Adalékok a Mohácsi csatatér helyrajzi és távolsági adatainak értelmezéséhez

A középkori Magyar királyságot ért külső támadások döntő csatáiról vajmi keveset tudunk biztosan. A nemzeti sorstragédiának tartott Muhi csatának és a Mohácsi csatának még a helyszínét sem ismerjük pontosan, noha ezekben a csatákban a korabeli leírások szerint odaveszett a nemzet színe-java, és az ország idegen kézre került. E két csata helyszínének megállapítására irányuló, mára már évszázados kutatások írásos anyaga kötetekre rúg, mégsem vezettek eredményre.

Ennek több oka is lehet. Lehet egyrészt a források, vagy a bennük található, azonosítást lehetővé tevő helyrajzi adatok elégtelensége, vagy az írójuk tévedése. Oka lehet az is, különösen a folyókhoz köthető csaták esetében, hogy a helyszín, a terepviszonyok az eltelt évszázadok alatt alaposan megváltoztak, pl. folyók medret változtattak, vagy erdők nőttek a síkon. Amennyiben nem az eredeti forrásokat használják a kutatók, okai lehetnek a latin vagy más idegen nyelven írott források fordításában esetlegesen előforduló hibák is. Oka lehet az is, hogy a kutatók berögzült sztereotípiákat, vagy tekintély alapon elfogadott teóriákat követnek, és azokat próbálják meg igazolni a kutatás helyett. De oka lehet az is, hogy a mai kutatók már nem rendelkeznek azokkal az ismeretekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a korabeli források helyrajzi és távolsági adatait helyesen tudják értelmezni. És természetesen mindez együttesen is előfordulhat.

Én ezek közül csak a legutóbbi okkal foglalkozom. Ebben az írásban megkísérlem összeszedni azokat, a mára már nem közismert, rejtett ismereteket, amelyek a Mohácsi csata helyszínének azonosítását lehetővé tevő helyrajzi adatok helyes értelmezéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Kétségtelen, hogy a Mohácsi csata korabeli forrásai eléggé szegényesek. Jószerével minden korabeli hírforrás a szemtanú, Brodarics István kancellár leírását ismétli meg. Nagyon kevés az olyan híradás, amely hozzátesz valamit Brodarics leírásához valamely más forrásból. A csata helyszínére vonatkozó helyrajzi és távolsági adatok szinte csak Brodarics leírásában találhatók meg, ezért én is ezt az egyetlen forrást veszem alapul. A forrásmunka eredetileg latin nyelven íródott, és nekem az eredeti latinon kívül két fordítás is a rendelkezésemre áll. Nem célom a forrás részletes ismertetése, abból kizárólag a helyrajzi és távolsági adatokat, valamint a csapatok mozgására, a csata lefolyására vonatkozó adatokat fogom használni.

Mindenekelőtt, nézzük meg, hogy mik azok a helyrajzilag biztos azonosítási pontok, amelyek a rendelkezésünkre állnak. Első biztos pontunk Mohács, amelynek neve a forrásokban szerepel, és amelyről a csata a nevét kapta. Második biztos pontunk a Csele patak, amelynek neve szintén szerepel a forrásokban, Mohácstól északra fél mérföldre, Csele falu alatti helyzetben. A harmadik biztos pontunk az eddig megtalált öt tömegsír helye Sátorhely mellett, ahol most a Mohácsi Nemzeti Emlékhely áll. Ezeket a pontokat kell elsőként megvizsgálnunk több szempontból is. Először abból a szempontból, hogy a helyük változott-e a csata ideje óta. Másodszor abból a szempontból, hogy milyen következtetés vonható le a három pont egymáshoz viszonyított helyzetéből a csata helyére vonatkozólag. Ehhez azonban előbb össze kell szednünk azokat a rejtett ismereteket, amelyek nélkül ez maradéktalanul nem lehetséges. Ugyanis ezeket az ismereteket akkor is figyelembe kell vennünk, ha az írott forrásokban említés sem esik róluk, vagy csak áttételesen lehet következtetni rájuk mellékesnek tűnő utalásokból.

Ennyi bevezető után térjünk rá a lényegre. A lényeg pedig az, hogy Brodarics István szemtanú! Személyesen vett részt a csatában, és több helyen is azt írta le, amit ő maga látott. Foglalkozzunk tehát elsőként egy kicsit a látással, persze nem Brodarics kancellár látásával, hanem a látással általában, mert olyasmire jöhetünk rá, amire eddig nem gondoltunk, noha valószínűleg tudtuk.

Mivel a csata Brodarics szerint egy Mohácshoz közeli fátlan síkon zajlott (ezért Mohácsi a csata!), nézzük meg, hogy a síkon hogyan és meddig látunk el. Nos, a látóhatár távolsága síkon, ha a szemmagasságunk 170 cm, akkor 4,5 km. Minden ennél távolabbi olyan tárgy, amely nem magasabb, mint a szemmagasságunk, a látóhatár alá kerül, és nem látszik. Nem a szemünk nem képes meglátni, hiszen távcsővel sem láthatjuk, hanem el van takarva, azért nem látjuk. Továbbra is látjuk azonban azokat a tárgyakat (dombokat, fákat, épületeket), amelyek a látóhatár fölé emelkednek, mert magasabbak a szemmagasságnál. Távolabbra, de nem sokkal távolabbra látunk el, ha lóháton ülünk, mert a szemmagasságunk akkor kb. egy méterrel magasabban van. Ahhoz, hogy a látótávolság megkétszereződjön, négyszer kell magasabbról néznünk, azaz a szemünknek közel 7 méter magasan kell lennie. Ekkor 8,5-9 kilométerre látunk el.

Amint látjuk, a látótávolságnak mind a magassághoz, mind a vízszintes távolsághoz köze van. A legutóbbi távolsági adat azért lesz lényeges, mert a magyar mérföld, amelyet Brodarics is használt a csata helyének leírásánál, éppen kb. 8,5 kilométer volt akkoriban. Ha tehát Brodarics azt írja, hogy a szultán serege tőlük két mérföldre van, akkor azt ő nem látta, hanem hallomás alapján írta le. Ugyanis ahhoz, hogy egyáltalán elviekben láthassa, tízszer olyan magasról kellett volna néznie. De még akkor is számolni kell a látás másik két összetevőjével, a láthatósággal és a felismerhetőséggel, amelyek a török sereg szabad szemmel való meglátását ilyen távolságból a számára lehetetlenné tették.

Az emberi látásnak ugyanis vannak határai. Bármilyen jó szeme is van valakinek, a szem felbontó képessége véges. Van egy határ, amelynél távolabbról két pontot már nem látunk két pontnak, hanem egynek, mert összemossa őket a látásunk. Ugyanez igaz a távolban levő tárgyakra is. Ez pedig szoros összefüggésben van a nagy távolságban levő akár jól ismert tárgyak felismerhetőségével. A felismerés az alak, a forma alapján történik. Amint az elmosódik, a felismerés lehetetlenné válik. A gyakorlatban az átlagosan jó szemű ember egy kilométerről látja, hogy van ott valami a síkon. Különösen, ha az színes és mozog. De megmondani, hogy az pontosan mi, amit lát, már ekkora távolságból is képtelenség. A felismerési távolság ennél még sokkal kisebb. Egyéntől és tárgytól függően, valahol az 500-200 méter távolság között van. Nem véletlen, hogy a modern kézifegyverekkel való lövészet során maximum 200 méterre lőnek nyílt irányzékkal, távcső nélkül. Aki próbálta, az tudja, hogy mekkorának látszik ilyen távolságban egy álló alakot formázó céltábla, és mennyire látható.

Konkrétan Brodarics szemtanú látásáról az általa írtakból szerezhetünk áttételesen ismereteket. Amikor azt írja, hogy „később láttuk meg”, hogy a falu házsorai között janicsárok álltak tömött sorokban, akkor ez azt jelenti, hogy olyan közel értek a csata során a faluhoz, hogy felismerhette a török katonákat. A később tehát, ebben az esetben implicit távolsági adat, amely jól megbecsülhető az átlagos felismerési távolság alapján.

Az előbbiekben láttuk, hogy a magasság hogyan függ össze a látótávolsággal. Nos, a magasság egy csata esetében ennél jóval fontosabb. Bizonyára mindenki hallotta már a stratégiai magaslat kifejezést, és azt, hogy a szemben álló felek mindegyike igyekszik azt megszállni, vagy a másik féltől elfoglalni. Az is bizonyára ismert toposz, hogy a hadvezérek igyekeznek ilyen magaslati pontot találni, ahonnan belátják a síkon zajló csatát, a csapatok mozgását, és irányíthatják a csata menetét. Ilyen magaslat, ami később a csata emlékhelye is lett, a Táti-csata emlékhelye, a Tokodi dombok alján magányosan emelkedő halom, a 30 m magas Sas-hegy, ahonnan a fővezér a csatát irányította. Ilyen különálló magaslat a Mohácsi síkon és környezetében nincs. Sátorhelytől délre, az ún. Törökdomb, nem stratégiai magaslat, mert nem emelkedik a környező sík fölé, csak az ártéri mélyedéshez képest magaslat, amelyben áll.

A stratégiai magaslat másik típusa az, amely akkora, hogy rajta tüzérséget, vagy csapatokat lehet felállítani, hogy a hatótávolsága nagyobb legyen (pl. Esztergom ostrománál a Szt. Tamás-hegy, vagy Buda ostrománál a Kis Sváb-hegy), vagy azért, hogy az onnan lezúduló lovas csapatok elsöprő ereje nagyobb legyen. Brodarics leírásából úgy tűnik, hogy Mohács esetében egy ilyen magaslatról, dombról van szó, amelyet a török sereg tartott megszállva. A kérdés az, hogy miért nem a magyarok foglalták el, miért a török. Erre Brodarics írásában semmilyen utalást nem találunk. Úgy tűnik azonban, hogy a török sereg előhadai, a könnyűlovasság előbb ért oda a Mohácsi síkra, mint a magyar sereg táborverés előkészítő első csapatai. Így a török foglalhatta el azt a magaslati pontot, ami aztán el is döntötte a csata kimenetelét. A török ugyanis védekezésre rendezkedett be a földvárként működő stratégiai magaslaton, amelynek tövében, hosszú sorban felállította az ágyúit, és közéjük állította a puskás janicsárokat. Ezt a felállást ábrázolják képen is a török források.

Ha tehát a csata helyét keressük, akkor azt a dombot kell megtalálni Mohács közelében, amely stratégiai magaslat, tehát legalább 25-30 méterrel magasabb a környezeténél, nézőtér szerű karéjban szegélyezi a csatateret, és a tövében mélyedés húzódik, amelyben megtalálhatók a török ágyúállások nyomai. Ez a dombkaréj az írott forrás értelmében nem lehet távolabb Mohácstól, mint egy magyar mérföld, és a vele szemben felálló magyar seregnek jobbszárnya felől egy völgynek kell nyílnia a domb mellett, a sereg balszárnyának pedig fél mérföldre kellett lennie a Dunát ott szegélyező széles mocsártól.

A következő vizsgálandó tárgyunk a korabeli távolságadatok mai mértékei. A magyar mérföldet már említettük, amely régen kb. 11,4 km, akkoriban kb. 8,4 km volt. Ez eredetileg egy gyakorlati alapon kialakult adat volt, mert ekkora távolságon voltak az utak mentén a pihenőhelyek, itatóhelyek, csárdák, és éppen két mérfölddel volt egyenlő egy napi járóföld, amely az ökrös szekér egy nap alatt megtett távolsága volt teherrel rakottan. Más esetben, lóval, vagy gyalog a napi járóföld akkoriban is 30 km. volt. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a 16. században Magyarországon mindenütt a bécsi mértékegységek terjedtek el, amelyben a mérföld 4000 bécsi öl, azaz 7,5 km volt. Ennek kétszerese, 15 km. volt a postamérföld, a postai lóváltó állomások távolsága a postaúton. Ezt is jó tudni, mert szintén gyakorlati alapja van, és más okból is lényeges. Ekkora távolságon lehetett ugyanis vágtában hajtani egy pihent lovat földúton, száraz időben. Utána azonban pihentetni kellett. Lovat kellett váltani, ami a postaállomásokon történt meg. Ez az ismeret azért lényeges, mert a csata utáni fejvesztett menekülés során nem lehetett ilyen nagy távolságra hajszolni a lovat úttalan utakon. Márpedig Majs éppen ekkora távolságra van a Cselétől. A csata helyének tehát a Cseléhez ennél jóval közelebb kellett lennie.  

Térjünk ki itt egy kicsit a korabeli közlekedési viszonyokra. Az utak akkoriban döntően állatok vontatta járművek által kitaposott földutak voltak. Ezek mindig olyan irányba vezettek, ahol az embereknek napi szinten dolguk volt. A Mohács melletti síkot övező dombok mindig is szőlőhegyek voltak a jó kitettségük miatt. Tehát a dombok alatt végig egy útnak kellett vezetnie odáig, ahol eléri a dombok közül kijövő főutat, ahogy ma is van. Erről az útról több út ágazott le a város irányába, a Duna felé, amit csak a tagosítás, a nagyüzemi gazdálkodás tüntetett el. Onnan, a legközelebbi, száraz helyeken át vezető mellékutakon jártak ki a városi gazdák a szőlőikhez. A Duna partján végig út vezetett, mert a vízhez mindenhol le kellett tudni menni. A révhez a síkon keresztül egy főút vezetett Pécs irányából, amely ugyanott jött ki a dombok közül, ahol ma is, Lánycsók és Bácsfa puszta dombja között. Ez volt az egyik főút. A másik, az észak-déli irányú Eszéki főút, szintén a révhez tartott a Dunát övező mocsarak szélén, a magas parton a római idők óta. A révtől a Duna partján haladt tovább a Csele irányába, ahol a dombok szinte leérnek a Dunáig. Ma is ott megy az út.

Mohácsot tehát Buda felől a parti úton, nyugat felől a Pécsi úton, délről pedig az Eszéki úton lehetett megközelíteni, másfelől nem. Északról érkezett a magyar sereg, délről és nyugatról pedig a török. Honnan tudhatjuk, hogy a török Pécs felől, nyugatról is jött? Több forrásból is. A török források szerint a 20 ezer főt kitevő szpáhi és akindzsi lovasság, a szekereken szállított janicsárok és az ágyúszekerek a szultánnal kikerülték a Karasica mocsarait, és Siklós-Villány felé kerülve érték el Mohácsot. Az pedig a Pécsi út. A könnyűlovasság természetesen kalandozhatott bármerre a síkon, ahol nem volt mocsár, de a szekereknek, az ágyúszekereknek úton kellett jönniük. Ahhoz, hogy Brodarics a dombkaréj mögött tudhassa, majd láthassa is őket, és az ágyúkat a domb alatt állíthassák fel anélkül, hogy a magyarok észrevették (láthatóság a síkon) és megakadályozhatták volna, Pécs felől kellett jönniük. Más irányból nem is jöhettek. Ugyanakkor a fősereg az Eszéki úton lassan közeledett Mohács felé, de nem ért oda a csata idejére. Még a Borza patak előtt megálltak, messze a magyaroktól és a csata helyétől. Körülbelül addig értek el, ahol most a Törökdomb van.

De haladjunk tovább a releváns távolsági adatokkal. A Magyar Nemzeti Levéltár adatai szerint az ágyúlövés távolsága a középkorban 2000 m, a kőhajítás távolsága 50 m, a nyíllövés távolsága 130 m, a dárdahajítás távolsága 70 m, a pisztolylövés távolsága maximum 300 m, a puskalövésé pedig 600 m volt.

Az ágyúlövés távolsága azért érdekes, mert ekkora, vagy ennél kisebb távolságban kellett lennie az ágyúknak az esetlegesen megtalált ágyúgolyók helyétől. Érdemes megjegyezni, hogy akkoriban a török még nem mindig vas, hanem még kőgolyókat is használt ágyúgolyóként, amikor nem kartácsra voltak töltve az ágyúi. Ha kartácsra voltak töltve, akkor a lőtávolság sokkal kisebb volt, és formátlan kő- és vasdarabok előfordulásával kell számolni a csata helyén.

A kőhajítás távolságát azért érdemes tudni, mert a magyar csatasorok között Brodarics szerint éppen ekkora volt a távolság. A nyíllövés távolsága pedig azért jön számításba, mert ekkora távolságra volt a magyarok szekértábora a Dunától egyes források szerint. Ez érthető is, hiszen a had ellátását szolgáló kísérő és kiszolgáló személyzet, valamint az élelmezésre szánt vágóállatok táborának praktikus okokból közel kellett lennie a kikötőhöz, tehát a Dunához is.

A legérdekesebb számunkra azonban a puskalövés távolsága, aminek 600 méteres adata inkább a nagyöbű szakállas puskákéhoz áll közelebb, mint a kézi lőfegyveréhez. Tudjuk a forrásokból, hogy a magyaroknak is volt lőfegyverük, mert a seregtől a török 600 szakállas puskát is zsákmányolt 150 sajkával együtt. Ezek azonban a sajkákon használt fegyverek lehettek, mert a szakállas puska nem kézi lőfegyver, hanem a sajkákon és a várvédelemben ágyú módjára használt lőfegyver. Az 1529-es török bejövetelkor például az Esztergom ellen induló török naszádokat Budáról kölcsönzött szakállas puskákkal szerelték fel. Egy sajkán, vagy naszádon általában 4 szakállas puskát helyeztek el. Ez az adat jól egyezik a zsákmányolt 150 sajka és 600 szakállas puska számarányával.

Bizonyos, hogy volt a magyar seregnek is kézi lőfegyvere, mert a török forrásokból tudjuk, hogy Tomori a közeledő török hadak elől folyamatosan visszahúzódó csapataiból 100 fő puskást hagyott hátra egy vár védelmét megerősítendő. Akkoriban a kanócos puska korai változatai fordultak elő mindkét seregben. Ezek nehéz, nehezen kezelhető, csak a használatukra kiképzett, fegyelmezett gyalogos csapatok által használható, az íjakkal közel egyenértékű lőfegyverek voltak. Célzott lőtávolságuk kicsi volt, hatásos lőtávolságuk kb. 2-300 méter volt. A csata sűrűjében ez a távolság több mint elegendő volt, különösen az alkalmazás módja miatt. A török seregben ugyanis a puskával felszerelt janicsárok egymás mögött állva szinte folyamatosan tudtak tüzelni, mert a lövést már leadott janicsár helyébe lépett a következő, míg a másik a sor végére ment tölteni.

A kanócos puska gyakorlati lőtávolságának jelentőségét a csata helyének megtalálásában az adja, hogy Brodarics leírása értelmében a csata sűrűje a török ágyúsor előtt, ahhoz közel zajlott. Tekintettel arra, hogy a török ágyúk a dobvonulat alatt álltak, a puskás janicsárok pedig az ágyúk között voltak felállítva, a legtöbb célt tévesztett puskagolyót a domb aljától 500 méteren belül lehet megtalálni igen nagy mennyiségben. Tudjuk ugyanis, hogy a szultán 6000 janicsárt hozott magával, amelyből mintegy 4000 rendelkezett puskával. A többiek íjjal-nyíllal voltak felfegyverezve. Ez minimálisan is 6000, de a csata időtartamát számításba véve inkább 20-30000 körüli fém lövedéket jelent a földben azon a helyen, ahol a csata zajlott. A török források szerint a janicsárok 3-4-szer lőttek.

A lőtávolság mellett a puskákról érdemes tudni, hogy belőlük ólomgolyót lőttek ki, ami a földben jól megmarad, fémkeresővel megtalálható, így igen jó indikátor lehet egy csata helyének megállapítása során. Szakértők úgy tartják, hogy a korai kanócos puskákból eleinte meglehetősen nagy, 15-17-20 mm-es ólomgolyót lőttek ki. A golyók mérete a puskacső gyártás fejlődésével jelentősen csökkent, egészen 10-13 mm-re is. Ez azonban nem minden esetben ad eligazítást a számunkra, mert több kisebb golyót is lőhettek ki a korai nagyöbű puskákból (mint a mai sörétes vadászpuskákból), így a megtalált golyók kis mérete nem igazán döntő jelentőségű.

A korábban írt biztos helyrajzi pontok között nem említettük, de igen ígéretes indikátora lehet a Mohácsi csata Brodarics által is említett előcsatározásainak, a Majs falu előtti síkon megtalált kisebb csatahely, ahol az ólomlövedékek száma jelzi, hogy puskás csapat is részt vett abban az összetűzésben. A csatához köthető leletek a legnagyobb sűrűségben ott is a dombtól (falutól) számított 500 méter körül szóródnak. Itt valószínűleg Tomori könnyűlovas csapatainak, és a velük együtt mozgó, szekereken szállított puskás gyalogosoknak egy kisebb ütközete lehetett a török előhadak valamelyikével. Tudjuk ugyanis, hogy Tomori könnyűlovas csapata (huszárok) kiegészült Perényi Péter könnyűlovasaival. Az így mintegy 6000 főt kitevő gyors mozgású csapat lassan húzódott vissza Mohács felé az Eszéktől egyenesen északra tartó török fősereg elől, és annak előhadaival többször össze is csapott. Egy ilyen összecsapásról van írásos említés Bellye környékén. Egy másik lehetett Majsnál, ami után már ők is a Mohácsi táborba vonultak. A lovak vontatta szekereken utazó puskások ugyanis, ha a szekerekből kört (szekérvárat) formálnak, sikeresen tud ellenállni egy lőfegyverrel nem, csak esetleg íjjal rendelkező könnyűlovas török csapatnak.

Itt érdemes kitérni a csapatok mozgásának kérdésére. Nyilvánvaló, hogy a lovas csapatok lóháton, a nehézlovasság kivételével meglehetősen gyorsan tudtak helyet változtatni. A csapatok élelmezését és felszerelését pedig szekereken szállították. De szekereken szállították a kiképzett puskás gyalogosokat és felszerelésüket is, különösen, ha a lovassággal kellett együtt mozogniuk. A török is így járt el. Minden 10 janicsár számára egy lovat kellett biztosítani a felszerelés szállításához békeidőben, de hadba a puskával felszerelt janicsárok szekereken utaztak. Brodaricsnál szerepel, hogy a király szekerekben igen bővelkedett. Hogy ez nagyságrendben mennyit jelentett, arra nézve jó adat, hogy a török a csata után 5000 szekeret zsákmányolt a magyar táborokban. Ennél eredetileg jóval több szekér lehetett, amik a táborokból menekülőket vitték el, amikor a csata veszni látszott. Más a helyzet a közönséges gyalogos csapatokkal. Ők mindvégig kénytelenek voltak gyalog közlekedni, ami lelassította a csapatok vonulását a csata helyére, vagy az egyes gyülekezési táborok között.

A lovas közlekedés és szekereken szállítás, valamint a csapatok nagy létszáma számos további lényeges, ám nem mindig szembetűnő körülményre hívja fel a figyelmet, amelyekből következtetni lehet a táborok, és így a csata helyére is. Elsőként nézzük meg a létszámadatokat. Brodarics és más források szerint is a magyar sereg mintegy 25-26 ezer főt számlált, amiből körülbelül 15000 volt a gyalogos. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 10 ezer lóval kell számolnunk a lovasságnál, és, az 5000 szekeret vonatató minimum további 10 ezer lóval. Az emberek létszámához hozzá kell számítani szekerenként legalább egy hajtót, és egy fő kiszolgálót. Így a magyar oldalon naponta minimum 35 ezer embert és 20 ezer lovat kellett etetni és itatni. És ekkor még nem is számoltuk bele az élelemül szolgáló több csordányi vágómarhát és azok hajtóit. Ez ma elképzelhetetlenül hatalmas mennyiségű ember és állat, amely mind enni és főleg inni akar.

Ebben a számításban a lényeg éppen az ivás, a víz. A 20 ezer ló mindegyike napi 10-15 liter vizet igényel. Ezt nem lehet kútból megoldani még akkor sem, ha van gémeskút, ami naponta több csordát is képes ellátni vízzel, ha elég bővizű, és van, aki húzza a vizet. Másik lehetőség egy patak, vagy a Duna. A ló azonban kényes állat, nem iszik meg akármilyen vizet, még végszükségben sem. És nem lehet neki megmagyarázni, hogy igyon, mert nincs más víz. Ez az ismeret egy kicsit közelebb visz ahhoz, hogy meghatározzuk azokat a helyeket, ahol lovas tábort lehet feltételezni. Mindenképpen friss ivóvíz közelében kell lennie a tábornak, hogy a lovakat itatni lehessen. De még maga az itatás sem egyszerű művelet. Össze nem szokott lovakat nem lehet csapatban itatóhoz terelni, azokat csak a gazdájuk tudja itatóra vinni. Készenléti helyzetben ráadásul a lovak nem lehetnek a gazdájuktól messze, csapatban összeterelve, mert szükség esetén nem lehet őket időben szétválogatni és felszerszámozni.

Márpedig készenléti helyzet volt mindvégig a csata előtt, mert a magyar csapatok megérkezésekor a Mohácsi síkot már könnyűlovas török akindzsik portyázták. Nekik éppen az ellenség nyugtalanítása volt a feladatuk a csata előtt. Erre van is írott forrásunk is, amely szerint a török portyázók miatt a magyarok még itatni sem tudtak kijönni a szekértáborból, pedig a Duna nyíllövésnyire, tehát csak 130-150 méterre volt a tábortól. Ez a tábor valószínűleg az ellátmányt szállító szekerekből a kiszolgáló nép és a vágóállatok számára készített szekértábor volt a kikötő közelében. Azért ott, mert oda várták a Budáról hajókon érkező élelmet, az ágyúkat és más szükséges hadieszközt. Azt mind ki kellett rakni, és a táborba szállítani, amit a kiszolgáló nép végzett el, nem a katonák. Az élelmiszer főként liszt volt, amit kenyérré kellett sütni, az ital pedig bor. A katonák élelme döntően kenyér volt és bor, esetleg szalonna vagy sült hús. De azért is ott kellett lennie ennek a tábornak és a nehézlovasság táborának, mert csak ott lehetett lemenni a Dunához itatni a jószágot, ugyanis mindenhol máshol magas a part.

A katonák azonban nem lakhattak ebben a szekértáborban a szolgákkal, a vágómarhákkal és igáslovakkal együtt. Külön táboruk volt a gyalogosoknak és a lovasoknak is. Mind szekértábor volt, de más, mint a kiszolgáló szekértábor. A gyalogosok nemzetenként és haderőnemenként is elkülönültek a táboron belül. Néhány követelménynek azonban ezeknek a táboroknak is meg kellett felelniük. Ezeknek is víz, azaz gémeskút, vagy patak, vagy a Duna közelében kellett lenniük, és olyan magasabb területen, amely nem vált sártengerré egy esőtől. Az sem ártott, ha a táborok egymás közelségében voltak. Ez védelmi és hadvezetési szempontból is így volt logikus. Tekintve, hogy az írott források szerint Tomori később csatlakozó könnyűlovasai külön táborba szálltak, három, de inkább négy táborral kell számolnunk. Ezek közül a legdélebbi, a török főerőkhöz legközelebbi, Tomori katonáinak a tábora volt.

Ha tehát tudjuk, hogy hol lehettek abban az időben Mohács közelében gémeskutak és patakok, és tudjuk, hogy a Dunából is itattak, akkor a fentiek figyelembe vételével, jó eséllyel be tudjuk határolni azokat a helyeket, ahol a magyar táborok egyáltalán lehettek. A Mohácsi csata korához időben legközelebbi, megbízhatónak mondható térképeink a Habsburg Birodalom Első és Második Katonai Felmérésének térképei. Az Első Katonai Felmérés térképe a Mohácsi síkon északról kezdve négy patakot ábrázol. Az első a Csele, a sík északi csücskénél, a második a Jenyei patak Lánycsóktól északra, amely a sík közepén egy mocsárban vész el. A harmadik a Lánycsók melletti völgyből kifolyó, Betswar Jarek néven írt patak, amely a síkon keleti irányban keresztülfolyva Mohácsnál éri el a Mohács alatti ártéri mocsarat. A negyedik pedig a Nyárádtól északra kifolyó, Leimer néven jelzett patak, amely szintén keresztülfolyik a síkon, a Kölkedi csárda alatt, a már említett mocsárig. A térkép kutakat nem tüntet fel.

A Második Katonai Felmérés térképe lényegében ugyanezeket a patakokat jelöli, de a Jenyei víz kivételével a nevüket nem közli. Láthatjuk, hogy az időközben megépült vasútvonal miatt a Lánycsóknál kijövő és a Leimer patak medrének irányát alaposan megváltoztatták. Jelzi viszont a térkép a felmérés idején ott talált gémeskutakat. Igaz, Mohácsnál csak egyet jelez, éppen a vasút Dunánál végződő vége felett, egy korábbi Duna-ággal kerített részen. Jelez azonban egy gémeskutat Puszta Bácsfa dombjának hajlatában, és egyet a domb előtt a síkon. A kutakkal és utakkal kapcsolatban érdemes figyelemmel lenni arra is, hogy a tapasztalat szerint ezek a helyüket évszázadokig nem változtatják. A Második Katonai Felmérés térképén a dombsor előtt a síkon jelzett gémeskút helyét a mai napig meg lehet találni.

Az eddigiekkel felvértezve térjünk vissza a fentebb említett három biztosan azonosítható helyrajzi pontunkhoz. A Csele patak helye, mint a térképeken is látható, nem nagyon változott, csak a délebbi ága tűnt el az idők során. Mohács helye azonban más kérdés. Ma Mohács nagy város, míg Brodarics szerint Mohács akkor falu volt, vagy mezőváros. De pontosan hol is volt? Természetesen a kikötő, a rév környékén, amit egy külső forrás bevonásával lehet azonosítani. Maximilian Brandstetter császári követ, 1608-ban, útban a török szultánhoz, meglátogatta Mohácsot, és le is rajzolta.

A képen jól látható, hogy Mohács a török palánkvártól északra fekszik a parton, ahol a Duna kanyarodik, tehát a mai helyénél kissé északabbra volt. A palánkvár helye körülbelül oda esik, ahol a Második Katonai Felmérés térképe a gémeskutat teszi egy régi Duna-ággal körülhatárolt területen, a vasútvonal végénél.

Tudjuk a korabeli leírásokból, hogy a földvárat árokkal kerítették, amelybe bevezették a Duna vizét. A város ettől északra állt, és körülbelül háromszáz ház volt benne. A mai város egésze a volt földvártól délre esik, így nagy valószínűséggel az összes hadi tábor területe a mai város alatt található eltemetve. Az 1969-ben a Duna utca környékén megtalált ezüst dénárokból álló kincslelet valószínűleg a gyalogos zsoldosok táborának helyét jelzi, ami szintén nagyon közel volt a Dunához. Talán a mai város Földvár nevezetű városrészén lehetett Tomori csapatainak tábora. Az esik legdélebbre, és legközelebb a délről észak felé tartó török derékhadhoz. Érdemes lenne megnézni, hogy az építésekor mik kerültek ott elő. A fentiek értelmében a Brodarics által a magyar csapatok felállítási helyére vonatkozóan írt távolsági adatokat a mai vasútállomástól kell számítani a dombsor irányában úgy, hogy a Mohács alatti régi meder mocsara bal kéz felől fél mérföldre legyen attól a helytől.

A harmadik helyrajzi pontunk a Sátorhely mellett megtalált tömegsírok helye. Amint láthatjuk a térképen, ez a hely már kívül esik azon a területen, amit Mohácsi síknak nevezhetünk. Attól elválasztja a Nyárádi patak és a Leimar patak vize is. Száraz hely, itatóhelynek alkalmas, akkor még bővizű patak közelében, amely elválasztja a magyaroktól. Kiválóan alkalmas arra, hogy ott a délről idáig az Eszéki utat követve feljött török derékhad tábort verjen. Tudjuk több forrásból is, hogy a szultán az elfogott 1500-2000 magyar foglyot a csapatok előtt kivégeztette, sokukat le is fejezték. A tömegsírokban pedig kivégzett, és sok lefejezett ember teteme nyugszik. Itt lehetett tehát a török sátortábor.

Ha most semmi mást nem veszünk figyelembe, csupán ezt a három helyet, akkor nem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy e között a három pont között kell lennie a csata helyének a dombkaréj előtti síkon.

Most pedig, mindezekkel az ismeretekkel felvértezve, menjünk ki a helyszínre, és nézzük meg, hogy az ott található domborzati elemek hogyan illeszkednek a gyakorlatban a Brodarics szemtanú adta leíráshoz, és távolsági adatokhoz. Elsőként a síkon körülnézve keressük meg azt a stratégiai magaslatot, ahonnan a sík egésze belátható. Ilyen helyet csak egyet találunk. Az pedig a valamikori Bácsfa falu dombjának Lánycsók felé eső csúcsa. Oldalában jelenleg présházak találhatók. Alatta jön ki a síkra a Pécs-Mohács közötti országút. A domb 25-30 méterrel magasabb az alatta fekvő síknál. Ha Mohács felé fordulva állunk, akkor balkéz felé egészen közel láthatjuk Lánycsók templomát. Tovább észak felé ellátunk egészen a Csele patak feletti dombig, de ott semmi nem ismerhető fel. Mohács északi vége irányában látszanak a gabonasilók a Duna partján, de a várost magát nem látjuk. Előttünk és alattunk, kelet felé egy, a domb lábától a vasútvonalig húzódó teljesen üres, fátlan, patakokkal nem szabdalt, közepén kissé kimagasodó sík terület fekszik. A vasúti töltést még ilyen magasról sem látjuk, csupán a mellette húzódó fasor jelzi a vonalát, ami Mohács irányában tőlünk távolodik. Kissé délebbre láthatjuk a fasor felett, és a fák között átsejleni a Bólyi gazdaság Törökdombi keverőüzemének toronysilóit. Tovább fordulva a fáktól nem igazán látjuk, csak sejthető a Nemzeti Emlékhely két emelet magas kilátója, mellette pedig Sátorhely. Egészen délre fordulva a dombsor karéjának végén, a domboldalban jól látszik Nagynyárád temploma. Ennél távolabbra nem látunk el, pedig 30 méter magasan vagyunk. Nem látunk el a Törökdombig sem, nemhogy Majsig, vagy Udvarig ellátnánk. Nagynyárád irányában, közvetlenül mellettünk húzódik ívesen dél felé egy lankás domboldal, amelyet a síktól egy dombnyúlvány választ el. A kettő közötti sekély, szűk völgyben a kémműholdak felvételei szerint a ’80-as években egy víztározót alakítottak ki a völgy száját földsánccal elzárva. Ezek szerint ott is volt víz. A Második Katonai Felmérés térképe pont a víztározó felső végénél jelzi a valamikori gémeskutat. Ott tehát lehetett csapatokat elrejteni a síkon levők elől, volt vizük. A dombkaréj előtt fekvő síkság kb. 1,5×1,5 km területű, az egyik részén ferde vonalban átmegy a vasútvonal. A megfigyelő pont alatt, a domb aljában egy 500 méter hosszú, keskeny mélyedésben nádas van. Ennek északi vége felé egy 100 méter hosszú, 4 méter széles, sáncokkal határolt markáns mélyedés található. Ennek a mélyedésnek a helyén a Kataszteri térkép vízállásos területet, gyümölcsöst jelez.

Megfigyelő pontunktól Nagynyárád temploma 5 km, Sátorhely 6 km, a Bólyi silók 7 km, Törökdomb 9 km, Kölked 9 km, Majs 9 km, a Mohácsi silók 6 km, a Csele patak 7 km, Lánycsók temploma pedig 2 kilométerre van. A gyakorlatban is kiderült tehát, hogy még a stratégiai magaslatról is milyen kevéssé láthatók a síkon levő dolgok, események. Bizonyos tehát, hogy a Mohács mellett a síkon tartózkodó magyar csapatok semmit sem láthattak abból, ami a stratégiai magaslat környékén a dombokon, a dombok mögött, vagy azok alatt történt. A török teljesen észrevétlenül állíthatta fel ágyúit és csapatait a csata előtt.

Összességében a stratégiai magaslat és a mellette húzódó dombkaréj előtti sík terület tökéletesen megfelel Brodarics leírásának. Ott van a dombkaréj, melynek alsó, déli végén még a síkról is látszik egy falu temploma; a dombon valaha falu volt, az elpusztult Bácsfa, annak házai között láthatta Brodarics a törököket; a dombkaréj előtti nyúlvány eltakarja a mögötte felsorakozott hadat; a domb lába előtt hosszú mélyedés van, ahol a török ágyúk állhattak; a domb előtt olyan sík terül el, amelyen sem fa nem nő, sem víz nem folyik keresztül; a dombkaréjjal szemben állva jobb kéz felől völgy nyílik, ahol a fegyverek csillanását láthatták Brodarics leírása szerint; a síkon álló seregnek bal kéz felől fél mérföldre ott van a Duna árterének mocsara; közel van Mohácshoz és a táborokhoz; a menekülés irányában közel van a Csele patak; a völgy előtt a síkon, a menekülés irányában mocsár volt, a Jenyei víz és a Betswar Jarek patakok mocsara, amint a leírásban is szerepel, tehát a csatának itt kellett történnie, Mohácstól semmiképpen sem délebbre, sem távolabbra.

Nemrégen jutottam hozzá egy térképlaphoz, amely az első katonai felmérés adatai alapján a mohácsi csata helyét és korabeli viszonyait ábrázolja. A csata helye ezen is Bácsfapuszta helye előtt a síkon van. Bácsfapuszta dombja alatt, ahol a feltételezésem szerint a török ágyúknak kellett állniuk, a térkép erdőt ábrázol.Tőle északra jelzi a térkép Lánycsók és Mohács között, a patak mentén a magyar táborokat. A csatateret ma a vasútvonal ferdén éppen kettészeli. A török fősereg táborát a térkép Sátorhelynél ábrázolja, ahol a tömegsírokat is megtalálták. A térkép legdélebbi pontján középen látható a Törökdomb. Mivel a követjárások során a helyiek meg tudták mutatni a követeknek a csata helyszínét, és a katonai felmérést a helyszínen katonák készítették feltehető, hogy a térképet is alapos tájékozódás után állították össze, tehát helyes lehet.

Ugorjon a végére és szóljon hozzá!

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia