Félreértett galaxisok, félreértett Világegyetem

Ha már a bolygók és a csillagok félreértett keletkezését, kialakulását és folyamatait érintettük, nem hagyhatjuk abba, amíg a világegyetem legnagyobb objektumain, a galaxisokon keresztül el nem jutunk a Világegyetem egészéig. Ennek során lehetőségünk lesz arra, hogy a korábbiakban nem tárgyalt félreértéseket is tisztázzuk, és végre visszatérhessünk földközelbe, a minket legjobban érdeklő, és legjobban érintő dolgokhoz, hogy majd végül eljussunk magához az élethez is.A galaxisokról a félreértett csillagoknál már ejtettünk néhány szót, de a galaxisokban zajló folyamatok annál bonyolultabbak, hogy ennyiben hagyhatnánk. Míg a csillagok és jelenségeik – a nagyságuktól függetlenül – mindig ugyanazok, a galaxisok esetében sok olyasmit is láthatunk, amely magyarázatra szorul. A csillagoktól eltérően a galaxisoknak ténylegesen is több fajtája létezik, amelynek oka – rendszerlogikai értelmezésben – mindig a környezeti feltételek eltérő volta. De milyen környezete lehet egy galaxisnak, amit nem ismerünk, és nem is észlelünk?

Bármilyen meglepő, de a galaxisok környezete nem más, mint maga az Univerzum. Ebből következően az Univerzum maga sem mindenütt egyforma, még a galaxison kívüli térben sem. Ennek egy vonatkozását, a statikus Univerzumban létező dinamikus részt, már említettük más írásokban, amit itt fogunk részletesen kifejteni. És azt is tisztázzuk majd, hogy létezhet-e több Univerzum, azaz Multiverzumban élünk-e, vagy Univerzumban. Létezhetnek-e párhuzamos világok, és ha igen, akkor hol? De még azt is, hogy van-e, és lehet-e egyáltalán fekete lyuk a Világegyetem közepén? Vagyis: Van-e a Világegyetemnek közepe?

Vizsgáljuk meg először a galaxisokat. Ránézésre azt mondhatnánk, hogy a galaxisok nem mások, mint csoportba, szerkezetbe rendeződött csillagok. Másként szemlélve úgy is tekinthetnénk rájuk, mint olyan csillagrendszerre, amelynek nincs központi csillaga, hanem annak a helyén egy szuper-nagy tömegű fekete lyuk van. Ez azonban még mindig csak a látszat. Ha azonban már tudjuk, hogy a csillagok és rendszereik ugyanannak az örvénynek a részei, akkor másként kell néznünk a galaxisokat is. Különösen, hogy a galaxisok többségének már a formájáról is látszik az, hogy örvénylésről van szó, míg a csillagokról ez nem mindig mondható el.

Induljunk ki tehát abból, hogy – legalábbis eleinte – a galaxisok is örvényrendszerek. Mivel az örvénylést soha nem a közepén kialakuló űrtengely hozza létre, hanem a peremének áramlása és a környező közegek kölcsönhatása formálja örvénnyé az áramló közeget, amelynek a közepén majd létrejön az űrtengely, a galaxisok tárgyalását sem kezdhetjük a fekete lyukkal. A fekete lyuk ugyanis nem oka a galaxis létének, hanem következménye a világegyetem közegei létének és mozgásának.

Ezért egy rövid időre ugorjunk vissza, gondolatban, a félreértett anyagnál tárgyalt részecskesorozatunkhoz, amelynek tagjai a Világegyetemben található közegeket alkotják. A még nem észlelt részecskék és a már ismert neutrínó alkotják a még nem észlelt közegeit a Világegyetemnek. Ezek a közegek ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, mint minden anyag. A nem észlelt közegek mindegyikének a közegállapota gáznemű, tehát bennük igen nagy sebességű mozgásokra van lehetőség. Annál nagyobb sebességűekre, minél kisebbek a közeg közegalkotó részecskéi, mert annál „hígabb” a gázközeg, minél kisebb részecskék alkotják. Ebből az következik, hogy a részecskék közötti szabad úthossz annál nagyobb lesz, és az, hogy a szabad úthossz az, amely a közegen belüli mozgások sebességét meghatározza.

Azt is említettük már, hogy minden közegnek vannak határsebességei. Egyrészt van a helyváltoztató mozgásnak az a sebessége, amelyet a közeg részecskéje a saját közegében mozogva nem képes meghaladni. Ezt a sebességet egyértelműen a szabad úthossz határozza meg. Mivel a zavarok terjedésének az adott közegben elérhető legnagyobb sebessége a közeg részecskéinek határsebességétől (azaz a szabad úthossztól) függ, a zavarok terjedésének határsebessége azonos a részecskék határsebességével.

Ezt a sebességet azonban egy adott gáznemű közeg részecskéi egyenként és csoportban (sugárnyaláb) meghaladhatják, akár sokszorosan is, ha és amikor nem a saját közegükben, hanem annál hígabb (nagyobb szabad úthosszal rendelkező) közegben haladnak. Ezt a sebességet a hígabb közeg belső határsebessége fogja csak korlátozni. Ezt nevezzük a rendszerlogikai világképben sugárzási határsebességnek.

Ugyanakkor, amikor a részecskék közeget alkotnak, akkor a közegnek, mint egésznek is vannak saját mozgásai. Ezek az áramlások. Az áramlások nem mások, mint egy adott közegben ugyanannak a közegnek elkülönülten mozgó részei. Mivel ezek a mozgások a az őket határoló, nem mozgó közegrészek által fékezettek, ezek sebessége jóval kisebb lesz, mint a részecskék helyváltoztató mozgásának, vagy a zavar terjedésének határsebessége az adott közegben. Ezeket nevezzük áramlási sebességeknek. Azért többes számban, mert ugyanannak a közegnek, a mozgás típusától függően több határsebessége lehet.

Megjegyzés: Itt nem a hőmérsékleti vagy másfajta gerjesztés alatt álló közegeknek a gerjesztetlen állapottól eltérő, attól nagyobb sebességére gondolunk, mert az nem eltérő mozgásállapot. Belátható, hogy ilyenkor csupán arról van szó, hogy a közeg részecskéi a gerjesztéstől nagyobb mozgásmennyiségre tesznek szert, a közegüket tágítják, miáltal a szabad úthossza megnő, és nagyobb sebesség válik lehetővé. Ebből azonban az következik, hogy noha a közegek részecskéinek határsebessége mindig a szabad úthossztól függ, de ha van olyan hatás (gerjesztés), amely azt képes megnövelni, a közegre jellemző határsebesség is meg fog nőni. Mivel ez minden olyan közegre és minden olyan részecskére érvényes, amely szabad úthosszal rendelkezik, ezért a fényre is érvényes. A fény sebessége is a közeg és annak aktuális szabad úthossza függvényében változik. Más kérdés, hogy ezt az összefüggést felismerni egy állandó határsebességű közegben élve, azt kizárólag belülről szemlélve, nem lehetséges. De éppen erre való a rendszerlogika, amely szélesebb látókört tesz lehetővé.

Az áramlások határsebességei tehát a következők: 1) minden irányból fékezett áramlási határsebesség; 2) egy irányban fékezetlen áramlási határsebesség; 3) egy irányból fékezetlen, és egy másik irányból gyorsított áramlási határsebesség. Az általunk ismert áramlások többsége az első kategóriába tartozik.  A második kategóriába tartoznak a fennmaradó köráramlások, ahol a haladás irányában többé már nem lép fel fékező erő. A harmadikba tartoznak az örvénylések, ahol az örvény egyre szűkülő menetein az áramlás csak az egyik irányból (a lassabb íven) fékezett, míg a másik irányban (az áramlást a másik irányból határoló szűkebb íven) éppenséggel gyorsított. (Ennek a jelenségnek később, a keletkezett égitest keringési és/vagy forgási irányára lesz hatása!) A gyorsítás miatt egy örvény áramlása folyamatosan gyorsul a középpont felé haladva. (Ezt észlelhetjük a földi légkörben is. Örvénylés hiányában a szél sebessége nem haladja meg a 160 km/h értéket, míg egy spirálörvény (hurrikán) falában a 370 km/h értéket is elérheti.) Ezért lesz eltérő a közegáramlás határsebessége az egyenes vonalú és a spirális mozgások esetében.

A galaxisok, a csillagok, a bolygók és a holdak ilyen örvénylő – spirális pályán egy középpont felé tartó – áramlásokban születnek meg. De milyen is ez a spirális pálya? Itt mindenképpen fel kell tenni ezt a kérdést, mert a galaxisok látható alakja erre egyértelműen okot ad. Vajon archimédeszi vagy logaritmikus spirálról van-e szó? A kérdés jogos, mert a spirálgalaxisok alakja láthatólag inkább a logaritmikus spirálra hasonlít. De ez is csak a látszat, aminek a feloldásához a földi örvényekben mozgó testek tanulmányozása adhat nyomravezető információt. De nem a mesterségesen, forgatással létrehozott örvények, hanem a folyókban kialakuló lassan visszaforgó örvénylések.

Amikor ugyanis egy ilyen örvénylésbe szórt, a víz tetején úszó, az örvénylés spirális meneteinek sodrásával mozgó sok-sok falevél elrendeződését megfigyeljük, a következőket tapasztalhatjuk. Ugyan a falevelek egy archimédeszi spirál mentén közelednek a közép felé, mégis egy több (páros számú) karú logaritmikus spirál alakjában rendeződnek el az örvény sima felszínén. És éppen ezt látjuk a spirálgalaxisok esetében is. Az archimédeszi spirál alakú áramlás sodrásában „úszó” csillagok páros számú, logaritmikus spirálkarba rendeződnek el.

Ezt a jelenséget megértve már továbbléphetünk a galaxisok más jellemzőire is, amelyeket a csillagok keletkezésénél nem tárgyaltunk, noha azoknál is jelen van. Ezek egyike a központi égitest kialakulása. Azt a korábbi írásokból már tudjuk, hogy a fekete lyukak nem végtelen sűrűségű égitestek, amelyek azért nem észlelhetők, mert még a fény sem képes megszökni a felszínükről a hatalmas gravitáció miatt, hanem az örvénylés űrtengelyei. Ez csak félreértés. De nem is szuper-nagy a tömegük, csupán azért tűnhet annak, mert a galaxist létrehozó örvénylés teljes áramló anyagmennyisége rajtuk megy keresztül.

Ez nem jelenti azt, hogy a csillagok is átmennek majd egyszer a galaxis közepén levő fekete lyukon. Amíg ugyanis az örvénylés egésze aktív, addig a galaxis nem galaxis, és nem is látható. Addig csupán egy elképzelhetetlenül nagy örvény az Univerzum számunkra észlelhetetlen közegének óceánjában. Amikor pedig már galaxisként látjuk, akkor már nem örvény, csak annak a végterméke. Mint ahogyan a Naprendszer sem örvény már. Az örvénylés spirálisai ugyanis közeg hiányában nem maradhatnak örvények, hiszen az örvény a szabad úthosszal rendelkező közegek áramlási jelensége. Ahol nincs már ilyen közeg jelen, ott nem létezhet örvény sem.

A látható galaxisok tehát 3D örvényben keletkezett keringő rendszerek, amelyekben a kigyűjtött anyagcsomók között nincs többé ott a középpont felé spirális mentén áramló közeg. De még nem tartunk itt. A galaxisunk még nincsen készen. Vannak még olyan jelenségek, amelyek a keletkezés folyamatában jönnek létre, és amelyeket nem tárgyaltunk meg.

A csillagkeletkezésnél leírt módon folyik a galaxisokban is a keletkezés folyamata. Azaz: a galaxist majdan létrehozó örvény mindenkori peremén a mozgást az Univerzum láthatatlan közegei a külső oldalról fékezik. Ez leperdülő örvényeket (egy fordulaton legalább egyet) hoz létre, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy csillag keletkezzen belőlük. (Azok leperdülő örvényei pedig bolygókat, azoké pedig holdakat hoz létre.) Ugyanakkor, a spirális eltérő sebességű szomszédos meneti is hoznak létre, az előbbiekkel ellentétes irányban forgó és haladó leperdülő örvényeket. Ez a kétféle örvény határozza meg a keletkező égitest forgásának szabályos, vagy retrográd irányát!

Ez a folyamat eleinte az űrtengelyhez viszonylag közel zajlik, ahol a gyors áramlás érintkezik a környező közegekkel. A spirális pályán való gyorsulás olyan nagyra növeli az áramlásban a részecskék sebességét, hogy azok az űrtengely két végén kilökődnek, ahonnan jó részük visszatér az örvénylés szélére, hogy újra kezdje a folyamatot. Amíg ez a folyamat tart, addig a galaxis esetében az űrtengely üres marad. A falában az áramlás sebessége olyan nagy, hogy azon semmi nem képes áthatolni. (A csillagok esetében az örvény, és így a sebesség is kisebb, ezért az anyag sűrűsödik és összeáll az űrtengely falában, létrehozva ezzel a csillag magját, amelynek anyagába ütközik bele az utána érkező minden anyag. Ezért a csillagképző „kis” örvényeknél a legtöbb anyag a csillagban koncentrálódik és kevés a bolygókban, míg a galaxisoknál ez éppen fordítva van a nagy sebesség miatt.)

Amikor az első égitest létrejön az elsőként keletkezett leperdülő örvényből, akkor azt az adott spirálmenet áramlása körbefolyja, és lassan magával sodorja. Ekkor jön létre az égitest felszínén első ízben a gravitációs torlónyomás jelensége. Mivel a kigyűjtés során az égitest körül a közeg hígabb lett, ezért a környező közegek beáramlása folyamatosan erősödik, és az anyaggyűjtés az örvény következő, a keletkezett csillagtól kijjebb levő spirálisán keletkezett leperdülő örvényre tevődik át. Ez a folyamat addig ismétlődik, ameddig az örvénylés mozgásmennyiségének egésze át nem adódik a keletkezett égitesteknek. Közben azonban a leperdülő örvények által ki nem gyűjtött, mellettük eláramló anyag továbbra is a galaxis középpontja felé áramlik spirális pályán. De ennek mennyisége arányosan csökken a már megkeletkezett csillagok számával, és azok távolságával a középponttól. Azok ugyanis szó szerint elárnyékolják a gyűjtési síkban (a majdani galaxis ekliptikájának síkjában) a galaxis közepétől a beáramló anyagot.

És itt megragadhatunk egy másik nagy félreértést. A galaxisokban a csillagok nem egyszerre keletkeztek! A koruk igen nagy mértékben különböző. A legöregebb csillagok a galaxis középpontja mentén vannak, de az égitestkeletkezés ettől még ott sem áll le. Számtalan bolygó keletkezik ezek körül is a besodródott anyagból. Ezek fellobbanása csak annyiban különbözik a csillagokétól, hogy fényük vörösebb, gyengébb, és viszonylag hamar ki is hunynak. A galaxis egésze viszont fokozatosan keletkezik kifelé haladva. Minél távolabb van egy csillag a középponttól, annál fiatalabb. Azok a legfiatalabbak, amelyek a peremén vannak. Azoknál a legkisebb az esély arra, hogy már bolygóik is legyenek. A gyűjtősík mindaddig működik, amíg az örvény síkjának széle (akkréciós korong) anyagot talál, amit besodorhat.

A gyűjtősíkot, vagy akkréciós korongot ne úgy képzeljük el, mint egy papírvékonyságú síklapot. Valójában ez a kettős „turbán” örvénylés közös határán létrejött rendkívül vastag és széles sáv, amelynek egy-egy fordulatán számtalan leperdülő örvény jöhet létre, amelyekből mind csillag keletkezik. A galaxisok esetében a gyűjtősíkban elsőként keletkezett égitesteket a sodrás felviszi még az űrtengely kúpjára is. Ezért a kész galaxisok az ekliptika síkjából szemlélve olyanok, mintha két mexikói kalapot fordítottak volna egymásra. Amikor az örvénylés az áramló közeg hiánya miatt leáll, a galaxis készen van. A középpontjában nincs égitest, de az űrtengely maradványát egy gömbhalmaz veszi körbe, amely átmenettel olvad bele az ekliptika kifelé egyre vékonyodó síkjának égitest tengerébe.

De a galaxis nem csak csillagokból, hanem a körülöttük létrejött bolygókból és holdakból is áll. Azok a részecskék, az anyag, amely az örvénymozgás leállásakor a két tórusz felső és alsó felszínén tartózkodott, az ott is maradt. Tehát a létrejött spirál-galaxis „felett” és „alatt”, de tőle nagy távolságban megtalálható egy-egy anyagfelhő, amelyet a jetek mentén túlságosan felgyorsulva, messze kilökődött részecskékből áll. Ez a nagy sebesség erős gerjesztése miatt jellemzően protonból (hidrogén) és annál kisebb részecskékből áll. Ennél nagyobb részecskék ugyanis nem képesek egyben maradni ekkora gerjesztés alatt. Ez a felhő szinte teljesen körbeveszi a galaxist, de helytől függően a vastagsága más-és más.

Ilyen felhő a csillagok keletkezése során is létrejön. Az elég öreg Naprendszer esetében ez buborékként teljesen körbeveszi a rendszert. Ez az Oort felhő, és így néz ki.

Most már látjuk, hogy hogyan jönnek létre a spirál-galaxisok, amelyek a leggyakoribbak a Világegyetemben. Valójában a gömbhalmazok kivételével minden galaxis spirál-galaxis, legfeljebb nem látszik annak, mert az égitestei még nem rendeződtek karokba. A gömbhalmazok pedig olyan, relatíve „kicsi”, magányos örvényből keletkezett galaxisok, amelyekben a gyűjtés anyag hiányában állt le, miközben az örvénymozgás még fennmaradt, így a benne keletkezett összes csillag már az űrtengely dupla kúpjához sodródott be. A kigyűjtött térrészbe lassan beáramló statikus galaxisközi közegek azután lassan teljesen gömb alakúra formálták a rendszert.

Az Interneten számtalan szép képet találunk a spirál-galaxisokra. Nézzünk meg egyet.

De nem csak galaxisokról találhatunk szép felvételeket, hanem úgynevezett ködökről és felhőkről is. A legszebbek közülük a szimmetrikusak, amelyek már jól kirajzolják a belsejükben éppen keletkező galaxis majdani formáját. Lássunk ezek közül is néhányat. Íme a Tükörtojás és a Nyaklánc köd.

A legnagyobb félreértés ezekkel kapcsolatban az, hogy robbanások maradványainak tartják őket, holott erről szó sincs. Addig a világegyetem gáznemű közegei ugyanis nem láthatók, amíg az ütközések során a számunkra is észlelhető méretű részecskékké össze nem álltak, és a gerjesztésük valamilyen, számunkra már észlelhető szintet el nem ért. Ez jellemzően hőmérsékleti sugárzás, ami nem más, mint a fotínó közegben terjedő zavar, ami a fellobban csillagok által kisugárzott gerjesztett részecskékkel való érintkezés során keletkezik bennük. Ezek a felhők is csak azért láthatók, mert gerjesztettek már a számunkra is észlelhető módon. A legdurvább félreértés az, amikor ezeket konzekvensen porfelhőnek nevezik, amelyek “pormolekulákból” állnak. Ez a meg nem értés magasiskolája, a tudományos hitvilág csodája. A félreértés másik fele az, hogy akkor jelennek meg, amikor a csillag felrobban. Valójában akkor válik láthatóvá a rendszerben áramló anyagfelhő, amikor a keletkező csillag fellobban, és fényt, valamint más sugárzásokat kezd el kibocsátani, ami az eddig láthatatlan anyagfelhőt gerjesztve láthatóvá teszi!

Egyes csillagködök pillangó, macskaszem, vagy homokóra formája igen jól jelzi, hogy valóban két, egymás feletti helyzetű tóruszból állnak, amelyekre ilyenkor más-más szögben látunk rá, és akkor is csak azokat az áramlási zónákat látjuk, amelyekben az anyag gerjesztése erősebb.

Egy másik félreértés, hogy az Univerzum hőmérsékletének tapasztalható emelkedése az abszolút nullához képest, az ősrobbanás maradvány-hője. Valójában arról van szó, hogy a mindenütt észlelhető misztikus mikrohullámú háttérsugárzás a Dinamikus Világegyetem-rész és a Statikus Világegyetem határáról érkezik, és az ott szemben áramló részecskék ütközéséből származik. A Dinamikus részbe befelé áramló részecskék, és a Statikus részbe beletáguló anyag részecskéi ütközésekor létrejött hőmérsékleti sugárzásról van szó. Ez egy olyan “függöny”, amelyen jelenleg még nem láthatunk túl. Van viszont rajta egy jókora lyuk, ahol kiláthatnánk, ha lenne ott mit nézni. De nincs! A lyuk ugyanis abba az irányba néz, ahonnan a Dinamikus Világegyetem rész mozgása elkezdődött a Statikus Világegyetemen belül. Abból az irányból érkezett az a hatás, amely a Statikus térrészt megmozgatta, és a mozgó világegyetemünket létrehozta. Ott viszont már semmilyen gerjesztett anyag nem maradt, csak gerjesztetlen. A fotonok a térnek abban a részében még fel sem épültek, hogy nekünk onnan információt hozhassanak.

Ezzel el is érkeztünk a galaxisok környezetéhez, a Világegyetemhez. A szövegben eddig konzekvensen Világegyetemnek, Univerzumnak neveztük, mert a rendszerlogikai világképben valóban egy van belőle és az egységes is. Az a rész, amelyben a galaxisok, a csillagok és minden más mozgó anyag van, csupán egy picinyke anomália a Világmindenség statikus ősatomi közegének végtelen óceánjában. Számunkra mégis ez az élettér, a világegyetem mozgó része, a Dinamikus Világegyetem-rész. A rendszerlogikai világképben ugyanis a Világegyetem statikus és homogén, ám benne elkülönülten létezhetnek mozgó részek is, amelyek nem homogének. Ezért lehet a Világegyetem egyszerre statikus, homogén és végtelen, ugyanakkor dinamikus, inhomogén és véges (sőt, határolt!).

Ezzel viszont azt a kérdést is megválaszoltuk az egyik oldalról, hogy Multiverzumban, vagy Univerzumban élünk-e. Mindkettőben egyszerre! De arra is választ adtunk, hogy ebben a világnézetben lehetségesek-e az Univerzumban „párhuzamos” világok. Igen! Számtalan véges dinamikus rész létezhet a végtelen Univerzumban, egyidőben. Ezek pedig párhuzamos világok velünk. Más kérdés, hogy észlelhetetlenek és elérhetetlenek.

Most már azt a kérdést is megválaszolhatjuk, amely annyira fontos a mindent egyetlen pontba sűríteni akarók, a mindent egyetlen kitüntetett ponthoz rendelő, matematikai gondolkodású emberek számára: lehet-e az Univerzumnak közepe, és ott lehet-e egy fekete lyuk. El kell keserítenünk ezeket az embereket, mert ez nem lehetséges. Nincs ilyen pont, és nem is lehet olyan okot találni – ha csak a végső okot, a teremtőt nem hívjuk segítségül – amely ilyen helyzetet létre lenne képes hozni.

De ezzel még nincs vége a párhuzamos világok keresésének! A skálának még csak az egyik végén, a legnagyobbnál kerestük és találtuk meg a lehetőségét. De a lehetőség a skála másik végén is nyitva áll, a legkisebbek, a számunkra észlelhetetlen nagyságrendek között! A rendszerlogika nem zárja ki ennek a lehetőségét. Ugorjunk csak gondolatban vissza a részecskesorozathoz. A mi világunkban észlelt nagyságrendek alatt még számtalan részecske létezik, és azokból az adott nagyságrenden az elemek teljes periódusos rendszere jöhet létre. Sőt! A mienkénél jóval hosszabb, és teljesebb periódusos rendszer is! Azokon a nagyságrendeken is ugyanúgy létrejöhet az élet, amely ugyanúgy nem lesz észlelhető, és elérhetetlen marad a számunkra, mint a párhuzamos Dinamikus Világegyetem-részek.

Amíg meg nem találjuk a módját az észlelésüknek! A rendszerlogikával és a morfológiai modellezéssel máris a nyomukra jutottunk mindenféle fantasztikus spekulációk nélkül is. Csak folytatni kell a világ megismerését a rendszerlogika segítségével, és előbb-utóbb meglesz a technikai megoldás is. Minél jobban megismerjük a természet valós működését, minél inkább utánozzuk a megoldásait, azaz minél több korábbi félreértést söprünk le az elménkről, annál hamarabb jön el ennek az ideje.

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia