A morfológiai modellezés egy gyakorlati módszer, amely a tudomány eredményei alapján, a rendszerlogika és az alaktani illeszkedés összefüggéseinek alkalmazásával értelmezi újra a világ jelenségeit és elkészíti azok valósághű modelljét. Ezekból a rendszerlogika segítségével létrehozható a Dinamikus Univerzum Morfológiai Modellje.
Mottó: Minél többet hivatkozol mások gondolataira, neked annál kevesebb saját gondolatod lesz.
A Szilárdak-e a fizikai kísérleti alapjai című írásunkban adósak maradtunk egy fontos kísérlet rendszerlogikai magyarázatával. Ez pedig nem más, mint a kvantummechanika alapjául szolgáló kétrés-kísérlet. Ezt pótoljuk most ezzel az írással.
A kutatók az eredeti kétrés-kísérletben nem két rést, hanem három rést használtak, ezzel polarizált és monokróm fényt hozva létre, hogy az elképzelésüket bizonyítsák. Ennek ellenére a kísérlet nem azt bizonyítja, hogy a fény hullám lenne, csak ezt a következtetést vonják le a kísérletből, mert nem zárják ki más magyarázatok létezését. Helyesebben a kísérletezőknek nincsenek meg a logikai ismeretei és a nyelvi eszközei ahhoz, hogy a jelenséget, amit látnak, adekvát módon leírják, és eleve egy hibás koncepcióból indulnak ki. Nevezetesen, eltekintettek attól, hogy a teret, még a légritka teret (vákuum) is, különböző méretű és gerjesztési állapotú más közegek töltik ki. Ezek összességét hívták eredetileg éternek, amely létezésének lehetőségét közmegegyezéssel, mindenfajta bizonyíték nélkül egyszerűen kizárták. Ez az alapvető hiba, és az erre épülő hibás koncepciók vezettek a kvantummechanikának nevezett tudományág (valójában komplex tündérmese) létrejöttéhez.
Elsőként nézzünk meg egy viszonylag közérthető magyarázatot a kísérlet leírásáról Ungvári Béla tollából. (Forrás: MEK OSZK)
„Az eredeti, 1803-ban végzet kísérletben a fény keresztülhalad az első lapon lévő piciny lyukon, eljut a második lapig, amelyen két lyuk van, az első lapon lévő lyuk tengelyvonalától jobbra és balra. Tehát közvetlenül, egyenes vonalban nem tud a fény ezeken átjutni. Viszont a fény az első lyuk után, amely mint hullámforrás szerepel, szétterült már annyira, hogy a második lapon lévő két lyukhoz is el tud jutni. A két lyuk pedig két újabb hullámforrást jelent, és az ezekből induló hullámok a második lap mögé tett ernyőn átfedik egymást, és egymással interferálnak.
Ha a kétrés-kísérletet egyedi fotonokkal és elektronokkal végezzük el, a megjelenő interferencia a részecske-elmélet szerint nem értelmezhető, mert itt a foton mindig egyetlen részecskét jelent, ami nem lehet egyszerre jelen két helyen. Viszont a hullám-szemlélet alapján megmagyarázható a jelenség: eszerint a fény egy hullám-impulzuscsomag, amely impulzus-üzemmódban is ugyanúgy tud interferálni önmagával, mintha folyamatos hullám-üzemmódról lenne szó. Tehát a foton, azaz a hullám impulzuscsomag átjut az első résen, aztán a második lapon a két rést ugyanúgy elérik a csökkenő erősségű hullámai mint eddig, és ezek a hullámok a két lyuk mint újabb hullámforrás után önmagukkal interferálnak. Az pedig már a mérőműszeren múlik, hogy mikor érzékel fotont, és mikor nem, mert feltételezem, hogy hullám-intenzitást mért. És szerintem – látatlanban – ha a második lapon a lyukak teljesen szimmetrikusan vannak beállítva az első lapon lévő lyuk tengelyéhez képest, tehát hogy az intenzitás-arányok egyenlők legyenek, akkor vagy egyik helyen sem mérhető foton, vagy mind a két helyen, a műszer kalibrálása szerint.”
A szövegből nyilvánvaló, hogy a jelenség magyarázhatóságához közeg nélkül is létező hullámot, anyagi részecske nélkül is létező impulzust és ezek önmagukkal való interferenciáját kellett bevezetniük mindenféle más bizonyíték nélkül, pusztán a látott jelenségre támaszkodva. Ezt nevezték el hullám-szemléletnek. Valóban pusztán szemlélet, mert ez nem a valós magyarázata a kísérletben létrejött jelenségnek. Közeg jelenlétét feltételezve ugyanis a jelenség érthető, és pusztán az alapvető optikai ismeretek alapján is könnyen megmagyarázható.
Ha ugyanis egy részecskékből álló gázközeg egyetlen részecskéjét meglököm, azaz egyetlen impulzust adok neki, akár azzal, hogy egyetlen részecskét belelövök a közegbe, akkor a részecske ütközni fog a közeg más részecskéivel, amelyek ezt a hatást további ütközések útján továbbadják a környezetüknek. A meglökött részecskék további részecskékkel ütköznek, de mivel nem tökéletesen frontálisak, egyenes vonalúak az ütközések, szóródás lép fel, amely legyezőszerűen tágulva, és egyre gyengülve továbbítják az eredeti impulzust a közegben. Ennek a formája pedig egy nem-felszíni közeghullám lesz, azaz longitudinális térbeli hullám, amely nem más, mint az ütköző és ütközésmentes frontok váltakozása és felcserélődése, amely által a bevitt impulzus halad a közegben, miközben anyagot nem szállít. A frontok között ugyanis a részecskék egymásról visszapattanva előre és hátra is mozognak. Az ütközésmentes frontok szélessége azonos a közegalkotó részecskék közötti átlagos szabad úthosszal. Amikor ez nagyon kicsi, mert maguk a részecskék is nagyon kicsik, a közeg sűrű, de ez nem észlelhető, mert továbbra is gázközeg. Ez a sűrűség egyes esetekben (pl. a Nap belseje) meghaladhatja az atomi összetételű szilárd anyagok sűrűségét is, és mégis gáz marad, mert a részecskék nem tapadnak egymáshoz, nincs rajtuk kötési hely!
Az ilyen sűrű gázban az impulzus terjedése akkora is lehet, mint az atomok alkotta szilárd testekben! Pedig azokban – az összenyomhatatlanságuk miatt – szinte végtelen az impulzusterjedés sebessége! Azokban csak egyetlen hullámfront impulzusa halad előre, mert nincs a részecskék között szabad úthossz, így nincs visszapattanás. Ha tehát a foton-közeg mindenütt jelen van, még a nagyobb részecskék alkotta gázközegekben is, akkor a foton, vagy a rá hatni képes más közegek részecskéinek gerjesztése a foton-közegben is gerjesztett impulzusterjedést, azaz fényt fog okozni. Ennek a terjedési hulláma valódi, nem-felszíni közeghullám, tehát úgy is fog viselkedni.
Nem kell feltételeznünk, mert észlelhető, hogy a Föld körül mindenütt jelen van a fotonokból álló fényközeg, a Föld éjszakai oldalán gerjesztetlen, a Nap felőli oldalán pedig a Napból érkező foton- és egyéb részecske-sugárzás által gerjesztett, és a levegő részecskéin szóródott állapotban. Ez az a fény, amit és amivel látunk. A fényforrásaink is ezt a közeget gerjesztik.
Ha tehát a rés és az ernyő körül jelen van a fényközeg és/vagy az elektronközeg, ami tudjuk, hogy a Föld felszínén szintén mindenütt jelen van, akkor a két résen ezeknek a közegeknek a részecskéi mennek át, de ütközni az ernyővel csak a hullámfront elején levő részecskéik fognak. Vagyis a részecske „hullámmá alakul” majd az ernyőt elérve „visszaalakul részecskévé és önmagával interferál – ennek látják a jelenséget ők.
Tudni kell azonban, hogy a rés egy szilárd anyagból készített optikai eszköz, egy lyuk (diafragma), amely a fényt közismerten töri és szórja, mint a lencse! Ezen alapul a camera obscura! Azzal, hogy nem egy kerek lyukat, hanem egy keskeny hosszú rést tesznek oda, csak annyit változtatnak az optikai hatáson, hogy a rések éle a fényt polarizálni fogja két irányban! A közegnek az ütköző részecskéi közül csak azok fognak rajta átmenni, amelyek az utolsó ütközéskor kapott iránya azt lehetővé teszi! A rés szélén (élén), amely nem csupán két, hanem három dimenziós, és mérete a fotonhoz, de még az elektronhoz képest is kiterjedt, a nekiütköző részecskék az optika szabályainak megfelelően szóródni fognak. A részecskéknek ez a szóródása, amelyet a rés mérete és alakja határoz meg, hozza létre a sávokat az ernyőn.
Természetes, hogy egyetlen részecske (foton, elektron) is elindítja ezt a folyamatot, mert itt a Földön a légkörben mind a nyugalmi állapotú foton, mind a nyugalmi állapotú elektronközeg (alapszintű gerjesztéssel rendelkező, mintegy „előfeszített” állapotban vannak) jelen van. Azokkal fog ütközni, és a jelenség máris létrejön. Ráadásul a foton közegnek az impulzusai hatással vannak a az elektronközegre, és azok pedig a légkör részecskéire is, mert még azokon is szóródnak, ezért az ernyőn megjelenő sávok nem lesznek éles szélűek, hanem elmosódottak. Amikor a kísérletet vákuumban végzik el, akkor a sávok széle élesebb, mert a levegő részecskéin való szóródás hiányzik a képből. A vákuum azonban csak légritka, vagy légüres teret jelent, mert csak az atomi méretű gázok részecskéinek számát tudja a leszívás csökkenteni. A foton-közeg és az elektronközeg sűrűségét ezzel nem tudják változtatni, így az továbbra is jelen van, hogy közeghullámmá alakítsa a bevitt akár egyetlen impulzus terjedését is.
Sokan megtették már, de nem igazán sikerült, ezért kíséreljük meg most a rendszerlogika segítségével elképzelni azt, hogy mi is az élet. Ha figyelembe veszünk minden eddigi ismeretet, amelyekről ezen a honlapon írtunk, akkor az életet így határozhatjuk meg: Az anyag önszerveződő és öntanuló mozgása, amely olyan szerveződést hoz létre, ami a környezet változásaihoz igazodik és működik. A szervezet egyre bonyolultabbá válásával az élet olyan specializált szerveket és rendszereket hoz létre, amelyek alkalmasak a környezet változásaihoz való gyors reagálásra. A leggyorsabb reagálás szerve az agy, amely a bonyolultság egy fokát elérve ráébred saját létére, ami tovább segíti, hogy azonnal és adekvát módon tudjon reagálni a változásokra. A reagálásnak a legfejlettebb formája a környezet átalakítása.
Ahhoz, hogy egy ilyen szervezet szaporodni tudjon, és az utódnak ne kelljen mindent elölről kezdenie, egy folyamatosan módosuló és kiegészülő műszaki leírásra és egy forgatókönyvre van szükség. Azt mondhatjuk, hogy van ilyen, a DNS. Abban van rögzítve a test felépítése és működése az éppen adott körülményeknek megfelelően. Tehát a DNS-nek is változnia kell, ha a környezet megváltozik. Tudjuk, hogy ez többször is megtörtént, mert a magzat az igazán nagy változásokhoz való alkalmazkodás lépcsőfokait megismétli a méhen belüli fejlődése során. (Ezt a felismerést írják le úgy, hogy az egyedfejlődés a törzsfejlődés megismétlése.)
Ez rendben is lenne, csakhogy a DNS kódolónak nevezett szakasza csak a legutolsó formát hozza létre a méhen belüli fejlődés végére, mire a magzat megszületik. Hol raktározódnak és honnan kerülnek elő a törzsfejlődés korábbi szakaszainak megismétlésére szóló utasítások a magzat méhen belüli fejlődése során? Úgy gondolom, hogy ezek az információk a DNS-nek az úgynevezett nem kódoló részében vannak elraktározva. De miért raktározódna el olyan komplex információ, amely például a vízben való élethez szükséges szerveket hozza létre, amikor az ember nem vízben él? A feltételezésem szerint azért, mert minden olyan tervrajzot megőriz az élet, amely a környezet drasztikus megváltozáshoz való alkalmazkodása érdekében esetleg szüksége lehet még a jövőben.
Ez a lehetőség azonban nagyon messzire vezet! Feltételezi, hogy ha a jövőben szükséges, mert a Föld újra vízi világgá válik, és nincs más lehetőség, akkor az ember a vízben is képes lenne élni. A lehetőség megvan, mert a magzati fejlődés egyik lépcsőfokán ilyen létforma is kifejlődik. A kérdés csak az, hogy az agyunk megtartaná-e akkor is a mai, vagy ahhoz közeli fejlettségét. Ismerünk olyan, igen fejlett aggyal rendelkező, elevenszülő, társas életet élő vízi élőlényt, amelyik különös módon vonzódik az emberhez. Ez a delfin. Lehet-e a delfin egy ilyen visszaváltozás máig élő példája? Ezt nem tudjuk, de nem tartjuk kizártnak.
Hogy a DNS-nek a változásokhoz való ilyen mértékű alkalmazkodását el tudjuk képzelni, képzeljünk magunk elé egy forgószínpadot, amelyen minden cikkely az élet fejlődésének egy-egy szakaszát jelképező jelenetként jelenik meg. Minden jelenetnek megvan a maga műszaki leírása és forgatókönyve, amely tartalmazza, hogy milyen díszletek vannak, hogyan vannak elrendezve, azokban kik a szereplők, hogyan néznek ki, hogyan mozognak, és mit csinálnak. Abban a jelenetben, amit most élünk van levegő, víz, föld, mikroorganizmusok, gombák, növények, rovarok, állatok, és az ember, valamint az ember által létrehozott környezet. Ebben a jelenetben az ember a főszereplő, és minden szereplő ehhez a környezethez alkalmazkodott.
Amikor egy szereplőt az utóda vált fel a jelenetben, azzal már vele születik minden szükséges ismeret, ami ahhoz kell, hogy ebben a jelenetben a szerepét eljátssza. Tanulnia csak azokat kell, amik a saját életének megmaradása érdekében szükséges ismeretek. Ezeket a szüleitől tanulja el. Ugyanakkor kódolva el van benne raktározva az összes többi megelőző jelenet is, noha azokban szerepet nem játszott. Ha tehát egy korábbi jelenet körülményei újra megjelennek, mert a forgószínpad visszafelé fordul, akkor könnyen alkalmazkodik hozzá az utód, mert már azokkal az ismeretekkel fog megszületni. A szülei nem sokáig élik túl, de ő igen. Viszont neki bekerülnek a raktározott ismeretek körébe azok az ismeretek is, amelyek között a szülei éltek a változás előtt.
Nézzük meg, hogy van-e erre példa az állatvilágban. Ha egy házi sertés kikerül a vadon körülményei közé, akkor is csíkos malacai születnek, ha a párja nem vaddisznó volt, hanem vadon élő házi sertés. A következő generációk pedig fokozatosan teljesen vaddisznóvá lesznek. Az ember által a tenyésztés során szelekcióval létrehozott változások eltűnnek, de elraktározódnak a DNS nem kódoló részében. Ezért az ilyen vaddisznó igen könnyen lesz háziasítható, és egy-két generáció után ismét házi sertés lesz, ha újra ember alkotta tartási körülmények közé kerül. Ugyanez vonatkozik a macskákra is. A szelekcióval létrehozott kultúrnövények is hamar visszavadulnak, de a vadon növőknél könnyebben lesznek újra kultúrnövények, mert azoknak a DNS-e ezt a környezeti lehetőséget még nem tartalmazza.
Ha tehát a forgószínpad képet egyetlen faj egyetlen egyedére alkalmazzuk, akkor úgy képzelhetjük el, hogy a forgószínpad szeleteit a DNS nem kódoló szakaszai alkotják, míg az éppen játszott jelenetet a DNS kódoló szakasza jelenti.
Most képzeljük el azt az esetet, hogy mondjuk, a Föld lassú növekedése miatt, amit egy korábbi írásban már tárgyaltunk, a gravitáció kétévente 1%-kal növekszik. A ma megszülető magzat a mai gravitációs értékbe születik bele, ahhoz alkalmazkodik csont, ín és izomsűrűsége, és ezek növekedése egészen felnőtt, 20-éves koráig. Tehát a felnövése alatt megnőtt gravitáció értékhez is alkalmazkodik a teste. Attól kezdve azonban nem. A test folyamatosan használódik, a megújuló képességének mértéke folyamatosan csökken. Mire 70 éves lesz, a teste úgy fog viselkedni, mintha 25 kg. plusz súlyt cipelne folyamatosan anélkül, hogy meghízott volna. A csont, ín és izomsűrűség nem követte a gravitáció növekedését. Még szerencsés esetben is, ha nincsenek kopásos betegségek vagy csontritkulás, minden elesés sokkal komolyabb következményekkel fog járni, mint fiatal korban.
Ha erre valaki azt gondolná, hogy egy ilyen esetet biztosan észrevettünk volna, akkor az a válaszom neki, hogy ez csak egyetlen esetben lenne lehetséges. Ugyanis a gravitáció esetében tömeggel számolunk, ami az anyag sűrűségének és térfogatának függvénye. A térfogatot tudjuk mérni, de a sűrűséget nem. Helyesebben tudjuk, ha a gravitációt a tömeg gyakorlati életben alkalmazott mérőszámával, a súllyal mérjük. Sajnos ez sem mutatná ki a gravitáció növekedését két okból. Az egyik az, hogy digitális mérlegeket használunk, amelyek minden bekapcsoláskor automatikusan kitárázzák magukat. A rúgós mérlegek esetében pedig azért nem, mert torziós rúgóval működnek, és mert azokat mi tárázzuk ki, amikor nem pont nullán áll a mutató a mérés előtt.
Azt is tudni kell, hogy a gravitáció növekedése egyformán érinti a mérleg és a mérendő súly anyagát is, ezért a különbség két mért súly között a növekedés ellenére ugyanakkora marad. A növekedés mértéke ráadásul olyan csekély, hogy 10-20 éves távon lehet csak kimutatni. Ahhoz ráadásul skála elé függesztett olyan, hosszú, gyenge spirálrúgós mérleg kellene, ahol a rúgóra csak akkora súlyt akasztunk, hogy az a rúgót maximális nyúlásának csak mintegy tizedére nyújtsa meg. Ekkor lesz a mérleg elég érzékeny ahhoz, hogy 10 éve alatt kimutassa az 5%-os növekedést. Kinek van ilyen mérlege? Nekem van, azért mondom.
Ez az írás az „Axiomatikussá vált hamis összefüggések” című írásunk folytatása, amelyet folyamatosan bővíteni tervezünk.
Az axióma az értelmező szótár szerint: sarkigazság, alapigazság. Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: sarkigazság: gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán alapuló tétel, amelyből valamely tudományos elmélet összes állításai levezethetők, de amelyet maga az elmélet közvetlenül nem igazol.
Az axiomatikus jelentése: 1) valamilyen axiómarendszeren alapuló, 2) magyarázatra nem szoruló.
A fenti meghatározás szerint az elmélet ugyan nem igazolja az alapjául szolgáló axiómát, de egy kategorikus állítás csak akkor lesz axióma, ha azt a gyakorlati tapasztalatok széles köre támasztja alá. Olyan gyakorlati tapasztalatoké, amelyek olyannyira általánosak, hogy magyarázatra nem szorulnak. Ezért minden olyan elmélet, amely valamelyik tételét axiomatikus állításra alapozva vezeti le, csak addig érvényes, ameddig az axiómája megfelel az axiómával szemben támasztott feltételeknek. A meghatározásból nem következik, hogy egy axiómának tartott állítás ne lenne cáfolható.
Más megfogalmazásban: Az axióma olyan általános emberi tapasztalatok alapján felismert és kategorikus állításként megfogalmazott (képzetes) természeti tény, összefüggés, szabály, törvény, amely attól érvényes, hogy nincs alóla kivétel, és csak addig érvényes, ameddig nincs alóla kivétel. Azért képzetes, mert ember alkotta fogalom a világ egyfajta, a földi környezetben megtapasztalható törvényszerűségének megfogalmazására. A természetben nincsenek axiómák, csak azok a megtapasztalható tények, amelyekből az axiómát az ember a maga számára leszűrheti és megfogalmazhatja.
A valódi axiómák tehát nem azért nem cáfolhatók, és érvényességük nem azért nem kérdőjelezhető meg, mert (tudományos) közmegegyezésen alapulnak, hanem azért, mert amellett, hogy valós (igaz) voltuk bárki számára könnyen belátható, a cáfolatuk lehetetlennek bizonyul. Az axiómák ezért többnyire igen egyszerű állítások, amelyek egyetlen következtetést tartalmaznak. Azonban bármilyen egyszerünek és evidensnek tűnnek is az axiomatikus állítások, többnyire szűkítésre szorulnak, mert rejtve olyan evidenciákat is tartalmaznak, amelyet megfogalmazójuk elfelejtett a fogalom meghatározásába felvenni.
Példa: A mágnes vonzza a vasat. Az állítás ebben a formában nem igaz, noha mindenki annak tartaná. Egyrészt: Tapasztalati tény, hogy a mágnes csak a két pólusán vonzza a vasat, a mágnes a hozzá közelített vastárgyat a közepéről a közelebbi pólusa irányában eltaszítja. A vas a mágneses test „egyenlítőjéhez” csak erővel kényszeríthető, és ott nem is tapad meg. Tehát az axióma eredeti megfogalmazása alól van kivétel (noha minden épeszű ember tagadná ezt, mert nem tapasztalta, csak így tanulta), ezért a megfogalmazást le kell szűkíteni, mert a tények mást mutatnak. Látszólag ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nem az. Ebből a körülményből fontos következtetések vonhatók le, amit az ismeret hiányában és az axióma ismeretében nem vontak le. Az axióma helyes megfogalmazása tehát úgy hangzana, hogy: A mágnes pólusai magukhoz vonzzák a mágneses anyagból készült testeket.
Példa egy axiomatikus állításra, amely nem lehet axióma: A szupravezetők minden mágneses teret kizárnak magukból. Ezt azért gondolják, mert a mágnes lebeg a szupravezető felett. Az állítással azonban több hiba is van, amelyek kizárják, hogy igaz legyen. Ugyanis tapasztalati tények mondanak ellent ennek az állításnak. Először is: a mágnes nem csak a szupravezető felett lebeg, a saját „kizárt” erőterén, hanem a szupravezető alatt is „lógva” lebeg, mintha hozzá lenne ahhoz kötve. A szupravezető és a mágnes között tehát valamilyen szoros kapcsolat van, nem pedig a tér kizárása. A jelenséget logikusan a két test megváltozott körülményekből (hűtés) fakadó, a korábbitól eltérő kölcsönhatása okozza. Ez pedig nem a tér kizárása, hanem éppenséggel a tér fogva-tartása, befagyasztása a szupravezető anyagába. De emellett figyelembe kell venni, hogy a tér úgy működik, hogy a szupravezető test vonalától oldalra sem tud a lebegő mágnes kitérni, tehát nem olyan, mint a taszítás általában, amelyik oldalra lelöki a mágnest, hacsak egy forgás a helyzetet nem stabilizálja! (Pörgettyű)
De ilyenek továbbá: A világegyetemben minden létező anyagi dolog közeg. A világegyetemben csak egyensúlyi állapotok, és egyensúlyi állapothoz vezető folyamatok léteznek. A világegyetemben mindenfajta mozgás mindig a legkisebb ellenállás irányát követi.
A valóban érvényes axiómák egyszerűek, és a dolgok logikáját követik. A dolgok logikáját mindenki érti, ezért az ilyen axiómák mindenki számára könnyen megérthetők. Ilyenek a (sík) geometria és a mechanika axiómái. Ennek ellenére az atomi/szubatomi szintű jelenségekkel foglalkozó tudományos elméletek éppen ezeket vetik el, vagy hagyják figyelmen kívül. Pl. El kellene dönteni, hogy az egyes atomi méretű és atomi szint alatti részecskék ütközéseik során a rugalmas vagy a merev testekre vonatkozó szabályokat követik-e, ugyanis az általuk produkált mechanikai jelenségek azt mutatják, hogy mechanikai viselkedésük nem különbözik a látható méretű testekétől még a fény részecskéi esetében sem. (visszaverődés, törés, szóródás)
Ennek fényében a Rutherford kísérlet következtetései, amelyekre az atom szerkezetére vonatkozó elmélet alapul vagy érvénytelenek, vagy pedig a mechanika axiómái érvénytelenek. Harmadik lehetőség nincs! (Ez a kizárt harmadik axiómája! Ennek megkerülésére nem szabad más mechanika létét feltételezni, mert eltérő szabályok szerint működő mechanikák ilyen párhuzamos, együttlétezése csak egy másik viszonyítási rendszerben, azaz nem ebben a valóságban lehetséges. Ezért is alaptalan a kvantummechanika elmélete. Lehet igaz, de nem ebben a valóságban!)
A természet vizsgálatában általában nem lenne szabad axiomatikus elméletekkel operálni, ugyanis igen nagy hibalehetőséggel terheltek. Mivel egy hibás premissza minél közelebb van az elmélet alapjaihoz, annál nagyobb hibákhoz vezethet a rá épülő elmélet későbbi szakaszában, ezért az axiomatikus elméletek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is lehetnek, ha valamelyik axiómájuk érvénytelen. Ha a premissza maga is axióma, vagy posztulátum, amely azért maradhat téves vagy hamis, mert érvényessége, valóságtartalma pl. tekintélyi alapon nem vizsgálható, akkor az azon alapuló következtetések mindegyike, az elmélet egésze hamis, a tudomány vizsgálódási iránya, sőt, az egész világképünk is téves lehet.
Példák a formális logikai gondolkodást félrevivő, közhellyé vált alapvető képzavarokra, amelyek, ha kiindulási alapjai lesznek egy logikai sornak, elkerülhetetlenül téves következtetéseket eredményeznek. Különösen, ha a képzavar ősi és természet-közeli, és a mai technikai civilizációhoz szokott ember már nincs tisztában az eredetével, ezért mélyebb vizsgálódás nélkül fel sem ismerheti, hogy képzavarral áll szemben. (Ehhez a közhelyként való ismételgetés szintén hozzájárul.)
– A kivétel erősíti a szabályt (valójában lerontja, hatókörét szűkíti)
– Az ismétlés a tudás anyja – repetitio est mater studiorum, azaz az ismétlés a tanulás anyja!
Példák az élő, máig ható, érvénytelen, látszatra épülő axiomatikus állításokra (közhelyekre):
Axióma 1: A csepp kivájja a követ. (Gutta cavat lapidem) Csak látszólag igaz állítás! Nem a csepp vájja ki a követ, hanem a csepp által szállított kemény kőzetmorzsák és a csepp tömege által hozzáadott energia. (A csepp csak a szállító közeget és a hatásnövelő tömeget kölcsönzi a porszemnek, ahogyan a barack húsa a barackmagnak.) A csepp által szállított, ám nem kemény, hanem vízben oldódó kőzet viszont nem váj, hanem éppenséggel épít. (Cseppkő)
Axióma 2: Teher alatt nő a pálma. Nem igaz állítás! Éppenséggel az ellenkezője az igaz. A pálma tapasztalhatóan a legkevésbé teherbíró növények egyike. A tehernövekedéssel járó gyorsulást például egyáltalán nem viseli el.
Axióma 3: Hogyan lett „Az ellentétek vonzzák egymást” kijelentés a simili similis gaudet (hasonló a hasonlónak örvend) axiomatikus tapasztalati megfigyelésből?
A hivatalos tudományosság által elfogadott elméletek között nem egy akad, amelynek alapjait teljességgel tisztázatlan, logikailag elfogadhatatlan axiómák, megalapozatlan vélekedések alkotják, amelyek miatt a rájuk épülő elméletek ép ésszel elfogadhatatlanok lennének, ha mélyebben belegondolnánk. Elfogadottságukat pusztán a tudomány paradigmáján belül, és a tudomány hitbéli dogmáihoz való látszólagos igazodásuk tette lehetővé.
Különösen kirívóak azok az elméletek, amelyek valamely problémát úgy oldanak meg, egy jelenségre úgy adnak magyarázatot, hogy a hipotézis alapjául axiómaként olyan jelenséget / dolgot fogadtatnak el, amely megoldatlanul hagyja, csak egy szinttel korábbra, hátrébb tolja a probléma keletkezését.
Például a kozmológiai elméletek rendszeresen ezt teszik. Az egy központból robbanással kezdődő keletkezés-elmélet egyszerűen nem veszi figyelembe azt a tapasztalati tényt, hogy az ilyen robbanások mindig egyenes vonalban, sugárirányban szórják ki az anyagot, s ha a robbanás nem közegben történik (márpedig ezt kell feltételeznünk, mert az elmélet magával a kezdeti impulzussal keletkezteti a teret, az időt és az anyagot is) akkor semmiképpen nem alakulhat ki az általunk megtapasztalt univerzumra oly jellemző görbe vonalú spirális pályán haladó mozgás, csakis egyenes vonalú. Az elmélet valamelyik kiinduló feltétele tehát bizonyosan nem igaz. Vagy nem robbanás a keletkezés oka/eszköze, vagy pedig egyenletes eloszlású gáznemű közegben kellett történnie, amelyben keletkezhetnek örvénylések.
A húrelmélettel a rezgés/lengés/hullámzás és a sugárzás összemosása, tisztázatlan alkalmazása miatt, még több probléma van.
Ugyanez a helyzet az égitestek keletkezésére vonatkozó elméletekkel is. Vagy vannak protostelláris gázködök / felhők már a kezdetekkor, vagy pedig nem azokból alakulnak ki az égitestek. Ha vannak, akkor honnan származnak? Eredetüket meg kell magyarázni, keletkezésüket le kell vezetni. Csak ezután lehet feltételezni, hogy az égitestek belőlük keletkeztek, de még ekkor is ésszerű magyarázatot kell adni a formájukra és mozgásukra.
Erre nincs valódi válasza az elméletnek, mert ha a válasz erre az, hogy az ősrobbanásból, akkor magyarázat kellene arra, hogy hogyan és milyen hatástól koncentrálódott bennük az anyag, ha nem mindenhol léteznek ilyen csomósódások. Az ilyen megmagyarázatlan kezdeti feltételek csak ködösítések, ráadásul továbbra is fennáll, hogy ebben az esetben honnan ered az a perdület, amelyet az ősrobbanástól a korábban kifejtettek okán nem kaphattak e felhők, és ráadásul az eddig megfigyelt ma is létező (szintén robbanással keletkeztetett) gázfelhők egyikének anyagszerkezete sem mutatja forgó mozgás jelenlétét, vagy akár csak sűrűsödést. Éppen ellenkezőleg!
Ha pedig a válasz szokás szerint az, hogy szupernóvák felrobbanásából erednek, akkor ismét az a kérdés, hogy a felrobbant nóvák eredetileg miből, mikor és hogyan keletkeztek.
Gondoljunk csak bele, mi is áll az elmélet hátterében: Az elfogadott elmélet értelmében ahhoz, hogy csillag keletkezzen protosztelláris gázfelhőnek kell előbb léteznie. Annak a keletkezéséhez viszont szupernóvának kellett felrobbannia, ami csillag! Már itt is vagyunk a tyúk és a tojás problémánál. Az elmélet semmire nem ad választ. Az ilyen válasz csak időben elcsúsztatja a problémát, álmegoldáshoz vezet. Ilyen csúsztatásokat általános elfogadásra számot tartó elmélet nem tartalmazhat. Márpedig ma mindegyik elfogadott tudományos elmélet tartalmaz ilyet. Többnyire nem is egyet!
A relativitáselmélet a csak szubjektíve létező (képzetes) időt és a gravitációt mint vonzó erőt; a kvantumelmélet a kvantumot, a nem létező virtuális erőket és virtuális részecskéket; a dinamikai elméletek pedig az erőként aposztrofált származékos hatásokat, stb.
Az alapprobléma az axiómákra épülő elméletekkel az, hogy csak akkor állják meg a helyüket, ha a kezdeti feltételeik valóságát többé nem vizsgáljuk. A probléma ugyanis mindig azokban rejlik. Vagy nem igazak, vagy hiányosak, vagy pedig az ok és okozat felcserélésével állnak elő.
Ha az axiómák miatt a kezdeti feltételek vizsgálatától a későbbiek során eltekintünk, azaz vakon elhisszük azok valóságosságát, a hibás elmélet a részletek vitatásával már nem, vagy csak igen nehezen cáfolható. Így azután a hibás elméletekre újabb elméletek épülhetnek, amelyekben a kezdeti hiba már valóban felfedezhetetlen, azaz az elmélet cáfolhatatlannak tűnik, pedig nem valós.
Jó példa erre a kvantum „felfedezése”. Azért kellett felfedezni (bevezetni), mert egy hibás alapon létrehozott elméletben (éter hiányában a Napnak tulajdonítottak minden abból az irányból érkező sugárzást) olyan problémát találtak (a Nap tömegének és a kisugárzott anyag mennyiségének aránytalansága), amelyre az energiahordozó kisugárzások kvantumosságának (és diszkrét értékeinek) bevezetése jelentett egyfajta megoldást. De csak a matematikájukban, csak ahhoz kellett!
A kvantumosság létére viszont a modern fizika legfontosabb elméletei épülnek! Itt tehát egy hibás alapelmélettel, és az arra alapozott, már hibátlannak tűnő (annak tekintett), egymásra épült elméletrendszerrel állunk szemben.
Magyarán szólva: Rossz irányban indultunk el, és most tévúton járunk, de mégis azt állítjuk, hogy ez a jó út és a helyes irány. (Ez az út ráadásul, mielőtt ráléptünk volna, magától nem is létezett. A természet nem hozta létre, mert nem vezetett volna sehova. Éppen mi tapostuk ki nagy fáradsággal, mert ezt a tényt nem ismertük fel.)
– Ha a sugárzásokat, mivel a hullámtól természetükben belátható módon teljesen eltérőek, megkülönböztettük volna a hullámjelenségektől, ha tudomásul vettük volna, hogy a csillagközi térben nem vákuum van, hanem egy a sűrű anyagon is áthatoló részecskékből álló, gázneműnek tekinthető közeg, amelyből minden irányból részecskezápor irányul az összecsomósodással kiüresedett térrészek, a Naprendszer közepe felé, és ezek a részecskék más részecskéket szakítanak ki a Nap anyagából, továbbá, ha tudomásul vettük volna, hogy minden részecskefajta a mérete és formája miatt rá jellemző (diszkrét) energiatartalommal (mozgásmennyiséggel) rendelkezik, akkor nem kell „felfedezni” helyettük a kvantumot. Akkor nem kell tündérmesébe illő „alagúthatásokat” kitalálni olyan jelenségekre, amelyekre az előbbiek fényében létezik természetes, logikus, és ellentmondás-mentes magyarázat.
Mivel az atom az anyag legkisebb, oszthatatlan, és mindig ugyanolyan részecskéje, és mivel az a részecske, amire most az atom elnevezést alkalmazzuk, nem ilyen; a mai elnevezés a rossz, nem pedig a régi elmélet!
Logikailag tehát csúsztatással, észrevétlen vonatkoztatási-rendszer váltással állunk itt is szemben. Anaxagoras (nem Demokritosz!) „régi” atom elnevezése továbbra is érvényben van, az nem meghaladott. Ő atomnak az anyag legkisebb, változatlan és tovább már nem osztható alkotórészét nevezte. Mi ezt elfogadtuk, az atom elnevezést is átvettük, de utóbb kiderült, hogy helytelenül egy másik részecskére alkalmaztuk; mi, nem pedig az elnevezés atyja, ugyanis a „mi atomunk” osztható, nem a legkisebb és meg is változtatható: tehát nyilvánvaló, hogy ő nem erről a részecskéről beszélt.
A felismerése pillanatában azonnal vissza kellett volna állítani az eredeti állapotot, és a mi részecskénket másképpen elnevezni, nem pedig az elnevezést megtartva az ő elméletét meghaladottnak, tévesnek nyilvánítani.
Az ikerparadoxonnál (fénysebességű utazás) nem vették figyelembe, hogy az idő képzetét periodikus folyamatok (ritmusok) idézik elő a tudatunkban. A ritmusok (saját belső ritmusaink is) valósak, de a belőlük alkotott időfogalom csak képzetes. A fénysebességgel elutazó iker tehát magával viszi a saját biológiai ritmusát, azaz ugyanúgy fog öregedni, mint az ikerpárja. Csak az észlelt (tudatban megélt) idejük lesz különböző. A paradoxon tehát nem létezik, csak két különböző viszonyítási rendszer van összecsúsztatva.
Ellentmondás van a mágnesességre vonatkozó elméletekben. A Nap-mágnesség léte cáfolni látszik azt a gyakorlati tapasztalatot, hogy magas hőmérsékleteken (Curie) a ferromágnesség eltűnik a ferromágneses anyagokból. Ez igaz lehet a fémek remanens mágnesessége esetében, és földi körülmények között (megfigyelési, tapasztalati tény), de az égitestek mágnessége esetében semmi esetre sem. Annak más alapon kell nyugodnia. Forrása semmiképpen nem lehet a bolygó vasmagjának ferromágnesessége.
A természeti törvények hatnak. Ez egy közhellyé vált közkeletű tévedés. A törvények az általános tapasztalat alapján, az azonos módon ismétlődő jelenségekből levont és általánosított összefüggések. Tehát soha nem a törvények hatnak, hanem azok az okok, amelyek azokat a jelenségeket okozták, amelyekből a törvényt végül meg lehetett alkotni. Ezért hatalmas logikai hiba azt állítani, hogy valami azért nem játszódhat le, mert a törvény nem engedi.
Eddig írásainkban többnyire a természetnek a tudomány által félreértett jelenségeiről volt szó. Ebben az írásban egy kicsit tovább megyünk, és bemutatjuk, hogy nem csak félreértésről van sok esetben szó, ami megakadályozza, hogy a valóságot lássuk, hanem félrevezetésről is. Ennek bemutatására elsőként két ismert, latin eredetűnek tartott közmondást fogunk elemezni.
Az axióma az értelmező szótár szerint: sarkigazság, alapigazság. Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: sarkigazság: gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán alapuló tétel, amelyből valamely tudományos elmélet összes állításai levezethetők, de amelyet maga az elmélet közvetlenül nem igazol.
Az axiomatikus jelentése: 1) valamilyen axiómarendszeren alapuló, 2) magyarázatra nem szoruló.
Az első ilyen közismert, axiomatikussá vált mondásunk: Az ismétlés a tudás anyja. Latinul: Repetitio est mater studiorum. Hogy mindjárt a közepébe ugorjunk a problémának, szögezzük le: A LATIN EREDETI NEM EZT JELENTI! A lefordított mondásban szereplő állítás hamis! A fordítás során valaki pongyola volt, vagy ha mégsem, akkor a mondást utólag idézi mindenki helytelenül. A mondás ugyanis helyesen: AZ ISMÉTLÉS A TANULÁS ANYJA, ami tökéletesen rendben is van, mert ez az állítás igaz.
Ezt minden iskolás gyerek tudja, mert ez a magolás. Magolni viszont csak azt kell, amit nem vagyunk képesek magunk megérteni, elsajátítani. Ezért nem tudják nekünk másként megtanítani, mint sokszori ismételgetéssel. Az ilyet tényleg addig kell ismételgetni, amíg meg nem tanuljuk. Az az állítás, hogy a tudás anyja az ismétlés éppen azért helytelen, mert hamis dolgot, hamis összefüggést is meg lehet így tanítani, tanulni. Az azonban nem lesz tudás, mert a helytelen ismeret éppenséggel a NEM TUDÁS. Erre a legjobb példa éppen ez a közmondás, amelyet mára már mindenki ROSSZUL TUD. Ha azt tanítják nekünk, hogy a barlangok úgy keletkeznek, hogy a medvék ássák őket, ezt akármeddig ismétlik is, legfeljebb megtanuljuk, de mivel nem igaz, nem lesz TUDÁS, hanem téves ismeret, azaz NEM TUDÁS marad.
Rögzítsük le tehát helyesen: AZ ISMÉTLÉS A TANULÁS ANYJA. Ez viszont annyira triviális kijelentés, hogy igazán nehezen érthető, hogy miért kellett ekkora feneket keríteni neki. Bárkinek eszébe juthat, bárki megfogalmazhatja. És itt jutunk el oda, hogy feltegyük a helyes kérdést: Kik azok, akik a közmondásokat elferdítik? Tévedés-e vagy szándékos a dolog? Ezt egyelőre még nem tudjuk, ezért nézzük meg a második példánkat.
A második közmondás eredetileg így szólt: Exceptio probat regulam, azaz a kivétel a szabály próbája, a kivétel teszi próbára a szabályt, vagy ahogyan szélesebb körben elterjedt: a kivétel lerontja a szabályt. Ezt azonban rendszeresen ellentétes értelemben használják: A kivétel erősíti a szabályt, amely állítás hamis. Nemcsak azért, mert nem helyes fordítása az eredetinek, hanem azért, mert nem ez a valóság. A valóság az, hogy ha egy szabály alól van kivétel, akkor az nem szabály többé, nem valós a benne foglalt összefüggés. A természetben ez nem is fordul elő! Csak a természet leképezése során az ember „ismer fel” (tévesen) szabályokat, amelyek utóbb, amikor a kivétel megjelenik, tévedésnek bizonyulnak. A közmondás tehát éppen azoknak szól, akik a kivétel megjelenése után is makacsul ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy az általuk felismert „szabály” igenis létezik, valós.
Itt nem kívánunk belemenni a mondás eredetébe, és a mögé feltételezett filozófiai gondolatokba, csupán azt szeretnénk bemutatni, hogy az axiomatikus gondolkodás ilyen, sokszor tévesen ismert alapigazságokon nyugszik. Ilyen alapokkal a valóság nem tárható fel, nem ismerhető fel, mert a valós összefüggések felismerését gátolják a beidegződött, a sok ismétléssel bevésett tévképzetek. Ugyanis azt látni kell: Akárhány és akármilyen nagy szaktekintély, akármilyen nagy más szaktekintélyre hivatkozva, akárhányszor ismételget is téves ismereteket, azok ettől NEM VÁLNAK VALÓSÁGGÁ.
A Szilárdak-e a fizikai kísérleti alapjai című írásunkban adósak maradtunk egy fontos kísérlet rendszerlogikai magyarázatával. Ez pedig nem más, mint a kvantummechanika alapjául szolgáló kétrés-kísérlet. Ezt pótoljuk most ezzel az írással.
A kutatók az eredeti kétrés-kísérletben nem két rést, hanem három rést használtak, ezzel polarizált és monokróm fényt hozva létre, hogy az elképzelésüket bizonyítsák. Ennek ellenére a kísérlet nem azt bizonyítja, hogy a fény hullám lenne, csak ezt a következtetést vonják le a kísérletből, mert nem zárják ki más magyarázatok létezését. Helyesebben a kísérletezőknek nincsenek meg a logikai ismeretei és a nyelvi eszközei ahhoz, hogy a jelenséget, amit látnak, adekvát módon leírják, és eleve egy hibás koncepcióból indulnak ki. Nevezetesen abból, hogy a teret, még a légritka teret (vákuum) is, különböző méretű és gerjesztési állapotú közegek töltik ki. Ezek összességét hívták eredetileg éternek, amely létezésének lehetőségét közmegegyezéssel, mindenfajta bizonyíték nélkül egyszerűen kizárták. Ez az alapvető hiba, és az arra épülő hibás koncepciók vezettek a kvantummechanikának nevezett tudományág (valójában komplex tündérmese) létrejöttéhez.
Elsőként nézzünk meg egy viszonylag közérthető magyarázatot a kísérlet leírásáról Ungvári Béla tollából. (Forrás: MEK OSZK)
„Az eredeti, 1803-ban végzet kísérletben a fény keresztülhalad az első lapon lévő piciny lyukon, eljut a második lapig, amelyen két lyuk van, az első lapon lévő lyuk tengelyvonalától jobbra és balra. Tehát közvetlenül, egyenes vonalban nem tud a fény ezeken átjutni. Viszont a fény az első lyuk után, amely mint hullámforrás szerepel, szétterült már annyira, hogy a második lapon lévő két lyukhoz is el tud jutni. A két lyuk pedig két újabb hullámforrást jelent, és az ezekből induló hullámok a második lap mögé tett ernyőn átfedik egymást, és egymással interferálnak.
Ha a kétrés-kísérletet egyedi fotonokkal és elektronokkal végezzük el, a megjelenő interferencia a részecske-elmélet szerint nem értelmezhető, mert itt a foton mindig egyetlen részecskét jelent, ami nem lehet egyszerre jelen két helyen. Viszont a hullám-szemlélet alapján megmagyarázható a jelenség: eszerint a fény egy hullám-impulzuscsomag, amely impulzus-üzemmódban is ugyanúgy tud interferálni önmagával, mintha folyamatos hullám-üzemmódról lenne szó. Tehát a foton, azaz a hullám impulzuscsomag átjut az első résen, aztán a második lapon a két rést ugyanúgy elérik a csökkenő erősségű hullámai mint eddig, és ezek a hullámok a két lyuk mint újabb hullámforrás után önmagukkal interferálnak. Az pedig már a mérőműszeren múlik, hogy mikor érzékel fotont, és mikor nem, mert feltételezem, hogy hullám-intenzitást mért. És szerintem – látatlanban – ha a második lapon a lyukak teljesen szimmetrikusan vannak beállítva az első lapon lévő lyuk tengelyéhez képest, tehát hogy az intenzitás-arányok egyenlők legyenek, akkor vagy egyik helyen sem mérhető foton, vagy mind a két helyen, a műszer kalibrálása szerint.”
A szövegből nyilvánvaló, hogy a jelenség magyarázhatóságához közeg nélkül is létező hullámot, anyagi részecske nélkül is létező impulzust és ezek önmagukkal való interferenciáját kellett bevezetniük mindenféle más bizonyíték nélkül, pusztán a látott jelenségre támaszkodva. Ezt nevezték el hullám-szemléletnek. Valóban pusztán szemlélet, mert ez nem a valós magyarázata a kísérletben létrejött jelenségnek. Közeg jelenlétét feltételezve ugyanis a jelenség érthető, és pusztán az alapvető optikai ismeretek alapján is könnyen megmagyarázható.
Ha ugyanis egy részecskékből álló gázközeg egyetlen részecskéjét meglököm, azaz egyetlen impulzust adok neki, akár azzal, hogy egyetlen részecskét belelövök a közegbe, akkor a részecske ütközni fog a közeg más részecskéivel, amelyek ezt a hatást további ütközések útján továbbadják a környezetüknek. A meglökött részecskék további részecskékkel ütköznek, de mivel nem tökéletesen frontálisak, egyenes vonalúak az ütközések, szóródás lép fel, amely legyezőszerűen tágulva, és egyre gyengülve továbbítják az eredeti impulzust a közegben. Ennek a formája pedig egy nem-felszíni közeghullám lesz, azaz longitudinális térbeli hullám, amely nem más, mint az ütköző és ütközésmentes frontok váltakozása és felcserélődése, amely által a bevitt impulzus halad a közegben, miközben anyagot nem szállít. A frontok között ugyanis a részecskék egymásról visszapattanva előre-hátra mozognak. Az ütközésmentes frontok szélessége azonos a közegalkotó részecskék közötti átlagos szabad úthosszal. Amikor ez nagyon kicsi, mert maguk a részecskék is nagyon kicsik, a közeg sűrű, de ez nem észlelhető, mert továbbra is gázközeg. Ez a sűrűség egyes esetekben (pl. a Nap belseje) meghaladhatja az atomi összetételű szilárd anyagok sűrűségét is, és mégis gáz marad, mert a részecskék nem tapadnak egymáshoz, nincs rajtuk kötési hely!
Az ilyen sűrű gázban az impulzus terjedése akkora is lehet, mint az atomok alkotta szilárd testekben! Pedig azokban – az összenyomhatatlanságuk miatt – szinte végtelen az impulzusterjedés sebessége! Azokban csak egyetlen hullámfront impulzusa halad előre, mert nincs a részecskék között szabad úthossz, és nincs visszapattanás. Ha tehát a foton-közeg mindenütt jelen van, még a nagyobb részecskék alkotta gázközegekben is, akkor a foton, vagy a rá hatni képes más közegek részecskéinek gerjesztése a foton-közegben is gerjesztett impulzusterjedést, azaz fényt fog okozni. Ennek a terjedési hulláma valódi nem-felszíni közeghullám, tehát úgy is fog viselkedni.
Nem kell feltételeznünk, mert észlelhető, hogy a Föld körül mindenütt jelen van a fotonokból álló fényközeg, a Föld éjszakai oldalán gerjesztetlen, a Nap felőli oldalán pedig a Napból érkező foton- és egyéb részecske-sugárzás által gerjesztett, a levegő részecskéin szóródott állapotban. Ez az a fény, amit és amivel látunk. A fényforrásaink is ezt a közeget gerjesztik.
Ha tehát a rés és az ernyő körül jelen van a fényközeg és/vagy az elektronközeg, ami tudjuk, hogy a Föld felszínén szintén mindenütt jelen van, akkor a két résen ezeknek a közegeknek a részecskéi mennek át, de ütközni az ernyővel csak a hullámfront elején levő részecskéik fognak. Vagyis a részecske „hullámmá alakul” majd az ernyőt elérve „visszaalakul részecskévé és önmagával interferál – ennek látják a jelenséget ők.
Tudni kell azonban, hogy a rés egy szilárd anyagból készített optikai eszköz, egy lyuk (diafragma), amely a fényt közismerten töri, mint a lencse! Ezen alapul a camera obscura! Azzal, hogy nem egy kerek lyukat, hanem egy keskeny hosszú rést tesznek oda, csak annyit változtatnak az optikai hatáson, hogy a rések éle a fényt polarizálni fogja két irányban! A közegnek az ütköző részecskéi közül csak azok fognak rajta átmenni, amelyek az utolsó ütközéskor kapott iránya azt lehetővé teszi! A rés szélén (élén), amely nem csupán két, hanem három dimenziós, és mérete a fotonhoz, de még az elektronhoz képest is kiterjedt, a nekiütköző részecskék az optika szabályainak megfelelően szóródni fognak. A részecskéknek ez a szóródása, amelyet a rés mérete és alakja határoz meg, hozza létre a sávokat az ernyőn.
Természetes, hogy egyetlen részecske (foton, elektron) is elindítja ezt a folyamatot, mert itt a Földön a légkörben mind a nyugalmi állapotú foton, mind a nyugalmi állapotú elektronközeg (alapszintű gerjesztéssel rendelkező, mintegy „előfeszített” állapotban vannak) jelen van. Azokkal fog ütközni, és a jelenség máris létrejön. Ráadásul a foton közegnek az impulzusai hatással vannak a az elektronközegre, és azok pedig a légkör részecskéire is, mert még azokon is szóródnak, ezért az ernyőn megjelenő sávok nem éles szélűek, hanem elmosódottak. Amikor a kísérletet vákuumban végzik el, akkor a sávok széle élesebb, mert a levegő részecskéin való szóródás hiányzik a képből. A vákuum azonban csak légritka, vagy légüres teret jelent, mert csak az atomi méretű gázok részecskéinek számát tudja a leszívás csökkenteni. A foton-közeg és az elektronközeg sűrűségét ezzel nem tudják változtatni, így az továbbra is jelen van, hogy közeghullámmá alakítsa a bevitt akár egyetlen impulzus terjedését is.
Az előző részben láthattuk, hogy a magyar beszélő, képközvetítő nyelv. Elsősorban ebben különbözik más nyelvektől. Ezért közvetíti olyan jól a korabeli életviszonyokat is. A bemutatás folytatását kezdjük mindjárt a nemes szóval, mert a krónikások szerint minden magyar nemes volt, csak a szolgasorban élők, szolgaságba alávetettek nem voltak nemesek Magyarországon.
A nemes szó kettős jelentésű volt még abban a korban. Egyrészt jelentette azt, hogy valamelyik magyar nemzetséghez tartozik az illető, másrészt azt is jelentette, hogy mivel nem volt szolga, nemet mondhatott akár a király parancsának is, aki csak egy volt az egyenlők közül. Kivéve, ha hadba hívták, mert arra nem mondhatott nemet. De szolgává vált az a magyar is, aki nem tett eleget az ország védelmében vállalt kötelezettségének és a nép megfosztotta rangjától, családjától, vagyonától.
A szolga pedig azért nem lehetett nemes, mert nincs magyar nemzetsége, és nem mondhatott nemet még a gazdájának sem. A szolga szavunk is beszélő szó. A szól-ka alakból állandósult, ami a szolgák jellegzetességét közvetíti. Szólni kell neki, akkor teszi, amit mondanak neki, de magától, parancs nélkül nem dolgozik semmit. Ezért szolga. A magyaroknak mindig nígyon sok hadifogoly szolgájuk volt.
A következő szavunk a tor lesz, amit a nem magyar bizonyosan félreért. Megtorolni valamit ugyanis nálunk nem azt jelentette, hogy bosszút állunk valami sérelemért, hanem azt, hogy közösen leülünk étel és ital mellé, és elmondjuk, kibeszéljük a sérelmünket, bánatunkat. A halotti tor is ezt jelenti. Asztal mellett felemlegetjük az elhunyttal kapcsolatos szép emlékeinket, amitől vigadunk, és elmondjuk, hogy mekkora veszteség az eltávozása, amitől búsulunk, esetleg sírunk. Ezért vigad sírva a magyar. És innen ered a vígasztal (víg asztal) szavunk is.
Ennek a sírva vigadásnak egy érdekes emlékét írja le az egyik középkori történelemhamisító, a magát gótnak mondó, de neve alapján jordániai Jordanes. Leírta ugyanis Atilla király temetésének körülményeit, állítólag Priszkosz rétor leírása alapján. A tort valószínűleg a saját nyelvén strava néven említi, ami szláv szó és ételt, lakomát jelent. Tehát Jordanes eredetileg szláv lehetett, és nem ismerte a halotti tor magyar szokását. Ennek ellenére a leírása pontosan illik a halotti toron való sírva vigadásra. Nézzük, mit ír:
„Postquam talibus lamentis est defletus, stravam super tumulum eius, quam appellant, ipsi ingenti commessatione concélébrant, et contraria invicem sibi copulantes luctum funereum mixto gaudio explicabant,”
„Miután ilyen siralmas panaszolkodással elsiratták, sírhalma fölött roppant vigassággal strava-t tartottak és egymással ellentétes dolgokat egybekötve, örvendezéssel vegyes gyászünnepet ültek.”
„noctuque secreto cadaver terra reconditum copercula primum auro, secundum argento, tertium ferri rigore communiunt, significantes tali argumento potentissimo regi omnia convenisse: ferrum, quod gentes domuit, aurum et argentum, quod ornamentum rei publicae utriusque acceperit.”
„majd a holttestet éjszaka titokban a földbe rejtették miután előbb arannyal, másodszor ezüsttel, harmadszor rideg vassal borították be, ily módon jelezvén, hogy a nagyhatalmú királynak mindez kijár: a vas, mivel népeket hódoltatott meg, az arany és az ezüst, mivel mindkét birodalom méltóságjelvényét elnyerte.”
Világos beszéd. Atilla folyóba való temetését csak Ipolyi Arnold hozta be a köztudatba, amiről később Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regényében olvashatunk. És így, a népszerű regény okán, szinte, mint egy szilánk az agyban; kivehetetlenül belénk ivódott, még akkor is, ha nem igaz.
A következő beszélő magyar szavunk a jajveszékel, amely pontosan leírja, hogy mit mond az, aki jajveszékel. Azt mondja, hogy jaj! veszék el, azaz jaj! oda fogok veszni, azaz meghalok.
Következzen a kézenfekvő szavunk, ami pontosan azt jelenti, hogy azért nyilvánvaló valami, mert ott fekszik az orrunk előtt, a tenyerünkön.
A következő szavunk az ige, ami nem azonos jelentésű a szóval. Úgy tanultuk, hogy az ige cselekvést jelentő szó. Nos, ennél egy kicsit több, teremtést jelentő szó! Csak a mi bibliafordításaink írják úgy a teremtéstörténetben, hogy „az ige testté lőn” vagy „kezdetben vala az ige”. Minden más nyelvben az ige helyett az adott nyelvben a szó jelentésű szó szerepel. Azzal pedig nem lehet se cselekedni, se teremteni, se csodát tenni (megigézni).
De, ha már a nyelvnél és a halotti tornál tartunk, akkor szóljunk néhány szót a legkorábbi magyar nyelvemlékek egyikének tartott halotti beszédről is. Szinte mindenki ismeri az első sorait, amelyet így írtak le: Latyatuc feleym zumtuchel mic vogmuc, ysa pur es chomuv uogmuc. És erről kellene elhinnünk avatott nyelvészeink agymenései alapján, hogy őseink így beszéltek, mikor a vaknak is feltűnik, hogy ez bizony nem magyar. Nem az akkori magyar nyelvet tükrözi, hanem valami mást. Árulkodik ugyanis arról, hogy ezt nem egy magyar, hanem egy olyan ember írta le, akinek az anyanyelve szláv.
Ha most visszagondolunk a szláv szolgáknak a bizánci görög egyháznál való szolgálatba állására, és arra a szabályra, hogy a görög papok kötelesek voltak az adott nép anyanyelvén misézni, akkor máris kézenfekvő lesz a megfejtés. Ezt egy szláv anyanyelvű segédpap írta le magának magyar diktálás után, a szavak leírásánál a saját anyanyelve és a latin sajátosságait alkalmazva, hogy visszaolvasva a szöveg magyarnak hangozzék! Ez jól tetten érhető a nyelvészek által is bizony értelműnek tartott isa (valójában biza) szó esetében, ahol a szláv a szókezdő b-t i előtt nem írja ki, mert visszaolvasva úgyis oda kell mondani. De az a-o, o-a szlávos kiejtési hangváltás is tetten érhető a chomuv és később a vola szóban is. De árulkodó a bratym szó is.
A feleslegesen sok u használata alapján az írója oláh (saját nyelvén ulah, latinul írva vlach, görögül írva blak) lehetett. Azt is tudni kell ugyanis, hogy a ma magukat románoknak nevező oláhok nyelve a nyelvváltásuk előtt bizony szláv volt. Nem voltak ők soha dákok, és nem is hoztak létre semmilyen birodalmat a Kárpát medencében, legfeljebb a történelemhamisítók képzeletében. Mindig is szolgák voltak, ahogy a krónikák írják: a rómaiak hegyi birkapásztor szolgái, a Kárpátok külső oldalának lejtőin.
A királyság kora előtt a magyar nép elsősorban az ősöket, és a táltosok által tanított lovas-szenteket tisztelte. Megtartotta a saját régi ünnepeit, tisztelte és látogatta az ősök sírhelyeit. A nagy ősök, fejedelmek sírhelye, amelyeken szkíta szokás szerint kőszobor állt (nem bálvány!), zarándokhellyé vált. Olyan, mint amilyet Szent Adalbert állítólag felgyújtott és megsemmisített, mert a népek oda zarándokoltak. A magyarok nem fizettek adót semmilyen egyháznak, de tiszteletből, és mert úgy szokás, például libát vittek ajándékba Szent Márton ünnepén a Pannonhalmi Apátságba.
A népet vezető két magyar fejedelmet és a vezéreket a hadjáratokban szerzett, letelepített hadifogoly szolgák falvai látták el élelemmel és más szükséges dolgokkal. Ezekből lettek később az udvarnok és tárnok falvak, a királyi szolganépek. Adót senki sem fizetett a fejedelemnek, de részt kapott a hadjáratok zsákmányából ő is. Az országnak vallási vezetője például egyáltalán nem volt, mert nem volt rá szükség. Nem létezett szervezett egyház. A görög templomok kolostoraiban élő papok és szerzetesek a hívek adományaiból éltek. Nem kértek és nem kaptak fejedelmi adományokat, földeket, azonban a vezérek és a fejedelem is nem egyszer alapított számukra kolostort. (Koppánymonostora, Feldebrő, Tarnaszentmária, stb.)
Ennek a fajta berendezkedésnek és életmódnak a megmaradt kulcsszavai a szer és a rész. A közösségi társadalom működésének alapjai ezek, amelynek nyomát a vérszerződés szövegében találjuk meg. Amit közösen szereztek, abból mind részesüljenek. Így szólt a szabály. A szer volt a zsákmány elosztásának módja, és ahol éppen tartották, az volt a helyszíne. Mindenki beadta a közösbe a zsákmányrészét, és ebből kinek mi jutott a szeren, az volt a része.A szer, a szertartás gyakorlatilag sorsolásos elosztást jelentett. A hadizsákmány, az Atilla adó sorsoláson való igazságos szétosztását azok között, akik részt vettek a megszerzésében.
A sorsolás menete a következő volt. A szétosztandó javakat annyi, értékben körülbelül azonos halomba rakták szét a becsüsök, ahány résztvevő között kellett elosztani. Azt, hogy melyik részt ki kapja meg, nyílhúzással döntötték el. Mindenkinél ott volt a rovásos nyila, azzal vett részt a sorsoláson. Sorban mentek a csomókon végig, és minden csomónál odaadták a nyilaikat a becsüsnek azok, akik az adott részt akarták megkapni. Az kapta meg, akinek a nyilát a becsüsnek odaadott nyilak közül kihúzták. Ha valaki azt a részt kapta meg, amelyet kinézett magának, az volt a szerencse. A szertartás végén persze megindult a cserebere.
A szer szónak és származékainak a magyarban való rendkívül széleskörű elterjedtsége erre vezethető vissza. Így került be a nyelvbe a javakhoz való hozzájutás módjai közé a szerzés. Ha valaki a kérdésre, hogy valamije honnan van, azt válaszolta, hogy szereztem, az eredetileg azt jelentette, hogy a sorsoláson neki jutott. A szerelem, a szerencse, a szerfelett, a szertelen, a szerepel, a szerzetes, a szertartás, a módszer, a szerint, a papszer, a barátszer, a félszer, a rendszer, a halász szer, a szervezet, a szerződés, a szerda, szerszám, szerkezet, szervez, szeretet, szerfa, szerény, kényszer, és még sok-sok más, a mindennapi életben használt szó innen származik.
Tehát, például a pusztaszer szó csak annyit jelent, hogy egy alkalommal egy pusztán tartották a szert, akárhol volt is az. Attól még az a hely nem lett az ország központja. A szerkövek pedig azt jelenti, hogy a kövek azon a helyen a szerhez hasonló csomókban állnak. Persze, ha már mind összegyűltek a szeren, a fejedelmektől a vezéreken át a harcosokig, akkor szerét ejtették az ország dolgai megtárgyalásának, a következő hadjárat idejének, irányának megbeszélésének is. Tehát a szer gyűlés jelentéssel is bírt.
Hogy honnan lehet ezt tudni, hogy valóban sorsolásos elosztásról volt szó? Hát onnan, hogy ez a rendszer igen sokáig, máig is fennmaradt bizonyos területeken és szakmákban. Az előbbi felsorolásban szereplő halász szer leírása például fennmaradt. A halászok a közösen fogott halakat annyi egyenlő nagyságú csomóba rendezték, ahányan részt vettek a halászaton. Egy kalapba minden halász beledobta a bicskáját, majd csomóról csomóra sorban járva, minden csomónál kihúztak egyet a kalapból. Akiét kihúzták, azé lett az adott csomó hal.
De van ennek más, máig élő bizonyítéka is. A Tsz. időkben a tagok „beadták a közösbe” a földjeiket, az állataikat, és földművelő eszközeiket. Az lett a közös termelés alapja. De kaptak is vissza belőle, pl. háztáji kaszálót az otthoni állataik eltartásához. A kaszáló terület, például lucernás egy nagy tábla földön terült el. Minden tagnak, akinek kellett kaszáló, abból mérték ki a megállapított nagyságú részt.
És ezt sorsolással oldották meg, hogy senki ne panaszkodhasson, hogy neki rosszabb darab jutott, mert természetesen a termőföld nem volt mindenütt egyformán jól termő a táblában. A sorsolást pedig részelésnek, vagy nyílhúzásnak nevezték. A brigádvezető kezében tartotta a vesszőköteget, amelyiknek mindegyikén egy név volt, a részt kérő tagok nevei. Sorban mentek a kimért, egyenlő nagyságú parcellák végén, és mindenütt kihúztak egy nyilat a kötegből. Akinek a neve rajta volt, azé lett az adott kaszálóparcella. A vesszőt (nyilat) pedig letűzték a parcella végébe. A szer szavunk tehát a sor gyökszónak a származéka.
És ha már a szernél és a magyar nyelvnél tartunk, akkor pillantsunk rá egy kicsit a hamisítók egyik módszerére a szófacsarásra is. Ennek fő időszaka a magyar nyelv fejlődésének ünnepelt, kiemelkedőnek tartott eseménye, a nyelvújítás volt. Ekkor tüntették el sok magyar szónak az eredeti értelmét. Álljon itt pár példa. Az egyik a számszeríj, amely egy magyar számára értelmet, képet nem hordozó szó, mert ki van facsarva. Eredetileg szerszám íj volt, aminek az értelme szintén a szerre vezethető vissza.
A magyarok kézíjat, eredeti nevén kézívet használtak, a nyílpuska ismeretlen volt errefelé. De a nyugati hadjáratok során a zsákmányba mindig bekerültek a fegyverek, így a nyílpuskák is. Az ilyen, számunkra ismeretlen íjakat szeren nyert íjaknak nevezték, amelyet a szerszám íj szó pontosan kifejez, de a számszeríj nem! A másik ilyen szó a fűszer, eredetileg fűszerszám, azaz fű-szerszám. Azokat az idegen, növényi őrleményeket, füveket hívták így, amelyeket a zsákmányba bekerülve a szeren osztottak el. Mára ebből csak a fűszer maradt meg. A harmadik szó a csőr, a madárcsőr. Ezt a magyar, a testrészt pontosan leírva, eredetileg cső orrnak nevezte. Ezt vonták össze a nyelvújítók csőrré, amely így elvesztette a képközvetítő funkcióját. Hát így „fejlődött” a nyelvünk oda, hogy már a magyar sem ismerheti fel, hogy a világ legfejlettebb képközvetítő nyelvét beszéli.
Itt említjük meg a magyar nyelv egy másik jellegzetességét. Nevezetesen azt, hogy valójában kettős nyelv. Olyan, mintha két külön nyelvből lenne összerakva. Az alapja a gyökszók rendszerén alapuló szerkezet, amelynek szavai képet közvetítenek, magánhangzók és mássalhangzók szógyökökben való megváltoztatásával rendkívül színes és sokoldalú kifejezést téve lehetővé. Ehhez járulnak hozzá azok a szinonimák, amelyek nem kötődnek a gyökrendszerhez, nem képközvetítő szavak, de azt jól kiegészítik. Valójában csak a szókincset gyarapítják, mert a nyelv szerkezetét nem érintik. Erre itt csak két példát hozunk. Az egyik a balta, és a fejsze. A két szó között, a jelentéstartalmilag nincs különbség, nem kétfajta eszközről van szó, csak egyről. A fejsze azonban a gyökrendszerhez tartozik, míg a balta nem. Ugyanez a helyzet a juh és a birka esetében is. A birka gyöknyelvi fejlemény, a juh azonban nem. Ezt a kettősséget valószínűleg Kárpát-medence földrajzi jellegzetességén alapuló nagyállattartó és gazdálkodó néprészek elkülönült nyelvfejlődése hozta létre.
Hát, ilyen aprócska nyomok, különbségek, elszólások alapján lehet felfejteni a valótlanság, a hamisított valóság szövetét, és alatta meglátni a valóságot. Megláthatjuk például azt, hogy az ilyen magaura, szkíta erkölcs szerint élő népnek nem kellett törvényeket alkotni, a tízparancsolat betartására rászorítani, annál erkölcsileg sokkal magasabb szinten állt. A vezetők, de a nép körében is csupán egyetlen, választott tisztségviselő létezett, a bíró. Valójában nem volt szükség se kormányzásra, se igazgatásra a magyarok országában, a Kárpát-medencében. Mindaddig, amíg azt a sok-sok idegent be nem fogadtuk, akik nem ismerték a szkíta erkölcsöt, az adott szó szentségét.
Végül álljon itt a magyar nyelv egyik legkorábbi feljegyzésének története.
Ugyan a rómaiak csak concordia, azaz szívességi megállapodás alapján lakhattak és kereskedhettek Pannóniában, de Rómában úgy tudták, hogy Pannónia a birodalom tartománya. Így aztán könnyen előfordulhatott, hogy valamelyik császárnak a fejében felmerült a gondolat: ha már provincia, akkor fizessenek adót Rómának a helyiek is, ne csak a gyarmatvárosok római polgárai. El is ment a császár, hogy erről a helyiek vezetőivel tárgyaljon. A tárgyalás valószínű helyszíne Sirmium volt, ma Szávaszentdemeter Szerbiában, ami akkoriban a birodalom egyik fővárosa volt.
Természetesen, a tárgyaláson részt vettek az Alföldön lakó lovas népek, a szarmaták (a római a szkítát szarmatának hívta) és a jazigok vezetői is, hiszen őket is érintette a dolog, és mert meghívták őket. A császár előadta, hogy ettől kezdve Rómának adót kell fizetniük, amit ők kereken ostobaságnak minősítettek. Amikor a császár erősködni és fenyegetőzni kezdett, az egyik szarmata vezető lehúzta a csizmáját, és MARHA! MARHA! kiáltással, a császárhoz vágta. Az ezután kitört tumultusban a császár köpenyét letépték, a védelmére kelt kíséretét pedig jól helybenhagyták. Azután békésen hazamentek.
Ammianus Marcellinus Rerum Gestarum Libri Qui Supersunt című munkájában található meg az eset leírása a XIX. könyv XI. fejezetében latinul:
„Visoque imperatore ex alto suggestu iam scrmonem parante lenissimum meditanteque allgoqui uelut morigeros iam futuros quidam ex illis furore percitus truci calceo suo in tribunal contorto „marha, marha”, quod est apud eos signum bellicum, exclamauit eumque secuta incondita multitudo uexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum primcipem ferebatur, qui cum ex alto despiciens plena omnia discurrentis turbae cum missilibus uidisset retectisque gladiis et uerrutis, iam propinquante pernicie externis mixtus et suis ignotusque.”
A magyar történészek természetesen a „marha, marha” káromkodást nem tartják a magyarság nyelvemlékének, hiszen a műben szereplő barbárok szerintük valamilyen türk nyelvet beszéltek, a magyar pedig, mint köztudott egy finnugor nyelv. Ezért elfogadják Marcellinus magyarázatát, hogy ez egy csatakiáltás volt, hiszen utána valóban tumultuózus verekedés tört ki.
Jellemző, hogy a Magyar történelmi-etimológiai szótárban a következőket találjuk a marha szóval kapcsolatosan:
„Bajor-osztrák eredetű: vö. bajor markat, marchat, marchot ‘kereskedelem, piac, piaci áru’. A német változatok a latin mercatus ‘vétel, piac ill. ennek népi marcatus ‘ua.’ változatára mennek vissza. A magyar alak a tárgyragnak felfogott szóvégi t elvonásával jött létre. A szó jelentései időrendben: 1.) 1358: ‘vagyon’ 2.) 1508: ‘ingóság’ 3.) 1533: ‘áru’ 4.) 1585: ‘jószág, háziállat’ 5.) 1587: ‘szarvasmarha’ 6.) 1779: ‘nagyon buta ember’.” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy aki ezt kitalálta, az valóban nagyon buta ember volt.)
A császár ezt a sértést természetesen nem hagyhatta annyiban, ezért két légiót szerelt fel, és társcsászárával együtt büntető hadjáratra indult Pannóniába. A szarmata vezetők sem voltak restek, és a szkíta népszövetség akkori vezetőjéhez, Atillához fordultak segítségért. Így esett, hogy Atilla hunjai előbb a Tárnok-völgyi, majd a cézönmauri (Zeiselmauer, ma település Ausztriában) csatában megsemmisítették a büntető hadjáratra érkezett két légiót, és mindkét császárt megölték a csatákban. A római kor véget ért, és innentől kezdve Pannóniában a hun kor kezdődött.
A középkori Magyar királyságot ért külső támadások döntő csatáiról vajmi keveset tudunk biztosan. A nemzeti sorstragédiának tartott Muhi csatának és a Mohácsi csatának még a helyszínét sem ismerjük pontosan, noha ezekben a csatákban a korabeli leírások szerint odaveszett a nemzet színe-java, és az ország idegen kézre került. E két csata helyszínének megállapítására irányuló, mára már évszázados kutatások írásos anyaga kötetekre rúg, mégsem vezettek eredményre.
Ennek több oka is lehet. Lehet egyrészt a források, vagy a bennük található, azonosítást lehetővé tevő helyrajzi adatok elégtelensége, vagy az írójuk tévedése. Oka lehet az is, különösen a folyókhoz köthető csaták esetében, hogy a helyszín, a terepviszonyok az eltelt évszázadok alatt alaposan megváltoztak, pl. folyók medret változtattak, vagy erdők nőttek a síkon. Amennyiben nem az eredeti forrásokat használják a kutatók, okai lehetnek a latin vagy más idegen nyelven írott források fordításában esetlegesen előforduló hibák is. Oka lehet az is, hogy a kutatók berögzült sztereotípiákat, vagy tekintély alapon elfogadott teóriákat követnek, és azokat próbálják meg igazolni a kutatás helyett. De oka lehet az is, hogy a mai kutatók már nem rendelkeznek azokkal az ismeretekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a korabeli források helyrajzi és távolsági adatait helyesen tudják értelmezni. És természetesen mindez együttesen is előfordulhat.
Én ezek közül csak a legutóbbi okkal foglalkozom. Ebben az írásban megkísérlem összeszedni azokat, a mára már nem közismert, rejtett ismereteket, amelyek a Mohácsi csata helyszínének azonosítását lehetővé tevő helyrajzi adatok helyes értelmezéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Kétségtelen, hogy a Mohácsi csata korabeli forrásai eléggé szegényesek. Jószerével minden korabeli hírforrás a szemtanú, Brodarics István kancellár leírását ismétli meg. Nagyon kevés az olyan híradás, amely hozzátesz valamit Brodarics leírásához valamely más forrásból. A csata helyszínére vonatkozó helyrajzi és távolsági adatok szinte csak Brodarics leírásában találhatók meg, ezért én is ezt az egyetlen forrást veszem alapul. A forrásmunka eredetileg latin nyelven íródott, és nekem az eredeti latinon kívül két fordítás is a rendelkezésemre áll. Nem célom a forrás részletes ismertetése, abból kizárólag a helyrajzi és távolsági adatokat, valamint a csapatok mozgására, a csata lefolyására vonatkozó adatokat fogom használni.
Mindenekelőtt, nézzük meg, hogy mik azok a helyrajzilag biztos azonosítási pontok, amelyek a rendelkezésünkre állnak. Első biztos pontunk Mohács, amelynek neve a forrásokban szerepel, és amelyről a csata a nevét kapta. Második biztos pontunk a Csele patak, amelynek neve szintén szerepel a forrásokban, Mohácstól északra fél mérföldre, Csele falu alatti helyzetben. A harmadik biztos pontunk az eddig megtalált öt tömegsír helye Sátorhely mellett, ahol most a Mohácsi Nemzeti Emlékhely áll. Ezeket a pontokat kell elsőként megvizsgálnunk több szempontból is. Először abból a szempontból, hogy a helyük változott-e a csata ideje óta. Másodszor abból a szempontból, hogy milyen következtetés vonható le a három pont egymáshoz viszonyított helyzetéből a csata helyére vonatkozólag. Ehhez azonban előbb össze kell szednünk azokat a rejtett ismereteket, amelyek nélkül ez maradéktalanul nem lehetséges. Ugyanis ezeket az ismereteket akkor is figyelembe kell vennünk, ha az írott forrásokban említés sem esik róluk, vagy csak áttételesen lehet következtetni rájuk mellékesnek tűnő utalásokból.
Ennyi bevezető után térjünk rá a lényegre. A lényeg pedig az, hogy Brodarics István szemtanú! Személyesen vett részt a csatában, és több helyen is azt írta le, amit ő maga látott. Foglalkozzunk tehát elsőként egy kicsit a látással, persze nem Brodarics kancellár látásával, hanem a látással általában, mert olyasmire jöhetünk rá, amire eddig nem gondoltunk, noha valószínűleg tudtuk.
Mivel a csata Brodarics szerint egy Mohácshoz közeli fátlan síkon zajlott (ezért Mohácsi a csata!), nézzük meg, hogy a síkon hogyan és meddig látunk el. Nos, a látóhatár távolsága síkon, ha a szemmagasságunk 170 cm, akkor 4,5 km. Minden ennél távolabbi olyan tárgy, amely nem magasabb, mint a szemmagasságunk, a látóhatár alá kerül, és nem látszik. Nem a szemünk nem képes meglátni, hiszen távcsővel sem láthatjuk, hanem el van takarva, azért nem látjuk. Továbbra is látjuk azonban azokat a tárgyakat (dombokat, fákat, épületeket), amelyek a látóhatár fölé emelkednek, mert magasabbak a szemmagasságnál. Távolabbra, de nem sokkal távolabbra látunk el, ha lóháton ülünk, mert a szemmagasságunk akkor kb. egy méterrel magasabban van. Ahhoz, hogy a látótávolság megkétszereződjön, négyszer kell magasabbról néznünk, azaz a szemünknek közel 7 méter magasan kell lennie. Ekkor 8,5-9 kilométerre látunk el.
Amint látjuk, a látótávolságnak mind a magassághoz, mind a vízszintes távolsághoz köze van. A legutóbbi távolsági adat azért lesz lényeges, mert a magyar mérföld, amelyet Brodarics is használt a csata helyének leírásánál, éppen kb. 8,5 kilométer volt akkoriban. Ha tehát Brodarics azt írja, hogy a szultán serege tőlük két mérföldre van, akkor azt ő nem látta, hanem hallomás alapján írta le. Ugyanis ahhoz, hogy egyáltalán elviekben láthassa, tízszer olyan magasról kellett volna néznie. De még akkor is számolni kell a látás másik két összetevőjével, a láthatósággal és a felismerhetőséggel, amelyek a török sereg szabad szemmel való meglátását ilyen távolságból a számára lehetetlenné tették.
Az emberi látásnak ugyanis vannak határai. Bármilyen jó szeme is van valakinek, a szem felbontó képessége véges. Van egy határ, amelynél távolabbról két pontot már nem látunk két pontnak, hanem egynek, mert összemossa őket a látásunk. Ugyanez igaz a távolban levő tárgyakra is. Ez pedig szoros összefüggésben van a nagy távolságban levő akár jól ismert tárgyak felismerhetőségével. A felismerés az alak, a forma alapján történik. Amint az elmosódik, a felismerés lehetetlenné válik. A gyakorlatban az átlagosan jó szemű ember egy kilométerről látja, hogy van ott valami a síkon. Különösen, ha az színes és mozog. De megmondani, hogy az pontosan mi, amit lát, már ekkora távolságból is képtelenség. A felismerési távolság ennél még sokkal kisebb. Egyéntől és tárgytól függően, valahol az 500-200 méter távolság között van. Nem véletlen, hogy a modern kézifegyverekkel való lövészet során maximum 200 méterre lőnek nyílt irányzékkal, távcső nélkül. Aki próbálta, az tudja, hogy mekkorának látszik ilyen távolságban egy álló alakot formázó céltábla, és mennyire látható.
Konkrétan Brodarics szemtanú látásáról az általa írtakból szerezhetünk áttételesen ismereteket. Amikor azt írja, hogy „később láttuk meg”, hogy a falu házsorai között janicsárok álltak tömött sorokban, akkor ez azt jelenti, hogy olyan közel értek a csata során a faluhoz, hogy felismerhette a török katonákat. A később tehát, ebben az esetben implicit távolsági adat, amely jól megbecsülhető az átlagos felismerési távolság alapján.
Az előbbiekben láttuk, hogy a magasság hogyan függ össze a látótávolsággal. Nos, a magasság egy csata esetében ennél jóval fontosabb. Bizonyára mindenki hallotta már a stratégiai magaslat kifejezést, és azt, hogy a szemben álló felek mindegyike igyekszik azt megszállni, vagy a másik féltől elfoglalni. Az is bizonyára ismert toposz, hogy a hadvezérek igyekeznek ilyen magaslati pontot találni, ahonnan belátják a síkon zajló csatát, a csapatok mozgását, és irányíthatják a csata menetét. Ilyen magaslat, ami később a csata emlékhelye is lett, a Táti-csata emlékhelye, a Tokodi dombok alján magányosan emelkedő halom, a 30 m magas Sas-hegy, ahonnan a fővezér a csatát irányította. Ilyen különálló magaslat a Mohácsi síkon és környezetében nincs. Sátorhelytől délre, az ún. Törökdomb, nem stratégiai magaslat, mert nem emelkedik a környező sík fölé, csak az ártéri mélyedéshez képest magaslat, amelyben áll.
A stratégiai magaslat másik típusa az, amely akkora, hogy rajta tüzérséget, vagy csapatokat lehet felállítani, hogy a hatótávolsága nagyobb legyen (pl. Esztergom ostrománál a Szt. Tamás-hegy, vagy Buda ostrománál a Kis Sváb-hegy), vagy azért, hogy az onnan lezúduló lovas csapatok elsöprő ereje nagyobb legyen. Brodarics leírásából úgy tűnik, hogy Mohács esetében egy ilyen magaslatról, dombról van szó, amelyet a török sereg tartott megszállva. A kérdés az, hogy miért nem a magyarok foglalták el, miért a török. Erre Brodarics írásában semmilyen utalást nem találunk. Úgy tűnik azonban, hogy a török sereg előhadai, a könnyűlovasság előbb ért oda a Mohácsi síkra, mint a magyar sereg táborverés előkészítő első csapatai. Így a török foglalhatta el azt a magaslati pontot, ami aztán el is döntötte a csata kimenetelét. A török ugyanis védekezésre rendezkedett be a földvárként működő stratégiai magaslaton, amelynek tövében, hosszú sorban felállította az ágyúit, és közéjük állította a puskás janicsárokat. Ezt a felállást ábrázolják képen is a török források.
Ha tehát a csata helyét keressük, akkor azt a dombot kell megtalálni Mohács közelében, amely stratégiai magaslat, tehát legalább 25-30 méterrel magasabb a környezeténél, nézőtér szerű karéjban szegélyezi a csatateret, és a tövében mélyedés húzódik, amelyben megtalálhatók a török ágyúállások nyomai. Ez a dombkaréj az írott forrás értelmében nem lehet távolabb Mohácstól, mint egy magyar mérföld, és a vele szemben felálló magyar seregnek jobbszárnya felől egy völgynek kell nyílnia a domb mellett, a sereg balszárnyának pedig fél mérföldre kellett lennie a Dunát ott szegélyező széles mocsártól.
A következő vizsgálandó tárgyunk a korabeli távolságadatok mai mértékei. A magyar mérföldet már említettük, amely régen kb. 11,4 km, akkoriban kb. 8,4 km volt. Ez eredetileg egy gyakorlati alapon kialakult adat volt, mert ekkora távolságon voltak az utak mentén a pihenőhelyek, itatóhelyek, csárdák, és éppen két mérfölddel volt egyenlő egy napi járóföld, amely az ökrös szekér egy nap alatt megtett távolsága volt teherrel rakottan. Más esetben, lóval, vagy gyalog a napi járóföld akkoriban is 30 km. volt. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a 16. században Magyarországon mindenütt a bécsi mértékegységek terjedtek el, amelyben a mérföld 4000 bécsi öl, azaz 7,5 km volt. Ennek kétszerese, 15 km. volt a postamérföld, a postai lóváltó állomások távolsága a postaúton. Ezt is jó tudni, mert szintén gyakorlati alapja van, és más okból is lényeges. Ekkora távolságon lehetett ugyanis vágtában hajtani egy pihent lovat földúton, száraz időben. Utána azonban pihentetni kellett. Lovat kellett váltani, ami a postaállomásokon történt meg. Ez az ismeret azért lényeges, mert a csata utáni fejvesztett menekülés során nem lehetett ilyen nagy távolságra hajszolni a lovat úttalan utakon. Márpedig Majs éppen ekkora távolságra van a Cselétől. A csata helyének tehát a Cseléhez ennél jóval közelebb kellett lennie.
Térjünk ki itt egy kicsit a korabeli közlekedési viszonyokra. Az utak akkoriban döntően állatok vontatta járművek által kitaposott földutak voltak. Ezek mindig olyan irányba vezettek, ahol az embereknek napi szinten dolguk volt. A Mohács melletti síkot övező dombok mindig is szőlőhegyek voltak a jó kitettségük miatt. Tehát a dombok alatt végig egy útnak kellett vezetnie odáig, ahol eléri a dombok közül kijövő főutat, ahogy ma is van. Erről az útról több út ágazott le a város irányába, a Duna felé, amit csak a tagosítás, a nagyüzemi gazdálkodás tüntetett el. Onnan, a legközelebbi, száraz helyeken át vezető mellékutakon jártak ki a városi gazdák a szőlőikhez. A Duna partján végig út vezetett, mert a vízhez mindenhol le kellett tudni menni. A révhez a síkon keresztül egy főút vezetett Pécs irányából, amely ugyanott jött ki a dombok közül, ahol ma is, Lánycsók és Bácsfa puszta dombja között. Ez volt az egyik főút. A másik, az észak-déli irányú Eszéki főút, szintén a révhez tartott a Dunát övező mocsarak szélén, a magas parton a római idők óta. A révtől a Duna partján haladt tovább a Csele irányába, ahol a dombok szinte leérnek a Dunáig. Ma is ott megy az út.
Mohácsot tehát Buda felől a parti úton, nyugat felől a Pécsi úton, délről pedig az Eszéki úton lehetett megközelíteni, másfelől nem. Északról érkezett a magyar sereg, délről és nyugatról pedig a török. Honnan tudhatjuk, hogy a török Pécs felől, nyugatról is jött? Több forrásból is. A török források szerint a 20 ezer főt kitevő szpáhi és akindzsi lovasság, a szekereken szállított janicsárok és az ágyúszekerek a szultánnal kikerülték a Karasica mocsarait, és Siklós-Villány felé kerülve érték el Mohácsot. Az pedig a Pécsi út. A könnyűlovasság természetesen kalandozhatott bármerre a síkon, ahol nem volt mocsár, de a szekereknek, az ágyúszekereknek úton kellett jönniük. Ahhoz, hogy Brodarics a dombkaréj mögött tudhassa, majd láthassa is őket, és az ágyúkat a domb alatt állíthassák fel anélkül, hogy a magyarok észrevették (láthatóság a síkon) és megakadályozhatták volna, Pécs felől kellett jönniük. Más irányból nem is jöhettek.
De haladjunk tovább a releváns távolsági adatokkal. A Magyar Nemzeti Levéltár adatai szerint az ágyúlövés távolsága a középkorban 2000 m, a kőhajítás távolsága 50 m, a nyíllövés távolsága 130 m, a dárdahajítás távolsága 70 m, a pisztolylövés távolsága maximum 300 m, a puskalövésé pedig 600 m volt.
Az ágyúlövés távolsága azért érdekes, mert ekkora, vagy ennél kisebb távolságban kellett lennie az ágyúknak az esetlegesen megtalált ágyúgolyók helyétől. Érdemes megjegyezni, hogy akkoriban a török még nem vas, hanem kőgolyókat használt ágyúgolyóként, amikor nem kartácsra voltak töltve az ágyúi. Ha kartácsra voltak töltve, akkor a lőtávolság sokkal kisebb volt, és formátlan kő-, esetleg vasdarabok előfordulásával kell számolni a csata helyén.
A kőhajítás távolságát azért érdemes tudni, mert a magyar csatasorok között Brodarics szerint éppen ekkora volt a távolság. A nyíllövés távolsága pedig azért jön számításba, mert ekkora távolságra volt a magyarok szekértábora a Dunától egyes források szerint. Ez érthető is, hiszen a had ellátását szolgáló kísérő és kiszolgáló személyzet, valamint az élelmezésre szánt vágóállatok táborának praktikus okokból közel kellett lennie a kikötőhöz, tehát a Dunához is.
A legérdekesebb számunkra azonban a puskalövés távolsága, aminek 600 méteres adata inkább a nagyöbű szakállas puskákéhoz áll közelebb, mint a kézi lőfegyveréhez. Tudjuk a forrásokból, hogy a magyaroknak is volt lőfegyverük, mert a seregtől a török 600 szakállas puskát is zsákmányolt 150 sajkával együtt. Ezek azonban a sajkákon használt fegyverek lehettek, mert a szakállas puska nem kézi lőfegyver, hanem a sajkákon és a várvédelemben ágyú módjára használt lőfegyver. Az 1529-es török bejövetelkor például az Esztergom ellen induló török naszádokat Budáról kölcsönzött szakállas puskákkal szerelték fel. Egy sajkán, vagy naszádon általában 4 szakállas puskát helyeztek el. Ez az adat jól egyezik a zsákmányolt 150 sajka és 600 szakállas puska számarányával.
Bizonyos, hogy volt a magyar seregnek is kézi lőfegyvere, mert a török forrásokból tudjuk, hogy Tomori a közeledő török hadak elől folyamatosan visszahúzódó csapataiból 100 fő puskást hagyott hátra egy vár védelmét megerősítendő. Akkoriban a kanócos puska korai változatai fordultak elő mindkét seregben. Ezek nehéz, nehezen kezelhető, csak a használatukra kiképzett, fegyelmezett gyalogos csapatok által használható, az íjakkal közel egyenértékű lőfegyverek voltak. Célzott lőtávolságuk kicsi volt, hatásos lőtávolságuk kb. 2-300 méter volt. A csata sűrűjében ez a távolság több mint elegendő volt, különösen az alkalmazás módja miatt. A török seregben ugyanis a puskával felszerelt janicsárok egymás mögött állva szinte folyamatosan tudtak tüzelni, mert a lövést már leadott janicsár helyébe lépett a következő, míg a másik a sor végére ment tölteni.
A kanócos puska gyakorlati lőtávolságának jelentőségét a csata helyének megtalálásában az adja, hogy Brodarics leírása értelmében a csata sűrűje a török ágyúsor előtt, ahhoz közel zajlott. Tekintettel arra, hogy a török ágyúk a dobvonulat alatt álltak, a puskás janicsárok pedig az ágyúk között voltak felállítva, a legtöbb célt tévesztett puskagolyót a domb aljától 500 méteren belül lehet megtalálni igen nagy mennyiségben. Tudjuk ugyanis, hogy a szultán 6000 janicsárt hozott magával, amelyből mintegy 4000 rendelkezett puskával. A többiek íjjal-nyíllal voltak felfegyverezve. Ez minimálisan is 6000, de a csata időtartamát számításba véve inkább 20-30000 körüli fém lövedéket jelent a földben azon a helyen, ahol a csata zajlott.
A lőtávolság mellett a puskákról érdemes tudni, hogy belőlük ólomgolyót lőttek ki, ami a földben jól megmarad, fémkeresővel megtalálható, így igen jó indikátor lehet egy csata helyének megállapítása során. Szakértők úgy tartják, hogy a korai kanócos puskákból eleinte meglehetősen nagy, 15-17-20 mm-es ólomgolyót lőttek ki. A golyók mérete a puskacső gyártás fejlődésével jelentősen csökkent, egészen 10-13 mm-re is. Ez azonban nem minden esetben ad eligazítást a számunkra, mert több kisebb golyót is lőhettek ki a korai nagyöbű puskákból (mint a mai sörétes vadászpuskákból), így a megtalált golyók kis mérete nem igazán döntő jelentőségű.
A korábban írt biztos helyrajzi pontok között nem említettük, de igen ígéretes indikátora lehet a Mohácsi csata Brodarics által is említett előcsatározásainak, a Majs falu előtti síkon megtalált kisebb csatahely, ahol az ólomlövedékek száma jelzi, hogy puskás csapat is részt vett abban az összetűzésben. A csatához köthető leletek a legnagyobb sűrűségben ott is a dombtól (falutól) számított 500 méteren belül szóródnak. Itt valószínűleg Tomori könnyűlovas csapatainak, és a velük együtt mozgó, szekereken szállított puskás gyalogosoknak egy kisebb ütközete lehetett a török előhadak valamelyikével. Tudjuk ugyanis, hogy Tomori könnyűlovas csapata (huszárok) kiegészült Perényi Péter könnyűlovasaival. Az így mintegy 6000 főt kitevő gyors mozgású csapat lassan húzódott vissza Mohács felé az Eszéktől egyenesen északra tartó török fősereg elől, és annak előhadaival többször össze is csapott. Egy ilyen összecsapásról van írásos említés Bellye környékén. Egy másik lehetett Majsnál, ami után már ők is a Mohácsi táborba vonultak. A lovak vontatta szekereken utazó puskások ugyanis, ha a szekerekből kört (szekérvárat) formálnak, sikeresen tud ellenállni egy lőfegyverrel nem, csak esetleg íjjal rendelkező könnyűlovas csapatnak.
Itt érdemes kitérni a csapatok mozgásának kérdésére. Nyilvánvaló, hogy a lovas csapatok lóháton, a nehézlovasság kivételével meglehetősen gyorsan tudtak helyet változtatni. A csapatok élelmezését és felszerelését pedig szekereken szállították. De szekereken szállították a kiképzett puskás gyalogosokat és felszerelésüket is, különösen, ha a lovassággal kellett együtt mozogniuk. A török is így járt el. Minden 10 janicsár számára egy lovat kellett biztosítani a felszerelés szállításához békeidőben, de hadba a puskával felszerelt janicsárok szekereken utaztak. Brodaricsnál szerepel, hogy a király szekerekben igen bővelkedett. Hogy ez nagyságrendben mennyit jelentett, arra nézve jó adat, hogy a török a csata után 5000 szekeret zsákmányolt a magyar táborokban. Ennél eredetileg jóval több szekér lehetett, amik a táborokból menekülőket vitték el, amikor a csata veszni látszott. Más a helyzet a közönséges gyalogos csapatokkal. Ők mindvégig kénytelenek voltak gyalog közlekedni, ami lelassította a csapatok vonulását a csata helyére, vagy az egyes gyülekezési táborok között.
A lovas közlekedés és szekereken szállítás, valamint a csapatok nagy létszáma számos további lényeges, ám nem mindig szembetűnő körülményre hívja fel a figyelmet, amelyekből következtetni lehet a táborok, és így a csata helyére is. Elsőként nézzük meg a létszámadatokat. Brodarics és más források szerint is a magyar sereg mintegy 25-26 ezer főt számlált, amiből körülbelül 15000 volt a gyalogos. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 10 ezer lóval kell számolnunk a lovasságnál, és, az 5000 szekeret vonatató minimum további 10 ezer lóval. Az emberek létszámához hozzá kell számítani szekerenként legalább egy hajtót, és egy fő kiszolgálót. Így a magyar oldalon naponta minimum 35 ezer embert és 20 ezer lovat kellett etetni és itatni. És ekkor még nem is számoltuk bele az élelemül szolgáló több csordányi vágómarhát és azok hajtóit. Ez ma elképzelhetetlenül hatalmas mennyiségű ember és állat, amely mind enni és főleg inni akar.
Ebben a számításban a lényeg éppen az ivás, a víz. A 20 ezer ló mindegyike napi 10-15 liter vizet igényel. Ezt nem lehet kútból megoldani még akkor sem, ha van gémeskút, ami naponta több csordát is képes ellátni vízzel, ha elég bővizű, és van, aki húzza a vizet. Másik lehetőség egy patak, vagy a Duna. A ló azonban kényes állat, nem iszik meg akármilyen vizet, még végszükségben sem. És nem lehet neki megmagyarázni, hogy igyon, mert nincs más víz. Ez az ismeret egy kicsit közelebb visz ahhoz, hogy meghatározzuk azokat a helyeket, ahol lovas tábort lehet feltételezni. Mindenképpen friss ivóvíz közelében kell lennie a tábornak, hogy a lovakat itatni lehessen. De még maga az itatás sem egyszerű művelet. Össze nem szokott lovakat nem lehet csapatban itatóhoz terelni, azokat csak a gazdájuk tudja itatóra vinni. Készenléti helyzetben ráadásul a lovak nem lehetnek a gazdájuktól messze, csapatban összeterelve, mert szükség esetén nem lehet őket időben szétválogatni és felszerszámozni.
Márpedig készenléti helyzet volt mindvégig a csata előtt, mert a magyar csapatok megérkezésekor a Mohácsi síkot már könnyűlovas török akindzsik portyázták. Nekik éppen az ellenség nyugtalanítása volt a feladatuk a csata előtt. Erre van is írott forrásunk is, amely szerint a török portyázók miatt a magyarok még itatni sem tudtak kijönni a szekértáborból, pedig a Duna nyíllövésnyire, tehát csak 130-150 méterre volt a tábortól. Ez a tábor valószínűleg az ellátmányt szállító szekerekből a kiszolgáló nép és a vágóállatok számára készített szekértábor volt a kikötő közelében. Azért ott, mert oda várták a Budáról hajókon érkező élelmet, az ágyúkat és más szükséges hadieszközt. Azt mind ki kellett rakni, és a táborba szállítani, amit a kiszolgáló nép végzett el, nem a katonák. Az élelmiszer főként liszt volt, amit kenyérré kellett sütni, az ital pedig bor. A katonák élelme döntően kenyér volt és bor, esetleg szalonna vagy sült hús.
A katonák azonban nem lakhattak ebben a szekértáborban a szolgákkal, a vágómarhákkal és igáslovakkal együtt. Külön táboruk volt a gyalogosoknak és a lovasoknak is. Mind szekértábor volt, de más, mint a kiszolgáló szekértábor. A gyalogosok nemzetenként és haderőnemenként is elkülönültek a táboron belül. Néhány követelménynek azonban ezeknek a táboroknak is meg kellett felelniük. Ezeknek is víz, azaz gémeskút, vagy patak, vagy a Duna közelében kellett lenniük, és olyan magasabb területen, amely nem vált sártengerré egy esőtől. Az sem ártott, ha a táborok egymás közelségében voltak. Ez védelmi és hadvezetési szempontból is így volt logikus. Tekintve, hogy az írott források szerint Tomori később csatlakozó könnyűlovasai külön táborba szálltak, három, de inkább négy táborral kell számolnunk. Ezek közül a legdélebbi, a török főerőkhöz legközelebbi, Tomori katonáinak a tábora volt.
Ha tehát tudjuk, hogy hol lehettek abban az időben Mohács közelében gémeskutak és patakok, és tudjuk, hogy a Dunából is itattak, akkor a fentiek figyelembe vételével, jó eséllyel be tudjuk határolni azokat a helyeket, ahol a magyar táborok egyáltalán lehettek. A Mohácsi csata korához időben legközelebbi, megbízhatónak mondható térképeink a Habsburg Birodalom Első és Második Katonai Felmérésének térképei. Az Első Katonai Felmérés térképe a Mohácsi síkon északról kezdve négy patakot ábrázol. Az első a Csele, a sík északi csücskénél, a második a Jenyei patak Lánycsóktól északra, amely a sík közepén egy mocsárban vész el. A harmadik a Lánycsók melletti völgyből kifolyó, Betswar Jarek néven írt patak, amely a síkon keleti irányban keresztülfolyva Mohácsnál éri el a Mohács alatti ártéri mocsarat. A negyedik pedig a Nyárádtól északra kifolyó Leimer néven jelzett patak, amely szintén keresztülfolyik a síkon, a Kölkedi csárda alatt, a már említett mocsárig. A térkép kutakat nem tüntet fel.
A Második Katonai Felmérés térképe lényegében ugyanezeket a patakokat jelöli, de a Jenyei víz kivételével a nevüket nem közli. Láthatjuk, hogy az időközben megépült vasútvonal miatt a Lánycsóknál kijövő és a Leimer patak medrének irányát alaposan megváltoztatták. Jelzi viszont a térkép a felmérés idején ott talált gémeskutakat. Igaz, Mohácsnál csak egyet jelez, éppen a vasút Dunánál végződő vége felett, egy korábbi Duna-ággal kerített részen. Jelez azonban egy gémeskutat Puszta Bácsfa dombjának hajlatában, és egyet a domb előtt a síkon. A kutakkal és utakkal kapcsolatban érdemes figyelemmel lenni arra is, hogy a tapasztalat szerint ezek a helyüket évszázadokig nem változtatják. A Második Katonai Felmérés térképén a dombsor előtt a síkon jelzett gémeskút helyét a mai napig meg lehet találni.
Az eddigiekkel felvértezve térjünk vissza a fentebb említett három biztosan azonosítható helyrajzi pontunkhoz. A Csele patak helye, mint a térképeken is látható, nem nagyon változott, csak a délebbi ága tűnt el az idők során. Mohács helye azonban más kérdés. Ma Mohács nagy város, míg Brodarics szerint Mohács akkor falu volt, vagy mezőváros. De pontosan hol is volt? Természetesen a kikötő, a rév környékén, amit egy külső forrás bevonásával lehet azonosítani. Maximilian Brandstetter császári követ, 1608-ban, útban a török szultánhoz, meglátogatta Mohácsot, és le is rajzolta.
A képen jól látható, hogy Mohács a török palánkvártól északra fekszik a parton, ahol a Duna kanyarodik, tehát a mai helyénél kissé északabbra volt. A palánkvár helye körülbelül oda esik, ahol a Második Katonai Felmérés térképe a gémeskutat teszi egy régi Duna-ággal körülhatárolt területen, a vasútvonal végénél.
Tudjuk a korabeli leírásokból, hogy a földvárat árokkal kerítették, amelybe bevezették a Duna vizét. A város ettől északra állt, és körülbelül háromszáz ház volt benne. A mai város egésze a volt földvártól délre esik, így nagy valószínűséggel az összes hadi tábor területe a mai város alatt található eltemetve. Talán a mai város Földvár nevezetű városrészén lehetett Tomori csapatainak tábora. Az esik legdélebbre, és legközelebb a délről észak felé tartó török derékhadhoz. Érdemes lenne megnézni, hogy az építésekor mik kerültek ott elő. A fentiek értelmében a Brodarics által a magyar csapatok felállítási helyére vonatkozóan írt távolsági adatokat a mai vasútállomástól kell számítani a dombsor irányában úgy, hogy a Mohács alatti régi meder mocsara bal kéz felől fél mérföldre legyen attól a helytől.
A harmadik helyrajzi pontunk a Sátorhely mellett megtalált tömegsírok helye. Amint láthatjuk a térképen, ez a hely már kívül esik azon a területen, amit Mohácsi síknak nevezhetünk. Attól elválasztja a Nyárádi patak és a Leimar patak vize is. Száraz hely, itatóhelynek alkalmas, akkor még bővizű patak közelében, amely elválasztja a magyaroktól. Kiválóan alkalmas arra, hogy ott a délről idáig az Eszéki utat követve feljött török derékhad tábort verjen. Tudjuk több forrásból is, hogy a szultán az elfogott 1500-2000 magyar foglyot a csapatok előtt kivégeztette, sokukat le is fejezték. A tömegsírokban pedig kivégzett, és sok lefejezett ember teteme nyugszik. Itt lehetett tehát a török sátortábor.
Ha most semmi mást nem veszünk figyelembe, csupán ezt a három helyet, akkor nem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy e között a három pont között kell lennie a csata helyének a dombkaréj előtti síkon.
Most pedig, mindezekkel az ismeretekkel felvértezve, menjünk ki a helyszínre, és nézzük meg, hogy az ott található domborzati elemek hogyan illeszkednek a gyakorlatban a Brodarics szemtanú adta leíráshoz, és távolsági adatokhoz. Elsőként a síkon körülnézve keressük meg azt a stratégiai magaslatot, ahonnan a sík egésze belátható. Ilyen helyet csak egyet találunk. Az pedig a valamikori Bácsfa falu dombjának Lánycsók felé eső csúcsa. Oldalában jelenleg présházak találhatók. Alatta jön ki a síkra a Pécs-Mohács közötti országút. A domb 25-30 méterrel magasabb az alatta fekvő síknál. Ha Mohács felé fordulva állunk, akkor balkéz felé egészen közel láthatjuk Lánycsók templomát. Tovább észak felé ellátunk egészen a Csele patak feletti dombig, de ott semmi nem ismerhető fel. Mohács északi vége irányában látszanak a gabonasilók a Duna partján, de a várost magát nem látjuk. Előttünk és alattunk, kelet felé egy, a domb lábától a vasútvonalig húzódó teljesen üres, fátlan, patakokkal nem szabdalt, közepén kissé kimagasodó sík terület fekszik. A vasúti töltést még ilyen magasról sem látjuk, csupán a mellette húzódó fasor jelzi a vonalát, ami Mohács irányában tőlünk távolodik. Kissé délebbre láthatjuk a fasor felett, és a fák között átsejleni a Bólyi gazdaság Törökdombi keverőüzemének toronysilóit. Tovább fordulva a fáktól nem igazán látjuk, csak sejthető a Nemzeti Emlékhely két emelet magas kilátója, mellette pedig Sátorhely. Egészen délre fordulva a dombsor karéjának végén, a domboldalban jól látszik Nagynyárád temploma. Ennél távolabbra nem látunk el, pedig 30 méter magasan vagyunk. Nem látunk el a Törökdombig sem, nemhogy Majsig, vagy Udvarig ellátnánk. Nagynyárád irányában, közvetlenül mellettünk húzódik ívesen dél felé egy lankás domboldal, amelyet a síktól egy dombnyúlvány választ el. A kettő közötti sekély, szűk völgyben a kémműholdak felvételei szerint a ’80-as években egy víztározót alakítottak ki a völgy száját földsánccal elzárva. Ezek szerint ott is volt víz. A Második Katonai Felmérés térképe pont a víztározó felső végénél jelzi a valamikori gémeskutat. Ott tehát lehetett csapatokat elrejteni a síkon levők elől, volt vizük. A dombkaréj előtt fekvő síkság kb. 1,5×1,5 km területű, az egyik részén ferde vonalban átmegy a vasútvonal. A megfigyelő pont alatt, a domb aljában egy 500 méter hosszú, keskeny mélyedésben nádas van. Ennek északi vége felé egy 100 méter hosszú, 4 méter széles, sáncokkal határolt markáns mélyedés található. Ennek a mélyedésnek a helyén a Kataszteri térkép vízállásos területet, gyümölcsöst jelez.
Megfigyelő pontunktól Nagynyárád temploma 5 km, Sátorhely 6 km, a Bólyi silók 7 km, Törökdomb 9 km, Kölked 9 km, Majs 9 km, a Mohácsi silók 6 km, a Csele patak 7 km, Lánycsók temploma pedig 2 kilométerre van. A gyakorlatban is kiderült tehát, hogy még a stratégiai magaslatról is milyen kevéssé láthatók a síkon levő dolgok, események. Bizonyos tehát, hogy a Mohács mellett a síkon tartózkodó magyar csapatok semmit sem láthattak abból, ami a stratégiai magaslat környékén a dombokon, a dombok mögött, vagy azok alatt történt. A török teljesen észrevétlenül állíthatta fel ágyúit és csapatait a csata előtt.
Összességében a stratégiai magaslat és a mellette húzódó dombkaréj előtti sík terület tökéletesen megfelel Brodarics leírásának. Ott van a dombkaréj, melynek alsó, déli végén még a síkról is látszik egy falu temploma; a dombon valaha falu volt, az elpusztult Bácsfa, annak házai között láthatta Brodarics a törököket; a dombkaréj előtti nyúlvány eltakarja a mögötte felsorakozott hadat; a domb lába előtt hosszú mélyedés van, ahol a török ágyúk állhattak; a domb előtt olyan sík terül el, amelyen sem fa nem nő, sem víz nem folyik keresztül; a dombkaréjjal szemben állva jobb kéz felől völgy nyílik, ahol a fegyverek csillanását láthatták a leírás szerint; a síkon álló seregnek bal kéz felől fél mérföldre ott van a Duna árterének mocsara; közel van Mohácshoz és a táborokhoz; a menekülés irányában közel van a Csele patak; a völgy előtt a síkon, a menekülés irányában mocsár volt, amint a leírásban is szerepel, tehát a csatának itt kellett történnie, Mohácstól semmiképpen sem délebbre, sem távolabbra.
A történetírás neveken alapul. Népek, uralkodók, országok és városok nevén. A történelem meghamisításához ezért elsősorban a nevekkel kell manipulálni. Egyeseket elhallgatni, egyeseknek az írását megváltoztatni, újakat kitalálni, duplikálni lehet őket, és a múlt már meg is változott. Legalábbis az írott múlt. Erre mutatunk be egy hazai példát.
Nem mindenki tudja, hogy Esztergom a középkorban a mai formájában még nem létezett. A területén az ókortól kezdve a következő települések léteztek, koronként más-más néven. De nekünk csak Esztergomról, latin nevén Strigoniumról szólnak a történetek. A hely más, korábbi neveihez más törtenetek fűződnek, amit veletlenül sem társítanak Esztergomhoz. Lássuk hát ezeket a neveket is.
A római kor előtt: Az itt élő kelták a mai Esztergom Királyi városnak nevezett városrészét Sicambriának nevezték. A várhegyen levő földvárat pedig Menedéknek hívták a saját nyelvükön.
A római korban: A római kereskedők a keltákkal együtt laktak itt. Sicambriát a rómaiak Herculiának hívták a hegy alatt fakadó hévizek táplálta hévíztó köré épült fürdőváros miatt. (Hercules náluk a hőforrások védnöke volt) A hegyen levő kelta földvárat ők Salvának, azaz menedéknek nevezték. A név valószínűleg a kelta menedék szó latinra fordításával jött létre. A Menedékhez címzett római útállomást (fogadót) a közelben Salva mansióként említik a római utikalauzok.
A hun korban: Atilla király a krónika szerint Sicambriát falakkal vetette körül, és saját nevéről, Atilla király városának neveztette. A németek ajkán ez Etzelburg, Ecilburg volt. Atilla azonban nem a városban lakott. Fapalotája valószínűleg a várhegyen lévő kelta földvárban állt. Atilla távollétében ott testvére és uralkodótársa, Buda lakott, ezért azt nevezték akkor Budának. Az volt Buda vára, de nem Buda városa.
Az Árpád korban: Atilla király városát, Sicambriát, akkor már egyszerűen csak Királyi városnak nevezték. A hegyi várat pedig Budának. A vár alatt, a duna partján akkor még nem volt város. Ott volt a Kisduna védett, télen sem befagyó kikötője, a halászok híres vizafogó helye, amit a Dunán járó (később itt letelepült) flamand és vallon kereskedők a saját nyelvükön Esturgeonnak, azaz vizának neveztek. Ebből, a magyar nép számára értelmetlen névből alakult ki Esztergom (előbb talán Eszterdomb alakban?) későbbi neve. Aki a Dunán érkezett a királyságba, az Esztergomba érkezett meg, ezt a nevet ismerte, mert ott volt a kikötő. Ott kellett az áruját elvámoltatnia. Mellette pedig a királyság fő városai, a Királyi Város és Buda. Budán az első királyaink, Géza király, majd a fia István Atilla fapalotája helyén kőpalotát építettek. A hévíztó körüli települést, a korábbi Herculiát Hévíz falunak hívták.
A tatárjárás után: A felégetett Királyi Város megmaradt lakóit a király felköltöztette a várhegyre. A saját hegyi palotáját pedig átengedte az érseknek. Ő maga az újjáépült királyi városban építtetett magának palotát (Zéniapalotája neven szerepel) amely mellé már csak az udvarnokok és a latinok települhettek. Csak jóval később engedte meg a király az érseknek, hogy a vár alatti Vizaváros (Esturgeon halászfalu és kikötő) helyén érseki várost építsen. Attól kezdve Esztergomot Érseki városnak is nevezték. A fehér kövekből épült tornyos hegyi palotát pedig Fehérnek (Alba), Fehér várnak is nevezték, mert már nem az volt Buda, a király székhelye. Fehérvár városa azonban nem ott volt. Az érseki várossal szemben, a mai Prímás szigeten akkor még nagy apácakolostor állt, ahol a király lánya is nevelkedett. A szigetet Buda környéki, vagy Nagysziget néven ismerték. Az oklevelekben ezeken a neveken szerepel. A kolostor körül népes település is volt a nagy sírszámú temető tanúsága szerint.
Az Árpád kor végén: A Királyi Város továbbra is királyi város, de nem Buda városa. Esztergom szabad királyi városa a hegy alatt az Érseki város, amit a magyarok Újvárosnak, az ott letelepedett németek miatt pedig Német városnak is neveznek. A Dunán járó német kereskedők és a helyi németek a várost Wiener Neustadtnak, azaz magyarul Újbécsnek is nevezik. Buda azonban már nem itt van akkor. IV. Béla király elkezdi kiépíteni az új királyi központot a gazdag kereskedőváros, Pest németek lakta városrésze, Ofen feletti sziklás hegyi platón. Eredetileg a várat a Pesti Újhegy, vagy másképpen az Újpesti hegy váraként ismerik. Az lesz majd az Új- vagy Nagy Buda, amikor a király oda költözik. A király a lányának a mai Margit szigeten új apácakolostort építtet. A király elköltözésével megindul az Esztergom környéki egyházi birtokok cseréje Újbuda környéki birtokokra. Ezek az oklevelekben jól tetten érhetők.
A török korban: Az Esztergom név megmarad, de a Királyi város a hadi metszeteken már Rácváros néven jelenik meg, mert a törökkel érkező rácok lakják. Esztergom név alatt már a fallal körülvett Érseki várost, és a felette levő hegyi várat és palotát, kolostort és templomegyütteseket is értik. A Fehérvár és a Buda név eltűnik Esztergom környékéről. Az Újváros, Német város elnevezés még néha feltűnik a metszeteken.
Az ország valamikori királyi székhelyének, fővárosának történelmi nevei a környékbeli települések Esztergom név alatt való egyesítésével mind az ismeretlenség homályába merültek.
– A függvény két valóságos, megtapasztalható dolog között fennálló, meghatározott irányú összefüggés, amelynek nyelvi megfogalmazása az adott összefüggés igazsága. De csak azé az egy összefüggésé! Ezért tilos a kiterjesztő értelmezése! (Mivel igazságfüggvény.)
– A szöveges függvénybe a VAGY segítségével lehet beiktatni a kizárt harmadik elvét. Pl. Vagy létezik a sötét anyag, vagy nem létezik, de harmadik lehetőség nincs. Ha létezik, akkor az éter létezik, és akkor a kozmológiai állandó bevezetésének szükségessége is az éter (mint közeg) létét bizonyítja. Ha viszont az éter nem létezik, akkor a sötét anyag sem létezhet, és akkor a kozmológiai állandónak sincs létjogosultsága.
– A szöveges függvény formában felírható komplex feltételezések csak akkor igazolandók, ha létezik valamelyik feltételnek ellentmondó tapasztalati tény. Amennyiben ilyen nincs, a feltételezés helyességét maga a hibátlan és teljes logikai összefüggés-rendszer bizonyítja.
– A matematika akkor működik jól, amikor konkrét mérhető dolgok között fennálló valódi (tapasztalati) összefüggések (m)értékének kiszámítására használják. Minden más esetben alkalmatlan eszköz, mert a matematikai számítások a valóságban elő nem fordulható, nem valós összefüggésekkel nem valós eredményre is vezethetnek. Ellenőrzési lehetőség hiányában a nem valós eredmények is egész elméletek alapjait vethetik meg. (Hisznek bennük, mert hibátlan, „egzakt” matematikai számítások eredményein alapulnak.) A matematikai egzaktsággal kezelhető szöveges függvény a dolgok logikáját vezeti vissza a matematikába a tisztán szimbolikus logika mellé, ezért abban ilyen hibák nem állhatnak elő.
– Az aranymetszés és a Fibonacci sorozat a természetes rendszerek alapösszefüggéseit testesítik meg; a rendszer részeinek egymáshoz, és az egészhez való természetes viszonyát (arányát, és formáját). Ebben az értelemben mindkettő a természet viszonyszáma. A bennük, és más természeti viszonyszámokban meghúzódó logika tehát nem az elvont matematika szimbolikus logikája, hanem a természetnek a dolgok logikájában kifejeződő rendszer (függvény) logikája. Az ember, ha ezt felismeri, a matematikát a természet összefüggéseinek feltárására használhatja, de ha nem, akkor a matematika csak a saját belső összefüggéseinek öncélú feltárására lesz alkalmas.
E felismerés hiányában tehát a matematikával csak olyan, nem valós világegyetemet lehet leírni. amely csupán néhány ponton egyezik a valóságos világgal. Ezért, valamint önmagába zártsága miatt zsákutca a szimbolikus matematika, amint azt Gödel nagyon helyesen felismerte.
A természetes matematika a természet egészének része. A szimbolikus matematika pedig a természetes matematika egyes összefüggéseire alapozott, zárt összefüggésrendszer, amely csak önmagát írja le. (A művelői úgy érzik, hogy egyre mélyebbre jutnak a matematika megismerésében, és nem veszik észre, hogy közben egyre távolabb kerülnek a valóságtól.) A szimbolikus matematika ezért még a rész és az egész viszonyában sem áll a természet matematikájával, noha egyes elemeik ugyanazok. Ez utóbbi miatt nehéz felismerni a szimbolikus matematika pótszer jellegét és haszontalanságát (önmagáért valóságát).
– Az arányok mindig függvények, tehát az aranymetszés is az. (Ha így teszek, akkor ilyen arány jön létre!) Az arányoknak azonban mindig természetes oka van, amely szintén függvénnyel írható le. Tehát leírható szöveges függvénnyel is. A logikai igazságfüggvény ezért alkalmas a függő változókat tartalmazó természeti jelenségek valós leképezésére, az okainak feltárására, és a változás irányának meghatározására. Ha minden természeti folyamatot a résztvevő elemek kölcsönhatásai alkotnak, akkor a folyamat ezek összefüggéseivel írható le. Mivel az összefüggések változókból, így az adott összefüggésben független változókból (ok) és függő változókból (okozat) állnak, az ok- okozati összefüggések is leírhatók szöveges függvénnyel.
Egészében tehát minden jelenség minden szükséges feltétele (elemei és azok elemi összefüggései), előfeltételei (okai), okozata, azaz következménye folyamatos szöveges logikai igazságfüggvény segítségével írható le a legtökéletesebben, mert a leírás nyelve eleve azonos a logikai folyamat (emberi gondolkodás) nyelvével. Ezzel pedig a szimbolikus nyelvre való áttétel, és az ebből eredő értelmezési és fordítási hibák mind kiküszöbölődnek.
A szöveges igazságfüggvényben szereplő ha-akkor kapcsolatról azonban tudni kell, hogy az nem azonos a feltételes mód ha-akkor kapcsolat-párjával. A feltételes mód ha-akkor kapcsolatával tartalmatlan kijelentések is tehetők, és lehetetlen feltételek is állíthatók, amely így nem lesz más, mint spekuláció. A folyamatos igazságfüggvény éppen fordítva működik. A már igazoltan létező (tapasztalati) feltételek közötti összefüggéseket rögzíti, és fűzi fel a végkövetkeztetés felé mutató, összefüggő sorozattá. (Nem következtetéslánc, hanem a feltételek és az összefüggések láncolata!) Így a folyamatos igazságfüggvény a pro és kontra bizonyítékokat rendszerré fűzi össze, amely a végső következtetés levonását segíti elő.
Mint ahogyan minden észlelés az emberi érzékelési képességtől függ, minden észlelt jelenség megértése is a megfigyelő (az ember) felfogási és megértési képességétől függ. Az észlelési képességeinket az elmúlt néhány évszázadban technikai eszközökkel jelentősen megnöveltük, de a saját felfogási és megértési képességünket (a logikát) nem nagyon fejlesztettük. A matematika az ember mesterséges, zárt logikáján alapuló szimbolikus következtetési rendszer, ezért korlátos. Mivel dolgokat figyelünk meg a világban, és a természetben, ezért a dolgok, a természet logikájának megértése irányában kellett volna fejlesztenünk a gondolkodásunkat is. Ezt eddig csak egyetlen ember végezte el a szöveges függvénynek, az emberi léptékű összefüggés-felismerést támogató és kezelő rendszernek a kifejlesztésével. A szöveges függvény gyakorlatilag korlátlanná teszi az ember felismerési, megértési, következtetési (logikai) képességeinek fejleszthetőségét.
– A függvénykapcsolatok arányának és irányának ábrázolására szolgálnak a koordináta-rendszerek. Az egyik ilyen a periodikus emelkedő spirálkoordináta rendszer. Egy másik a derékszögű síkkoordináta rendszer (Descartes), amely azonban a csak részösszefüggések (két elem összefüggése) ábrázolására alkalmas, az egészére nem. Az elemek periódusos rendszere is csak egyetlen spirálperióduson belül felállított, tökéletlen (egyetlen fenomenológiai összefüggésen alapuló) síkbeli ábrázolás.
– Ha tudjuk, hogy egy erő hátterében mindig az anyag mozgásának kell meghúzódnia, akkor ha egy hatást észlelünk, mindig egy erőt és az azt hordozó anyagi részecskét (közeget) is kell keresnünk akkor is, ha azt közvetlenül nem, csak hatásaiban észleljük.
Ahhoz, hogy a fenti összefüggés felismerése lehetséges legyen, a kémia, a fizika, a geometria, a csillagászat (színképelemzés) alapjaival kell olyan mértékig tisztában lenni, hogy az összefüggéseik (jelenségeik) összefüggése is látható legyen. Az ilyen összefüggések felismerői általában egy, vagy néhány összefüggést ismernek fel, és arra alapoznak rendszert, amely a tudományt előre viszi a fejlődésben. Az összes összefüggést, a rendszerek rendszerét azonban egy felismerési rendszer nélkül nem lehet felismerni. Én eddig több ezer ilyen és hasonló felismerésre jutottam a szöveges függvény logikai rendszerének segítségével, amely a velem született logikát emelte a rendszer szintjére. A felismeréseim közül több nem egyszerű összefüggés, hanem magára a természet rendszerére, azaz az összefüggések összefüggéseire vonatkozó felismerés. Csak ezek az igazán korszakalkotó meglátások, mert velük a világegyetem felépítése és működése érthető meg.
– Az egyes jelenségek leírásánál a létrejöttük minden olyan feltételét fel kell listázni, amely hiányában a jelenség nem jöhet létre, majd ezeket mind szöveges függvénybe kell rendezni. Ez a része a vizsgálatnak az elemzés és a fenomenológiai leírás. Csak ezután lehet megkezdeni a következtetések levonását.
– A függvénylogika alapelemei az elemi összefüggések különböző fajtái, amelyeket nem lehet, és ezért nem is szabad szimbólumokkal helyettesíteni! A szöveges függvénnyé alakítás előtt a szimbólumokat mindig fel kell oldani!
– A függvénylogika az elemi összefüggések logikája. Minden más logika következtetés-láncokkal működik, a függvénylogika viszont összefüggés láncokkal, amelyekből a következtetések csak a lánc végén vonhatók le. Ezért kimutatható vele, hogy a rendszerben melyik összefüggés nem elemi, és az hol van a szerkezetben, milyen téves következtetésre vezetett, annak mik voltak a hatásai, és hogy annak kiküszöbölésével milyen lenne a rendszer. Ezért a függvénylogika rendszerlogika is egyben! (Egy fordítva berakott tégla a falban milyen hibák sorozatát okozta a szerkezetben, és milyen lenne a fal a hiba nélkül.)
A matematikai logika különösen kitett ilyen logikai hibáknak, mert egyrészt a szimbólumok elfedik az összefüggések eredetét, másrészt mert kettőnél több függő változót nem képes kezelni. (Lásd: a három-test probléma.) A függvénylogika viszont akár millió függő változót is képes, mint elemi összefüggést egyszerre kezelni. Az emberi agy ezért képes olyan bonyolult helyzeteket is átlátni, mint a közlekedés soktest problémája, mert ezt a logikát használja. Enélkül tehát nem lehet valódi mesterséges intelligenciát sem fejleszteni!
Ilyen nem elemi, nem létező összefüggésen alapul pl. az a következtetés, hogy az elemi magok közötti, és az elemi részecskék közötti kötéseknek hosszúságuk van, pláne különböző hosszúságuk. Ráadásul olyan rácsszerkezetet alkotnak, amelyben a rács anyaga (részecske) a rácsháló keresztezési pontjaiban található, amely pontokat a nagy energiával rendelkező semmi ágai kötnek össze. Szöveges függvénybe foglalva azonnal kitűnik, hogy az elemi összefüggések irányát megfordították a valósághoz képest, tehát az elképzelés nem lehet a valóság helyes képe, azaz nem lehet igaz.
Ugyanilyen nem elemi összefüggésen alapul az a következtetés is, hogy a mag körül örvénylő, vagy keringő felhőként definiált elektronok állandó, azonos és mérhető kötési szögeket képesek kialakítani a molekulák között. (Az elemi függvénykapcsolat feltárása megmutatja, hogy a változást megengedő dinamikus és a stabilitást (mérhetőséget) biztosító statikus között nincs, és nem is lehet ilyen összefüggés.) De ilyen képzavar okozója az is, hogy a mozgásmennyiséget energia néven önálló entitásnak tekintik, amelyekkel külön lehet számolni. (Pedig könnyen belátható, hogy az energia nem választható el az anyagtól!) A származékos hatásokat pedig erőknek tekintik, méghozzá önálló erőknek, holott ezek mögött is az anyag valamilyen mozgásformája és mozgásmennyisége húzódik meg. (Ez utóbbiaknál az okozati összefüggés elemi összefüggéseit hagyták figyelmen kívül.)
– A függvénylogika alapját az elemi összefüggések képezik. Ezért mindig vizsgálni kell, hogy az adott összefüggés valóban elemi-e, vagy már következtetés útján előállított, származékos összefüggés. A származékos összefüggéseken (soros, következtetésről következtetésre felépülő logikai lánc) alapuló logikai műveletek a függvénylogikában nem alkalmazhatók!
– Alkalmazott logikai tanszéknek is kellene lennie minden egyetemen! A tantárgyat az első szemeszterben kellene felvennie mindenkinek. Ekkor nem záródna be az elme kapuja az ötödik év végére. (Nyitott elme tanszék lenne, ezért a formális és szimbolikus logikát nem is tanítaná! Azt a jog és a matematika keretében vehetnék fel a hallgatók. Az alkalmazott logika és az alkalmazott matematika a szöveges függvényen alapulna!)
– Newton a természetfilozófia matematikai alapjait akarta megvetni a Principiával. Legalább is a címéből ítélve. Még sincs benne egyetlen képlet sem, csak függvényszerűen, szövegesen megfogalmazott összefüggések! Ez a fajta logikai szöveges függvény az, amit következtetési rendszerként is lehet alkalmazni.
– A szöveges függvényen alapuló logika egy nem-lineáris következtetési rendszer. A logika többi ágához olyan a viszonya, mint az Eukleidesz-i geometria viszonya a Bolyai féle geometriához. Lényegében ugyanazt írják le, de más-más szemléletben. Azonban csak az egyik írja le helyesen a természetet, a másik mesterséges.
– Minden rendszer ha-akkor kapcsolatokkal leírható. A rendszer minden elemi összefüggése egy-egy ha-akkor kapcsolat. Az összefüggő részek ha – és ha–akkor – és akkor kapcsolattal írhatók le. Az alternatív lehetőségek (elágazások) ha-vagy ha-akkor kapcsolatot reprezentálnak. (A létező rendszerekben kizárt harmadik lehetőség nem fordul elő, mert már eliminálódott, amikor a rendszer létrejött!) Egy rendszer csak akkor írható le helyesen, ha minden korábbi leírásától eltekintünk, semmilyen axiomatikus állítást nem veszünk figyelembe, hanem az egész rendszert az alapjaitól újra leképezzük tapasztalati alapú függvény-kapcsolati rendszerben. A leírás tartalmazni fog független (feltétel nélkül igaz), és feltételesen igaz függvénykapcsolatokat attól függően, hogy az egyes elemi összefüggések valóságos (igazolt) tényt, vagy feltételesen igaz tényt rögzítenek. A rendszer egészének leírása már akkor is helyes (igaz) modellje lesz a valóságnak, amikor a feltételesen igaz (nem bizonyított) kapcsolatok száma kisebb, mint az összes kapcsolat fele.
– Ha minden szakterület minden gyakorlati fortélyát elemi összefüggések formájában, folyamatokra bontva rögzítünk, akkor semmilyen gyakorlati tudás nem veszhet el még egy világkatasztrófa során sem. Erre a felismerésre nem először jutott az ember. Valószínűleg erről szólnak a tudás megőrzéséről szóló legendáink. (Hermész Triszmegisztosz)
Az eddigiekben láthattunk már néhány példát a magyarság történelmének középkori és újkori meghamisítására, amelyeket megkíséreltünk a hamisítók által hagyott nyomok alapján kiigazítani. Ideje most már rátérnünk a hamisítás okainak és a hamisítók személyének, valamint a hamisítás középkori módjának feltárására is.
A magyarság középkori történelmének kül- és belföldi forrásainak ismeretében annyi első ránézésre is megállapítható, hogy – néhány kivételtől eltekintve – akkor még nem arról volt szó, hogy a magyarság szkíta-hun eredete helyébe valami mást, mondjuk türk vagy finnugor eredetet állítsanak. Egészen más akkoriban a hamisítás célja. Egyik cél az, hogy a magyarságnak a világhódító Atilla nevével fémjelzett, római kori európai felemelkedését ellensúlyozzák valami hasonlóan nagy gót-frank-német birodalmi múlt beillesztésével Atilla és a Magyar Királyság ideje közé.
A másik cél a pápaság képviselte katolikus egyház jelenlétének és főségének visszatolása a magyarság történelmében a lehető legkorábbi időpontra a magyarok közt kezdettől jelen levő szkíta őskereszténység, és a királyságban a kezdetektől domináló görög keleti egyház rovására. A harmadik cél ehhez kapcsolódik: a magyar katolikus egyház számára visszamenőleg biztosítani és igazolni már az oklevéltelen korban is olyan fejedelmi, királyi adományokat, amiket valójában a görög keleti egyház kapott, vagy esetleg nem is adományoztak senkinek.
Az első célt a sosemvolt Karoling birodalom területén alakult bencés kolostorok évkönyveinek a sosemvolt birodalom képzetes idejét fiktív személyekkel és eseményekkel kitöltő bejegyzéseivel oldották meg. Az évkönyvek bejegyzéseiben létrejött Nagy Károly régészetileg nyomtalan képzelt birodalma, amelynek ideje alatt Pannóniát és a Kárpát Medencét nem a magyarok vagy a hunok, hanem gótok, avarok, gepidák és más olyan népek lakják, akiket a Birodalom rendre legyőzött, hatalma alá vont. Erről azonban a Pannóniában, a Kárpát Medencében élő magyarok mit sem tudnak, mert ezek az írások a kolostorok zárt falai mögött maradnak. Sokkal később veszik majd csak hasznát, amikor a Magyar Királysággal szemben ezekre alapozott követelésekkel lépnek fel.
A második cél elérése már bonyolultabb. Amíg a nemzetségi szervezetben élő magyarok Atilla örökségeként fejedelmeikkel a nyugati népeket, hercegeikkel Bizáncot adóztatják, addig emlékeznek a történelmükre, nemzetségeik haditetteire, és nem fogadnák el a hamis történelmet a nyugati papoktól, vagy a pápától sem. Amíg a magyarok az istenüket nem félik, hanem tisztelik, és a fiatalságot a szkíta erkölcsre tanítják, addig nincs szükségük papokra, azokat el sem fogadnák. Náluk tehát nyugati típusú királyságot kell először létrehozni, csak azután lehet a hamisítást megkezdeni.
Erre akkor került sor, amikor az adóztatott népek nem csak papíron, hanem a valóságban is önálló országokká váltak, és elég erősek lettek ahhoz, hogy a magyar adóbehajtó hadjáratoknak ellenálljanak. Ezt nálunk a kalandozások korának nevezett korszak vége jelzi. Ekkorra azonban a görög-keleti egyház, amely sokkal toleránsabb a szkíta őskeresztény hittel szemben, mint a római, dominánsan jelen van a Kárpát medencében. Kolostoraikat, templomaikat országszerte megtalálni, még püspökségeket is szerveznek. A Kalocsai érsek a görög keleti egyház érseke! Elsőségük vitathatatlan.
A fejedelmet és családját, az erdélyi Gyulát görög papok keresztelik meg. Géza fejedelem az István nevet kapja, testvére Tar dux pedig a Mihály nevet. Géza fiát szintén István névre keresztelik. Tar fia Szár a keresztségben a László nevet kapja. Géza Veszprémvölgyben görög kolostort alapít. Aba a keresztségben a Sámuel nevet kapja és Feldebrőn görög templomot építtet, melynek altemplomába temetkezni kíván. A délvidék urai, a bizánci szomszéd féken tartói, a királyi hercegek rendre Kijevben vagy Bizáncban keresztelkednek, és feleséget is onnan választanak. Többnyire császári, uralkodói sarjakat, akik maguk is az ortodox hiten vannak.
Endre király Oroszkőn ortodox szerzeteseknek épít templomot és kolostort, és fiával oda is temetkezik. Visegrádon névrokona, Szent András, a keleti egyházat alapító ortodox szent tiszteletére alapít monostort. De görög templom áll Szávaszentdemeteren, Kisvárdán, Dunapentelén, Székesfehérváron, Marosváron, Oroszlámoson, Dömösön és még sok más helyen. A Bácsi és a Csanádi püspökség is görög.
Nézzük meg, hogy ebben a helyzetben mit tehet a pápa és a katolikus egyház. Papíroz! A pápa fiktív levelezést folytat a magyar királyokkal, és leveleiben inti őket a pápasághoz való hűségre, miközben egyháza még nincs is jelen az országban. Az Apostoli Kamara adójegyzékében, a Magyar Királyságban még 1192-ben is csak három – a pápának adózó – egyház szerepel! Az esztergomi keresztes ispotály, a Fehéri Keresztes Konvent és a Somogyvári Apátság. Pannonhalma nincs is közöttük, mert királyi alapítás és még nem bencés! III. Ince pápa még 1204-ben is arról panaszkodik egy levelében, hogy neki csak egy (Somogyvár), a görögöknek viszont sok monostoruk van Magyarországon.
A pápa „térítőket” küld az országba, de azok rendre leamortizálódnak, nem tudnak gyökeret verni. A királlyá lett hercegek nyugatról való feleségválasztási szokásával azért lassan terjed a római kereszténység is az uralkodók és a főurak körében. Az országon keresztül vezető, Rómába és a szentföldre menő zarándokutak mentén templomok is épülnek a zarándokok számára. Például Székesfehérváron. A magyar király azonban apostoli. Egyházalapítási és kinevezési joga van, nem a pápától kapta, hanem Atillától örökölte, és arról nem is hajlandó lemondani.
Ritkán ugyan, de a király is alapít nem görög egyházat. Az alapításhoz azonban ereklyék kellenek. De nem a pápától! A köztiszteletnek örvendő bencésekről a király (Szent László) is hallott a zarándokoktól. Ezért a nagyapja, Szár László emlékének őrzésére Somogyváron alapítani kívánt monostorba St. Gilles apátjától kér ereklyét és szerzeteseket. Megépíti számukra a monostort, és a rendnek adományozza. Erről szóló levelezésének emléke St. Gilles kolostorában fennmaradt. A saját nemzetségi monostorának és temetkezési helyének szánt Nagyváradra pedig Monte Cassino bencés apátjától kér ereklyét és szerzeteseket. Levele fennmaradt. (Reméljük nem hamis!) Ez a helyzet Szent László haláláig. Az eddigi királyokat nem az Esztergomi érsek koronázta, hanem három püspök, és nem is Székesfehérváron, hanem Albában.
És ekkor az egyház napja végre felvirradt. Szent László Álmos herceget szerette volna utódául, ezért Kálmánt papnak neveltette, és püspöki széket szánt neki Egerben. Kálmán azonban ez elől Lengyelországba szökött, de alig ért oda, már hívták is vissza. László ugyanis váratlanul meghalt, és noha mindenki úgy tudta, hogy Álmos az utóda, mégis Kálmánt koronázták királlyá. A különös az, hogy Álmos ebbe eleinte belenyugodott. Ezzel kezdődik valójában a történetünk a történelemhamisításról, a hamisítókról és módszereikről.
Miért fogadta el Álmos Kálmán királlyá koronázását? Mi győzhette meg arról, hogy László megmásította az akaratát? László már halott volt, nem lehetett megkérdezni. Nyilvánvalóan csak egyetlen dolog győzhette meg, egy írás! Egy olyan írás, amiben László közli vele, hogy ez az akarata. A szó elszáll, az írás megmarad! Ez a kulcsa a történelemhamisításnak. Ez különbözteti meg Kálmán király korát a korábbi királyokétól, az írás.
Ez az írás nem maradt fenn, de nem is kellett. Itt csupán egyetlen embert kellett meggyőzni, azt is csak arra a rövid időre, amíg Kálmánt megkoronázzák, és hatalmát megszilárdítja. A Képes krónika Kálmánt jelentéktelen külsejű, borzas, szőrös, félszemű, púpos, sánta és hebegő embernek írja le, aki azonban ravasz és tanulékony. Nyilván nem volt ennyire csúf, de gerincferdülése (scoliosisa) biztosan volt, aminek nyoma a székesfehérvári bazilikában megtalált csontvázán is jól látható. A jellemhiba, a született testi fogyatékosok alattomos ravaszsága őt sem kerülte el. A sors fintora, hogy ő az egyetlen királyi jelvényekkel megtalált, azonosítható királyunk, akit Székesfehérváron temettek.
Miért is a sors fintora? Azért, mert Alba helyett Székesfehérvárt, a székesfehérvári koronázást ő találta ki. No meg azt is, hogy csak az Esztergomi érsek általi koronázás a törvényes, és hogy a királyok Székesfehérvárra temetkeznek. Előtte egyetlen királyt sem temettek oda, de még esztergomi érsek sem volt. Ezzel azonban a katolikus egyház teljesen kizárta a görög egyházat a királyok közeléből. Nem tudjuk, hogy ki írta László nevében azt az írást, ami meggyőzte Álmost, hogy László Kálmánt tette meg örökösének, és azt sem tudjuk, hogy Kálmánnak volt-e köze hozzá, vagy távollétében az egyház valamelyik tagja önhatalmúlag cselekedett, de az biztos, hogy Kálmán belement a játékba, és attól kezdve nagyüzemben folyt a hamisítás, királyi segédlettel és parancsra.
De mit hamisítottak, ami a saját korában nem derült ki, viszont az egyháznak mégis azonnal hasznára volt? Mit írtak? Elsősorban a múltat meghamisító okleveleket, amelyek igazolták például, hogy a Szent Mártonnak szentelt pannonhalmi monostort már István király, és a bencéseknek alapította meg. Ehhez a pápa is kellett és a Cluny apátság cinkossága, ahonnan a bencés szerzeteseket küldték. A pápa 1104-ben jóváhagyja az alapítást, Clunyban pedig feljegyzés készül István király kéréséről az évkönyv megfelelő helyére. Kálmán király pedig „átírja” és pecsétjével látja el László király Pannonhalmai apátságnak Monte Cassino privilégiumait adományozó (sosemvolt) oklevelét, amihez még néhány birtokadományt is hozzáírnak utólag. Az addigi szerzeteseket királyi paranccsal kiebrudalják, és bencéseket tesznek a helyükbe. Máris van egy új egyházuk.
Az egyház tekintélyének és befolyásának növeléséhez viszont ereklyékre is szükség volt. Lehetőleg olyanok ereklyéire, akiket a magyarok is elfogadnak, mert már életükben szentként tisztelték őket. Nosza, elindítják a szentté avatási eljárásokat. Ehhez pedig elsőként meg kellett írni a leendő szentek legendáit. Úgy tudjuk, hogy már Szent László király kérte a pápától István király és Imre herceg, valamint két vértanú szentté avatását, de ezt valószínűleg nem ő, hanem a felesége kérte, mert László nem volt jóban a pápával. A pápa általánosságban, neveket nem említve engedélyt adott az arra érdemesek testének oltárra emelésére. (Hacsak ez is nem hamis!)
Mindenesetre, gőzerővel megkezdődik a leendő szentek legendáinak megírása. A legfontosabb Szent István király, mert vele lehet a magyarországi katolikus egyházat már a királyság kezdetére az államvallás letéteményeseként bebetonozni, azaz a görög egyházzal szemben – legalább papíron – hatalmas előnyre szert tenni. (Ne felejtsük, 1054-ben a két egyház riválisból egymás ellenségévé vált.) Azt bizonyosan tudjuk, hogy Istvánt 1083-ban, László idején nem avatták szentté, mert a pápa a Kálmán királynak írt levelében még boldog emlékezetű István királyként említi. Tehát Kálmán megíratja (háromszor is) István király legendáját, amelyből a Hartvik féle verzió lesz végül az elfogadható.
Közben az egyház, királyi támogatással, gőzerővel megkezdi az erőszakos térítést és a görög egyházak elfoglalását (Átépíteni ráérnek később is. Ezért van görög templom alapja igen sok katolikus templomnak!) Most zajlik le az az erőszakos térítés, amiért Istvánt is megrótta a pápa. Persze visszamenőleg és csak papíron! Ezt viszont a nép nehezen viseli. Különösen az új egyháznak fizetendő adót és a kötelező szolgáltatásokat. Megkezdődnek a „pogánylázadások”, amiket a király természetesen leveret. Ezeket utólag a krónikaíró papok I. András és Géza idejére visszadátumozva írják le később. Nehogy szó érje a ház elejét, a nekik oly kedves Kálmán királyt!
A lázadásoknak vértanúi is vannak, ami nem várt előnyös hozadék. Szentté lehet őket avatni! Ekkor hal meg valójában Gellért „püspök” is, akit az egyik elvett görög egyház püspökének neveznek ki papíron. Ő ugyanis Kálmán kortársa, nem Istváné! (Lásd korábbi írásunkat.) Megíratják az ő legendáját is.
Ekkor írják meg Szent László kiterjedt legendakörét is. Őt valóban már életében szentként tisztelte a nép. A nép a lovas-szentek sorába iktatta a tiszteletét Szent György, Szent Márton és Szent Mihály mellé, amint az az inkvizíció jegyzőkönyveiben fennmaradt. Legendás tettei szájról szájra jártak, csak le kellett jegyezni. De ez még mindig nem volt elég. A nagy előd Szent Királyok törvényeket is kell, hogy hátrahagyjanak. Nosza, megírják István, Endre, László és Kálmán törvényeit. Nem sok a különbség közöttük, csak annyi, hogy az utolsóknak már döntő része az egyház tiszteletéről, járandóságainak megadásáról és hatalmának kiterjesztéséről szól. A törvények tehát elsősorban az egyháznak kedveznek. István király szájába még intelmeket is adnak a szintén szentnek szánt Imre herceg számára.
Közben a királlyal szerveztetik a katolikus egyház szervezetét. Megalakíttatják vele az Esztergomi érsekséget, a nyitrai dukátus területét kijelölve érseki egyházmegyének. A Dunántúlon és Egerben öt püspökséget sikerül szervezniük. A Kalocsai érsekséggel és a hozzá csatolt Bihari és Bácsi görög püspökséggel egyelőre nem tudnak mit kezdeni. Azok ugyanis a délvidék ura, Álmos herceg területén, annak fennhatósága alatt vannak. Annyit mindenesetre megtesznek, hogy biztosítják az Esztergomi érsek főségét a Kalocsai érsek felett, főként a királykoronázás törvényességének az Esztergomi érsekhez, és a helyszínének Székesfehérvárhoz rendelésével.
Álmos herceg léte nagy akadály az egyházszervező és hamisító munkában. A papok áskálódnak ellene, és viszályt szítanak közte és a király között. Álmos végül valahogyan rájön, hogy hamis a baba, neki kellett volna királynak lennie, csak ettől orvul elütötték. Az egyház erőszakos terjeszkedését sem nézi jó szemmel, különösen mert az ország katonai vezetőjeként neki kell levernie az emiatt kitört lázadást.
Kálmán Géza királynak az első feleségétől Zsófiától, még hercegként született fia. Géza azonban 1074-ben újra nősül, és elveszi Szünadénét, a bizánci császár lányát. Álmos már királyfiként születik 1075-ben. Apja 1077-es halála után László keze alatt királyfiként nevelkedik. Kámán csak a féltestvére. Álmos egyenes jellemében nagybátyjára, Lászlóra hasonlít. A turpisság kiderülése után közte és Kálmán között ugyan ellenségeskedés támad, majdnem csatába is keverednek, de Álmos végül enged. Amikor helyzete tarthatatlanná válik, zarándokútra megy Jeruzsálembe. Anyja bizánci császári sarj, útközben Bizáncban rokonként fogadják. Nem tudni pontosan, de a zarándokútról valószínűleg magával hozza Antiochiai szent Margit, akkor még csak ortodox szent valamilyen ereklyéjét.
Álmos csak hazatértekor szembesül azzal a ténnyel, hogy Kálmán a távollétét arra használta ki, hogy elvette tőle a dukátust. Ő már nem valódi, hanem csupán címzetes herceg. Az egyház már meg is kezdte a görög rítusú templomok átvételét a dukátusban is. Ekkor tör ki a második „pogánylázadás”, amit Kálmán már maga kénytelen leveretni.
Álmos egyelőre nem tehet semmit, ezért más elfoglaltság után néz. Lehet, hogy szándékosan, a görög egyház rovására terjeszkedő katolikus egyházat megcsúfolandó, a frissen létrehozott Esztergomi érsekség orra elé Dömösön görög rítusú kolostort alapít Szent Margit tiszteletére. Ennek altemplomában helyezik el a zarándokok által látogatható (két lejárata miatt átjárható az altemplom) módon az ereklyét. Álmos a kolostort a saját temetkezési helyének is szánja. A görög papok a templomot és a kolostort tartják fenn, a remeték pedig Dömössel szemben, a Duna túlpartján, az Ördöglyukának nevezett barlangkolostorban élnek, amit még I. Endre király idején létesítettek a visegrádi Szent András monostor remetéi.
Eközben az egyház kiterjedt levelezést folytat azokkal a nyugati egyházi központokkal, ahol az évkönyveket írják. Ne felejtsük el, hogy ekkor folyik a pápák és a császár között az invesztitúra harc, ezért ott is nagy arányban folyik a történelemhamisítás a pápaság javára- Így az évkönyvekbe a megfelelő helyekre rendre bekerülnek a magyarországi hamisításokat támogató rövid feljegyzések. Ezek ugyan nem mindig pontosak, de a történészek még ennek is örülnek, mert van min csámcsogni, van miről értekezni: kinek van igaza, melyik fél téved. Mindezt anélkül, hogy az inkonzisztenciákból és anakronizmusokból kiterjedt történelemhamisításra következtetnének. Nem látják a fától az erdőt.
Végül, de nem utolsó sorban a nagy műre felkerül a korona. Kálmán királyunk, akit a nép Könyvesnek nevez, megíratja a ránk nem maradt, a történészek által csak sejtett, Ősgesztának nevezett első Krónikát a magyarok cselekedeteiről a saját koráig. Ennek a célja az, hogy igazolja a legendák és a kitalált kronológia (átrendezett eseménysor) hitelességét. Ez a krónika lesz az alapja a későbbi királyok tetteit is megörökítő többi krónikának, amelyek feladata nem utolsó sorban az, hogy korrigálják azokat az inkonzisztenciákat, amelyekre időközben fény derült, s amelyek leleplezhetik az utókor előtt a Nagy Mű hamis voltát. Ez az idő múlásával egyre kevésbé sikerül nekik. Olyan sok hibát vétettek, hogy még ma is tetten érhető a turpisság. Ezért vitatják joggal a történészek krónikáink hitelességét, és ezért találnak oly sok hamis oklevelet a diplomatikusok az első királyaink idejéből. És ezért kerülhetett sor ennek az írásnak a létrejöttére is.
Végül, de nem utolsó sorban: Könyves Kálmánt a krónikák szerint azért nevezték így, mert könyvei voltak, mint a püspököknek, és azokból imádkozott. Most, hogy magunk előtt látjuk, hogy valójában mit is tett, korrigálnunk kell ezt a véleményt. Azért volt Könyves, mert egész uralkodása alatt könyveket íratott! Se előtte, se utána egyetlen Árpád-házi királyunk sem tett ilyet. Ő vetette meg az alapját – a katolikus egyház hathatós közreműködésével – a mai hamis történelemtudatunknak.
De meg is bűnhődött érte! Szeretett egyháza a közös hamisításuk igazolásául őt temette el abba a székesfehérvári bazilikába, olcsó, rossz ezüst királyi felségjelekkel, amelyikben az általa kreált legendás Szent Istvánnak kellett volna csodás sírban nyugodnia. Neki azonban jeltelen sír jutott. Lehet, hogy tervezték a szentté avatását, mert Rogerius mester Siralmas énekében a szentté avatott királyok sorában említi a nevét, de erre nem került sor. Ha jól belegondolunk, nem is avathatták szentté, hiszen nem tett semmit! Amit viszont tett, felbecsülhetetlen értékűt az egyház számára, azért nem avathatták szentté. Hiszen akkor mindezt el kellett volna mondani róla!
Kálmán segítségével azonban a katolikus egyház megkezdhette azt a romboló munkát, amely végül egyeduralmának elnyeréséhez vezetett. Száz éven belül a katolikus egyház eltüntette a görög befolyás minden nyomát, katolikus templomokká alakítva a görög templomokat. De szisztematikusan eltüntették a szkíta-őskeresztény népi vallás minden nyomát is, amelyet majd az inkvizíció fejez be véglegesen. Száz éven belül a katolikus egyház kezébe került az állami közigazgatás szinte teljes egésze. Az írás monopóliuma az egyházi hiteles helyek, a káptalanok kezére juttatta a világiak minden ügylete feletti felügyeletet. Ezzel elképzelhetetlenül hatalmas birtokokra tett szert az egyház. II. Endre korában még a király sójövedelmét,, sómonopóliumát is megszerezték pápai segítséggel (kiközösítés). És természetesen, a történelemhamisítást azóta is folytatják.
Hát, egyelőre ennyit sikerült kihüvelyezni a hamisítók által az írásokban hátrahagyott nyomokból.
