A félreértett csillagok – A félreértett Nap

A Föld kialakulását és jellemzőit bemutató előző írásokban már néha ki-kitekintettünk a naprendszerbe, és magára a Napra is. A Föld további tulajdonságainak megértéséhez, különös tekintettel a mágneses terére és az elektromos jelenségeire, mindenképpen szükség van a Nap működésének részletes megértésére. Ezért ebben az írásban a Napot mutatjuk be ugyanúgy, ahogyan a Földet mutattuk be korábban. Félreértett csillagként.Az a rendszerlogikai világképben is tény, hogy a Nap a naprendszer központi égiteste. De már ebben az egyszerű állításban is van egy félreértés, amit érdemes mindjárt tisztázni. Nevezetesen az, hogy a Nap egy test, egy égitest. Annak ugyanis nagy jelentősége van, hogy milyen test is a Nap. Látszólag ugyanis a Napnak csakis a szilárd testekre jellemző határozott térgeometriai formája van: a gömb. Ráadásul forgónak látszó gömb, amit a napfoltok vándorlása a felszínén, tapasztalati úton is közvetít a szemlélő felé. A gömböt a klasszikus világképben egyébként is forgástestként szokták értelmezni, ami szintén egy komoly félreértést takar.

Nézzük meg most rendszerlogikai szemmel a kettőt együtt: a Napunk test voltát, és forgástest létét. Nos, a rendszerlogikai szemléletben a Nap sem nem test, sem nem forog. Mindez csupán látszat. De miért is? A rendszerlogika válasza egyszerű. A Nap azért nem test, mert a közegállapota alapján nem határozható meg testként. Kizárólag akkor lehet testnek tekinteni, ha az egyszerűség és az érthetőség kedvéért létrehozzuk a testeknek azt a kategóriáját, amelyet a Nap, és az összes többi csillag is, képvisel. Tegyük ezt! Ekkor, rendszerlogikai szemlélettel, a Napot áramlási testnek kell neveznünk. Ezzel az elnevezéssel egyúttal a forgásban jelentkező félreértést is tisztázzuk. Ami a Napon és a Napban zajlik, az nem forgás, hanem áramlás.

Nézzük meg, hogy milyen kritériumok alapján áramlási test a Nap. A Nap anyagát a tudomány hidrogén és hélium keverékének tartja. Ezeknek a részecskéknek a természetes közegállapota a gáznemű állapot. Kizárólag külső kényszer hatására lesznek hajlandók folyadék közegállapotba kerülni. Azaz, már folyadékként is csak kényszerfolyadékok lehetnének. Ha tudjuk, hogy a Földön a hidrogén és a hélium cseppfolyósítását csakis nagyon erős hűtéssel, nagyon alacsony hőmérsékleten lehet megvalósítani, és azt is tudjuk, hogy ha a Napban hidrogén és hélium lenne, akkor azok a hatalmas hőmérséklet miatt iszonyatosan erős gerjesztés alatt álló gázok lennének, akkor tudhatjuk, hogy a Napot nem alkothatja hidrogén és hélium, mert ahhoz túl magas a hőmérséklet. Ez egy másik nagy félreértés. A gázokról, különösen a gerjesztett gázokról ugyanis azt is tudjuk, hogy iszonyatosan nagy a feszítő erejük. Sokkal nagyobb, mint amit a bármekkora nagyságú gravitáció le tudna győzni. Az ezekből álló testek azonnal szétrepülnének. Ezt a tényt még azzal sem lehet elmismásolni, ha a hélium és a hidrogén halmazállapotát egy tündérmesei fordulattal plazma állapotnak nevezzük át, hogy a gáz voltukat, és az ebből fakadó lehetetlenségeket elfedjük. Itt is félreértésről van szó!

Ha tehát a Nap nem szilárd, és nem lehet gáznemű közegállapotú, akkor bizonyosan csak folyadék lehet. A folyadékok pedig köztudottan csak nulla-gravitációs térben vesznek fel gömbformát. (Lásd: Vízzel játszó űrhajósok az űrállomás fedélzetén.) A Napunk tehát, nulla-gravitációs térben lebegő folyadékgömb. Így lehet a Nap mégis gömb alakú, noha nem szilárd test. Ilyen elrendeződés viszont csakis egyetlen módon és egyetlen helyen jöhet létre, egy 3D örvénylés közepén!

Mindjárt meglátjuk azt is, hogy hogyan, de előbb nézzük meg, hogy ha nem hidrogénből és nem is héliumból áll a Napunk, akkor miből is van valójában. A válasz megint egyszerű: a Nap is, mint minden más égitest, az ősanyagból, a részecskesorozat legkisebb tagjából, az ősatomokból összeállt áramló folyadéktest. Csakis az anyagnak ez az összetétele képes a legnagyobb mértékű gerjesztést is kibírni anélkül, hogy összetevőire bomlana. Ugyanis nincsenek összetevői. Ő már oszthatatlan. Ugyanez van a Földünk belsejében is, csak kevésbé gerjesztett állapotban (alacsonyabb hőmérsékleten). A Napban található magas hőmérsékleten azonban nem viszkózus magmaként, hanem hígan folyós plazmaként van jelen. A plazma ugyanis nem a gázok új halmazállapota, hanem a kényszerfolyadékok erősen gerjesztett, híg közegállapota! Ezt a félreértést is tisztáztuk. A Nap NEM GÁZGÖMB!

Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a Jupiter sem az, és a gázbolygóknak nevezett égitestek sem azok! A plazmagömbnek az erős gerjesztés miatt, amely ezt a közegállapotát létrehozta, saját sugárzásai vannak, amivel a gerjesztés egy részét eltávolítja a felszínéről. Ezek egyike a fény. A plazmagömbök (csillagok) ezért világítanak. Azok az égitestek, amelyek örvényben keletkeztek, azaz gömbök, ha nem világítanak, akkor már a bekérgesedés állapotában vannak. Tehát a Naprendszer minden bolygója kicsiny napként kezdte a pályafutását, de azóta a hűlés során bekérgesedett. A bolygók tehát már bekérgesedett plazmagömbök, azaz napok, azaz csillagok. A kettős csillagrendszerek mindegyike csillagból és keletkező bolygóból álló rendszer, nem pedig kettős csillag.

Most már kitérhetünk az áramlási testek jellemzőire is. Az áramlási testek, amelyeknek még nincs szilárd kérgük, ugyanis arról ismerhetők fel, hogy lehűlve csíkosak lesznek a felszínükön folyó rendezett (lamináris) áramlásoktól. A Nap még nem ilyen, mert az egész rendszer középpontjaként hatalmas, és még nem hűlt le. A csíkos áramlási testek, mint a Jupiter és a Szaturnusz, már közel állnak a bekérgesedéshez. Anyaguk részben már folyékony halmazállapotú, amely felett sűrű, vastag gázgömb alkot légkört.

Mivel a Nap még ma is áramlási test, és még mindig az örvényrendszer középpontja, így a gerjesztés legnagyobb részét ő kapja, tehát alatta és felette egy-egy gyenge kiáramlási sugárnak (jet) még mindig ott kellene lennie. Ez táplálja az Oort felhőt a mai napig. Az Oort felhő és a Kuiper öv anyaga sodródik be az anyaggyűjtés során az ekliptika síkjában a Nap irányába, amikor anyagukat az erősödő külső beáramlás befelé kényszeríti a rendszer belsőbb régióiba. Ez verte végi meteorzáporokkal a bolygókat és a holdakat. Ettől véd meg minket a Jupiter és „kis naprendszere”, amely még mindig aktív örvénylés!

A napfoltok nem mások, mint a nap-anyag felszíni áramlási jelenségei. Hőmozgás vezérelte toroid örvények a felszín közeli napanyagban. A felszínen a toroid egyik felületének spirális fordulatai láthatók a folt szélén, mint a közép felé mutató íves hurkák. (Mint egy körbe hajlított, félig elmerült spirálrúgó!) A toroid örvény űrtengelyének felszín felé mutató vége buborékot fúj a felszíni napanyagból. Ez okozza az anyagkidobódást, amikor elpukkan. Látszik, hogy egy buborék íve mentén húzódik vissza a napanyag, amikor elpattan. Amikor az elpattanás a felszín közelében történik, a héj darabja ostorként csapódik ki a Nap felszínéből (ostorhatás). Nem mágneses “erővonalakból” áll a buborék, hanem a folyékony állapotú napanyagot fújja fel buborék formában a napfolt áramlási szele. A napfoltok üreges közepe látszik sötétebbnek a felszínnél, de nem azért, mert az hűvösebb, hanem azért, mert ott bemélyedés, örvénylyuk van, ami az árnyék miatt sötétebb.

Most, hogy az anyagát és formáját, valamint közegállapotát (halmazállapotát) tisztáztuk, rátérhetünk a látszólagos forgására. Azt már korábban bemutattuk, hogy egy folyadékgömböt csak akkor lehetséges megforgatni, ha azt egy szilárd burokba, héjtestbe helyezzük bele, és a héjtestet forgatjuk meg. Mivel a Napnak ilyen burka nincs, hiszen nem kérgesedett be, mint a Föld, ezért a Nap nem is foroghat. Mivel azonban a Nap felszínének anyaga tapasztalhatóan úgy mozog, mintha forogna, belátható, hogy az anyaga folyamatosan áramlik, amit jól jelez az is, hogy a felszínének anyaga az egyenlítője környékén és a sarkokhoz közel, nem azonos sebességgel mozog! Azaz, bizonyos, hogy áramlik, de miért, és hogyan?

A Nap – és az összes többi csillag – keletkezésének hogyanja fogja megadni nekünk erre az egyszerű magyarázatot. Már említettük korábban is, hogy a rendszerlogikai világképben minden égitest az áramló ősanyagban létrejött 3D örvénylések közepén keletkezik. Az örvénylés közepén, a tengelye mentén azonban mindenki által megtapasztalhatóan nincs anyag. Ezért a rendszerlogikai világképben az örvénylések tengelyét űrtengelynek nevezzük. (Valójában az űrtengely belseje az egyetlen valóban anyagmentes tér/hely a Világegyetemben.) Ez az űrtengely a tudományvallás hitvilága tündérmeséinek kedvenc állatfajtája, a fekete lyuk, ami ismét csak egy orbitális félreértése a világegyetem működésének, amelyből számtalan további félreértés is fakad.

Mivel még formális logikával is belátható, hogy egy örvényléstől nem lehet elválasztani a saját űrtengelyét, az nem szakadhat ki belőle, nem térhet saját pályára, és nem is vándorolhat kedve szerint a világtérben. De nem is ütközhet össze egy másik kóborló űrtengellyel. Nem nyelhet el csillagokat, nem lophat anyagot a csillagoktól, stb. Ilyet még az örvénylésekben keletkezett csillagok sem tehetnek! Ha tehát ezek után azt hallják egy tudományos ismeretterjesztő műsorban, hogy kóborló, rendszerükből kiszakadt fekete lyukakat, vagy galaxisuktól elkalandozó kék csillagokat, kék csellengőket fedeztek fel, akkor tudhatják: ezek a tündérmesék világába tartozó képzelgések, amelyek az anyag és mozgása félreértéséből fakadnak.

E kis kitérő után folytassuk a csillagok keletkezésének folyamatát. Nézzük meg, hogy miben is különbözik a kétirányú 3D örvénylés az egyirányú 3D örvényléstől. Azt hisszük, hogy az egyirányú 3D örvényléseket jól ismerjük, hiszen a Földön ilyenek jönnek létre a folyókban, és ilyenek a légkörben létrejövő hurrikánok is. Ez is egy tévedés, illetve félreértés. Még az egyirányú örvényeket sem ismerjük, másként már előre tudnánk jelezni a hurrikánok keletkezését és útvonalát. Még bennük az áramlások irányát is rosszul tudjuk, noha ott van a szemünk előtt.

A hurrikánokat szimuláló számítógépes modellekben a hurrikánokat forgó objektumoknak, és a „forgásuk” irányát a valóságban megtapasztalható iránnyal éppen ellentétes irányúnak ábrázolják. Nem véletlenül! Ugyanis félreértik a rendszert. A hurrikánok örvények, és az örvények NEM FOROGNAK! Ha forognának, akkor helyes lenne a modell, de nem forognak, tehát a modell rossz lesz. A másik általánosan elterjedt félreértés, hogy a hurrikánok tengelyében az anyag felfelé áramlik, és az ragadja magával a Földről a szétrombolt épületek anyagát. Tévedés, ami egy félreértésből fakad. A gravitációs térben létrejött minden örvénylés belsejében, az űrtengely falában az anyag lefelé, a Föld felszíne felé mozog egyre gyorsuló sebességgel az egyre szűkülő spirális mentén. A hurrikán tehát jó magyar kifejezéssel szó szerint LEcsap!

Az anyagot pedig a tornádó nem a közepén, hanem épen a szélein, a tetejéhez visszatérő külső áramlási íven ragadja magával. Ezt bárki láthatja a hurrikánokról készült filmfelvételeken. Az agyunkat azonban a gyerekkorban megtanult téves ismeretek olyan erősen kondicionálják, hogy nem vagyunk képesek meglátni a valóságot, még ha a szemünk előtt van is. Mindig csak a felét látjuk meg az örvénynek. Ugyanezért modellezik helytelenül a hurrikánokat az USA viharkutató laboratóriumaiban is, ahol nyílt lánggal égő anyag zárt térben való forgatásával, vagy üveghengerben levő víz megfestésével próbálják megérteni a hurrikánokban zajló mozgásokat. Ezek alapján a modellek alapján jelentik ki, hogy a hurrikán belsejében felfelé áramlik az anyag az űrtengely falában. Ezek a próbálkozások is a megértés hiányát, a látottak értelmezésének hiányát jelzik. Pedig pusztán már azzal is helyes eredményre juthatnának, ha a forgatási kísérletet nem henger, hanem gömb alakú edényben végeznék.

Lássuk meg végre: a 2D örvény egy turbánhoz, vagy fánkhoz hasonlító áramlási test, egy örvénygyűrű, amely a turbán külső felületén szállítja felfelé az anyagot (a vízpárát), és a belső tengelye mentén egyre szűkülő, gyorsuló mozgással szállítja lefelé, amíg az újra vissza nem ér a külső felületre. Ugyanez történik a vízben is. Az örvény spirálisan áramló közepe belül viszi lefelé a vizet (és benne az embert), és az örvény szélén hozza fel újra a felszínre, nem pedig fordítva!

Ha már képesek voltunk meglátni egy egyirányú 3D örvénylést, akkor nem lesz nehéz meglátni a kétirányú 3D örvénylést sem. Csak ki kell vonni belőle a gravitációt. Ettől mindjárt megkettőződik, és olyan lesz, mint két turbán, vagy fánk (örvénygyűrű) egymáson, amelyekben az áramlás éppen ellentétes irányú. Ezért a felső turbán tengelye a kerülete mentén begyűjtött anyagot felfelé, az alsó pedig lefelé fogja vékony sugárban kilövellni. A tengely formája pedig olyan lesz, mint két, egymással a szájuknál összefordított trombitatölcsér.

Itt van mórickarajzon is. A nyilak az áramlás irányát mutatják. A vízszintes tengely az akkréciós korong síkja. A függőleges az űrtengely iránya. Az űrtengely mentén is spirális, csak erősen szűkülő a mozgás!

Ugye, hogy ismerős a kép? Ezt ismerhetjük fel minden galaxisról és fekete lyukról készült modellben. Csak éppen azokban forgónak ábrázolják, és a gravitációmentes térben is egyirányú 3D örvényformának, azaz egyetlen turbánnak ábrázolják. Ez is a félreértés miatt van. (Jusson majd eszükbe, hogy ez a kép mennyire hasonlít egy állandó mágnes mágneses terére is, amikor a Föld mágneses tulajdonságairól szóló írást olvassák, ugyanis ott is éppen erről van szó!)

Nézzünk egy téves ábrázolást is. Íme a fantázia kvazár.

Most már elkezdhetjük elemezni a helyes képet, és a benne zajló folyamatokat, különösen azoknak az irányát. Képzeljék el, hogy gravitációmentes környezetben, egy híg gáznemű közegben, amelynek részecskéi a legkisebb ismert részecskénél, a neutrínónál is kisebbek, valamilyen külső behatás folytán egy áramlás indul meg. Az áramlás, ahogyan minden áramlás teszi, a nem mozgó közegrész határán fékeződni fog, és archimedesi spirál mentén becsavarodik, amivel azonnal létre is jön egy kétirányú 3 D örvény. Ez az örvény a szélein érintkezik a közeg nem mozgó anyagával az egyik oldalon, és az áramló közeg anyagával a másik oldalon. Ettől az ellenoldali áramlási sebességkülönbségtől kapja a hajtóerőt mindaddig, amíg az áramlás tart.

A két, egymás feletti turbánforma örvény szélein az anyagnak a mozgási sebessége még nagyon kicsi, nem haladja meg az eredeti áramlás sebességét. Azonban a spirális menetein egyre beljebb, a tengely felé kényszerülve az anyag egyre sűrűbb, az áramlás pedig egyre gyorsabb lesz. A mozgás egymáshoz kényszeríti a részecskéket, amelyek összetapadnak, és attól kezdve már ahhoz kell energia, hogy a részecskéket egymástól eltávolítsa. Mire az anyag az űrtengelyt alkotó áramlási falhoz (a trombitatölcsér széles szájához érkezik), már egy két nagyságrenddel nagyobb részecskékből áll (lásd a morfológiai részecskesorozatot), és a sebessége az eredeti áramlási sebességnek a sokszorosa.

Amikor a tölcsérhez ér, a spirális áramlás ketté válik, és az egyik áramlás a felső, a másik pedig az alsó tengelyvég irányában kezd el még jobban gyorsulva spirális pályán haladni. A tengely végét elhagyva a már sokkal nagyobb részecskékből álló gázközeg mozgása elkezd lassulni, és a nem mozgó közegrész nyomása által lassan, spirális pályán visszakanyarodik az örvénylés széléhez. A két turbánforma örvény közötti sík, ahol az anyaggyűjtés és részecske-felépülés zajlik, nem más, mint az akkréciós korong. Az örvény tengelyének alsó és felső végén egyenesen kiáramló anyag pedig azonos a JET-nek nevezett anyagsugarakkal.

Mindaddig, amíg ez az örvénylés galaxis méretű, a benne összeállt közegnek az áramlási sebessége olyan nagy lesz, hogy az örvénylés közepén nem képes égitestet létrehozni. Ekkor az örvényközép, azaz az űrtengely a fekete lyuk. A különbség csak annyi az elképzelt fekete lyukhoz képest, hogy nemcsak elnyeli, de vissza is juttatja az anyagot a körforgásba. Képzeljük csak el: Ha egy hurrikán fekete lyukának (szem) a falában a szél (áramlás) sebessége itt a Földön 370 km/h, akkor mekkora lehet egy galaxis méretű örvényközéppont körül. Akár milliárdszorosa is lehet a Földön mért sebességnek!

A fekete lyukaknak még egy aspektusára kell itt rávilágítanunk, amely szintén félreértés eredménye: a fekete lyukak állítólagos hatalmas tömegére. Gondoljanak csak bele! Egy abszolút anyag és mozgásmentes űrtengelynek hogyan lehetne tömege. Sehogyan sem! Valóságos tömege nincs is neki. Számított tömege azonban még a rendszerlogikai szemléletben is lehet. Mégpedig, az örvénylésbe bekerült, és az űrtengelyen átáramló megmozgatott anyagmennyiség teljes tömege. Azaz: egy galaxis-középi fekete lyuk számított tömege azonos lesz a galaxisa teljes anyagmennyiségének a tömegével! Ugye mennyire más így a kép? Más kérdés, hogy az ilyen nagy fekete lyukban majd csak akkor fog létrejönni égitest, amikor az örvénylés mozgása már annyira lelassult, hogy jetek formájában már nem sugározza ki az anyagot, hanem az képes az örvénylés központjában megmaradva égitestté összeállni. Ehhez viszont az is kell, hogy az anyagnak az ütközésekből származó gerjesztése se haladjon meg egy bizonyos szintet. Ennek a folyamatnak a megértése kisebb méretekben könnyebb.

Éppen ezért, most térjünk vissza a csillagok keletkezéséhez. A galaktikus örvénylés szélének és az álló közegnek a találkozásánál, az álló közegben kisebb, úgynevezett leperdülő örvények (spin-off vortices) keletkeznek már a kezdetek kezdetén is. Ezek az örvények maguk is a galaktikus örvénylés archimedesi spirálisán haladnak menetről menetre befelé a tengely irányában. Eközben maguk is pontosan ugyanúgy gyűjtik és építik fel az anyagot, mint az anyaörvényük. Ezekből a kisebb örvényekből keletkeznek a majdani galaxist alkotó csillagok. Elvileg minden örvény-spirálmenetre jut egy csillag, de eleinte az örvénylésnek csak kevés menete van. Ahogyan a csillagok kialakulnak, anyaguk összeáll, a galaktikus spirál áramlása már nem lesz képes őket tovább sodorni, és ekkor azon a spirálmeneten fognak maradni, amelyiken kinőtték a gyerekcipőjüket. Spirális pályán való közeledésük a galaxis-maghoz megáll, és a spirálisból körpálya, helyesebben igen kissé nyúlt ellipszis pálya keletkezik. (A sodrás nem más, mint az áramlási nyomás hatása a belekerült és elmozdulni képes testekre, közegekre. NEM NYOMÁS!) Ez a sodrás nyújtja meg a körpályát enyhén ellipszissé attól függően, hogy éppen a pályája melyik pontján tart az égitest (a bolygóknál is ugyanez működik) amikor találkozik az áramlással.

Most már tudjuk, hogy hol keletkeznek a csillagok, és részben azt is, hogy hogyan kezdődik a folyamat, de még nem ismerjük sem az anyagukat, sem a folyamat folytatását. Egyelőre még csak egy leperdülő 3D örvényünk van, amely maga is anyagot gyűjt a környezetéből. Vegyünk szemügyre egy ilyet. Éppen azt, amiből majd a mi Napunk lesz. Előzetesen azonban ismerkedjünk meg még egy jelenséggel, amelyet az örvénylés beindulása hozott létre. Mivel az áramlás gáznemű közegben jött létre, ezért amikor a kigyűjtés az anyagot a 3D örvényen belül megritkítja, a környező gázközeg nyomása ott kisebb lesz, ezért megindul az örvényrendszerbe a környező közeg minden irányból való sugárirányú beáramlása. Ez téríti vissza a tengelyvégi vékony anyagsugarak (jetek) kivételével az anyagot az örvénylés körfolyamatába.

Most már tényleg rátérhetünk a Nap keletkezésére. Mi is történik az örvényben? Amíg az anyag az egyre szűkülő spirálmeneteket rója, a mozgástere egyre szűkül, és egyre nő az ütközések száma. Amíg a sebesség kicsi, addig az anyag összeáll, és egyre nagyobb részecskék jönnek létre az eredetileg ősatomokból álló közegből. Minél beljebb érnek a spirálison a tengely felé, annál nagyobb részecskék jönnek létre HIDEGEN! A hőmérsékleti jelenséget létrehozó ütközések ugyanis csak akkor kezdődhetnek meg, amikor a HŐKÖZEG részecskéi már létrejöttek. Ez pedig nem más, mint a rendszerlogikai részecskesorozat mezonja, amelyből négy már a fotont alkotja. Nevezhetnénk ezt a részecskét a foton neve után inkább fotínónak is, ha így érthetőbb.

A fotínóról a félreértett anyagról szóló korábbi írásból már tudjuk, hogy már az általunk is észlelt nagyságrendbe tartozó részecske. Ebben a nagyságrendben alatta már csak a neutrínó és a tetraneutrínó van. Az tehát már bizonyos, hogy a Napunk anyagában kell lennie neutrínónak, tetraneutrínónak, fotínónak és fotonnak is, mert ezek még azelőtt keletkeztek, hogy a Nap anyagában egyesültek volna. De ezzel a folyamat még nem állt meg. Ezek a részecskék olyannyira kicsinyek, és kompaktak, hogy az a magas szintű gerjesztés, amelyre az örvénytengely falának elképesztően gyors áramlása által felgyorsítva, egymással középen ütközve tesznek szert, már nem képes őket visszabontani ősatommá.

Ezért azután a jetek anyagában a csillag keletkezése során elsősorban ezeket a részecskéket találjuk nagy sebességre felgyorsítva. Mozgásukat azonban az ősatomi közeg sugárirányú beáramlása lassítja, de még így is hatalmas távolságra jutnak el az örvény alatt és felett annak akkréciós korongjától (amely majd az ekliptika síkját fogja alkotni). Az örvényben mozgó anyag mennyisége azonban ezzel nem csökken, mert a sugárirányú közegbeáramlás még folyamatosa növeli is az örvénylésben mozgó anyag mennyiségét. Arra semmilyen támpontunk nincs, hogy az anyag hányszor járja meg ezt a körforgást az akkréciós korong széle és az űrtengely között, míg végre a csillag fellobban.

A csillag fellobbanásának folyamatában azonban semmi titokzatos nincsen. Eleinte az ősatomi közeg részecskéi, majd egyre nagyobb részecskék járták a körtáncukat az örvényben, majd ütköztek egymással a tengely közepén. Végül az eredeti részecskénél már milliószor nagyobb részecskékkel történt ugyanez, de ugyanakkora sebességgel, amellyel a kisebbek tették. Az egész olyan volt, mintha egy részecskegyorsító és ütköztető berendezés lenne, csak éppen csillagméretekben. De, amíg a kisebb részecskéknek meg sem kottyan a fényéhez közeli sebességű ütközés, addig a sokszorosan nagyobbak azt már nem bírják ki. A nagyon nagyok újra szétesnek kisebbekre, de azok, amelyek nem esnek ugyan széjjel, a gerjesztéstől kisebb részecskéket lőnek ki a feszültséget már bírni képtelen felszínükről. Azt viszont már tudjuk, hogy a fellobbanás hő és fényjelenséggel (ideértve a legnagyobb energiájú gamma fotonok kibocsátását is) járnak. Tehát, amikor a Napunk először fellobbant, az két, tengelyirányú gammafelvillanással járt. Ez a túlgerjesztett anyag első kisugárzása, amely meg is szűnik, és a csillag a már ismert alacsonyabb gerjesztésű tartományokban kezd el sugározni. Gyakorlatilag ekkortól válik láthatóvá a korábbi fekete lyuk körül kialakult égitest!

Érdekes módon ez már csak akkor következhet be, amikor az űrtengely mentén nem képes annyi anyag eltávozni, mint amennyi a középpontba az akkréciós korong síkján beérkezik. (szűk a keresztmetszet!) Ekkor az anyag, mint minden gátolt áramlásban teszi, torlódni kezd. Valójában ez az égitest keletkezésének a kezdete. Ekkor tűnik el a fekete lyuk, mert ekkor kezdi az űrtengely körül a teret kitölteni az anyag. Az örvényrendszer középpontja ettől kezdve nevezhető égitestnek. Ezt ma szupernóvának hívják. A folyamat a tömegtől függetlenül mindig ugyanígy zajlik. Minden égitest így születik. Még a bolygók és a holdak is, amint azt az előző írásban már előrevetítettük.

Ezt követően a folyamat folytatása már kevésbé vad. Ahogyan lassul az örvénylésben az áramlás sebessége, ahogyan egyre több anyag gyűlik össze a központi égitestben, úgy áramlik be egyre több anyag a rendszerbe a környezetből. De már sugárirányban, minden irányból, nem spirális áramlással, és nem csak az akkréciós korong mentén. A rendszer még nem égitest rendszer, mert csak egy égitest van benne, ezért az örvényrendszer szinte teljes perdülete és más mozgásmennyisége a központi égitestben (a csillagban) őrződik meg. Az égitest létrejöttével az akkréciós korongban a belekerült anyag benne marad, a spirális áramlás pedig keringéssé változik. Minden anyagszemcse és részecske marad azon a pályán, amelyen utoljára volt, amikor az örvényrendszer központi csillaga kialakult. Így jött létre a Napunk.

Most már nézzük meg, hogy az anyaga milyen részecskékből áll. Bizonyosan van benne ősatom, és annak tetra változata, bizonyosan van bene neutrínó és tetraneutrínó, mert azt sugároz is ki. Ugyanezért tudható, hogy van benne fotínó és foton is. Hőt és fényt is sugároz. Mivel van mágneses tere, ezért bizonyos, hogy van benne elektrínó és elektron is. Tudjuk, hogy ezeket a részecskéket a Nap belső hőmérséklete sem képes szétbontani. Viszont minden más, ezeknél nagyobb részecske feltételezése a Nap anyagában, már találgatás.

Miért is? Főleg azért, mert a rendszerlogikai szemlélet rámutat arra, hogy amit kisugároz, az nem biztos, hogy mind benne is van a Nap anyagában. Tudjuk azt, hogy a napszél tartalmaz elektronokat és protonokat, de abban már nem lehetünk biztosak, hogy a protonok nem akkor keletkeztek-e, amikor a Nap felszínét már elhagyták. Ugyanezért gyaníthatjuk, hogy sem Hidrogén, sem Hélium nem lehet benne. A magas hőmérséklet az elektronnal teljes elemeket megbontja, tehát a keletkezéshez alacsonyabb hőmérséklet kellene. Ráadásul ezek köztudottan valódi gázok, tehát nem maradnak meg zárt téri nyomás nélkül, hanem széttágulnak.

A fentiek megértéséhez itt, és most ki kell térnünk néhány komoly félreértésre a Nappal és működésével kapcsolatban. A magas hőmérséklet SOHA NEM keletkeztet anyagot, hanem az összetett anyagot MINDIG MEGBONTJA. (tapasztalati tény) Minél magasabb a gerjesztés, annál kisebb összetett részecskét képes szétszedni. Ugyanúgy, ahogyan a robbanás SOHA NEM KELETKEZTETI az anyagot, hanem MINDIG PUSZTÍTJA. (tapasztalati tény) Ebből következően a hőmérsékleti gerjesztés szintje az, ami meghatározza, hogy mekkora és mennyire összetett részecskékből állhat egy forró égitest. Azt pedig közvetlen méréssel nem tudjuk, hogy a Nap belsejében mekkora a hőmérséklet.

De akármekkora is, az bizonyos, hogy ott FÚZIÓ NEM ZAJLIK. Semmilyen fúzió! A fúzióról ugyanis pontosan tudható a természet megtapasztalható működéseiből, hogy NEM ENERGIATERMELŐ folyamat! A fúzió MINDIG hűlés során jön létre. (Gondoljunk az összetett molekulák keletkezésére, vagy a kristályosodásra.) Ezért tehát a Nap „fűtéséről” bizonyosan nem fúzió gondoskodik. Hidrogénből Héliummá alakulás pedig különösen nem állhat a fűtés hátterében. De még csak nem is nukleáris bomlási folyamatok. Ahhoz ugyanis előbb nagy tömegszámú elemeknek kellene keletkezniük. De legalább a héliumnál nagyobbaknak. Az viszont lehetetlen magas hőmérsékleten. A Nap keletkezésével és működésével kapcsolatos jelenlegi elképzeléshalmaz egésze egy nagy félreértés!

A Napot ráadásul nem kell fűteni! A fűtést a rendszer közepe felé áramló közegek beléje csapódó részecskéinek energiája folyamatosan szolgáltatja. Sőt, még hizlalja is a Napunkat. Ugyanúgy, ahogyan a Földet is. Csak a Nap képes a „súlyát” tartani, mert a felesleget mindig ki is sugározza. (Egyébként ez az anyag egyik általános jellemzője nagyságrendtől és tömegtől függetlenül. Azt a gerjesztést, amelyet már nem képes elviselni bomlás nélkül, a felszínéről kilökött kisebb részecskék útján távolít el magától.)

Végezetül: a Nap és a Föld közötti, Nap körüli térben észlelt olyan elemek, mint az oxigén, a szén, a neon bizonyosan nem a Napban keletkeztek. Semmi nem zárja ki viszont annak a lehetőségét, hogy a Nap körül, a Nap sugárzásának hatására keletkezzenek a térben, ahol a gerjesztés szintje már a keletkezésükhöz szükséges szint alá csökkent. A Nap becsült felszíni hőmérséklete (4500-7000 fok) alapján rendszerlogikailag az sem kizárt, hogy a Nap felszínén keletkezzenek (de nem benne!), amennyiben a Nap-légkör hőmérséklete nem haladja meg a bomlásukhoz szükséges hőmérsékletet.

Most már csak az maradt hátra, hogy tisztázzunk néhány még fennmaradt félreértést, és egyúttal el is búcsúzzunk a félreértésekből született tündérmese szereplőktől.

Az elemek, és különösen a nehezebb elemek keletkezésének az a teóriája, hogy azok szupernóvák robbanása során kerültek el a Földre, és mindenhova máshova, ahol megtalálhatók, egyszerűen félreértés. A természet működésének a halmozott félreértése. Először is: Nincsenek szupernóvák, csak fellobbanó, azaz sugárzásukat most kezdő csillagok. Másodszor: Az elemek nem a csillagokban keletkeznek, hanem a hűlő égitestekben. Harmadszor: A csillagok soha nem robbannak fel. Csak szép lassan kihűlnek, ahogyan minden más meleg test is teszi.

Nézzük meg, hogy mit is jelent a fentebb emlegetett „nulla-gravitációs” tér. És milyen hatás érvényesül vajon ott, ahol valami mégis gömbbé formálja a folyadékokat? Ha konvencionálisan nézzük a gravitáció működését, akkor arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy ahol nincs jelen tömeg, ott nem lehet jelen a gravitáció sem. Mivel azonban ott is észlelhetők hatások, ahol tömeg észlelhetően nincs jelen, ezért a gravitációt (mint megszemélyesített, és önálló tulajdonságokkal felruházott virtuális „dolgot”) újabb képességgel, a végtelen hatótávolsággal kellett felruházni. Ez a tévképzet viszont oda vezetett volna, hogy a világegyetemnek végül össze kellett volna húzódnia. De mivel láthatólag nem teszi, ezért – és azért, hogy végül szét se táguljon a képzelt világképben – kellett találni olyan anyagot, amely a gravitációval ellentétesen hat. Ezt pedig a sötét anyagban találták meg. Ilyen állatfajta ugyan nem létezik, de láthatjuk, hogy még a hamis logikával is eljutottak végül oda, hogy újra feltalálják az étert, amelyet egy másik félreértés miatt korábban száműztek a világképükből.

A rendszerlogikai szemléletnek ilyen problémái nincsenek. Mindenütt, ahol hatások vannak, ott mozgó anyag van jelen. Akkor is, ha nem tudjuk észlelni. És csak akkor nem tudjuk észlelni, ha az gáz állapotú közeg, amelynek részecskenagysága a jelenlegi észlelési küszöb alatt van. A rendszerlogikai világképben ilyen közegek töltik ki mind a Statikus, mind a Dinamikus (mozgó) világegyetem részt. Ahol hatások észlelhetők, ott ezek a közegek mozognak is (konvencionálisan: „energiájuk” van). Azaz, hatni képesek az észlelhető anyagra, amely viszont hatni képes ezeknek a közegeknek a mozgására. De nem aktívan, hanem passzívan! A sűrűségével képes árnyékolni, eltéríteni és szűrni ezeknek a közegeknek az áramlásait. A gravitációhoz tehát beláthatóan két dolog szükséges: sűrű anyagú testek és áramló közegek (egyazon térrészben és egyidejűleg) amelyek egymásra hatnak.

A nulla gravitáció tehát a rendszerlogikai szemléletben azt jelenti, hogy vagy az egyik, vagy a másik szükséges dolog nincs jelen az adott térrészben. Amikor a gravitációmentesnek gondolt térrészbe sűrű anyagot, a példánkban folyadékot, viszünk be, és azt látjuk, hogy a korábbi alakját gömb alakúra változtatja, akkor a fentiek értelmében ebből azonnal tudható, hogy ott jelen vannak áramló közegek, amelyek áramlásait az oda vitt anyag elárnyékolja az ellentétes irányú áramlások elől. De az is rögtön világos lesz a gömbformából, hogy ennek az észlelhetetlen anyagnak az áramlása ebben a térrészbe minden irányból egyenletesen érkezik.

A Nap örvényrendszerben való keletkezésének megértése után az is világos lesz, hogy ilyen térrész csak egy korábbi örvényrendszeren belül létezik, ahova a környező, észlelhetetlen gázközegek anyaga azért áramlik be minden irányból, mert az örvénylés az anyagot onnan kigyűjtötte, és égitestekbe sűrítette össze. A kigyűjtött, égitestek közötti térrészben tehát vákuum keletkezett, amelyet a környező közegek anyaga igyekszik kitölteni, és a vákuum közepe (az égitest) irányába minden irányból egyenletesen beáramlik.

Ebből következően: ahol ilyen örvényrendszerek nincsenek a Dinamikus világegyetemben, ott az észlelhetetlen gáznemű közegek áramlása sem centrálisan irányított, hanem egyirányú. Abba az irányba áramlik a közeg, amelyik irányba a dinamikus térrészt keletkeztető hatás eredetileg az áramlását megindította. Ebből viszont az következik, hogy egy galaxison belül az áramlás fő iránya attól függ, hogy a csillag és örvényrendszere hol, milyen távolságban van a galaxis központjához képest. De az is következik, hogy a galaxisok közötti világtérben NINCS GRAVITÁCIÓ, noha áramló közeg ott is van jelen. Ott, az egyirányú áramlás miatt még akkor sincs gravitáció, ha az áramlásba sűrű anyagot helyezünk. A gravitáció helyett ott SODRÁS, az áramlások tipikus, megtapasztalható jelensége lép fel ilyen esetekben. A közeg magával fogja sodorni a testet az áramlása irányában, és mindaddig fogja gyorsítani, ameddig az el nem éri a közeg saját sebességét. (Ezt a jelenséget már észlelték, és sötét áramlásnak, sötét sodródásnak nevezik.)

Magyarra lefordítva: A bolygóközi, a csillagközi és a galaxisközi térben az észlelhetetlen közegek áramlása nem ugyanolyan. Éppen ezért bennük a hatások terjedésének sebessége is helytől függően különböző. (Ezt érdemes megjegyezni, mert a félreértett hullámoknál még szó lesz róluk.) Azt is érdemes észrevenni, hogy a „nulla gravitáció”, és a „nincs gravitáció” nem ugyanazt jelenti!

Végül pedig vegyük sorra azokat a tündérmese szereplőket, akiktől végleg búcsúznunk kell, mert nem mások, mint a meg nem értés okán létrejött kitalációk.

1) Búcsúzzunk el a robbanástól, mint anyagot, teret és időt keletkeztető jelenségtől, mert a robbanás mindig rombol, de soha nem épít. Felrobbanni ráadásul csak az olyan anyag képes, amelyben lefojtott gázosodás miatt hatalmas gáznyomás épül fel valamilyen külső gerjesztés hatására, és csak akkor, ha az le is győzi az összetartó erőket! A csillagok tehát nem ketyegő időzített bombák, amelyek valamikor majd biztosan felrobbannak, csak éppen nem tudni, hogy mikor.

2) Búcsúzzunk el a valóságosan létező időtől, amely csak egy segédfogalom a valóságot meglátni képtelenek számára. De ne búcsúzzunk az egyidejűségtől, amely nélkül egyetlen kölcsönhatás sem jöhetne létre. Csak ne mint valóságosan létező, önálló entitásként gondoljunk rá, hiszen az is csak segédfogalom.

3) Búcsúzzunk el az üres tértől, mint önállóan létező dologtól. Segédfogalomként a vákuum, mint légmentes, vagy légritka teret jelentő foglom, megmaradhat. Tőle nem kell búcsúznunk, ha nem akarjuk mindenáron a teljes ürességhez társítni, amely szintén nem létező állapot.

4) Búcsúznunk kell a fekete lyukaktól, az eseményhorizonttól, az anyagot gravitációsan megnyújtani képes hatásuktól, az idő eltorzításától, és az összes más, nekik tulajdonított varázslatos tündérmesei képességtől és tulajdonságtól. Semmi ilyesmire nem képesek. Nem képesek például anyagot sem lopni egy csillagtól. Nem kell azonban búcsúznunk tőlük, mint  örvényközéppontoktól. És, ha valaki kérdezné, hogy hova lesznek a fekete lyukak, amikor az égitest kialakul, akkor annak a válasz az: nem tűnnek el, csak be vannak falazva a csillag, vagy a bolygó belsejébe. Körülöttük jön létre az égitest. A Napban csillag méretű, a bolygókban bolygó méretű, a holdakban pedig hold méretű fekete lyuk van “befalazva”. Minden fekete lyuk mérete attól függ, hogy a dinamikus világegyetemet keletkeztető első örvénylésnek hányadik leperdülő örvényének a közepe. A leperdülő örvények ugyanis  mindig egy nagyságrenddel kisebbek, mint az anyaörvényük volt. Ha tehát a Holdunk bolygóként keletkezett, és a Föld csak befogta, akkor bolygóméretű fekete lyuk van a közepén. Ha viszont eleve holdként keletkezett, akkor egy nagyságrenddel kisebb a fekete lyuk is benne.

5) Búcsúznunk kell a sötét anyagtól, amely távolítja a világegyetem objektumait. Nem kell viszont búcsúznunk a jelenleg még észlelhetetlen gáznemű közegektől.

6) Búcsúznunk kell a sötét energiától, sőt magától az energiától is, mint az anyagtól elválasztott, valóságosan létező dologtól. Megmarad viszont helyettük az anyagnak a tőle elválaszthatatlan mozgása, és az észlelhetetlen gázközegek mozgása.

7) Búcsúzzunk el örökre az antianyagtól, és a hozzá fűződő teljes mesevilágtól. Törődjünk bele, hogy a mesék sárkányölő kardjával esik egy kategóriába.

8) Búcsúzzunk el örökre a standard modelltől és a részecske állatkert összes tagjától. Kivételt képeznek ez alól: a neutrínó, a foton, az elektron és a proton. De már a gluon, a kvarkok családja, a különböző neutrínók, a müon, a tau, a bozonok, sem  úgy mint részecskék, és úgy sem, mint ezek kategóriái, nem léteznek. De nem léteznek az állítólagos töltött részecskék ellenpárjai sem. Sőt! Soha nem is léteztek, csupán a meseírók képzeletében.

9) Búcsúzzunk el örökre a furcsa anyagtól, amely csak a furcsa logika és a furcsa gondolkodás furcsa terméke.

10) Búcsúzzunk el a szupernóváktól, a robbanó, haldokló csillagoktól. Itt maradtak nekünk helyettük a valóságosan létező, születő és fellobbanó csillagok, amelyek semmiben sem különböznek egymástól akkor sem, ha száz vagy millió naptömegűek is.

11) Búcsúzzunk el a haldoklásukban misztikusan felfúvódó vörös óriásoktól és a helyükön maradó fehér törpéktől. A csillagok nem így halnak meg. Egyszerűen kihűlnek, mint minden más forró test teszi hideg környezetben.

12) Vegyünk búcsút a barna törpéktől is, akik nem mások, mint a hűlésük során a bekérgesedés kezdetén tartó égitestek.

13) Vegyünk búcsút a galaxisukból „kiszakadt” kóborló csillagoktól. Ők is a mesék birodalmába tartoznak ugyanúgy, mint a kóborló és összeütköző fekete lyukak. Olyanok ők, mintha Münchausen báró azt mesélné, hogy: a bal karom a kezemmel elment sétálni, én meg közben itthon maradtam.

14) Vegyünk érzékeny búcsút a képzelet hatalmasaitól: a kvazároktól, a pulzároktól, a magnetároktól, a kollapszároktól és hasonszőrű társaiktól. Nem hatalmasok ők, és nem is haldokolnak, nem is robbannak fel, de még csak magukba sem omlanak önnön hatalmas gravitációjuktól. Mindegyikük normális csillag, a csillagfejlődés valamelyik fázisában. Annak, hogy mekkorák, és mekkora örvény középpontjában jönnek létre, semmi jelentősége nincs, csak a mindenütt és mindenben a legnagyobbat keresők elméjében.

15) Vegyünk érzékeny búcsút a forgástól, mint a csillagok és a galaxisok tipikus mozgásformájától. De hagyjuk meg a forgást a már testté alakult égitesteknek. Az az ő jellemzőjük.

16) Búcsúzzunk el a tévképzettől, hogy a csillagokat a gravitáció tartja össze. Ők csak keletkeztetik a gravitációt azzal, hogy létrejönnek, de nem a szülőanyjuk. Kikérnék maguknak, ha képesek lennének rá.

17) Vegyünk örökre búcsút a görbült tértől, a téridőtől és a hozzájuk kapcsolódó mondakörtől is. Nem mások ők, mint az emberi meg nem értés legmagasabb fokának agyszüleményei.

18) Vegyünk érzékeny búcsút a sokat ígérő féregjáratoktól is, amelyeken keresztül távoli világokat látogathatnánk meg rövid idő alatt. Ők is csak a tündérmesék világába tartozó görbült térnek a vadhajtásai.

19) Vegyünk örökre búcsút a neutroncsillagoktól. Ők különösen nagy félreértés szüleményei. Konkrétan, az anyagfelépülés totális félreértésén alapulnak. Az anyag legnagyobb sűrűségét a sűrű anyagból álló legkisebb részecskék legszorosabban illeszkedő szerkezete hozza létre. Minden nála kisebb részecske sűrűbb anyagot képes létrehozni nála. A tisztán neutronokból álló anyag tehát nem lehet a legsűrűbb. Ráadásul ilyen anyagból álló csillagok nem is jöhetnek létre.

20) Búcsúzzunk el a nukleáris folyamatoktól, mint a csillagokat fűtő energiaforrástól. A csillagok ugyan belülről melegszenek, de a hatás kívülről érkezik. Önmagukat nem képesek fűteni. A csillagok sem elsőfajú örökmozgók, amelyek önmagukból nyerik az energiát. Az mindig kívülről érkezik, és most már azt is tudjuk, hogy honnan és hogyan. Ráadásul nem is jöhetnek létre bennük a nukleáris fűtéshez szükséges elemek.

21) És búcsúzzunk el a fúziótól is, legalábbis abban a formában, ahogyan a fizikusok elképzelik. Nem létezik hatalmas hőmérsékleten, és nem is energiatermelő, vagy raktározó folyamat. Hűlés során viszont létrejön az anyagok fúziója. Ezért el kell búcsúznunk a magas hőmérséklettől is, mint a bonyolult anyag keletkeztetőjétől, felépítőjétől. A magas hőmérséklet (erős gerjesztés) ugyanis csak rombolni, az anyagot szétszedni képes ugyanúgy, mint a robbanás. A hő csakis akkor szükséges a folyamatokban, amikor a már létrejött anyagokat meg kell bontani, hogy majd a hűlés során más anyagokkal egyesülhessenek. A kémiában és a természetben így is működik!

22) Vegyünk végleg búcsút az egyszerre keletkezett csillagrendszerektől. Az örvényrendszerekben belülről kifelé építkezve folyamatosan keletkeznek az égitestek. A csillaghoz legközelebbi égitest a legöregebb, a legtávolabbi pedig a legfiatalabb. A keletkezésük pedig periodikusan ismétlődő, amikor a csillagrendszer a galaxisának mozgása miatt a megfelelő helyzetbe kerül.

23) És felejtsük el végleg a Higgs bozon kergetését, amely elérhetetlen vágyálom. Különösen azzal a módszerrel, ahogyan keresik. Bármit találnak is, az biztos, hogy nem a Higgs bozon lesz. Olyan állatfajta, amilyennek megálmodták, ugyanis nem létezhet. Ezzel az erővel fiók-sárkányt is keltethetnének Merlin elveszett varázslatai segítségével. Még olcsóbb is lenne.

24) És felejtsük el azt az elképzelést is, hogy a Napunk másodlagosan, azaz más, felrobbant csillagok maradványaiból keletkezett csillag. De felejtsük el azt is, hogy a naprendszer bolygói egyszerre keletkeztek, vagy esetleg a Vénusz és a Jupiter keletkezett előbb, és ezek hatására jött létre a többi.

Végezetül tegyünk fel és válaszoljunk meg egy pár, bizonyára sokakat érdeklő kérdést. Át lehet-e repülni egy fekete lyukon, és vajon a gravitációja megnyújtja és szétszakítja-e az áthaladó testet? Lehet-e egy fekete lyukat gravitációs ugrásra használni?

A rendszerlogikai válasz egyszerű: Igen, át lehet a fekete lyuk belsején haladni éppúgy, mint ahogyan felülről bele lehet ereszkedni egy tornádó szemébe is minden probléma nélkül. Belül ugyanis semmilyen olyan heves hatás (áramlás) nincs, mint az űrtengely vadul áramló falában. Még gravitációs hatás sincs, azaz a gravitáció ott nulla. Mivel pedig a gravitáció egy áramlás sodrásának az eredménye, ha nem vagyunk a sodrásban, akkor nem is hat ránk.

De a sodrásnak más tulajdonsága is van. A belekerült anyagnak minden részecskéjére egyformán hat, mert nincs olyan pontja, amelytől távolabb gyengébben, közelebb pedig erősebben hatna. Úgyhogy, a gravitációs sodrás nem fogja megnyújtani, se szétszakítani a beléje került testet.

És igen! Elméletben a rendszerlogika szerint is lehet gyorsításra használni egy fekete lyukat. Ha nem is gravitációs gyorsításra, de áramlási gyorsításra igen. Ha ugyanis a fekete lyuk akkréciós korongjának az űrtengely fala felé haladó áramlásába be tudnánk valahogy jutatni egy testet ott, ahol az áramlás sebessége még nem túl nagy a számára, akkor az áramlás azt is addig fogja gyorsítani, amíg az űrtengely végére érve közel fénysebességet el nem ér, és a jet anyagával együtt ki nem dobódik. Ez úgy képzelhető el, mintha a folyó egy hatalmas örvényének nem a lassú áramlású szélébe, hanem a lyukja közelébe dobnánk be egy falevelet, vagy parafadugót. Oda, ahol a sodrás gyorsító hatása már erősen képes rá hatni, és magával tudja ragadni.

Már csak olyan galaxis-magot kell keresnünk, amelynek a tengelye éppen a kívánatos irányba mutat. A játék éppen úgy működik, ahogyan az embert az örvény a folyó fenekén kidobja. Nem ördöngősség túlélni, csak eleve számítani kell rá. Szóval, nem reménytelen dolog a nagy sebességű űrutazás, ha a misztikus féregjáratok ki is estek a képből. A valóság mindig csodálatosabb, mint az elképzelt valóság, csak meg kell látni.

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

2 hozzászólás - “A félreértett csillagok – A félreértett Nap”

  1. Sanyi szerint:

    Sziasztok,
    ezt ki írta? alá tudja támasztani a fenti állításokat?

    [Reply]

    Eördögh Árpád Reply:

    Én írtam. Közvetlenül megtapasztalható tények támasztják alá, amik a cikkben is szerepelnek.

    [Reply]

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia