Nukleáris morfológia

Ebben a részben a Földnek egy új arculatát ismerhetjük meg a rendszerlogika szűrőjén átengedett lemez-tektonikai és kőzetképződési jelenségek segítségével. A rendszerlogikai világképben a Föld – és minden más égitest – periodikusan növekszik mindaddig, amíg az őt létrehozó örvényrendszer újabb és újabb gyűjtési szakaszt él át, valamint lassú, folyamatos a növekedése az ilyen szakaszok között. Arról, hogy a Föld növekszik, egy korábbi írásunkban már tettünk említést, és az olvasók figyelmébe ajánlottuk a Föld növekedését, a kontinensek szétúszását bemutató videót is. Most az egész folyamatot ismertetjük részletesen, a kezdetektől napjainkig.Ennek az írásnak adhattuk volna a félreértett lemez-tektonika, a félreértett geológia, a félreértett kozmogónia, de a félreértett paleontológia címet is, de mivel ilyenek állatfajták nincsenek – legalábbis az egészet mindig egyszerre látó rendszerlogika szerint – inkább választottuk címül a bolygónk felszínének legjellemzőbb mozgását, a növekedést. Ugyanis ezzel az egy felismert összefüggéssel a felsorolt – mesterségesen kialakított, és egymástól elhatárolt, egymással csak ritkán együttműködő – „tudományágak” szinte minden félreértése, megválaszolatlan kérdése magyarázatot nyer.

Kezdjük először egy képpel, helyesebben egy modellel. Fogjunk egy gömbölyű léggömböt, és fújjuk fel közepes méretére. Rajzoljuk rá a kontinensek ma ismert körvonalait, majd fújjuk fel a léggömböt a legnagyobb méretére. Ekkor megláthatjuk, hogy mi fog történni a Földön a jövőben. Most engedjük le a léggömböt a legkisebb méretére, és megláthatjuk, hogy milyen volt a múltban. Ez egy kicsit leegyszerűsített kép, de alapnak megfelel.

Az ne zavarjon minket, hogy a kontinensek így nem érnek össze teljesen még ekkor sem. Jusson eszünkbe, hogy mi a kontinenseknek azt az alakját látjuk, ami a világóceánból (Így egyes számban, mert nincs belőle több!) jelenleg kiemelkedik. Valójában a kontinensek alakját a jelenleg kontinentális talapzatnak, padnak, selfnek nevezett szegélyekkel együtt kellene látnunk. Ezek alkották ugyanis a kezdet kezdetén a Föld teljes megszilárdult kérgét. Csakhogy akkor még mindet víz borította!

Akik olvasták a Földet, mint gömbvulkánt bemutató írásunkat, már tudhatják, hogy a Földet alkotó magma eredetileg homogén, kevéssé viszkózus folyadék volt, amely mindaddig áramlott, azaz nem alkotott egytestet, hanem áramlási test volt, amíg a hűlése miatt be nem kérgesedett. Azt is tudhatják, hogy a Föld kérgét ennek az anyagnak a felszínére feljutott, úszó salakja, vagy habja alkotja. Alatta pedig továbbra is ott van a magma áramló anyaga. A Földet giroszkópként bemutató írásunkból viszont azt is tudhatják, hogy a bekérgesedéssel héjtestté alakult Föld belsejében a forgás hogyan hatott a magmára, és annak áramlásaira.

Most már megvan a kiinduló képünk ahhoz, hogy a kéregben és a Föld felszínén zajló mozgásokat, valamint a kőzetek keletkezését részleteiben is áttekinthessük.

Kezdjük az elején a folyamatot. Azoknak az anyagoknak a keletkezésével, amelyek az ismert kőzeteket, és a felszín felett levő közegeket alkotják. Honnan jöttek ezek az anyagok, és hogyan keletkeztek? A rendszerlogika válasza egyszerű: mind itt keletkezett a Földön, és a magmából alakultak vagy váltak ki annak a hűlése során. A légkört, az óceánt és a kérget alkotó elemek és vegyületek mind a magmából keletkeztek, azaz az ősanyagból annak specializációja során, ami a kőzetek esetében kristályosodásnak nevezhető.

Ehhez nézzük meg, hogy manapság mi áramlik ki a magmából a vulkáni működések során. A vulkánok – két kitörés között – általában gázokat lövellnek ki magukból, de egyesek folyékony anyagot is. Ezeket nevezik sár, vagy iszapvulkánoknak. Ilyenek a tengerfenéken is vannak, nem csak a szárazföldön. Az ilyen vulkáni tevékenység során a légkörbe kerülő gázok és gőzök közül széles körben ismert a kén, a kénhidrogén, a kéndioxid, a vízpára és a széndioxid, valamint a metán.

Kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert, hogy a foszfor és a levegőt alkotó gázok, az oxigén, a nitrogén és az argon is innen és így kerültek ki. Ez jórészt azért nem ismert, mert a vulkanikus gázok összetételének vizsgálatát olyan módszerrel (távérzékeléssel) végzik, amely a légkörben, a légkör jelenlétében zajlik, ezért a vízpára, az oxigén és a nitrogén nem képezheti részét a vizsgálatnak. De nem is lenne kimutatható, mert eleve azzal számolnak, hogy háttérben már úgyis jelen van a vizsgálat során. Ha tehát észlelik is, úgy gondolják, hogy azok nem a vulkáni gázokban voltak, hanem a légkörben. Legalábbis prekoncepcióval így gondolhatják, ami egy hatalmas félreértés.

Itt érdemes részletesebben is kitérni egy hatalmas félreértésre. Nevezetesen, a légköri oxigén eredetéről van szó. Úgy tartják, hogy a Föld belsejéből nem jöhet, mert akkor a magmában a könnyen oxidálódó fémek már oxid állapotban lennének, ha lenne a magmában oxigén, de nincsenek oxidált állapotban. Ezért a légköri oxigént a fotoszintetizáló szervezetek termékének tekintik, és eredetileg oxigénmentes légkört vízionálnak. Ugyanakkor, nem érzik elentmondásnak, hogy a Föld mélyéről széndioxid és víz jön ki gáz formában a vulkaniks tevékenység során. Ez azért félreértés, mert mindkét anyag oxigént tartalmaz CO2, H2O! Ha tehát a magmában nem lenne oxigén, akkor nem is jöhetne ki belőle oxigént tartalmazó vegyület sem.

Ezt egyesek úgy akarják feloldani, hogy a vizet, a tengerek vizét valamilyen agyafúrt módon elméletileg átszivárogtatják a vízzáró kérgen egészen a magmáig, tehát azt nem kell a magmából eredeztetniük, hanem ki lehetett rá találni más eredetet. Ezek azonban elfeledkeznek arról, hogy az oxigénnek a magmában mindenképpen jelen kell lennie, mert másként a magmás eredetű kőzetek döntő részét alkotó kvarc (SiO2) és a szintén sok oxigént tartalmazó szilikátok sem jöhettek volna létre a magma megszilárdulása során. Abban azonban van igazság, hogy az oxigén nem tiszta állapotban, hanem a nitrogénnel együtt, azzal kombinálódva lép ki a magmából. Erről majd a félreértett légkörnél lesz bővebben szó. Arról, hogy az oxigén miért nem oxidálja a magmában levő fémeket, csak annyit: azok még létre sem jöttek, amikor az oxigén már az előbb keletkező hidrogénhez, szénhez, a nitrogénhez és szilíciumhoz már hozzákötődött.

Visszatérve a folyamathoz: A vulkánok  a gázok mellett magma-anyagot is lövellnek ki a kitörések során, számtalan formában. A kitörés típusától függően igen sokféle alakot vehet fel a magma, ami főként a hűlésének sebességével van összefüggésben. Lehet gyorsan lehűlt szálas szerkezetű kidobódott anyag, habkő, hamu, üveges szerkezetű folyadék, és hígan folyós láva is. Mivel a kéreg és a kőzetek mai képződése jórészt a vulkánokhoz kötött, célszerű alaposabban megismerni a kikerülő magmának minden lehetséges formáját, és azok tulajdonságait.

A még semmilyen makro-anyagfajtává nem specializálódott magma mélyen a kéreg és a „köpeny” alatt található. Az óceánfenéki törésvonalak mentén hasadékvulkánok öntik ki az óceánfenéki lemez tetejére a víz alatt. Ekkor a magma hűlése nagyon gyors, ezért a bazalthoz hasonló, igen apró kristályokat tartalmazó, szerkezet nélküli kőzetek keletkeznek, amelybe gyakorlatilag „belefagynak” a kristályosodás korai fázisai. A kristályosodás azonban nem a felszínre jutáskor kezdődik meg, hanem annál jóval korábban, de akkor is a hűlés hatására.

A Föld belsejében levő (a forgatási kísérletből tudhatóan a szilárd mag nem létező) mag hőmérsékletét széles határok között 4500-7000 fok szokták megadni. A rendszerlogikai világkép szerint ennél jóval magasabb hőmérsékletűnek kell lennie a közvetlen gerjesztést kapó központi űrtengely mentén a magmának. Az ilyen magas hőmérséklet meghaladja a periódusos rendszer elemeinek olvadás, sőt forráspontját is. A magmának a kéreg felé tartó áramlásai során, a fokozatos hűlés által lehetővé téve, jönnek létre az egyes makro-elemek atomjai, majd azokból azok az anyagok, amelyek a végső fázisban elkezdenek kristályosodni.

Eközben azok az anyagfajták, amelyek atomjaik formája miatt sem szilárd, sem folyadék közegállapotot nem képesek felvenni, de még nyomás alatt vannak, gáz formában vannak jelen a magmában. Azok az anyagfajták, amelyek valódi folyadékot képesek alkotni, gőz, azaz szintén oldott gáznemű közegállapotban vannak a magmában. Azok az anyagok, amelyek alacsonyabb hőmérsékleten szilárdakra jellemző kapcsolódást képesek létrehozni, még kényszerfolyadék (olvadék) formában vannak jelen a magma ősanyagában. Végül továbbra is jelen van a magmában a semmilyen anyagfajtává nem specializálódott ősanyag is. Ez a hűlési folyamat egyre több anyagfajtát hoz létre egészen addig, amíg a magma az áramlása során a felszínhez közel érve le nem hűl 1500 – 1200 – 900 fokra.

A vulkánok tevékenysége során, amelyek úgy működnek, mintha a bolygó lefújó szelepei lennének, amelyek a belső gerjesztéstől folyamatosan növekvő anyagmennyiséget és nyomást kivezetik a felszínre, ezek az anyagok jutnak ki. Először a gázok, majd a folyékony magma is. A hőmérséklettől függően más-más lesz a kitörés típusa. Amikor a magma nagyon viszkózus, mert hosszú ideig tudott hűlni az emelkedése során, képes eltömni a lefújó szelep csatornáját, és benne a gáznemű anyagok feszítő ereje egyre nő. (túl sűrű, nem tud kigázosodni) Ekkor a kitörés robbanásos jellegű lesz, és egészen másként alakul a felszínre kirobbant anyagok további hűlési folyamata, mint a hígan folyó, a gázoktól már megszabadult magma anyagaié.

Az elsődleges kéregképző kőzeteket különböző nevekkel szokták illetni, és kategóriákba, típusokba sorolni a bennük levő kvarc százalékos mennyisége, és a keletkezésük vélt helyszíne alapján. Valójában az eltérést csupán az okozza, hogy melyikük mennyi időt töltött milyen hőmérsékleti tartományban, és ezért milyen anyagfajták jöttek létre benne nagyobb mennyiségben, míg mások kisebb mennyiségben. A rendszerlogika szemléletében a bazalt, az andezit és a gránit között csupán ennyi a különbség: mindegyikük hűlés során specializálódott és különböző mértékben kristályosodott magma! Ezért hatalmas félreértés azt állítani, hogy a magma olvadt kőzetekből áll! Ami még soha nem volt kőzet, és majd csak lesz az, azt nem lehet olvadt kőzetnek nevezni. Ez pontosan olyan, mintha a spermiumot és a petesejtet konzekvensen visszafejlődött magzatnak neveznénk.

Persze, hogyha azt vízionáljuk, hogy a Föld kőmeteoritok sorozatos ütközései során, és azok által melegedett, olvadt fel, akkor érthető ez a hozzáállás. Ezzel a teóriával azonban az a baj, hogy meg kellene tudnia ismert fizikai folyamatok – és nem véletlenek, vagy Deus ex machina – alapján magyaráznia azt, hogy ezek a kőzetdarabok hol és milyen módon jöttek létre. De ez még nem minden. Ebben az esetben – ismerve a meteoritok átlagos víztartalmát – hiányozni fog a víz forrása is a Földről. Sebaj, ezt is hozathatják aszteroidákkal és üstökösökkel. Azonban ezzel csak a megmagyarázatlan dolgok száma növekszik. Ugyanis nem csak ezek keletkezése lesz a kérdés, hanem az is, hogy ezeken az égitesteken hogyan keletkezhetett és maradhatott meg a víz, ha már a Földön nem keletkezhetett. A félreértés itt van: A víz a Földön keletkezett, nem az űrben.

Lám, így keletkeznek a tudományos hit tündérmeséi, és a tündérmese cselekménye így válik egyre bonyolultabbá. Egyre több csodás elemet kell belevinni, egyre több véletlennek tűnő, ám mégis gondviselésszerű, majdnem isteni közbeavatkozást kell beleszőni a mesébe, hogy valahogyan kikeveredjenek az alapelképzelés félreértéseiből. A természet és a rendszerlogika, amely annak a logikáját csak felismeri és alkalmazza, nem keveredik ilyen helyzetekbe.

Még egyszer hangsúlyoznunk kell: az elsődleges kéregképző kőzetek anyaga – bármilyen nehéznek és sűrűnek tűnnek is – a magmának a legkönnyebb, annak a felszínén létrejött anyagokból álló magma-salak, vagy magma-hab. Ezért a kőzetek fajsúlya össze sem mérhető a magma-anyag sokkal nagyobb fajsúlyával. Ennél fogva elképzelhetetlen, hogy az ezekből a kőzetekből álló kéreglemezek valaha is a saját súlyuknál fogva visszasüllyedjenek a magmába! Erre jó példa a vas csapolása során, a felszínén keletkezett salak. Ahogyan az sem képes visszasüllyedni többé a folyékony vasba, úgy a kőzetek sem a magmába. Ezt azért kellett ismételten kihangsúlyozni, mert ezen alapul a lemeztektonika legnagyobb félreértése. Ugyanis attól, hogy az óceánfenéki kérget alkotó bazalt sokkal sűrűbb, mint a szárazföldi kéreg nagy részében előforduló gránit, az is csak a magma habja, csak egy kicsit sűrűbb, és gyorsabban lehűlt habja. Ettől még nem lesz képes visszasüllyedni a magmába! Tehát ezzel sem az alábukás, sem az, hogy az alábukó kéregszél az egész lemezt maga után HÚZZA, fizikailag nem indokolható. Ez a jelenség a természetben nem fordulhat elő.

Természetesen a legelőször keletkezett kéregdarabok szélei belelógnak a magmába (köpeny), de nem azért, mert a fajsúlyuk nagyobb annál, hanem azért, mert egy kisebb, azaz nagyobb görbületű Földön keletkeztek, és a nagyobb, azaz kisebb görbületű Föld felszínéhez nem illeszkednek többé a görbületek különbsége miatt.

Folytassuk a földkéreg keletkezésének a folyamatát azzal, hogy megnézzük a Földet az elsődleges állapotában. A földfelszín a mai méretének még csak egyharmada nagyságú, a bolygó forgási sebessége jóval nagyobb, mint a mai, és a gravitációja is sokkal kisebb. A kéreg még az egész Földet beborítja, de valójában nem látható, mert az egészet a vulkáni gázokkal együtt a magmából a légkörbe kikerült vízpára, és a gázoktól sűrű légkör borítja. Rendszerlogikai kalkulációval a sűrű légkör vastagsága ekkor még meghaladhatta a 150 kilométert. (A Vénuszon jelenleg is vastagabb 80 kilométernél!) Gondoljunk csak bele: ekkor még a légkörben volt az összes szén, ami majd a karbonátos kőzetekben (mészkő) le fog rakódni. Még a légkörben volt az összes kén, a foszfor és az összes víz is. Ezek mindaddig nem kezdhettek el lecsapódni, amíg a Föld felszíne eléggé le nem hűlt, hogy ezt megtehessék.

Eközben a kéreglemezek mentén folyamatosan a felszínre ömlő folyékony magma salak egyre csak vastagítja a kérget, és a felszínen hegyeket, völgyeket alakít ki. A kéreglemezek eleinte még eléggé képlékenyek, és a széleiken felgyűrődnek. Ez a felgyűrődési folyamat a későbbiekben is fontos szerepet fog játszani a lemeztektonikában. A lényeg az: soha nem lefelé gyűrődik az egyik, és felfelé a másik. Más szóval: alábukó kéreglemezekről szó sincs. Az viszont tény, hogy a megvastagodó kéreg mélyebben merül a magmába, mint korábban, és a magmának a kéreggel közvetlenül érintkező külső rétege is egyre viszkózusabbá válik, a kéreg hűtő hatása miatt. A lemezek közötti repedések egyre inkább beforrnak, és csak néhány helyen maradnak nyitva. Egyedi pontvulkánok ekkor még nincsenek.

Most már megengedhetjük, hogy a vizek az égből lecsapódjanak, hiszen a folytonos kéreg megvastagodásával a hűlés a kéreg külső oldalán rohamosan erősödik. A vizek le is csapódnak, és az egész bolygót több tíz kilométer vastagságban beborítják.  Ekkor még erősen párolognak is a felszínen, hiszen a magma a kérget még erősen fűti alulról. A vizek aljára került nyitott kéregközi repedések környékén az óceán vize hevesen forr is. Az egész óceán forró, de legalábbis nagyon meleg.

A víz körforgása tehát igen hevesen zajlik az egész bolygón, ami a légkörből az összes kényszergáz állapotú anyagot az óceánba mossa bele. Az óceán vize valójában ekkor még nem víz, hanem szinte telített oldat. Minden anyag, amely eddig kényszergáz állapotban volt, most a vízben oldott állapotban található meg. Az összes kémiai reakció ezek között az anyagok között a vízben zajlik. Minden olyan anyag, amely vízben oldhatatlan vegyületet képez, az óceán fenekére süllyed.

Az óceán mélysége azonban nem mindenütt egyforma. A magasabbra gyűrődött kéregdarabokat (jellemzően a kontinensek és a tengerfenéki kéreg szélein) vékonyabb víztömeg fedi. Az óceán vize ráadásul áramlik. Szabályosan, ahogyan azt a folyadék teszi egy forgó gömb felszínén a Coriolis hatásnak engedelmeskedve. Az áramló folyadék útját állják a magasabbra gyűrődött kéregdarabok hosszú hegységláncai. Ezek anyagát a folyadék erodálja fizikailag, de a benne oldott kénsav és szénsav kémiailag is. Így jönnek létre a kontinentális talapzatnak nevezett alakzatok a kontinensek körül. Hosszú ideig ez a folyamat zajlik a Földön. Mindaddig, amíg a következő gyűjtési periódusba nem érkezik a Nap örvényrendszere. Közben azonban egy erőteljes és hosszú hűlési szakasz következik a periódus felénél, amely a későbbiekben a Földön majd a jégkorszakokat okozza. De most még nem, mert a Föld még túl meleg.

Ha ekkor sikerülne átlátnunk a Föld légkörén, akkor azt láthatnánk, hogy néhány óránként felkel a még jóval kisebb, távolabb levő, és fényesebb Nap, amely körül egy még be sem kérgesedett felszínű, vörösen izzó bolygó, a Merkúr szaladgál igen sebesen. Közelebb a Földhöz láthatnánk a hasonlóan felhős Vénuszt, de a Marsot, és a tőle kijjebb levő bolygók egyikét, és a Holdat sem láthatnánk, mert még nem is jöttek létre. A Mars majd csak a következő gyűjtési szakaszban keletkezik, amely a Földre, mint akkori legkülső bolygóra is igen nagy hatással lesz. Akkor keletkezik a Hold is.

A következő gyűjtőperiódus során a következők történnek a Földdel. A sűrűbb csillagközi közegbe érve a külső gravitációs nyomás erősen megnövekszik. Ennek hatására a Föld belső gerjesztése is megnő, ami a magma erőteljes melegedésében nyilvánul meg. A központi űrtengely gáznyomása hatalmas mértékben kényszeríti a magmát a kéregnek feszülni. A kérgen a leggyengébb pontjainál kezdődően több helyen hosszanti repedések keletkeznek, amelyeket a magma folyamatosan kitölt. A megnövekedett hőmérséklet a vizek (oldat) nagy részét elpárologtatja. Szinte mind újra a légkörbe kerül. Csak néhány helyen, a lemezek legmélyebb pontjain marad meg az erősebben besűrűsödött oldat, ami tartalmazza az összes addig vízben oldott anyagot. Minden más helyen a kérget vastag, egyre keményedő vízkőréteg borítja be. Ezeket több helyen befedi a kéreg széleinél felszivárgó magmaömlések anyaga. A ráömlött forró magma átkristályosítja az így létrejött beszáradásos (NEM ÜLEDÉKES!) kőzeteket, mint a mészkőből átalakult márványt.

Közben a légkörben is igen heves jelenségek játszódnak le. A felszínt ráadásul végigveri a Mars és a Hold keletkezésével együtt járó anyagzápor. A Föld anyagának mennyisége a belső gerjesztés során bennragadt és a kívülről érkezett ősanyaggal egyre növekszik. Az eredeti kéreg darabjai egyre távolabb kerülnek egymástól. A köztük keletkező völgyeket vékony kéreg tölti ki. Ez így megy a gyűjtési szakasz teljes ideje alatt.

Amikor ennek vége szakad, a vizek, és a légkörbe a magmából ismét kikerült kényszergázok anyaga újra lecsapódik a lehűlő felszínre. Az óceán már nem tudja olyan vastagon befedni a megnövekedett felszínt, így egy két helyen kis szigetek állnak ki az oldat felszínéből. A víz újra gazdag oldott anyagokban, és a korábban kiülepedett oldható anyagok is visszaoldódnak bele. A kéreg áramlásos eróziója újra kezdődik. A víz körforgása pedig a légkörből lassan kimos minden lebegő anyagot. A Földön még mindig nincs számottevő vulkáni tevékenység, de a magma még dolgozik, és a víz alatt tovább távolítja egymástól a kéreglemezeket. Lassan eljön az ideje a periódus ellentétes csúcsának, a minimális gerjesztésnek, amikor az egész rendszert elárnyékolja a dinamikus világegyetem közegáramlásaitól a galaxis elforduló fő tömege. A Földre hideg időszak köszönt.

Ha ekkor tudnánk körülnézni a rendszerben. A Nap járásából láthatnánk, hogy a Föld egy kicsit lassabban forog, a Nap megnőtt, a Merkúr is meghízott egy kicsit, a Vénusz továbbra is olyan, mint a Föld kívülről nézve. A legnagyobb meglepetést az okozná, hogy van egy másik, vörös napja is a rendszernek. Ez az újonnan született Mars. Csak éppen még a fellobbanás időszakát éli. Mivel kicsi, ezért hamarosan kihuny majd, és elkezdi ugyanazt a folyamatot, amin a Föld már átment. A másik meglepetést a Hold megjelenése okozná, amely a Föld mellett létrejött leperdülő örvényből keletkezett ennek az anyaggyűjtésnek a során. Még kicsi, és nem is lobban fel, de a felszíne vörös, mint az olvadt vas.

Ugorjunk most egy periódussal tovább. A következő gyűjtési szakasz még rövidebb, mint a Marsot létrehozó volt. Nem is keletkezett bolygó belőle, csak a hidegen összeállt anyag darabjai keringenek azokon a spirális pályákon, ahova az örvénylés áramlása összehozta őket. Ennél a gyűjtésnél valószínűleg nem jött létre leperdülő örvény a Naprendszer szélén, amelyből bolygó keletkezhet, hanem maga a Nap örvénye gyűjtött össze a rendszer leggyorsabban mozgó külső szélén némi anyagot. De rendszerlogikailag nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy keletkezett ugyan egy, a Marsnál kisebb bolygó, amit a Jupitert keletkeztető, következő hosszú gyűjtési periódus tört darabokra. Amennyiben igen, akkor az a Ceres.

Ez a periódus a Földre ugyanolyan hatással volt, mint a korábbinál írtuk. Annyi különbséggel, hogy a vizek nem párologtak el teljesen, hanem a megmaradt vizek az így kialakult új partvonalakat mosták, ahova az elpárolgott vizek sója és vízköve már kirakódott. A gerjesztés sem volt annyira számottevő, ezért a Föld csak kicsit hízott meg. A vizek újra lecsapódtak, és a periódus minimális gerjesztésű szakaszában bekövetezett az első, és a Föld életében a leghosszabb jégkorszak.

A következő periódus azonban egészen más volt. Hosszú, és nagyon heves lehetett. A Naprendszer a galaxis elfordulása miatt szó szerint belekerült a Dinamikus Világegyetem áramló anyagának heves „szembefújó szelébe”, és hosszú ideig semmi nem árnyékolta ezt el előle. Ebben a szakaszban ezért nem egyetlen bolygó, hanem egy egész rendszer jött létre a Naprendszer akkori külső peremén. A Jupiter és „kis naprendszere”.

A már majdnem „kész” kőzetbolygó, a Föld igen megsínylette ezt a gyűjtési időszakot. Nem elég, hogy ekkor nőtt meg a legjobban az összes eddigiek közül, de a kialakuló Jupiter rendszer gravitációs árnyékoló hatása a korábban keletkezett törmelékkel is megszórta a felszínét. A Holdnak is jutott bőven belőle. Rendszeresek voltak a kisbolygó becsapódások. A víz teljes egészében újra a légkörbe került, és az össze benne oldott anyag kicsapódva vastagon befedte a kéreg egészét mindenütt, ahol a heves gerjesztés még nem repesztette fel.

A kéreg darabjainak szétúszása eddig soha nem látott mérteket öltött. Hatalmas, a bolygó új görbületéhez igazodó lapos, vékony kéregfelszínek jöttek létre a most már kontinensnek nevezhető régebbi, vastagabb kéregdarabok között. A kéreg széleit a feltörő híg magma újraolvasztotta. Különösen ott, ahol a tenger áramlásainak erodáló hatása azt már elvékonyította. Ekkor alakultak ki a kontinensek szélén a végleges kontinentális selfek. A Föld alaposan kihízta az addigi ruháját. A mérete és a tömege jelentősen megnőtt. Csaknem a mai állapotára.

A Föld kérgének repedései és a kontinensek ebben a periódusban állandósultak. Van egy repedés a két pólusa között az egyik, és egy másik repedés a két pólus között az ezzel ellentétes oldalon. Az egyiket ma Atlanti hátságnak, a másikat kelet Csendes-óceáni hátságnak nevezik. A két repedést összekötik keresztirányú repedések is, mert a Föld nem csak egy irányban hízik, hanem úgy, mint ahogyan az írásunk elején a léggömb példával szemléltettük.

Volt azonban még egy jelentős hatása ennek a periódusnak. Eddig az elsődleges kéreglemezek még képesek voltak követni a bolygó görbületének változását. Mostantól azonban ez már nem volt lehetséges. Az eredeti, kicsi, de nagy felszíni görbületű bolygón keletkezett, azóta teljesen megszilárdult, vastag kéregdarabok már nem voltak képesek követni a bolygó görbületének változását. A széleik egyre jobban belenyomódtak a magma felszínébe, a magma pedig a darabok közepén felnyomult, és kitöltötte a hiányt, ameddig ezt a viszkozitása és a gravitáció megnövekedett mértéke lehetővé tette. A legnagyobb eredeti kéregdarabok (kontinensek) azonban nem bírták ki ezt a kettős nyomást, és a legvékonyabb részeken beomlottak. Hosszú repedések alakultak ki rajtuk, de nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé repedtek be.

Így repedt el Afrika a Kelet-Afrikai árok mentén, így repedt el Észak Amerika a Szent András töréssel  párhuzamosan, de így repedt el Ázsia is Szibéria alatt. A szibériai repedést egy hatalmas magma kiömlés (árbazalt) később ugyan beforrasztotta, de egy másik, hosszú repedés is létrejött Eurázsia testén a Kárpát Medencétől a Bajkál tóig húzódva, amelyet később az üledék és a lemezek egymáshoz nyomódása forrasztott össze. Ezen a vonalon a mai napig vannak mély medencék, amelyekben tavak és tengerek maradtak vissza.

A Marsot ebben a periódusban végzetes hatások érték. A gerjesztés ugyan erős volt, de a külső hatások is azok voltak, amelyek a felszínét érték a fiatal, éppen csak fejlődése kezdetén tartó kicsiny bolygónak. A légkörét és a légkörébe már felkerült vizeket, és minden más anyagot a Jupiter rendszerét létrehozó közegörvény elsöpörte róla. Így ki sem alakulhatott a külső hőcserélő rendszere, és a periódus végére teljesen kihűlt. Külső szigetelés híján olyan mélységig szilárdult meg gyorsan a kérge, amely már a magma mágneses teret fenntartó áramlását is megakadályozta. Azóta a gerjesztési-gyűjtési periódusok ugyan több helyen, hosszan és mélyen felrepesztették a kérgét, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy a magmájából számottevő víz és gáz szabaduljon ki, amelyből vastag légköre képződhetett volna. A Holddal majdnem pontosan ugyanez történt, csak még ennél is gyorsabban.

Ráadásul a Jupiter egy idő után teljesen olyan lett, mint egy kis Nap, amikor maga is fellobbant. Távolról nézve úgy tűnhetett volna akkor, mintha a Naprendszer egy kettős csillagrendszer lenne. (Ma is sok ilyet látnak, de nem ismerik fel, hogy nem kettős csillagot, hanem új bolygó keletkezését látják egy csillag rendszerében.) A Jupiter felperzselő hatása is a Marsot érte leginkább, noha csak rövid ideig. A következő gyűjtési periódust megelőző alacsony gerjesztésű időszakban a Jupiter már ki is hunyt.

Az ezután következő gyűjtési periódusok, még ha hosszúak és hevesek voltak is, a Földre már nem gyakoroltak ekkora hatást. A Jupiter, és a körülötte létrejött „kis naprendszer” jórészt elárnyékolta a belső bolygókat ezektől. A hatások hevessége periódusról periódusra egyre csökkent a Földön. Továbbra is erősen hízott minden alkalommal, de az élővilágra ennek a hatása már nem volt annyira végzetes, mint korábban. Ugyan az új bolygók gravitációs eltérítő hatása újra meg újra heves meteorzáporokat eredményezett a Földön és különösen a Holdon, amely ezek során szerezte a máig látható sebhelyeinek többségét, de ezek csak helyi katasztrófákat voltak képesek okozni a Földön. A Földet a sűrű és vastag légköre, valamint a Hold is védte, és öngyógyuló képessége a sebhelyeket mára jórészt el is tüntette a felszínről.

Ezen gyűjtőperiódusok során jött létre a Szaturnusz és rendszere, az Uránusz, a Neptunusz, a Kuiper öv aszteroidái és törpebolygói, és végül az Oort felhő anyaga. A Földön ezeket a periódusokat a másodlagos beszáradásos kőzetképződés, a só-lerakódások és a nagy kihalások, valamint az egyre enyhébb és rövidebb jégkorszakok jelzik. És a Föld forgásának jelentős lelassulása, amely a földi nap hosszát növelte meg a mai értékre, valamint az év hosszának változása, amely az utolsó gyűjtési szakaszok idején nőtt meg 360 napról végül 365 napra. Ezt már az ember is megélte!

Ezzel végre el is értünk a Földünk mai állapotához. Ebben az összefüggésrendszerben kellene rendszerlogikailag értelmeznünk mindazokat a jelenségeket, amelyeket a geológia tudománya a vulkánokról és a kőzetképződésről, valamint a lemeztektonika tudománya a kontinensek vándorlásáról, a Föld történetéről és a nagy kihalások okáról gondol.

Nézzük meg sorban a félreértéseket, amelyek mind annak a felismerésnek a hiányából fakadnak, hogy a Föld hízik, amelyet egy külső hatás okoz, amely ráadásul a Föld anyagának folyamatos belső fűtéséről is gondoskodik.

Az első félreértés az, hogy a kéreg lemezei szabadon úszkálhatnak a Föld felszínén. Ezzel kapcsolatban egy korábbi írásunkban már bemutattuk annak a lehetetlenségét, hogy egy összeérő lemezekből álló puzzle képet úgy lehessen átalakítani, hogy annak egyetlen elemét sem emeljük ki a helyéről. Ilyen hiány viszont a Föld felszínén nem található, tehát a kontinensek „úszkálni”, átrendeződni, egyetlen kontinenssé összeállni nem képesek. Erre az elképzelésre csak akkor lehet jutni, ha valaki a tengerből kiálló kontinenseket látja csak, és azt képzeli, hogy a tengerben úszkálhatnak szabadon. Csakhogy a tenger alatt is szilárd kéreg van. Még csak nem is képlékeny! Úgyhogy az ilyen elképzelést a gyerekes szamárságok kategóriába kell sorolni.

A második félreértés az, hogy egyes kontinensek egymástól távolodnak, mások pedig egymáshoz préselődnek. Ez az elképzelés szintén csak úgy jöhet létre, hogy azt képzeljük: a Föld méretei nem változnak. Ahhoz viszont kiegészítő feltételezések, és a fizika néhány felismert és tapasztalati összefüggésének szándékos figyelmen kívül hagyása szükséges. Ha ugyanis a Földnek az űr felé folyamatosan elszivárgó hőjét semmi nem pótolná, akkor hűlnie, és azzal ZSUGORODNIA kellene. Ez tapasztalati tény. Ha viszont ez a hő nemcsak, hogy pótlódik (a tudomány szerint belülről egyébként észlelhetetlen nukleáris folyamatok fűtik, kívül pedig a Nap sugárzása) hanem a Föld még melegszik is, akkor a Földnek TÁGULNIA kell. Ez is tapasztalati tény. Bármelyik eset áll is fenn, a Föld méretei NEM LEHETNEK ÁLLANDÓK. A rendszerlogika is éppen erre világít rá, csak nem egyedi és észlelhetetlen, vagy bizonyíthatóan nem elégséges hatásokat feltételez, hanem széles sodrású, az egész rendszerre ható valós folyamatokat vesz figyelembe, amelynek a hatásai megtapasztalhatók.

A harmadik félreértés az előzőből fakad. Nevezetesen az, hogy a vékonyabb óceáni kéreg és a vastagabb kontinenslemez találkozásánál a sűrűbb, és ezért nehezebb óceáni kéreg alábukik a kontinens pereme alá, és ott újraolvad. És ennek az olvadásnak az eredménye találkozás vonalától párszáz kilométerre a kontinensen képződő vulkánok sora. A rendszerlogikai világképben ez nem történhet meg több okból sem, amint az alább kiderül. De az tény, hogy a kontinenseket a kéreg repedései mentén a széttolódás el is forgatja egymáshoz képest, ezért az egyébként is érintkező lemezek peremén feszültség keletkezik. Ez pedig azt eredményezi, hogy mind a két kéreglemez felgyűrődik. A felgyűrődés a találkozási vonaltól beljebb hoz létre alulról nyíló üreget a sátorként felgyűrődött lemez alatt. Ebbe nyomul bele a magma, és ott keletkeznek a vulkánok, ahol ez a felgyűrődés repedéssel is járt a kőzetek merevsége miatt. Ezek a feltoluló magma hűlése miatt andezit-vulkánok lesznek, azaz viszkózusabb és gázosabb anyagot lövellnek ki. Ugyanakkor a gyűrődés ettől a sávtól távolabb lefelé irányul. Itt pedig a kialakult mélyedés alját a magma alulról addig erodálja, míg az összenyomódással bezárult repedés újra létre nem jön. Ilyen helyeken hígan folyó magmát lövellő vulkánok jönnek létre, mintha a kéreg ezen a részen vékony tengerfenéki kéreg lenne, noha nem az. Csupán alulról elvékonyodott kontinentális kéreglemez.

A negyedik félreértés az, hogy a kihűlt óceáni kéreg nehezebbé válik. Olyan nehézé, hogy képes lesüllyedni a magmába. Sőt! Arra is képes, hogy maga után húzza az egész kéreglemezt, amelynek a szélét alkotja. Az ötödik félreértés ehhez kapcsolódóan az, hogy nem a magma tolja szét a lemezeket, hanem a kéreg húzza szét önmagát, és a hézagot a magma csak kitölti. SZÉP MESE! Münchausen báró talált ki hasonlókat, aki a saját hajánál fogva képes volt kirántani magát a mocsárból. Igaz, ő is csak a mesében. Ha ugyanis valami annyira könnyű, hogy egy folyadék felszínére feljön, az lehűlve sem lesz nehezebb. Nem lesz olyan nehéz, hogy vissza tudjon süllyedni a folyadékba.

A hatodik félreértés az, hogy a Föld felszínén található anyagok közül a víz aszteroidákon és üstökösökön érkezett a Földre. Szerencsére egyes tudósok már tudják, hogy milyen jelentős mennyiségű vízgőzt eregetnek ki magukból a vulkánok, és azt is, hogy milyen sok forró víz tör fel vulkanikus tevékenységek során. Sajnos, erre azt a magyarázatot kellett kreálniuk, hogy ez a víz az alábukó kőzetlemezekkel együtt a tengerből került be a kőzetek alá. Hiába, védeni kell a mundér – az alábukási teória – becsületét. Ezzel ugyan egy újabb, hetedik félreértést hoztak létre, de ez a többihez képest kicsi félreértés.

A nyolcadik félreértés az, hogy a vulkanikus, magmás eredetű kőzetek más-más anyagból keletkeztek. Ezt már fentebb tisztáztuk. Csupán a hűlési periódus hossza különbözteti meg őket. A magma ugyanaz, és ugyanolyan volt, amiből mind keletkeztek.

A kilencedik félreértés az üledékes és magmás kőzetek rétegződésének az oka. A magmás és az üledékes kőzetek fordított sorrendje az egyes gyűjtési periódusok során alakul ki, amint azt fentebb leírtuk. Nem pedig megmagyarázhatatlan kéregmozgások fordítják meg a sorrendet helyileg.

A tizedik félreértés az üledékes kőzetek keletkezésének a módja. Az üledékes kőzetek nem az élőlények vázának folyamatos kihullásával, nagy nyomás alatt keletkeznek. Valójában nem is üledékes kőzetek, hanem inkább beszáradásos kőzetek, mint a vízkő, aminek a keletkezését mindenki ismeri. Valójában a tengervíz teljes elpárolgása során jöttek létre a tengervízben oldott ásványi anyagokból, pontosan úgy, ahogyan a vízkő. Természetesen ebbe a mátrixba belekerült a tenger kiszáradása miatt elpusztult összes mészvázas élőlény váza is, de még az összes élőlény összes ásványi maradványa is. (Cápafogak, stb.)

Ehhez kapcsolódik a tizenegyedik félreértés. Nevezetesen az üledékes (beszáradásos) kőzetek kora, és a létrejöttükhöz szükséges idő. Szó nincs róla, hogy ezeknek a kőzettesteknek a vastagsága a kiülepedés idejével lenne arányos, és hogy ez évmilliókig tartott volna. Geológiai értelemben pillanatok alatt rakódtak ki, különálló események során, és a vastagságuk csupán a felőlük elpárolgott víz mennyiségével és a benne oldott ásványi anyagok mennyiségével, azaz az oldat sűrűségével arányos! Bizony! A Földtörténeti korok hosszát, amelyeket az üledékes kőzetek kirakódási sebessége alapján határoztak meg, teljesen újra kell gondolni! A Földünk nagyságrendekkel fiatalabb, mint hiszik! Számításaink szerint, ha a gyűjtési periódusok csúcsa 26.000 évenként következik be, a Föld még nincs egészen kétszázezer éves!

A tizenkettedik félreértés szintén az üledékesnek gondolt kőzetekhez kapcsolódik. Nevezetesen, a kőzetté alakuláshoz szükségesnek feltételezett nagy nyomáshoz. A rendszerlogika alkalmazásával kiderül, hogy nyomásra semmi szükség nincsen. Ismételten hivatkozunk a vízkőképződés bárki által megtapasztalható folyamatára, ahol a kővé szilárduláshoz SEMMILYEN nyomás nem kell, és nincs is jelen. Egyszerűen az elképzelttől eltérő, másfajta folyamatról, a beszáradásról van szó. Így a geológusoknak többé már nem kell a kőzetek fölé képzelniük más vastag kőzetrétegeket, hogy a szükségesnek gondolt nyomást valahogy létrehozzák, majd ezeket évmilliók alatt le is pusztíttatniuk ismeretlen hatásokkal (jéggel, vízzel, széllel), hogy a kőzetek a jelenlegi helyzetükbe, a felszínre kerülhessenek. Egyszerűen tudomásul kell venni: minden vízben oldott anyag a víz elpárolgása során, a fenéken kőzetté alakul. A módja pedig: beszáradás. Minden oldószeres ragasztó, vagy festék így működik! Még a beton is így köt meg!

A tizenharmadik félreértés a jégkorszakok oka, és a hógolyó föld elmélete. A jégkorszakokat a rendszerlogikai világképben a Naprendszer egészét érő  gerjesztési periódusok negatív szakaszai okozzák rendszeresen. Ennek során a rendszert a galaktika fő tömege az ekliptika síkjában elárnyékolja a Dinamikus Világegyetem áramló közegei elől. Ilyenkor a Nap hatása és a belső gerjesztés is egyszerre csökken le. A felszíni vizek a sarkoktól kezdve befagynak, és a víz körforgása miatt minden légköri víz oda (mint a leghidegebb helyre, a hidegpontra) csapódik le. A sarkok környékén több kilométer vastag jégréteg keletkezik, amely lassan terjed, és kúszik is az egyenlítő irányába. Sebessége azonban meg sem közelíti a gleccserek kúszási sebességét, hiszen az egész Földön hidegebb van! Teljes Hógolyó Föld a rendszerlogikai világképben soha nem jött létre, mert a korai Föld hőmérséklete a mainál jóval magasabb volt. A tizennegyedik félreértés ebben az, hogy azt feltételezik a Hógolyó Föld elmélet kitalálói, hogy a jég ilyenkor is kúszik az egyenlítő irányába, hiszen ezzel magyarázzák az afrikai kontinensen található moréna-kövek odakerülését.

Ezzel kapcsolatos a tizenötödik félreértés. Az, hogy a mozgó jég hogyan képes köveket szállítani és jellegzetes lapos aljú, állítólag jégvájta völgyeket létrehozni. Az elmélet kitalálóinak javaslom, hogy nézzék meg a visszahúzódott gleccservölgyek alját az Alpokban. Most éppen itt az ideje, mert a felmelegedés legalább láthatóvá tette, hogy még a nagy magasságból meredek szögben, gyorsan lefelé mozgó gleccserek sem csinálnak semmi olyasmit, amit nekik tulajdonítanak. Egyetlen alpesi gleccservölgy alja sincs simára csiszolva! Pedig az a kőzet eléggé puha!

És itt a tizenhatodik félreértés. Hogyan szállíthat egy gleccser köveket ki a síkságra? A rendszerlogika szerint három módon. 1) A gleccser frontja maga előtt tolja őket. Ekkor valóban létrejöhetnek a gleccser frontjának alakját mutató moréna-halmok. 2) A gleccser alá szorult különálló kövek alulról beleágyazódhatnak, és a gleccser mindaddig viszi őket, amíg alatta szárazföld van, de azonnal kiesnek belőle, amint eléri a tengert.  3) A gleccser tetejére ráesnek kövek a környező magasabb sziklákról, vagy a körbezárt sziklaoszlopokról. Ezeket a köveket a gleccser magával viheti, sőt, még a hó, és az új jég bele is ágyazhatja ezeket a gleccser testébe. Mindhárom esettel az a baj, hogy egyik esetben sem görgeti őket a gleccser, és nem is koptatja, legfeljebb egyetlen oldalukat. A moréna-halmok kövei, a nagy moréna-kövek azonban mind koptatottak! Ráadásul: egy gleccser csak olyan távolságra képes egy hegytől eltávolodni a síkra kiérve, amilyen magas a hegy, és amekkora hótömeg (friss jég) utánpótlást kap folyamatosan, hogy még a síkon is mozoghasson. A például hozott moréna-kövek azonban többnyire olyan távol vannak mindenféle hegytől, hogy oda csak 20-30 kilométer magas hegyről, és csak akkor lettek volna képesek a jéggel odakerülni, ha annak a vastagsága a hegyen is több kilométer! A rendszerlogika szerint, az előbbiekre is figyelemmel, ezeket a köveket árvíz szállította, és a lapos aljú völgyeket is egyszeri árvizek alakították ki, és töltötték fel üledékkel. Az árvizeket pedig a jégkorszakok során felhalmozódott jég olvadása, és a feltorlódott olvadékvizek gyors lezúdulása hozta létre (Lásd: Szkeblenc)

A Hógolyó Föld elméletben azonban még a tengerparttól száz kilométerekre található „moréna-köveket” is a jég vitte oda, a befagyott tenger felszínén, és ott „ejtette ki” magából.

A tizenhetedik félreértés az, hogy a nyilvánvalóan tengerfenéken keletkezett kőzetek (homokkő, mészkő) úgy kerültek a felszínre, hogy az a lemez, amelyen találhatók, valamilyen módon, lemez-tektonikai vagy szeizmikus tevékenység folytán kiemelkedett a környezetéből. A földkéreg keletkezésének bemutatásánál láthattuk, hogy erről szó sincs. Ahogyan a kontinensek közötti, vékony kéreggel borított „terhességi csíkok” periódusról periódusra növekedtek a Föld egyre növekvő felszínén, a visszahulló vizek annál kevesebb szárazföldi területet tudtak beborítani. Így kerültek szárazra a korábbi, elsősorban tengerparti területek, és az ott képződött beszáradásos kőzetek. Nem kell tehát titokzatos eredetű magma-feláramlásokat, és egyéb tündérmesébe illő okokat keresni ahhoz, hogy megértsük: nem a szárazföldek emelkedtek fel, hanem mindig a tengerszint csökkent le folyamatosan és periodikusan. Természetesen, emellett zajlanak szűk területeket érintő helyi jelenségek is, ahol valóban a lemez egy-egy kőzetdarabja mozdul el a környezetéhez képest

És ezzel kapcsolatos a tizennyolcadik félreértés. Nevezetesen az, hogy a homokkő, és a homok hol, és hogyan keletkezett. A félreértés az, hogy a tenger fenekén, egyenletesen lerakódva, üledékes kőzetként. De az is, hogy a folyók hozták őket létre. Ez nem igaz, és a tengermozgások dinamikájának ismeretében könnyen be is látható, hogy miért. Az óceán határolt. Kéreglemezekkel határolt folyadék, amely az őt határoló kőzeteket a hullámmozgással folyamatosan erodálja, azokat egymáshoz ütögetve, felaprózza. Homok, majd homokkő tehát csakis ott van ma a felszínen, ahol valamikor tengerpart, sekély tenger volt.

A Szahara sós, építkezésre ezért alkalmatlan homokja egyértelműen jelzi, hogy tengerben keletkezett. Ott valaha tengerpart volt. De nem kiszáradt, hanem levonult onnan. Ha kiszáradt volna, akkor a kiülepedő oldott anyagok a Szahara homokját is homokkővé ragasztották volna össze. Csak a hosszú ideig tartó tengerparti (tóparti) hullámverésnek van olyan hatása, amely az apró szemű homok létrejöttéhez szükséges. Különösen a kvarchomokéhoz. A korallhomok más tészta, az nem a tengerparton keletkezik. A homoksivatagokat tehát soha nem az emberi tevékenység hozza létre, hanem tenger, vagy hatalmas tó, amikor lecsapolódik. A homokkő ugyanolyan beszáradásos kőzet, mint a mészkő, de csak ott keletkezik, ahol a kvarchomokon kívül a kiszáradó tengerben más, a száradás során ragasztóként viselkedő vegyi anyagok is vannak jelen. Nyomás nincs jelen, és nem is kell a homokkő képződéséhez.

Ennek jó bizonyítéka a homokkőben – és más partközeli kőzetekben, mint az anyag és iszap – az akkor élt szárazföldi állatok lábnyomainak megőrződése. Ezek nagy nyomás esetén nem konzerválódhattak volna, de a beszáradás során olyan keménységet ért el az akkori a felszín a belekerült ragasztóanyagok segítségével, hogy a lábnyomok szó szerint belefagytak a kőzetté alakulás során. A homokba, iszapba belekerült növények (fa) kövesedése is csak akkor mehetett végbe, ha jelen voltak olyan oldatok (kovás), amelyek a fa kioldódó szerves anyagát még a kiszáradást megelőzően helyettesíteni tudták. Ez is a kiszáradásos módon való kőzetképződésre enged következtetni. Ugyanis ehhez az oldatoknak folyamatosan sűrűsödniük kellett, ami a kiszáradás tipikus jellemzője.

Szintén ezzel kapcsolatos a tizenkilencedik félreértés, a folyók állítólagos radikális felszínalakító munkája. A folyók csak igen kis mértékben, és főleg lerakással módosítják a felszínt. Hegyeket nem vágnak keresztül, és nem hoznak létre kanyonokat sem. A folyók mindig csak követik a legkisebb ellenállás helyi irányát. Amikor a medrüket megváltoztatják, akkor előbb a környezetben kell bekövetkeznie egy olyan változásnak, ami a legkisebb ellenállás irányát a korábbitól egy másik irányba teszi át. Majd ekkor fog csak arra folyni a folyó. A félreértés másik fele ezzel kapcsolatban az, hogy azokat az alakzatokat, ahol ma a folyók folynak, valóban a víz alakította ki, de nem a folyó, hanem az égből lezúduló özönvizek áradásai. Így többes számban! Merthogy minden periódus végén volt özönvíz, amikor a légkörben levő hatalmas mennyiségű víz igen rövid idő alatt visszatért a Föld felszínére. Az ilyenkor létrejövő hatalmas árak, amelyek az alacsonyabb szintű tengerek felé tartanak, hozzák létre a kanyonokat, és más, vízmosta kőzetalakzatokat. A globális özönvíz léte tehát nem legenda. Legalábbis a rendszerlogikai világképben nem az, mert van valóságalapja. Az már egy más kérdés, hogy ezt az emberiség tényleg megtapasztalhatta-e, és hány alkalommal. És az is, hogy ennek, és a gyűjtőperiódusok más katasztrofális eseményeinek (tűzeső, viharok, sziget elsüllyedése, stb.) az emlékét hogyan hagyományozhatta tovább nekünk. Ezzel a rendszerlogika nem foglalkozik, mert hitkérdés, és abban nem szabad logikát keresni.

A huszadik félreértés a földi élővilág rendszeres kihalásának oka. A tudomány szinte mindig egyedi okokat keres a kihalások mögött. Aszteroida becsapódást, szupervulkánt, hiper-hurrikánt, éghajlatváltozást, szupernóva robbanást, gammasugárzást, aminek nincs oka, és ezek kombinációját. A rendszerlogika viszont mindig egymásra épülő, az eredeti okra visszavezethető széles sodrású, periodikusan ismétlődő folyamatokat keres. Fentebb már láthattuk, hogy a tengeri élőlények szinte száz százalékának kihalását eredményezi, ha a felszíni vizek elpárolognak. Ráadásul erre, hogy tényleg ez történt, maguk a maradványokat tartalmazó kőzetek szolgálhatnak bizonyítékul. A szárazföldi élőlényekkel sem más a helyzet, csak a hatások közül meg kell keresni azt, amely például csak a nagytestű állatokra és növényekre hatott, vagy jobban hatott, mint a kisebbekre. A tengerek kiszáradása mérettől függetlenül érint minden tengeri (vízi) élőlényt, de a szárazföldön más a helyzet.

A bolygó keletkezése és fejlődése folyamatának bemutatása során nem említettünk meg minden következményét a bolygó megnövekedésének. Ezek egyike a felszíni gravitáció megnövekedése. (Megjegyzés: A rendszerlogikai világképben csak felszíni gravitáció létezik, és az is csak a nagy tömegű égitestek környezetében olyan távolságig, ameddig az égitest árnyékoló képessége hat. Ameddig az árnyékkúpja elér!) A Jupiter keletkezése kapcsán írt heves gyűjtőidőszak azonnal megnövelte a gravitációs nyomást az égitestek felszínén, akár 20-30 százalékkal is. A mainál jóval kisebb Föld enyhe gravitációjában létrejöhettek ma elképzelhetetlenül nagyméretű állatok és magas (400m) fák is. Azonban ezeknek a szövetei a kis gravitációhoz igazodó sűrűségűek voltak. Egy hirtelen megnövekedett, de tartósan megmaradó gravitációs nyomás alatt, ezek elképzelhetetlenül rövid idő alatt mozgásképtelenné válnak, és képtelenek lesznek a táplálkozásra. Szó szerint éhen halnak. Ugyanakkor a földközelben élő, és különösen a rövid lábú, lapos testű kisállatok, a rovarok és madarak minden probléma nélkül vészelik át az ilyen időszakot. Különösen, ha a nagyok kipusztulása miatt a táplálék szó szerint karnyújtásnyira hever. (Ismerünk olyan dinoszaurusz leleteket, amelyek egész fészkek és fészekaljak, valamint a költő szülők helyben való gyors elpusztulására engednek következtetni.)

Mivel nem zárható ki, hogy a gyűjtési időszak más hatása okozta a kihalásokat, vagylagosan meg kell tartani minden olyan elképzelést, amely ésszerűen, az ekkor történt folyamatokkal magyarázza a kihalásokat.

Számtalan félreértést lehetne még említeni, de akkor mi maradna azoknak, akik maguk akarják továbbgondolni, hogy mi és hogyan is történhetett a korai Földön.

Van még mit felfedezni! Példaként említhetnénk a Kelet Csendes-óceáni hátságot, vagy küszöböt, amely jóval alacsonyabb és eltérő is az Atlanti óceánt átszelő, szeizmikusan ma is aktív hátságtól. A Csendes-óceáni hátság láthatólag régen befejezte a működését, és a szeizmikusan aktív zóna a nyugati oldalának árokrendszeréhez helyeződött át. Mi lehet ennek az oka? A Google Föld térképéről erre is választ kaphatunk, ha megnézzük alaposabban a Csendes óceán aljának szerkezetét. Azt láthatjuk, hogy a Föld kérgének kelet-nyugati irányú tágulását az egész lemezen átvette a periodikus észak-déli irányú tágulás. Ezt mutatják az egyenlítővel párhuzamos vékony hátságok sora, és közöttük a lapos síkság sávok sora. Akár meg is számolhatjuk rajta, hogy hány alkalommal hízott meg a Föld. Az alacsony küszöböket a nyugodt periódusok lassú (évi 2-3 cm) tágulások, a széles sávokat a gyűjtő időszakok gyors tágulása hozta létre az egyenlítőtől északra és délre is. Íme: