Morfológiai modellezés

A morfológiai modellezés egy gyakorlati módszer, amely a tudomány eredményei alapján, a rendszerlogika és az alaktani illeszkedés összefüggéseinek alkalmazásával értelmezi újra a világ jelenségeit és elkészíti azok valósághű modelljét. Ezekból a rendszerlogika segítségével létrehozható a Dinamikus Univerzum Morfológiai Modellje. Mottó: Minél többet hivatkozol mások gondolataira, neked annál kevesebb saját gondolatod lesz.

Néhány kiegészítő gondolat a függvénylogikáról

– A függvény két valóságos, megtapasztalható dolog között fennálló, meghatározott irányú összefüggés, amelynek nyelvi megfogalmazása az adott összefüggés igazsága. De csak azé az egy összefüggésé! Ezért tilos a kiterjesztő értelmezése! (Mivel igazságfüggvény.)

– A szöveges függvénybe a VAGY segítségével lehet beiktatni a kizárt harmadik elvét. Pl. Vagy létezik a sötét anyag, vagy nem létezik, de harmadik lehetőség nincs. Ha létezik, akkor az éter létezik, és akkor a kozmológiai állandó bevezetésének szükségessége is az éter (mint közeg) létét bizonyítja. Ha viszont az éter nem létezik, akkor a sötét anyag sem létezhet, és akkor a kozmológiai állandónak sincs létjogosultsága.

            – A szöveges függvény formában felírható komplex feltételezések csak akkor igazolandók, ha létezik valamelyik feltételnek ellentmondó tapasztalati tény. Amennyiben ilyen nincs, a feltételezés helyességét maga a hibátlan és teljes logikai összefüggés-rendszer bizonyítja.

            – A matematika akkor működik jól, amikor konkrét mérhető dolgok között fennálló valódi (tapasztalati) összefüggések (m)értékének kiszámítására használják. Minden más esetben alkalmatlan eszköz, mert a matematikai számítások a valóságban elő nem fordulható, nem valós összefüggésekkel nem valós eredményre is vezethetnek. Ellenőrzési lehetőség hiányában a nem valós eredmények is egész elméletek alapjait vethetik meg. (Hisznek bennük, mert hibátlan, “egzakt” matematikai számítások eredményein alapulnak.) A matematikai egzaktsággal kezelhető szöveges függvény a dolgok logikáját vezeti vissza a matematikába a tisztán szimbolikus logika mellé, ezért abban ilyen hibák nem állhatnak elő.

            – Az aranymetszés és a Fibonacci sorozat a természetes rendszerek alapösszefüggéseit testesítik meg; a rendszer részeinek egymáshoz, és az egészhez való természetes viszonyát (arányát, és formáját). Ebben az értelemben mindkettő a természet viszonyszáma. A bennük, és más természeti viszonyszámokban meghúzódó logika tehát nem az elvont matematika szimbolikus logikája, hanem a természetnek a dolgok logikájában kifejeződő rendszer (függvény) logikája. Az ember, ha ezt felismeri, a matematikát a természet összefüggéseinek feltárására használhatja, de ha nem, akkor a matematika csak a saját belső összefüggéseinek öncélú feltárására lesz alkalmas.

            E felismerés hiányában tehát a matematikával csak olyan, nem valós világegyetemet lehet leírni. amely csupán néhány ponton egyezik a valóságos világgal. Ezért, valamint önmagába zártsága miatt zsákutca a szimbolikus matematika, amint azt Gödel nagyon helyesen felismerte.

            A természetes matematika a természet egészének része. A szimbolikus matematika pedig a természetes matematika egyes összefüggéseire alapozott, zárt összefüggésrendszer, amely csak önmagát írja le. (A művelői úgy érzik, hogy egyre mélyebbre jutnak a matematika megismerésében, és nem veszik észre, hogy közben egyre távolabb kerülnek a valóságtól.) A szimbolikus matematika ezért még a rész és az egész viszonyában sem áll a természet matematikájával, noha egyes elemeik ugyanazok. Ez utóbbi miatt nehéz felismerni a szimbolikus matematika pótszer jellegét és haszontalanságát (önmagáért valóságát).

            – Az arányok mindig függvények, tehát az aranymetszés is az. (Ha így teszek, akkor ilyen arány jön létre!) Az arányoknak azonban mindig természetes oka van, amely szintén függvénnyel írható le. Tehát leírható szöveges függvénnyel is. A logikai igazságfüggvény ezért alkalmas a függő változókat tartalmazó természeti jelenségek valós leképezésére, az okainak feltárására, és a változás irányának meghatározására. Ha minden természeti folyamatot a résztvevő elemek kölcsönhatásai alkotnak, akkor a folyamat ezek összefüggéseivel írható le. Mivel az összefüggések változókból, így az adott összefüggésben független változókból (ok) és függő változókból (okozat) állnak, az ok- okozati összefüggések is leírhatók szöveges függvénnyel.

Egészében tehát minden jelenség minden szükséges feltétele (elemei és azok elemi összefüggései), előfeltételei (okai), okozata, azaz következménye folyamatos szöveges logikai igazságfüggvény segítségével írható le a legtökéletesebben, mert a leírás nyelve eleve azonos a logikai folyamat (emberi gondolkodás) nyelvével. Ezzel pedig a szimbolikus nyelvre való áttétel, és az ebből eredő értelmezési és fordítási hibák mind kiküszöbölődnek.

            A szöveges igazságfüggvényben szereplő ha-akkor kapcsolatról azonban tudni kell, hogy az nem azonos a feltételes mód ha-akkor kapcsolat-párjával. A feltételes mód ha-akkor kapcsolatával tartalmatlan kijelentések is tehetők, és lehetetlen feltételek is állíthatók, amely így nem lesz más, mint spekuláció. A folyamatos igazságfüggvény éppen fordítva működik. A már igazoltan létező (tapasztalati) feltételek közötti összefüggéseket rögzíti, és fűzi fel a végkövetkeztetés felé mutató, összefüggő sorozattá. (Nem következtetéslánc, hanem a feltételek és az összefüggések láncolata!) Így a folyamatos igazságfüggvény a pro és kontra bizonyítékokat rendszerré fűzi össze, amely a végső következtetés levonását segíti elő.

            Mint ahogyan minden észlelés az emberi érzékelési képességtől függ, minden észlelt jelenség megértése is a megfigyelő (az ember) felfogási és megértési képességétől függ. Az észlelési képességeinket az elmúlt néhány évszázadban technikai eszközökkel jelentősen megnöveltük, de a saját felfogási és megértési képességünket (a logikát) nem nagyon fejlesztettük. A matematika az ember mesterséges, zárt logikáján alapuló szimbolikus következtetési rendszer, ezért korlátos. Mivel dolgokat figyelünk meg a világban, és a természetben, ezért a dolgok, a természet logikájának megértése irányában kellett volna fejlesztenünk a gondolkodásunkat is. Ezt eddig csak egyetlen ember végezte el a szöveges függvénynek, az emberi léptékű összefüggés-felismerést támogató és kezelő rendszernek a kifejlesztésével. A szöveges függvény gyakorlatilag korlátlanná teszi az ember felismerési, megértési, következtetési (logikai) képességeinek fejleszthetőségét.

            – A függvénykapcsolatok arányának és irányának ábrázolására szolgálnak a koordináta-rendszerek. Az egyik ilyen a periodikus emelkedő spirálkoordináta rendszer. Egy másik a derékszögű síkkoordináta rendszer (Descartes), amely azonban a csak részösszefüggések (két elem összefüggése) ábrázolására alkalmas, az egészére nem. Az elemek periódusos rendszere is csak egyetlen spirálperióduson belül felállított, tökéletlen (egyetlen fenomenológiai összefüggésen alapuló) síkbeli ábrázolás.

            – Ha tudjuk, hogy egy erő hátterében mindig az anyag mozgásának kell meghúzódnia, akkor ha egy hatást észlelünk, mindig egy erőt és az azt hordozó anyagi részecskét (közeget) is kell keresnünk akkor is, ha azt közvetlenül nem, csak hatásaiban észleljük.

            Ahhoz, hogy a fenti összefüggés felismerése lehetséges legyen, a kémia, a fizika, a geometria, a csillagászat (színképelemzés) alapjaival kell olyan mértékig tisztában lenni, hogy az összefüggéseik (jelenségeik) összefüggése is látható legyen. Az ilyen összefüggések felismerői általában egy, vagy néhány összefüggést ismernek fel, és arra alapoznak rendszert, amely a tudományt előre viszi a fejlődésben. Az összes összefüggést, a rendszerek rendszerét azonban egy felismerési rendszer nélkül nem lehet felismerni. Én eddig több ezer ilyen és hasonló felismerésre jutottam a szöveges függvény logikai rendszerének segítségével, amely a velem született logikát emelte a rendszer szintjére. A felismeréseim közül több nem egyszerű összefüggés, hanem magára a természet rendszerére, azaz az összefüggések összefüggéseire vonatkozó felismerés. Csak ezek az igazán korszakalkotó meglátások, mert velük a világegyetem felépítése és működése érthető meg.

            – Az egyes jelenségek leírásánál a létrejöttük minden olyan feltételét fel kell listázni, amely hiányában a jelenség nem jöhet létre, majd ezeket mind szöveges függvénybe kell rendezni. Ez a része a vizsgálatnak az elemzés és a fenomenológiai leírás. Csak ezután lehet megkezdeni a következtetések levonását.

            – A függvénylogika alapelemei az elemi összefüggések különböző fajtái, amelyeket nem lehet, és ezért nem is szabad szimbólumokkal helyettesíteni! A szöveges függvénnyé alakítás előtt a szimbólumokat mindig fel kell oldani!

            – A függvénylogika az elemi összefüggések logikája. Minden más logika következtetés-láncokkal működik, a függvénylogika viszont összefüggés láncokkal, amelyekből a következtetések csak a lánc végén vonhatók le. Ezért kimutatható vele, hogy a rendszerben melyik összefüggés nem elemi, és az hol van a szerkezetben, milyen téves következtetésre vezetett, annak mik voltak a hatásai, és hogy annak kiküszöbölésével milyen lenne a rendszer. Ezért a függvénylogika rendszerlogika is egyben! (Egy fordítva berakott tégla a falban milyen hibák sorozatát okozta a szerkezetben, és milyen lenne a fal a hiba nélkül.)

            A matematikai logika különösen kitett ilyen logikai hibáknak, mert egyrészt a szimbólumok elfedik az összefüggések eredetét, másrészt mert kettőnél több függő változót nem képes kezelni. (Lásd: a három-test probléma.) A függvénylogika viszont akár millió függő változót is képes, mint elemi összefüggést egyszerre kezelni. Az emberi agy ezért képes olyan bonyolult helyzeteket is átlátni, mint a közlekedés soktest problémája, mert ezt a logikát használja. Enélkül tehát nem lehet valódi mesterséges intelligenciát sem fejleszteni!

            Ilyen nem elemi, nem létező összefüggésen alapul pl. az a következtetés, hogy az elemi magok közötti, és az elemi részecskék közötti kötéseknek hosszúságuk van, pláne különböző hosszúságuk. Ráadásul olyan rácsszerkezetet alkotnak, amelyben a rács anyaga (részecske) a rácsháló keresztezési pontjaiban található, amely pontokat a nagy energiával rendelkező semmi ágai kötnek össze. Szöveges függvénybe foglalva azonnal kitűnik, hogy az elemi összefüggések irányát megfordították a valósághoz képest, tehát az elképzelés nem lehet a valóság helyes képe, azaz nem lehet igaz.

Ugyanilyen nem elemi összefüggésen alapul az a következtetés is, hogy a mag körül örvénylő, vagy keringő felhőként definiált elektronok állandó, azonos és mérhető kötési szögeket képesek kialakítani a molekulák között. (Az elemi függvénykapcsolat feltárása megmutatja, hogy a változást megengedő dinamikus és a stabilitást (mérhetőséget) biztosító statikus között nincs, és nem is lehet ilyen összefüggés.) De ilyen képzavar okozója az is, hogy a mozgásmennyiséget energia néven önálló entitásnak tekintik, amelyekkel külön lehet számolni. (Pedig könnyen belátható, hogy az energia nem választható el az anyagtól!) A származékos hatásokat pedig erőknek tekintik, méghozzá önálló erőknek, holott ezek mögött is az anyag valamilyen mozgásformája és mozgásmennyisége húzódik meg. (Ez utóbbiaknál az okozati összefüggés elemi összefüggéseit hagyták figyelmen kívül.)

            – A függvénylogika alapját az elemi összefüggések képezik. Ezért mindig vizsgálni kell, hogy az adott összefüggés valóban elemi-e, vagy már következtetés útján előállított, származékos összefüggés. A származékos összefüggéseken (soros, következtetésről következtetésre felépülő logikai lánc) alapuló logikai műveletek a függvénylogikában nem alkalmazhatók!

            –  Alkalmazott logikai tanszéknek is kellene lennie minden egyetemen! A tantárgyat az első szemeszterben kellene felvennie mindenkinek. Ekkor nem záródna be az elme kapuja az ötödik év végére. (Nyitott elme tanszék lenne, ezért a formális és szimbolikus logikát nem is tanítaná! Azt a jog és a matematika keretében vehetnék fel a hallgatók. Az alkalmazott logika és az alkalmazott matematika a szöveges függvényen alapulna!)

            – Newton a természetfilozófia matematikai alapjait akarta megvetni a Principiával. Legalább is a címéből ítélve. Még sincs benne egyetlen képlet sem, csak függvényszerűen, szövegesen megfogalmazott összefüggések! Ez a fajta logikai szöveges függvény az, amit következtetési rendszerként is lehet alkalmazni.

            – A szöveges függvényen alapuló logika egy nem-lineáris következtetési rendszer. A logika többi ágához olyan a viszonya, mint az Eukleidesz-i geometria viszonya a Bolyai féle geometriához. Lényegében ugyanazt írják le, de más-más szemléletben. Azonban csak az egyik írja le helyesen a természetet, a másik mesterséges.

            – Minden rendszer ha-akkor kapcsolatokkal leírható. A rendszer minden elemi összefüggése egy-egy ha-akkor kapcsolat. Az összefüggő részek ha – és ha–akkor – és akkor kapcsolattal írhatók le. Az alternatív lehetőségek (elágazások) ha-vagy ha-akkor kapcsolatot reprezentálnak. (A létező rendszerekben kizárt harmadik lehetőség nem fordul elő, mert már eliminálódott, amikor a rendszer létrejött!) Egy rendszer csak akkor írható le helyesen, ha minden korábbi leírásától eltekintünk, semmilyen axiomatikus állítást nem veszünk figyelembe, hanem az egész rendszert az alapjaitól újra leképezzük tapasztalati alapú függvény-kapcsolati rendszerben. A leírás tartalmazni fog független (feltétel nélkül igaz), és feltételesen igaz függvénykapcsolatokat attól függően, hogy az egyes elemi összefüggések valóságos (igazolt) tényt, vagy feltételesen igaz tényt rögzítenek. A rendszer egészének leírása már akkor is helyes (igaz) modellje lesz a valóságnak, amikor a feltételesen igaz (nem bizonyított) kapcsolatok száma kisebb, mint az összes kapcsolat fele.

            – Ha minden szakterület minden gyakorlati fortélyát elemi összefüggések formájában, folyamatokra bontva rögzítünk, akkor semmilyen gyakorlati tudás nem veszhet el még egy világkatasztrófa során sem. Erre a felismerésre nem először jutott az ember. Valószínűleg erről szólnak a tudás megőrzéséről szóló legendáink. (Hermész Triszmegisztosz)

Az elhazudott magyar történelem szeletei VIII.

A magyar történelem meghamisítói

Az eddigiekben láthattunk már néhány példát a magyarság történelmének középkori és újkori meghamisítására, amelyeket megkíséreltünk a hamisítók által hagyott nyomok alapján kiigazítani. Ideje most már rátérnünk a hamisítás okainak és a hamisítók személyének, valamint a hamisítás középkori módjának feltárására is.

A magyarság középkori történelmének kül- és belföldi forrásainak ismeretében annyi első ránézésre is megállapítható, hogy – néhány kivételtől eltekintve – akkor még nem arról volt szó, hogy a magyarság szkíta-hun eredete helyébe valami mást, mondjuk türk vagy finnugor eredetet állítsanak. Egészen más akkoriban a hamisítás célja. Egyik cél az, hogy a magyarságnak a világhódító Atilla nevével fémjelzett, római kori európai felemelkedését ellensúlyozzák valami hasonlóan nagy gót-frank-német birodalmi múlt beillesztésével Atilla és a Magyar Királyság ideje közé.

A másik cél a pápaság képviselte katolikus egyház jelenlétének és főségének visszatolása a magyarság történelmében a lehető legkorábbi időpontra a magyarok közt kezdettől jelen levő szkíta őskereszténység, és a királyságban a kezdetektől domináló görög keleti egyház rovására. A harmadik cél ehhez kapcsolódik: a magyar katolikus egyház számára visszamenőleg biztosítani és igazolni már az oklevéltelen korban is olyan fejedelmi, királyi adományokat, amiket valójában a görög keleti egyház kapott, vagy esetleg nem is adományoztak senkinek.

Az első célt a sosemvolt Karoling birodalom területén alakult bencés kolostorok évkönyveinek a sosemvolt birodalom képzetes idejét fiktív személyekkel és eseményekkel kitöltő bejegyzéseivel oldották meg. Az évkönyvek bejegyzéseiben létrejött Nagy Károly régészetileg nyomtalan képzelt birodalma, amelynek ideje alatt Pannóniát és a Kárpát Medencét nem a magyarok vagy a hunok, hanem gótok, avarok, gepidák és más olyan népek lakják, akiket a Birodalom rendre legyőzött, hatalma alá vont. Erről azonban a Pannóniában, a Kárpát Medencében élő magyarok mit sem tudnak, mert ezek az írások a kolostorok zárt falai mögött maradnak. Sokkal később veszik majd csak hasznát, amikor a Magyar Királysággal szemben ezekre alapozott követelésekkel lépnek fel.

A második cél elérése már bonyolultabb. Amíg a nemzetségi szervezetben élő magyarok Atilla örökségeként fejedelmeikkel a nyugati népeket, hercegeikkel Bizáncot adóztatják, addig emlékeznek a történelmükre, nemzetségeik haditetteire, és nem fogadnák el a hamis történelmet a nyugati papoktól, vagy a pápától sem. Amíg a magyarok az istenüket nem félik, hanem tisztelik, és a fiatalságot a szkíta erkölcsre tanítják, addig nincs szükségük papokra, azokat el sem fogadnák. Náluk tehát nyugati típusú királyságot kell először létrehozni, csak azután lehet a hamisítást megkezdeni.

Erre akkor került sor, amikor az adóztatott népek nem csak papíron, hanem a valóságban is önálló országokká váltak, és elég erősek lettek ahhoz, hogy a magyar adóbehajtó hadjáratoknak ellenálljanak. Ezt nálunk a kalandozások korának nevezett korszak vége jelzi. Ekkorra azonban a görög-keleti egyház, amely sokkal toleránsabb a szkíta őskeresztény hittel szemben, mint a római, dominánsan jelen van a Kárpát medencében. Kolostoraikat, templomaikat országszerte megtalálni, még püspökségeket is szerveznek. A Kalocsai érsek a görög keleti egyház érseke! Elsőségük vitathatatlan.

A fejedelmet és családját, az erdélyi Gyulát görög papok keresztelik meg. Géza fejedelem az István nevet kapja, testvére Tar dux pedig a Mihály nevet. Géza fiát szintén István névre keresztelik. Tar fia Szár a keresztségben a László nevet kapja. Géza Veszprémvölgyben görög kolostort alapít. Aba a keresztségben a Sámuel nevet kapja és Feldebrőn görög templomot építtet, melynek altemplomába temetkezni kíván. A délvidék urai, a bizánci szomszéd féken tartói, a királyi hercegek rendre Kijevben vagy Bizáncban keresztelkednek, és feleséget is onnan választanak. Többnyire császári, uralkodói sarjakat, akik maguk is az ortodox hiten vannak.

Endre király Oroszkőn ortodox szerzeteseknek épít templomot és kolostort, és fiával oda is temetkezik. Visegrádon névrokona, Szent András ortodox szent tiszteletére alapít monostort. De görög templom áll Szávaszentdemeteren, Kisvárdán, Dunapentelén, Székesfehérváron, Marosváron, Oroszlámoson, Dömösön és még sok más helyen. A Bácsi és a Csanádi püspökség is görög.

Nézzük meg, hogy ebben a helyzetben mit tehet a pápa és a katolikus egyház. Papíroz! A pápa fiktív levelezést folytat a magyar királyokkal, és leveleiben inti őket a pápasághoz való hűségre, miközben egyháza még nincs is jelen az országban. Az Apostoli Kamara adójegyzékében, a Magyar Királyságban még 1192-ben is csak három – a pápának adózó – egyház szerepel! Az esztergomi keresztes ispotály, a Fehéri Keresztes Konvent és a Somogyvári Apátság. Pannonhalma nincs is közöttük, mert királyi alapítás és még nem bencés! III. Ince pápa még 1204-ben is arról panaszkodik egy levelében, hogy neki csak egy (Somogyvár), a görögöknek viszont sok monostoruk van Magyarországon.

A pápa „térítőket” küld az országba, de azok rendre leamortizálódnak, nem tudnak gyökeret verni. A királlyá lett hercegek nyugatról való feleségválasztási szokásával azért lassan terjed a római kereszténység is az uralkodók és a főurak körében. Az országon keresztül vezető, Rómába és a szentföldre menő zarándokutak mentén templomok is épülnek a zarándokok számára. Például Székesfehérváron. A magyar király azonban apostoli. Egyházalapítási és kinevezési joga van, és arról nem is hajlandó lemondani.

Ritkán ugyan, de a király is alapít nem görög egyházat. Az alapításhoz azonban ereklyék kellenek. De nem a pápától! A köztiszteletnek örvendő bencésekről a király (Szent László) is hallott a zarándokoktól. Ezért a nagyapja, Szár László emlékének őrzésére Somogyváron alapítani kívánt monostorba St. Gilles apátjától kér ereklyét és szerzeteseket. Megépíti számukra a monostort, és a rendnek adományozza. Erről szóló levelezésének emléke St. Gilles kolostorában fennmaradt. A saját nemzetségi monostorának és temetkezési helyének szánt Nagyváradra pedig Monte Cassino bencés apátjától kér ereklyét és szerzeteseket. Levele fennmaradt. (Reméljük nem hamis!) Ez a helyzet Szent László haláláig. Az eddigi királyokat nem az Esztergomi érsek koronázta, hanem három püspök, és nem is Székesfehérváron, hanem Albában.

És ekkor az egyház napja végre felvirradt. Szent László Álmos herceget szerette volna utódául, ezért Kálmánt papnak neveltette, és püspöki széket szánt neki Egerben. Kálmán azonban ez elől Lengyelországba szökött, de alig ért oda, már hívták is vissza. László ugyanis váratlanul meghalt, és noha mindenki úgy tudta, hogy Álmos az utóda, mégis Kálmánt koronázták királlyá. A különös az, hogy Álmos ebbe eleinte belenyugodott. Ezzel kezdődik valójában a történetünk a történelemhamisításról, a hamisítókról és módszereikről.

Miért fogadta el Álmos Kálmán királlyá koronázását? Mi győzhette meg arról, hogy László megmásította az akaratát? László már halott volt, nem lehetett megkérdezni. Nyilvánvalóan csak egyetlen dolog győzhette meg, egy írás! Egy olyan írás, amiben László közli vele, hogy ez az akarata. A szó elszáll, az írás megmarad! Ez a kulcsa a történelemhamisításnak. Ez különbözteti meg Kálmán király korát a korábbi királyokétól, az írás.

Ez az írás nem maradt fenn, de nem is kellett. Itt csupán egyetlen embert kellett meggyőzni, azt is csak arra a rövid időre, amíg Kálmánt megkoronázzák, és hatalmát megszilárdítja. A Képes krónika Kálmánt jelentéktelen külsejű, borzas, szőrös, félszemű, púpos, sánta és hebegő embernek írja le, aki azonban ravasz és tanulékony. Nyilván nem volt ennyire csúf, de gerincferdülése (scoliosisa) biztosan volt, aminek nyoma a székesfehérvári bazilikában megtalált csontvázán is jól látható. A jellemhiba, a született testi fogyatékosok alattomos ravaszsága őt sem kerülte el. A sors fintora, hogy ő az egyetlen királyi jelvényekkel megtalált, azonosítható királyunk, akit Székesfehérváron temettek.

Miért is a sors fintora? Azért, mert Alba helyett Székesfehérvárt, a székesfehérvári koronázást ő találta ki. No meg azt is, hogy csak az Esztergomi érsek általi koronázás a törvényes, és hogy a királyok Székesfehérvárra temetkeznek. Előtte egyetlen királyt sem temettek oda, de még esztergomi érsek sem volt. Ezzel azonban a katolikus egyház teljesen kizárta a görög egyházat a királyok közeléből. Nem tudjuk, hogy ki írta László nevében azt az írást, ami meggyőzte Álmost, hogy László Kálmánt tette meg örökösének, és azt sem tudjuk, hogy Kálmánnak volt-e köze hozzá, vagy távollétében az egyház valamelyik tagja önhatalmúlag cselekedett, de az biztos, hogy Kálmán belement a játékba, és attól kezdve nagyüzemben folyt a hamisítás, királyi segédlettel és parancsra.

De mit hamisítottak, ami a saját korában nem derült ki, viszont az egyháznak mégis azonnal hasznára volt? Mit írtak? Elsősorban a múltat meghamisító okleveleket, amelyek igazolták például, hogy a Szent Mártonnak szentelt pannonhalmi monostort már István király, és a bencéseknek alapította meg. Ehhez a pápa is kellett és a Cluny apátság cinkossága, ahonnan a bencés szerzeteseket küldték. A pápa 1104-ben jóváhagyja az alapítást, Clunyban pedig feljegyzés készül István király kéréséről az évkönyv megfelelő helyére. Kálmán király pedig „átírja” és pecsétjével látja el László király Pannonhalmai apátságnak Monte Cassino privilégiumait adományozó (sosemvolt) oklevelét, amihez még néhány birtokadományt is hozzáírnak utólag. Az addigi szerzeteseket királyi paranccsal kiebrudalják, és bencéseket tesznek a helyükbe. Máris van egy új egyházuk.

Az egyház tekintélyének és befolyásának növeléséhez viszont ereklyékre is szükség volt. Lehetőleg olyanok ereklyéire, akiket a magyarok is elfogadnak, mert már életükben szentként tisztelték őket. Nosza, elindítják a szentté avatási eljárásokat. Ehhez pedig elsőként meg kellett írni a leendő szentek legendáit. Úgy tudjuk, hogy már Szent László király kérte a pápától István király és Imre herceg, valamint két vértanú szentté avatását, de ezt valószínűleg nem ő, hanem a felesége kérte, mert László nem volt jóban a pápával. A pápa általánosságban, neveket nem említve engedélyt adott az arra érdemesek testének oltárra emelésére. (Hacsak ez is nem hamis!)

Mindenesetre, gőzerővel megkezdődik a leendő szentek legendáinak megírása. A legfontosabb Szent István király, mert vele lehet a magyarországi katolikus egyházat már a királyság kezdetére az államvallás letéteményeseként bebetonozni, azaz a görög egyházzal szemben – legalább papíron – hatalmas előnyre szert tenni. (Ne felejtsük, 1054-ben a két egyház riválisból egymás ellenségévé vált.) Azt bizonyosan tudjuk, hogy Istvánt 1083-ban, László idején nem avatták szentté, mert a pápa a Kálmán királynak írt levelében még boldog emlékezetű István királyként említi. Tehát Kálmán megíratja (háromszor is) István király legendáját, amelyből a Hartvik féle verzió lesz végül az elfogadható.

Közben az egyház, királyi támogatással, gőzerővel megkezdi az erőszakos térítést és a görög egyházak elfoglalását (Átépíteni ráérnek később is. Ezért van görög templom alapja igen sok katolikus templomnak!) Most zajlik le az az erőszakos térítés, amiért Istvánt is megrótta a pápa. Persze visszamenőleg és csak papíron! Ezt viszont a nép nehezen viseli. Különösen az új egyháznak fizetendő adót és a kötelező szolgáltatásokat. Megkezdődnek a „pogánylázadások”, amiket a király természetesen leveret. Ezeket utólag a krónikaíró papok I. András és Géza idejére visszadátumozva írják le később. Nehogy szó érje a ház elejét, a nekik oly kedves Kálmán királyt!

A lázadásoknak vértanúi is vannak, ami nem várt előnyös hozadék. Szentté lehet őket avatni! Ekkor hal meg valójában Gellért „püspök” is, akit az egyik elvett görög egyház püspökének neveznek ki papíron. Ő ugyanis Kálmán kortársa, nem Istváné! (Lásd korábbi írásunkat.) Megíratják az ő legendáját is.

Ekkor írják meg Szent László kiterjedt legendakörét is. Őt valóban már életében szentként tisztelte a nép. A nép a lovas-szentek sorába iktatta a tiszteletét Szent György, Szent Márton és Szent Mihály mellé, amint az az inkvizíció jegyzőkönyveiben fennmaradt. Legendás tettei szájról szájra jártak, csak le kellett jegyezni. De ez még mindig nem volt elég. A nagy előd Szent Királyok törvényeket is kell, hogy hátrahagyjanak. Nosza, megírják István, Endre, László és Kálmán törvényeit. Nem sok a különbség közöttük, csak annyi, hogy az utolsóknak már döntő része az egyház tiszteletéről, járandóságainak megadásáról és hatalmának kiterjesztéséről szól. A törvények tehát elsősorban az egyháznak kedveznek. István király szájába még intelmeket is adnak a szintén szentnek szánt Imre herceg számára.

Közben a királlyal szerveztetik a katolikus egyház szervezetét. Megalakíttatják vele az Esztergomi érsekséget, a nyitrai dukátus területét kijelölve érseki egyházmegyének. A Dunántúlon és Egerben öt püspökséget sikerül szervezniük. A Kalocsai érsekséggel és a hozzá csatolt Bihari és Bácsi görög püspökséggel egyelőre nem tudnak mit kezdeni. Azok ugyanis a délvidék ura, Álmos herceg területén, annak fennhatósága alatt vannak. Annyit mindenesetre megtesznek, hogy biztosítják az Esztergomi érsek főségét a Kalocsai érsek felett, főként a királykoronázás törvényességének az Esztergomi érsekhez, és a helyszínének Székesfehérvárhoz rendelésével.

Álmos herceg léte nagy akadály az egyházszervező és hamisító munkában. A papok áskálódnak ellene, és viszályt szítanak közte és a király között. Álmos végül valahogyan rájön, hogy hamis a baba, neki kellett volna királynak lennie, csak ettől orvul elütötték. Az egyház erőszakos terjeszkedését sem nézi jó szemmel, különösen mert az ország katonai vezetőjeként neki kell levernie az emiatt kitört lázadást.

Kálmán Géza királynak az első feleségétől Zsófiától, még hercegként született fia. Géza azonban 1074-ben újra nősül, és elveszi Szünadénét, a bizánci császár lányát. Álmos már királyfiként születik 1075-ben. Apja 1077-es halála után László keze alatt királyfiként nevelkedik. Kámán csak a féltestvére. Álmos egyenes jellemében nagybátyjára, Lászlóra hasonlít. A turpisság kiderülése után közte és Kálmán között ugyan ellenségeskedés támad, majdnem csatába is keverednek, de Álmos végül enged. Amikor helyzete tarthatatlanná válik, zarándokútra megy Jeruzsálembe. Anyja bizánci császári sarj, útközben Bizáncban rokonként fogadják. Nem tudni pontosan, de a zarándokútról valószínűleg magával hozza Antiochiai szent Margit, akkor még csak ortodox szent valamilyen ereklyéjét.

Álmos csak hazatértekor szembesül azzal a ténnyel, hogy Kálmán a távollétét arra használta ki, hogy elvette tőle a dukátust. Ő már nem valódi, hanem csupán címzetes herceg. Az egyház már meg is kezdte a görög rítusú templomok átvételét a dukátusban is. Ekkor tör ki a második „pogánylázadás”, amit Kálmán már maga kénytelen leveretni.

Álmos egyelőre nem tehet semmit, ezért más elfoglaltság után néz. Lehet, hogy szándékosan, a görög egyház rovására terjeszkedő katolikus egyházat megcsúfolandó, a frissen létrehozott Esztergomi érsekség orra elé Dömösön görög rítusú kolostort alapít Szent Margit tiszteletére. Ennek altemplomában helyezik el a zarándokok által látogatható (két lejárata miatt átjárható az altemplom) módon az ereklyét. Álmos a kolostort a saját temetkezési helyének is szánja. A görög papok a templomot és a kolostort tartják fenn, a remeték pedig Dömössel szemben, a Duna túlpartján, az Ördöglyukának nevezett barlangkolostorban élnek, amit még I. Endre király idején létesítettek a visegrádi Szent András monostor remetéi.

Eközben az egyház kiterjedt levelezést folytat azokkal a nyugati egyházi központokkal, ahol az évkönyveket írják. Ne felejtsük el, hogy ekkor folyik a pápák és a császár között az invesztitúra harc, ezért ott is nagy arányban folyik a történelemhamisítás a pápaság javára- Így az évkönyvekbe a megfelelő helyekre rendre bekerülnek a magyarországi hamisításokat támogató rövid feljegyzések. Ezek ugyan nem mindig pontosak, de a történészek még ennek is örülnek, mert van min csámcsogni, van miről értekezni: kinek van igaza, melyik fél téved. Mindezt anélkül, hogy az inkonzisztenciákból és anakronizmusokból kiterjedt történelemhamisításra következtetnének. Nem látják a fától az erdőt.

Végül, de nem utolsó sorban a nagy műre felkerül a korona. Kálmán királyunk, akit a nép Könyvesnek nevez, megíratja a ránk nem maradt, a történészek által csak sejtett, Ősgesztának nevezett első Krónikát a magyarok cselekedeteiről a saját koráig. Ennek a célja az, hogy igazolja a legendák és a kitalált kronológia (átrendezett eseménysor) hitelességét. Ez a krónika lesz az alapja a későbbi királyok tetteit is megörökítő többi krónikának, amelyek feladata nem utolsó sorban az, hogy korrigálják azokat az inkonzisztenciákat, amelyekre időközben fény derült, s amelyek leleplezhetik az utókor előtt a Nagy Mű hamis voltát. Ez az idő múlásával egyre kevésbé sikerül neki. Olyan sok hibát vétettek, hogy még ma is tetten érhető a turpisság. Ezért vitatják joggal a történészek krónikáink hitelességét, és ezért találnak oly sok hamis oklevelet a diplomatikusok az első királyaink idejéből. És ezért kerülhetett sor ennek az írásnak a létrejöttére is.

Végül, de nem utolsó sorban: Könyves Kálmánt a krónikák szerint azért nevezték így, mert könyvei voltak, mint a püspököknek, és azokból imádkozott. Most, hogy magunk előtt látjuk, hogy valójában mit is tett, korrigálnunk kell ezt a véleményt. Azért volt Könyves, mert egész uralkodása alatt könyveket íratott! Se előtte, se utána egyetlen királyunk sem tett ilyet. Ő vetette meg az alapját – a katolikus egyház hathatós közreműködésével – a mai hamis történelemtudatunknak.

De meg is bűnhődött érte! Szeretett egyháza a közös hamisításuk igazolásául őt temette el abba a székesfehérvári bazilikába, olcsó, rossz ezüst királyi felségjelekkel, amelyikben az általa kreált legendás Szent Istvánnak kellett volna csodás sírban nyugodnia. Neki azonban jeltelen sír jutott. Lehet, hogy tervezték a szentté avatását, mert Rogerius mester Siralmas énekében a szentté avatott királyok sorában említi a nevét, de erre nem került sor. Ha jól belegondolunk, nem is avathatták szentté, hiszen nem tett semmit! Amit viszont tett, felbecsülhetetlen értékűt az egyház számára, azért nem avathatták szentté. Hiszen akkor mindezt el kellett volna mondani róla!

Kálmán segítségével azonban a katolikus egyház megkezdhette azt a romboló munkát, amely végül egyeduralmának elnyeréséhez vezetett. Száz éven belül a katolikus egyház eltüntette a görög befolyás minden nyomát, katolikus templomokká alakítva a görög templomokat. De szisztematikusan eltüntették a szkíta-őskeresztény népi vallás minden nyomát is, amelyet majd az inkvizíció fejez be véglegesen. Száz éven belül a katolikus egyház kezébe került az állami közigazgatás szinte teljes egésze. Az írás monopóliuma az egyházi hiteles helyek, a káptalanok kezére juttatta a világiak minden ügylete feletti felügyeletet. Ezzel elképzelhetetlenül hatalmas birtokokra tett szert az egyház. II. Endre korában még a király sójövedelmét,, sómonopóliumát is megszerezték pápai segítséggel (kiközösítés). És természetesen, a történelemhamisítást azóta is folytatják.

Hát, egyelőre ennyit sikerült kihüvelyezni a hamisítók által az írásokban hátrahagyott nyomokból.

Az elhazudott magyar történelem szeletei VII.

Az a fránya tatárjárás!

Ebben az írásban arra keressük a választ, hogy miért emlegetnek nálunk következetesen tatárjárást, amikor a művelt tudományos utókor ma már azt mondja, hogy valójában mongoljárás volt. Megvizsgáljuk azt is, hogy a korábbi írásokban tárgyalt egyes, más fényben bemutatott előzmények alapján lehetett-e a tatárjárás más valami, mint aminek a korabeli források igyekeznek azt beállítani.

Azt láttuk már, hogy a Kárpát medence népe, amikor hazáját külső erőszakos megszállás veszélye fenyegette, akkor több alkalommal is képes volt olyan – rokoni, baráti – segítséget hívni, amely megszabadította ettől a veszélytől anélkül, hogy a cseberből vederbe került volna. Ilyen volt a római megszállás ellen Atilla behívása, száz évre rá pedig Álmos dux és Árpád vezér segítségül hívása. Nem tárgyaltuk még, de az Atilla és Árpád közé beillesztett és megnyújtott, avar kornak nevezett időben is történt ilyen segítségnyújtás egy másik „nép” részéről, akikkel együtt harcolva az avarok sikerrel védték meg hazájukat a támadó ellenségtől.

Erre a vonulatra felfűzve nem tűnik lehetetlennek, hogy a tatárjárás is egy ilyen segítségnyújtás emlékét őrzi, amit azonban utólag sikeresen kiforgattak, és másnak állítottak be.

A tatárjárásról a magyar és más európai krónikák és évkönyvek is rendre megemlékeznek.  A niederaltaichi monostor évkönyve például, 1241-ben azt írja:

„Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”

Ebben a hitben élt Európa, vagy legalábbis ebben reménykedtek sokan, de a történelem ezt az állítást egyáltalán nem igazolta. A magyar királyság nem hogy nem pusztult el, hanem négy évre rá már minden külső ellenségétől megszabadult és virágzott.

A tatárjárás magyarországi eseményeiről, előzményeiről és okairól mégis a legtöbbet az apuliai származású váradi kanonok, Rogerius mester Siralmas énekéből tudhatunk meg. De vajon tényleg az igazat tudhatjuk-e meg ebből a felismerhetően 15. századi stílusú, tévedésektől és anakronizmusoktól hemzsegő politikai pamfletből, amelyben a szerző magát szemtanúnak beállítva meséli el a tatárjárás eseményeit. Olyanokat is, amelyekről csak akkor tudhatott volna, ha a tatárok vezérei maguk mesélték volna el neki csapataik részletes hadmozdulatait nem csak Magyarországon, de a környező országokban is.

A mű első ízben 1488-ban, Thuróczi János Brünnben kiadott krónikájának függelékeként jelent meg, tehát egyáltalán nem lehetetlen, hogy tényleg csak a 15. század végén, a krónikahelyesbítések korában keletkezett. A korábban írt krónikákat ugyanis helyesbíteni kellett, mert akaratlanul is sok olyan elírást, időbeli tévedést tartalmaztak, amely nem felelt meg a római egyház történelemhamisítási érdekeinek. Túl sok nyom maradt, amiből a valódi eseményeket még ki lehetett hüvelyezni.

De nézzük előbb az előzményeket, amelyek IV. Béla királyt a Siralmas énekben neki felrótt tettekre ösztönözték. A Wikipédia tatárjárás szócikke így foglalja össze a helyzetet:

Magyarországon II. András és Béla kora jelentette az egyház hatalmának csúcspontját. Az 1222-ben kiadott Aranybulla egyes részei ellen már III. Honoriusz pápa is ellenérzését fejezte ki, és végül IX. Gergely nyomására fejlesztették tovább a királyi levelet. 1231-ben megszületett a bulla első korrekciója, amely az egyház érdekei szerint készült. Ez a dekrétum az egyházi birtokok megerősítése mellett az állami jogkörbe tartozó igazságszolgáltatást is jórészt egyházi kézbe tette le, ugyanis a bírói döntéseket bizonyos esetekben a felállított káptalani hiteles helyeken kellett elfogadtatni.

A magyar uralkodók azonban nemcsak az állam irányításában álltak szemben a pápával, hanem gazdasági érdekeik is gyakran ütköztek. Ennek legfontosabb eleme a királyi sómonopólium volt, amely a koronának egyre jelentősebb bevételeket jelentett. A só kereskedelmét pedig izmaelita kereskedők bonyolították az egész királyság területén.

A kor egyháza a koldulórendek szegénysége mellett azonban jelentős gazdasági és pénzügyi hatalomra is szert tett. Ezért IX. Gergely fellépésére a magyar egyház igyekezett kiiktatni az izmaelita monopóliumot. A pápa Magyarországra küldte legátusátPecorari JakabotPalestrina püspökét, azzal az ürüggyel, hogy ott térítse keresztény hitre az izmaelitákat és a zsidókat. Jakab azonban hamar II. András értésére adta, hogy a só kereskedelmének jövedelmét adja át az egyháznak. András kincstárának jelentős részét adta az izmaelita kereskedők adója, ezért a király megtagadta Gergely óhaját. Erre válaszul az egyházfő 1232. február 29-én interdiktum alá helyezte egész Magyarországot, amelyet Róbertesztergomi érsek léptetett érvénybe. Az 1231. évi dekrétumban biztosított jogára hivatkozva, a nagyböjti ájtatosságra készülő kiközösített hívek előtt bezárultak a templomok kapui, megszűnt a szentségek kiszolgáltatása, az egyházi temetés, elhallgattak a harangok.[8][9]

Miután András trónja nem állt a legbiztosabb lábakon, a király kénytelen volt engedni, és 1233augusztus 20-án Jakab és András megkötötte a beregi egyezményt. Az egyezmény a sómonopólium mellett az egyház függetlenségéről is szólt, és Gergely törekvéseinek tükrében az államot gyakran az egyházi hatalom alá rendelte. Az igazságszolgáltatás privilégiumának megerősítése mellett a beregi szerződés felmentette a klérust az adók és a kamara haszna fizetése alól, az izmaelitákat pedig eltiltotta minden közhivataltól és gazdasági tevékenység folytatásától. Gergely azt is elérte, hogy az izmaelitákat megkülönböztető jel viselésére kötelezték.

Az egyházi befolyás ilyen mértékű megnövekedése okot adott volna Gergely pápának, hogy közbelépjen a tatárok támadásakor, de a császárral zajló konfliktusa miatt erre nem volt lehetősége.

1241-ben javában dúlt II. Frigyes császár és IX. Gergely pápa között a konfliktus, így keleten maga a kereszténység került súlyos veszélybe. Egyébként Frigyes helyett, aki amúgy Szicíliában székelt, a Németország ügyeit ténylegesen III. Eppsteini Siegfried mainzi érsek intézte. A tatárok csapásai alatt több keleti birodalom összeomlott, méghozzá viharos gyorsasággal. Tudnunk kell, hogy az Árpádok uralta Magyar Királyság Európa politikai életének egyik meghatározó állama volt akkoriban, így Frigyes császárnak ugyanúgy fontos érdekei kötődtek az országhoz, mint Gergely pápának, mégis mindkét hatalmasság csak biztató szavakkal segítette Bélát.

Láthatjuk, hogy II. András uralkodása alatt a pápaság segítségével a magyarországi római egyház elképzelhetetlenül nagy hatalomhoz jutott a királyi hatalom rovására. Ráadásul a Dél-Erdélybe meggondolatlanul beengedett Német Lovagrend önálló államot akart létrehozni a Barcaságból, amit véres harcok árán sikerült csak megakadályozni, és a lovagrendet az országból kiszorítani.

IV. Béla, az apja II. András pazarló politikáját nem jó szemmel néző magyar főurak nyomására nyolc évesen megkoronázott ifjabb király, felnövekedve, az apja mellett a dux szerepét töltötte be. Valószínűleg már részt vett a lovagrend elleni harcokban, és duxként önálló, jó kapcsolatokkal rendelkezett Kijev és Bizánc irányában is. Már 1218-ban feleségül vette ugyanis Laszkarisz Máriát a bizánci császárleányt. (Egy újabb példája annak, hogy a dux Bizáncból házasodik!)

II. András halála után, 1235-ben IV. Bélát királlyá koronázták. A renitens király nem Székesfehérváron a Szent István bazilikában koronáztatta magát, hanem a maga alapította fehéri Szent Péter és Pál templomban. Apja osztogató politikájával gyökeresen szakított, az ellenálló főurakat megregulázta, és a felelőtlenül osztogatott vagyonokat visszavette királyi birtokba. III. Béla gazdag, nagyhatalmú Magyar Királyságát igyekezett visszaállítani. Ebben erős ellenállásra talált az egyház vezetésében és a korábbi kedvezményektől elesett főurakban. A helyzet odáig fokozódott, hogy a főurak egy része szövetségre lépett Babenberg Frigyessel, Ausztria hercegével, és át kívánták adni neki az országot. Frigyes odáig ment, hogy foglyul ejtette a királynét és a király két lányt, akiket IV. Béla csak három határmenti megye elzálogosításával tudott tőle kiváltani. Utána elmenekítette őket a dalmáciai Trau várába.

A király és a főurak (nem a nép!) közötti ellentétet írja le a Siralmas ének első részében a valóban létezett, kortárs Rogerius mester álcája mögött meghúzódó egyházi pamfletíró öt pontba szedve. Egyik a király adomány-visszavevő politikája. A másik a kunok betelepítése. A harmadik a kunoknak a magyarokkal szemben előnyben részesítése. A negyedik a peres ügyeknek a kancelláriához utalása a király személyes ítélkezése helyett. Az ötödik, hogy apjával ellentétben nem jutalmazta a nemesek szolgálatait adományokkal. Ezeket jelöli meg annak okaként, hogy az ország a tatárok betörésekor elveszett.

Itt lehet olvasni Rogerius mester Siralmas énekét:

http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=194_215_Rogerius

Akkoriban a mongol hódításról már hírek érkeztek az országba, de a főurak nemigen törődtek a hírekkel. A Wikipédia szócikke szerint:

Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungariának nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre – Szuzdalig – jutott, mert előző úti céljának területét a betörő mongolok közben elpusztították. Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán – akárcsak a kunok révén küldött korábbi levélben – feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. Íme a levél szövege:

„Én a kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad, magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád, és, hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kunokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!”

Mit tehetett, mit tett ebben a helyzetben a király? Nyugatról, Ausztria felől Frigyes herceg fenyegette, keletről a tatár betörés, és a saját főurai is ellene szövetkeztek. Azt tette, amit tett, amit félreértenek és félremagyaráznak, mert nem értik. Batu kán nyíltan, a kunokkal, egyházi emberekkel küldött fenyegetései nem a királynak szóltak, hanem a főuraknak, de azok nem törődtek vele. Tudjuk ugyanis, hogy a király kétszer is levelet váltott Batuval, bizalmasan, egy tatárrá lett angol ember útján. Ennek tartalmáról azonban nincs tudomásunk. Csak a tettek beszélnek arról, amibe valójában megegyezhettek. A király befogadta az állítólag a mongol invázió elől menekülő kunokat. Ha ezt Batuval titokban egyeztette, akkor lett egy kb. tízezer fős könnyen mozgósítható magánhadserege a saját áruló főurai és Frigyes herceg ellen. Batunak pedig jó oka lett Magyarország megtámadására, amit nyíltan küldött fenyegető üzeneteiben hangoztatott is.

Ráadásul, mivel a betelepített állattartó, legeltető kunok egy tömegben zavarták a magyarok gazdálkodását, akik ezért panaszkodtak, a király szétosztotta őket a vele ellenséges főurak birtokain. Így a kunok, a tatárok előőrseként pontosan ki tudták kémlelni, hogy a király ellenségeire hol kell lecsapni, mely egyházi birtokokat kell feldúlni, és kiket kell mindenképpen megölni.

Ha a tatár betörés – mert nem mongolok jöttek be hozzánk, hanem a Krímben és Kijev környékén akkoriban is élő, számunkra ismerős, és a mongollal csak kényszerszövetségre lépett tatárnak nevezett kun csapatok – idejét is egyeztették Batuval, akkor a királynak pontosan azt kellett tennie, amit tett. Az ellene összegyülekező főúri csapatokat Pestre táborba hívta a tatár ellen, akik elé kiküldte a határra bizalmi emberét, a nádort. Ugyanakkor behívta segítségül a főurak választott szövetségesét Frigyes osztrák herceget is a pesti táborba. Az összeesküvő főurak – köztük az egyház akkori vezetőivel – minden mozgósítható emberüket elhozták, és már a kezükben érezték az országot, mert a mongol veszedelmet nem tartották valósnak.

Amikor azonban először Dénes nádor hírvivője, majd a nádor maga is megérkezett a hírrel, hogy csapatait szétverték (persze nem!) a hágón betörő tatárok, és a portyázó tatár előőrsök is elérték Pest határát, akkor kezdték csak komolyan venni a veszedelmet. A király még ekkor is csitította őket, és nem engedte őket a tatárok ellen kitörni. Természetesen nem engedelmeskedtek, és a kalocsai érsek meg is fizette az engedetlenség árát. Alig sikerült megmentenie a saját irháját, csapatai odavesztek. Frigyes hercegnek (akinek birtokában volt Atilla kardja, amit a tatárok tiszteltek) azonban nem álltak ellen a tatárok, így győzedelmesen tért vissza a táborba, majd haza is vonult Ausztriába, hiszen a főurak nélküle is boldogulnak. (Gondolta!)

Azonban nem ez történt. A király, engedve a türelmetlen főurak nyomásának, lassan megindította a hadat kelet felé. A tatárok folyamatosan húzódtak előlük vissza, a király pedig az előre megbeszélt helyre, a Sajó nagy kanyarjába vezette a hadat, és ott tábort veretett. A király mag nem volt a térborban, és testvére, Kálmán dux, akinek a sereget vezetnie kellett volna, szintén kijött a táborból saját csapatával. A csapda bezárult, és a csata úgy folyt le, ahogyan leírják. Béla és Kálmán a csatát meg sem várva azonnal visszaindultak Pestre. Kíséretként csatlakozott hozzájuk Kadán tatár kán egy különítménnyel, és elkísérték a királyt Trauba, ahonnan hazahozták a királynét és újszülött lányát. A két idősebb lány időközben meghalt, Dalmáciában vannak eltemetve.

A Muhi csata után a tatárok – a betelepedett kunok vezetésével – szisztematikusan irtották a papokat és más egyházi személyeket, pusztították az ellenséges főurak birtokait, és leöldösték az idegen lovagokat. Eljutottak az osztrák herceg által elfoglalt megyékig, de onnan visszafordultak, csak megmutatták magukat. Év végére teljesen megtisztították az országot,, majd a betelepített kunokkal együtt a megegyezés szerint kivonultak.

Magyarország tehát nem pusztult el, a király nem vesztette el a hatalmát, ellenségei elpusztultak, birtokaik visszaszálltak a királyra, az egyház pedig erősen meggyengült. A király visszaszerezte a sójövedelmeket, és mindazt, amit az egyház az apja gyengeségét kihasználva, fenyegetéssel és kiközösítéssel elorzott. A pápa, és utóda is hamarosan meghalt. A pápaság megszűnt politikai tényező lenni a Magyar Királyság életében. A kirlyság újraéledt. A királynak elegendő katonája maradt (a nádornak a hágónál el nem pusztult 5000 katonája, László ispán és a királyhű főurak serege), hogy Frigyesnek a következő év elején ellene indított támadását ne csak visszaverje, de visszaszerezze azt az elzálogosított három megyét is, amit Frigyes időközbe elfoglalt.

A király a pápának engedelmeskedő egyházat ezután nem támogatta. Ne felejtsük el, hogy a Magyar Királyságban ebben az időben zajlik az inkvizíció! Talán a király hozzáállásának is betudható, hogy sokkal kevésbé volt szigorú, mint más országokban. A király egy erőskezű ispánt rendelt egyenlő rangban és hatalommal a főinkvizítor mellé. Támogatta viszont az általa még ifjú királyként a Királyi Városban (Nem Esztergomban, mert az az érsek városa lett, és annak a Királyi Város akkor még nem része!) letelepített, szegénységet fogadó prédikátor rendet, a Ferenceseket, akiknek kolostort építtetett és templomot adományozott. Maga is oda, a Ferencesek templomába temetkezett. Ott nyugszik felesége, és Béla nevű fia is.

Hát így is lehet értelmezni, így is történhetett.

Az elhazudott magyar történelem szeletei VI.

Ahhoz, hogy a magyarokat még itt a Kárpát medencében is barbár, félnomád, törzsi társadalomban élő népként lehessen beállítani, igen sok, fontos dolgot kellett szándékosan figyelmen kívül hagyni. A történészek ezt tették. Olyan történelmet kreáltak a magyaroknak, amelyre nem lehet büszke. Ezekből szemezgetünk most. Olyan fontos dolgokról lesz szó, amelyek nélkül nem lehet megérteni a magyarság életmódját és a középkori Magyar Királyság valódi jelentőségét Európában. Ezeket beillesztve a tudásunkba, gyökeresen más képet kapunk a magyarságról, és rájövünk, hogy a tanított történelem hazugságok halmaza.

A magyarokat külföldön sokan sokféle névvel illették, amelyek közül a történészek egyet rendre kihagynak. Ez pedig az, hogy a magyarokat szekerész népként ismerték, akik szekerekkel járnak és szekereken is laknak. A Krímben és az Észak Kaukázusban élő népek szekeresnek hívtak minket, nem magyarnak. Ennek nyoma egyes helyeken máig fennmaradt. Könnyű azonban elfelejteni ennek a jelentőségét, hiszen ma már a szekér nem része a mindennapi életünknek, még vidéken sem. Ami pedig nincs, azt figyelembe sem kell venni. Így a történelemhamisítóknak könnyű dolguk van.

Ráadásul az sem köztudott, hogy a magyar szekér egyedülálló jelenség volt Európában, és még ma is példa nélkül áll. Sehol máshol nem készítettek még csak hasonlót sem, ugyanis hosszú használatban kifejlesztett, bonyolult szerkezet, amelyet nehéz lenne sokoldalú szakértelem, magas fokú mesterségbeli tudás nélkül elkészíteni. Nálunk viszont minden gazda értett hozzá, és ha kellett, maga is meg tudta javítani, egyes alkatrészeit maga is el tudta készíteni. Menet közben is, ha kellett. Megvolt hozzá a szerszáma is, a szekérhez tartozó kisbalta, a szekerce!

Szokták ugyan néha emlegetni, hogy a kocsi szó a magyarból terjedt el Európában, állítólag a Kocs községben készült szekerek után, de valódi jelentéstartalmat nem rendelnek hozzá. Mi ezt tesszük.

A magyar szekér rendkívül sokoldalú szállítójármű. Szükség szerint hosszabbítható saroglyával, vagy szélesíthető vendégrúddal. Lehet vele szállítani szemes terményt ömlesztve vagy zsákban, szálastakarmányt és szénát, hosszú gerendafát, de vizet vagy bort is hordóban. Emelkedőn való menethez visszacsúszást gátló szerkezete van, lejtőn lefelé megkötött kerékkel fékezhető.

Ilyen szerkezetet csak az a nép készíthetett, olyan nép körében terjedhetett el széles körben, amelynek életmódjához napi szinten hozzátartozott az állat vontatta szállítójármű, és volt igavonó állata, valamint nagy terjedelmű szállítanivalója is. Ez pedig nem sztyeppén legeltető, állatcsordát kísérgető nomádra utal, hanem állattartó, földművelő, letelepedett gazdálkodó népre, amely a terményeivel kereskedett, és azokat hosszú távon szállította is.

A szekér elkészítéséhez komoly fa- és fémmegmunkálási szakértelemre, megfelelő fára és vasra is szükség volt. Egy szekerész népnek tehát ezek is bőségben álltak a rendelkezésére.

Érdemes tudatosítani azt is, hogy az igavonó állat a középkorban nem a ló volt, hanem az ökör. Az ökör (herélt bika) jámbor, engedelmes, nagytestű, nyugodt járású, kitartó, munkabíró igavonó állata volt a középkori gazdálkodásnak. Ahhoz viszont, hogy elegendő számú ökör álljon rendelkezésre, egyrészt szükség volt olyan nagytestű, szívós marhafajtára, amely vontatásra alkalmas, másrészt igen kiterjedt állattartás és tenyésztési szakértelem is szükségeltetett. A szekerész népnek ilyen marhafajtája is volt, a magyar szürke, amelynek egyik őse bizonyosan a Kárpát medencében is őshonos őstulok volt.

A történészek szerint a magyar ugaron nem voltak utak, csak a rómaiak által készített utak léteztek. Pedig ahhoz, hogy mindezek birtokában szállítani lehessen, szükség volt kiterjedt úthálózatra is. No, nem épített utakra, hanem az állatok és a járművek által hosszú idő alatt kitaposott, száraz helyeken át vezető földutakra. A szekerészek elkerülték a római utakat, amelyek eleve gyalogosok számára készültek, és a szekérnek alkalmatlanok voltak. Ezek a szekérutak elkerülték a vizes helyeket, ahol pedig nem lehetett, ott töltést hánytak, és az út azon vezetett. Vannak ilyen utak Magyarországon? Megszámlálhatatlan mennyiségben, csak már nem vesszük észre, vagy ha észrevesszük, akkor sem ismerjük fel, és valami másnak gondoljuk.

Például Csörsz ároknak! Bizony, a Csörsz árok egy kiépített szekerész út, amelynél nem az árok a lényeg, hanem az árokból kihányt földből épített sáncút! Erről még lesz szó a szállított áruknál. De leggyakrabban vízmosásnak nézik az évszázadok alatt kitaposott lösz mélyutakat, amelyek az egész országban megtalálhatók. Ráadásul ezeknek az utaknak a kereszteződését úgy oldották meg már őseink, ahogyan ma a modern utak szintbeli kereszteződését tervezik, körforgalommal! Úgyhogy nyugodtan elfelejthetjük a szobatörténészek által kitalált toposzt, az úttalan magyar ugart.

Nézzük meg, hogy mi minden kell még ahhoz, hogy ökrösszekérrel nagyobb távolságra szállíthassunk nagy mennyiségű árut. Mivel az ökör lassan halad, a napi járóföld sem több 18-20 kilométernél. Mivel az állatot menet közben legalább egyszer (délben) meg kell pihentetni, etetni és főként itatni, olyan megállóhelyek hálózatára is szükség van, ahol ezt meg lehet tenni. Ezért a hosszú távú szállítási útvonalak mentén, egymástól félnapi járóföld távolságban útállomások létesültek, ahol a fuvaros is megpihenhetett, ehetett, és ha az este ott érte, meg is szállhatott. (A római korban ezeket útállomásnak, mansionak hívták, ma hívhatjuk őket fogadónak, vagy csárdának.) Ezeken a helyeken ki lehetett javítani a szekér hibáit is, tehát volt kovácsműhely is. Az itatáshoz, ha nem volt természetes vízforrás, akkor kutat kellett ásni, tehát ezek is voltak az út mentén. Persze, nem minden út mentén, csak azokon, ahol hosszú távú szállítás rendszeresen folyt.

Most már nézzük meg azt is, hogy mik is voltak azok az áruk a középkorban, amelyek a magyaroknak voltak, és amelyeket messzire kellett szállítani, mert keresettek voltak. A történészek előszeretettel emlegetik a Borostyánkő utat és a Selyemutat, mintha ezek lettek volna a legfontosabb árucikkek, amelyek nélkülözhetetlenek voltak, és mindenképpen be kellett szerezni. Erről, mint látni fogjuk, szó sincs.

Fontosságát tekintve az első számú ilyen áru az erdélyi só! Erről viszont a történészektől mit sem hallunk, pedig a középkori életnek Európa belsejében alapvető jelentősége volt. Kevesen tudják, hogy Európában az ókorban csak két helyen bányásztak sót. Hallstadtban az ősidők óta, és az erdélyi hegyekben. Innen látták el egész Európát sóval! (A tengerparti vidékek kivételével.) Magyarország első számú exportcikke a só volt. A só legfőbb szállítási útvonala mindkét irányban a Duna volt (erről még később szó lesz), de szárazföldön, szekereken jutott el a Dunáig az erdélyi hegyekből a Maroson, a Körösökön és a Szamoson leúsztatott só. A Dunától a Dunáig húzódó kettős Csörsz árok volt a Kárpát medence fő szárazföldi sószállító útvonala. Egyik vége a római korban Salinasnak, azaz sóraktárnak nevezett Dunakeszinél éri el a Dunát, ahol ma egy kikötőerődnek gondolt építmény állt, ami valójában vámház és fegyveresekkel őrzött sóraktár volt. Ott rakták be a sót a Dunán felfelé vontatott hajókba. (A hajóvontatásról még szó lesz.)

A Csörsz árok Dunakeszi és Debrecen között nyugat-keleti irányban halad. Onnan dél felé fordul és keresztezi az Erdélyből kijövő folyókat, majd az Al-Dunánál újra eléri a Dunát. Onnan a sót szintén hajókon úsztatták le délre. Nem csoda, hogy a római korban a római kereskedők végig a Csörsz árok mentén fegyveresekkel őriztették a szállítmányaikat. Őrtornyaik, útállomásaik nyoma itt-ott még fellelhető. Szerződésük, concordiának nevezett szívességi megállapodásuk volt az alföld nagyállattartó népével a sószállításra ugyanúgy, mint a Duna hajóvontató oldalán fekvő Pannónia népével is. Békés kereskedelem folyt az Alföldön is a római korban, csak a rablók ellen kellett a fegyveres biztosítás.

A só még a török korban is nagy kincsnek számított. A törökhöz követségbe járó osztrák küldöttségek krónikásai rendre leírják, hogy a török a visegrádi felső várban egy sósziklát őriztet, amelyből szép kősó fejthető. A legutolsó híradás már sógödröt említ a váron belül, amiből még mindig lehet kősót fejteni.

A só mellett a másik stratégiai áru a gabona volt, amelyet jellemzően Pannóniában termesztettek nagy mennyiségben. Erről szintén nem szólnak a történészek, pedig a kelesztett búzakenyér pannóniai találmány. Pannónia erről nyerte a nevét is. A római korban a Dunán vontatott hajókon szállították a nyugati tartományok ellátására a gabonát.

Ha már szóba került, akkor érdemes itt részletesebben kitérni a hajóvontatásra, amelynek ismeretében szintén gyökeresen átalakul a római idők Magyarországáról alkotott képünk. A római korról történészeink úgy írnak, mintha Pannónia a római birodalom provinciája lett volna. Valójában nem volt az! Pusztán a birodalom nyugati tartományaihoz vezető fő kereskedelmi út, a Duna mellett futó római kereskedelmi útvonal mentén a helyiekkel kötött szívességi megállapodás alapján eltűrt római kereskedelmi jelenlétről volt szó.  

A megállapodás alapján a római kereskedők szabadon és háborítatlanul haladhattak át az országon a Duna mentén. A folyóparton végig, a pannóniai oldalon folyt a szállítás. Itt két út létesült. Az egyik közvetlenül a parton, néhol a vízben haladt a folyó kanyarulatait követve. Ez volt a hajóvontató út. Azokon a helyeken, ahol a sziklák benyúltak a vízbe, a szikla oldalában létesítettek a rómaiak függő dorongutat. Ilyen két helyen volt. Az egyik Visegrádnál (erről kapta Visegrád a római kori Pons navatus, hajósok hídja nevet), ahol a vízbe nyúló, a hajóvontatást akadályozó sziklát csak 1823-ban, császári parancsra robbantották el. Azóta fut a parton az épített út is. A másik a Hideglelős keresztnél levő hegyfok volt, amit szintén akkor robbantottak le, és létesítettek a helyén kőfejtőt.

A hajóvontató úttal közel párhuzamosan építették ki a rómaiak a ma limesútnak nevezett utat, amelyen a szárazföldi (döntően gyalogos) közlekedés folyt, és amely mentén létrehozták a hajóvontató utat biztosító őrtornyok, útállomások, erődített vámraktárak (dogana), és vásárterek láncolatát. Ezek biztosítottak pihenőhelyet, lóváltási lehetőséget a kereskedőknek, a hajóvontatóknak és a hajók személyzetének. A kereskedelmi és vámraktárakat a kereskedők által bérelt és fenntartott fegyveres őrök védték a rablóktól, akik akkoriban is akadtak szép számmal. A fegyveresek döntő többsége helyiek közül került ki. A hajóvontatók szintén helyiek voltak. Egy-egy vontatási szakaszra külön vontató csapatot béreltek. Hosszú távú vontatás csak így volt lehetséges.

A hajókat döntően szintén ökrök vontatták. A lóval való vontatás csak később terjedt el. A hajóval sokkal nagyobb terhet lehetett egyszerre szállítani, kisebb vonóerővel, mint a szekereken. Mivel a szállított fő árucikk a gabona és a só volt, ez kifizetődőbb volt, mint a szárazföldi szállítás, és csak kicsit volt lassabb, mint az.

A letelepedett kereskedők és iparosok, kézművesek kereskedelmi állomásokat létesítettek a Duna mentén, amelyek némelyike várossá nőtte ki magát. Ezeknek saját (belső) római igazgatásuk volt, ami a helyi lakosságot nem érintette. Az átutazó kereskedők árucikkeit a rómaiak adóztatták. A nyugati tartományok felé átvonuló katonaság a városok közelében létesített állandó katonai táborokban szállt meg, vagy menettáborokban, de szintén a Duna mellett. Hát így nézett ki hazánk a római korban.

De lássuk, mi van még, amit a történészek gondosan elhallgatnak, pedig döntő jelentőségű volt. Ez pedig nem más, mint az arany és az ezüst. A Kárpát medence az ókorban bővelkedett könnyen bányászható termésaranyban és ezüstben. A történészek által keltának nevezett népesség az ókorban már nem használt bronzpénzt (szkíta nyílhegypénz, stb) aranya volt és ezüstje, vagy a kettő természetes ötvözete az elektronfém. A római viszont a köznapi kereskedelemben jórészt kis értékű bronzpénzt használt, aranya, ezüstje kevés volt.

A mai napig fellelhetők a külszíni fejtéssel kitermelt aranybányák és ezüstbányák nyomai a Börzsönyben és a Pilisben többfelé. Lepencénél az ezüstbánya még a római korban is üzemelt. Nagybörzsönynél, Bányapusztán, a Kerek bereknél, a Nyírvölgy tetején, a Szent Mihály hegy tetején ma is láthatók a bányák nyomai. Ezek jó részét a középkorra kitermelték, de még akkor is Magyarország maradt Európa arany nagyhatalma, egészen az Újvilág aranyának megjelenéséig.

A történészek nem csak ezt tüntették el alaposan a történelmünkből, hanem a vizát, Magyarország halgazdagságának ikonikus jelképét is. Igaz, könnyű dolguk volt ezzel is, mert ma már nincsen. A Vaskapu megépítése óta nem tud feljönni a Dunán hozzánk. Pedig olyan sok félreértett dolgot megmagyarázna, ha tudnánk, hogy az ókortól végig az egész középkoron át, a viza döntő jelentőségű volt a történelmünkben. Pedig számtalan nyomát találjuk az oklevelekben is, de nem értik a történészeink, vagy nem akarják érteni. Az adománylevelek, halászati jog miatti perek döntő többségében szerepel a tona (tanya) kifejezés. A halászok szolgálatát mindig tonával együtt adományozta a király valamelyik egyháznak.

A tona pedig halászó-helyet jelent, ezt tudják a történészek is. De azt már nem, hogy legtöbbször viza halfogó helyet. Olyat, amilyennek az emlékét a Pest melletti Vizafogó is őrzi. A halásztanya közönségesen olyan helyet jelöl a folyóparton, ahonnan a halászok ki tudják vetni a kerítőhálót, és oda ki tudják húzni vele a zsákmányt. Ilyen hely rengeteg van minden folyón, említésre sem méltó. Történelmileg azonban a tona a vizafogó helyeket jelentette a Dunán, hiszen döntően a Dunáról szólnak az oklevelek.

Vizát ugyanis nem mindenhol lehet fogni, és nem úgy, mint más halakat. Ha véletlenül egy termetesebb példány (2m) a hálóba került, akkor jó eséllyel annak a hálónak vége volt, mert kiszakította. Egészen másként kellett megfogni a nálunk viziborjúnak is nevezett hatalmas halat. A viza (európai tok) termetesre, mázsásra megnövő, fenékjáró hal, amely az Al-Dunáról csapatosan úszott fel rendszeresen a szigetközig. Annál feljebb ritkán ment. Bécsnél már ritkaságnak számított.

A viza a vonulása során a part vonalát követi, árral szemben felfelé úszva. Ezt tudva, a part mentén lehet építeni olyan erős, a parttal párhuzamos rekesztő-falat, amelybe beúszva már kitörni nem tud, ha észrevették és a bejáratot lerekesztették. Ekkor csónakból villával, szigonnyal, vágóhoroggal levadászható. A középkori papság kedvenc böjti eledele volt, ha sikerült rá szert tenni. A viza természetes vízben hosszabb ideig életben tartható.

De van egy másik, természetesebb módja is a viza halászatának. A parthoz nagyon közeli szigetek és a part közötti ún. kis Dunába a partvonalat követve rendszeresen csapatostól beúszik. Ha az ilyen helyen a kis Duna felső végét állandó záróművel lezárják, és az észlelt csapatot az alsó vég lezárásával foglyul ejtik, egész csapat vizát foghatnak. Ezeket az évszázadokig használható helyeket nevezték tonának. Ezekről szólnak az oklevelek. Ehhez viszont még két dolognak kell teljesülnie. Az egyik az, hogy ilyen kisdunás szigetnek kell lennie, a másik pedig, hogy a vizacsapatot meg kell látni.

A Duna jellegzetessége miatt ilyen helyek a Szentendrei sziget mentén egészen a Szigetközig nagy számban voltak. A leghíresebb közülük az esztergomi Kis Duna vizafogója volt, ahol a legtöbb vizát lehetett fogni. Egy másik ilyen hely Visegrádnál volt, a nagymarosi oldalon levő szigeteknél. Mindkét helyen adott volt a tona, és a hegy (magaslat) is, ahonnan a vizacsapat mozgását lehetett látni, és jelezni. Annyira fontos helyek voltak ezek a jó vizafogó helyek, hogy nevet is kaptak, természetesen a vizáról.

A Szentendrei sziget a régi térképeken és metszeteken is rendre Wizze sziget, Wize sziget néven szerepel, Visegrád pedig Wizzegrad, Wizegrad néven. Ezek a nevek bizony a viza nevet rejtik magukban. A sziget a vizafogóról, a hegy pedig a vizalátó, vizafigyelő (vizagrádics) helyről kapta a nevét. Ha ez egy kicsit erőltetettnek tűnne, akkor itt egy másik. Esztergom is a vizáról nyerte a nevét! Igaz, nem a mai város, hanem csak a viziváros, a későbbi érseki városrész neve lett Esztergom. A viza neve ugyanis franciául, és a latin nyelvekben esturgeon. Esztergomban a kora középkortól kezdve jelen vannak a latinusoknak nevezett vallonok, flamandok és itáliaiak. Tőlük kapta a nevét a vizafogó városrész, amely halgazdagsága közmondásos volt. De ha ez még nem lenne elég bizonyság, akkor itt van az Esztergommal szembeni Párkány is, aminek szlovák neve Sturovó, azaz vizás! Igaz, hogy a szlovákok úgy tartják, hogy egy Stur nevű híres költőről nevezték el a várost, de ez nem mond ellent ennek, mert Stur költő neve is vizát jelent a szláv nyelvekben.

Ma a hivatalos történettudomány ugyan úgy tartja, Győrffy György neves történelemhamisítónk agymenése nyomán, hogy Esztergom a valamelyik királyunk által állítólag ide telepített bolgár nyerges és bőrpáncél készítőkről nyerte a nevét, de ennek semmilyen alapja nincs. Úgyhogy legyünk csak büszkék a valamikori magyar fővárosnak nevet adó magyar vizára.

Az esztergomi vizafogóról annyit még érdemes megjegyezni, hogy még a török korban is a nagy sziget az egész Viziváros előtt végighúzódó hosszú földnyelvben végződött, amely elnyúlt egészen a Veprech toronyig, sőt, az elé is, ahol a hévízforrások vize a Dunába ömlött, és malmot is hajtott. A Kis Duna tehát a Viziváros előtt is természetes vizafogót alkotott, amellett biztonságos kikötőt nyújtott télen is a hajóknak, de megkönnyítette a ki- és berakodást, az áruk szekerekre való átrakodását is. A földnyelvet még a török kori térképek is ábrázolják. Esztergom egyik ostromakor a török erre a földnyelve még ágyúkat is húzatott, és onnan is lövette a várat.

Habsburg emlőn nevelkedett történészeink arról is elfelejtettek említést tenni, hogy hazánk az ókortól egészen a Habsburg időkig Európa marhahús nagyhatalma volt. Tőzsérek jöttek messzi országokból és lábon vettek meg egész marhacsordákat, amit aztán az erre szakosodott hajtó csapatok, a hajdúk tereltek kitaposott marhahajtó utakon Itáliától Németországig, sőt Hollandiáig is. Az egyik ilyen hajtóút nyomvonalát jelzi Göböljárás község neve is.

Akkora volt a marhakereskedelem, hogy némely árpád-házi királyainknak rendeletet is kellett kiadniuk, amely megtiltotta marha és ló kivitelét az országból királyi engedély nélkül. A magyar sőre marha látta el hússal Európa fizetőképes tartományait. A hajtóutakon kikupálódott, fegyverhez, verekedéshez, lóhoz értő hajdúkból annyi volt, hogy ütőképes lovas haderőt is lehetett belőlük később szervezni. Fő fegyverük a karikás ostor és a fokos volt, két jellegzetesen magyar fegyver, amit máshol Európában nem is ismertek.

De nem ismertek sok mást sem Európában, amit a magyarok ősidők óta használtak. Ilyen például a kenyérruha, amelyet egy külföldi utazó – félreértve – úgy írt le, hogy a magyarok az alsóneműjükbe csomagolják a kenyerüket. Pedig csak arról van szó, hogy a kenyérruha és az alsónemű ugyanolyan fehér vászonból volt. De ez még egy fontos dologra rávilágít. A történet lejegyzője nem hordott alsóneműt, a magyarok viszont igen. Ez már kultúrsokk a javából, de csak azért, mert elfelejtik említeni. Megragadtak a pogány, húst a nyereg alatt puhító, barbár nomád magyar képénél, amilyenek mi soha nem voltunk. Erről éppen a minket leszólók tesznek tanúbizonyságot, csak a sorok között kell tudni olvasni.

Az elhazudott magyar történelem szeletei V.

A kettős fejedelemség és más anomáliák az elhazudott magyar történelemben

            A magyar történelem során az uralkodási kettősség mindig tetten érhető volt. Ezt fejezi ki nagyon frappánsan a korona és kard kifejezés. A korona a király (rex) hatalmát jelképezte, a kard a hercegét (dux). Ezt a kettősséget a nyugati történetírók, de később a magyar történészek is félremagyarázták, és a mindenkori ország megosztottságát vélték belelátni, pedig ennek a királyságnál sokkal régebbi gyökerei vannak, és eredetileg nem is az ország megosztását jelentette. Az majd csak a katolikus királyság idején következik be, amikor a Magyar Királyság addigi hatásköre már csak az ország területére korlátozódott.

A kettős fejedelemség tulajdonképpen Atilla idejére vezethető vissza. Sőt! Talán még annál is korábbra. Már Atilla behívására is azért került sor, mert Pannónia (Dunántúl) földműves gazdálkodó népe az Alföld és a Délvidék nagyállattartó lovas harcos (szkíta) népével együtt sem lett volna képes ellenállni a Római császárok hódító törekvésének. Már az egész Kárpát medencét akarták a birodalomhoz csatolni, de alábecsülték az itt élő nép valódi hatalmát, ti. hogy legyőzhetetlen rokonai vannak, akiket segítségül hívhat.

A két országfelet feltehetőleg már akkor is két, egymással szövetséges fejedelem vezette. Atillát behívták a rómaiak ellen, és Atilla jött, és ha már itt volt, egész Európát felszabadította, nem csak a Kárpát medencét.

Atilla a hunjaival nem épített ki birodalmat, nem foglalt el területeket és nem igázott le népeket. Nem hagyott hátra haderőt, hatalmi központot, igazgatást sehol, csupán adófizetésre kötelezte a római birodalmi iga alól felszabadított népeket, akik ettől kezdve szabadon gyarapodhattak és erősödhettek saját vezetőik alatt. Létre is hozták helyi hatalmi központjaikat, mert nem volt még egyetlen egységes nemzet sem akkoriban Európában, csupán törzsek és nemzetségek. Nemzetállam nyugaton nem is alakult ki a történelem során később sem. A mai Nyugat-európai államalakulatok ezért mind a mai napig nemzetiségi alapú (tartományi, grófsági vagy kanton) szövetségi államok.

Atilla testvérével, Budával mindkét római birodalmat, a nyugatit és a keletit is meghódoltatta. Buda a fejedelemtársa volt a haláláig, és a keleti római, azaz a görög Bizánci birodalomfél felügyelője volt. Halála után Atilla lett mindkét birodalom ura királyként. Ekkor készíttették neki a két birodalomfél vezetői azt a koronát, amit ma Szent koronaként ismerünk. Ez a kettősség jelenik meg benne.

Nem tudjuk, hogy Atilla még életében valamelyik fiát vagy vezértársát megbízta-e a bizánci részek felügyeletével, de halála után két fia osztozott a hatalmon. Aladár Atilla koronájával a nyugati birodalomfelet adóztatta tovább, Csaba pedig Atilla kardjával a bizánci részeket. Aladár ennek megfelelően nyugatról, Csaba keletről, Bizáncból vett feleséget, helyesebben kínáltak nekik, hogy jó szándékukat kifejezzék. Innentől ered aztán a korona és kard jelképezte királyi és a hercegi hatalom kettőssége.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy a fiatalabb testvér jussa lenne a dux cím és a vele járó földterület, a dukátus, az ország egy darabja, a jussa. A dux és a rex közösen, egymást támogatva lép fel, ha szükséges, nincs közöttük ellentét. Erre sok példát találunk később is. A dux egyben az ország haderejének vezetője is. Neki van egy fővezére, a kapitány, amely szóból később romlás vagy szándékos torzítás (előőb katapán) útján a koppány tisztség és név eredt. Csaba csak bemutatkozni ment Bizáncba egy kisebb csapattal, hogy tudomására hozza a császárnak: Atilla halálával semmi nem változott meg, továbbra is a magyarok adófizetői maradnak. Vissza azonban már nem jött, mert Kijjebben alapította meg a dukátusa székhelyét.

A hivatalos történészi szemlélettel ellentétben, ez a kettősség folyamatosan megmaradt, nem csak később, Árpádék idején keletkezett. Nem arról van szó, hogy az egyik fejedelem a hadi, a másik pedig a szakrális uralkodó, ahogyan egyes történészek vélik, és a dukátus sem az ország területének egy darabját (harmadát), hanem az országhatáron kívüli bizánci birodalomfél feletti ellenőrzést jelenti. Jellemzően a dux székhelye ezért később is délen van, a Szerémségben, hogy közel legyen a magyar-bizánci határhoz.

A folyamatosság nem szakad meg az avarnak nevezett korban sem, ugyanúgy magyar nemzeti állam van a Kárpát medencében, mint Atilla idején. Az éves adóbehajtó körutak (a hivatalos történetírás szerint: hadjáratok, zsákmányoló, rablóhadjáratok) folytatódnak mind nyugat, mind kelet felé. Egészen addig, amíg a római uralom alól felszabadult területek új urai elég erősnek nem érzik magukat az ellenállásra. Erre körülbelül száz évvel Atilla halála után kerül sor (a krónikák szerint is!), amikor már nyugatról az ország határait is éri támadás. Ekkor kerül sor arra, hogy az aktuális király a még akkor is Kijjebben székelő Álmos duxtól (ő Csaba leszármazottja) kér segítséget, akinek a kapitánya a saját fia, Árpád.

A dux helyzete sem igazán stabil már akkor Kijjebben, mert ott is megerősödnek a birodalom utódnépei. Ezért Álmos nem a kapitányát küldi hadakkal segítségül a királyhoz, hanem maga is velük megy egész népével. Kijevet ráhagyja a szövetséges kun népekre. Álmos dux útközben meghal, és halála után Árpád lesz a dux (a krónikák rendre duxnak is titulálják!), de már az ország területén, a Kárpát medencén belül, nem Kijjebben. Ezzel Kijev megszűnik a dukátus székhelye lenni, de ennek emléke nem hal el. Későbbi királyaink rendre megpróbálják Kijevet szorosabb befolyásuk alá vonni. Oda menekülnek, onnan házasodnak, onnan kérnek segítséget.

Árpád népének, és a hozzá csatlakozott hét kun törzzsel is kiegészült, keleti harcmodort folytató hadaknak a megérkezésével sikerül a korábbi állapotokat helyreállítani 100 évvel Atilla halála után is. Akárki is volt akkor, addig a magyarok királya, meghalt a csatákban, mert Árpád lép a helyébe, és fejedelemtársat választ magának valószínűleg Kurszán személyében. Így a kettős fejedelemség tovább folytatódik. (A székelyek valószínűleg az Álmoshoz csatlakozott hét kun törzs/nemzetség leszármazottai, akik külön területet kaptak. Ezért lehetett mindig különálló Erdély, noha lakói magyarul beszéltek. Valószínűleg új hazát ígért nekik Álmos, amit meg is kaptak.)

Ezt a fajta békés hatalommegosztást nyugaton már akkor sem, és később a történetírók sem, értették meg. Náluk, nyugaton a király a terület, az ország ura, és akkora az országa, amekkorát meg tud szerezni, vagy meg tud tartani. Az országban élők, akárkik is azok, pedig a király népe. A szkíta típusú társadalomban pedig a nép választ vezetőt maga közül, hívják azt királynak, kánnak, fejedelemnek vagy hercegnek, akinek az országa mindig akkora terület, ahol a népe lakik.

A magyar történetírás nyugati minta alapján úgy tárgyalja az István előtti magyar történelmet, mintha a magyar fejedelemnek ellenséges környezetben, fegyverrel, egyes területek “megszállásával” kellene biztosítania a hatalmát az országán belül is, mint az akkori nyugati államocskák vezetőinek. Választott vezetőnek erre semmi szüksége. A magyar fejedelmek István koráig mind választott vezetők voltak. Elsőként Géza lesz az, aki felrúgja ezt a jogszokást, és fiát akarja – nyugati mintára – maga után megtenni királynak (rexnek), mert ő már akkor az István néven. Addig folyamatosan érvényben volt az Árpáddal visszatért magyar nemzetségek esküje, hogy mindig Álmos leszármazottai közül választanak maguknak fejedelmet. (Vérszerződés)

A dux székhelyének a Kárpát medencébe való visszatérésével újra egy helyre került Atilla koronája és kardja. Újra félni kezdik nyugaton és keleten is a magyarokat. (A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!) Újra elkezdik, noha vonakodva, de fizetni a magyaroknak az Atilla adót.

A bizánci történetírás feljegyzése Árpád egyik (déd?)unokájának látogatásáról jól jelzi, hogy sem akkor, se ma a történészek mennyire nem értették meg a helyzetet. Árpád (déd?)unokája ugyanis az akkori új rex kíséretében érkezik Bizáncba, éppen azért, hogy betanuljon és, hogy bemutassák az udvarnál, mert mostantól ő lesz a dux, akinek az éves adót fizetniük kell. Ezért mondhatja Bulcsú jogosan, hogy ő a fejedelem (rex), noha a bizánci udvarban is mindenki úgy tudja, hogy Árpád leszármazottja kell legyen a fejedelem. Ezt nem értik a történészek ma sem. Bulcsú is Álmos leszármazottja. Eddig ő volt a dux, de a rex halálával (akárki volt is addig a fejedelem) előlépett, és az Árpád unoka lépett a helyére, aki valószínűleg az unokaöccse.

A hivatalos történetírásban kalandozások kora néven tárgyalt időszak azokról a hadjáratokról szól, amiket Bulcsú duxnak, vezérének Lélnek és társaiknak azokra a vidékekre kellett vezetnie, ahol nem akarták békésen fizetni az adót. Botond bizánci története is egy ilyen hadjáratról, adóbeszedő fegyveres körútról szól Bizáncban. Botond is kapitány lehetett a dux mellett.

Az adóbeszedő körutak felelőse jellemzően a dux és a kapitánya, aki békeidőben a hadsereg parancsnoka, fővezére is. Ilyen hadi parancsnok Géza fejedelem korában testvérének, a keresztségben Mihály nevet kapott Tar Zerind (azaz Szerémi Tar) duxnak a fia, Szár László. Ő a kapitány, azaz ő lesz Koppány vezér a hamisított történelemben. A bizánci félbirodalmat adóztató, a Szerémségben székelő Tar Zerind/Mihály rangja pedig bizáncban baszileosz, azaz vaszil, vagyis magyarul Vazul.

A kettős fejedelemség intézménye király és herceg párosa formájában, az Árpád korban is, ha a vége felé csökevényes formában is, de fennmaradt. Péter király idején Aba volt a dux (Ezért is lehetett később király.) I. András mellett testvére, Béla volt a dux. Salamon idején Géza volt a dux. (A Bizánccal vívott ütközetben neki hódoltak meg a legyőzött bizánci seregek, amiből Salamonnal viszálya is keletkezett.) Szent László volt a dux király bátyja, Géza mellett. Álmos herceg Szent László és Kálmán király mellett is volt dux. Még IV. Béla király mellett is öccse, Kálmán volt a herceg. Ő vezette a hadat a tatárok ellen.

A magyarok adóbehajtó sikereihez hosszú ideig hozzájárult az a nyugaton elterjedt legenda is, hogy a magyar fejedelem azért legyőzhetetlen, mert birtokában van Atilla kardja. Ez csak I. András királyunk halála után szűnik meg, amikor özvegye, fiának Salamonnak a trónra segítése reményében a bajor hercegnek ajándékozza oda Atilla kardját. Attól kezdve nem félik a magyart se a bajorok, se az osztrákok.

A történészek, noha rengeteget értekeznek róla, nem igazán értik a magyar királyok és hercegek feleségválasztásának okát sem. Mindenféle külpolitikai okot sejtenek mögötte, noha ez is Atilla idejéből származó szerződésmegerősítő, békés viszonyt jelző szokás. Úgy tudjuk, hogy Atillának minden meghódított, vagy szövetséges népből volt egy felesége, akik fiakat is szültek neki. Ez a szokás a magyar királyság idejére úgy szilárdult meg, hogy a nyugati birodalmat adóztató magyar király nyugatról, jellemzően a magukat Atilla népének tartó, hosszú ideig szövetséges bajoroktól választ magának feleséget. A keleti felet ellenőrző herceg (dux) pedig keletről, azaz jellemzően a dukátus valamikori székhelyéről, Kijevből, vagy egyenesen Bizáncból. Lehetőleg császári sarjat, akit egyébként előszeretettel ajánlanak is fel a bizánci császárok a magyar hercegeknek. Ez az oka, hogy a magyar hercegeket Bizáncban szívesen látják. Anyjuk sokszor bizánci császári sarj. Rangjuk mindig baszileosz.

Mivel a király halála esetén jellemzően a hadi tapasztalatokkal már rendelkező addigi dux lép a helyébe, kialakult egy másik házasodási szokás is, amit a történészek szintén nem ismertek fel, vagy nem akarnak felismerni. Ez pedig az első feleség eltávolítása, és új feleség választása nyugatról, amikor a hercegből király lesz. Erre számos példát találunk a történelmünkben, amit esetenként még a krónikák is megemlítenek.

Néha az eltaszítás oka az, hogy az első asszony nem szült a királynak fiakat. Ilyen Géza fejedelem esetében Sarolt, akinek csak lányai vannak, és akit Géza ezért, no meg azért is taszít el, mert közben duxból rex, Gézából István lett. Mivel Sarolt nem lett hűtlen, nem küldheti vissza az apjának, ezért egy kolostort alapít neki és lányainak Veszprémben, ami ettől kezdve lesz a félreállított királynők városa. Ő pedig Bajorországból hoz magának új feleséget. Ő lesz fiának, Istvánnak az anyja. Ezt a Képes Krónika illuminátora képben ábrázolta is, csak nem veszik észre. A szülőszobában a koronás királyné, István anyja fekszik a gyermekágyban, mellette pedig ott áll a koronás Sarolt a koronás lányaival.

Mikor I. Andrást Kijevből hazahívják királynak, magával hozza Kijevben vett feleségét, Anasztáziát, Bölcs Jaroszláv lányát, aki már Kijevben lánygyermeket szült neki. Két fiát, Salamont és Dávidot már neki is a koronázása után Bajorországból kapott új feleség szüli meg itthon. A félreállított Anasztáziának, a lányának és kijevi kíséretüknek Oroszkőn (Tihany) meglapítja a görög rítusú, Szent Miklósnak szentelt kolostort, ahova azután maga is temetkezik. (Pont ezért lett Oroszkő a neve!) Ennek az alapításáról szól a Könyves Kálmán idején hamisított tihanyi alapítólevél, de abban már Szent Ányos tiszteletére szentelt apátságként szerepel.

Hasonló történik Szent László esetében is, aki I. András zsidó nőtől származó fiát, Salamont nem tekinti ugyan jogos királynak, de hercegként együttműködik vele. A herceg korában vett felesége helyett, aki Álmost szülte neki, újat kellene vennie nyugatról, ezért is vonakodik királlyá lenni, és továbbra is hercegként viselkedik. Király bátyja halála után annak feleségét saját háztartásába veszi, eltartja, s bátyja fiát, Kálmánt pedig fiaként nevelteti. (Ez az állítólagos bűnös pogány szokás, a levirátus valódi tartalma, nem más. Ezt kifacsarva, félremagyarázva róják fel – a papok utólag! – Koppánynak is hasonló cselekedetét.)

László azonban utódjának saját fiát, Álmost – akit eleve társuralkodónak nevelt és hercegé tett – szánja, nem Kálmánt, noha Álmos még az ő hercegsége idején született. (Kálmán és Álmos nem testvérek, csak unokatestvérek) Kálmán csak egyházi ármánykodás segítségével lesz majd király!

Abban a magyar nemzetállami királyságban (nálunk nincsenek tartományok, vagy grófságok, mint a nyugati királyságokban, még ha többféle nép is él itt együtt a magyarral), amelynek területe csak a Kárpát medencére terjedt ki, kezdetekben az a szokás alakult ki, hogy a király fiatalabb testvére a herceg, és együtt uralkodnak békésen. Ezt a szokást változtatja meg Géza fejedelem, amikor a tapasztalatlan Istvánt akarja királynak a rangban soron következő öccse Tar Szerénd/Mihály herceg helyett. Ezért vakíttatja meg (de nem öleti meg) a testvérét (ő is István!).

Szólni kell még itt a király- és hercegfiak sorsáról és szerepéről is a Magyar Királyságban, mert ez is sok félreértés tárgya. A király fiai és a herceg fiai is felnőtt emberek, mire az apjuk meghal. Addig is van párjuk, és fiaik is születnek. Csak akkor vesznek igazi feleséget, amikor pozícióba kerülnek, és onnan, ahonnan azt a pozíció megkívánja. Az addig született fiaik az új feleség fiaival együtt, idősebb testvérként azokat nevelve nőnek fel, de pontosan tudják, hogy belőlük nem lesz se király, se herceg. Néha már a fennmaradt nevük is utal arra, hogy ún. balkézről születettek. Két ilyen név a Levente és a Lampert. A történészek nem értik, hogy róluk miért nem szól a történet, és miért nem kerülnek hatalomba, noha a király fiai ők is, és a történészek szerint éppen ők következnének a hatalomban, hiszen ők az idősebbek. Mindenfélét kitalálnak magyarázatul, csak azt nem, hogy ezek a fiak eleve nem jöttek számításba, noha a források szerint testvéreiket mindenben segítik, tehát ott vannak, élnek. Ezek a fejedelmi sarjak a történetírásból általában nyom nélkül tűnnek el, amikor a testvérük végül hatalomba kerül.

És végül nézzünk néhány egyházi vonatkozású tisztázandó kérdést. A Magyar Királyságban a római katolikus egyház egészen Könyves Kálmán koráig szinte egyáltalán nincs is jelen, nemhogy komoly befolyása lenne. Itt az egyházról van szó, nem a vallásról! Az ún. pogánylázadások soha nem a hit, hanem mindig az egyház, a papság ellen irányulnak, és főként azoknak a szkíta erkölcs szerint elfogadhatatlan viselkedése miatt.

Az állítólagos állam- és egyházszervező István királyunk bizony NEM alapított érsekséget és püspökségeket, de a Pannonhalmi apátságot és a Fehérvári koronázó templomot sem! Ezt alátámasztja, hogy a pápa maga panaszkodik egy 12. századi levelében, hogy neki csak három egyház adózik a Magyar Királyságban. Az Apostoli Kamara adójegyzékében, a Magyar Királyságban 1192-ben csak három – a pápának adózó – egyház szerepel! Az esztergomi keresztes ispotály, a fehéri keresztes konvent és a Somogyvári Apátság. Pannonhalma nincs közöttük, mert királyi alapítás és nem bencés! A pápa, III. Ince panaszkodik is 1204-ben, hogy neki csak egy (Somogyvár), a görögöknek viszont sok monostoruk van Magyarországon. Hát akkor, hogy is van ez?

Hát az úgy van, hogy az első bencés apátságot Szent László király alapította Somogyváron, azt is a Saint Gilles-i apátság francia szerzeteseinek, hogy fenntartanák benne nagyapja, Szár László (Koppány) maradványait és tiszteletét. A másodikat pedig magának alapította az itáliai Monte Cassino szerzeteseinek meghívásával Nagyváradon, ahova maga akart temetkezni. Ne felejtsük el, hogy László, mielőtt király lett herceg volt, a Bizánc felé eső görög vallású részek fejedelme. Ezért is építtette saját temetkezési helyét arrafelé. Ezeknek az alapításáról rendelkezésre állnak levelei, amiket az érintett apátoknak írt. Ezekből kiderül, hogy azért ír nekik, mert országában még nincsenek a bencéseknek kolostoraik!

És akkor Pannonhalma az mi, és miért nem adózik a pápának még később sem. Hát azért, mert azt is Szent László alapította esküjéhez híven, ugyanis megesküdött, hogy Szent Mártonnak kolostort alapít. De oda nem hívott bencéseket, mert Andráshoz hasonlóan ő is görög rítusú szerzeteseknek alapította az apostoli királyt megillető egyház-alapítási jogával élve. Mindezt a Géza óta görög rítusú veszprémi püspökség területén. (Ne felejtsük el, hogy a mai Székesfehérvár Szent István bazilikája, eredetileg egy szabályos négy-karéjos görög templom alapjaira épült fel Szent Péternek és Szent Pálnak szentelve. IV. Béla királyt abban koronázták meg, nem az állítólag István alapította Nagyboldogasszony koronázó templomban. Székesfehérvár és Tihany (Oroszkő) is a veszprémi görög püspökség területén van, és eredetileg görög rítusú!)

Az állítólagos Pannonhalmi alapító levél ráadásul nem is alapító levél, hanem csak Monte Cassino bencéseinek szabadságait adományozza vele a király a már működő kolostornak. A király azonban nem Szent István, hanem Kálmán, csak István királynak tulajdonítja visszamenőleg az alapítást, hogy a római katolikus egyház magyarországi jelenlétét és elsőbbségét a bizáncival szemben biztosítsa. De még ez sem sikerült neki maradéktalanul, mert kilóg a lóláb. Az ő pecsétje van az oklevélen, és István király nevét egy olyan ligatúra (geometrikus betűösszevonás) helyettesíti, amit csakis bizánci császárok és más előkelők pecsétgyűrűin szoktak használni! II. Paszkál pápa 1103 december 8-án (Kálmán király idején) ismeri csak el a Benedek rendinek a Szent Márton kolostort (in monte supra Pannoniam)! Tehát Kálmán király telepítette a bencéseket a Szent László által alapított kolostor görög szerzetesei helyére!

A hamisítás itt nem állt meg, mert görög helyett római katolikusnak írták át az I. András által felesége görög rítusú szerzetesei számára alapított, saját nemzetségi monostorának és temetkezési helyének szánt Tihanyi (Oroszkő) görög monostor alapító levelét is. Hamis ugyan, de még így sem szerepel benne, hogy a bencéseknek történt volna az alapítás! A hamisító alighanem azonos a Pannonhalmát alapító oklevél írójával, mert itt is bizánci ligatúrába foglalták a király nevét. De ez még nem minden! Nem átallották utólag szófacsarással Katolikus melléknévvel illetni a görög kolostorokat alapító András királyt, aki a korában éppen, hogy nem katolikus, hanem Köszvényes melléknévvel bírt.

Nem jobb ennél a szintén István királynak tulajdonított veszprémi kolostor eleve görög nyelven íródott alapító levele sem, amivel az a baj, hogy görög rítusú szerzetesrendnek István alapította ugyan, de nem a király, hanem még az apja, a szintén István névre keresztelt Géza fejedelem, aki az első feleségét, Saroltot és lányait helyezte el benne.

Azután itt van a Szent Lászlónak tulajdonított Szent Jobb kolostor esete, amit végül Álmos herceg fejezett be. Az is görög, és nem István szent király szent jobbjának tiszteletére alapították a bizánci görög egyház fennhatósága alá eső területen, hanem egy görög szent ereklyéjének.

Ha már Álmos herceget említettük, akkor itt van a Dömösi Prépostság esete. Abban a korban még prépostságok (kanonokrendek) nem is léteznek, amikor ő alapítja, de itt nem ez a lényeg. Álmos anyja bizánci hercegnő, ő pedig a herceg, azaz a bizánci irány felelőse, és a monostort a saját temetkezési helyének szánja, azért is épül a szentélye alá altemplom. Ráadásul Antiochiai Szent Margit görög mártírszentnek szentelik a monostort, aki akkor még csakis bizánci szent. A tisztelete még nem ért el idáig. Álmos is csak az anyjától, vagy jeruzsálemi zarándokútja miatt ismeri, amiről nem sokkal az alapítás előtt jött meg.

Olyannyira nincs jelen a katolikus egyház még Kálmán király idején sem Magyarországon, hogy Szent László idejében hosszú ideig nincs is esztergomi érsek! Az érsekséget Kálmán alapítja, és az érseki egyházmegye területét is úgy hasítja ki az Álmostól elvett nyitrai dukátusból, mert a Veszprémi görög püspökség területén van maga Esztergom városa (és Dömös) is! Az esztergomi egyházmegye teljes területe ma Szlovákiában van.

Mivel akkor egyházilag az ország jó része a Kalocsai görög érsekséghez tartozik, Kálmán végül csak öt püspökséget tud létrehozni. Később még sikerül Egert hozzácsapnia, ahol őt papnak nevelték. A hivatalos történetírás szerint az egyházszervező Szent László király a bizánci rítusú érsekségeket, a Biharit és a Bácsit azért csatolja a Kalocsai érsekséghez, hogy azok így római katolikussá legyenek. Pedig éppen az ellenkezője igaz. Azért koncentrálta őket, hogy megmaradjanak annak, amik eredetileg voltak, bizáncinak.

De itt van még Aba király esete is, aki a saját maga alapította Feldebrői görög templomba kívánt temetkezni. Sírját ki is alakították az altemplomban, azonban ez feledésbe merült. A felújítások során derült ki, hogy a templom eredetileg szabályos görög rítusú templomnak készült, amit még ma sem mondnak ki egyenesen, hanem helyette kitalálták a centrális öthajós elrendezésűt, pedig tipikus példája volt a görög templomoknak. Ez még ma is jól látszik a templom külső falán, és az altemplom formáján.

Ha már a királyi temetkezéseknél tartunk, akkor jó ha tudjuk, hogy az árpád házi királyaink és hercegeink mindegyike a maga alapította saját nemzetségi monostorba kívánt temetkezni, és ott altemplomot alakítottak ki erre a célra. Ahol nincs altemplom, oda király nem akart temetkezni, ahova viszont királyt temettek, ott altemplomnak kell lennie! Így altemplom van Dömösön, Vácon, Tihanyban, Esztergomban, Feldebrőn, Pécsen, Veszprémben, Pécsváradon, Pannonhalmán, és kell lennie Nagyváradon és Szekszárdon is. De NINCS altemplom abban a székesfehérvári bazilikában, ahol megtalálták a gerincferdülésben szenvedő (ezért csontvázáról azonosítható) Kálmán király és felesége sírját, akiket azért temettek oda szeretett papjai (gagyi királyi felségjelvényekkel), hogy utólag igazolják: ott van Fehérvár, ahol Szent Istvánnak, első katolikus királyunknak is nyugodnia kellene, hiszen állítólag azért alapította.

Félreértés ne essék! Lehet a király temetkezési helyén álló templom oltára előtt sírkő az oda temetett király nevével és sírfeliratával, de a sírja az nem ott van. Az csak a híveknek szól, akik elzarándokolnak a sírjához.

Ilyen, oltár előtti sírkövet írnak le a krónikák a mai Esztergom területén állt Királyi Városban IV. Béla király által a ferenceseknek épített Szent Péter Pál templomban. De Béla király nem ott, hanem az altemplomban nyugszik. A félreértésbe belejátszik, hogy a Szent Péter Pál templom IV. Béla általi alapítását áthamisították Székes Fehérvárra. Ahhoz a ferenceseknek tényleg nincs köze. De IV. Bélának sincs a ferencesek korábban épült esztergomi kolostorához, mert nem annak a templomában nyugszik, hanem abban, amit maga alapított, és a szomszédságában élő ferencesekre csak rábízott.

A király Alba-i palotája a Királyi Városban a később Zéniapalotája néven ismert épület volt. Azt adta át később az érseknek, amikor Budára, fel a hegyre költözött. De pl. III. Béla később is tartózkodott a régi palotában, amit oklevél is említ, amelyben Senye palotaispánnal közösen ítélkezik a palota udvarán a fa alatt. Albában, azaz a Királyi Városban alapította IV. Béla a Szent Péter és Pál templomot (ma plébániatemplom, Öregtemplom), amit a saját családi temetkezési helyének szánt. Azt bízta rá a szomszédos kolostorban már 1227 óta élő Ferences szerzetesekre, akiknek kolostortemploma akkor még nem volt. A szóban forgó templom a megye harmadik legnagyobb temploma ma is, és van altemploma ma is, tehát eleve királyi temetkezésre számított, aki építtette. Akármi is állt előtte a helyén, amikor a templomot építették, az építés annak alapjaira, annak átalakításával történt, mert a talaj ott is vizenyős.

Nem lehetetlen, hogy eredetileg görög négykaréjos templom állt ott, amit alapíthatott a görög rítus szerint Istvánnak keresztelt Géza fejedelem is, amint azt a székesfehérvári Szent Péter-Pál (ma Szent István) templom építéstörténetében leírják. A templom zömök testén ma is látszik, hogy a hajó három egyenlő szakaszra oszlik hosszában, szentélye pedig igen rövid körszelet alaprajzú. Ha az egyenlő szárú kereszt formájú görög templom két oldalhajóját lebontják, és a helyét befalazzák anélkül, hogy a falban bármilyen építészeti strukturális, vagy díszítő elemet meghagynának, akkor pont úgy nézne ki, mint a feldebrői templom, amelyen a görögről való átépítés nyomait a régészet feltárta. A király tehát új templom alapítása helyett a Királyi Városban, Fehéren álló, Géza-István alapította görög templomot alakíttatta át és szenteltette fel a maga céljára, de már római keresztény templom formájára. Itt csupán annyi történt, hogy a hamisítók az alapítást Albából Székesfehérvárra tették át, ahol Kálmán király építtetett a zarándokoknak templomot, amelynek altemploma zarándokok által látogatható ereklyéknek készült (ma egyházi temetkezési hely).

Ha már katolikus szentek is szóba jöttek, akkor velük kapcsolatban sem mehetünk el néhány anomália mellett szó nélkül. Kezdjük Szent Istvánnal, akit a hivatalos történetírás szerint a későbbi Szent László király avattatott szentté 1083-ban Gellérttel és István fia Imre herceggel együtt. Nos, lehet, hogy akkor többeket szentté avattatott, de ezt a hármat biztosan nem. Erre van több bizonyíték is.

A szentté avatási kérelem és a pápai jóváhagyó válasz nem kétséges, de az neveket nem tartalmaz. Egy általános felhatalmazást adott a pápa ilyesféle szöveggel: Mindazok testét akik…stb…stb…fel kell emelni, stb. Eddig jó. A bajok itt kezdődnek. Ugyanis 1097-ben, tehát alig 15 évvel a szentté avatás után a pápa levelet ír Kálmán királynak, amiben Istvánt boldog emlékezetűnek nevezi, mintha mit sem tudna a pápai szentté avatásról. Ezt a történészek magyarázzák sokféleképpen, de a tény, tény marad. A pápa nem tud István király szentté avatásáról. De ez még nem minden. A szent király életét és csodáit egy legendába foglalták, helyesebben háromba. A kis-, a nagy- és a Hartvik féle legendába. De mind a három Kálmán idejében íródott, jóval az állítólagos szentté avatás után. Hartvikot ugyanis Kálmán királyunk kérte fel a legenda megírására, mert az első kettővel nem volt elégedett. Hoppá! A legendát a szentté avatás előtt kell megírni, mert főként az alapján avatják szentté a jelöltet! Kevesen tudják, hogy Boldog Istvánt csak I. Lipót császár, Ofen visszafoglalásakor, 1686 augusztus 16-án avattatta szentté!

De térjünk át Gellért püspökre. Vele az a baj, hogy őt sem avathatták szentté akkor, mert még nem is élt. Ugyanis nem egy korban élt István királlyal! Az apja az első keresztes háborúban halt meg a legendája szerint is, ami 1097-98-ban volt, amikor ő még serdülő gyermek volt. Nem avathatták tehát szentté 1083-ban. A legendája teljes egészében hamis. Az első keresztes hadjárat után kellett íródnia, talán még csak nem is Kálmán király idején.

A dux szóból egyébként a történelemhamisítók és hivatásos félreértelmezők a Bizánci császári családdal, a Komnénoszokkal rokonságban álló “híres” Dukász familiát csináltak. Még Kálmán törvénytelen fiának Borisznak is Dukász családból való feleséget vizionáltak. A szent koronán azonban mégsem Dukász Mihály van, hanem Mihály dux, azaz Géza fejedelem testvére Tar Szerénd, a magyar herceg, aki bizánci rangja szerint Vaszileosz.

Végül ismerjük meg a Salamon torony valódi történetét is. A Salamon torony Magyarországon példa nélkül álló építmény, egy vár nélküli lakótorony. Később, amikor védfalakkal körbevették, valóban az alsó vár része lett, amit fal kötött össze a felső várral. Legközelebbi példái Angliában és Olaszországban találhatók. Az olasz lakótornyok azonban mindig városokban állnak, rivalizáló kereskedő famíliák végső menedékei. Ráadásul se nem kerek, se nem négyszögletű, mint azok, hanem hatszögletű. Akkor hogyan került ide, ki építhette és mikor, és tényleg, raboskodhatott-e benne Salamon király?

A megfejtéshez vissza kell ugranunk István király és I. András királyok idejébe. A történet röviden a következő. A csatában elesett Vasbordájú Edmund angol király két kisfiát Edwardot és Edmundot legyőzője Knut király a biztos halálba küldte volna Olaf svéd királyhoz, de azok végül István király udvarában kötöttek ki, aki menedéket nyújtott nekik. Az 1015-ben és 1017-ben született gyerekek egészen 12 éves korukig István udvarában nevelkedtek, de akkor tanácsosnak látszott tovább küldeni őket, mert Knut bérgyilkosokat küldött utánuk. Ekkor István elküldte őket Bölcs Jaroslavhoz Kijevbe. A két királyfi ott érte el a férfikort. Edwardot (Száműzött Edward) trónörökösként tartották számon, Edmundnak viszont egy szerelmi kaland miatt rossz híre volt. Ott találkoztak velük a száműzetésben Lengyelországba, majd onnan Kijevbe menekült András és Levente magyar hercegek. András ott is házasodott meg, Bölcs Jaroslav Anasztázia nevű lányát vette el. Amikor 1046-ban hazahívták, hogy legyen Magyarország királya, Levente és a két angol herceg teljes kíséretével vele ment Magyarországra.

A királlyá lett András a feleségét és kíséretét Oroszkőn (Tihany) telepítette le. A két angol királyfinak pedig odaadta Visegrádot, ahol az ortodox egyház alapító szentjének, a vele azonos nevű Szent Andrásnak tiszteletére kolostort alapított. Az angol hercegek orosz kísérete a szemben levő szigeten, a mai Kisorosziban telepedett le. A hercegek pedig a Sibrik dombi ispánsági vár szomszédságában felépítették, angol mintára, a lakótornyukat, amelyhez – királyfiak lévén – angol királyokhoz illő hatalmas lovagterem is tartozott.

A tornyot az akkor még nem a parton futó út mellett, a hegyláb teraszán építették fel. A hegy felőli oldalán, azzal párhuzamosan épült fel a két emelet magas, egyterű lovagterem, amelynek karzatáról átjárón lehetett bejutni a torony első emeletére. A toronynak a földszinten nem is volt bejárata. Az volt a raktárszint és víznyerő hely, ugyanis a toronyban belül volt egy kút is. A torony mellett pedig ciszternát ástak. A lovagterem mögött, a hegy felé egy lovagi tornára alkalmas teret alakítottak ki, ahova a lovagterem karzatáról lehetett nézni a viadalt.

A torony maga egy, alul ölesnél is vastagabb, a felső szintnél is még méteres falakkal épült hatszögletű, szabályos, ötszintes lakótorony. Valójában az alaprajza egy négyzet, amelyet északi és déli oldalán egy-egy háromszög határol. Erre a formára praktikus okokból építették. Az északi háromszögbe kerültek a nagyméretű kandallók és a kémények, emeletenként szükség szerint egymáshoz képest eltolva. A déli háromszögbe került a nagy csigalépcső, és egy jóval kisebb „menekülő” vagy szolga csigalépcső. A toronynak a Dunára és a hegyre néző oldalán ablakokat építettek, a többi oldalon csak lőrések vannak. Három lakószinten, a Duna felőli oldalon, a falon kívülre szolgáló erkély illemhelyet építettek, amelyet kívülről egy kő alapozású, de vélhetőleg fa felépítményű fiók torony takart el.

Ebben lakott a két angol királyfi és családjuk. Mindketten magyar feleséget vettek, királyi vérből. Edmund állítólag a magyar király Hedwig nevű lányát vette feleségül, de a király nincs megnevezve. Edmund még azelőtt meghalt, hogy Edwardot 1054-ben hazahívták volna az angol trónra. Magyarországon van eltemetve. Edward röviddel az Angliába érkezése után meghalt. Edward feleségét Ágotának hívták, kiléte vitatott. Ő az anyja Edward fiának, Edgarnak, aki később angol király lett, és két lányának, Skóciai Szent Margitnak, III. Malcolm skót király feleségének és Krisztinának.

Egyszóval: A Magyarországon előzmény és példa nélkül álló torony nem az alsó vár öregtornya, hanem angol mintára épült lakályos, királyi lakótorony, amelyet 1046 után, de még 1054 előtt építettek I. András (Endre) király idején. Tehát I. Andrásnak már Magyarországon, 1046 után született Salamon nevű fia felnőtt korában igenis raboskodhatott az utólag róla elnevezett toronyban, mert az akkor már régen állt. A Szentendrei szigetnek pedig mindkét neve innen ered. Szent Andrásról, az ortodox szentről kapta a Szentendre nevet, és a rajta lakó oroszokról az Oroszd – Rosd nevet, amit Kisoroszi neve is őriz.

Folytatása következik. 

Az elhazudott magyar történelem szeletei IV.

Ebben a részben egy kicsit eltérünk az eddig követett módszertől, mert hosszú idézetekkel vezetjük fel a mondandónkat, hogy mindenki világosan láthassa, hogyan jutottunk el arra a következtetésre, hogy a mindenki által Gül Babaként ismert, a Rózsadombon eltemetett török dervist II. avagy Szent Bajazid oszmán szultánnal azonosítsuk. Ebben az esetben nem gondoljuk, hogy feltétlenül történelemhamisításról van szó – Szekfű Gyula Evlia Cselebi munkásságát teljes egészében hitelteleníteni akaró nyilatkozata kivételével – inkább egy személy valódi személyazonosságának eltitkolásáról valamilyen, általunk nem ismert (csak sejtett) okból.

Az idézetekben nyomatékosan kiemeljük azokat a részeket, amelyek nyomra vezettek bennünket is. Felmerült ugyanis a török államfő látogatása kapcsán a kérdés, hogy miért is olyan fontos Gül Baba a törököknek, hogy az államfő minden látogatása során felkeresi a sírját. Különösen, hogy Nagy Szulejmán sírjának helye viszont feledésbe merült, nemrégiben történt megtalálása ennél jóval kisebb visszhangot keltett, és nem is látogatják. Mivel több Gül Baba, mint a Magyarországot is meghódító legnagyobb oszmán szultán, Nagy Szulejmán?

Kezdjük az alapokkal. A Wikipédia Gül Babáról szóló szócikke a következőket írja:

Gül Baba (Merzifon, ? – Buda1541Szeptember 1.) Gül Baba vagy Cafer oszmán bektási dervis költő, aki annak a Nagy Szulejmán szultánnak az udvarához tartozott, aki Gül Babához hasonlóan Magyarországon halt meg. Magyarországon a Rózsák Atyja néven is ismerik, ami a török Gül Baba fordítása.

Gül Baba türbéje, vagyis síremléke Budán áll, és a törökök egyik kiemelkedő zarándokhelye.

A Gül Baba nevet egyes források szerint a turbánján díszelgő rózsaszálról kapta. [3] Más magyarázat szerint eredetileg „Kel” volt a neve, ami „kopaszt” jelent, amit csak később változtattak Gülre, miután a sírja körül rózsák nőttek.[4] Van olyan hagyomány is, hogy ő hozta az első rózsákat Magyarországra, ez azonban nem így van.

 Közép-anatóliai Amasya tartományi Merzifonból származott.[5] Apja Kutb’ül Arifin Veli’üddin İbn Yalınkılıç.

Budán halt meg, 1541-ben. Halála idejéről és körülményeiről kétféle történet is fennmaradt. Az egyik szerint a város falainál zajlott küzdelemben ölték meg, augusztus 21-én. A másik szerint az oszmán győzelmet megünneplő vallásos szertartás közben halt meg. Szulejmán, aki a kalifa címet is viselte, a város (pogány) patrónusának nyilvánította, és temetésén a hagyomány szerint ő volt az egyik koporsóvivő. Leszármazottai a Marzioglu család, amelyből Trabzon vilajet (Nagy Szulejmán szülőhelye) több pasája került ki.

Nyolcszög alaprajzú, kupolás síremlékét 1543 és 1548 között Mehmed Jahjapasazáde, a harmadik budai pasa építtette. 2016-ban kezdődött felújításának 2,5 milliárd forintos költségét közösen viselte Magyarország és Törökország kormánya. A felújított műemléket 2018. Október 9-én együtt avatta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Recep Tayyip Erdoğan török elnök.

A türbe kicsinyített mása megtalálható az isztambuli Miniatürk parkban.

Kiemeltük: 1) Türbéje a törökök egyik kiemelkedő zarándokhelye. 2) Apja Kutb’ül Arifin Veli’üddin İbn Yalınkılıç, amely információnak nem találtuk forrását! 3) Nagy Szulejmán szultán maga volt az egyik koporsóvivője! 4) A török elnök avatta fel a felújított türbéjét.

Menjünk tovább. A Múlt Kor történelmi portál Gül Babáról szóló cikke így ír.

Négyszázhetvenöt éve, 1541. szeptember 2-án halt meg Gül Baba, a szentéletű török dervis. Sírja fölé 1543 és 1548 között Jahjapasazáde Mehmed budai pasa emelt sírboltot, amely ma Gül Baba türbéjeként ismert, és az iszlámhívők legészakibb zarándokhelye.

Gül Baba bektási dervis volt, e rend tagjainak fő feladata a janicsárok nevelése és a hittérítés volt. Életéről nem sokat tudni, még az sem bizonyos, hogy történelmi személyiség volt. Állítólag 1541-ben a megszálló török sereggel érkezett Budára, mert Szulejmán szultán a bektásikat bízta meg azzal, hogy a városhoz közel iszlám vallási központot alapítsanak. A nagy tiszteletnek örvendő dervis a vár bevé telének alkalmából rendezett hálaadó ünnepen ihalt meg 1541. szeptember 2-án a dzsámivá átalakított Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban. Díszes temetést kapott, amelyen a krónika szerint maga a szultán is beállt a koporsóvivők közé.

Gül Baba sírja fölé 1543 és 1548 között Jahjapasazáde Mehmed budai pasa emelt sírboltot, amely ma Gül Baba türbéjeként ismert. A Rózsadomb délkeleti lejtőjén, egy támfalakkal övezett kis kertben, kőzsámolyon áll a nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett épület, kváderkőből épült külső homlokzata egyszerű, bejárata keleten nyílik. A bektási rendhez tartozó dervisek kolostort is építettek a türbe mellé, az épületegyüttesre először egy 1559. évi adóösszeírás utal.

A törökkori magyarországi építmények közül valószínűleg ez a sírkápolna a legismertebb a muszlim világban. A törökök olyan nagy becsben tartották, hogy az 1699. január 26-i karlócai békében a szultán megbízottai feltételként szabták a budai síremlék fennmaradását. 

Kiemeltük: 1) Életéről nem sokat tudni, még az sem bizonyos, hogy történelmi személyiség volt! (Valóban, szinte csak Evlija Cselebi írásából ismerjük.) 2) A bektási rendhez tartozó dervisek kolostort is építettek a türbe mellé, az épületegyüttesre először egy 1559. évi adóösszeírás utal. 3) A törökök olyan nagy becsben tartották, hogy az 1699. január 26-i karlócai békében a szultán megbízottai feltételként szabták a budai síremlék fennmaradását! 4) Díszes temetést kapott, amelyen a krónika szerint maga a szultán is beállt a koporsóvivők közé.

Menjünk tovább. A Papageno cikke így ír róla.

Szulejmán szultán Gül baba néven ismertté vált dervise 1541-ben a megszálló török sereggel érkezett Budára. Síremléke a Rózsadomb délkeleti lejtőjén, egy támfalakkal övezett kis kertben található, melyet a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed emelt a szentéletű szerzetes emlékére, ami mellé egy török kolostor is épült.

Gül baba a Hadzsi Bektas Veli alapította bektasi dervisrend tagja volt, amelynek egyes elképzelések szerint a janicsárok nevelése és lelki vezetése volt az elsődleges feladata. A rend tagjai és a janicsárok között tehát igen szoros kapcsolat alakult ki az idők folyamán, ugyanis a dervisek békés időben tanítottak, földműveléssel és iparral foglalkoztak, vagy valamelyik művészeti ágban alkottak kolostoraikban, a tekkékben, a háború idején azonban ők is kardot fogtak.

Gül baba alakja köré már a magyarországi török világ kezdetén legendák fonódtak, habár nem kizárt, hogy csupán a fantázia szüleménye a Gül babaként ismert alak. A dervis neve, mely valószínűleg csak egy félrehallás miatt maradt meg így a magyar történetírásban – Rózsa apót jelent. Egyes mondák szerint csak halála után nevezték el így a muszlimok körében szent emberként tisztelt dervist, mert turbánjának jelvénye a „gül”, azaz a rózsa volt.

Egyes források szerint Buda elfoglalásakor, más történetek szerint pedig akkor érte a halál, amikor a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony templomban (a mai Mátyás-templomban) imádkozott, hálát adva az oszmán hadak győzelméért.

A dervis halála azonban minden bizonnyal megrendítette a szultánt, aki állítólag Gül baba gyermekkori barátja volt. Úgy tartják, hogy ő maga is vitte a dervis koporsóját, és mivel kalifa is volt, azaz legfőbb vallási vezető, szerzetes barátját és szolgálóját a város védőszentjévé nyilvánította.

Kiemeltük: 1) Szulejmán szultán Gül baba néven ismertté vált dervise. (De tényleg, senkinek sem tűnt fel, hogy nem tudjuk az igazi nevét?) 2) Gül baba a Hadzsi Bektas Veli alapította bektasi dervisrend tagja volt, amelynek egyes elképzelések szerint a janicsárok nevelése és lelki vezetése volt az elsődleges feladata. (Veli bej fürdője ma is ott áll, igaz elrejtőzve a Budai Irgalmasrendi Kórház udvarán a Türbe alatt. Mellette állt a bektasi dervisek tekkéje (kolostora) is.) 3) A dervis halála azonban minden bizonnyal megrendítette a szultánt, aki állítólag Gül baba gyermekkori barátja volt. Úgy tartják, hogy ő maga is vitte a dervis koporsóját, és mivel kalifa is volt, azaz legfőbb vallási vezető, szerzetes barátját és szolgálóját a város védőszentjévé nyilvánította. (Tehát szentként tisztelték. A törököknél ez igen ritka. Egyetlen szultánjukat tisztelik szentként, II. Bajazidot. A szultánhoz különleges viszony fűzte!)

Lépjünk tovább. Evlia Cselebit és Gül Babáról szóló írását a Terebess Ázsia tár Adorján Imre: Boldog istenként élni című írásából ismerjük meg. Kicsit hosszú, de érdemes végigolvasni. Különösen, mert mint később majd kiderül: Evlia Cselebi is bektasi dervis lehetett, és távoli rokonságban állhatott Nagy Szulejmánnal is (anyai ágon).

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi tartózkodása során írt feljegyzései számos adatot tartalmaznak az itt élő szúfikról. Munkáját azonban a magyar történettudomány a 20. Század elején nem fogadta el hiteles forrásnak. Az elutasító véleményt legélesebben Szekfű Gyula fogalmazta meg, amikor Evlia munkásságának mérlegét így vonta meg: „Nem mondhatnánk, hogy nem hiteles – sokkal rosszabb ennél: történeti szempontból teljesen indifferens; nem történeti kútfő.” Ma már világos, hogy Szekfű bírálata nem állja meg a helyét. Evlia számos hiteles irodalmi és történeti forrást, térképet, hivatalos okiratot használt munkájához, melyet saját ismereteivel színezett. Műve a hódoltsági Magyarország török hétköznapjai, kulturális értékei, a dzsámik, a fürdők, a türbék stb. Megismeréséhez nélkülözhetetlen forrás.

A nagy utazóról nagyon keveset tudunk. Valószínű, hogy 1611-ben született, apja Dervis Mehmed Zilli, Nagy Szulejmán udvari aranyművese. Evlia a család történetét a germijáni török uralkodóházon keresztül Ahmed Jeszeviig – az ő írásában Jeszni – vezette vissza.

„Eme harcokban jelen volt atyám, a magas portának fő ékszerésze, Dervis Mohammed Zilli, aki Kara Ahmednek a fia, ez pedig Kara Musztafának, ez meg Javuz Erin Adsa Jákubnak, ez meg Germiján-záde Jákub bégnek a fia volt, aki a törökök törökjének, Kodsa Áhmed Jeszninak leszármazottai közül való.”

Apja nevében a Dervis név arra utal, hogy valamely szúfi tarikathoz tartozott, a Zilli pedig talán a dervisek öltözetén gyakran viselt csengettyűkre. (A „zil” török szó csengőt, az ebből képzett melléknév, a „zilli” pedig „csengős”-t jelent.) Evlia valószínűleg azért sorolta ősei közé Ahmed Jeszevit – akiről tudjuk, hogy nem lehetett a „törökök törökje” –, hogy a szúfi misztikusok „szentjével” fényesebbé tegye származását, mint ahogy később Gül-Babát is Mohamed leszármazottjaként tiszteli. Az Evlia név jelentése: „szent”. Már a szászsebesi György barát is „evlijalar ve enbijalarnak” nevezte a szúfik szentjeit. Evlia Cselebitől tehát már származásánál fogva sem lehetett idegen a szúfizmus, ezért találhatunk Magyarországra vonatkozó írásai közt is Gül-Baba és a szúfik nyomára.

Buda városának részletes bemutatásakor a kolostorok közül a bektásiak tekkéjét mint legjelentősebbet írja le elsőként: „Kolostorai. (Tekeleri) Hét kolostora van. Gül baba bektási kolostora, mely valamennyinél nagyobb, és amelynek sok alapítványa van. A Khorosz-kapun kívül, Veli bég fürdője közelében szőlővel borított halmon áll a szép kolostor. Dervisei harcba menő jámbor emberek. Téli és nyári udvarán különféle gyertyatartók, mécsesek, lámpák, füstölők és rózsavíztartók vannak. Többféle szegény-alapítványnyal rendelkezik. A tengeren és szárazföldön utazók néhány, szép gondolatot tartalmazó verset írtak márványfalaira. E kolostor Gázi Mikhalzádenak alapítványa, ahol a jövő-menők kegyes jótéteményben részesülnek. Maga Gül Baba is ez ólomtetejű kupola alatt, virágok közt van eltemetve. Koporsóját zöld posztó borítja, boldog fején a bektási fénylő korona van, amely körben különféle arab nyelvű Korán- versekkel van díszítve.

Az idézet szerint a hálás vendégek a tekke falait „alkalmi versekkel” és Korán-idézetekkel írták tele, mint tette ezt Evlia is („Híved és tisztelőd vagyok…”), jelezve a szúfi tanok és tanítói, a babák iránti vonzalmát. Valószínűleg még gyerekkorában hallott Gül-babáról, sőt földiek lehettek, mert egyes források szerint Evlia is Merzifonban született.

A merzifoni Gül-Baba Budára kerüléséről így ír Evlia:

„Atyám elbeszélése szerint az iszlám sereg azon a pénteken oly nagy számú volt, hogy nemcsak a várat töltötte meg, hanem kívül is egy órányira terjedő helyen a hegyekben és szőlőkben egész Gül-Baba halmáig mind sokaság volt. Első ízben Gül-Baba adta itt ki a lelkét, s mikor Szulejmán khán felkészült az imádságra, Ebu-Szuud efendi azt azonnal elvégezte fölötte és Buda földjébe temették őt. Gül-Baba a bektási szegények közül való volt, s Fátih, Bajazid, Szelim és Szulejmán khánokkal valamennyi harcban jelen volt. Gül-Baba a próféta családjából való volt; Allah szentelje meg sírját!”

Gül-Baba

„születéshelye a Szivasz ejáletbeli Merzifun. Szulejmán khánnal Buda elfoglalásánál jelen volt; azon a napon, mikor az első pénteki imádságot végezte a dsámiban, végrendeletet tevén, kiadta lelkét; a kétszázezer katonából álló tömeg azonnal imádságot végzett fölötte s koporsóját Szulejmán szultán személyesen vitte. Jelenleg fényes nyugvóhelyén pihen.”

Evlia hosszú élettel „ajándékozta meg” Gül-Babát, mert Fatih, azaz a hódító II. Mohamed először 1444–1446-ig, majd apja halála után 1451–1481-ig uralkodott, Gül Baba pedig Buda elfoglalásakor, tehát 1541-ben hunyt el.

A türbében nyugvó Gül-baba személyéről Evlián kívül más forrás nem áll rendelkezésre. A nevében szereplő török gül szó magyarul rózsát jelent ugyan, de „Rózsa-apó” nevénél mégsem a növényt és virágzatát jelenti, hanem az iszlám taszavvuf misztika szimbólumát. A gül a szúfiknál a misztikus tudás, az Istenről szerzett bizonyosság jelképe, de jelentheti magát a dervist is, aki a végső Igazságot keresi. Ugyancsak gülnek nevezik a szúfik a dervissüvegen levő gömb alakú szövetdarabot. Gül-baba tehát valóban „Rózsa-apó” volt, jeles dervisrend kolostorának legszebb rózsája, aki dervisfövegén a házfőnöki gült viselte. A bektási és szúfi viseleti tárgyak leírásánál már ismertettük a föveg, süveg jelképeit, melyet a bektásiak fénylő koronájaként említ Evlia. A jelképeket most emlékeztetőül felelevenítjük: belseje titok, külseje fény, varrótűje a mester, cérnája a tanítvány, kupolája az Isten, tizenkét cikke a tizenkét imám, pecsétje Muhammed-Ali. Az egy cikkelyből álló Allah egyetlen Isten voltát, a hét cikkelyből álló a hét eget, a tizenkét cikkelyből álló pedig a tizenkét imámot, illetve a Kelime-i Tevhidben (az iszlámnak az egyetlen Istent valló hitvallási formulája) lévő tizenkét betűt jelképezi.

A bektási közösségek vezetőit babának nevezték és nevezik ma is. Ezt az

„elnevezést általában a dervis-vezetőkre alkalmazták, s különösen azokra, akik a 11. Századtól kezdve a határvidéki török harcosokat és törzsi tagokat eszmeileg irányították”.

Kiemeltük: 1) Az Evlia név jelentése: „szent”. (A későbbiekben kiderül, hogy a Cselebi név is valami ilyesmit jelent a bektasiknál!) 2) Veli bég fürdője közelében szőlővel borított halmon áll a szép kolostor. 3) Maga Gül Baba is ez ólomtetejű kupola alatt, virágok közt van eltemetve. 4) Valószínűleg még gyerekkorában hallott Gül-babáról, sőt földiek lehettek, mert egyes források szerint Evlia is Merzifonban született. 5) Szulejmán khánnal Buda elfoglalásánál jelen volt; koporsóját Szulejmán szultán személyesen vitte! (Tehát ezt tőle tudja mindenki.) 6) Evlia hosszú élettel „ajándékozta meg” Gül-Babát, mert Fatih, azaz a hódító II. Mohamed először 1444–1446-ig, majd apja halála után 1451–1481-ig uralkodott, Gül Baba pedig Buda elfoglalásakor, tehát 1541-ben hunyt el. (Ez rendkívül lényeges lesz a későbbiekben, jegyezzük meg!) 7) A türbében nyugvó Gül-baba személyéről Evlián kívül más forrás nem áll rendelkezésre. !!!!!!

De lépjünk tovább.

Terebessnél. Ágoston Gábor – Sudár Balázs
GÜL BABA ÉS A MAGYARORSZÁGI BEKTASI DERVISEK című munkában így írnak.

A bektasi dervisrend története

Az iszlám alapvetően közösségi vallás, olyannyira, hogy a muszlimok szerint a kisebb-nagyobb gyülekezetek együtt üdvözülnek, vagy éppen kárhoznak el. A Paradicsom eléréséhez pedig elegendő az iszlám öt oszlopának – a hit megvallása, a napi ötszöri ima, az alamizsnálkodás, a mekkai zarándoklat és a böjt – betartása, vagy akár a hősi halál a hitetlenek elleni harcban.
Azonban már a hidzsra első századaiban (VII-VIII. Sz.) Feltünedeztek belső utakat kereső misztikusok, akik az üdvösséget lelki fejlődéshez kötötték, mi több, a mennyországot már a földi életben elérhetőnek tartották. Elképzeléseik keresztény, buddhista, és perzsa hatásokat tükröztek. Gyapjúból – arabul szuf – készült ruhájuk miatt általában szúfinak nevezték őket.14
A szúfi tanok a VIII-X. Században kristályosodtak ki, oly nagyhatású mesterek munkája nyomán, mint Haszan al-Baszrí (642-728) vagy Dzú n-Nún al-Miszrí (meghalt 861-ben). A rohamosan terjedő “eretnekség” kihívta az iszlám ortodoxia haragját, amely hamarosan lecsapott az elhajlókra. 922-ben kivégezték a kor leghíresebb mesterét, Halládzs al-Manszúrt, mert egy misztikus utazása során így kiáltott fel: Analhakk! – vagyis: Én vagyok Isten!
A X-XII. Században a szúfi bölcsek azon fáradoztak, hogy tanaikat az ortodox iszlám szemében is elfogadhatóvá tegyék.
A szúfizmus nem áll szemben az iszlámmal – érveltek -, éppen ellenkezőleg, elfogadja és elmélyíti azt.
A XII-XIII. Század politikai válságai nagy változásokat érleltek a misztikusok számára is, a széthulló muszlim birodalmak romjain virágzottak a szúfi közösségek. Semmi sem akadályozta szerveződésüket, sőt gyakran épp a helyi hatalmak támogatták az első dervisrendeket. A kor bizonytalan életkörülményei pedig nagy tömegeket fordítottak a misztika – a belső világ – felé.15

A kezdetek

A népvándorlás újabb és újabb hullámai számos török törzset vetettek nyugatra Belső-Ázsiából. Anatóliát az 1071-es manzikerti győzelem nyitotta meg a szeldzsukok előtt. A mongol hódítás által okozott átrendeződés pedig újabb – általában türkmennek nevezett – törzseket vetett Kis-Ázsiába. Anatólia keleti határai csupán a szafavida-oszmán ellentét elmélyülésével, a XV-XVI. Század fordulóján zárultak le.
Az újonnan érkezett nomád türkmenek és a már néhány évszázada letelepedett, városias kultúrával bíró szeldzsukok között rövid idő alatt kiéleződtek az ellentétek. Nem csupán az életmódbeli különbségekkel volt baj, a jövevények politikailag is kezelhetetlennek bizonyultak. Ráadásul a türkmenek muszlim hite sem tűnt kifogástalannak a szunnita szeldzsukok szemében.16
A keleti határ nyitottsága folytán az anatóliai törökök sokáig megőrizték közép-ázsiai kapcsolataikat. Szellemi központjuk jó ideig Horaszán – a Szeldzsuk birodalom szíve – maradt. Itt jött létre az első török dervisrend, a jeszevijje is. Ahmed Jeszeví (?-1166) dervisei, a “horaszáni szentek” (horaszán erenleri) nagy szerepet játszottak a törökség iszlamizálásában, ezért nem meglepő, hogy tanításaik közé – az általános szúfi tanok mellett – török hagyományok, többek közt a sámánhit emlékei keveredtek. Hamarosan eljutottak Anatóliába is, ahol hatásukat elsősorban a türkmenek között fejtették ki, s számos szellemi és politikai mozgalomnak – például a babái felkeléseknek – a vezetőivé váltak.17 A bektasi rend gyökereit ezek közt az államhatalommal szemben álló, sajátos iszlám hitet valló nomád türkmenek között kell keresnünk.
Hadzsi Bektas Veli maga is Horaszánból érkezett az 1230-as évek végén. “Ó, Bektas! … Legyél te a rumi abdálok (értsd: anatóliai dervisek) feje! Rumban sok a tiszta, igaz lélek, ezért egy percet se késlekedj, tüstént indulj!” – küldte őt mestere, Ahmed Jeszevi. Alig érkezett Hadzsi Bektas Anatóliába, máris a korszak egyik legnagyobb mozgalmának, a Baba Iljász-féle felkelésnek a kellős közepén találta magát. Kezdetben maga is az új prófétaként tisztelt mester tanítványává szegődött, ám a fegyveres harctól visszarettent. Kappadókia ember nem járta vidékén, Szuludzsakarahöjükben telepedett le, ám hamarosan tanítványok sereglettek köré. Életéről, csodáiról egy XIV. Századi legendárium, a Vilájetnáme számol be.18 Állítólag maga is írt néhány könyvet – például egy értekezést a biszmillah (Isten nevében…) formuláról -, de ezek hitelessége megkérdőjelezhető. A békés, kertészkedő mester 1271-ben távozott az élők sorából.19
Maga Hadzsi Bektas nem alapított rendet, csupán tanítványai laza csoportját hagyta hátra. Híre azonban elterjedt, sokan övezték nagy tisztelettel az emlékét, sokan tartották magukat a követőjének. Abdál Músza, Kajguszuz Abdál vagy Otmán Baba – bár maguk kalenderi, rufáí dervisek voltak, vagy a rumi abdálok közé tartoztak – olyannyira magukévá tették a tanításait, hogy az utókor bektasi babákként emlékezett rájuk. Verseik, írásaik, legendáik máig a bektasi irodalom gerincét alkotják.
A bektasik felemelkedését néhány szerencsés körülmény öszszejátszása is segítette. A szeldzsuk szultánság romjain kialakuló türkmen bégségek fogékonyak voltak a misztikára, a “horaszáni szentek”-ben nem ellenséget, ellenkezőleg, segítséget láttak. Adományokkal segítették őket, kolostorokat építettek a számukra.20 Hadzsi Bektas – vagy valamelyik tanítványa – szerencsésen az oszmánokhoz csatlakozott, s ő lett a dinasztia új seregének, a janicsár testületnek a védszentje, pírje. (A legendák szerint 1326-ban, valójában talán valamivel később, 1360 körül) A janicsárok Hadzsi Bektas fiainak (Hadzsi Bektas ogullari) tekintették magukat, az ő emlékezetére hordták jellegzetes süvegüket, az üszküföt.
Az oszmánok és a bektasik kapcsolata gyümölcsözőnek bizonyult. A dervisek hathatós segítséget nyújtottak a balkáni hódítások során: Ha kellett, földet műveltek, ha kellett, harcoltak. Kolostoraik egyszerre szolgáltak fogadóként, imahelyként és katonai támaszpontként. Hajlékony szemléletük, vallási toleranciájuk pedig elfogadhatóvá tette őket a keresztények szemében is,21 így jelentősen hozzájárultak a hódítások megszilárdításához, s előkészítették a terepet nagyobb török népességek betelepülésére.22


A dervisrend

A XV-XVI. Század fordulója jelentős változásokat érlelt. Erdebilben – a Kaszpi tenger közelében – újabb dervisrend jött létre, amely hamarosan nagy népszerűségre tett szert a türkmenek körében. Ez önmagában még nem jelentett volna problémát, csakhogy Sejh Szafinak, a rend alapítójának utódai – a szafavidák – Irán uralkodói lettek. (Híveiket vörös fejfedőjük miatt kizilbasnak nevezték.) Az Oszmán Birodalomnak versenyképes riválisa támadt.
Az oszmán szultánok nehéz helyzetbe kerültek. Saját hatalmukat kockáztassák-e, s hagyják, hogy az új állam – türkmen támogatással – nagyra nőjön? Vagy forduljanak szembe vele, s ezzel veszítsék el híveik egyik jelentős csoportját, akik közül maguk is származtak, s akiknek felemelkedésüket köszönhették, a türkmen tömegeket? I. Szelim (1512-1520) ez utóbbi mellett döntött.23
Elhatározása hosszú távú következményekkel járt: sorozatos türkmen lázadások és folyamatos perzsa háborúk jellemezték a következő évszázadok történelmét. Az oszmán szultánok a korábban gyakorolt vallási tolerancia helyett az ortodox, szunnita iszlám bajnokai lettek, 1517-től ők viselték a kalifa címet is.
A síita tan felé hajló türkmenek ettől kezdve gyanúsnak számítottak az Oszmán Birodalomban. Hitük egyébként részben az üldöztetések, részben a szafavidák erőteljes propagandájának a hatására egységesült. E kialakult vallási szintézis a bektasi, vagy – a XIX. Század végétől használatos néven – alevi hit.24
A XVI. Század eleje a bektasik belső életében is fordulatot hozott. Egy csoportjuk részben – a rossz nyelvek szerint viszont elsősorban – politikai, részben vallási megfontolásokból szigorúbb rendet szeretett volna látni. Bálim Szultán volt az, aki e szervezőmunkát elvégezte, s meghatározta a rend szabályait, egységesítette a viseletet, kialakította az alaptanokat (Erkánnáme = Iránymutató könyv). A rend az addigi képlékeny, határozatlan formák helyett az ő munkája révén nyert határozott, markáns arculatot. Nem csoda, hogy őt tekintik a rend második alapítójának (pír-i száni).25
Ettől kezdve a bektasijje két ágra szakadt. A türkmenek körében megmaradt kötetlen, szabályozatlan népi vallásosság formájában, amelynek legnagyobb szentje Hadzsi Bektas, s központja a Pír kolostora Szuludzsakarahöjükben. Vezetője, a cselebi Hadzsi Bektas vér szerinti leszármazottjának tekinti magát. Követői születési alapon kerülnek a közösségbe. Ezt az irányzatot nevezik cselebiján ágnak.26 E mellett azonban kialakult egy új, szabályozott dervisrend, amely kolostorokban él, meghatározott vallásgyakorlatot követ, hierarchiával bír. Belépni csak szabad akaratból, hosszú tanulóidő leteltével lehetséges. A dervisek egy része még nőtlenségi fogadalmat is tesz (müdzserret dervis), amelynek jeléül karikát hordanak a bal fülükben. Vezetőik a dedebabák, szintén a Píreviben, a rend központi kolostorában székelnek, s magukat Hadzsi Bektas szellemi gyermekeinek tekintik. Mivel a mestereket köztük babának hívják, ők a babagán irányzat. Elsősorban Isztambulban és a Balkánon leltek otthonra.27
A rend kettéválása persze nem jelentett szakítást. A dervisrendek életében új irányzatok felbukkanása természetes jelenségnek számított. Egy-egy nagy hatású tanító körül számos tanítvány gyűlhetett össze, akik adott esetben önálló irányzatnak, a rend új ágának (kol) nyilváníthatták magukat. Tulajdonképpen ez történt a bektasik esetében is. Bár a két ág között érzelmi ellentétek feszülnek, hitük, szertartásaik, szent könyveik, irodalmuk nagyjából megegyezik.
Az új irányzat, a babagán, megtalálta a helyét a birodalomban. Vallási elhajlásaikat eltűrték, mert hasznosak voltak a hatalom számára. Ráadásul ők örökölték a hatalmas pártfogó, a janicsártestület támogatását is. A kapcsolat igen szorosnak tűnik: a rend új vezetője – a dedebaba – csak akkor vált törvényesen rendfőnökké, ha elzarándokolt Isztambulba, s ott a janicsáraga tette fejére a “koronát”, vagyis a dervissüveget. Másrészt pedig az isztambuli janicsárkaszárnyában állandóan tartózkodnia kellett néhány dervisnek, akik csupán a sereg győzelméért imádkoztak.28 A dervisek hozzátartoztak a janicsáraga reprezentációjához is. Ha ünnepélyes keretek közt vonult valahová, akárcsak a dívánba is, a dervisek kiáltozva vonultak lova előtt. Egyikük “Kerimullah!” – Isten kegyelmes! – kiáltására a többiek kórusban feleltek: Hu! – vagyis ő maga, azaz Allah.29
Persze ez a kapcsolat sem tűnt mindig felhőtlennek. Egy bektasi a XVIII. Században állítólag így beszélt a katonákhoz: “Hé, ti bolondok, miért dobjátok oda az életeteket semmiért? Szégyelljétek magatokat! Sületlenség, amit a szent háborúról és a harcban az önfeláldozás erényeiről fecsegnek nektek. Míg az oszmán szultán palotájában múlatja az időt, a frenk király meg saját országában szórakozik, vajon miért adjátok életeteket a harcban e hegyek közt?”30
A janicsárokkal fenntartott kapcsolat, s a végeken való folyamatos jelenlét jelentősen hozzájárult a rend terjedéséhez. Míg Anatóliában viszonylag alacsony maradt a kolostorok száma, a Balkánon gombamód szaporodtak a rendházak. A Pelopponészoszon a XIX. Század végére több, mint 20, Macedóniában 15 rendházuk volt. A legerősebbé az albán közösségek váltak, a múlt század második felétől számos dedebaba került ki soraikból, körülbelül 50 kolostoruk működött (1962-ig!). Érdekes, hogy Boszniában és Szerbiában – s általában a szláv lakosságú területeken – alig néhány tekkéről tudunk. Az egyiptomi kolostorokat a legenda szerint Kajguszuz Abdál alapította, forrásaink azonban csak a XVI. Századból vannak. Az Oszmán Birodalom határain kívül a rendnek csupán egyetlen kolostora volt, Kerbelában, Sáh Hüszejn halálának helyén.31

Kiemeltük: 1) Hadzsi Bektas – vagy valamelyik tanítványa – szerencsésen az oszmánokhoz csatlakozott, s ő lett a dinasztia új seregének, a janicsár testületnek a védszentje, pírje. (Az oszmán szultánokhoz csatlakoztak, később is különleges viszony fűzte őket hozzájuk.) 2) A janicsárok Hadzsi Bektas fiainak (Hadzsi Bektas ogullari) tekintették magukat, az ő emlékezetére hordták jellegzetes süvegüket, az üszküföt. 3) Az oszmánok és a bektasik kapcsolata gyümölcsözőnek bizonyult. A dervisek hathatós segítséget nyújtottak a balkáni hódítások során. 4) legnagyobb szentje Hadzsi Bektas, s központja a Pír kolostora Szuludzsakarahöjükben. Vezetője, a cselebi Hadzsi Bektas vér szerinti leszármazottjának tekinti magát. Követői születési alapon kerülnek a közösségbe. Ezt az irányzatot nevezik cselebiján ágnak. (Evlia is Cselebi!)

De lépjünk tovább. Nézzük meg a Gül Baba koporsóját vivő Nagy Szulejmán oszmán szultánt, és kezdjük a leszármazásával. Nagyapja II. Bajazid szultán volt, akiről így ír a Wikipédia szócikk.

II. Bajazid (Dimotika1447December 3. – Dimotika közelében, 1512Június 10.) Oszmán szultán 1481-től 1512-ig. Bajazid uralkodására a háborúk szakadatlan sora volt jellemző; harcolt a Moldvai Fejedelemség, a Velencei Köztársaság, a Mameluk Birodalom, a Szafavida Birodalom, a Portugál Királyság, és a Magyar Királyság ellen. Katonai reformjaival a Mediterráneum legerősebb tengeri hatalmává tette az Oszmán Birodalmat.[1]

Ifjúkora

Bajazid apja II. (Hódító) Mehmed szultán volt. Bajazid sehzade-t (herceg) 1456-ban, Hétéves korában apja kinevezte Amászia tartomány kormányzójává. 1473-ban részt vett a Kelet-Anatóliát és a mai Azerbajdzsánt ellenőrző Akkojunlu türkmén szultánság és annak vezére Uzun Haszan elleni sikeres hadjáratban. Eredményei dacára azonban mind apja, mind Karamani Mehmed pasa nagyvezír szívesebben vették volna, ha Bajazid helyett öccse, Dzsem herceg, Karaman tartomány kormányzója örökölné a trónt. Az ifjú sehzade ezért nagyon hamar apja ellenzékének vezérévé vált és amásziai udvara biztos menedéket jelentett a Mehmed politikájával elégedetlenek számára.[1]

Hatalomra jutása

Amikor Mehmed 1481Május 3-án meghal, Karamani Mehmed pasa futárt küldött Bajazid és Dzsem hercegekért. A nagyvezír arra számított, hogy mivel Dzsem székhelye Konya közelebb van Isztambulhoz, mint Amászia, Dzsem fog hamarabb a fővárosba érkezni és még bátyja feltűnése előtt elfoglalhatja a trónt. Vesztére azonban Mehmed pasa nem volt túl népszerű a janicsárok körében, akik elfogták a Dzsemhez menesztett hírvivőt, majd meggyilkolták magát a nagyvezírt is. Ezután Bajazid fiát, a városban tartózkodó 11 éves Korkut herceget kiáltották ki régenssé, aki természetesen Bajazid megérkezésekor azonnal átadta a trónt atyjának, aki azt 1481Május 22-én hivatalosan is elfoglalta.[2]

Háborúja Dzsem herceggel

Miután a trónért való versenyfutást elvesztette, Dzsem a régi oszmán fővárosba, Brusszába ment, ahol szultánná kiáltotta ki magát és felajánlotta bátyjának, hogy osztozzanak meg a birodalmon, de Bajazid ezt elutasította. A döntő csatára a Brusszától keletre lévő Yenişehir közelében került sor 1481Június 20-án, ahol Dzsem vereséget szenvedett.[1] A kedvezőtlen fordulat következtében Dzsem kénytelen volt először a Mameluk Birodalomba, majd nem sokkal később a rodoszi johannita lovagokhoz menekülni. Bajazid pedig gyorsan megegyezett a rodosziakkal, hogy amennyiben ők lakat alatt tartják Dzsemet, a szultán cserébe évi 45 000 aranydukáttal járul hozzá a lovagrend költségeihez.[1] Ez a döntés meghatározta Bajazid elődeinél jóval óvatosabb Európa-politikáját is, hiszen egy keresztények által támogatott oszmán herceggel érkező keresztes hadjárat, legalábbis Dzsem haláláig (1495), nagyon is reális veszélynek tűnt.[3]

Békekötés a Magyar Királysággal

Hunyadi Mátyás magyar király szinte minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy ő lehessen Dzsem herceg felügyelője. A nyugati háborúiba egyre inkább belebonyolódó uralkodónak egyrészt valószínűsíthetően nem jött volna rosszul a hercegért járó apanázs, továbbá Dzsem „birtokában” az ország déli határait háborgató kisebb-nagyobb török betörések is elmaradtak volna. Bajazid idejében felismerte Mátyás szándékát és tudván, hogy érdekeik egy irányba mutatnak, örömmel ajánlott tartós békét a magyar királynak, amit 1483-ban meg is kötöttek.[4] Ez a béke néhány apróbb csetepatétól és határvillongástól eltekintve majdnem 40 évig fennállt, csak Bajazid unokája, I. (Nagy) Szulejmán szultán trónra lépését követően tört ki újabb háború a két ország között.

Hadjárat Moldva ellen

A hagyományosan oszmán vazallus államnak számító Moldva fejedelme III. (Nagy) István még II. Mehmed idejében felmondta az engedelmességet a Portának, majd később Bajazidnak is megtagadta az adófizetést. A szultán, miután sikerült békét kötnie a Magyar Királysággal, személyesen vezetett hadat 1484-ben a hűtlenné vált fejedelemség megbüntetésére. Havasalföldi román és a Krími Kánságból érkezett tatár segédcsapatokkal kiegészülve a török sereg elfoglalta Kilia és Dnyeszterfehérvár erődjeit, majd Bajazid Istvánt a vazallusi státusz elismerésére és az elmaradt adó befizetésére kényszerítette.[1]

Haderőfejlesztés, belső reformok

Amíg Dzsem herceg élt, Bajazid keze meg volt kötve, de így volt ideje birodalma, de legfőképpen hadserege fejlesztésére. A 15. Század második felére az oszmán hadseregnek félelmetes hírneve volt, ám Bajazid felismerve a tűzfegyverek jelentőségét, katonáit puskákkal szerelte fel és jelentős, korszerű ágyúparkot létesített. Ez a tüzérségi fölény lesz az, ami majd fiának Szelimnek meghozza a győzelmet a mamelukok és a perzsa Szafavidák felett.[4]

A szárazföldi hadseregfejlesztés mellett nagy figyelmet fordított Bajazid az oszmán flotta korszerűsítésére is. Az alapvetően Belső-Anatóliából származó törökök nem értettek sokat a hajózáshoz, ezt a szultán azzal kompenzálta, hogy a Mediterráneumban nagy helyismerettel rendelkező, a hajózás minden részletét kiválóan ismerő kalózokat fogadta szolgálatába. Ezek a magas állami tisztségekbe került martalócok az uralkodói kegyet szaktudásuk és a tengeri harc fortélyainak átadásával hálálták meg.[4]

A velencei–török háború

Dzsem 1495-ös halálát követően már nem volt semmi, ami visszatarthatta volna Bajazidot attól, hogy Európa ellen forduljon. 1499-ben korszerű flottájával támadást intézett Velence morea-i támaszpontjai ellen és még ugyanebben az évben az első lepantói csatában bebizonyította, hogy a tengerek urának tartott Velencének már nem csak szárazföldön veszedelmes ellenfele az oszmán haderő. A győzelmet követően sorra foglalta el Velencétől a moreai kikötővárosokat, de ekkor került török fennhatóság alá a köztársaság egyik legjelentősebb balkáni kikötője is, Durazzó. 1503-ban Velence békét kért és további területekért, továbbá évi 10 000 aranydukát adóért cserébe meg is kapta azt.[1]

Utolsó évei

1501-ben Iszmáíl a tizenkettes síia tanok és a szúfizmus filozófiáján alapuló Szafavíja vallási rend vezetője, Uzun Haszan unokája elfoglalta a mai Irán északnyugati részében fekvő Tebriz városát és sahnak kiáltotta ki magát. Fő támogatói a síita militáns kizilbasok (vörösfejűek) közül kerültek ki. Ezek a fanatikus harcosok Iszmáílban a régóta várt „rejtőzködő imám”-ot vélték felfedezni,[1] aki a messianizmusra erősen emlékeztető tizenkettes síita tanok szerint egy napon majd visszatér és igazságot hoz a világba.[7]

A Szafavidák hatalmának megerősödése több szempontból is ártalmas volt az Oszmán Birodalomra nézve. Többek között vallási fanatizmusukban üldözni kezdték a szunnitákat és agresszív hittérítő akcióik során be-betörtek az Oszmán Birodalom keleti tartományaiba.[1]

Bajazid viszont vonakodott szembeszállni a Szafavidákkal, ami nézeteltéréshez vezetett Szelim fiával, aki a Fekete-tenger partján álló Trabzon kormányzójaként a keleti fenyegetéssel szembeni sokkal határozottabb fellépést sürgetett.[1]

A sorozatos Szafavida betöréseket, továbbá a birodalom területét is érintő kizilbas felkeléseket megelégelve, Szelim herceg maga is hadat vezetett síita területre, és le is győzte az ellenséges hadsereget. Mivel azonban hadjáratához elmulasztotta apja beleegyezését kérni, cselekedetét engedetlenségnek minősítették. A birodalom lassú káoszba fordulását tehetetlenül néző, öregedő apja, továbbá az utódlási harchoz készülődő bátyjai láttán Szelim úgy döntött, hogy inkább ő lép elsőnek, és nyíltan fellázadt atyja uralma ellen, de 1511-ben Bajazid seregétől Isztambul és Drinápoly között vereséget szenvedett és kénytelen volt Caffába menekülni.[1]

Amikor erről Ahmed herceg tudomást szerzett, Isztambulba sietett abban a reményben, hogy apja lemond a javára, ám a Szelimet támogató janicsárok nem engedték be a városba. A csalódott és dühös Ahmed Anatóliában próbált támogatókat találni, de közben kirobbant egy újabb kizilbas felkelés, és a külső és belső nyomás hatására Bajazid kapitulált és kinevezte Szelimet a hadsereg főparancsnokává. Szelim 1512 áprilisában érkezett meg Isztambulba és április 24-én a janicsárok segítségével lemondatta II. Bajazid szultánt.

A trónját vesztett Bajazid szülővárosa, a trákiai Dimotika felé tartva halt meg 1512Június 10-én.

Kiemeltük: 1) Bajazid apja II. (Hódító) Mehmed szultán volt. Bajazid sehzade-t (herceg) 1456-ban, hétéves korában apja kinevezte Amászia tartomány kormányzójává. (Gyerekkorától harcolni kényszerült, már apja életében.) 2) Mehmed pasa nem volt túl népszerű a janicsárok körében, akik elfogták a Dzsemhez menesztett hírvivőt, majd meggyilkolták magát a nagyvezírt is. Ezután Bajazid fiát, a városban tartózkodó 11 éves Korkut herceget kiáltották ki régenssé, aki természetesen Bajazid megérkezésekor azonnal átadta a trónt atyjának, aki azt 1481Május 22-én hivatalosan is elfoglalta. (A törököknél a janicsárok királycsinálók is voltak, mint a rómaiaknál a pretoriánus gárda, mert ők adták a szultán testőrségét is.) 3) Bajazid idejében felismerte Mátyás szándékát és tudván, hogy érdekeik egy irányba mutatnak, örömmel ajánlott tartós békét a magyar királynak, amit 1483-ban meg is kötöttek.[4] Ez a béke néhány apróbb csetepatétól és határvillongástól eltekintve majdnem 40 évig fennállt, csak Bajazid unokája, I. (Nagy) Szulejmán szultán trónra lépését követően tört ki újabb háború a két ország között. 4) Bajazid kapitulált és kinevezte Szelimet a hadsereg főparancsnokává. Szelim 1512 áprilisában érkezett meg Isztambulba és április 24-én a janicsárok segítségével lemondatta II. Bajazid szultánt. 5) A Wikipédia angol nyelvű szócikke szerint II. Bajazidot az igazságos (the Just) jelzővel illették, már életében.

Lépjünk tovább, és nézzük meg Szelimet, az apját lemondató szultánt, a későbbi Nagy Szulejmán apját a 24.hu Tudomány cikkében.

I. Szelim szultán nem szívlelte a hatalomért folyó családi perpatvart – a vita elkerülése végett az egy Szulejmán kivételével inkább megölette a fiait.

A késő középkori-kora újkori szultáni udvart semmiképp nem nevezhetjük biztonságos fészeknek. Cselszövés, intrika, gyilkosság mondhatni hozzátartozott a mindennapokhoz. Minél közelebb volt valaki a hatalomhoz, annál kevésbé bízhatott a hosszú életben. Ám ha van pokol, I. Szelim szultánt még ma, 500 év múlva is ott pörkölik – sokat tett érte, hogy még életében kiérdemelje a Rettenetes melléknevet.

Szelim nem volt elsőszülött, így elvileg nem számíthatott a trónra, de volt benne elég hataloméhség és tettvágy, hogy ezzel ne nagyon törődjön. A janicsárok támogatását megszerezve fellázadt apja ellen, és bár eleinte vereséget szenvedett, 1512-ben sikerült lemondatnia II. Bajazidot. Szent életűként ismert édesapját ezután száműzetésbe küldte.

Nem sokkal később az öreget megmérgezték, amit sokan Szelim számlájára írnak.

Mint ahogy közeli férfi rokonai is sorra távoztak az élők sorából, mindenki, aki Szelim számára konkurenciát jelenthetett.

Ettől függetlenül úgy tűnik, a szultán nem volt oda a trónharcokért, sőt, nagyon károsnak találta. Legalábbis erre következtethetünk a tényből, hogy négy fia közül hármat meggyilkoltatott, egyedül a későbbi Nagy Szulejmánt hagyta életben. Mi tagadás, ezzel tényleg biztosította a zökkenőmentes öröklést.

Nem bánt kesztyűs kézzel alattvalóval sem: 1520-ig, azaz nyolc évnyi uralkodása alatt hét nagyvezírt öletett meg. Nem holmi aktatologató irodistákról volt szó, a nagyvezír a szultán után az Oszmán Birodalom második embere volt, katonai és politikai főméltóság. A hadak főparancsnoka, a szultáni tanács elnöke, főminiszter, az uralkodó helyettese.

Megtehette, hatalmát a közvetlenül a szultán alá tartozó félelmetes janicsárok tömegére alapozta. Szelim szempontjából ők voltak a tökéletes katonák, nem csalódhatott bennük.

Gyökértelenek voltak, olyan zsoldosok, akiket már gyermekkoruktól a szultán feltétlen, halálig tartó szolgálatára – és persze harcra – képeztek ki.

Vallási fanatizmusukról is gondoskodtak, mindannyian a bektasi dervisrend tagjai voltak. Mint a középkori lovagok: vallás, bátorság, hűség, szolgálat volt az életük. Ők alkották a szultáni testőrséget, és ekkor még kizárólag a szultán személyes parancsára, vezérlete alatt tartoztak hadra kelni.

Nem csoda, hogy bármire is vetemedett I. Szelim, alattvalói számára érinthetetlen volt. Megítélését viszont ragyogóan mutatja, hogy neve mellé a rettenetes jelzőt aggatták. Szívén viselte Szelim az igaz hit sorsát is, birodalmában 40 ezer “eretnek” síitát mészároltatott le. Keleti és déli irányban terjeszkedett, Egyiptom elfoglalása után kivégeztette a fogságba esett mamelukokat.

Rövid uralkodása alatt az Oszmán-dinasztia vált a világ leghatalmasabb iszlám dinasztiájává. Aztán uralkodásának kilencedik évében váratlanul megbetegedett, és 1520. Szeptember 22-én meghalt. Több tervét így már nem tudta megvalósítani. Az ő fejében fogant meg először a Szuezi-csatorna megalkotása, de állítólag tervezte India elfoglalását és a keresztények kiirtását is. Fia, I. Szulejmán tekintetét már nyugatra vetette, megtörte a Magyar Királyságot, és birodalma határát Bécs “előterébe” tolta ki.

Kiemeltük: 1) I. Szelim szultán nem szívlelte a hatalomért folyó családi perpatvart – a vita elkerülése végett az egy Szulejmán kivételével inkább megölette a fiait. 2) A janicsárok támogatását megszerezve fellázadt apja ellen, és bár eleinte vereséget szenvedett, 1512-ben sikerült lemondatnia II. Bajazidot. Szent életűként ismert édesapját ezután száműzetésbe küldte. (Itt említik először, hogy szent életű volt! A forrás ismeretlen.) 3) Nem sokkal később az öreget megmérgezték, amit sokan Szelim számlájára írnak. (Talán nem véletlenül és megalapozatlanul az előbbiek fényében.) 4) A janicsárok Vallási fanatizmusukról is gondoskodtak, mindannyian a bektasi dervisrend tagjai voltak. Mint a középkori lovagok: vallás, bátorság, hűség, szolgálat volt az életük. Ők alkották a szultáni testőrséget, és ekkor még kizárólag a szultán személyes parancsára, vezérlete alatt tartoztak hadra kelni. (A janicsárokat pedig bektasi dervisek képezték ki, mint Gül Baba.)

És most, ennyi felvezetés után, nézzük meg, hogy mi indította el az egészet. Egy korabeli olasz metszet volt az, amely a török korban ábrázolja Budát a pesti oldal felől. Ime

A kép feliratai olaszul vannak, ezért feltehető, hogy olasz a készítője is. Azt nem tudjuk, hogy a metszet mennyire hitelesen ábrázolja Budát, de ez nem is lényeges. A lényeges az, hogy a budai várhegytől északra ábrázol egy hegyecskét egy türbével a tetején, amely felett a felirat a következő: Montagna di s. biazid, azaz Szent Bajazid hegye. A hegyecske pontosan megfelel a Rózsadombnak a várhegyhez viszonyított helyzete alapján. Azon pedig Gül Baba türbéje áll. Ha a sírhelyet az akkori metszetkészítő a török időkben még Szent Bajazid hegyének tudta (feltehetőleg a törököktől), akkor Gül Baba nem más, mint a szentnek tartott II. Bajazid szultán, Nagy Szulejmán nagyapja.

A metszet a hegyecske előterében, a mai Irgalmasok kórháza és a Császár fürdő (beszélő név maga is) helyzetében kupolás (fürdő) épületet ábrázol. Azt viszont tudjuk, hogy a török korban Budán gyakran megfordultak olasz hadmérnökök (kémek), lásd Gróf Marsiglit, aki szintén akkoriban járt hazánkban, és készítette elő Duna monográfiáját, tehát lehetséges, hogy a török által kiemelten fontosnak tartott szent helyet a metszet készítője nem véletlenül ábrázolta.

És most jöhet az elmejáték. Lehetséges-e ezek alapján Gül Baba és II. Bajazid szultán azonossága? Gondoljunk csak bele. A bektasikat támogató, szentnek és igazságosnak tartott szultánt a fia, Szelim éppen a bektasik kiképezte janicsárok segítségével lemondatja. A szülővárosa felé tartó szultánt a források szerint megmérgezik, amivel már akkor is a fiát gyanúsítják, ismerve vérengző, családirtó jellemét, hiszen fiait is megölette. Kiket lehet megbízni egy volt szultán megölésével? Természetesen a testőrség hű janicsárjait, akiknek nem jár el a szájuk, és vakon engedelmeskednek. De mi van akkor, ha a lemondatás, a száműzetés még belefért a pakliba, de a megölés már nem? Pláne, ha a janicsárok bektasi vezetői közbelépnek kedvelt szultánjuk érdekében.

Akkor bizony az öreg szultánnak csak a halálhírét viszik el a fiának, esetleg még némi bizonyítékot is, amit eltemethetnek. Az öreg szultán (1447-1512-ig 65 év telt el, tehát 65 éves) pedig beáll bektasi dervisnek, és éli nyugdíjas életét a dervisek között új néven. De nem túl sokáig. Szelim 8 év uralkodás után meghal, és helyét egyetlen meghagyott fia, Szulejmán veszi át, aki Bajazid unokája, és az apját nem szerette. A szultán nagyapa előbújhat a száműzetésből és tanácsadóként segítheti az unokát. És csak 1541-ben, 94 éves korában hal meg Budán, ami akkor a birodalom része, és ott temetik el. Akkor teljesen természetes, hogy az unokája viszi a koporsóját még ha szultán is, és a város védőszentjének nyilvánítja. Akkor, a török időkben még nem titkolják a kilétét, így kerülhet a neve az olasz metszetre. Titkolni csak a török kor elmúltával kell, mert ő az egyetlen (szent) bektasi vezető és szultán, aki idegen földben nyugszik. Attól kezdve lesz Gül Baba, ami a bektasik közötti neve lehetett. Akkor viszont igaza van Evlia Cselebinek, hogy több szultán hadjáratában vett részt. Az apja, hódító Mehmed, a saját, a fia, Szelim és unokája, Nagy Szulejmán hadjárataiban. És egyáltalán nem “ajándékozott” neki hosszú életet Evlia, hanem tényleg 94 évet élt.

És akkor az is érthető, hogy miért volt olyan fontos a Karlócai békébe belefoglalni sírjának fennmaradását, és hogy miért olyan fontos a sírjának meglátogatása még a mai török vezetők számára is, és a sírja miért zarándokhely még ma is. Ő az egyetlen külföldön, gyaur földbe temetett szultán, ráadásul szúfi szent, akit nem lehet már hazavinni. Ne felejtsük, Nagy Szulejmánt hazavitték eltemetni! Nálunk csak a belső részeit temették el, annak állítottak türbét Turbékon (Türbék volt eredetileg.)

Két kiegészítés:

1) Evlia Cselebi neve a mai török nyelvben valami olyasmit jelent, mint Házas Úriember, tehát nem valódi név. (Hasonlóan mint Priszkosz Rétor neve, ami csak annyit tesz: Tiszteletreméltó Szónok/Követ.) Neve egyik tagjának sincs szent jelentése. A cselebi utalhat a bektasi dervisek cselebiján ágához tartozására.

2) 1526 után Nagy Szulejmán 1529-ben ismét járt Budán, amikor is visszaadta Szapolyai János királynak a visszaszerzett koronát, és visszahelyezte királyságába. Ebből az alkalomból csapatokat is hagyott hátra. Nem lehetetlen, hogy megbízottjaként, követeként, akár János király, vagy Gritti felügyeleteként már akkor hátrahagyta Budán a nagyapját. (Kiben is bízhatott volna meg jobban?) Így Gül Baba már jóval az 1541-es elfoglalása előtt Budán élhetett, kolostort is alapíthatott. Ne feledjük: a bektasik a janicsárok kiképzői és vezetői. A hátrahagyott csapatokat valakinek felügyelnie kellett a megbízhatatlan Gritti helyett, aki a nagyvezír kegyeltje volt, nem a szultáné. Buda elfoglalása 1541-ben csellel történt, nem ostrommal, amelyben Gül Babának is része lehetett. Nem harcban esett tehát el, ahogy az egyik verzió szól, hanem az ünnepi ima közben.

Hát így történhetett.

Dömös, 2019

A testünk, az élet és az egészség, ahogy még soha nem láttad.

Gondoljunk csak bele mélyebben, hogy hogyan is élünk! Tegyük félre most a latin és görög szakkifejezésekkel csak a nem-tudást leplező kacifántos tudományos megközelítéseket, amivel nap-mint-nap tömik a fejünket, és vegyük elő a józan paraszti eszünket.

Először is, képzeljünk magunk elé egy lelakott, felújításra váró épületet, amelyen éppen dolgoznak a munkások. A felmérés szerint ki kell javítani az elektromos vezetékeket, a világító testeket, a csatornát, a vízvezetéket, a vakolatot, a tetőborítást, a tetőszerkezetet, a festést, a kéményeket, a padlóburkolatot, az ablakokat, az ajtókat, a fűtést, a vízmelegítőt. Fel kell újítani a bútorokat, a karnisokat, zárakat, kilincseket, csaptelepeket, kádat, mosdót, mosógépet, a hűtőszekrényt, a vízszivattyút, stb. Tehát szinte mindent, ami az évek során a használatban megkopott.

Tegyük fel, hogy minden javításhoz mindig időben a rendelkezésünkre áll a megfelelő szakember, szerszám és alapanyag. Még ekkor is arra kell számítanunk, hogy elég hosszú időbe fog telni az összes javítás elvégzése. Természetesen kevesebbe, mint amennyi idő alatt lelaktuk az épületet, de azért hosszú időbe. Még akkor is hosszú idő kellene, ha mindent újra tudnánk cserélni, de nem tudunk. Ezért választottuk a sorozatos javítást. És persze a javítás ideje alatt is laknunk kell valahol, a főbb funkcióknak tehát, végig működniük kell.

Józan paraszti ésszel tudjuk, hogy a javításoknak is van egy ésszerű sorrendje. Van, amit addig el sem lehet elkezdeni, ameddig egy másikat be nem fejeztek. Nem jöhet a festő falat festeni, amíg be nem vakolták, és az meg nem száradt. És persze az is akadályozza a munkálatokat, hogy mi addig is benne lakunk az épületben, amíg a javítások folynak. Legfeljebb rövid időre eshet ki egy-egy fontos funkciója a lakásnak. De még a környezet is beleszól a dolgok ütemezésébe. Nem tanácsos tető nélkül nekimenni az esős ősznek, vagy a havas télnek. De jó ablakok, ajtók és fűtés nélkül sem.

És most képzeljük el, hogy ez a lakás a testünk! Nem, ne is képzeljük el, hanem ismerjük fel józan paraszti ésszel, hogy az is ilyen! Sőt, a testünk ennél is bonyolultabb, de az életünk során ugyanígy „lelakjuk”. És akkor tegyük fel a kérdést józan paraszti ésszel: hogyan képzelheti bárki is, hogy létezik olyan anyag, gyógyszer, csodaszer, pirula, amelyet egyszerre, egyetlen alkalommal bevéve, az egészségünk, sőt, még a fiatalságunk is egy-csapásra helyreáll. Ugye, hogy könnyen belátható: nem létezhet ilyen csodaszer!

Akkor mégis miért reménykedik mindenki ilyenben? Miért hiszik el sokan nagy-tudásúnak mondott orvosnak, természetgyógyásznak, spirituális mesternek, prófétának kikiáltott valakiknek, hogy ez lehetséges? Szerintem azért, mert nem gondoltak még soha bele, hogy mi is az élet, és hogy mik is vagyunk valójában, de vágynak az egészségre, amit kívülről, mástól remélnek, nem pedig önmaguktól. Mert nem ismerik önmagukat!

Ezt a kérdést, a testünket, az életünket és egészségünket fogjuk most körüljárni a felújításra váró épület párhuzamos példáján keresztül, hogy megismerjük önmagunkat, legalább egy kicsit.

Folytassuk ott, hogy a felújításhoz ütemezetten érkeznek a szükséges anyagok, és folyamatosan szállítják oda a beépítésüket végző munkásokat is a szerszámaikkal együtt. Ez az ideális állapot. Legalábbis ez lenne. De soha nem ez történik a gyakorlatban. Mindig hiányzik valaki, vagy valami. Egy munkás, egy segéderő, egy szerszám, vagy éppen egy anyag. Valamire mindig várni kell. És ez sajnos így van a testünk javítása esetében is. Nap mint nap!

Feleltessük most meg az építőanyagokat azoknak a tápanyagoknak, amiket naponta megeszünk, a baktériumainkat és gombáinkat azoknak a munkásoknak, akik az anyagokat megformálják, lebontják, átalakítják, a szerszámaikat pedig a vitaminoknak, amelyek az átalakított tápanyagok beépülését, hasznosulását segítik. És hol vannak a savak és az enzimek, kérdezhetné a tanult elme. Ott vannak azok is, de csak a munkások jólététét, a baktériumaink ideális munkakörnyezetét hozzák létre. Azaz a szerepük: a védőital, védőkesztyű, védősisak, a pihenőhely és a sör meg a kávé biztosítása a munkásoknak. Nem ők dolgoznak.

Mielőtt továbblépnénk, feleltessük meg a testünk alkotórészeit is az épület, a lakás megfelelő részeinek. Az alapot a csontjaink alkotják, ami csontsejteket jelent. Arra „szerződött”, és annak megfelelően átalakult sejtek csoportját, amelyek végzik az egész test hordozását. Persze, nem egyedül. Szerződésben vannak az ínsejtekkel, amelyek az izomsejtekkel is szerződésben vannak, hogy őket a csontokhoz kötik. Ők is a saját feladatuk elvégzéséhez szükséges legmegfelelőbb alakot és összetételt „viselik”. Ők a falak és a malter, ami a téglákat összeköti egymással és az alappal. (Ha úgy vesszük, a falainkban levő téglák is „szerződésben” vannak egymással, hogy együtt alkotják a falat!) A csontsejtek még megfeleltethetők a tetőszerkezet és a födém gerendáinak is, hiszen azoknak is hordozó szerepük van. Igaz, anyagukban kicsit másak, mint az alap, de hiszen a csontjaink sem mindenütt ugyanolyan szerkezetűek.

A falakat kívülről és belülről borító vakolat, az időjárás ellen védő vízhatlan tetőfedő anyag, és a padlózat a bőrünknek felel meg. A külső bőrünk az időjárás viszontagságai, és az idegen, nem saját baktériumok támadása ellen véd bennünket. Sok fajta sejtből áll, mert réteges, és mindegyiknek megvan a saját funkciója. Az egyik a zártságot, a másik a rugalmasságot, a harmadik az érzékenységet, egy-egy a nedvességet, a párolgást, és sókiválasztást szolgálja, és még sorolhatnám. De mind együtt a védelmünkre szerződött. Összefüggő ütésálló, saválló, hőálló, vízhatlan és sugárzás elnyelő takarót alkotnak a testünkön. A hámsejtek sem egyedül dolgoznak. Lakást és élelmet adnak a bőrben élő saját baktériumainknak, amelyek az immunrendszerünk első vonalát alkotják. Ők a biztonsági őreink, a házőrző kutyáink, akik idegent nem engednek a bőrünkön megtelepedni. Már ha jól tartjuk, és nem sanyargatjuk, vagy öljük meg őket agresszív „fertőtlenítő” szerekkel naponta!

De a hámsejtjeink nem csak kívül, hanem belül is borítják a testünket, a táp-, a légző- és a kiválasztó csatornáinkat is. Ott is baktériumokkal és gombákkal közösen látják el a feladatukat. Szakosodott hámsejtjeink részt vesznek a víz és a tápanyagok testünkbe jutattásában és a baktériumainkat segítő anyagaink kiválasztásában is. Ilyenkor féligáteresztő hártyaként is működnek.

A lakásunk belső vízvezetékeinek az ereink és más folyadékcsatornáink (húgycső, vesevezeték, nyirokerek, stb.) felelnek meg. A lakásétól eltérően ezek nem merev, egyenes csövek, hanem rugalmas falú, üresen lapos, csavarodott vezetékek. Nem véletlenül! Ők ugyanis tudják, hogy a víz (a Földön minden folyadék víz és vízben oldott anyag!) hogyan szeret menni a legkisebb energia-befektetéssel. Nem, nem igaz, nem is ők tudják! A víz „tudja”, ők csak követik, és felveszik azt a formát, ahogyan a víz menni szeret.

Az erek elérnek a test minden részébe, minden sejthez. Ott már valójában nem is erek, csak a sejtek közötti réseken mozog (mert ott már nem is folyik) a vér, ami ott már inkább testfolyadék. Olyan ez, mintha az utak hálózata egyre kisebb ösvényekre, lovas, gyalogos, kutya, macska, egér, bogár, hangya ösvényekre szűkülne le. És a rendszer zárt. A folyadék a sejtek közül újra visszajut az erekbe, de most már az elmenő erekbe, amelyek más útvonalat követnek, mint azok, amelyiken a folyadék a sejtekhez eljutott. Olyan ez, mintha a lakásunkban a vízvezeték minden téglához, gerendához és cseréphez eljutna, és nem csak vizet, de visszafelé mosogatóvizet is szállítana.

A lakás keringető szivattyújának a szív felel meg a testünkben. Benne izom, ín, ér, hám és egyéb sejtek működnek együtt, szerződés szerint. Az erek legnagyobbjai csatlakoznak bele. Ez a szivattyú nyomja ki a vért a sejtekhez, és ennek a nyomása nyomja vissza a testfolyadékot a visszatérő erek hálózatába is. De mi a vér szerepe a testben? Ő az a szolgáló, aki a konyhában előkészített ételt mindenki számára kiszállítja, de ő viszi az oxigént is, a tüdőből, amivel a sejtek az ételt megemészthetik.

A tüdő, ami nem más, mint egy erekkel behálózott, hámsejtekből álló zsák, a lakás szellőztetését szolgálja, tehát bukóablak. Kiengedi az elhasznált levegőt, és beengedi a frisset. De ő sem egyedül dolgozik, izmok, inak (rekeszizom), hámsejtek és csontok (bordák) együttműködésében végzi a feladatát. A féligáteresztő rendszer befelé a friss, kifelé csak a használt gázokat engedi át.

Többnyire egy-irányban működik azonban a kiválasztó rendszerünk minden tagja. A vese, a máj, és más mirigyek. A vérből bizonyos anyagok kiszűrésére és ártalmatlanítására szakosodott sejtekből állnak. Hozzájuk is minden a vérárammal kerül. Nem csak a munkájukhoz, hanem saját sejtjeik javításához szükséges anyagok is. Ők a védelmi mechanizmusunk egyik eleme. Nem engedik, hogy belefulladjunk a saját végtermékünkbe, vagy az megmérgezzen minket. Ők a házban a lefolyók előtti szűrő és bűzelzáró szerepét töltik be. A testben nemkívánatos anyagokat azokba a csatornákba ürítik, ahova azok valók. (Ne felejtsük el, hogy a testünkben köráramlás van, tehát kiválasztás nélkül ezek az anyagok visszakerülnének a tiszta, „ivóvíz” rendszerbe!)

Utoljára hagytuk a tápcsatornát és az emésztőrendszert, mert ez a mindennapi életünk és egészségünk kulcsa. Minden eddig említett szerv és működés ehhez kapcsolódik. Ezért a továbbiakban már csak ennek működésével fogunk foglalkozni.

A tápcsatornánk és emésztőrendszerünk a szánkkal kezdődik, ez a lakásunk kapuja, vagy bejárati ajtaja. Ezen keresztül jut be minden, a levegő kivételével a lakásunkba, a testünkbe. De a levegő ezen is bejöhet, ahogyan be is jön mindkét rendszerben. Józan paraszti ésszel belátható, hogy minden attól függ a lakásunkban és a testünkben is, hogy mit viszünk be az ajtón, a szánkon keresztül, és mit viszünk ki ebből, ami megmaradt. Minden egyéb ugyanis bent marad, ha kell, ha nem. (A lakásból általában a szemetet is az ajtón keresztül visszük ki, ezért most egy olyan lakást képzeljünk el, amelyikben a WC lefolyón kívül van még szemétledobó is.) A testünkben, normális esetben ugyanis egyirányú a bevitt anyagok forgalma. A szánkon megy be, a végbélnyíláson távozik. (kivéve, ha hányunk.)

A tápcsatornánk ugyanolyan cső, mint az ereink. Ugyanúgy rugalmas falú, üresen lapos, testünkhöz képest nagyon hosszú girbegurba csőrendszer, rajta a nyelőcső alatt egy nagyobb kiöblösödéssel, zsákkal. Ez a gyomor. A gyomor után a vékonybél és vastagbél rendszere következik, amelyen az emésztés, a felszívás, a vízkivonás és az ürítés is zajlik. Eddig tehát a testünkről, a szerkezetről volt szó, de jó ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül a „saját” testünkben!

Ugyanúgy, mint a bőrünk, és minden külvilágra nyíló testüregünk esetében, a tápcsatorna belsejének felszínét (Ami valójában a testünkön kívül van!), teljes hosszában velünk kölcsönösen előnyös alapon együtt élő és együttműködő baktériumok és gombák lakják. Valósággal bele vannak horgonyozva a beleink hámrétegébe, amely a bélbolyhok miatt elképesztően hatalmas felületű. Olyan, mintha a lakásunk belül nagyobb lenne, mint kívül. És így is van. Az alapterület lehet, csak 50 m2, de belül, a sok-sok réteges gyűrődés miatt egy sportpályánál is nagyobb lehet a kihasznált felület.

Ezeket a baktérium és gombafajtákat, amik bennünk élnek, valójában a szüleinktől kapjuk, de életünk során minden társunkkal megosztjuk, és ők is az övéket velünk, tehát ez életünk során változik is. Ezért, az együtt élő emberek egymás baktériumait, gombáit már betegség nélkül elviselik. Az egész lakásuk ezekkel van tele, ezért idegen baktériumot onnan nem tudnak összeszedni. Csak a külvilágból, más emberektől jöhet be olyan, ami számukra ártalmas lehet.

Ezek a velünk együtt élő élőlények azért nagyon fontosak a számunkra, mert ők az elsődleges védelmi vonalunk más baktériumok és gombák támadása ellen. Egyszerűen nem engednek másokat megtelepedni a tápcsatornánkban azzal, hogy ők töltik ki a jó élelemszerző helyet. Odahorgonyozták magukat. Ezért mi őket etetjük, amikor eszünk, és ők etetnek minket az általuk lebontott tápanyaggal. Mi NEM EMÉSZTÜNK! Ők emésztenek helyettünk. A mi baktériumaink tehát jól tápláltak, ezért nem engednek senkit a jó helynek a közelébe sem. Pedig az étellel nagyon sok másfajta baktérium és gomba is bejut.

De mit is jelent a kölcsönösen előnyös ebben az esetben. Ki mit ad a másiknak? Hááát… A testünk adja a helyet, a baktériumok életéhez szükséges környezeti feltételeket (pH, nedvesség, állandó hőmérséklet), a jólétükhöz szükséges, bőséges és rendszeres táplálékot. (Máshol nincs ennyi kaja, és az ellátás sem rendszeres!) Ők pedig felvehető formába alakított tápanyagot adnak nekünk, amit már fel tudunk szívni, és védelmet nyújtanak minden más baktérium és gomba ellen, akikkel nincs együttműködési megállapodásunk, ezért megbetegednénk tőlük. Ráadásul egymást is kordában tartják. Nem engedik, hogy egyik, vagy másik gombafaj túlzottan elszaporodjon, ami megint minket betegítene meg. Pl. Baktériumok tartják kordában a Candida bennünk élő fajtáit, ami ha eluralkodik, cukorfüggővé képes tenni az embert, és cukormegvonás megvonás esetén még ál-cukorbetegség tüneteit is képes produkálni.

De mi is történik, amikor eszünk, és azt hisszük, hogy emésztünk? Minden ételünkben azok a baktériumok és gombák élnek, amelyek azt le tudják bontani. Ezeket visszük be a tápcsatornánkba az étellel, ahol azok találkoznak a bennünk élő fajokkal. Ezek többsége megfér egymással, mert közösen emésztik az ételt. A külsők előbb olyanná emésztik, amilyet a belsők tápanyagként tudnak használni. Az emésztés végén a tápanyaggal érkezettek ki is ürülnek a végbélen keresztül. Maradni senki új nem marad. Hacsak! Hacsak, nem volt ott egy üres terület, amit még a sajátjaink nem foglaltak el. Például azért, mert antibiotikummal kiirtottuk őket, vagy lecsökkentettük a számukat annyira, hogy nem tudnak ellenállni a nagy számban újonnan érkezetteknek.

Vagy esetleg idegen környezetben olyan baktériumokkal találkoztunk, amelyekkel eddig nem. Ezekre nem lehet a bélflóránk felkészülve, így előfordulhat, hogy vesztesen kerül ki a versenyből. Szerencsés esetben ilyenkor csak a bélflóránk összetétele változik meg némileg, legfeljebb attól kezdve más ételeket fogunk jobban kedvelni, mint addig. Rosszabb esetben az addigi egyensúly megbomlik a saját bélflóránkon belül, mert egy agresszívan terjeszkedő fajt fogtunk be, és megbetegszünk. (Amit megint csak antibiotikummal „gyógyítanak”, azaz ölik a saját bélflóránkat is, így nem tudunk hatékonyan védekezni.) De nézzük azt, amikor nincs baj.

Tehát, az emésztőrendszerünkben ott van a saját, jól bejáratott, hozzánk szokott, együttműködő bélflóránk, és várja, hogy enni adjunk neki. Sőt! Nem csak hogy várja, de kéri is. A saját belső hírvivő idegi és hormonális szabályzó rendszerünket használva jelzi nekünk, hogy ennie kellene. Neki, nem nekünk. Ekkor és ezért érezzük, hogy éhesek vagyunk. Ez még nem a mi saját sejtjeink éhsége, hanem „csak” a bélflóráé. A saját sejtjeink csak akkor jeleznek éhséget, ha már éhezünk! Vagy akkor, ha valamire éheznek, mert azt már hosszú ideje nem adtunk nekik.

Az éhségérzetre a gyerekkorunkban, a testünk fokozatos megtapasztalása során kialakult sztereotip választ adjuk, azaz eszünk. Ami éppen van, vagy amit kapunk. Ez rendben is van, mert az ételből a bélflóra által lebontott és nekünk átadott anyagok elsősorban a testünk működtetéséhez és a bélflóránk megfelelő körülményeinek fenntartásához (állandó testhőmérséklet) kellenek. Ahhoz pedig elegendő szénhidrát, némi fehérje és zsír is. Erre mondjuk azt, hogy energiát kapunk az ételből.

Igen ám, de gondoljunk csak vissza a házjavítás példánkra. Nem csak fűteni kell és működtetni, hanem karbantartani és javítani is. Ahhoz pedig nem csak energia és működtető tápanyag, hanem javításhoz szükséges anyag is kell. Ráadásul a megfelelő időben, a megfelelő mennyiségben és még a megfelelő arányban is kell lennie ahhoz, hogy használni tudják az elhasználódó sejtjeink. Ezeket hívjuk ásványi anyagoknak.

Szerencsére az ételekben – jó esetben – ezek is benne vannak, ha nem egyoldalúan táplálkozunk hosszú ideig, és ha nem mű ételeket eszünk, amelyekben nincsenek benne. Gondoljuk csak el, hogy mennyiféle funkciót ellátó sejtünk van. Ezek mindegyikének megvan a maga különleges összetételű ásványi anyag igénye. Ezt kellene nekünk mindig biztosítani. Belátható, hogy ez tudatosan nem megy, mert még ma sem ismerjük annyira a testünket, hogy ezt megtehessük. Amikor azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk, hogy mi kell neki, mint ő maga, na, akkor bizonyosan tévedünk. A szervezetünk, a sejtjeink nem „gondolkodnak” vitaminokban, kalciumban, nátriumban és káliumban, csak érzik, hogy nekik mi kell. És ezt meg is mondják, csak mi már egy ideje egyáltalán nem figyelünk oda rájuk.

Pedig megvan hozzá mindenünk, csak hagytuk elkorcsosulni. Az orrunk megmondja, hogy melyik étel ehető, melyik nem. A testünkkel együtt felnövő, és azt legjobban ismerő lelkünk pedig hozzáteszi, hogy azt éppen akarjuk-e megenni. (Rá is érdemes odafigyelni!) Ha ez nem elég, akkor megkóstoljuk, és ha az íz-érzékelőink is azt mondják, hogy nem csak ehető, de jó is, és még a lelkünk is rábólint, akkor megehetjük. De mi már nem így választjuk ki az ételeinket. Sőt, ma már az illat és az íz mögött nem biztos, hogy ott van a szokásos belső tartalom is, amihez ezek eredetileg kapcsolódnak. Sok mesterséges ételt eszünk, amihez kedvelt illatokat és ízeket rendeltek hozzá, amik egyébként nem lennének benne. De nem csak a mesterséges ételekkel van gond, hanem a természetesekkel is.

A vadon termő és termesztett növények mindegyike a talajt és a vizet használja tápanyag és ásványi anyag forrásul. A talaj azonban fokozatosan kimerül, nincs mindenből utánpótlása, amióta a szerves trágyázás és a termőföld parlagon hagyása megszűnt. A műtrágyák csak igen keveset pótolnak ebből, és csak annyit, amennyi az évi növedéknek elég. Egy jó állapotú talajból 70-80 féle ásványi anyagot vehet fel a növény, a kimerültből jóval kevesebbet. De mennyit tud felvenni a vízkultúrás termesztésben a tápoldatból, amelyik maximum 7-8 féle elemet tartalmaz, ráadásul nem is biztos, hogy abban a formában, ahogy felvehető lenne? Szinte semmit! Márpedig sok helyen már csak ilyen paradicsom, saláta, stb. kapható. A jó öreg megbízható ízérzékelésünk ezt meg is mondja. Ízetlenek! De mi azért esszük, mert „abban van a vitamin”. Hát, nincs benne!

Ugyanez a helyzet az állatok húsával is. Már nem legelnek, nem talajban termett növényeket esznek, életükben nem láttak napot, ezért bennük sincs már meg mindaz, amivel az ember a szervezetét javíthatná. Az állatok is ugyanazokkal a civilizációs betegségekkel küszködnek, mint az emberek. Kivéve talán a vaddisznót, mert az még ma is erdei szűzföldet turkál. De annak a húsához viszonylag ritkán jutunk hozzá.

Adva van tehát egy helyzet: van elég táplálékunk, rendszeresen tudunk enni, csak éppen sokféle dolog hiányzik belőle, amire a sejtjeink önjavításához szükséges lenne. Ha ez az állapot hosszú ideig tart, a sejtjeink akármennyire jóllakottak is, éhezni kezdenek. Azokra az ásványi anyagokra éheznek, amelyek az ételekből hiányoznak. Ezt jelezni is kezdik. A bélflóránk evés során, valamikor a megkezdésétől számított 20 perc környékén jelezni kezdik a testünknek, hogy elég, ne többet. Ekkor érezzük azt, hogy jóllaktunk, és abba is hagyjuk az evést. Ez a normális eset. Elkezdődik az étel lebontása, majd lassan megindul a felszívódás is. És ekkor üt be a krach.

Képzeljük el, hogy a sejtjeink, mint jó munkások, szerszámmal a kézben várják, hogy a sürgős javításhoz, építéshez szükséges anyagok megérkezzenek. És mivel találják magukat szembe? Megint jött sok tégla, cserép, víz meg homok, de már megint nem küldtek se meszet, se cementet, se vödröt, se vakolókanalat, pedig már hányszor kérték. Mit tudnak tenni? Kötelességszerűen elrakják az érkezett anyagokat, PEDIG MÁR ALIG FÉRNEK EL TŐLE, de kidobni nem lehet, mert még majd szükség lehet rá, amikor esetleg semmit nem küldenek. Erre vannak beállva, mert nem bízhatnak meg se a művezetőben, se a mérnökben. Számítanak már rá, de azért nem hagyják szó nélkül!

Evés után egy-két órával újra elkezdjük érezni, hogy éhesek vagyunk, pedig még majdnem tele a hasunk. Ez már a testünk sejtjeinek jelzése, hogy nem kapták meg, amit kértek, nem a bélflóránké. Az még mindig a lebontással van elfoglalva, és köszöni szépen jóllakott. Az ő egyszerű, nem specializálódott sejtjeiknek ugyanis elég az az ásványi-anyag mennyiség, amit bevittünk, és nem is kell nekik annyiféle, mint nekünk. Ezért nem értik, hogy miért tömjük tele magunkat újra, és tiltakoznak. Rosszul érzik magukat, és akkor mi is. Mert, hogy össze vagyunk nőve. Ami az egyiknek rossz, az a másiknak is.

Mi is történt valójában? Sejtjeink fölös mennyiségben kaptak olyasmit, ami éppen nem kell, ezért elraktározták (zsírrá alakítva). De még mindig nem kapták meg azt, amivel önmaguk hibáit kijavíthatnák, hogy egyáltalán hozzá tudjanak kezdeni a fő feladatuk elvégzéséhez. Energiájuk lenne hozzá elég, még sok is, de nincs mivel elvégezni. Vagyis az a helyzet állt elő, hogy kövérek vagyunk, és mégis hiányunk van, mégis ott a sürgető érzés, hogy együnk. De mit? Ki mondja meg, hogy mit? A testünk mondaná, de mi már nem értjük meg. Leszoktunk róla, hogy az orrunkra és a nyelvünkre hagyatkozva választhassuk ki a táplálékot, pedig az mindig megbízható. Kötelességszerűen eszünk, és nem azt, ami kellene, hanem azt, amit éppen egészségesnek kiáltanak ki. íés nem akkor, amikor valóban éhesek vagyunk, hanem akkor, amikor a szokás megszabja. Ez pedig maga is betegség. Az elme szocializációs betegsége.

Van azonban egy olyan élethelyzet, ami felülír minden civilizáció által ránk rakott szokást és mázat. Ennek példáján megérthetjük, hogy hogyan üzen a testünk, és hogy ő tudja jobban, nem mi, hogy mi kell neki. Ez a terhesség. A terhesség alatt az anyai szervezet MINDEN szükséges anyagot belepakol a gyermeke sejtjeibe még akkor is, ha az ő sejtjeinek sincs belőle elég. A saját rovására kiüríti a sejtek vésztartalékait is. Ennek természetesen ára van. Ha egyébként is hiányokkal küzdött az anya teste, akkor a szervezete megsínyli (elromlanak a fogai, kihullik a haja, meglöttyed a bőre, stb.).

Ennek az extrém helyzetnek a megelőzésére azonban közbelép a szervezet, és a kismama KÍVÁNÓS lesz! És nem is akármit, hanem nem szokványos ételeket, ráadásul azt is pontosan tudja, hogy mit akar enni. Nem azt tudja, hogy abban milyen tápanyag van, hanem azt tudja a teste, mert emlékezik, hogy amikor azt az ételt kapta, akkor megkapta azt vele, ami neki most hiányzik. Hát így beszél velünk a testünk, de csak extrém esetben. Pedig, ha…odafigyelnénk!

Pedig, ha megtehetnénk minden nap, hogy elvisszük a testünket sétálni a piacra, a boltba és végignézzük a teljes kínálatot, és csak azt vesszük meg, amit a testünk mond, mert kikapcsoljuk a lelkünket, hogy ne azt vetesse meg velünk, amit ő szeret, az elménket pedig azért kapcsoljuk ki, mert ő meg csak azt venné meg, amit megengedhetünk magunknak, akkor TALÁN helyesen tudnánk táplálkozni még most is. De ez nem megy, így kompromisszumokra kényszerülünk. És gyorsabban megöregszünk, mint kellene, és betegek leszünk, gyakrabban, mint szabad lenne, stb.

Emiatt pedig a szervezetünk is kompromisszumokra kényszerül. A testünk sokszor kénytelen elfogadni helyettesítő anyagokat is, ha hosszú ideig hiányt szenved valami nagyon fontos ásványi anyagból. Ha nincs cement, akkor a kőműves is használhat beton helyett meszes-habarcsos kötést. Jobb lenne a beton, de ideiglenesen a habarcs is megteszi. És ezt a példát nem véletlenül hoztam, mert ez a leggyakoribb eset. Az érelmeszesedés.

Már mindenki tudja, a könyökén jön ki, hogy a kalcium mennyire fontos az embernek, mert a csontjai, mert a fogai, mert a… és még sorolhatnám. Nincs is a kalciummal semmi baj, csak az, hogy nem univerzális anyag. Mindenre nem jó. És ha nem adom oda hozzá a beépüléséhez szükséges más anyagokat, akkor egyenesen káros lesz. A kalcium kifejezetten a mereven rugalmas támasztó szövetek alkotó része, de nem egyedül! Mindig ott van mellette a kollagén, ami a rugalmasságát biztosítja a szerkezetnek. A kollagén pedig nem képes felépülni szilícium nélkül, de a kalcium sem képes beépülni szilícium nélkül.

A csontot mondhatnám téglának, a kollagént pedig guminak a ház hasonlaton belül. Ugye belátható, hogy ahol szilárdság kell, oda nem tehetek gumit, és ahol rugalmasság kell, oda nem tehetek téglát? Eddig szilíciumot mondtam, de valójában valamilyen szilikát kell, nem szilícium és nem is szilícium-dioxid, vagy kristályos kvarc. Ez utóbbi kettőt nem is képes felvenni a szervezetünk. A csontjaink, akármennyi kalciumot viszünk is be, ha nincs jelen a megfelelő szilikát, törékenyek maradnak, meszesek lesznek. A kollagén azonban más tészta. Szinte mindenben jelen van a testünkben, ahol rugalmasságra van szükség. A bőrünkben, a bőrünk alatt, az izmokban, az inakban, a porcokban, az erekben, a sejtfalakban, stb. A testünk tömegének legnagyobb részét teszi ki.

Ha nem kerül bele a szervezetbe elegendő mennyiségű szilikát, és ugyanakkor elegendő napfény nem éri a testünket, akkor nem képes elegendő kollagén felépülni, hogy mindenhova jusson, ahol rugalmasnak kell maradnia a testünknek. És ezt minden szervünk megsínyli, mert a sejtjeink mindegyike megsínyli. Persze a testünk okos, oda összpontosítja az erőket, ahol az a legfontosabb. Ezért a bőr alól veszi el a kollagént, amit zsírral pótol, mert abból úgyis nagy tartalékunk van a helytelen táplálkozás miatt. Ott a legkevésbé káros a kollagén hiánya. Így egy darabig nem látszik, hogy mennyire petyhüdt a bőrünk és kevéssé rugalmas.

De ahogyan fogy a kollagén mennyisége, mert szilícium hiányában nem képes pótlódni, a testünknek máshol is segédanyagokat kell használnia. A legfontosabb a rugalmasság az erek és a belek fala esetében. Állandó, megállás nélküli mozgásban vannak a szív pumpálása miatt. Az erek falában igen magas a kollagén aránya. Ha ott kevés, akkor az erek nem lesznek eléggé rugalmasak, nem bírják a nyomást, átereszthetnek, ami végzetes lehet.

Ezért a testünk ott is segédanyagokat használ a meggyengült helyek megerősítésére. Azt, ami éppen fölös mennyiségben van, mert mi nagyon öntudatosan étkezve sokat viszünk be belőle. Zsírt és kalciumot. Szó szerint betapasztja vele az erek sérült falát belülről. Amíg ez egy-két helyen van, addig nincs nagyobb baj. De ha sok helyen, és már vastagon kell felrakni a tapasztást, akkor az erek nem csak a rugalmasságukat veszítik el, de be is szűkülnek. Természetesen ettől megnő a szív terhelése, megnő a vérnyomás, ami csak egy következmény, tehát önállóan nem is kezelhető. Mi mégis megpróbáljuk.

Ugyanakkor az idősödő embernek – azért nem olyan gyorsan fogy ki az a gyerekkori tartalék – a mozgása is lassan beszűkül. Öregesebben mozog, és ezt természetesnek veszi. Nem vagyok már húsz éves, mondja. Pedig valójában a teste nem engedi meg neki a heves mozgásokat, mert a sokat toldozott csőrendszer és a pumpa azt már nem biztos, hogy kibírná. Ugyanakkor az ízületek is elkezdenek csikorogni. Onnan is lassan kifogy a kollagén. Már az éjszakai pihenés után sem javul az állapot, fájó derékkal ébredünk. (Pedig az alvás ideje a javításokra van szánva, amikor a nagy fogyasztók, a szem, az agyi képfeldolgozás, az állás és a nagy mozgások ki vannak kapcsolva, és a lélek sem zavar be a test működésébe. Ha volna elég anyaga hozzá, az alvás alatt teljes generált tudna a test csinálni minden nap!) S ha még ez nem lenne elég, nem is alszunk eleget.

De hát miért nincs elegendő szilícium a test javításához? Nem viszünk be az étellel eleget? Éppen ez a helyzet, és könnyen meg is érthető, hogy miért. Azért, mert ma már falun is városi életet élünk. Nézzük a különbségeket: a városban a por az gyakorlatilag mocsok, falun pedig a föld pora. Amíg az utak nagy része nem volt burkolva, addig falun poros levegőt nyeltünk. Ez egy fontos szilikátforrás volt. A mosatlan gyümölcs, de még a mosott gyümölcs viaszrétege is ezt a port tartalmazta. Ettük a zöldséggel, a kenyérrel (kövek között őrölték a lisztet, ma pedig fémhengerek között), a kemencében sütött kenyér alján ott volt, a szabad vizekben benne volt, a kútvízben benne volt. De jó kollagént ettünk a hízott disznó mócsingos húsából, a kocsonyából, ma pedig napot-földet soha nem látott, legfeljebb betont túró disznó száraz húsát esszük. Benne sem épült fel egészséges kollagén, hogyan nyerhetnénk ki belőle?

De még számtalan más forrásból vettünk magunkhoz szilikátokat, amire ma már nem is gondolunk. És egész nap kint voltunk a napon, szélben, vízben. Meg is volt a különbség. A harcok során a lövészárokban egymás mellett elesett városi és parasztgyerek csontjait, amikor megtalálták, mindig meg lehetett különböztetni. A városi csontja már megbarnult, széttöredezett, elenyészett a talajban, míg a paraszté még mindig fehér volt, kemény volt, egyben volt.

És akkor még csak egyetlen egy kémiai elemet hoztam fel példának, és az is mekkora különbségeket képes okozni. És hol van még a többi? Az ember testének a földben levő 60-70 ásványi anyagra éppúgy szüksége van, mint a növényeknek. Lehetőleg mind oda kell adni neki. De nem csak neki, hanem a vele együtt élő baktériumoknak és gombáknak is. Csak velük együtt vagyunk egészek, és csak velük együtt lehetünk egészségesek is. Egymás nélkül nem megy!

Mostanra már többször említettem az együttműködést, a „szerződést”, hogy itt az ideje, hogy arról is mondjunk valamit. A megválaszolandó fő kérdés az élet megértéséhez, az eddigiek alapján, ugyanis az: Honnan tudja minden egyes sejtünk, hogy neki hogyan kell felépülnie, mi a feladata, és kikkel kell együttműködnie, milyen szerszámokat, anyagokat használhat és hogyan?

Ha belegondolunk, akkor nyilvánvaló, hogy mindenfajta épületnek más-más tervrajza van. Abból lehet tudni, hogy mekkora lesz, milyen formájú és milyen célra alkalmas. Az mondja meg, hogy lakóház legyen ne hangár, vagy tyúkól. Ráadásul nem akármilyen lakóház általában, hanem egy konkrét ház. Képzeljék el, hogy ennek a háznak az alap tervrajzában rejtve benne van minden létező fajta korábbi lakóház építésének és használatának összes tapasztalata. Mintha az egymásra fektetett tervrajzok átlátszanának egymáson.

Ez a RÉGI TERVRAJZ. A mostani „lakóházat” pedig két tervező tervezi, a férj és a feleség. A feleség nagyobb ablakot, a konyhába boltívet, központi fűtést, balkont és télikertet akar, a férj pedig garázst, műhelyt és pincét, meg nagy hálószobát. Ezeket összeegyeztetve készül el a saját egyedi lakóházuk ÚJ TERVRAJZA. De még azt is megtervezik, hogy kik fognak benne lakni, és azokat kik fogják kiszolgálni. A feleség szerződtetett kertészt akar és dadust, a férj bejárónőt és sofőrt és így tovább.

És most képzeljük el, hogy a testünk minden sejtjében van egy ilyen Régi Tervrajz, ami csak azt mondja meg, hogy mi, önálló sejtek emberré fogunk összeállni, nem nyúllá. De ugyanígy van bennük egy Új Tervrajz is, ami megmondja, hogy pontosan milyen emberré, és abban az egyes sejteknek hol a helyük és mi a szerepük. Mindegyiknek a magáé. Ez a két tervrajz, vagy szövetség a DNS nem változó és változó szakasza. Ezek még azt is megmondják, hogy a korábbi tapasztalataik alapján milyen más egysejtűekkel legyünk hajlandók együttműködni, mert azokat már ismerik, megbízhatónak bizonyultak.

Amikor új ember születik, a szülők két új tervrajzából egy Új Tervrajz áll össze, az összes változtatásokkal. A Régi Tervrajz azonban ugyanaz marad, benne az anya összes ősének összes genetikai tapasztalatával. Ez alapján épül fel az anya egyetlen petesejtjéből osztódással az ember minden sejtje, és ezért tudja mindegyik a helyét és feladatát tanulás nélkül is. Azonban az új sejteknek az új testben össze kell szokni egymással, hogy emberként együtt is képesek legyenek funkcionálni. Minden kisgyerek jól láthatóan tanulja a saját testét. A testnek ez az öntanulási folyamata hozza létre a testben a lelket, amely a testben ennek során létrejövő érzetek és tapasztalatok összessége, amely később már úgy működik, mintha önálló lény lenne, mintha nem lenne teste. Ez azért lehetséges, mert gyerekkortól kezdve a társadalom elvárásaihoz kondicionálták. A társadalom pedig jószerével semmit sem tud az egyénről, annak szükségleteiről. Valójában nem is törődik az egyén testi egészségével csak annyira, amennyire társadalmilag szükséges.

Mit tehetünk, hogy elhanyagolt testünket, amelyben lakunk felújítsuk? Étkezzünk egészségesen, mozogjunk eleget, mondaná erre az egészségügyi (betegségipari) tanácsadó anélkül, hogy maga tudná, hogy hogyan lehet egészségesen táplálkozni az élelmiszer és gyógyszeripar uralta modern világban.

Először is, figyeljünk oda testünk jelzéseire és azokat kövessük, ne az aktuális divatot. Akkor együnk csak, amikor éhesek vagyunk, és csak kevéssé feldolgozott olyan ételt, ami földben termett, nem vízkultúrában. Együnk keveset, de mellé adjuk oda a testünknek azokat az ásványi anyagokat, amik az ételből bizonyosan tudhatóan már hiányoznak. Hagyjuk a divatos étrend-kiegészítőket, amik megint csak a gyógyszeripar termékei. Fogyasszuk helyettük a Földanya által (nem a kovamoszatok által) legyártott természetes ásványok őrleményeit, amelyek a szilikátok mellett szinte minden szükséges ásványi anyagot tartalmaznak. Ilyen az agyag (gyógyszerkönyvi neve bolus alba), a bentonit, és a vulkáni tufák őrleményei (pl. Neurosan, Attapulgit, stb.).

Vigyázzunk a vitaminokkal, nem csodaszerek, és a növényi kivonatok kivételével gyári termékek, amelyek jó esetben csak a vitamin fő összetevőjét tartalmazzák vegyi anyag formájában. (A C-vitamin pl. NEM pusztán aszkorbinsav, amit kapunk C-vitamin néven, hanem aszkorbinsav és rutil molekula együttese egy növényi fehérjéhez kötve.)

Bélflóránk (Ők az immunrendszerünk egyik fele!) egészségének megőrzésére érdekében használjunk természetes szabályozókat, amelyek segítik őket az egyensúly megőrzésében. Mik ezek a természetes szabályozók? Meg fogunk lepődni, milyen egyszerű: ezek a csípős, erős, keserű, savanyú anyagok. Ezen anyagok mindegyike több baktériumfajtát tart kordában, hogy a többiek rovására túl ne szaporodjanak a beleinkben. Amikor csípősre vágyik a testünk, együnk azt, mert nem véletlenül teszi. Arra van szükség. A legfőbb gyógyszere a bélflórának a keserűanyag. Bármilyen növény megteszi, ami keserűanyagot tartalmaz: kávé, kakaó, ürömtea, csak rendszeresen fogyasszuk. Ráadásul megakadályozza a gyulladások kifejlődését is. A bennünk élő gombák kordában tartásának legfőbb szere a fokhagyma ízanyaga. A Candida elszaporodása esetére nincs is más hatékony gyógyszer, csak a fokhagyma. Napi rendszerességgel addig kell enni, amíg az édesség utáni vágyunk teljesen meg nem szűnik, és a Candida tünetek el nem múlnak. Ez néha évekig is eltarthat súlyos esetben, de megéri. A Candida ugyanis különösen gonosz, áttéteket, cisztákat hoz létre testszerte, és mind cukrot akar enni, a mi rovásunkra. A csípős-erős anyagokból mindenkinek más jön be, de ezt maga el tudja dönteni. Van akinek a menta, másnak a csípős paprika, a mustár, a torma, a bors, stb.

A táplálék mennyiségével azért is vigyázni kell, mert ma már mindenkinek van télen fűtött lakása és meleg ruhája, tehát nem fázik, nem kell extra mennyiségű ételt ennie, hogy a teste belső fűtéséről gondoskodjon. Mi mégis annyit eszünk, mintha fáznánk, ugyanakkor melegen öltözködünk, ezért valójában nem fázhatunk.

A bőrünk flórájának egészségét azzal őrizhetjük meg, ha nem mosakszunk agresszív mosdószerekkel, nem mossuk le a külső immunvédelmünket magunkról, mielőtt kimennénk a lakásunkból, és nem használunk izzadás-gátlókat. Az illatosítókkal általában nem lenne baj, de a bőrünk felszívja ezeket is, és némelyek fémeket, fémsókat tartalmaznak, amelyek aztán évekig nem tudnak kiürülni belőlünk, és problémákat okoznak, amelynek nem találjuk az okát.

Amiről eddig szó volt, az a test és a benne kifejlődött lélek. Ebben a test-lélek együttesben nyílik ki az értelem, ha kinyílik egyáltalán. Az értelem az, amely képes felismerni, ha a lélek a vágyak útján járva elhanyagolja a testet. Csak az értelem képes visszatéríteni a testet és a lelket a helyes útra. Ezért ez az írás az értelemhez szól. Ha felismertük, hogy csak testben tehetünk bármit is, tegyünk érte, hogy fájdalom nélkül, hosszú ideig használhassuk a testünket.

Az elhazudott magyar történelem szeletei III. rész

A magyar történelmet nem csak a középkorban hamisították, hamisítják azt a mi korunkban is. Megmondják a régésznek, hogy mit hol találhat, és ha azt és ott nem talál, de van olyan neves hozzá, mint mondjuk Hóman Bálint, vagy Gerevich László, akkor visznek neki oda leleteket, és éjszaka el is ássák, hogy másnap nagy büszkén kiásathassa. Legalábbis az átkosban még vittek, amint ezt olvashatjuk is a következőkben egy néhai neves régészünk ásatási naplójegyzetében. Nagyon tanulságos, érdemes elolvasni.

Egyelőre ennyi, folytatása következik.

Az elhazudott magyar történelem szeletei II. rész

Szent László, Álmos herceg, Könyves Kálmán

Szent László királyunk a ráomló trón alatt Dömösön meghalt I. Béla király fia volt, aki Géza fejedelem testvérének Mihálynak az unokája. Mihályról már tudjuk, hogy Vazullal azonos, akinek fia volt Szár László. Tehát Szent László a nagyapja, Szár László nevét kapta a keresztségben. De így volt-e? Utal-e erre valami?

Azt már láttuk az előzőekben, hogy ő alapította az első bencés apátságokat hazánkban, nem István. De miért is alapította őket, és miért nem egyet, miért kettőt? Az elsőt Somogyváron alapította, és francia földről, Saint Gilles kolostorából hozatott bele szerzeteseket. Az apátnak e célból írott levele fennmaradt.

Azt tudni kell, hogy a nemzetségfők, országnagyok, nemesek, királyok akkoriban kezdtek országszerte maguknak nemzetségi monostorokat alapítani, hogy abba temetkezzenek, és a lelki üdvükért a benne lakó szerzetesek még sokáig imádkozzanak. Ilyen volt I. András tihanyi és visegrádi alapítása is. Igaz mindkettő görög bazilita szerzeteseknek készült, amiről az elpusztult visegrádi kolostor esetében tudjuk is, hogy tényleg görög volt.

A tihanyi, állítólag Szent Ányosnak szentelt bencés kolostor volt, de ez szemenszedett mese. Alatta ma is ott vannak a barátlakások, amelyben a bazilita remete szerzetesek laktak. Eredetileg az is görög volt, míg a katolikus egyház rá nem tette a kezét és át nem építtette, mint sok más görög templomot is. Ilyen például az Aba királynak alapított feldebrői templom is, aminek az altemploma a felette levő bizánci bazilika (most, hogy ne kelljen görögöt vagy bizáncit mondani, centrális öthajósnak nevezik a formát az erőteljes görög hatást elfedni igyekvő történészek) alakjához igazodik, nem az átépített hosszúhajós latin temploméhoz.

(Megjegyzendő, hogy hazánkban akkor háromféle keresztény vallás létezett egymás mellett. Az eredeti magyar keresztény vallás, amelynek maradványa a Nagyboldogasszony és a kerek templomok. A bizánci kereszténység a bazilita szerzetesekkel és bizánci stílusü templomokkal. Harmadik volt a római keresztény vallás a római stílusú hosszú templomokkal, amelyek sok helyen a megmaradt római középületekből, a bazilikákból léttek átalakítva tornyos templomokká.)

László király is így tett Somogyváron, majd Nagyváradon is, ahova viszont az itáliai Monte Cassinóból kért ereklyét és szerzeteseket a bencésektől. Az erről szóló levele is fennmaradt. Mivel az volt a kívánsága, hogy Nagyváradra temessék, azt alapította saját magának! De akkor kié a somogyvári? Azt bizony a nagyapjának, Szár Lászlónak (Koppánynak) az emlékére alapította utólag. Csodák csodájára éppen ott van a Koppány emlékmű ma is, és ott él az emlékezete Kupa vezérnek.

Így hát Szent László valóban szentnek tűnik, hiszen monostorokat alapít. De akkoriban ennek egy kicsit más hangsúlya volt! A bencések minden kolostora önálló volt, nem tartoztak egy központi kolostorhoz, pláne rendtartományhoz. Cluny apátsága sohasem lett a rend központja, bármennyire szeretnék is a történészek annak beállítani. Első apátjainak nevét Saint Gillesből és Monte Cassinoból kölcsözték kis kiigazítással. Odóból Odilót, Desideriusból Odesideriust csináltak. Ráadásul a pápának szinte semmi hatalma nem volt felettük. Szent László maga is kikötötte, hogy a királynak, és nem a pápának tartoznak elszámolással. Ez a katolikus egyházat, ami ekkor még szinte nem is létezett Magyarországon, súlyosan érintette.

Úgy tanultuk, és tanítják ma is, hogy László király megszilárdította az István alapította egyházszervezetet. Nos, úgy tűnik, éppen ezt nem tette. Ha kicsit megvakarjuk a dolgot, akkor rájöhetünk, hogy már azért sem tehette, mert éppen az ő uralkodása alatt, 1077 és 1093 között NEM VOLT ESZTERGOMI ÉRSEK! Erre nem kapunk érdemi magyarázatot, és nem is emlegetik. Nem lehetetlen, hogy éppen a király miatt nem volt. Az invesztitúra harc jegyében ő nem nevezett ki, ha pápai ellenjegyzés kellett hozzá, a pápa által kinevezettet pedig ő nem engedte az érseki székbe. Nem volt ugyanis jóban a pápával.

Egyházszervezési tettei között szokás emlegetni, hogy a szerémi görög püspökséget Bácsra helyezte, és a bácsi görögöt egyesítette a kalocsai latinnal. Csakhogy ebben hiba van! A csanádi, a szerémi Szent István Ajtony elleni fellépése, és Gellért püspöksége óta állítólag már latin! Igaz, Csanád még kyrie eleisont mond a legendában, de ez ne zavarjon bennünket, és az sem, hogy mind Asztrik, mind Gellért nem István, hanem Kálmán alatt élt, az 1095-ös első keresztes hadjárat után, amelyben a legendája szerint Gellértnek az APJA már részt vett. Nem élhetett tehát István király korában.

Ilyen apróságokon lehet tetten érni a hamisítókat. Természetesen vannak ezekre az anomáliákra modern magyarázatok, de nagyon gyengécskék és izzadságszagúak. Itt van például annak a sok népnek a neve, akik elől a magyarok menekültek, vagy a hunok után a Kárpát medencében éltek. A besenyőkről, akik elől állítólag menekültünk, az inkviziciós jegyzőkönyvekből megtudjuk, hogy nem voltak mások, mint baltaforgató makkoltató disznópásztorok. Ugyanúgy nem nép voltak, mint ahogyan nem nép a hajdú sem, hanem marhahajtó.

És ha már az inkviziciónál tartunk, akkor érdemes kitérni a magyarok állítólagos pogány ősvallására is, a sámánizmusra. Nos, a jegyzőkönyvek szerint a magyarok keresztények, akik Öregisten, Jóisten, a magyarok Istene néven egy istent tisztelnek, és annak párját a Boldogasszonyt, de nem hisznek a balkézről való (értsd: fattyú) megfeszített fiú isten voltában, sem a megfoghatatlan szentháromságban. Tisztelik az őseiket és azok tudását, amit őriznek. Sámánjaik még a besenyőknek sincsenek, csak gyógyító füvesemberük bács vagy baksa néven, és annak segítője a harsány. De még azok is a lovasszentek tiszteletére nevelik az ifjúságot, és keresztelnek. Az inkviziciós ítélet ezért szinte kivétel nélkül kimondja: a hitet a működésük kapcsán nem érte sérelem!

Ha viszont a balkézről való jelentésével már megismerkedtünk, akkor érdemes még mellé megtudni, hogy a Levente név ugyanazt jelenti. Ez a neve a balkézről született fiúutódnak. Ezért nem lett király Leventéből, noha a testvérei azok lettek. És ezért nem lett király Lampért sem, akinek a neve ugyanezt jelenti, nem azért mert előbb meghalt. A „szép magyar leventék” bizony mind katonának adott, balkézről született nemesifjak.

Szent László a kolostorok alapításához külföldről kér ereklyét a bencésektől, mert nekünk nincs. Talán ezért van szüksége az egyháznak István király, Imre herceg, Gellért és két segítője szentté avatására, amit állítólag a király kezdeményez. De valóban teszi-e? Ez nagyon nem valószínű, mert László uralkodása alatt nem avatják szentté sem Istvánt, sem a többieket. Gellértet nem is lehet, mert csak később érkezik hazánkba, ha egyáltalán létezett. Istvánt és Imrét lehetne, de csak századok múlva lesznek szentek. Legendájukat, amely szükséges a szentté avatásukhoz csak Könyves Kálmán korában és az ő parancsára készíti el Hartvik.

Ha István király valóban megölette és felnégyeltette volna Koppány Szár Lászlót, Szent László nagyapját, akkor nem valószínű, hogy László király ezért őt szentté akarta volna avattatni, tehát valószínűleg ez tényleg csak mese. Az István helyett valójában uralkodó nagyapját, Szár Lászlót, akinek a somogyvári apátságot alapította, annál inkább szentté akarhatta volna avattatni.

Ideje szót ejteni Szent László egyéb jellemzőiről is. Apjához, a lengyeleknél Bölénynek vagy Bajnoknak hívott Bélához hasonlóan ő is hatalmas termetű volt, amit a nagyapjától is örökölhetett, akit nem véletlenül hívtak Szár, azaz szálfa Lászlónak. (A szár nem kopaszt jelent a magyarban, azt a tar, a kopasz és a pilises jelenti. Béla sem azért temetkezett Szegszárdra, mert barna volt és kopasz, ahogy a krónikás próbálja magyarázni, hanem mert ott alapította nemzetségi monostorát Szárszegen, ami az apja, Szár László birtoka volt. Mellesleg a Dunántúlon, különösen a fővezéri székhely, Sümeg környékén igen sok a szár tagot tartalmazó helynév!)

Mint apjának is, neki is kedvenc tartózkodási helye volt a Dömösi Kúria. A kúria név sokakat megtéveszt. Az nem más, mint tanácskozásra alkalmas egyterű nagy középület, bazilika. Ilyet igen sokat építettek a római korban. Egy kaptafára készült mindenhol. Egy ilyen állt azon a helyen, ahova most az István király sírját állítólag rejtő templomot vizionálják. Tény és való, az alaprajza hasonlít a háromhajós későbbi keresztény templomokra, de mégsem templom, hanem középület. Ilyen állt Dömösön is a római kor óta. Azt azonosítják most tévesen az Álmos Herceg által ott alapított, Antiochiai Szent Margitnak szentelt görög templommal.

Nem tévedés! Bizony, akkoriban mindenki görög templomot, kolostort alapított. Az Apostoli Kamara adókönyvében 1192-ben még csak három, a pápának adózó egyház szerepel Magyaroszágon: az esztergomi keresztes ispotály, a fehérvári keresztes konvent és a somogyvári apátság! Pannonhalma még akkor sincs közöttük! III. Ince pápa 1204-ben arra panaszkodik, hogy nekik csak egy, míg a görögöknek sok monostoruk van Magyaroszágon!

Mellékesen: Pannonhalma alapításával is Szent Lászlót gyanúsíthatjuk, mert ő esküdött meg a krónika szerint arra, hogy Szent Mártonnak kolostort alapít.

László király igen sok mindenben hasonlít a Koppány legenda alapjául szolgáló nagyapjára. Ő is magához veszi elhalt testvére feleségét és gyermekét, akit saját fiával együtt háztartásában nevel. (A Koppány legendában erre mint valami vérfertőzésre tekint az egyház.) Géza fia Kálmán, akinek a neve maradékot jelent. Nem véletlenül, ugyanis gerincferdülése, scoliosisa van, amitől felnőtt korára púpos lesz. Okos és ravasz, mint minden fogyatékkal élő. László fia, Álmos együtt nevelkedik a nála idősebb Kálmánnal, de őt az apja nyíltan az utódának neveli. Harcra és uralkodásra. Meg is kapja a Szerémi dukátust és hozzá a frissen meghódított horvát részeket, ahol saját jogon lehet király.

Kálmánt László a papi pályára irányítja, ahol gyors előmenetel várja. Hamarosan pappá szentelik és püspöki méltóság vár rá. Nem csoda, hogy a katolikus egyház lecsap rá, és szerencsecsillagának tekinti. Befogadja, dédelgeti, hitegeti, királyságot vizionál neki, a méltatlanul kitaszítottnak, ha elfogadja a pápa főségét, és az egyházat felemeli országában. Ne felejtsük: akkor még mindig nincs esztergomi érseke az országnak, a kalocsai érsek a legfőbb méltóság, és a magyar király apostoli, azaz nem függ a pápától, és ha akar saját önálló egyházat alapít! Ezért kellett az egyháznak, hogy Kálmánból király legyen!

László az uralkodásra alkalmasnak bizonyult Álmost jelöli utódául, Kálmánnak püspöki kinevezést kínál. Kálmán ez elől elmenekül, ám hamarosan visszatérhet, ráadásul úgy, hogy ő az esélyes jelölt a királyságra. Nem tudjuk mi történt valójában, de László gyanús hirtelenséggel meghalt, és akarata ellenére Kálmán lett a jelölt. Ismerve a később széles körben beinduló egyházi oklevél, legenda és krónikahamisítást, valószínűleg írást mutatnak Álmosnak, amely szerint László utolsó pillanatban mégis Kálmánt jelölte utódául.

És lőn, a púpos Kálmán király lesz. Álmos támogatja, és ugyanúgy herceg (dux) mellette, mint apja mellett, ahogyan az a magyar kettős fejedelemségben megszokott volt. Ő vezeti a hadat, amikor az országon átvonuló, renitenskedő, fosztogató kereszteseket kell móresre tanítani. Azután valahogy megtudja, hogy hamis a baba, neki kellett volna királynak lennie, csak csalárd módon elütötték tőle. Vele játszódik le mindaz, amit később a hamis történelemben István idejére visszadatálnak. Őt vakítják meg, nem Vazult, az ő fiát akarják kiherélni, nem a Vazul-fiakat, és az ő utódai lesznek mégis a királyok. A jól ismert hamisítói módszer, a duplikáció itt is tetten érhető.

Kálmán király segítségével az egyház nagyarányú oklevélhamisításba kezd. Olyan okleveleket gyártanak, amelyek szerint itt már István, sőt, már az apja idejében bencés kolostorokat alapítottak, egyházmegyék, püspökségek alakultak, adományokat kapott az egyház a királyoktól. De mivel ez még az oklevéltelen korszak nálunk, az oklevélírásnak nincs kiforrott hagyománya, ezért rengeteg a hiba, a tévedés, az árulkodó anakronizmus a szövegekben.

A királyt az oklevelekben Hungária királyának nevezik, mikor a vert pénzeken még rendre Pannónia királya. A tihanyi alapítólevélen András nem a magyarok, hanem a pannóniaiak győzhetetlen királya! Győzhetetlen, mert Atilla kardját ő őrzi, ő a nyugati birodalomfél ura. Ebből a mai fordításokban a győzhetetlent szokták kihagyni, és a pannóniaiak helyett magyarok szerepel. Kegyes fordítói ferdítés! Az okleveleken a király „aláírását” rendre az a szignó helyettesíti, amely egyébként csak bizánci területen, görög betűkkel pecsétgyűrűkön fordul elő, és a király nevének betűiből álló geometrikus összevonás (ligatúra), nem pedig aláírás!

Az egyház étvágya határtalan, bendője feneketlen. Nem elégszik meg azzal az adománnyal, amit az oklevélbe bele sikerült elsőre sűríteni, a névhasonlóság alapján a későbbi századokban hatalmas területekre terjeszkedik ki az oklevél ”adataira” hivatkozással. A tihanyi apátság oklevele máig jól követhetően csak a félszigeten, és néhány közeli partmenti faluban adományoz birtokot az egyháznak. Ezt ma már kiterjesztve értelmezik. A fuk (fok) ami mindenhol van a parton, ma már egész Siófokot jelenti a történészek segítségével, és fél Somogy, Fejér és Veszprém megyét. (A „feheru varu rea meneu hodu utu rea” valójában csak annyit bizonyít, hogy a szöveget magyarul nem tudó oláh kispap írta le hallás után úgy, hogy visszaolvasva magyarnak hangozzék).

A Pannonhalmi Apátság alapító levele ráadásul nem alapító, hanem adományozó levél, amely a bencés Monte Cassino kiváltságait adományozza, de utólag még birtokokkal is kiegészítették, mert ennyi nekik nem volt elegendő. Az oklevél tehát duplán hamisított. Kálmán püspök király pedig mindent jóváhagy, pecsétjével szentesít. Egy ideig. Mert egy idő után neki elege lesz, és nem megy tovább egy határnál. Pannonhalma azért lényeges, mert ott előtte nem bencés, hanem magyar rítusú szerzetesrend monostora volt. Azoktól vették el, és adták a bencéseknek, akiknek eszük ágában sem volt még akkor ide jönni. Az volt Pannónia hegye, amihez Szent Mártonnak semmi köze nem volt.

Érdekes megjegyezni, hogy a bácsok által tanitott lovasszentek között van Szent Márton is Szent László és Szent György mellett. Szent Márton ezért nem volt idegen a magyarok számára.

De a hamisítás nem állt meg az okleveleknél. Legendák is kellenek, szenteket kell csinálni, hogy legyenek ereklyék. A nemrég hamisított, sosemvolt István királyt szentté kellett avatni, hiszen az egyház első mártírja volt, az első, sikertelen puccs áldozata. Nosza megíratják Hartvikkal a legendáját (háromszor, mert az első két változat nem elég jó!) és előszedik az esküszegő Szent Jobbját is.

Honan tudjuk, hogy István valóban mártír volt, mint a névadó szentje, és hogy valójában nem létezett, mint uralkodó? Onnan, hogy ránk maradt a koronázási palást, amely állitólag miseruha volt, Gizella királyné hímezte, és adományozta az egyháznak. Ezt egy dátummal ellátott tárgyi bizonyítéknak szánták a hamisítók az utókor szamára. Ezen azonban István király a palást alsó szegélyén sorakozó MÁRTÍROK kózött szerepel Gizellával együtt, és MINDKETTEN MÁRTÍR KORONÁT viselnek, amilyet a többi mártír szent is, AKIK EGYIKE SEM VOLT KIRÁLY! István mellett közvetlenül a névadó szentje áll, első mártír Szent István. Azaz István hitszegő mártíromságának ismeretében utólag kreálták a legendát, hogy nevét az egyház első mártír szentjéről, sőt, magától a szenttől kapta. A felesége Gizella, és gyermekük Imre is mártír lett. Az a bajor Gizella, aki hazament meghalni, nem István felesége volt.

Gellértet közben az egyház térnyerése és hatalmaskodása miatt fellázadt nép megöli. Az ő legendáját is úgy írják meg, hogy illeszkedjen a céljaikhoz, és a hamisított kronológiához, amely szerint az egyház nem most alakul a Magyar Királyságban, és nem most lázadtak ellene, hanem már István király idején be volt betonozva a minden tíz falu által épített templomokba és a gazdagon megadományozott püspökségekbe. Pedig azok valójában mind a századok alatt lassan terjeszkedő görög egyház templomai, monostorai és püspökségei voltak, vagy a magyar szerzeteseké, akik se görög, se latin rítust nem követtek, és pápa nélkül is tudták tisztelni az Istent. Belőlük lesznek majd a Pálosok, amikor az inkvizició keze hazánkba is elér.

Közben az országon kívül is zajlott az élet. A keresztes hadak átvonulnak odafelé az országon, majd visszafelé hozzák a sebesülteket, a leprát és más közel-keleti betegségeket. Esztergom mellett a Szamár hegy Duna felőli beugrójában, a hévizek, a fürdők alatt Keresztes Konvent alakul, és Leprakórház épül Szt. Lázár néven. A gyógyíthatatlanokat a szemben levő szigeten helyezik el. A szentföldi zarándokok, akiknek addig falvak épültek a parton (az oklevélben Pazanduk, Pazaranduk) rendre elkerülik Esztergomot. A Dunán lefelé jövő zarándokhajókon nincs elvámolni való, ezért a zarándokok megfejésére a Balaton felett haladó zarándok útvonalon Szikes Fehérnél (vagy Fehér Szikesnél), ahol a sóstó mellett a római útállomás és bazilika volt, a király a zarándokoknak templomot építtet, ahol megállhatnak, megszállhatnak és adakozhatnak az egyház javára.

Ezt a templomot írja le a legenda úgy, hogy azt még István, a szent király építtette, és oda is temették a csodatevő testet, ami igazán jót tesz egy zarándok útvonalon a bevételnek. A siker garantált, a legenda így maradt. A sors fintora, hogy a legendát beteljesítendő, ti. hogy a királyok oda temetkeznek, Kálmánt és feleségét is oda temetik, de előtte kifosztják őket kedvelt papjaik.

Rossz minőségű, értéktelen ezüst másolatokkal temetik el őket, amiket igazinak láthat a nép, amíg láthatja. Hogy honnan tudjuk, hogy az egyetlen megtalált királyi pár nem III. Béla és felesége, hanem Kálmán és neje? Hát onnan, hogy a férfinak scoloisisa van, ami jól látható a feltáráskor készített rajzon és fotón is. Görbe a gerince és a bordái is aszimmetrikusan fejlődtek, mint a scoliosisoké. Kálmán király púpos volt, ahogy a krónika is írja. Csak éppen ezt senki nem akarta észrevenni, vizsgálni és kommentálni ötven éve.

Nézzük meg magunk!
Éppen így néz ki a nemrég megtalált angol király III. Richárd csontváza is, akiről tudott, hogy púpos volt.

Így aztán az egyház létrehozza a szent királyok koronázási és temetkezési szokásának legendáját a maga javára, és Szikes Fehérből Székes Fehérvár lesz, ami ugye nonszensz, de ez őket nem zavarja. A magyarokat sem, mert így a valódi Fehérvár (ami valóban az ősök temetője felett őrködő fehér vár), Fehér királyi városa (Alba Regia) és benne a Boldogasszonynak szentelt Fehéregyháza helye feledésbe merülhet. Az idegen érsekek nem teszik rá a kezüket.

Folytatása következik.

Az elhazudott magyar történelem szeletei I. rész

A szisztematikus történelemhamisítás ténye mára már nem kétséges. A Kitalált Középkor tételei egyre másra bizonyosodnak be. Szerencsére a hamisítóknak nem volt túl nagy fantáziájuk, több műhelyben is dolgoztak egyszerre párhuzamosan, így sok hibát vétettek, sok nyomot hagytak maguk után, amelyek segítségével a valódi történések részben visszafejthetők. Ennek egyes részeit kíséreljük meg most visszafejteni és bemutatni.

I. Atilla és birodalma

Kezdjük Atillával, hiszen ő a történelmünk első ismert alakja, noha nem vele kezdődött a Kárpát haza népének történelme. Jószerével a semmiből bukkant elő, mintha itteni megjelenéséig nem is élt volna. Származását az egyházi írók (nem is voltak más történetírók!) igyekeznek a sémi népek leszármazási vonalába beleerőltetni, de nem nagy sikerrel. A származása végül is nem fontos. Egy a fontos: Amikor a Kárpát medencében létrejött római kereskedelmi érdekszférát kihasználva a rómaiak Pannónia valódi meghódításába kezdtek volna (Lásd a Római? Birodalom? című írásunkat), a szkíta népek szövetségének éppen ő volt a választott (soros) fejedelme, tehát hozzá lehetett fordulni segítségért. A Kárpát haza szkíta-kelta népe ezt tette: behívta Atilla hadait segítségül a rómaiak ellen.

Akármikor is volt ez, a rómaiaknak akkor két császáruk és két cézárjuk volt, és a birodalomnak is négy fővárosa volt. Az egyik itt volt a mai Szerbiában, Szirmium néven volt ismert. (Ez később még lényeges lesz!) A másik közeli főváros sem Rómában volt, hanem Ravennában!

Részleteiben bárhogyan is történt (erről később egy másik írásban számolunk be), Atilla jött, látott és győzött. A két császár által hozott két új, és a Noricumból összeszedett régi légiókat megsemmisítette. A Carnuntum környéki csatákban mindkét császár is meghalt, a birodalom szétesett. A római kereskedelem és életforma azonban megmaradt, azzal nem volt baj, azt Atilla nem bántotta. Nem pusztítani jött, hanem felszabadítani. De nem csak a Kárpát hazát szabadította meg a rómaiaktól, hanem egész Európa kelta népeit is, akik ettől kezdve járhatták a saját útjukat. Csupán évi adót kellett fizetniük a Pannóniában letelepedett Atillának. Ebbe beletartozott minden mai európai ország az Atlanti óceántól a Boszporuszig, tehát a keleti római birodalom egy része is. A majdani bizánci birodalomrész is neki hódolt, és neki fizetett adót. Birodalmat valójában nem épített, hiszen haderőt, igazgatást sehol nem hagyott hátra, csupán adót szedett a felszabadított népektől.

A pannóniai harcokban a hunok is veszteségeket szenvedtek. Meghaltak Atilla vezértársai is. A Duna egyetlen pannóniai gázlója melletti tárnokvölgyi csatában elesett Keve kapitány, akit az elesett hunokkal együtt a római kövesút mellett, ahol az kiért a hegyből, szkíta szokás szerint, azaz kurgánba eltemettek (így mondja az egyébként hamisítási szándékkal íródott krónika is). Abba temették később Vele és Kadicsa vezéreket is, akik a rómaiak üldözése közben lelték halálukat. Ez azért lényeges, mert a krónikás szerint később Atillát is melléjük temették, nem pedig a Tiszába. A hunok szkíta népek voltak, azok pedig mindig, mindenütt kurgánba temették meghalt nagyjaikat.

De hol is ez a Tárnokvölgy? Hát a Duna egyetlen olyan gázlója mellett, ahol lovas sereg átkelhetett a folyón, Esztergom közelében a Dunakanyarban. Ma is ott áll a hatalmas tömegsírt takaró kurgán a Szamárhegynek a Vaskapu hegy felé néző lábánál, ahol a valamikori római kövesút kiért a hegyből az esztergomi síkra. Később, a krónikaírás korára, ez a vidék lett a királyi udvar ellátását szolgáló tárnokok völgye. Ezen a környéken székeltek a fejedelmeink, első királyaink és a tárnokmesterek is a Búbánatvölgyben, a Szamárhegy mellett.

Atilla idején ugyanis ezen a környéken állt már egy nagy város, amelyet a krónikák hol Pannónia városának, hol Potentiának/Potentianának, hol Szikambriának írtak. Az lett Atilla király városa, amit nem lerombolt, hanem ahol romos volt újjáépíttetett, és falakkal vétetett körül. Lényeges: A városok síkon vannak, a várak vannak hegyen. Atilla királynak városa van, Budának pedig vára, ami nem azonos a várossal, és értelemszerűen a hegyen keresendő.

Atillát következetesen királynak titulálja minden korabeli írás, koronásan is ábrázolják mindenhol, de arról nem szól a fáma, hogy mitől és mikor lett király! A válasz pedig egyszerű: Attól lett király, hogy koronát kapott, mégpedig birodalmi koronát a két meghódított birodalomtól közösen. Jordanes, az álgót jordán hamisító azt írja Atilla szemfedele kapcsán: “…mindezeket kiérdemelte, mert mindkét birodalom méltóságjelvényét elnyerte”.

Ennél világosabb nyomot nem is kérünk, ugyanis a birodalom méltóságjelvénye a korona, a zárt császári korona. Ez a mi Szent Koronánk, csak már egy kicsit meghamisítva, de erre később még kitérünk. Atillának azonban híres kardja, helyesebben szablyája is volt. Ez is megvan, soha nem volt földben, hiszen nem temették vele. Első Endre királyunk második, bajor felesége ajándékozta el később a bajor hercegnek. Ma a bécsi Szépművészeti múzeumban látható, használhatatlanra dekorált markolattal.

A hamisítók szeretnék velünk elhitetni, hogy Atilla halálával a birodalma is szétesett, ahogy az náluk, a zsarnokbirodalmakban volt szokásban. Atilla birodalma azonban nem ilyen volt, és fiai sem estek egymásnak a koncon. Szépen megosztoztak. Az írásokban Aladárnak nevezett fia maradt itt Pannóniában Atilla kardjával a nyugati birodalomfelet felügyelni, míg Csaba hazavitte a koronát a Kaukázusba bemutatni a szkíta népek gyűlésén, hiszen Atilla halálával új szkíta nagyfejedelmet kellett választani.

Amikor azt írják, hogy Csaba 15000 hunnal elvonult, az csak annyit jelent, hogy a Duklai hágó felé indult ki a Kárpát medencéből, ahol a lovas seregek be szoktak jönni és ki szoktak menni, mert máshol lovas sereggel nem lehet! És útközben megállt Csigla mezején, ami a mai napig ott van a későbbi Sáros megyében, és a Kárpát haza keleti gyepűjének egyik nem erdős mezeje. Ott hátrahagyott 3000 hunt. Csaba tehát hazatért, hogy később unokái térhessenek vissza, amikor a Kárpát hazának újra szüksége lesz rájuk, mert újabb ellenség támadt nyugaton.

Atilláról egyelőre ennyit, mert ennyi legalább kell ahhoz, hogy a későbbiek érthetők legyenek.

II. Árpád és a Kalandozások

A történelemhamisítók szerették volna, hogyha elhisszük, hogy a magyarok végül is csak Árpád népe, akik hont foglalni jöttek, mert otthonról elűzték őket, és itt közben avarok, longobárdok, dákok, bolgárok, morvák, szlávok, oláhok laktak a Kárpát hazában, mert a hunoknak írmagjuk sem maradt. Ezért Árpádékat néhány száz évvel későbbre tolták, hogy ezeknek a sosem volt népeknek időt és hamis történelmet kreálhassanak. Valójában azonban a Kárpát hazát folyamatosan az eredeti népe lakta, akikhez beházasodtak még Atilla hadainak fiatal harcosai is. Nem mentek ők sehova, és nem is pusztultak ki, mint az avarok, akiket a hamisítók úgy emlegetnek, hogy eltűntek, még írmagjuk sem maradt. Ilyen butaságokat csak az élet valóságától elszakadt szerzetesek képesek kitalálni kolostori magányukban, meg persze utasításra.

Tény, hogy nem tudunk semmit Atilla halála és Árpádék jövetele közötti idő (valóban csak 104 év!) valóságos eseményeiről, mert nem jegyezték fel a krónikák, csak töredékes nyomok maradtak fenn. Avarokról beszélnek a nyugati írások, akiket hol hunnak, hol magyarnak mondanak, de akiknek a nyelvét a bizánci hun tolmácsok hiba nélkül értik. Ilyen elszólások mutatnak csak arra, hogy folytonosság van a magyar nép Kárpát hazai életében, nem foglalta azt el tőlünk senki. Amikor pedig megpróbálták, akkor jött Árpád és hadai.

Azért néha elszólták magukat a krónikaírók is, pl. amikor benne maradt a szövegben valahogy, hogy Árpád hadainak jöveteléig Atilla halálától csak száz év telt el! Száz évig szedték tehát békességben Atilla birodalmának pannóniai örökösei az adót a nyugati és keleti népektől. Azok időközben megerősödtek, az őket felszabadító Atilla emléke is elhalványult, többé nem akartak fizetni. Sőt! A Kárpát haza határait kezdték támadni. Az itt lakó nép, nevezzük most már őket magyaroknak, ismét csak a szkíta népek szövetségéhez fordult, akiknek akkor a Kijevben székelő keleti fejedelem, Atilla leszármazottja, Álmos volt a soros fejedelme. Tőle kértek tehát segítséget. Az ő fia volt Árpád, akit maga helyett küldött felszabadító hadjáratra a fiatal harcosokkal.

Árpád természetesen tudta igazolni, hogy ő Atilla leszármazottja, és jogos örököse, hiszen magyarul beszélt és hozta magával Atilla koronáját, amit az egész szkíta világ ismert, hiszen a szkíta népek gyűlésein mindig láthatták. Még a törökök is, akik a gyűléseken csak meghívott vendégek voltak, tudtak erről, hiszen a szultánjuk ezért nem merte jóval később sem elvenni, hanem a magyar királynak azonnal visszaadta, amikor hozzájuk került Buda első török elfoglalásakor.

Árpád tehát a seregével Atilla után száz évvel a Duklai hágón keresztül hazatért a Kárpát hazába, és felszabadította azt, már ahol kellett. Még a krónikások is leírják, hogy a helyiek békésen fogadták, és fiaikat „túszul” adták neki. A hegyek alatt vonulva Árpádék is elérték a Dunát, ott ahol Atilláék is, és ugyanott keltek is át. Hogy mennyire nem harcra készültek az ország belsejében azt az is mutatja, hogy feleségeiket is hozták magukkal, legalább is a vezérek. Őket a nagy szigeten hagyták, mielőtt átkeltek volna a Dunán, ahol megtalálták Atilla király városát, és az ősök sírhalmait, a kurgánokat.

Ezt a területet – az ősök nyughelyét – Árpád a krónika szerint Kundra bízta, hogy őrizze, és fiának Kurszánnak egy várat adott a népe védelmére. Tehát Kund ezzel kapott szakrális megbízatást, nem pedig szakrális fejedelem (az ő nevéből kreált kende) volt Árpád mellett. Kettős fejedelemség ugyan tényleg volt, de nem ezért, hanem Atilla öröksége folytán! Árpád Csaba leszármazottja volt, aki a keleti birodalomrészt örökölte, amit addig Kijevből igazgatott az apja, Álmos. Az ő halálával (tegyük hozzá, választás útján!) Árpádra szállt az örökség, a jog és a kötelezettség is, aki mostantól Atilla városából felügyelte a bizánci részeket. Árpád tehát ugyanazt tette kicsiben, mint Atilla. Katonailag megsegítette a Kárpát medence magyarságát, akit a nyugat európai megerősödött népek germán vezetői megtámadtak, és helyreállította a haza egységét. Hogy érkezésekor ki volt az itteni magyarok vezére, nem jegyezték fel, de attól kezve ő, és hadvezér fejedelemtársa vezette a magyarokat.

Erről szólt közöttük a védszerződés, amit a krónikások barbár vérszerződéssé hamisítottak. A szövege egyértelmű, és a benne foglalt fenyegetés is lényeges, amit a megszegővel szemben helyeztek kilátásba, mert a jövőben bizony valaki Árpád utódai közül meg fogja szegni, és el is nyeri a szerződés szerinti büntetését.

Amikor azután Árpád meghal, kezdetét veszi a sötét korszak, ami a hamisítóknak most arra kellett, hogy az egyház, a katolikus egyház szerepét a magyar államban egyre korábbra tolhassák vissza. Árpád haláláról, és temetésének helyéről az a krónika tudósít, amely a legkésőbb került elő, és amely nem szól a hunokról. Annak ellenére, hogy Árpád vezértársainak ebben egészen más neve van, mint a többiben, a tudományosság ezt azonnal elfogadta hitelesnek, és ma így ismerjük a vezértársak nevét. Pedig mind hazugság, még a többi krónikához képest is! Hogyan lesz például a latinul Tuhut-nak írt névből Töhötöm, vagy pláne Tétény? De erről majd máskor.

Egy fordítási trükkről azonban már itt érdemes szót ejteni. A krónikák fordítóinak némelyike Árpádot és társait kapitánynak, vezérnek fordítja, máshol ugyanazt a szót (a latin capita) fejedelemnek írják. Jól lehet vele trükközni a hatalmi viszonyok leírásánál.

Árpád temetése, és sírjának helye nemzeti történelmünk másik nagy kérdése. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, pedig csak egy fordítási tévedés okozza itt is a homályt, meg a korabeli ismeret hiánya, és a mai életviszonyok visszavetítése a múltba. A krónikás, akarva akaratlanul, de benne hagyta a hely pontos leírását a művében. Árpádot egy kicsinyke vízfolyás forrása felett temették el, amely kő fürdőmedencén átfolyva ereszkedik alá Atilla király városában. Ilyen hely pedig csak igen kevés van, azaz meg lehet találni ma is, csak nyitott szemmel kell járni, no meg némi korabeli ismeret is kell hozzá. (a pongyola fordítás kőmederben folyó patakot említ)

Nem tudunk róla, hogy Árpádot megkeresztelték volna. Tehát pogány volt a katolikus dogma szerint. Nem ismerjük a hitét, de azt tudjuk, hogy Atilla leszármazottja volt, azaz szkíta hagyomány (és erkölcs) szerint élt. Tehát úgy is kellett, hogy temessék! Szkíta módra! Kurgánba! Annál nagyobb kurgánba, minél nagyobb vezér volt! Erről szinte minden kutató elfeledkezik. És hova temethették vajon? A szkíta szabály szerint az ősei mellé, vagy közelébe. Tudjuk, hogy kik az ősei? Atilla és rokonai, leszármazottai. Tehát oda kell temetni, ahol Atilla is temetve van.

Kurgánt kell tehát keresni egy hegy oldalából lecsorgó kis ér forrása FELETT, amelyik egy kőmedencén át csordogál le Atilla király városába. Hegyi kurgán kerestetik! Ráadásul olyan, ahova a krónikás szerint kápolnát is emeltek, amikor a magyarok már erre a mai szentháromságos-szentlelkes keresztény hitre tértek. Ilyen helyet eddig kettőt tudok. Mindkettő Esztergom közelében van. NEM MESSZE ATILLA KURGÁNJÁTÓL!

Árpád halálával csodák csodájára már nem dőlt romba a magyar állam. Állítólag az ő leszármazottjai folytatják az uralkodást. De valójában mit is folytatnak? Atilla örökségének kezelését. Elsősorban nem engedik feledésbe merülni, hogy adót fizet nekünk egész Európa és Bizánc is! Az adóbehajtó hadjáratok hőse Bulcsú vezér, csak éppen ezt a történészek kalandozásoknak, azaz rabló-hadjáratoknak állítják be, ami valljuk be nyugaton volt szokásban, a rómaiaknál meg a vikingeknél.

Az Árpád utáni magyar fejedelmekről, Árpád leszármazottairól keveset tudunk, a krónikák felszínesen, vagy mellékesen foglalkoznak velük. Még a nevükben sem vagyunk biztosak. A lengyel pálos központban található királyportré táblán a krónikákban Árpád vezértársaiként szereplő személyek pl. Szabolcs és Bulcsú is fejedelemként jelenik meg, mielőtt Gézához és Istvánhoz eljutnánk a sorban. A krónikák semmi ilyesmit nem írnak. Következzenek tehát a biztos pontok, de biztosak-e ezek?

III. Géza, Mihály, István, Koppány, Tar Zerind, Szár László, Ajtony

Géza fejedelem állítólag Árpád leszármazottja. Úgy tudjuk, hogy volt egy testvére, aki a keresztségben a Mihály nevet kapta, de az eredeti nevét nem jegyezték fel, vagy nagyon is feljegyezték, csak nem vesszük észre? Erről van szó! Ugyanis csak jóval későbbi fejezetekben szólják el magukat a hamisítással megbízott krónikaírók, mint amelyikben Gézáról írnak. Géza egyébként a keresztségben az István nevet kapja. Az ő fia lesz Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapja, és az egyház utólag Szentet farag belőle, noha legfeljebb mártír volt.

A Vajk nevet krónikáink nem őrizték meg, azt Vaic alakban Thietmar merseburgi püspök írásából tudjuk, aki azt Ademarus Cabannensis krónikájából vette át. Ademarus már a saját korában is ismert hamisító volt. Saját szentet talált ki magának, és hozzá pápai megerősítő levelet hamisított. Úgyhogy feltétlen szavahihető forrásnak számít István neve tekintetében is, akinek apja nála hol Jesse, hol Geitz, és István néha Salamon.

Van még a szereplők között egy Vazul nevű herceg, állítólag Mihály fia, akit István megvakíttat és a fiait száműzi, mégis később az ő leszármazottai lesznek a magyar királyok. Felbukkan egy Tar Zerind, Géza valamilyen rokona, és fia Koppány vezér (így!), továbbá Vazul fivére, Szár László neve is, mindenféle koherens összefüggés nélkül, mint akiknek mellékes szerepük van István királlyá és szentté válásában.

Géza felesége Sarolt, aki a már akkor is elkülönülő (erre magyarázatot nem kapunk, hogy miért) Erdély fejedelmének, Gyulának a lánya. Ő lenne István király anyja, de lesz-e valóban. Sarolt lányokat szül, és Géza Veszprémben tartja, ahol egy görög rítusú kolostorban él a lányaival. Gyula családja tehát keleti rítusú keresztény lehetett. Géza pedig pogánynak számít, noha keresztelik felnőtt korában, de saját bevallása szerint van olyan gazdag, hogy két istent (urat) szolgáljon. Mindezeket a krónikákból és István király egymásnak is kissé ellentmondó legendáiból tudjuk meg, amiket a szentté avatásához készítenek el. Tehát ezeket is szerzetesek, papok írják meghatározott célból, annak alárendelve.

Nos, nézzük meg, hogy mit tudunk még róluk a sorok között olvasva, és a Bécsi Képes Krónika vonatkozó képeit nézegetve, ha hozzáteszünk egy-két mellékes ismeretet a korból. Például a kettős fejedelemséget. A krónikák mindig emlegetnek egy duxot, azaz herceget a főfejedelem mellett, esetenként annak rokonát, aki a dukátus ura, amit hol Somogyinak, hol Biharinak, hol Nyitrainak mondanak. Valójában két egyenrangú, a nyugati és a keleti birodalomrészt uraló fejedelemnek kellene lennie, és valószínűleg békében az is volt mindaddig, amíg Géza, majd fia István fel nem rúgta a védszerződést. Valószínűleg ennek leképezésére találták ki a hamisítók utólag a dukátust, hogy magyarázzák a hercegek létét, és állítólagos ismétlődő trónköveteléseiket.

Kezdetben tehát, van Taksonynak két fia Géza-István és Mihály. Ha Géza a nyugati részek ura, amelynek központja Pannónia (Jegyezzük meg jól, hogy Szent Lászlóval bezárólag minden királyunk Pannónia királyának nevezte magát a vert pénzein!), akkor Mihály a bizánci részek ura, és központja a birodalom utolsó keleti fővárosa Szirmium, ami ma Sremska Mitrovica. És ebben az esetben Mihály rangja az uralt területeken görögül basileosz, azaz röviden latinul olvasva Vaszil, azaz VAZUL! Tegyük hozzá, hogy a Mihály a keleti keresztények kedvelt keresztneve! Mihály tehát Vazullal azonos, de mi lehetett az eredeti magyar neve. Nos, az eredeti neve nagy valószínűséggel Tar volt és Szirmium uraként helyi nyelven Zerind, azaz szerémi volt. Azaz Tar Zerind-Mihály-Vazul egyetlen személy, és a keleti birodalomrész jogos uralkodója! Az ő képe kerül fel később a koronára, mint bizánci uralkodó Mihály dux (Dukász Mihályként állítják be nekünk). Őt puccsolja meg Géza. amikor a dukátust, azaz a keleti birodalomrészt Istvánnak adja. Ezért lázad fel Vazul.

Mihály dux a koronán
Mihály testvére Géza fejedelem, nem pedig I. Géza van a koronán

Ebben az esetben viszont ő Koppány apja. A koppány azonban nem személynév, ugyanúgy, ahogyan a Vazul sem az, hanem rang. A kapitány torzulása. Kapitánynak nevezték ugyanis a mindenkori dux (a keleti és hadi fejedelem) fő hadvezérét. Ez később írásban katapánná torzult a latin másoló papok kezében. Abból csináltak a krónikások koppány személynevet, merthogy Mihály duxnak ténylegesen a saját fia volt a fővezére. Ebben az esetben viszont világos, hogy Tar Zerind fia, Szár a László nevet kapta a keresztségben, és a nem létező nevű Koppány azonos Szár Lászlóval. Mi erre a bizonyíték? A krónikás (Kézai) elszólása az egyik, amikor azt mondja, hogy Szár László ivadékai lettek később a magyar királyok ahelyett, hogy Vazul ivadékait mondana.

Ezek fényében nézzük meg, hogy mi is történhetett valójában. Az István néven uralkodó és e néven pénzt verető Géza úgy döntött, hogy nyugati mintára dinasztiát alapít, és a saját fiát ő maga nevezi ki uralkodónak, de nem maga helyett, hanem Mihály helyett. Ezzel egyesítette volna az eddigi kettős fejedelemséget egy személyben. Ez kettős szerződésszegés és árulás. Árulás a testvére ellen, és a fejedelem választás védszerződés szerinti szokásának megszegése. Ezek miatt a magyarok Vaic-Istvánt soha nem fogadták volna el maguk felett fejedelemnek. De van még egy harmadik ok is, amely teljességgel kizárja, hogy István fejedelem lehessen. És valószínűleg emiatt döntött Géza a puccs mellett. István származása ugyanis kétséges, balkézről született, nem a hites feleségtől. Ezt pedig a magyarok számon tartják. Még Jézus esetében is ezt a hibát hozták fel Magyarországon a népek a papoknak még a 16. században is!

Gézának ugyanis Sarolttól nem született fia, csak lányai. Egyes források szerint öt. De Sarolt nem halt meg és nem is csalta meg, ezért nem küldhette vissza Gyulának a lányát, így Veszprémben a neki alapított kolostorba száműzte, és egy lengyel hercegnővel (a lengyel és a német krónikák szerint állítólag Adelhaid volt a neve és Mieszko fejedelem lánya volt) nemzette Istvánt. Ez akkoriban annyira köztudott volt, hogy a Képes Krónika képeit festő szerzetes a szülőszoba képén még ábrázolta is!

A képen oldalmetszetben látjuk a szülőszobát és az előteret, ahol a fejedelem és balkézről való más fiai (a festő ezt színekkel ábrázolta) várakoznak. Bent a névadó szent, Első vértanú Szent István áldja meg éppen koronával a kisdedet, akit szülőágyban ülő koronás anyja tart elébe. Az ágy mögött áll a koronás királyné, Sarolt és koronás lányai!

Amennyiben igaz, hogy a nyugati birodalomfelet adóztató Atilla-utód fejedelem nyugatról vesz magának feleséget, míg a bizánci fél fejedelme keletről, a lengyelektől, Kijevből, a bolgároktól, vagy Bizáncból, akkor az erdélyi Sarolt nem Géza felesége volt, hanem Mihályé. Erre utalhat, hogy egyik lánya lengyel, egy másik pedig bolgár fejedelemhez ment feleségül. Igaz mindkettőt a született gyermekével együtt hazaküldte a férje. Ebben az esetben viszont Adelhaid sem lengyel, hanem bajor hercegnő, mint Gizella. István ebben az esetben is fattyúnak számít a magyarok szemében. Sőt! A krónika írója nem véletlenül emlegeti névadójaként az első keresztény mártír szentet, hiszen utólag már tudta, hogy István az új vallás egyházának első magyarországi mártírja lesz!

Géza-István tehát puccsal akarja Vaic-Istvánnak adni a hatalmat. Először a saját területéből kihasítja az addig nem létező nyitrai dukátust, ahol István hadakat gyűjthet. Nyugati lovagokat, a magyarok ellenségeit. A puccsot a katolikus egyház támogatja, ha István hatalomra kerülve államvallássá teszi az ő hitüket. Erről értesül Tar Zerind-Mihály baszileosz és kapitánya Szár László is. István seregét leverik, és az esküszegőkre az esküben kimondott büntetés szerint Istvánnak mindkét kezét tőből levágják. Ezek egyikét szerzi meg egy pap, és rejti el. Így mumifikálódhat a Szent Jobb noha a test többi része a legenda leírása szerint a felemeléskor rózsaszín folyadékban úszik, és a testből már csak csontok maradtak.

Istvánt eltemetik, és a magyarok Szár Lászlót választják királynak. Az ő és Géza uralkodását írják le úgy később, mintha István uralkodott volna. Esküszegő Istvánnak magvát szakasztják, megmaradt fiúgyermekét Imrét is megölik. István szentté avatásával és a legendák megírásával a valóságnak ezt a szeletét formálták utólag olyanná a hamisítók, amilyennek eredetileg szerették volna. De valójában majd csak Könyves Kálmán korában, akinek idején Hartvik a szentté avatáshoz elengedhetetlen legendát megírja.

Honnan tudjuk, hogy végül is István soha nem uralkodott? Hát onnan, hogy azok a püspökség és kolostor alapítások, amiket állítólag ő tett nem történtek meg. Minden latin nyelvű alapítólevele hamis, és mindegyiken Könyves Kálmán püspök király pecsétje található, noha nem átírt oklevelekről van szó. Az egyetlen nem hamisnak tartott alapítólevél a veszprémi kolostoré és az is görög nyelvű, de az még Géza-Istváné. Továbbá: későbbi utóda Szent László király úgy alapította a somogyvári bencés apátságot, hogy Saint Gilles apátjához írott levelében hivatkozott rá, hogy országában még egyetlen kolostoruk sincs a bencéseknek! Pedig Pannonhalmának papíron már léteznie kellett volna, persze nem létezhetett, mert csak Kálmán alapítja majd meg István nevében visszadátumozva. De még ez sem elég, mert Szent László Montecassino apátjának is úgy ír, amikor Nagyváradot készült alapítani és ereklyét kér Montecassinoból, mintha István nevű elődje egyet sem alapított volna.

Így aztán István, a sosemvolt király természetesen nem tudja leveretni Csanáddal Ajtonyt, a bihari vezért. Az egész történet a Koppány történet duplikációja, annak egy másik változata, amely szintén arra szolgál, hogy a Szirmiumban székelő magyar baszileosz uralkodásának jogosságát, a kettős fejedelemség valódi mivoltát eltüntesse a történelemből. Ezt vállalta Kálmán király számára a katolikus egyház, a király pedig azt, hogy a katolikus vallást teszi államvallássá országában a bizánci és a Krisztus nélküli ősi magyar kereszténység felett.

Az eddigiekből úgy tűnik, hogy a katolikus egyház Magyarországon mindenáron egyeduralmat akart kicsikarni a göröggel és az ősi magyar keresztény hittel szemben, pedig akkoriban minden királyi monostor alapítás görög szerzeteseknek történt. Ezért nagyarányú hamisításba kezdtek Kálmán király idején, aki az ő emberük, felszentelt püspökük volt, és így közel száz évvel korábbra tolták vissza István legendájával a vallásuk egyeduralmát Magyarországon. A kulcs tehát Kálmán király, az eddigi egyetlen királyunk, akit az igazi Fehérvár (Alba) helyébe hamisított Székesfehérváron temettek el kedvelt katolikus papjai, akiknek mindent megadott.

Következik

IV. Szent László, Álmos herceg, Könyves Kálmán


Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia