Axiómák, közhelyek, paradoxonok, képzavarok és közkeletű tévedések

Ez az írás az “Axiomatikussá vált hamis összefüggések” című írásunk folytatása, amelyet folyamatosan bővíteni tervezünk.

Az axióma az értelmező szótár szerint: sarkigazság, alapigazság. Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: sarkigazság: gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán alapuló tétel, amelyből valamely tudományos elmélet összes állításai levezethetők, de amelyet maga az elmélet közvetlenül nem igazol.

Az axiomatikus jelentése: 1) valamilyen axiómarendszeren alapuló, 2) magyarázatra nem szoruló.

            A fenti meghatározás szerint az elmélet ugyan nem igazolja az alapjául szolgáló axiómát, de egy kategorikus állítás csak akkor lesz axióma, ha azt a gyakorlati tapasztalatok széles köre támasztja alá. Olyan gyakorlati tapasztalatoké, amelyek olyannyira általánosak, hogy magyarázatra nem szorulnak. Ezért minden olyan elmélet, amely valamelyik tételét axiomatikus állításra alapozva vezeti le, csak addig érvényes, ameddig az axiómája megfelel az axiómával szemben támasztott feltételeknek. A meghatározásból nem következik, hogy egy axiómának tartott állítás ne lenne cáfolható.

            Más megfogalmazásban: Az axióma olyan általános emberi tapasztalatok alapján felismert és kategorikus állításként megfogalmazott (képzetes) természeti tény, összefüggés, szabály, törvény, amely attól érvényes, hogy nincs alóla kivétel, és csak addig érvényes, ameddig nincs alóla kivétel. Azért képzetes, mert ember alkotta fogalom a világ egyfajta, a földi környezetben megtapasztalható  törvényszerűségének megfogalmazására. A természetben nincsenek axiómák, csak azok a megtapasztalható tények, amelyekből az axiómát az ember a maga számára leszűrheti és megfogalmazhatja.

            A valódi axiómák tehát nem azért nem cáfolhatók, és érvényességük nem azért nem kérdőjelezhető meg, mert (tudományos) közmegegyezésen alapulnak, hanem azért, mert amellett, hogy valós (igaz) voltuk bárki számára könnyen belátható, a cáfolatuk lehetetlennek bizonyul. Az axiómák ezért többnyire igen egyszerű állítások, amelyek egyetlen következtetést tartalmaznak. Azonban bármilyen egyszerünek és evidensnek tűnnek is az axiomatikus állítások, többnyire szűkítésre szorulnak, mert rejtve olyan evidenciákat is tartalmaznak, amelyet megfogalmazójuk elfelejtett a fogalom meghatározásába felvenni.

            Példa: A mágnes vonzza a vasat. Az állítás ebben a formában nem igaz, noha mindenki annak tartaná. Egyrészt: Tapasztalati tény, hogy a mágnes csak a két pólusán vonzza a vasat, a mágnes a hozzá közelített vastárgyat a közepéről a közelebbi pólusa irányában eltaszítja. A vas a mágneses test “egyenlítőjéhez” csak erővel kényszeríthető, és ott nem is tapad meg. Tehát az axióma eredeti megfogalmazása alól van kivétel (noha minden épeszű ember tagadná ezt, mert nem tapasztalta, csak így tanulta), ezért a megfogalmazást le kell szűkíteni, mert a tények mást mutatnak. Látszólag ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nem az. Ebből a körülményből fontos következtetések vonhatók le, amit az ismeret hiányában és az axióma ismeretében nem vontak le. Az axióma helyes megfogalmazása tehát úgy hangzana, hogy: A mágnes pólusai magukhoz vonzzák a mágneses anyagból készült testeket.

            Példa egy axiomatikus állításra, amely nem lehet axióma: A szupravezetők minden mágneses teret kizárnak magukból. Ezt azért gondolják, mert a mágnes lebeg a szupravezető felett. Az állítással azonban több hiba is van, amelyek kizárják, hogy igaz legyen. Ugyanis tapasztalati tények mondanak ellent ennek az állításnak. Először is: a mágnes nem csak a szupravezető felett lebeg, a saját “kizárt” erőterén, hanem a szupravezető alatt is „lógva” lebeg, mintha hozzá lenne ahhoz kötve. A szupravezető és a mágnes között tehát valamilyen szoros kapcsolat van, nem pedig a tér kizárása. A jelenséget logikusan a két test megváltozott körülményekből (hűtés) fakadó, a korábbitól eltérő kölcsönhatása okozza. Ez pedig nem a tér kizárása, hanem éppenséggel a tér fogva-tartása, befagyasztása a szupravezető anyagába. De emellett figyelembe kell venni, hogy a tér úgy működik, hogy a szupravezető test vonalától oldalra sem tud a lebegő mágnes kitérni, tehát nem olyan, mint a taszítás általában, amelyik oldalra lelöki a mágnest, hacsak egy forgás a helyzetet nem stabilizálja! (Pörgettyű)

De ilyenek továbbá: A világegyetemben minden létező anyagi dolog közeg. A világegyetemben csak egyensúlyi állapotok, és egyensúlyi állapothoz vezető folyamatok léteznek. A világegyetemben mindenfajta mozgás mindig a legkisebb ellenállás irányát követi.

            A valóban érvényes axiómák egyszerűek, és a dolgok logikáját követik. A dolgok logikáját mindenki érti, ezért az ilyen axiómák mindenki számára könnyen megérthetők. Ilyenek a (sík) geometria és a mechanika axiómái. Ennek ellenére az atomi/szubatomi szintű jelenségekkel foglalkozó tudományos elméletek éppen ezeket vetik el, vagy hagyják figyelmen kívül. Pl. El kellene dönteni, hogy az egyes atomi méretű és atomi szint alatti részecskék ütközéseik során a rugalmas vagy a merev testekre vonatkozó szabályokat követik-e, ugyanis az általuk produkált mechanikai jelenségek azt mutatják, hogy mechanikai viselkedésük nem különbözik a látható méretű testekétől még a fény részecskéi esetében sem. (visszaverődés, törés, szóródás)

            Ennek fényében a Rutherford kísérlet következtetései, amelyekre az atom szerkezetére vonatkozó elmélet alapul vagy érvénytelenek, vagy pedig a mechanika axiómái érvénytelenek. Harmadik lehetőség nincs! (Ez a kizárt harmadik axiómája! Ennek megkerülésére nem szabad más mechanika létét feltételezni, mert eltérő szabályok szerint működő mechanikák ilyen párhuzamos, együttlétezése csak egy másik viszonyítási rendszerben, azaz nem ebben a valóságban lehetséges. Ezért is alaptalan a kvantummechanika elmélete. Lehet igaz, de nem ebben a valóságban!)

            A természet vizsgálatában általában nem lenne szabad axiomatikus elméletekkel operálni, ugyanis igen nagy hibalehetőséggel terheltek. Mivel egy hibás premissza minél közelebb van az elmélet alapjaihoz, annál nagyobb hibákhoz vezethet a rá épülő elmélet későbbi szakaszában, ezért az axiomatikus elméletek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is lehetnek, ha valamelyik axiómájuk érvénytelen. Ha a premissza maga is axióma, vagy posztulátum, amely azért maradhat téves vagy hamis, mert érvényessége, valóságtartalma pl. tekintélyi alapon nem vizsgálható, akkor az azon alapuló következtetések mindegyike, az elmélet egésze hamis, a tudomány vizsgálódási iránya, sőt, az egész világképünk is téves lehet.

            Példák a formális logikai gondolkodást félrevivő, közhellyé vált alapvető képzavarokra, amelyek, ha kiindulási alapjai lesznek egy logikai sornak, elkerülhetetlenül téves következtetéseket eredményeznek. Különösen, ha a képzavar ősi és természet-közeli, és a mai technikai civilizációhoz szokott ember már nincs tisztában az eredetével, ezért mélyebb vizsgálódás nélkül fel sem ismerheti, hogy képzavarral áll szemben. (Ehhez a közhelyként való ismételgetés szintén hozzájárul.)

            – A kivétel erősíti a szabályt (valójában lerontja, hatókörét szűkíti)

            – Az ismétlés a tudás anyja – repetitio est mater studiorum, azaz az ismétlés a tanulás anyja!

Példák az élő, máig ható, érvénytelen, látszatra épülő axiomatikus állításokra (közhelyekre):

Axióma 1: A csepp kivájja a követ. (Gutta cavat lapidem) Csak látszólag igaz állítás! Nem a csepp vájja ki a követ, hanem a csepp által szállított kemény kőzetmorzsák és a csepp tömege által hozzáadott energia. (A csepp csak a szállító közeget és a hatásnövelő tömeget kölcsönzi a porszemnek, ahogyan a barack húsa a barackmagnak.) A csepp által szállított, ám nem kemény, hanem vízben oldódó kőzet viszont nem váj, hanem éppenséggel épít. (Cseppkő)

Axióma 2: Teher alatt nő a pálma. Nem igaz állítás! Éppenséggel az ellenkezője az igaz. A pálma tapasztalhatóan a legkevésbé teherbíró növények egyike. A tehernövekedéssel járó gyorsulást például egyáltalán nem viseli el.

Axióma 3: Hogyan lett “Az ellentétek vonzzák egymást” kijelentés a simili similis gaudet (hasonló a hasonlónak örvend) axiomatikus tapasztalati megfigyelésből?

A hivatalos tudományosság által elfogadott elméletek között nem egy akad, amelynek alapjait teljességgel tisztázatlan, logikailag elfogadhatatlan axiómák, megalapozatlan vélekedések alkotják, amelyek miatt a rájuk épülő elméletek ép ésszel elfogadhatatlanok lennének, ha mélyebben belegondolnánk. Elfogadottságukat pusztán a tudomány paradigmáján belül, és a tudomány hitbéli dogmáihoz való látszólagos igazodásuk tette lehetővé.

            Különösen kirívóak azok az elméletek, amelyek valamely problémát úgy oldanak meg, egy jelenségre úgy adnak magyarázatot, hogy a hipotézis alapjául axiómaként olyan jelenséget / dolgot fogadtatnak el, amely megoldatlanul hagyja, csak egy szinttel korábbra, hátrébb tolja a probléma keletkezését.

            Például a kozmológiai elméletek rendszeresen ezt teszik. Az egy központból robbanással kezdődő keletkezés-elmélet egyszerűen nem veszi figyelembe azt a tapasztalati tényt, hogy az ilyen robbanások mindig egyenes vonalban, sugárirányban szórják ki az anyagot, s ha a robbanás nem közegben történik (márpedig ezt kell feltételeznünk,  mert az elmélet magával a kezdeti impulzussal keletkezteti a teret, az időt és az anyagot is) akkor semmiképpen nem alakulhat ki az általunk megtapasztalt univerzumra oly jellemző görbe vonalú spirális pályán haladó mozgás, csakis egyenes vonalú. Az elmélet valamelyik kiinduló feltétele tehát bizonyosan nem igaz. Vagy nem robbanás a keletkezés oka/eszköze, vagy pedig egyenletes eloszlású gáznemű közegben kellett történnie, amelyben keletkezhetnek örvénylések.

            A húrelmélettel a rezgés/lengés/hullámzás és a sugárzás összemosása, tisztázatlan alkalmazása miatt, még több probléma van.

            Ugyanez a helyzet az égitestek keletkezésére vonatkozó elméletekkel is. Vagy vannak protostelláris gázködök / felhők már a kezdetekkor, vagy pedig nem azokból alakulnak ki az égitestek. Ha vannak, akkor honnan származnak? Eredetüket meg kell magyarázni, keletkezésüket le kell vezetni. Csak ezután lehet feltételezni, hogy az égitestek belőlük keletkeztek, de még ekkor is ésszerű magyarázatot kell adni a formájukra és mozgásukra.

            Erre nincs valódi válasza az elméletnek, mert ha a válasz erre az, hogy az ősrobbanásból, akkor magyarázat kellene arra, hogy hogyan és milyen hatástól koncentrálódott bennük az anyag, ha nem mindenhol léteznek ilyen csomósódások. Az ilyen megmagyarázatlan kezdeti feltételek csak ködösítések, ráadásul továbbra is fennáll, hogy ebben az esetben honnan ered az a perdület, amelyet az ősrobbanástól a korábban kifejtettek okán nem kaphattak e felhők, és ráadásul az eddig megfigyelt ma is létező (szintén robbanással keletkeztetett) gázfelhők egyikének anyagszerkezete sem mutatja forgó mozgás jelenlétét, vagy akár csak sűrűsödést. Éppen ellenkezőleg!

            Ha pedig a válasz szokás szerint az, hogy szupernóvák felrobbanásából erednek, akkor ismét az a kérdés, hogy a felrobbant nóvák eredetileg miből, mikor és hogyan keletkeztek.

            Gondoljunk csak bele, mi is áll az elmélet hátterében: Az elfogadott elmélet értelmében ahhoz, hogy csillag keletkezzen protosztelláris gázfelhőnek kell előbb léteznie. Annak a keletkezéséhez viszont szupernóvának kellett felrobbannia, ami csillag! Már itt is vagyunk a tyúk és a tojás problémánál. Az elmélet semmire nem ad választ. Az ilyen válasz csak időben elcsúsztatja a problémát, álmegoldáshoz vezet. Ilyen csúsztatásokat általános elfogadásra számot tartó elmélet nem tartalmazhat. Márpedig ma mindegyik elfogadott tudományos elmélet tartalmaz ilyet. Többnyire nem is egyet!

            A relativitáselmélet a csak szubjektíve létező (képzetes) időt és a gravitációt mint vonzó erőt; a kvantumelmélet a kvantumot, a nem létező virtuális erőket és virtuális részecskéket; a dinamikai elméletek pedig az erőként aposztrofált származékos hatásokat, stb.

            Az alapprobléma az axiómákra épülő elméletekkel az, hogy csak akkor állják meg a helyüket, ha a kezdeti feltételeik valóságát többé nem vizsgáljuk. A probléma ugyanis mindig azokban rejlik. Vagy nem igazak, vagy hiányosak, vagy pedig az ok és okozat felcserélésével állnak elő.

            Ha az axiómák miatt a kezdeti feltételek vizsgálatától a későbbiek során eltekintünk, azaz vakon elhisszük azok valóságosságát, a hibás elmélet a részletek vitatásával már nem, vagy csak igen nehezen cáfolható. Így azután a hibás elméletekre újabb elméletek épülhetnek, amelyekben a kezdeti hiba már valóban felfedezhetetlen, azaz az elmélet cáfolhatatlannak tűnik, pedig nem valós.

            Jó példa erre a kvantum “felfedezése”. Azért kellett felfedezni (bevezetni), mert egy hibás alapon létrehozott elméletben (éter hiányában a Napnak tulajdonítottak minden abból az irányból érkező sugárzást) olyan problémát találtak (a Nap tömegének és a kisugárzott anyag mennyiségének aránytalansága), amelyre az energiahordozó kisugárzások kvantumosságának (és diszkrét értékeinek) bevezetése jelentett egyfajta megoldást. De csak a matematikájukban, csak ahhoz kellett!

            A kvantumosság létére viszont a modern fizika legfontosabb elméletei épülnek! Itt tehát egy hibás alapelmélettel, és az arra alapozott, már hibátlannak tűnő (annak tekintett), egymásra épült elméletrendszerrel állunk szemben.

            Magyarán szólva: Rossz irányban indultunk el, és most tévúton járunk, de mégis azt állítjuk, hogy ez a jó út és a helyes irány. (Ez az út ráadásul, mielőtt ráléptünk volna, magától nem is létezett. A természet nem hozta létre, mert nem vezetett volna sehova. Éppen mi tapostuk ki nagy fáradsággal, mert ezt a tényt nem ismertük fel.)

            – Ha a sugárzásokat, mivel a hullámtól természetükben belátható módon teljesen eltérőek, megkülönböztettük volna a hullámjelenségektől, ha tudomásul vettük volna, hogy a csillagközi térben nem vákuum van, hanem egy a sűrű anyagon is áthatoló részecskékből álló, gázneműnek tekinthető közeg, amelyből minden irányból részecskezápor irányul az összecsomósodással kiüresedett térrészek, a Naprendszer közepe felé, és ezek a részecskék más részecskéket szakítanak ki a Nap anyagából, továbbá, ha tudomásul vettük volna, hogy minden részecskefajta a mérete és formája miatt rá jellemző (diszkrét) energiatartalommal (mozgásmennyiséggel) rendelkezik, akkor nem kell “felfedezni” helyettük a kvantumot. Akkor nem kell tündérmesébe illő “alagúthatásokat” kitalálni olyan jelenségekre, amelyekre az előbbiek fényében létezik természetes, logikus, és ellentmondás-mentes magyarázat.

            Mivel az atom az anyag legkisebb, oszthatatlan, és mindig ugyanolyan részecskéje, és mivel az a részecske, amire most az atom elnevezést alkalmazzuk, nem ilyen; a mai elnevezés a rossz, nem pedig a régi elmélet!

            Logikailag tehát csúsztatással, észrevétlen vonatkoztatási-rendszer váltással állunk itt is szemben. Anaxagoras (nem Demokritosz!) “régi” atom elnevezése továbbra is érvényben van, az nem meghaladott. Ő atomnak az anyag legkisebb, változatlan és tovább már nem osztható alkotórészét nevezte. Mi ezt elfogadtuk, az atom elnevezést is átvettük, de utóbb kiderült, hogy helytelenül egy másik részecskére alkalmaztuk; mi, nem pedig az elnevezés atyja, ugyanis a “mi atomunk” osztható, nem a legkisebb és meg is változtatható: tehát nyilvánvaló, hogy ő nem erről a részecskéről beszélt.

            A felismerése pillanatában azonnal vissza kellett volna állítani az eredeti állapotot, és a mi részecskénket másképpen elnevezni, nem pedig az elnevezést megtartva az ő elméletét meghaladottnak, tévesnek nyilvánítani.

            Az ikerparadoxonnál (fénysebességű utazás) nem vették figyelembe, hogy az idő képzetét periodikus folyamatok (ritmusok) idézik elő a tudatunkban. A ritmusok (saját belső ritmusaink is) valósak, de a belőlük alkotott időfogalom csak képzetes. A fénysebességgel elutazó iker tehát magával viszi a saját biológiai ritmusát, azaz ugyanúgy fog öregedni, mint az ikerpárja. Csak az észlelt (tudatban megélt) idejük lesz különböző. A paradoxon tehát nem létezik, csak két különböző viszonyítási rendszer van összecsúsztatva.

            Ellentmondás van a mágnesességre vonatkozó elméletekben. A Nap-mágnesség léte cáfolni látszik azt a gyakorlati tapasztalatot, hogy magas hőmérsékleteken (Curie) a ferromágnesség eltűnik a ferromágneses anyagokból. Ez igaz lehet a fémek remanens mágnesessége esetében, és földi körülmények között (megfigyelési, tapasztalati tény), de az égitestek mágnessége esetében semmi esetre sem. Annak más alapon kell nyugodnia. Forrása semmiképpen nem lehet a bolygó vasmagjának ferromágnesessége.

            A természeti törvények hatnak. Ez egy közhellyé vált közkeletű tévedés. A törvények az általános tapasztalat alapján, az azonos módon ismétlődő jelenségekből levont és általánosított összefüggések. Tehát soha nem a törvények hatnak, hanem azok az okok, amelyek azokat a jelenségeket okozták, amelyekből a törvényt végül meg lehetett alkotni. Ezért hatalmas logikai hiba azt állítani, hogy valami azért nem játszódhat le, mert a törvény nem engedi.

Ugorjon a végére és szóljon hozzá!

5 hozzászólás - “Axiómák, közhelyek, paradoxonok, képzavarok és közkeletű tévedések”

  1. A bejegyzésben említett mindegyik ismert közmondásról (“axiomatikus állításról”) leírtam meglátásaim belinkelt blogomban, ajánlom az általam leírt tartalmak elolvasását, megfontolását. 🙂

    [Reply]

    Eördögh Árpád Reply:

    Bocsi, de a kettőnek semmi köze egymáshoz.

    [Reply]

    Nagy-Keresztes Tibor Reply:

    Kedves Árpád,
    nem értem az odavetett választ, a kettő minek nincs semmi köze egymáshoz?
    Ezekről a mondásokról írtam le blogomban a meglátásaim, melyek árnyaltabb és pontosabb megközelítést adnak a maga itt leírt gondolatainál:
    A kivétel erősíti a szabályt. / Az ismétlés a tudás anyja. / A csepp kivájja a követ. / Teher alatt nő a pálma.

    [Reply]

    Eördögh Árpád Reply:

    Végigolvastam még egyszer. Kár volt! Néhány kivételtől eltekintve hibás logika alapján előállított vélekedések, téves levezetések. Agyalgás, elménckedés, nyelvészkedés a magyar nyelv logikájának ismerete nélkül. Ez a honlap nem arról szól, hanem minden téma rendszerlogikai megközelítéséről, amelyhez ez a néhány példa csak segédlet. Ezért nincs köze a kettőnek egymáshoz.

  2. Nagy-Keresztes Tibor szerint:

    Végigolvasta? :O Ha bele is olvasott, túl sokat nem fogott fel belőle.. :S
    A “Ne ítélj, hogy ne ítéltessél” bejegyzésig eljutott? 🙂

    [Reply]

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia