában és az axióma ismeretében nem vontak le. Az axióma helyes megfogalmazása tehát úgy hangzana, hogy: A mágnes pólusai magukhoz vonzzák a mágneses anyagból készült testeket.

                Példa egy axiomatikus állításra, amely nem lehet axióma: A szupravezetők minden mágneses teret kizárnak magukból. Ezt azért gondolják, mert a mágnes lebeg a szupravezető felett. Az állítással azonban több hiba is van, amelyek kizárják, hogy igaz legyen. Ugyanis tapasztalati tények mondanak ellent ennek az állításnak. Először is: a mágnes nem csak a szupravezető felett lebeg, a saját „kizárt” erőterén, hanem a szupravezető alatt is „lógva” lebeg, mintha hozzá lenne ahhoz kötve. A szupravezető és a mágnes között tehát valamilyen szoros kapcsolat van, nem pedig a tér kizárása. A jelenséget logikusan a két test megváltozott körülményekből (hűtés) fakadó, a korábbitól eltérő kölcsönhatása okozza. Ez pedig nem a tér kizárása, hanem éppenséggel a tér fogva-tartása, befagyasztása a szupravezető anyagába. De emellett figyelembe kell venni, hogy a tér úgy működik, hogy a szupravezető test vonalától oldalra sem tud a lebegő mágnes kitérni, tehát nem olyan, mint a taszítás általában, amelyik oldalra lelöki a mágnest, hacsak egy forgás a helyzetet nem stabilizálja! (Pörgettyű)

    De ilyenek továbbá: A világegyetemben minden létező anyagi dolog közeg. A világegyetemben csak egyensúlyi állapotok, és egyensúlyi állapothoz vezető folyamatok léteznek. A világegyetemben mindenfajta mozgás mindig a legkisebb ellenállás irányát követi.

                A valóban érvényes axiómák egyszerűek, és a dolgok logikáját követik. A dolgok logikáját mindenki érti, ezért az ilyen axiómák mindenki számára könnyen megérthetők. Ilyenek a (sík) geometria és a mechanika axiómái. Ennek ellenére az atomi/szubatomi szintű jelenségekkel foglalkozó tudományos elméletek éppen ezeket vetik el, vagy hagyják figyelmen kívül. Pl. El kellene dönteni, hogy az egyes atomi méretű és atomi szint alatti részecskék ütközéseik során a rugalmas vagy a merev testekre vonatkozó szabályokat követik-e, ugyanis az általuk produkált mechanikai jelenségek azt mutatják, hogy mechanikai viselkedésük nem különbözik a látható méretű testekétől még a fény részecskéi esetében sem. (visszaverődés, törés, szóródás)

                Ennek fényében a Rutherford kísérlet következtetései, amelyekre az atom szerkezetére vonatkozó elmélet alapul vagy érvénytelenek, vagy pedig a mechanika axiómái érvénytelenek. Harmadik lehetőség nincs! (Ez a kizárt harmadik axiómája! Ennek megkerülésére nem szabad más mechanika létét feltételezni, mert eltérő szabályok szerint működő mechanikák ilyen párhuzamos, együttlétezése csak egy másik viszonyítási rendszerben, azaz nem ebben a valóságban lehetséges. Ezért is alaptalan a kvantummechanika elmélete. Lehet igaz, de nem ebben a valóságban!)

                A természet vizsgálatában általában nem lenne szabad axiomatikus elméletekkel operálni, ugyanis igen nagy hibalehetőséggel terheltek. Mivel egy hibás premissza minél közelebb van az elmélet alapjaihoz, annál nagyobb hibákhoz vezethet a rá épülő elmélet későbbi szakaszában, ezért az axiomatikus elméletek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is lehetnek, ha valamelyik axiómájuk érvénytelen. Ha a premissza maga is axióma, vagy posztulátum, amely azért maradhat téves vagy hamis, mert érvényessége, valóságtartalma pl. tekintélyi alapon nem vizsgálható, akkor az azon alapuló következtetések mindegyike, az elmélet egésze hamis, a tudomány vizsgálódási iránya, sőt, az egész világképünk is téves lehet.

                Példák a formális logikai gondolkodást félrevivő, közhellyé vált alapvető képzavarokra, amelyek, ha kiindulási alapjai lesznek egy logikai sornak, elkerülhetetlenül téves következtetéseket eredményeznek. Különösen, ha a képzavar ősi és természet-közeli, és a mai technikai civilizációhoz szokott ember már nincs tisztában az eredetével, ezért mélyebb vizsgálódás nélkül fel sem ismerheti, hogy képzavarral áll szemben. (Ehhez a közhelyként való ismételgetés szintén hozzájárul.)

                – A kivétel erősíti a szabályt (valójában lerontja, hatókörét szűkíti)

                – Az ismétlés a tudás anyja – repetitio est mater studiorum, azaz az ismétlés a tanulás anyja!

    Példák az élő, máig ható, érvénytelen, látszatra épülő axiomatikus állításokra (közhelyekre):

    Axióma 1: A csepp kivájja a követ. (Gutta cavat lapidem) Csak látszólag igaz állítás! Nem a csepp vájja ki a követ, hanem a csepp által szállított kemény kőzetmorzsák és a csepp tömege által hozzáadott energia. (A csepp csak a szállító közeget és a hatásnövelő tömeget kölcsönzi a porszemnek, ahogyan a barack húsa a barackmagnak.) A csepp által szállított, ám nem kemény, hanem vízben oldódó kőzet viszont nem váj, hanem éppenséggel épít. (Cseppkő)

    Axióma 2: Teher alatt nő a pálma. Nem igaz állítás! Éppenséggel az ellenkezője az igaz. A pálma tapasztalhatóan a legkevésbé teherbíró növények egyike. A tehernövekedéssel járó gyorsulást például egyáltalán nem viseli el.

    Axióma 3: Hogyan lett „Az ellentétek vonzzák egymást” kijelentés a simili similis gaudet (hasonló a hasonlónak örvend) axiomatikus tapasztalati megfigyelésből?

    A hivatalos tudományosság által elfogadott elméletek között nem egy akad, amelynek alapjait teljességgel tisztázatlan, logikailag elfogadhatatlan axiómák, megalapozatlan vélekedések alkotják, amelyek miatt a rájuk épülő elméletek ép ésszel elfogadhatatlanok lennének, ha mélyebben belegondolnánk. Elfogadottságukat pusztán a tudomány paradigmáján belül, és a tudomány hitbéli dogmáihoz való látszólagos igazodásuk tette lehetővé.

                Különösen kirívóak azok az elméletek, amelyek valamely problémát úgy oldanak meg, egy jelenségre úgy adnak magyarázatot, hogy a hipotézis alapjául axiómaként olyan jelenséget / dolgot fogadtatnak el, amely megoldatlanul hagyja, csak egy szinttel korábbra, hátrébb tolja a probléma keletkezését.

                Például a kozmológiai elméletek rendszeresen ezt teszik. Az egy központból robbanással kezdődő keletkezés-elmélet egyszerűen nem veszi figyelembe azt a tapasztalati tényt, hogy az ilyen robbanások mindig egyenes vonalban, sugárirányban szórják ki az anyagot, s ha a robbanás nem közegben történik (márpedig ezt kell feltételeznünk,  mert az elmélet magával a kezdeti impulzussal keletkezteti a teret, az időt és az anyagot is) akkor semmiképpen nem alakulhat ki az általunk megtapasztalt univerzumra oly jellemző görbe vonalú spirális pályán haladó mozgás, csakis egyenes vonalú. Az elmélet valamelyik kiinduló feltétele tehát bizonyosan nem igaz. Vagy nem robbanás a keletkezés oka/eszköze, vagy pedig egyenletes eloszlású gáznemű közegben kellett történnie, amelyben keletkezhetnek örvénylések.

                A húrelmélettel a rezgés/lengés/hullámzás és a sugárzás összemosása, tisztázatlan alkalmazása miatt, még több probléma van.

                Ugyanez a helyzet az égitestek keletkezésére vonatkozó elméletekkel is. Vagy vannak protostelláris gázködök / felhők már a kezdetekkor, vagy pedig nem azokból alakulnak ki az égitestek. Ha vannak, akkor honnan származnak? Eredetüket meg kell magyarázni, keletkezésüket le kell vezetni. Csak ezután lehet feltételezni, hogy az égitestek belőlük keletkeztek, de még ekkor is ésszerű magyarázatot kell adni a formájukra és mozgásukra.

                Erre nincs valódi válasza az elméletnek, mert ha a válasz erre az, hogy az ősrobbanásból, akkor magyarázat kellene arra, hogy hogyan és milyen hatástól koncentrálódott bennük az anyag, ha nem mindenhol léteznek ilyen csomósódások. Az ilyen megmagyarázatlan kezdeti feltételek csak ködösítések, ráadásul továbbra is fennáll, hogy ebben az esetben honnan ered az a perdület, amelyet az ősrobbanástól a korábban kifejtettek okán nem kaphattak e felhők, és ráadásul az eddig megfigyelt ma is létező (szintén robbanással keletkeztetett) gázfelhők egyikének anyagszerkezete sem mutatja forgó mozgás jelenlétét, vagy akár csak sűrűsödést. Éppen ellenkezőleg!

                Ha pedig a válasz szokás szerint az, hogy szupernóvák felrobbanásából erednek, akkor ismét az a kérdés, hogy a felrobbant nóvák eredetileg miből, mikor és hogyan keletkeztek.

                Gondoljunk csak bele, mi is áll az elmélet hátterében: Az elfogadott elmélet értelmében ahhoz, hogy csillag keletkezzen protosztelláris gázfelhőnek kell előbb léteznie. Annak a keletkezéséhez viszont szupernóvának kellett felrobbannia, ami csillag! Már itt is vagyunk a tyúk és a tojás problémánál. Az elmélet semmire nem ad választ. Az ilyen válasz csak időben elcsúsztatja a problémát, álmegoldáshoz vezet. Ilyen csúsztatásokat általános elfogadásra számot tartó elmélet nem tartalmazhat. Márpedig ma mindegyik elfogadott tudományos elmélet tartalmaz ilyet. Többnyire nem is egyet!

                A relativitáselmélet a csak szubjektíve létező (képzetes) időt és a gravitációt mint vonzó erőt; a kvantumelmélet a kvantumot, a nem létező virtuális erőket és virtuális részecskéket; a dinamikai elméletek pedig az erőként aposztrofált származékos hatásokat, stb.

                Az alapprobléma az axiómákra épülő elméletekkel az, hogy csak akkor állják meg a helyüket, ha a kezdeti feltételeik valóságát többé nem vizsgáljuk. A probléma ugyanis mindig azokban rejlik. Vagy nem igazak, vagy hiányosak, vagy pedig az ok és okozat felcserélésével állnak elő.

                Ha az axiómák miatt a kezdeti feltételek vizsgálatától a későbbiek során eltekintünk, azaz vakon elhisszük azok valóságosságát, a hibás elmélet a részletek vitatásával már nem, vagy csak igen nehezen cáfolható. Így azután a hibás elméletekre újabb elméletek épülhetnek, amelyekben a kezdeti hiba már valóban felfedezhetetlen, azaz az elmélet cáfolhatatlannak tűnik, pedig nem valós.

                Jó példa erre a kvantum „felfedezése”. Azért kellett felfedezni (bevezetni), mert egy hibás alapon létrehozott elméletben (éter hiányában a Napnak tulajdonítottak minden abból az irányból érkező sugárzást) olyan problémát találtak (a Nap tömegének és a kisugárzott anyag mennyiségének aránytalansága), amelyre az energiahordozó kisugárzások kvantumosságának (és diszkrét értékeinek) bevezetése jelentett egyfajta megoldást. De csak a matematikájukban, csak ahhoz kellett!

                A kvantumosság létére viszont a modern fizika legfontosabb elméletei épülnek! Itt tehát egy hibás alapelmélettel, és az arra alapozott, már hibátlannak tűnő (annak tekintett), egymásra épült elméletrendszerrel állunk szemben.

                Magyarán szólva: Rossz irányban indultunk el, és most tévúton járunk, de mégis azt állítjuk, hogy ez a jó út és a helyes irány. (Ez az út ráadásul, mielőtt ráléptünk volna, magától nem is létezett. A természet nem hozta létre, mert nem vezetett volna sehova. Éppen mi tapostuk ki nagy fáradsággal, mert ezt a tényt nem ismertük fel.)

                – Ha a sugárzásokat, mivel a hullámtól természetükben belátható módon teljesen eltérőek, megkülönböztettük volna a hullámjelenségektől, ha tudomásul vettük volna, hogy a csillagközi térben nem vákuum van, hanem egy a sűrű anyagon is áthatoló részecskékből álló, gázneműnek tekinthető közeg, amelyből minden irányból részecskezápor irányul az összecsomósodással kiüresedett térrészek, a Naprendszer közepe felé, és ezek a részecskék más részecskéket szakítanak ki a Nap anyagából, továbbá, ha tudomásul vettük volna, hogy minden részecskefajta a mérete és formája miatt rá jellemző (diszkrét) energiatartalommal (mozgásmennyiséggel) rendelkezik, akkor nem kell „felfedezni” helyettük a kvantumot. Akkor nem kell tündérmesébe illő „alagúthatásokat” kitalálni olyan jelenségekre, amelyekre az előbbiek fényében létezik természetes, logikus, és ellentmondás-mentes magyarázat.

                Mivel az atom az anyag legkisebb, oszthatatlan, és mindig ugyanolyan részecskéje, és mivel az a részecske, amire most az atom elnevezést alkalmazzuk, nem ilyen; a mai elnevezés a rossz, nem pedig a régi elmélet!

                Logikailag tehát csúsztatással, észrevétlen vonatkoztatási-rendszer váltással állunk itt is szemben. Anaxagoras (nem Demokritosz!) „régi” atom elnevezése továbbra is érvényben van, az nem meghaladott. Ő atomnak az anyag legkisebb, változatlan és tovább már nem osztható alkotórészét nevezte. Mi ezt elfogadtuk, az atom elnevezést is átvettük, de utóbb kiderült, hogy helytelenül egy másik részecskére alkalmaztuk; mi, nem pedig az elnevezés atyja, ugyanis a „mi atomunk” osztható, nem a legkisebb és meg is változtatható: tehát nyilvánvaló, hogy ő nem erről a részecskéről beszélt.

                A felismerése pillanatában azonnal vissza kellett volna állítani az eredeti állapotot, és a mi részecskénket másképpen elnevezni, nem pedig az elnevezést megtartva az ő elméletét meghaladottnak, tévesnek nyilvánítani.

                Az ikerparadoxonnál (fénysebességű utazás) nem vették figyelembe, hogy az idő képzetét periodikus folyamatok (ritmusok) idézik elő a tudatunkban. A ritmusok (saját belső ritmusaink is) valósak, de a belőlük alkotott időfogalom csak képzetes. A fénysebességgel elutazó iker tehát magával viszi a saját biológiai ritmusát, azaz ugyanúgy fog öregedni, mint az ikerpárja. Csak az észlelt (tudatban megélt) idejük lesz különböző. A paradoxon tehát nem létezik, csak két különböző viszonyítási rendszer van összecsúsztatva.

                Ellentmondás van a mágnesességre vonatkozó elméletekben. A Nap-mágnesség léte cáfolni látszik azt a gyakorlati tapasztalatot, hogy magas hőmérsékleteken (Curie) a ferromágnesség eltűnik a ferromágneses anyagokból. Ez igaz lehet a fémek remanens mágnesessége esetében, és földi körülmények között (megfigyelési, tapasztalati tény), de az égitestek mágnessége esetében semmi esetre sem. Annak más alapon kell nyugodnia. Forrása semmiképpen nem lehet a bolygó vasmagjának ferromágnesessége.

                A természeti törvények hatnak. Ez egy közhellyé vált közkeletű tévedés. A törvények az általános tapasztalat alapján, az azonos módon ismétlődő jelenségekből levont és általánosított összefüggések. Tehát soha nem a törvények hatnak, hanem azok az okok, amelyek azokat a jelenségeket okozták, amelyekből a törvényt végül meg lehetett alkotni. Ezért hatalmas logikai hiba azt állítani, hogy valami azért nem játszódhat le, mert a törvény nem engedi.

    2022. augusztus 9.

    Axiomatikussá vált hamis összefüggések

    Eddig írásainkban többnyire a természetnek a tudomány által félreértett jelenségeiről volt szó. Ebben az írásban egy kicsit tovább megyünk, és bemutatjuk, hogy nem csak félreértésről van sok esetben szó, ami megakadályozza, hogy a valóságot lássuk, hanem félrevezetésről is. Ennek bemutatására elsőként két ismert, latin eredetűnek tartott közmondást fogunk elemezni.

    Az axióma az értelmező szótár szerint: sarkigazság, alapigazság. Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: sarkigazság: gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán alapuló tétel, amelyből valamely tudományos elmélet összes állításai levezethetők, de amelyet maga az elmélet közvetlenül nem igazol.

    Az axiomatikus jelentése: 1) valamilyen axiómarendszeren alapuló, 2) magyarázatra nem szoruló.

    Az első ilyen közismert, axiomatikussá vált mondásunk: Az ismétlés a tudás anyja. Latinul: Repetitio est mater studiorum. Hogy mindjárt a közepébe ugorjunk a problémának, szögezzük le: A LATIN EREDETI NEM EZT JELENTI! A lefordított mondásban szereplő állítás hamis! A fordítás során valaki pongyola volt, vagy ha mégsem, akkor a mondást utólag idézi mindenki helytelenül. A mondás ugyanis helyesen: AZ ISMÉTLÉS A TANULÁS ANYJA, ami tökéletesen rendben is van, mert ez az állítás igaz.

    Ezt minden iskolás gyerek tudja, mert ez a magolás. Magolni viszont csak azt kell, amit nem vagyunk képesek magunk megérteni, elsajátítani. Ezért nem tudják nekünk másként megtanítani, mint sokszori ismételgetéssel. Az ilyet tényleg addig kell ismételgetni, amíg meg nem tanuljuk. Az az állítás, hogy a tudás anyja az ismétlés éppen azért helytelen, mert hamis dolgot, hamis összefüggést is meg lehet így tanítani, tanulni. Az azonban nem lesz tudás, mert a helytelen ismeret éppenséggel a NEM TUDÁS. Erre a legjobb példa éppen ez a közmondás, amelyet mára már mindenki ROSSZUL TUD. Ha azt tanítják nekünk, hogy a barlangok úgy keletkeznek, hogy a medvék ássák őket, ezt akármeddig ismétlik is, legfeljebb megtanuljuk, de mivel nem igaz, nem lesz TUDÁS, hanem téves ismeret, azaz NEM TUDÁS marad.

    Rögzítsük le tehát helyesen: AZ ISMÉTLÉS A TANULÁS ANYJA. Ez viszont annyira triviális kijelentés, hogy igazán nehezen érthető, hogy miért kellett ekkora feneket keríteni neki. Bárkinek eszébe juthat, bárki megfogalmazhatja. És itt jutunk el oda, hogy feltegyük a helyes kérdést: Kik azok, akik a közmondásokat elferdítik? Tévedés-e vagy szándékos a dolog? Ezt egyelőre még nem tudjuk, ezért nézzük meg a második példánkat.

    A második közmondás eredetileg így szólt: Exceptio probat regulam, azaz a kivétel a szabály próbája, a kivétel teszi próbára a szabályt, vagy ahogyan szélesebb körben elterjedt: a kivétel lerontja a szabályt. Ezt azonban rendszeresen ellentétes értelemben használják: A kivétel erősíti a szabályt, amely állítás hamis. Nemcsak azért, mert nem helyes fordítása az eredetinek, hanem azért, mert nem ez a valóság. A valóság az, hogy ha egy szabály alól van kivétel, akkor az nem szabály többé, nem valós a benne foglalt összefüggés. A természetben ez nem is fordul elő! Csak a természet leképezése során az ember „ismer fel” (tévesen) szabályokat, amelyek utóbb, amikor a kivétel megjelenik, tévedésnek bizonyulnak. A közmondás tehát éppen azoknak szól, akik a kivétel megjelenése után is makacsul ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy az általuk felismert „szabály” igenis létezik, valós.

    Itt nem kívánunk belemenni a mondás eredetébe, és a mögé feltételezett filozófiai gondolatokba, csupán azt szeretnénk bemutatni, hogy az axiomatikus gondolkodás ilyen, sokszor tévesen ismert alapigazságokon nyugszik. Ilyen alapokkal a valóság nem tárható fel, nem ismerhető fel, mert a valós összefüggések felismerését gátolják a beidegződött, a sok ismétléssel bevésett tévképzetek. Ugyanis azt látni kell: Akárhány és akármilyen nagy szaktekintély, akármilyen nagy más szaktekintélyre hivatkozva, akárhányszor ismételget is téves ismereteket, azok ettől NEM VÁLNAK VALÓSÁGGÁ.

    Mi pedig a Valóságot kutatjuk!

    Folytatása következik.

    2022. július 30.

    A kétrés-kísérlet

    A kétrés-kísérlet

    A Szilárdak-e a fizikai kísérleti alapjai című írásunkban adósak maradtunk egy fontos kísérlet rendszerlogikai magyarázatával. Ez pedig nem más, mint a kvantummechanika alapjául szolgáló kétrés-kísérlet. Ezt pótoljuk most ezzel az írással.

    A kutatók az eredeti kétrés-kísérletben nem két rést, hanem három rést használtak, ezzel polarizált és monokróm fényt hozva létre, hogy az elképzelésüket bizonyítsák. Ennek ellenére a kísérlet nem azt bizonyítja, hogy a fény hullám lenne, csak ezt a következtetést vonják le a kísérletből, mert nem zárják ki más magyarázatok létezését. Helyesebben a kísérletezőknek nincsenek meg a logikai ismeretei és a nyelvi eszközei ahhoz, hogy a jelenséget, amit látnak, adekvát módon leírják, és eleve egy hibás koncepcióból indulnak ki. Nevezetesen abból, hogy a teret, még a légritka teret (vákuum) is, különböző méretű és gerjesztési állapotú közegek töltik ki. Ezek összességét hívták eredetileg éternek, amely létezésének lehetőségét közmegegyezéssel, mindenfajta bizonyíték nélkül egyszerűen kizárták. Ez az alapvető hiba, és az arra épülő hibás koncepciók vezettek a kvantummechanikának nevezett tudományág (valójában komplex tündérmese) létrejöttéhez.

    Elsőként nézzünk meg egy viszonylag közérthető magyarázatot a kísérlet leírásáról Ungvári Béla tollából. (Forrás: MEK OSZK)

    „Az eredeti, 1803-ban végzet kísérletben a fény keresztülhalad az első lapon lévő piciny lyukon, eljut a második lapig, amelyen két lyuk van, az első lapon lévő lyuk tengelyvonalától jobbra és balra. Tehát közvetlenül, egyenes vonalban nem tud a fény ezeken átjutni. Viszont a fény az első lyuk után, amely mint hullámforrás szerepel, szétterült már annyira, hogy a második lapon lévő két lyukhoz is el tud jutni. A két lyuk pedig két újabb hullámforrást jelent, és az ezekből induló hullámok a második lap mögé tett ernyőn átfedik egymást, és egymással interferálnak.


    Ha a kétrés-kísérletet egyedi fotonokkal és elektronokkal végezzük el, a megjelenő interferencia a részecske-elmélet szerint nem értelmezhető, mert itt a foton mindig egyetlen részecskét jelent, ami nem lehet egyszerre jelen két helyen. Viszont a hullám-szemlélet alapján megmagyarázható a jelenség: eszerint a fény egy hullám-impulzuscsomag, amely impulzus-üzemmódban is ugyanúgy tud interferálni önmagával, mintha folyamatos hullám-üzemmódról lenne szó. Tehát a foton, azaz a hullám impulzuscsomag átjut az első résen, aztán a második lapon a két rést ugyanúgy elérik a csökkenő erősségű hullámai mint eddig, és ezek a hullámok a két lyuk mint újabb hullámforrás után önmagukkal interferálnak. Az pedig már a mérőműszeren múlik, hogy mikor érzékel fotont, és mikor nem, mert feltételezem, hogy hullám-intenzitást mért. És szerintem – látatlanban – ha a második lapon a lyukak teljesen szimmetrikusan vannak beállítva az első lapon lévő lyuk tengelyéhez képest, tehát hogy az intenzitás-arányok egyenlők legyenek, akkor vagy egyik helyen sem mérhető foton, vagy mind a két helyen, a műszer kalibrálása szerint.”

    A szövegből nyilvánvaló, hogy a jelenség magyarázhatóságához közeg nélkül is létező hullámot, anyagi részecske nélkül is létező impulzust és ezek önmagukkal való interferenciáját kellett bevezetniük mindenféle más bizonyíték nélkül, pusztán a látott jelenségre támaszkodva. Ezt nevezték el hullám-szemléletnek. Valóban pusztán szemlélet, mert ez nem a valós magyarázata a kísérletben létrejött jelenségnek. Közeg jelenlétét feltételezve ugyanis a jelenség érthető, és pusztán az alapvető optikai ismeretek alapján is könnyen megmagyarázható.

    Ha ugyanis egy részecskékből álló gázközeg egyetlen részecskéjét meglököm, azaz egyetlen impulzust adok neki, akár azzal, hogy egyetlen részecskét belelövök a közegbe, akkor a részecske ütközni fog a közeg más részecskéivel, amelyek ezt a hatást további ütközések útján továbbadják a környezetüknek. A meglökött részecskék további részecskékkel ütköznek, de mivel nem tökéletesen frontálisak, egyenes vonalúak az ütközések, szóródás lép fel, amely legyezőszerűen tágulva, és egyre gyengülve továbbítják az eredeti impulzust a közegben. Ennek a formája pedig egy nem-felszíni közeghullám lesz, azaz longitudinális térbeli hullám, amely nem más, mint az ütköző és ütközésmentes frontok váltakozása és felcserélődése, amely által a bevitt impulzus halad a közegben, miközben anyagot nem szállít. A frontok között ugyanis a részecskék egymásról visszapattanva előre-hátra mozognak. Az ütközésmentes frontok szélessége azonos a közegalkotó részecskék közötti átlagos szabad úthosszal. Amikor ez nagyon kicsi, mert maguk a részecskék is nagyon kicsik, a közeg sűrű, de ez nem észlelhető, mert továbbra is gázközeg. Ez a sűrűség egyes esetekben (pl. a Nap belseje) meghaladhatja az atomi összetételű szilárd anyagok sűrűségét is, és mégis gáz marad, mert a részecskék nem tapadnak egymáshoz, nincs rajtuk kötési hely!

    Az ilyen sűrű gázban az impulzus terjedése akkora is lehet, mint az atomok alkotta szilárd testekben! Pedig azokban – az összenyomhatatlanságuk miatt – szinte végtelen az impulzusterjedés sebessége! Azokban csak egyetlen hullámfront impulzusa halad előre, mert nincs a részecskék között szabad úthossz, és nincs visszapattanás. Ha tehát a foton-közeg mindenütt jelen van, még a nagyobb részecskék alkotta gázközegekben is, akkor a foton, vagy a rá hatni képes más közegek részecskéinek gerjesztése a foton-közegben is gerjesztett impulzusterjedést, azaz fényt fog okozni. Ennek a terjedési hulláma valódi nem-felszíni közeghullám, tehát úgy is fog viselkedni.

    Nem kell feltételeznünk, mert észlelhető, hogy a Föld körül mindenütt jelen van a fotonokból álló fényközeg, a Föld éjszakai oldalán gerjesztetlen, a Nap felőli oldalán pedig a Napból érkező foton- és egyéb részecske-sugárzás által gerjesztett, a levegő részecskéin szóródott állapotban. Ez az a fény, amit és amivel látunk. A fényforrásaink is ezt a közeget gerjesztik.

    Ha tehát a rés és az ernyő körül jelen van a fényközeg és/vagy az elektronközeg, ami tudjuk, hogy a Föld felszínén szintén mindenütt jelen van, akkor a két résen ezeknek a közegeknek a részecskéi mennek át, de ütközni az ernyővel csak a hullámfront elején levő részecskéik fognak. Vagyis a részecske „hullámmá alakul” majd az ernyőt elérve „visszaalakul részecskévé és önmagával interferál – ennek látják a jelenséget ők.

    Tudni kell azonban, hogy a rés egy szilárd anyagból készített optikai eszköz, egy lyuk (diafragma), amely a fényt közismerten töri, mint a lencse! Ezen alapul a camera obscura! Azzal, hogy nem egy kerek lyukat, hanem egy keskeny hosszú rést tesznek oda, csak annyit változtatnak az optikai hatáson, hogy a rések éle a fényt polarizálni fogja két irányban! A közegnek az ütköző részecskéi közül csak azok fognak rajta átmenni, amelyek az utolsó ütközéskor kapott iránya azt lehetővé teszi! A rés szélén (élén), amely nem csupán két, hanem három dimenziós, és mérete a fotonhoz, de még az elektronhoz képest is kiterjedt, a nekiütköző részecskék az optika szabályainak megfelelően szóródni fognak. A részecskéknek ez a szóródása, amelyet a rés mérete és alakja határoz meg, hozza létre a sávokat az ernyőn.

    Természetes, hogy egyetlen részecske (foton, elektron) is elindítja ezt a folyamatot, mert itt a Földön a légkörben mind a nyugalmi állapotú foton, mind a nyugalmi állapotú elektronközeg (alapszintű gerjesztéssel rendelkező, mintegy „előfeszített” állapotban vannak) jelen van. Azokkal fog ütközni, és a jelenség máris létrejön. Ráadásul a foton közegnek az impulzusai hatással vannak a az elektronközegre, és azok pedig a légkör részecskéire is, mert még azokon is szóródnak, ezért az ernyőn megjelenő sávok nem éles szélűek, hanem elmosódottak. Amikor a kísérletet vákuumban végzik el, akkor a sávok széle élesebb, mert a levegő részecskéin való szóródás hiányzik a képből. A vákuum azonban csak légritka, vagy légüres teret jelent, mert csak az atomi méretű gázok részecskéinek számát tudja a leszívás csökkenteni. A foton-közeg és az elektronközeg sűrűségét ezzel nem tudják változtatni, így az továbbra is jelen van, hogy közeghullámmá alakítsa a bevitt akár egyetlen impulzus terjedését is.

    « Korábbi bejegyzések
    Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia