Morfológiai modellezés

A morfológiai modellezés egy gyakorlati módszer, amely a tudomány eredményei alapján, a rendszerlogika és az alaktani illeszkedés összefüggéseinek alkalmazásával értelmezi újra a világ jelenségeit és elkészíti azok valósághű modelljét. Ezekból a rendszerlogika segítségével létrehozható a Dinamikus Univerzum Morfológiai Modellje. Mottó: Minél többet hivatkozol mások gondolataira, neked annál kevesebb saját gondolatod lesz.

A testünk, az élet és az egészség, ahogy még soha nem láttad.

Gondoljunk csak bele mélyebben, hogy hogyan is élünk! Tegyük félre most a latin és görög szakkifejezésekkel csak a nem-tudást leplező kacifántos tudományos megközelítéseket, amivel nap-mint-nap tömik a fejünket, és vegyük elő a józan paraszti eszünket.

Először is, képzeljünk magunk elé egy lelakott, felújításra váró épületet, amelyen éppen dolgoznak a munkások. A felmérés szerint ki kell javítani az elektromos vezetékeket, a világító testeket, a csatornát, a vízvezetéket, a vakolatot, a tetőborítást, a tetőszerkezetet, a festést, a kéményeket, a padlóburkolatot, az ablakokat, az ajtókat, a fűtést, a vízmelegítőt. Fel kell újítani a bútorokat, a karnisokat, zárakat, kilincseket, csaptelepeket, kádat, mosdót, mosógépet, a hűtőszekrényt, a vízszivattyút, stb. Tehát szinte mindent, ami az évek során a használatban megkopott.

Tegyük fel, hogy minden javításhoz mindig időben a rendelkezésünkre áll a megfelelő szakember, szerszám és alapanyag. Még ekkor is arra kell számítanunk, hogy elég hosszú időbe fog telni az összes javítás elvégzése. Természetesen kevesebbe, mint amennyi idő alatt lelaktuk az épületet, de azért hosszú időbe. Még akkor is hosszú idő kellene, ha mindent újra tudnánk cserélni, de nem tudunk. Ezért választottuk a sorozatos javítást. És persze a javítás ideje alatt is laknunk kell valahol, a főbb funkcióknak tehát, végig működniük kell.

Józan paraszti ésszel tudjuk, hogy a javításoknak is van egy ésszerű sorrendje. Van, amit addig el sem lehet elkezdeni, ameddig egy másikat be nem fejeztek. Nem jöhet a festő falat festeni, amíg be nem vakolták, és az meg nem száradt. És persze az is akadályozza a munkálatokat, hogy mi addig is benne lakunk az épületben, amíg a javítások folynak. Legfeljebb rövid időre eshet ki egy-egy fontos funkciója a lakásnak. De még a környezet is beleszól a dolgok ütemezésébe. Nem tanácsos tető nélkül nekimenni az esős ősznek, vagy a havas télnek. De jó ablakok, ajtók és fűtés nélkül sem.

És most képzeljük el, hogy ez a lakás a testünk! Nem, ne is képzeljük el, hanem ismerjük fel józan paraszti ésszel, hogy az is ilyen! Sőt, a testünk ennél is bonyolultabb, de az életünk során ugyanígy „lelakjuk”. És akkor tegyük fel a kérdést józan paraszti ésszel: hogyan képzelheti bárki is, hogy létezik olyan anyag, gyógyszer, csodaszer, pirula, amelyet egyszerre, egyetlen alkalommal bevéve, az egészségünk, sőt, még a fiatalságunk is egy-csapásra helyreáll. Ugye, hogy könnyen belátható: nem létezhet ilyen csodaszer!

Akkor mégis miért reménykedik mindenki ilyenben? Miért hiszik el sokan nagy-tudásúnak mondott orvosnak, természetgyógyásznak, spirituális mesternek, prófétának kikiáltott valakiknek, hogy ez lehetséges? Szerintem azért, mert nem gondoltak még soha bele, hogy mi is az élet, és hogy mik is vagyunk valójában, de vágynak az egészségre, amit kívülről, mástól remélnek, nem pedig önmaguktól. Mert nem ismerik önmagukat!

Ezt a kérdést, a testünket, az életünket és egészségünket fogjuk most körüljárni a felújításra váró épület párhuzamos példáján keresztül, hogy megismerjük önmagunkat, legalább egy kicsit.

Folytassuk ott, hogy a felújításhoz ütemezetten érkeznek a szükséges anyagok, és folyamatosan szállítják oda a beépítésüket végző munkásokat is a szerszámaikkal együtt. Ez az ideális állapot. Legalábbis ez lenne. De soha nem ez történik a gyakorlatban. Mindig hiányzik valaki, vagy valami. Egy munkás, egy segéderő, egy szerszám, vagy éppen egy anyag. Valamire mindig várni kell. És ez sajnos így van a testünk javítása esetében is. Nap mint nap!

Feleltessük most meg az építőanyagokat azoknak a tápanyagoknak, amiket naponta megeszünk, a baktériumainkat és gombáinkat azoknak a munkásoknak, akik az anyagokat megformálják, lebontják, átalakítják, a szerszámaikat pedig a vitaminoknak, amelyek az átalakított tápanyagok beépülését, hasznosulását segítik. És hol vannak a savak és az enzimek, kérdezhetné a tanult elme. Ott vannak azok is, de csak a munkások jólététét, a baktériumaink ideális munkakörnyezetét hozzák létre. Azaz a szerepük: a védőital, védőkesztyű, védősisak, a pihenőhely és a sör meg a kávé biztosítása a munkásoknak. Nem ők dolgoznak.

Mielőtt továbblépnénk, feleltessük meg a testünk alkotórészeit is az épület, a lakás megfelelő részeinek. Az alapot a csontjaink alkotják, ami csontsejteket jelent. Arra „szerződött”, és annak megfelelően átalakult sejtek csoportját, amelyek végzik az egész test hordozását. Persze, nem egyedül. Szerződésben vannak az ínsejtekkel, amelyek az izomsejtekkel is szerződésben vannak, hogy őket a csontokhoz kötik. Ők is a saját feladatuk elvégzéséhez szükséges legmegfelelőbb alakot és összetételt „viselik”. Ők a falak és a malter, ami a téglákat összeköti egymással és az alappal. (Ha úgy vesszük, a falainkban levő téglák is „szerződésben” vannak egymással, hogy együtt alkotják a falat!) A csontsejtek még megfeleltethetők a tetőszerkezet és a födém gerendáinak is, hiszen azoknak is hordozó szerepük van. Igaz, anyagukban kicsit másak, mint az alap, de hiszen a csontjaink sem mindenütt ugyanolyan szerkezetűek.

A falakat kívülről és belülről borító vakolat, az időjárás ellen védő vízhatlan tetőfedő anyag, és a padlózat a bőrünknek felel meg. A külső bőrünk az időjárás viszontagságai, és az idegen, nem saját baktériumok támadása ellen véd bennünket. Sok fajta sejtből áll, mert réteges, és mindegyiknek megvan a saját funkciója. Az egyik a zártságot, a másik a rugalmasságot, a harmadik az érzékenységet, egy-egy a nedvességet, a párolgást, és sókiválasztást szolgálja, és még sorolhatnám. De mind együtt a védelmünkre szerződött. Összefüggő ütésálló, saválló, hőálló, vízhatlan és sugárzás elnyelő takarót alkotnak a testünkön. A hámsejtek sem egyedül dolgoznak. Lakást és élelmet adnak a bőrben élő saját baktériumainknak, amelyek az immunrendszerünk első vonalát alkotják. Ők a biztonsági őreink, a házőrző kutyáink, akik idegent nem engednek a bőrünkön megtelepedni. Már ha jól tartjuk, és nem sanyargatjuk, vagy öljük meg őket agresszív „fertőtlenítő” szerekkel naponta!

De a hámsejtjeink nem csak kívül, hanem belül is borítják a testünket, a táp-, a légző- és a kiválasztó csatornáinkat is. Ott is baktériumokkal és gombákkal közösen látják el a feladatukat. Szakosodott hámsejtjeink részt vesznek a víz és a tápanyagok testünkbe jutattásában és a baktériumainkat segítő anyagaink kiválasztásában is. Ilyenkor féligáteresztő hártyaként is működnek.

A lakásunk belső vízvezetékeinek az ereink és más folyadékcsatornáink (húgycső, vesevezeték, nyirokerek, stb.) felelnek meg. A lakásétól eltérően ezek nem merev, egyenes csövek, hanem rugalmas falú, üresen lapos, csavarodott vezetékek. Nem véletlenül! Ők ugyanis tudják, hogy a víz (a Földön minden folyadék víz és vízben oldott anyag!) hogyan szeret menni a legkisebb energia-befektetéssel. Nem, nem igaz, nem is ők tudják! A víz „tudja”, ők csak követik, és felveszik azt a formát, ahogyan a víz menni szeret.

Az erek elérnek a test minden részébe, minden sejthez. Ott már valójában nem is erek, csak a sejtek közötti réseken mozog (mert ott már nem is folyik) a vér, ami ott már inkább testfolyadék. Olyan ez, mintha az utak hálózata egyre kisebb ösvényekre, lovas, gyalogos, kutya, macska, egér, bogár, hangya ösvényekre szűkülne le. És a rendszer zárt. A folyadék a sejtek közül újra visszajut az erekbe, de most már az elmenő erekbe, amelyek más útvonalat követnek, mint azok, amelyiken a folyadék a sejtekhez eljutott. Olyan ez, mintha a lakásunkban a vízvezeték minden téglához, gerendához és cseréphez eljutna, és nem csak vizet, de visszafelé mosogatóvizet is szállítana.

A lakás keringető szivattyújának a szív felel meg a testünkben. Benne izom, ín, ér, hám és egyéb sejtek működnek együtt, szerződés szerint. Az erek legnagyobbjai csatlakoznak bele. Ez a szivattyú nyomja ki a vért a sejtekhez, és ennek a nyomása nyomja vissza a testfolyadékot a visszatérő erek hálózatába is. De mi a vér szerepe a testben? Ő az a szolgáló, aki a konyhában előkészített ételt mindenki számára kiszállítja, de ő viszi az oxigént is, a tüdőből, amivel a sejtek az ételt megemészthetik.

A tüdő, ami nem más, mint egy erekkel behálózott, hámsejtekből álló zsák, a lakás szellőztetését szolgálja, tehát bukóablak. Kiengedi az elhasznált levegőt, és beengedi a frisset. De ő sem egyedül dolgozik, izmok, inak (rekeszizom), hámsejtek és csontok (bordák) együttműködésében végzi a feladatát. A féligáteresztő rendszer befelé a friss, kifelé csak a használt gázokat engedi át.

Többnyire egy-irányban működik azonban a kiválasztó rendszerünk minden tagja. A vese, a máj, és más mirigyek. A vérből bizonyos anyagok kiszűrésére és ártalmatlanítására szakosodott sejtekből állnak. Hozzájuk is minden a vérárammal kerül. Nem csak a munkájukhoz, hanem saját sejtjeik javításához szükséges anyagok is. Ők a védelmi mechanizmusunk egyik eleme. Nem engedik, hogy belefulladjunk a saját végtermékünkbe, vagy az megmérgezzen minket. Ők a házban a lefolyók előtti szűrő és bűzelzáró szerepét töltik be. A testben nemkívánatos anyagokat azokba a csatornákba ürítik, ahova azok valók. (Ne felejtsük el, hogy a testünkben köráramlás van, tehát kiválasztás nélkül ezek az anyagok visszakerülnének a tiszta, „ivóvíz” rendszerbe!)

Utoljára hagytuk a tápcsatornát és az emésztőrendszert, mert ez a mindennapi életünk és egészségünk kulcsa. Minden eddig említett szerv és működés ehhez kapcsolódik. Ezért a továbbiakban már csak ennek működésével fogunk foglalkozni.

A tápcsatornánk és emésztőrendszerünk a szánkkal kezdődik, ez a lakásunk kapuja, vagy bejárati ajtaja. Ezen keresztül jut be minden, a levegő kivételével a lakásunkba, a testünkbe. De a levegő ezen is bejöhet, ahogyan be is jön mindkét rendszerben. Józan paraszti ésszel belátható, hogy minden attól függ a lakásunkban és a testünkben is, hogy mit viszünk be az ajtón, a szánkon keresztül, és mit viszünk ki ebből, ami megmaradt. Minden egyéb ugyanis bent marad, ha kell, ha nem. (A lakásból általában a szemetet is az ajtón keresztül visszük ki, ezért most egy olyan lakást képzeljünk el, amelyikben a WC lefolyón kívül van még szemétledobó is.) A testünkben, normális esetben ugyanis egyirányú a bevitt anyagok forgalma. A szánkon megy be, a végbélnyíláson távozik. (kivéve, ha hányunk.)

A tápcsatornánk ugyanolyan cső, mint az ereink. Ugyanúgy rugalmas falú, üresen lapos, testünkhöz képest nagyon hosszú girbegurba csőrendszer, rajta a nyelőcső alatt egy nagyobb kiöblösödéssel, zsákkal. Ez a gyomor. A gyomor után a vékonybél és vastagbél rendszere következik, amelyen az emésztés, a felszívás, a vízkivonás és az ürítés is zajlik. Eddig tehát a testünkről, a szerkezetről volt szó, de jó ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül a „saját” testünkben!

Ugyanúgy, mint a bőrünk, és minden külvilágra nyíló testüregünk esetében, a tápcsatorna belsejének felszínét (Ami valójában a testünkön kívül van!), teljes hosszában velünk kölcsönösen előnyös alapon együtt élő és együttműködő baktériumok és gombák lakják. Valósággal bele vannak horgonyozva a beleink hámrétegébe, amely a bélbolyhok miatt elképesztően hatalmas felületű. Olyan, mintha a lakásunk belül nagyobb lenne, mint kívül. És így is van. Az alapterület lehet, csak 50 m2, de belül, a sok-sok réteges gyűrődés miatt egy sportpályánál is nagyobb lehet a kihasznált felület.

Ezeket a baktérium és gombafajtákat, amik bennünk élnek, valójában a szüleinktől kapjuk, de életünk során minden társunkkal megosztjuk, és ők is az övéket velünk, tehát ez életünk során változik is. Ezért, az együtt élő emberek egymás baktériumait, gombáit már betegség nélkül elviselik. Az egész lakásuk ezekkel van tele, ezért idegen baktériumot onnan nem tudnak összeszedni. Csak a külvilágból, más emberektől jöhet be olyan, ami számukra ártalmas lehet.

Ezek a velünk együtt élő élőlények azért nagyon fontosak a számunkra, mert ők az elsődleges védelmi vonalunk más baktériumok és gombák támadása ellen. Egyszerűen nem engednek másokat megtelepedni a tápcsatornánkban azzal, hogy ők töltik ki a jó élelemszerző helyet. Odahorgonyozták magukat. Ezért mi őket etetjük, amikor eszünk, és ők etetnek minket az általuk lebontott tápanyaggal. Mi NEM EMÉSZTÜNK! Ők emésztenek helyettünk. A mi baktériumaink tehát jól tápláltak, ezért nem engednek senkit a jó helynek a közelébe sem. Pedig az étellel nagyon sok másfajta baktérium és gomba is bejut.

De mit is jelent a kölcsönösen előnyös ebben az esetben. Ki mit ad a másiknak? Hááát… A testünk adja a helyet, a baktériumok életéhez szükséges környezeti feltételeket (pH, nedvesség, állandó hőmérséklet), a jólétükhöz szükséges, bőséges és rendszeres táplálékot. (Máshol nincs ennyi kaja, és az ellátás sem rendszeres!) Ők pedig felvehető formába alakított tápanyagot adnak nekünk, amit már fel tudunk szívni, és védelmet nyújtanak minden más baktérium és gomba ellen, akikkel nincs együttműködési megállapodásunk, ezért megbetegednénk tőlük. Ráadásul egymást is kordában tartják. Nem engedik, hogy egyik, vagy másik gombafaj túlzottan elszaporodjon, ami megint minket betegítene meg. Pl. Baktériumok tartják kordában a Candida bennünk élő fajtáit, ami ha eluralkodik, cukorfüggővé képes tenni az embert, és cukormegvonás megvonás esetén még ál-cukorbetegség tüneteit is képes produkálni.

De mi is történik, amikor eszünk, és azt hisszük, hogy emésztünk? Minden ételünkben azok a baktériumok és gombák élnek, amelyek azt le tudják bontani. Ezeket visszük be a tápcsatornánkba az étellel, ahol azok találkoznak a bennünk élő fajokkal. Ezek többsége megfér egymással, mert közösen emésztik az ételt. A külsők előbb olyanná emésztik, amilyet a belsők tápanyagként tudnak használni. Az emésztés végén a tápanyaggal érkezettek ki is ürülnek a végbélen keresztül. Maradni senki új nem marad. Hacsak! Hacsak, nem volt ott egy üres terület, amit még a sajátjaink nem foglaltak el. Például azért, mert antibiotikummal kiirtottuk őket, vagy lecsökkentettük a számukat annyira, hogy nem tudnak ellenállni a nagy számban újonnan érkezetteknek.

Vagy esetleg idegen környezetben olyan baktériumokkal találkoztunk, amelyekkel eddig nem. Ezekre nem lehet a bélflóránk felkészülve, így előfordulhat, hogy vesztesen kerül ki a versenyből. Szerencsés esetben ilyenkor csak a bélflóránk összetétele változik meg némileg, legfeljebb attól kezdve más ételeket fogunk jobban kedvelni, mint addig. Rosszabb esetben az addigi egyensúly megbomlik a saját bélflóránkon belül, mert egy agresszívan terjeszkedő fajt fogtunk be, és megbetegszünk. (Amit megint csak antibiotikummal „gyógyítanak”, azaz ölik a saját bélflóránkat is, így nem tudunk hatékonyan védekezni.) De nézzük azt, amikor nincs baj.

Tehát, az emésztőrendszerünkben ott van a saját, jól bejáratott, hozzánk szokott, együttműködő bélflóránk, és várja, hogy enni adjunk neki. Sőt! Nem csak hogy várja, de kéri is. A saját belső hírvivő idegi és hormonális szabályzó rendszerünket használva jelzi nekünk, hogy ennie kellene. Neki, nem nekünk. Ekkor és ezért érezzük, hogy éhesek vagyunk. Ez még nem a mi saját sejtjeink éhsége, hanem „csak” a bélflóráé. A saját sejtjeink csak akkor jeleznek éhséget, ha már éhezünk! Vagy akkor, ha valamire éheznek, mert azt már hosszú ideje nem adtunk nekik.

Az éhségérzetre a gyerekkorunkban, a testünk fokozatos megtapasztalása során kialakult sztereotip választ adjuk, azaz eszünk. Ami éppen van, vagy amit kapunk. Ez rendben is van, mert az ételből a bélflóra által lebontott és nekünk átadott anyagok elsősorban a testünk működtetéséhez és a bélflóránk megfelelő körülményeinek fenntartásához (állandó testhőmérséklet) kellenek. Ahhoz pedig elegendő szénhidrát, némi fehérje és zsír is. Erre mondjuk azt, hogy energiát kapunk az ételből.

Igen ám, de gondoljunk csak vissza a házjavítás példánkra. Nem csak fűteni kell és működtetni, hanem karbantartani és javítani is. Ahhoz pedig nem csak energia és működtető tápanyag, hanem javításhoz szükséges anyag is kell. Ráadásul a megfelelő időben, a megfelelő mennyiségben és még a megfelelő arányban is kell lennie ahhoz, hogy használni tudják az elhasználódó sejtjeink. Ezeket hívjuk ásványi anyagoknak.

Szerencsére az ételekben – jó esetben – ezek is benne vannak, ha nem egyoldalúan táplálkozunk hosszú ideig, és ha nem mű ételeket eszünk, amelyekben nincsenek benne. Gondoljuk csak el, hogy mennyiféle funkciót ellátó sejtünk van. Ezek mindegyikének megvan a maga különleges összetételű ásványi anyag igénye. Ezt kellene nekünk mindig biztosítani. Belátható, hogy ez tudatosan nem megy, mert még ma sem ismerjük annyira a testünket, hogy ezt megtehessük. Amikor azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk, hogy mi kell neki, mint ő maga, na, akkor bizonyosan tévedünk. A szervezetünk, a sejtjeink nem „gondolkodnak” vitaminokban, kalciumban, nátriumban és káliumban, csak érzik, hogy nekik mi kell. És ezt meg is mondják, csak mi már egy ideje egyáltalán nem figyelünk oda rájuk.

Pedig megvan hozzá mindenünk, csak hagytuk elkorcsosulni. Az orrunk megmondja, hogy melyik étel ehető, melyik nem. A testünkkel együtt felnövő, és azt legjobban ismerő lelkünk pedig hozzáteszi, hogy azt éppen akarjuk-e megenni. (Rá is érdemes odafigyelni!) Ha ez nem elég, akkor megkóstoljuk, és ha az íz-érzékelőink is azt mondják, hogy nem csak ehető, de jó is, és még a lelkünk is rábólint, akkor megehetjük. De mi már nem így választjuk ki az ételeinket. Sőt, ma már az illat és az íz mögött nem biztos, hogy ott van a szokásos belső tartalom is, amihez ezek eredetileg kapcsolódnak. Sok mesterséges ételt eszünk, amihez kedvelt illatokat és ízeket rendeltek hozzá, amik egyébként nem lennének benne. De nem csak a mesterséges ételekkel van gond, hanem a természetesekkel is.

A vadon termő és termesztett növények mindegyike a talajt és a vizet használja tápanyag és ásványi anyag forrásul. A talaj azonban fokozatosan kimerül, nincs mindenből utánpótlása, amióta a szerves trágyázás és a termőföld parlagon hagyása megszűnt. A műtrágyák csak igen keveset pótolnak ebből, és csak annyit, amennyi az évi növedéknek elég. Egy jó állapotú talajból 70-80 féle ásványi anyagot vehet fel a növény, a kimerültből jóval kevesebbet. De mennyit tud felvenni a vízkultúrás termesztésben a tápoldatból, amelyik maximum 7-8 féle elemet tartalmaz, ráadásul nem is biztos, hogy abban a formában, ahogy felvehető lenne? Szinte semmit! Márpedig sok helyen már csak ilyen paradicsom, saláta, stb. kapható. A jó öreg megbízható ízérzékelésünk ezt meg is mondja. Ízetlenek! De mi azért esszük, mert „abban van a vitamin”. Hát, nincs benne!

Ugyanez a helyzet az állatok húsával is. Már nem legelnek, nem talajban termett növényeket esznek, életükben nem láttak napot, ezért bennük sincs már meg mindaz, amivel az ember a szervezetét javíthatná. Az állatok is ugyanazokkal a civilizációs betegségekkel küszködnek, mint az emberek. Kivéve talán a vaddisznót, mert az még ma is erdei szűzföldet turkál. De annak a húsához viszonylag ritkán jutunk hozzá.

Adva van tehát egy helyzet: van elég táplálékunk, rendszeresen tudunk enni, csak éppen sokféle dolog hiányzik belőle, amire a sejtjeink önjavításához szükséges lenne. Ha ez az állapot hosszú ideig tart, a sejtjeink akármennyire jóllakottak is, éhezni kezdenek. Azokra az ásványi anyagokra éheznek, amelyek az ételekből hiányoznak. Ezt jelezni is kezdik. A bélflóránk evés során, valamikor a megkezdésétől számított 20 perc környékén jelezni kezdik a testünknek, hogy elég, ne többet. Ekkor érezzük azt, hogy jóllaktunk, és abba is hagyjuk az evést. Ez a normális eset. Elkezdődik az étel lebontása, majd lassan megindul a felszívódás is. És ekkor üt be a krach.

Képzeljük el, hogy a sejtjeink, mint jó munkások, szerszámmal a kézben várják, hogy a sürgős javításhoz, építéshez szükséges anyagok megérkezzenek. És mivel találják magukat szembe? Megint jött sok tégla, cserép, víz meg homok, de már megint nem küldtek se meszet, se cementet, se vödröt, se vakolókanalat, pedig már hányszor kérték. Mit tudnak tenni? Kötelességszerűen elrakják az érkezett anyagokat, PEDIG MÁR ALIG FÉRNEK EL TŐLE, de kidobni nem lehet, mert még majd szükség lehet rá, amikor esetleg semmit nem küldenek. Erre vannak beállva, mert nem bízhatnak meg se a művezetőben, se a mérnökben. Számítanak már rá, de azért nem hagyják szó nélkül!

Evés után egy-két órával újra elkezdjük érezni, hogy éhesek vagyunk, pedig még majdnem tele a hasunk. Ez már a testünk sejtjeinek jelzése, hogy nem kapták meg, amit kértek, nem a bélflóránké. Az még mindig a lebontással van elfoglalva, és köszöni szépen jóllakott. Az ő egyszerű, nem specializálódott sejtjeiknek ugyanis elég az az ásványi-anyag mennyiség, amit bevittünk, és nem is kell nekik annyiféle, mint nekünk. Ezért nem értik, hogy miért tömjük tele magunkat újra, és tiltakoznak. Rosszul érzik magukat, és akkor mi is. Mert, hogy össze vagyunk nőve. Ami az egyiknek rossz, az a másiknak is.

Mi is történt valójában? Sejtjeink fölös mennyiségben kaptak olyasmit, ami éppen nem kell, ezért elraktározták (zsírrá alakítva). De még mindig nem kapták meg azt, amivel önmaguk hibáit kijavíthatnák, hogy egyáltalán hozzá tudjanak kezdeni a fő feladatuk elvégzéséhez. Energiájuk lenne hozzá elég, még sok is, de nincs mivel elvégezni. Vagyis az a helyzet állt elő, hogy kövérek vagyunk, és mégis hiányunk van, mégis ott a sürgető érzés, hogy együnk. De mit? Ki mondja meg, hogy mit? A testünk mondaná, de mi már nem értjük meg. Leszoktunk róla, hogy az orrunkra és a nyelvünkre hagyatkozva választhassuk ki a táplálékot, pedig az mindig megbízható. Kötelességszerűen eszünk, és nem azt, ami kellene, hanem azt, amit éppen egészségesnek kiáltanak ki. íés nem akkor, amikor valóban éhesek vagyunk, hanem akkor, amikor a szokás megszabja. Ez pedig maga is betegség. Az elme szocializációs betegsége.

Van azonban egy olyan élethelyzet, ami felülír minden civilizáció által ránk rakott szokást és mázat. Ennek példáján megérthetjük, hogy hogyan üzen a testünk, és hogy ő tudja jobban, nem mi, hogy mi kell neki. Ez a terhesség. A terhesség alatt az anyai szervezet MINDEN szükséges anyagot belepakol a gyermeke sejtjeibe még akkor is, ha az ő sejtjeinek sincs belőle elég. A saját rovására kiüríti a sejtek vésztartalékait is. Ennek természetesen ára van. Ha egyébként is hiányokkal küzdött az anya teste, akkor a szervezete megsínyli (elromlanak a fogai, kihullik a haja, meglöttyed a bőre, stb.).

Ennek az extrém helyzetnek a megelőzésére azonban közbelép a szervezet, és a kismama KÍVÁNÓS lesz! És nem is akármit, hanem nem szokványos ételeket, ráadásul azt is pontosan tudja, hogy mit akar enni. Nem azt tudja, hogy abban milyen tápanyag van, hanem azt tudja a teste, mert emlékezik, hogy amikor azt az ételt kapta, akkor megkapta azt vele, ami neki most hiányzik. Hát így beszél velünk a testünk, de csak extrém esetben. Pedig, ha…odafigyelnénk!

Pedig, ha megtehetnénk minden nap, hogy elvisszük a testünket sétálni a piacra, a boltba és végignézzük a teljes kínálatot, és csak azt vesszük meg, amit a testünk mond, mert kikapcsoljuk a lelkünket, hogy ne azt vetesse meg velünk, amit ő szeret, az elménket pedig azért kapcsoljuk ki, mert ő meg csak azt venné meg, amit megengedhetünk magunknak, akkor TALÁN helyesen tudnánk táplálkozni még most is. De ez nem megy, így kompromisszumokra kényszerülünk. És gyorsabban megöregszünk, mint kellene, és betegek leszünk, gyakrabban, mint szabad lenne, stb.

Emiatt pedig a szervezetünk is kompromisszumokra kényszerül. A testünk sokszor kénytelen elfogadni helyettesítő anyagokat is, ha hosszú ideig hiányt szenved valami nagyon fontos ásványi anyagból. Ha nincs cement, akkor a kőműves is használhat beton helyett meszes-habarcsos kötést. Jobb lenne a beton, de ideiglenesen a habarcs is megteszi. És ezt a példát nem véletlenül hoztam, mert ez a leggyakoribb eset. Az érelmeszesedés.

Már mindenki tudja, a könyökén jön ki, hogy a kalcium mennyire fontos az embernek, mert a csontjai, mert a fogai, mert a… és még sorolhatnám. Nincs is a kalciummal semmi baj, csak az, hogy nem univerzális anyag. Mindenre nem jó. És ha nem adom oda hozzá a beépüléséhez szükséges más anyagokat, akkor egyenesen káros lesz. A kalcium kifejezetten a mereven rugalmas támasztó szövetek alkotó része, de nem egyedül! Mindig ott van mellette a kollagén, ami a rugalmasságát biztosítja a szerkezetnek. A kollagén pedig nem képes felépülni szilícium nélkül, de a kalcium sem képes beépülni szilícium nélkül.

A csontot mondhatnám téglának, a kollagént pedig guminak a ház hasonlaton belül. Ugye belátható, hogy ahol szilárdság kell, oda nem tehetek gumit, és ahol rugalmasság kell, oda nem tehetek téglát? Eddig szilíciumot mondtam, de valójában valamilyen szilikát kell, nem szilícium és nem is szilícium-dioxid, vagy kristályos kvarc. Ez utóbbi kettőt nem is képes felvenni a szervezetünk. A csontjaink, akármennyi kalciumot viszünk is be, ha nincs jelen a megfelelő szilikát, törékenyek maradnak, meszesek lesznek. A kollagén azonban más tészta. Szinte mindenben jelen van a testünkben, ahol rugalmasságra van szükség. A bőrünkben, a bőrünk alatt, az izmokban, az inakban, a porcokban, az erekben, a sejtfalakban, stb. A testünk tömegének legnagyobb részét teszi ki.

Ha nem kerül bele a szervezetbe elegendő mennyiségű szilikát, és ugyanakkor elegendő napfény nem éri a testünket, akkor nem képes elegendő kollagén felépülni, hogy mindenhova jusson, ahol rugalmasnak kell maradnia a testünknek. És ezt minden szervünk megsínyli, mert a sejtjeink mindegyike megsínyli. Persze a testünk okos, oda összpontosítja az erőket, ahol az a legfontosabb. Ezért a bőr alól veszi el a kollagént, amit zsírral pótol, mert abból úgyis nagy tartalékunk van a helytelen táplálkozás miatt. Ott a legkevésbé káros a kollagén hiánya. Így egy darabig nem látszik, hogy mennyire petyhüdt a bőrünk és kevéssé rugalmas.

De ahogyan fogy a kollagén mennyisége, mert szilícium hiányában nem képes pótlódni, a testünknek máshol is segédanyagokat kell használnia. A legfontosabb a rugalmasság az erek és a belek fala esetében. Állandó, megállás nélküli mozgásban vannak a szív pumpálása miatt. Az erek falában igen magas a kollagén aránya. Ha ott kevés, akkor az erek nem lesznek eléggé rugalmasak, nem bírják a nyomást, átereszthetnek, ami végzetes lehet.

Ezért a testünk ott is segédanyagokat használ a meggyengült helyek megerősítésére. Azt, ami éppen fölös mennyiségben van, mert mi nagyon öntudatosan étkezve sokat viszünk be belőle. Zsírt és kalciumot. Szó szerint betapasztja vele az erek sérült falát belülről. Amíg ez egy-két helyen van, addig nincs nagyobb baj. De ha sok helyen, és már vastagon kell felrakni a tapasztást, akkor az erek nem csak a rugalmasságukat veszítik el, de be is szűkülnek. Természetesen ettől megnő a szív terhelése, megnő a vérnyomás, ami csak egy következmény, tehát önállóan nem is kezelhető. Mi mégis megpróbáljuk.

Ugyanakkor az idősödő embernek – azért nem olyan gyorsan fogy ki az a gyerekkori tartalék – a mozgása is lassan beszűkül. Öregesebben mozog, és ezt természetesnek veszi. Nem vagyok már húsz éves, mondja. Pedig valójában a teste nem engedi meg neki a heves mozgásokat, mert a sokat toldozott csőrendszer és a pumpa azt már nem biztos, hogy kibírná. Ugyanakkor az ízületek is elkezdenek csikorogni. Onnan is lassan kifogy a kollagén. Már az éjszakai pihenés után sem javul az állapot, fájó derékkal ébredünk. (Pedig az alvás ideje a javításokra van szánva, amikor a nagy fogyasztók, a szem, az agyi képfeldolgozás, az állás és a nagy mozgások ki vannak kapcsolva, és a lélek sem zavar be a test működésébe. Ha volna elég anyaga hozzá, az alvás alatt teljes generált tudna a test csinálni minden nap!) S ha még ez nem lenne elég, nem is alszunk eleget.

De hát miért nincs elegendő szilícium a test javításához? Nem viszünk be az étellel eleget? Éppen ez a helyzet, és könnyen meg is érthető, hogy miért. Azért, mert ma már falun is városi életet élünk. Nézzük a különbségeket: a városban a por az gyakorlatilag mocsok, falun pedig a föld pora. Amíg az utak nagy része nem volt burkolva, addig falun poros levegőt nyeltünk. Ez egy fontos szilikátforrás volt. A mosatlan gyümölcs, de még a mosott gyümölcs viaszrétege is ezt a port tartalmazta. Ettük a zöldséggel, a kenyérrel (kövek között őrölték a lisztet, ma pedig fémhengerek között), a kemencében sütött kenyér alján ott volt, a szabad vizekben benne volt, a kútvízben benne volt. De jó kollagént ettünk a hízott disznó mócsingos húsából, a kocsonyából, ma pedig napot-földet soha nem látott, legfeljebb betont túró disznó száraz húsát esszük. Benne sem épült fel egészséges kollagén, hogyan nyerhetnénk ki belőle?

De még számtalan más forrásból vettünk magunkhoz szilikátokat, amire ma már nem is gondolunk. És egész nap kint voltunk a napon, szélben, vízben. Meg is volt a különbség. A harcok során a lövészárokban egymás mellett elesett városi és parasztgyerek csontjait, amikor megtalálták, mindig meg lehetett különböztetni. A városi csontja már megbarnult, széttöredezett, elenyészett a talajban, míg a paraszté még mindig fehér volt, kemény volt, egyben volt.

És akkor még csak egyetlen egy kémiai elemet hoztam fel példának, és az is mekkora különbségeket képes okozni. És hol van még a többi? Az ember testének a földben levő 60-70 ásványi anyagra éppúgy szüksége van, mint a növényeknek. Lehetőleg mind oda kell adni neki. De nem csak neki, hanem a vele együtt élő baktériumoknak és gombáknak is. Csak velük együtt vagyunk egészek, és csak velük együtt lehetünk egészségesek is. Egymás nélkül nem megy!

Mostanra már többször említettem az együttműködést, a „szerződést”, hogy itt az ideje, hogy arról is mondjunk valamit. A megválaszolandó fő kérdés az élet megértéséhez, az eddigiek alapján, ugyanis az: Honnan tudja minden egyes sejtünk, hogy neki hogyan kell felépülnie, mi a feladata, és kikkel kell együttműködnie, milyen szerszámokat, anyagokat használhat és hogyan?

Ha belegondolunk, akkor nyilvánvaló, hogy mindenfajta épületnek más-más tervrajza van. Abból lehet tudni, hogy mekkora lesz, milyen formájú és milyen célra alkalmas. Az mondja meg, hogy lakóház legyen ne hangár, vagy tyúkól. Ráadásul nem akármilyen lakóház általában, hanem egy konkrét ház. Képzeljék el, hogy ennek a háznak az alap tervrajzában rejtve benne van minden létező fajta korábbi lakóház építésének és használatának összes tapasztalata. Mintha az egymásra fektetett tervrajzok átlátszanának egymáson.

Ez a RÉGI TERVRAJZ. A mostani „lakóházat” pedig két tervező tervezi, a férj és a feleség. A feleség nagyobb ablakot, a konyhába boltívet, központi fűtést, balkont és télikertet akar, a férj pedig garázst, műhelyt és pincét, meg nagy hálószobát. Ezeket összeegyeztetve készül el a saját egyedi lakóházuk ÚJ TERVRAJZA. De még azt is megtervezik, hogy kik fognak benne lakni, és azokat kik fogják kiszolgálni. A feleség szerződtetett kertészt akar és dadust, a férj bejárónőt és sofőrt és így tovább.

És most képzeljük el, hogy a testünk minden sejtjében van egy ilyen Régi Tervrajz, ami csak azt mondja meg, hogy mi, önálló sejtek emberré fogunk összeállni, nem nyúllá. De ugyanígy van bennük egy Új Tervrajz is, ami megmondja, hogy pontosan milyen emberré, és abban az egyes sejteknek hol a helyük és mi a szerepük. Mindegyiknek a magáé. Ez a két tervrajz, vagy szövetség a DNS nem változó és változó szakasza. Ezek még azt is megmondják, hogy a korábbi tapasztalataik alapján milyen más egysejtűekkel legyünk hajlandók együttműködni, mert azokat már ismerik, megbízhatónak bizonyultak.

Amikor új ember születik, a szülők két új tervrajzából egy Új Tervrajz áll össze, az összes változtatásokkal. A Régi Tervrajz azonban ugyanaz marad, benne az anya összes ősének összes genetikai tapasztalatával. Ez alapján épül fel az anya egyetlen petesejtjéből osztódással az ember minden sejtje, és ezért tudja mindegyik a helyét és feladatát tanulás nélkül is. Azonban az új sejteknek az új testben össze kell szokni egymással, hogy emberként együtt is képesek legyenek funkcionálni. Minden kisgyerek jól láthatóan tanulja a saját testét. A testnek ez az öntanulási folyamata hozza létre a testben a lelket, amely a testben ennek során létrejövő érzetek és tapasztalatok összessége, amely később már úgy működik, mintha önálló lény lenne, mintha nem lenne teste. Ez azért lehetséges, mert gyerekkortól kezdve a társadalom elvárásaihoz kondicionálták. A társadalom pedig jószerével semmit sem tud az egyénről, annak szükségleteiről. Valójában nem is törődik az egyén testi egészségével csak annyira, amennyire társadalmilag szükséges.

Mit tehetünk, hogy elhanyagolt testünket, amelyben lakunk felújítsuk? Étkezzünk egészségesen, mozogjunk eleget, mondaná erre az egészségügyi (betegségipari) tanácsadó anélkül, hogy maga tudná, hogy hogyan lehet egészségesen táplálkozni az élelmiszer és gyógyszeripar uralta modern világban.

Először is, figyeljünk oda testünk jelzéseire és azokat kövessük, ne az aktuális divatot. Akkor együnk csak, amikor éhesek vagyunk, és csak kevéssé feldolgozott olyan ételt, ami földben termett, nem vízkultúrában. Együnk keveset, de mellé adjuk oda a testünknek azokat az ásványi anyagokat, amik az ételből bizonyosan tudhatóan már hiányoznak. Hagyjuk a divatos étrend-kiegészítőket, amik megint csak a gyógyszeripar termékei. Fogyasszuk helyettük a Földanya által (nem a kovamoszatok által) legyártott természetes ásványok őrleményeit, amelyek a szilikátok mellett szinte minden szükséges ásványi anyagot tartalmaznak. Ilyen az agyag (gyógyszerkönyvi neve bolus alba), a bentonit, és a vulkáni tufák őrleményei (pl. Neurosan, Attapulgit, stb.).

Vigyázzunk a vitaminokkal, nem csodaszerek, és a növényi kivonatok kivételével gyári termékek, amelyek jó esetben csak a vitamin fő összetevőjét tartalmazzák vegyi anyag formájában. (A C-vitamin pl. NEM pusztán aszkorbinsav, amit kapunk C-vitamin néven, hanem aszkorbinsav és rutil molekula együttese egy növényi fehérjéhez kötve.)

Bélflóránk (Ők az immunrendszerünk egyik fele!) egészségének megőrzésére érdekében használjunk természetes szabályozókat, amelyek segítik őket az egyensúly megőrzésében. Mik ezek a természetes szabályozók? Meg fogunk lepődni, milyen egyszerű: ezek a csípős, erős, keserű, savanyú anyagok. Ezen anyagok mindegyike több baktériumfajtát tart kordában, hogy a többiek rovására túl ne szaporodjanak a beleinkben. Amikor csípősre vágyik a testünk, együnk azt, mert nem véletlenül teszi. Arra van szükség. A legfőbb gyógyszere a bélflórának a keserűanyag. Bármilyen növény megteszi, ami keserűanyagot tartalmaz: kávé, kakaó, ürömtea, csak rendszeresen fogyasszuk. Ráadásul megakadályozza a gyulladások kifejlődését is. A bennünk élő gombák kordában tartásának legfőbb szere a fokhagyma ízanyaga. A Candida elszaporodása esetére nincs is más hatékony gyógyszer, csak a fokhagyma. Napi rendszerességgel addig kell enni, amíg az édesség utáni vágyunk teljesen meg nem szűnik, és a Candida tünetek el nem múlnak. Ez néha évekig is eltarthat súlyos esetben, de megéri. A Candida ugyanis különösen gonosz, áttéteket, cisztákat hoz létre testszerte, és mind cukrot akar enni, a mi rovásunkra. A csípős-erős anyagokból mindenkinek más jön be, de ezt maga el tudja dönteni. Van akinek a menta, másnak a csípős paprika, a mustár, a torma, a bors, stb.

A táplálék mennyiségével azért is vigyázni kell, mert ma már mindenkinek van télen fűtött lakása és meleg ruhája, tehát nem fázik, nem kell extra mennyiségű ételt ennie, hogy a teste belső fűtéséről gondoskodjon. Mi mégis annyit eszünk, mintha fáznánk, ugyanakkor melegen öltözködünk, ezért valójában nem fázhatunk.

A bőrünk flórájának egészségét azzal őrizhetjük meg, ha nem mosakszunk agresszív mosdószerekkel, nem mossuk le a külső immunvédelmünket magunkról, mielőtt kimennénk a lakásunkból, és nem használunk izzadás-gátlókat. Az illatosítókkal általában nem lenne baj, de a bőrünk felszívja ezeket is, és némelyek fémeket, fémsókat tartalmaznak, amelyek aztán évekig nem tudnak kiürülni belőlünk, és problémákat okoznak, amelynek nem találjuk az okát.

Amiről eddig szó volt, az a test és a benne kifejlődött lélek. Ebben a test-lélek együttesben nyílik ki az értelem, ha kinyílik egyáltalán. Az értelem az, amely képes felismerni, ha a lélek a vágyak útján járva elhanyagolja a testet. Csak az értelem képes visszatéríteni a testet és a lelket a helyes útra. Ezért ez az írás az értelemhez szól. Ha felismertük, hogy csak testben tehetünk bármit is, tegyünk érte, hogy fájdalom nélkül, hosszú ideig használhassuk a testünket.

Az elhazudott magyar történelem szeletei III. rész

A magyar történelmet nem csak a középkorban hamisították, hamisítják azt a mi korunkban is. Megmondják a régésznek, hogy mit hol találhat, és ha azt és ott nem talál, de van olyan neves hozzá, mint mondjuk Hóman Bálint, vagy Gerevich László, akkor visznek neki oda leleteket, és éjszaka el is ássák, hogy másnap nagy büszkén kiásathassa. Legalábbis az átkosban még vittek, amint ezt olvashatjuk is a következőkben egy néhai neves régészünk ásatási naplójegyzetében. Nagyon tanulságos, érdemes elolvasni.

Egyelőre ennyi, folytatása következik.

Az elhazudott magyar történelem szeletei II. rész

Szent László, Álmos herceg, Könyves Kálmán

Szent László királyunk a ráomló trón alatt Dömösön meghalt I. Béla király fia volt, aki Géza fejedelem testvérének Mihálynak az unokája. Mihályról már tudjuk, hogy Vazullal azonos, akinek fia volt Szár László. Tehát Szent László a nagyapja, Szár László nevét kapta a keresztségben. De így volt-e? Utal-e erre valami?

Azt már láttuk az előzőekben, hogy ő alapította az első bencés apátságokat hazánkban, nem István. De miért is alapította őket, és miért nem egyet, miért kettőt? Az elsőt Somogyváron alapította, és francia földről, Saint Gilles kolostorából hozatott bele szerzeteseket. Az apátnak e célból írott levele fennmaradt.

Azt tudni kell, hogy a nemzetségfők, országnagyok, nemesek, királyok akkoriban kezdtek országszerte maguknak nemzetségi monostorokat alapítani, hogy abba temetkezzenek, és a lelki üdvükért a benne lakó szerzetesek még sokáig imádkozzanak. Ilyen volt I. András tihanyi és visegrádi alapítása is. Igaz mindkettő görög bazilita szerzeteseknek készült, amiről az elpusztult visegrádi kolostor esetében tudjuk is, hogy tényleg görög volt.

A tihanyi, állítólag Szent Ányosnak szentelt bencés kolostor volt, de ez szemenszedett mese. Alatta ma is ott vannak a barátlakások, amelyben a bazilita remete szerzetesek laktak. Eredetileg az is görög volt, míg a katolikus egyház rá nem tette a kezét és át nem építtette, mint sok más görög templomot is. Ilyen például az Aba királynak alapított feldebrői templom is, aminek az altemploma a felette levő bizánci bazilika (most, hogy ne kelljen görögöt vagy bizáncit mondani, centrális öthajósnak nevezik a formát az erőteljes görög hatást elfedni igyekvő történészek) alakjához igazodik, nem az átépített hosszúhajós latin temploméhoz.

(Megjegyzendő, hogy hazánkban akkor háromféle keresztény vallás létezett egymás mellett. Az eredeti magyar keresztény vallás, amelynek maradványa a Nagyboldogasszony és a kerek templomok. A bizánci kereszténység a bazilita szerzetesekkel és bizánci stílusü templomokkal. Harmadik volt a római keresztény vallás a római stílusú hosszú templomokkal, amelyek sok helyen a megmaradt római középületekből, a bazilikákból léttek átalakítva tornyos templomokká.)

László király is így tett Somogyváron, majd Nagyváradon is, ahova viszont az itáliai Monte Cassinóból kért ereklyét és szerzeteseket a bencésektől. Az erről szóló levele is fennmaradt. Mivel az volt a kívánsága, hogy Nagyváradra temessék, azt alapította saját magának! De akkor kié a somogyvári? Azt bizony a nagyapjának, Szár Lászlónak (Koppánynak) az emlékére alapította utólag. Csodák csodájára éppen ott van a Koppány emlékmű ma is, és ott él az emlékezete Kupa vezérnek.

Így hát Szent László valóban szentnek tűnik, hiszen monostorokat alapít. De akkoriban ennek egy kicsit más hangsúlya volt! A bencések minden kolostora önálló volt, nem tartoztak egy központi kolostorhoz, pláne rendtartományhoz. Cluny apátsága sohasem lett a rend központja, bármennyire szeretnék is a történészek annak beállítani. Első apátjainak nevét Saint Gillesből és Monte Cassinoból kölcsözték kis kiigazítással. Odóból Odilót, Desideriusból Odesideriust csináltak. Ráadásul a pápának szinte semmi hatalma nem volt felettük. Szent László maga is kikötötte, hogy a királynak, és nem a pápának tartoznak elszámolással. Ez a katolikus egyházat, ami ekkor még szinte nem is létezett Magyarországon, súlyosan érintette.

Úgy tanultuk, és tanítják ma is, hogy László király megszilárdította az István alapította egyházszervezetet. Nos, úgy tűnik, éppen ezt nem tette. Ha kicsit megvakarjuk a dolgot, akkor rájöhetünk, hogy már azért sem tehette, mert éppen az ő uralkodása alatt, 1077 és 1093 között NEM VOLT ESZTERGOMI ÉRSEK! Erre nem kapunk érdemi magyarázatot, és nem is emlegetik. Nem lehetetlen, hogy éppen a király miatt nem volt. Az invesztitúra harc jegyében ő nem nevezett ki, ha pápai ellenjegyzés kellett hozzá, a pápa által kinevezettet pedig ő nem engedte az érseki székbe. Nem volt ugyanis jóban a pápával.

Egyházszervezési tettei között szokás emlegetni, hogy a szerémi görög püspökséget Bácsra helyezte, és a bácsi görögöt egyesítette a kalocsai latinnal. Csakhogy ebben hiba van! A csanádi, a szerémi Szent István Ajtony elleni fellépése, és Gellért püspöksége óta állítólag már latin! Igaz, Csanád még kyrie eleisont mond a legendában, de ez ne zavarjon bennünket, és az sem, hogy mind Asztrik, mind Gellért nem István, hanem Kálmán alatt élt, az 1095-ös első keresztes hadjárat után, amelyben a legendája szerint Gellértnek az APJA már részt vett. Nem élhetett tehát István király korában.

Ilyen apróságokon lehet tetten érni a hamisítókat. Természetesen vannak ezekre az anomáliákra modern magyarázatok, de nagyon gyengécskék és izzadságszagúak. Itt van például annak a sok népnek a neve, akik elől a magyarok menekültek, vagy a hunok után a Kárpát medencében éltek. A besenyőkről, akik elől állítólag menekültünk, az inkviziciós jegyzőkönyvekből megtudjuk, hogy nem voltak mások, mint baltaforgató makkoltató disznópásztorok. Ugyanúgy nem nép voltak, mint ahogyan nem nép a hajdú sem, hanem marhahajtó.

És ha már az inkviziciónál tartunk, akkor érdemes kitérni a magyarok állítólagos pogány ősvallására is, a sámánizmusra. Nos, a jegyzőkönyvek szerint a magyarok keresztények, akik Öregisten, Jóisten, a magyarok Istene néven egy istent tisztelnek, és annak párját a Boldogasszonyt, de nem hisznek a balkézről való (értsd: fattyú) megfeszített fiú isten voltában, sem a megfoghatatlan szentháromságban. Tisztelik az őseiket és azok tudását, amit őriznek. Sámánjaik még a besenyőknek sincsenek, csak gyógyító füvesemberük bács vagy baksa néven, és annak segítője a harsány. De még azok is a lovasszentek tiszteletére nevelik az ifjúságot, és keresztelnek. Az inkviziciós ítélet ezért szinte kivétel nélkül kimondja: a hitet a működésük kapcsán nem érte sérelem!

Ha viszont a balkézről való jelentésével már megismerkedtünk, akkor érdemes még mellé megtudni, hogy a Levente név ugyanazt jelenti. Ez a neve a balkézről született fiúutódnak. Ezért nem lett király Leventéből, noha a testvérei azok lettek. És ezért nem lett király Lampért sem, akinek a neve ugyanezt jelenti, nem azért mert előbb meghalt. A „szép magyar leventék” bizony mind katonának adott, balkézről született nemesifjak.

Szent László a kolostorok alapításához külföldről kér ereklyét a bencésektől, mert nekünk nincs. Talán ezért van szüksége az egyháznak István király, Imre herceg, Gellért és két segítője szentté avatására, amit állítólag a király kezdeményez. De valóban teszi-e? Ez nagyon nem valószínű, mert László uralkodása alatt nem avatják szentté sem Istvánt, sem a többieket. Gellértet nem is lehet, mert csak később érkezik hazánkba, ha egyáltalán létezett. Istvánt és Imrét lehetne, de csak századok múlva lesznek szentek. Legendájukat, amely szükséges a szentté avatásukhoz csak Könyves Kálmán korában és az ő parancsára készíti el Hartvik.

Ha István király valóban megölette és felnégyeltette volna Koppány Szár Lászlót, Szent László nagyapját, akkor nem valószínű, hogy László király ezért őt szentté akarta volna avattatni, tehát valószínűleg ez tényleg csak mese. Az István helyett valójában uralkodó nagyapját, Szár Lászlót, akinek a somogyvári apátságot alapította, annál inkább szentté akarhatta volna avattatni.

Ideje szót ejteni Szent László egyéb jellemzőiről is. Apjához, a lengyeleknél Bölénynek vagy Bajnoknak hívott Bélához hasonlóan ő is hatalmas termetű volt, amit a nagyapjától is örökölhetett, akit nem véletlenül hívtak Szár, azaz szálfa Lászlónak. (A szár nem kopaszt jelent a magyarban, azt a tar, a kopasz és a pilises jelenti. Béla sem azért temetkezett Szegszárdra, mert barna volt és kopasz, ahogy a krónikás próbálja magyarázni, hanem mert ott alapította nemzetségi monostorát Szárszegen, ami az apja, Szár László birtoka volt. Mellesleg a Dunántúlon, különösen a fővezéri székhely, Sümeg környékén igen sok a szár tagot tartalmazó helynév!)

Mint apjának is, neki is kedvenc tartózkodási helye volt a Dömösi Kúria. A kúria név sokakat megtéveszt. Az nem más, mint tanácskozásra alkalmas egyterű nagy középület, bazilika. Ilyet igen sokat építettek a római korban. Egy kaptafára készült mindenhol. Egy ilyen állt azon a helyen, ahova most az István király sírját állítólag rejtő templomot vizionálják. Tény és való, az alaprajza hasonlít a háromhajós későbbi keresztény templomokra, de mégsem templom, hanem középület. Ilyen állt Dömösön is a római kor óta. Azt azonosítják most tévesen az Álmos Herceg által ott alapított, Antiochiai Szent Margitnak szentelt görög templommal.

Nem tévedés! Bizony, akkoriban mindenki görög templomot, kolostort alapított. Az Apostoli Kamara adókönyvében 1192-ben még csak három, a pápának adózó egyház szerepel Magyaroszágon: az esztergomi keresztes ispotály, a fehérvári keresztes konvent és a somogyvári apátság! Pannonhalma még akkor sincs közöttük! III. Ince pápa 1204-ben arra panaszkodik, hogy nekik csak egy, míg a görögöknek sok monostoruk van Magyaroszágon!

Mellékesen: Pannonhalma alapításával is Szent Lászlót gyanúsíthatjuk, mert ő esküdött meg a krónika szerint arra, hogy Szent Mártonnak kolostort alapít.

László király igen sok mindenben hasonlít a Koppány legenda alapjául szolgáló nagyapjára. Ő is magához veszi elhalt testvére feleségét és gyermekét, akit saját fiával együtt háztartásában nevel. (A Koppány legendában erre mint valami vérfertőzésre tekint az egyház.) Géza fia Kálmán, akinek a neve maradékot jelent. Nem véletlenül, ugyanis gerincferdülése, scoliosisa van, amitől felnőtt korára púpos lesz. Okos és ravasz, mint minden fogyatékkal élő. László fia, Álmos együtt nevelkedik a nála idősebb Kálmánnal, de őt az apja nyíltan az utódának neveli. Harcra és uralkodásra. Meg is kapja a Szerémi dukátust és hozzá a frissen meghódított horvát részeket, ahol saját jogon lehet király.

Kálmánt László a papi pályára irányítja, ahol gyors előmenetel várja. Hamarosan pappá szentelik és püspöki méltóság vár rá. Nem csoda, hogy a katolikus egyház lecsap rá, és szerencsecsillagának tekinti. Befogadja, dédelgeti, hitegeti, királyságot vizionál neki, a méltatlanul kitaszítottnak, ha elfogadja a pápa főségét, és az egyházat felemeli országában. Ne felejtsük: akkor még mindig nincs esztergomi érseke az országnak, a kalocsai érsek a legfőbb méltóság, és a magyar király apostoli, azaz nem függ a pápától, és ha akar saját önálló egyházat alapít! Ezért kellett az egyháznak, hogy Kálmánból király legyen!

László az uralkodásra alkalmasnak bizonyult Álmost jelöli utódául, Kálmánnak püspöki kinevezést kínál. Kálmán ez elől elmenekül, ám hamarosan visszatérhet, ráadásul úgy, hogy ő az esélyes jelölt a királyságra. Nem tudjuk mi történt valójában, de László gyanús hirtelenséggel meghalt, és akarata ellenére Kálmán lett a jelölt. Ismerve a később széles körben beinduló egyházi oklevél, legenda és krónikahamisítást, valószínűleg írást mutatnak Álmosnak, amely szerint László utolsó pillanatban mégis Kálmánt jelölte utódául.

És lőn, a púpos Kálmán király lesz. Álmos támogatja, és ugyanúgy herceg (dux) mellette, mint apja mellett, ahogyan az a magyar kettős fejedelemségben megszokott volt. Ő vezeti a hadat, amikor az országon átvonuló, renitenskedő, fosztogató kereszteseket kell móresre tanítani. Azután valahogy megtudja, hogy hamis a baba, neki kellett volna királynak lennie, csak csalárd módon elütötték tőle. Vele játszódik le mindaz, amit később a hamis történelemben István idejére visszadatálnak. Őt vakítják meg, nem Vazult, az ő fiát akarják kiherélni, nem a Vazul-fiakat, és az ő utódai lesznek mégis a királyok. A jól ismert hamisítói módszer, a duplikáció itt is tetten érhető.

Kálmán király segítségével az egyház nagyarányú oklevélhamisításba kezd. Olyan okleveleket gyártanak, amelyek szerint itt már István, sőt, már az apja idejében bencés kolostorokat alapítottak, egyházmegyék, püspökségek alakultak, adományokat kapott az egyház a királyoktól. De mivel ez még az oklevéltelen korszak nálunk, az oklevélírásnak nincs kiforrott hagyománya, ezért rengeteg a hiba, a tévedés, az árulkodó anakronizmus a szövegekben.

A királyt az oklevelekben Hungária királyának nevezik, mikor a vert pénzeken még rendre Pannónia királya. A tihanyi alapítólevélen András nem a magyarok, hanem a pannóniaiak győzhetetlen királya! Győzhetetlen, mert Atilla kardját ő őrzi, ő a nyugati birodalomfél ura. Ebből a mai fordításokban a győzhetetlent szokták kihagyni, és a pannóniaiak helyett magyarok szerepel. Kegyes fordítói ferdítés! Az okleveleken a király „aláírását” rendre az a szignó helyettesíti, amely egyébként csak bizánci területen, görög betűkkel pecsétgyűrűkön fordul elő, és a király nevének betűiből álló geometrikus összevonás (ligatúra), nem pedig aláírás!

Az egyház étvágya határtalan, bendője feneketlen. Nem elégszik meg azzal az adománnyal, amit az oklevélbe bele sikerült elsőre sűríteni, a névhasonlóság alapján a későbbi századokban hatalmas területekre terjeszkedik ki az oklevél ”adataira” hivatkozással. A tihanyi apátság oklevele máig jól követhetően csak a félszigeten, és néhány közeli partmenti faluban adományoz birtokot az egyháznak. Ezt ma már kiterjesztve értelmezik. A fuk (fok) ami mindenhol van a parton, ma már egész Siófokot jelenti a történészek segítségével, és fél Somogy, Fejér és Veszprém megyét. (A „feheru varu rea meneu hodu utu rea” valójában csak annyit bizonyít, hogy a szöveget magyarul nem tudó oláh kispap írta le hallás után úgy, hogy visszaolvasva magyarnak hangozzék).

A Pannonhalmi Apátság alapító levele ráadásul nem alapító, hanem adományozó levél, amely a bencés Monte Cassino kiváltságait adományozza, de utólag még birtokokkal is kiegészítették, mert ennyi nekik nem volt elegendő. Az oklevél tehát duplán hamisított. Kálmán püspök király pedig mindent jóváhagy, pecsétjével szentesít. Egy ideig. Mert egy idő után neki elege lesz, és nem megy tovább egy határnál. Pannonhalma azért lényeges, mert ott előtte nem bencés, hanem magyar rítusú szerzetesrend monostora volt. Azoktól vették el, és adták a bencéseknek, akiknek eszük ágában sem volt még akkor ide jönni. Az volt Pannónia hegye, amihez Szent Mártonnak semmi köze nem volt.

Érdekes megjegyezni, hogy a bácsok által tanitott lovasszentek között van Szent Márton is Szent László és Szent György mellett. Szent Márton ezért nem volt idegen a magyarok számára.

De a hamisítás nem állt meg az okleveleknél. Legendák is kellenek, szenteket kell csinálni, hogy legyenek ereklyék. A nemrég hamisított, sosemvolt István királyt szentté kellett avatni, hiszen az egyház első mártírja volt, az első, sikertelen puccs áldozata. Nosza megíratják Hartvikkal a legendáját (háromszor, mert az első két változat nem elég jó!) és előszedik az esküszegő Szent Jobbját is.

Honan tudjuk, hogy István valóban mártír volt, mint a névadó szentje, és hogy valójában nem létezett, mint uralkodó? Onnan, hogy ránk maradt a koronázási palást, amely állitólag miseruha volt, Gizella királyné hímezte, és adományozta az egyháznak. Ezt egy dátummal ellátott tárgyi bizonyítéknak szánták a hamisítók az utókor szamára. Ezen azonban István király a palást alsó szegélyén sorakozó MÁRTÍROK kózött szerepel Gizellával együtt, és MINDKETTEN MÁRTÍR KORONÁT viselnek, amilyet a többi mártír szent is, AKIK EGYIKE SEM VOLT KIRÁLY! István mellett közvetlenül a névadó szentje áll, első mártír Szent István. Azaz István hitszegő mártíromságának ismeretében utólag kreálták a legendát, hogy nevét az egyház első mártír szentjéről, sőt, magától a szenttől kapta. A felesége Gizella, és gyermekük Imre is mártír lett. Az a bajor Gizella, aki hazament meghalni, nem István felesége volt.

Gellértet közben az egyház térnyerése és hatalmaskodása miatt fellázadt nép megöli. Az ő legendáját is úgy írják meg, hogy illeszkedjen a céljaikhoz, és a hamisított kronológiához, amely szerint az egyház nem most alakul a Magyar Királyságban, és nem most lázadtak ellene, hanem már István király idején be volt betonozva a minden tíz falu által épített templomokba és a gazdagon megadományozott püspökségekbe. Pedig azok valójában mind a századok alatt lassan terjeszkedő görög egyház templomai, monostorai és püspökségei voltak, vagy a magyar szerzeteseké, akik se görög, se latin rítust nem követtek, és pápa nélkül is tudták tisztelni az Istent. Belőlük lesznek majd a Pálosok, amikor az inkvizició keze hazánkba is elér.

Közben az országon kívül is zajlott az élet. A keresztes hadak átvonulnak odafelé az országon, majd visszafelé hozzák a sebesülteket, a leprát és más közel-keleti betegségeket. Esztergom mellett a Szamár hegy Duna felőli beugrójában, a hévizek, a fürdők alatt Keresztes Konvent alakul, és Leprakórház épül Szt. Lázár néven. A gyógyíthatatlanokat a szemben levő szigeten helyezik el. A szentföldi zarándokok, akiknek addig falvak épültek a parton (az oklevélben Pazanduk, Pazaranduk) rendre elkerülik Esztergomot. A Dunán lefelé jövő zarándokhajókon nincs elvámolni való, ezért a zarándokok megfejésére a Balaton felett haladó zarándok útvonalon Szikes Fehérnél (vagy Fehér Szikesnél), ahol a sóstó mellett a római útállomás és bazilika volt, a király a zarándokoknak templomot építtet, ahol megállhatnak, megszállhatnak és adakozhatnak az egyház javára.

Ezt a templomot írja le a legenda úgy, hogy azt még István, a szent király építtette, és oda is temették a csodatevő testet, ami igazán jót tesz egy zarándok útvonalon a bevételnek. A siker garantált, a legenda így maradt. A sors fintora, hogy a legendát beteljesítendő, ti. hogy a királyok oda temetkeznek, Kálmánt és feleségét is oda temetik, de előtte kifosztják őket kedvelt papjaik.

Rossz minőségű, értéktelen ezüst másolatokkal temetik el őket, amiket igazinak láthat a nép, amíg láthatja. Hogy honnan tudjuk, hogy az egyetlen megtalált királyi pár nem III. Béla és felesége, hanem Kálmán és neje? Hát onnan, hogy a férfinak scoloisisa van, ami jól látható a feltáráskor készített rajzon és fotón is. Görbe a gerince és a bordái is aszimmetrikusan fejlődtek, mint a scoliosisoké. Kálmán király púpos volt, ahogy a krónika is írja. Csak éppen ezt senki nem akarta észrevenni, vizsgálni és kommentálni ötven éve.

Nézzük meg magunk!
Éppen így néz ki a nemrég megtalált angol király III. Richárd csontváza is, akiről tudott, hogy púpos volt.

Így aztán az egyház létrehozza a szent királyok koronázási és temetkezési szokásának legendáját a maga javára, és Szikes Fehérből Székes Fehérvár lesz, ami ugye nonszensz, de ez őket nem zavarja. A magyarokat sem, mert így a valódi Fehérvár (ami valóban az ősök temetője felett őrködő fehér vár), Fehér királyi városa (Alba Regia) és benne a Boldogasszonynak szentelt Fehéregyháza helye feledésbe merülhet. Az idegen érsekek nem teszik rá a kezüket.

Folytatása következik.

Az elhazudott magyar történelem szeletei I. rész

A szisztematikus történelemhamisítás ténye mára már nem kétséges. A Kitalált Középkor tételei egyre másra bizonyosodnak be. Szerencsére a hamisítóknak nem volt túl nagy fantáziájuk, több műhelyben is dolgoztak egyszerre párhuzamosan, így sok hibát vétettek, sok nyomot hagytak maguk után, amelyek segítségével a valódi történések részben visszafejthetők. Ennek egyes részeit kíséreljük meg most visszafejteni és bemutatni.

I. Atilla és birodalma

Kezdjük Atillával, hiszen ő a történelmünk első ismert alakja, noha nem vele kezdődött a Kárpát haza népének történelme. Jószerével a semmiből bukkant elő, mintha itteni megjelenéséig nem is élt volna. Származását az egyházi írók (nem is voltak más történetírók!) igyekeznek a sémi népek leszármazási vonalába beleerőltetni, de nem nagy sikerrel. A származása végül is nem fontos. Egy a fontos: Amikor a Kárpát medencében létrejött római kereskedelmi érdekszférát kihasználva a rómaiak Pannónia valódi meghódításába kezdtek volna (Lásd a Római? Birodalom? című írásunkat), a szkíta népek szövetségének éppen ő volt a választott (soros) fejedelme, tehát hozzá lehetett fordulni segítségért. A Kárpát haza szkíta-kelta népe ezt tette: behívta Atilla hadait segítségül a rómaiak ellen.

Akármikor is volt ez, a rómaiaknak akkor két császáruk és két cézárjuk volt, és a birodalomnak is négy fővárosa volt. Az egyik itt volt a mai Szerbiában, Szirmium néven volt ismert. (Ez később még lényeges lesz!) A másik közeli főváros sem Rómában volt, hanem Ravennában!

Részleteiben bárhogyan is történt (erről később egy másik írásban számolunk be), Atilla jött, látott és győzött. A két császár által hozott két új, és a Noricumból összeszedett régi légiókat megsemmisítette. A Carnuntum környéki csatákban mindkét császár is meghalt, a birodalom szétesett. A római kereskedelem és életforma azonban megmaradt, azzal nem volt baj, azt Atilla nem bántotta. Nem pusztítani jött, hanem felszabadítani. De nem csak a Kárpát hazát szabadította meg a rómaiaktól, hanem egész Európa kelta népeit is, akik ettől kezdve járhatták a saját útjukat. Csupán évi adót kellett fizetniük a Pannóniában letelepedett Atillának. Ebbe beletartozott minden mai európai ország az Atlanti óceántól a Boszporuszig, tehát a keleti római birodalom egy része is. A majdani bizánci birodalomrész is neki hódolt, és neki fizetett adót. Birodalmat valójában nem épített, hiszen haderőt, igazgatást sehol nem hagyott hátra, csupán adót szedett a felszabadított népektől.

A pannóniai harcokban a hunok is veszteségeket szenvedtek. Meghaltak Atilla vezértársai is. A Duna egyetlen pannóniai gázlója melletti tárnokvölgyi csatában elesett Keve kapitány, akit az elesett hunokkal együtt a római kövesút mellett, ahol az kiért a hegyből, szkíta szokás szerint, azaz kurgánba eltemettek (így mondja az egyébként hamisítási szándékkal íródott krónika is). Abba temették később Vele és Kadicsa vezéreket is, akik a rómaiak üldözése közben lelték halálukat. Ez azért lényeges, mert a krónikás szerint később Atillát is melléjük temették, nem pedig a Tiszába. A hunok szkíta népek voltak, azok pedig mindig, mindenütt kurgánba temették meghalt nagyjaikat.

De hol is ez a Tárnokvölgy? Hát a Duna egyetlen olyan gázlója mellett, ahol lovas sereg átkelhetett a folyón, Esztergom közelében a Dunakanyarban. Ma is ott áll a hatalmas tömegsírt takaró kurgán a Szamárhegynek a Vaskapu hegy felé néző lábánál, ahol a valamikori római kövesút kiért a hegyből az esztergomi síkra. Később, a krónikaírás korára, ez a vidék lett a királyi udvar ellátását szolgáló tárnokok völgye. Ezen a környéken székeltek a fejedelmeink, első királyaink és a tárnokmesterek is a Búbánatvölgyben, a Szamárhegy mellett.

Atilla idején ugyanis ezen a környéken állt már egy nagy város, amelyet a krónikák hol Pannónia városának, hol Potentiának/Potentianának, hol Szikambriának írtak. Az lett Atilla király városa, amit nem lerombolt, hanem ahol romos volt újjáépíttetett, és falakkal vétetett körül. Lényeges: A városok síkon vannak, a várak vannak hegyen. Atilla királynak városa van, Budának pedig vára, ami nem azonos a várossal, és értelemszerűen a hegyen keresendő.

Atillát következetesen királynak titulálja minden korabeli írás, koronásan is ábrázolják mindenhol, de arról nem szól a fáma, hogy mitől és mikor lett király! A válasz pedig egyszerű: Attól lett király, hogy koronát kapott, mégpedig birodalmi koronát a két meghódított birodalomtól közösen. Jordanes, az álgót jordán hamisító azt írja Atilla szemfedele kapcsán: “…mindezeket kiérdemelte, mert mindkét birodalom méltóságjelvényét elnyerte”.

Ennél világosabb nyomot nem is kérünk, ugyanis a birodalom méltóságjelvénye a korona, a zárt császári korona. Ez a mi Szent Koronánk, csak már egy kicsit meghamisítva, de erre később még kitérünk. Atillának azonban híres kardja, helyesebben szablyája is volt. Ez is megvan, soha nem volt földben, hiszen nem temették vele. Első Endre királyunk második, bajor felesége ajándékozta el később a bajor hercegnek. Ma a bécsi Szépművészeti múzeumban látható, használhatatlanra dekorált markolattal.

A hamisítók szeretnék velünk elhitetni, hogy Atilla halálával a birodalma is szétesett, ahogy az náluk, a zsarnokbirodalmakban volt szokásban. Atilla birodalma azonban nem ilyen volt, és fiai sem estek egymásnak a koncon. Szépen megosztoztak. Az írásokban Aladárnak nevezett fia maradt itt Pannóniában Atilla kardjával a nyugati birodalomfelet felügyelni, míg Csaba hazavitte a koronát a Kaukázusba bemutatni a szkíta népek gyűlésén, hiszen Atilla halálával új szkíta nagyfejedelmet kellett választani.

Amikor azt írják, hogy Csaba 15000 hunnal elvonult, az csak annyit jelent, hogy a Duklai hágó felé indult ki a Kárpát medencéből, ahol a lovas seregek be szoktak jönni és ki szoktak menni, mert máshol lovas sereggel nem lehet! És útközben megállt Csigla mezején, ami a mai napig ott van a későbbi Sáros megyében, és a Kárpát haza keleti gyepűjének egyik nem erdős mezeje. Ott hátrahagyott 3000 hunt. Csaba tehát hazatért, hogy később unokái térhessenek vissza, amikor a Kárpát hazának újra szüksége lesz rájuk, mert újabb ellenség támadt nyugaton.

Atilláról egyelőre ennyit, mert ennyi legalább kell ahhoz, hogy a későbbiek érthetők legyenek.

II. Árpád és a Kalandozások

A történelemhamisítók szerették volna, hogyha elhisszük, hogy a magyarok végül is csak Árpád népe, akik hont foglalni jöttek, mert otthonról elűzték őket, és itt közben avarok, longobárdok, dákok, bolgárok, morvák, szlávok, oláhok laktak a Kárpát hazában, mert a hunoknak írmagjuk sem maradt. Ezért Árpádékat néhány száz évvel későbbre tolták, hogy ezeknek a sosem volt népeknek időt és hamis történelmet kreálhassanak. Valójában azonban a Kárpát hazát folyamatosan az eredeti népe lakta, akikhez beházasodtak még Atilla hadainak fiatal harcosai is. Nem mentek ők sehova, és nem is pusztultak ki, mint az avarok, akiket a hamisítók úgy emlegetnek, hogy eltűntek, még írmagjuk sem maradt. Ilyen butaságokat csak az élet valóságától elszakadt szerzetesek képesek kitalálni kolostori magányukban, meg persze utasításra.

Tény, hogy nem tudunk semmit Atilla halála és Árpádék jövetele közötti idő (valóban csak 104 év!) valóságos eseményeiről, mert nem jegyezték fel a krónikák, csak töredékes nyomok maradtak fenn. Avarokról beszélnek a nyugati írások, akiket hol hunnak, hol magyarnak mondanak, de akiknek a nyelvét a bizánci hun tolmácsok hiba nélkül értik. Ilyen elszólások mutatnak csak arra, hogy folytonosság van a magyar nép Kárpát hazai életében, nem foglalta azt el tőlünk senki. Amikor pedig megpróbálták, akkor jött Árpád és hadai.

Azért néha elszólták magukat a krónikaírók is, pl. amikor benne maradt a szövegben valahogy, hogy Árpád hadainak jöveteléig Atilla halálától csak száz év telt el! Száz évig szedték tehát békességben Atilla birodalmának pannóniai örökösei az adót a nyugati és keleti népektől. Azok időközben megerősödtek, az őket felszabadító Atilla emléke is elhalványult, többé nem akartak fizetni. Sőt! A Kárpát haza határait kezdték támadni. Az itt lakó nép, nevezzük most már őket magyaroknak, ismét csak a szkíta népek szövetségéhez fordult, akiknek akkor a Kijevben székelő keleti fejedelem, Atilla leszármazottja, Álmos volt a soros fejedelme. Tőle kértek tehát segítséget. Az ő fia volt Árpád, akit maga helyett küldött felszabadító hadjáratra a fiatal harcosokkal.

Árpád természetesen tudta igazolni, hogy ő Atilla leszármazottja, és jogos örököse, hiszen magyarul beszélt és hozta magával Atilla koronáját, amit az egész szkíta világ ismert, hiszen a szkíta népek gyűlésein mindig láthatták. Még a törökök is, akik a gyűléseken csak meghívott vendégek voltak, tudtak erről, hiszen a szultánjuk ezért nem merte jóval később sem elvenni, hanem a magyar királynak azonnal visszaadta, amikor hozzájuk került Buda első török elfoglalásakor.

Árpád tehát a seregével Atilla után száz évvel a Duklai hágón keresztül hazatért a Kárpát hazába, és felszabadította azt, már ahol kellett. Még a krónikások is leírják, hogy a helyiek békésen fogadták, és fiaikat „túszul” adták neki. A hegyek alatt vonulva Árpádék is elérték a Dunát, ott ahol Atilláék is, és ugyanott keltek is át. Hogy mennyire nem harcra készültek az ország belsejében azt az is mutatja, hogy feleségeiket is hozták magukkal, legalább is a vezérek. Őket a nagy szigeten hagyták, mielőtt átkeltek volna a Dunán, ahol megtalálták Atilla király városát, és az ősök sírhalmait, a kurgánokat.

Ezt a területet – az ősök nyughelyét – Árpád a krónika szerint Kundra bízta, hogy őrizze, és fiának Kurszánnak egy várat adott a népe védelmére. Tehát Kund ezzel kapott szakrális megbízatást, nem pedig szakrális fejedelem (az ő nevéből kreált kende) volt Árpád mellett. Kettős fejedelemség ugyan tényleg volt, de nem ezért, hanem Atilla öröksége folytán! Árpád Csaba leszármazottja volt, aki a keleti birodalomrészt örökölte, amit addig Kijevből igazgatott az apja, Álmos. Az ő halálával (tegyük hozzá, választás útján!) Árpádra szállt az örökség, a jog és a kötelezettség is, aki mostantól Atilla városából felügyelte a bizánci részeket. Árpád tehát ugyanazt tette kicsiben, mint Atilla. Katonailag megsegítette a Kárpát medence magyarságát, akit a nyugat európai megerősödött népek germán vezetői megtámadtak, és helyreállította a haza egységét. Hogy érkezésekor ki volt az itteni magyarok vezére, nem jegyezték fel, de attól kezve ő, és hadvezér fejedelemtársa vezette a magyarokat.

Erről szólt közöttük a védszerződés, amit a krónikások barbár vérszerződéssé hamisítottak. A szövege egyértelmű, és a benne foglalt fenyegetés is lényeges, amit a megszegővel szemben helyeztek kilátásba, mert a jövőben bizony valaki Árpád utódai közül meg fogja szegni, és el is nyeri a szerződés szerinti büntetését.

Amikor azután Árpád meghal, kezdetét veszi a sötét korszak, ami a hamisítóknak most arra kellett, hogy az egyház, a katolikus egyház szerepét a magyar államban egyre korábbra tolhassák vissza. Árpád haláláról, és temetésének helyéről az a krónika tudósít, amely a legkésőbb került elő, és amely nem szól a hunokról. Annak ellenére, hogy Árpád vezértársainak ebben egészen más neve van, mint a többiben, a tudományosság ezt azonnal elfogadta hitelesnek, és ma így ismerjük a vezértársak nevét. Pedig mind hazugság, még a többi krónikához képest is! Hogyan lesz például a latinul Tuhut-nak írt névből Töhötöm, vagy pláne Tétény? De erről majd máskor.

Egy fordítási trükkről azonban már itt érdemes szót ejteni. A krónikák fordítóinak némelyike Árpádot és társait kapitánynak, vezérnek fordítja, máshol ugyanazt a szót (a latin capita) fejedelemnek írják. Jól lehet vele trükközni a hatalmi viszonyok leírásánál.

Árpád temetése, és sírjának helye nemzeti történelmünk másik nagy kérdése. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, pedig csak egy fordítási tévedés okozza itt is a homályt, meg a korabeli ismeret hiánya, és a mai életviszonyok visszavetítése a múltba. A krónikás, akarva akaratlanul, de benne hagyta a hely pontos leírását a művében. Árpádot egy kicsinyke vízfolyás forrása felett temették el, amely kő fürdőmedencén átfolyva ereszkedik alá Atilla király városában. Ilyen hely pedig csak igen kevés van, azaz meg lehet találni ma is, csak nyitott szemmel kell járni, no meg némi korabeli ismeret is kell hozzá. (a pongyola fordítás kőmederben folyó patakot említ)

Nem tudunk róla, hogy Árpádot megkeresztelték volna. Tehát pogány volt a katolikus dogma szerint. Nem ismerjük a hitét, de azt tudjuk, hogy Atilla leszármazottja volt, azaz szkíta hagyomány (és erkölcs) szerint élt. Tehát úgy is kellett, hogy temessék! Szkíta módra! Kurgánba! Annál nagyobb kurgánba, minél nagyobb vezér volt! Erről szinte minden kutató elfeledkezik. És hova temethették vajon? A szkíta szabály szerint az ősei mellé, vagy közelébe. Tudjuk, hogy kik az ősei? Atilla és rokonai, leszármazottai. Tehát oda kell temetni, ahol Atilla is temetve van.

Kurgánt kell tehát keresni egy hegy oldalából lecsorgó kis ér forrása FELETT, amelyik egy kőmedencén át csordogál le Atilla király városába. Hegyi kurgán kerestetik! Ráadásul olyan, ahova a krónikás szerint kápolnát is emeltek, amikor a magyarok már erre a mai szentháromságos-szentlelkes keresztény hitre tértek. Ilyen helyet eddig kettőt tudok. Mindkettő Esztergom közelében van. NEM MESSZE ATILLA KURGÁNJÁTÓL!

Árpád halálával csodák csodájára már nem dőlt romba a magyar állam. Állítólag az ő leszármazottjai folytatják az uralkodást. De valójában mit is folytatnak? Atilla örökségének kezelését. Elsősorban nem engedik feledésbe merülni, hogy adót fizet nekünk egész Európa és Bizánc is! Az adóbehajtó hadjáratok hőse Bulcsú vezér, csak éppen ezt a történészek kalandozásoknak, azaz rabló-hadjáratoknak állítják be, ami valljuk be nyugaton volt szokásban, a rómaiaknál meg a vikingeknél.

Az Árpád utáni magyar fejedelmekről, Árpád leszármazottairól keveset tudunk, a krónikák felszínesen, vagy mellékesen foglalkoznak velük. Még a nevükben sem vagyunk biztosak. A lengyel pálos központban található királyportré táblán a krónikákban Árpád vezértársaiként szereplő személyek pl. Szabolcs és Bulcsú is fejedelemként jelenik meg, mielőtt Gézához és Istvánhoz eljutnánk a sorban. A krónikák semmi ilyesmit nem írnak. Következzenek tehát a biztos pontok, de biztosak-e ezek?

III. Géza, Mihály, István, Koppány, Tar Zerind, Szár László, Ajtony

Géza fejedelem állítólag Árpád leszármazottja. Úgy tudjuk, hogy volt egy testvére, aki a keresztségben a Mihály nevet kapta, de az eredeti nevét nem jegyezték fel, vagy nagyon is feljegyezték, csak nem vesszük észre? Erről van szó! Ugyanis csak jóval későbbi fejezetekben szólják el magukat a hamisítással megbízott krónikaírók, mint amelyikben Gézáról írnak. Géza egyébként a keresztségben az István nevet kapja. Az ő fia lesz Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapja, és az egyház utólag Szentet farag belőle, noha legfeljebb mártír volt.

A Vajk nevet krónikáink nem őrizték meg, azt Vaic alakban Thietmar merseburgi püspök írásából tudjuk, aki azt Ademarus Cabannensis krónikájából vette át. Ademarus már a saját korában is ismert hamisító volt. Saját szentet talált ki magának, és hozzá pápai megerősítő levelet hamisított. Úgyhogy feltétlen szavahihető forrásnak számít István neve tekintetében is, akinek apja nála hol Jesse, hol Geitz, és István néha Salamon.

Van még a szereplők között egy Vazul nevű herceg, állítólag Mihály fia, akit István megvakíttat és a fiait száműzi, mégis később az ő leszármazottai lesznek a magyar királyok. Felbukkan egy Tar Zerind, Géza valamilyen rokona, és fia Koppány vezér (így!), továbbá Vazul fivére, Szár László neve is, mindenféle koherens összefüggés nélkül, mint akiknek mellékes szerepük van István királlyá és szentté válásában.

Géza felesége Sarolt, aki a már akkor is elkülönülő (erre magyarázatot nem kapunk, hogy miért) Erdély fejedelmének, Gyulának a lánya. Ő lenne István király anyja, de lesz-e valóban. Sarolt lányokat szül, és Géza Veszprémben tartja, ahol egy görög rítusú kolostorban él a lányaival. Gyula családja tehát keleti rítusú keresztény lehetett. Géza pedig pogánynak számít, noha keresztelik felnőtt korában, de saját bevallása szerint van olyan gazdag, hogy két istent (urat) szolgáljon. Mindezeket a krónikákból és István király egymásnak is kissé ellentmondó legendáiból tudjuk meg, amiket a szentté avatásához készítenek el. Tehát ezeket is szerzetesek, papok írják meghatározott célból, annak alárendelve.

Nos, nézzük meg, hogy mit tudunk még róluk a sorok között olvasva, és a Bécsi Képes Krónika vonatkozó képeit nézegetve, ha hozzáteszünk egy-két mellékes ismeretet a korból. Például a kettős fejedelemséget. A krónikák mindig emlegetnek egy duxot, azaz herceget a főfejedelem mellett, esetenként annak rokonát, aki a dukátus ura, amit hol Somogyinak, hol Biharinak, hol Nyitrainak mondanak. Valójában két egyenrangú, a nyugati és a keleti birodalomrészt uraló fejedelemnek kellene lennie, és valószínűleg békében az is volt mindaddig, amíg Géza, majd fia István fel nem rúgta a védszerződést. Valószínűleg ennek leképezésére találták ki a hamisítók utólag a dukátust, hogy magyarázzák a hercegek létét, és állítólagos ismétlődő trónköveteléseiket.

Kezdetben tehát, van Taksonynak két fia Géza-István és Mihály. Ha Géza a nyugati részek ura, amelynek központja Pannónia (Jegyezzük meg jól, hogy Szent Lászlóval bezárólag minden királyunk Pannónia királyának nevezte magát a vert pénzein!), akkor Mihály a bizánci részek ura, és központja a birodalom utolsó keleti fővárosa Szirmium, ami ma Sremska Mitrovica. És ebben az esetben Mihály rangja az uralt területeken görögül basileosz, azaz röviden latinul olvasva Vaszil, azaz VAZUL! Tegyük hozzá, hogy a Mihály a keleti keresztények kedvelt keresztneve! Mihály tehát Vazullal azonos, de mi lehetett az eredeti magyar neve. Nos, az eredeti neve nagy valószínűséggel Tar volt és Szirmium uraként helyi nyelven Zerind, azaz szerémi volt. Azaz Tar Zerind-Mihály-Vazul egyetlen személy, és a keleti birodalomrész jogos uralkodója! Az ő képe kerül fel később a koronára, mint bizánci uralkodó Mihály dux (Dukász Mihályként állítják be nekünk). Őt puccsolja meg Géza. amikor a dukátust, azaz a keleti birodalomrészt Istvánnak adja. Ezért lázad fel Vazul.

Mihály dux a koronán
Mihály testvére Géza fejedelem, nem pedig I. Géza van a koronán

Ebben az esetben viszont ő Koppány apja. A koppány azonban nem személynév, ugyanúgy, ahogyan a Vazul sem az, hanem rang. A kapitány torzulása. Kapitánynak nevezték ugyanis a mindenkori dux (a keleti és hadi fejedelem) fő hadvezérét. Ez később írásban katapánná torzult a latin másoló papok kezében. Abból csináltak a krónikások koppány személynevet, merthogy Mihály duxnak ténylegesen a saját fia volt a fővezére. Ebben az esetben viszont világos, hogy Tar Zerind fia, Szár a László nevet kapta a keresztségben, és a nem létező nevű Koppány azonos Szár Lászlóval. Mi erre a bizonyíték? A krónikás (Kézai) elszólása az egyik, amikor azt mondja, hogy Szár László ivadékai lettek később a magyar királyok ahelyett, hogy Vazul ivadékait mondana.

Ezek fényében nézzük meg, hogy mi is történhetett valójában. Az István néven uralkodó és e néven pénzt verető Géza úgy döntött, hogy nyugati mintára dinasztiát alapít, és a saját fiát ő maga nevezi ki uralkodónak, de nem maga helyett, hanem Mihály helyett. Ezzel egyesítette volna az eddigi kettős fejedelemséget egy személyben. Ez kettős szerződésszegés és árulás. Árulás a testvére ellen, és a fejedelem választás védszerződés szerinti szokásának megszegése. Ezek miatt a magyarok Vaic-Istvánt soha nem fogadták volna el maguk felett fejedelemnek. De van még egy harmadik ok is, amely teljességgel kizárja, hogy István fejedelem lehessen. És valószínűleg emiatt döntött Géza a puccs mellett. István származása ugyanis kétséges, balkézről született, nem a hites feleségtől. Ezt pedig a magyarok számon tartják. Még Jézus esetében is ezt a hibát hozták fel Magyarországon a népek a papoknak még a 16. században is!

Gézának ugyanis Sarolttól nem született fia, csak lányai. Egyes források szerint öt. De Sarolt nem halt meg és nem is csalta meg, ezért nem küldhette vissza Gyulának a lányát, így Veszprémben kolostorba száműzte, és egy lengyel hercegnővel (a lengyel és a német krónikák szerint állítólag Adelhaid volt a neve és Mieszko fejedelem lánya volt) nemzette Istvánt. Ez akkoriban annyira köztudott volt, hogy a Képes Krónika képeit festő szerzetes a szülőszoba képén még ábrázolta is!

A képen oldalmetszetben látjuk a szülőszobát és az előteret, ahol a fejedelem és balkézről való más fiai (a festő ezt színekkel ábrázolta) várakoznak. Bent a névadó szent, Első vértanú Szent István áldja meg éppen koronával a kisdedet, akit szülőágyban ülő koronás anyja tart elébe. Az ágy mögött áll a koronás királyné, Sarolt és koronás lányai!

Amennyiben igaz, hogy a nyugati birodalomfelet adóztató Atilla-utód fejedelem nyugatról vesz magának feleséget, míg a bizánci fél fejedelme keletről, a lengyelektől, Kijevből, a bolgároktól, vagy Bizáncból, akkor az erdélyi Sarolt nem Géza felesége volt, hanem Mihályé. Erre utalhat, hogy egyik lánya lengyel, egy másik pedig bolgár fejedelemhez ment feleségül. Igaz mindkettőt a született gyermekével együtt hazaküldte a férje. Ebben az esetben viszont Adelhaid sem lengyel, hanem bajor hercegnő, mint Gizella. István ebben az esetben is fattyúnak számít a magyarok szemében. Sőt! A krónika írója nem véletlenül emlegeti névadójaként az első keresztény mártír szentet, hiszen utólag már tudta, hogy István az új vallás egyházának első magyarországi mártírja lesz!

Géza-István tehát puccsal akarja Vaic-Istvánnak adni a hatalmat. Először a saját területéből kihasítja az addig nem létező nyitrai dukátust, ahol István hadakat gyűjthet. Nyugati lovagokat, a magyarok ellenségeit. A puccsot a katolikus egyház támogatja, ha István hatalomra kerülve államvallássá teszi az ő hitüket. Erről értesül Tar Zerind-Mihály baszileosz és kapitánya Szár László is. István seregét leverik, és az esküszegőkre az esküben kimondott büntetés szerint Istvánnak mindkét kezét tőből levágják. Ezek egyikét szerzi meg egy pap, és rejti el. Így mumifikálódhat a Szent Jobb noha a test többi része a legenda leírása szerint a felemeléskor rózsaszín folyadékban úszik, és a testből már csak csontok maradtak.

Istvánt eltemetik, és a magyarok Szár Lászlót választják királynak. Az ő és Géza uralkodását írják le úgy később, mintha István uralkodott volna. Esküszegő Istvánnak magvát szakasztják, megmaradt fiúgyermekét Imrét is megölik. István szentté avatásával és a legendák megírásával a valóságnak ezt a szeletét formálták utólag olyanná a hamisítók, amilyennek eredetileg szerették volna. De valójában majd csak Könyves Kálmán korában, akinek idején Hartvik a legendát megírja.

Honnan tudjuk, hogy végül is István soha nem uralkodott? Hát onnan, hogy azok a püspökség és kolostor alapítások, amiket állítólag ő tett nem történtek meg. Minden latin nyelvű alapítólevele hamis, és mindegyiken Könyves Kálmán püspök-király pecsétje található. Az egyetlen nem hamisnak tartott alapítólevél a veszprémi kolostoré és az is görög nyelvű, de az még Géza-Istváné. Továbbá: későbbi utóda Szent László király úgy alapította a somogyvári bencés apátságot, hogy Saint Gilles apátjához írott levelében hivatkozott rá, hogy országában még egyetlen kolostoruk sincs a bencéseknek! Pedig Pannonhalmának papíron már léteznie kellett volna, persze nem létezhetett, mert csak Kálmán alapítja majd meg István nevében visszadátumozva. De még ez sem elég, mert Szent László Montecassino apátjának is úgy ír, amikor Nagyváradot készült alapítani és ereklyét kér Montecassinoból, mintha István nevű elődje egyet sem alapított volna.

Így aztán István, a sosemvolt király természetesen nem tudja leveretni Csanáddal Ajtonyt, a bihari vezért. Az egész történet a Koppány történet duplikációja, annak egy másik változata, amely szintén arra szolgál, hogy a Szirmiumban székelő magyar baszileosz uralkodásának jogosságát, a kettős fejedelemség valódi mivoltát eltüntesse a történelemből. Ezt vállalta Kálmán király számára a katolikus egyház, a király pedig azt, hogy a katolikus vallást teszi államvallássá országában a bizánci és a Krisztus nélküli ősi magyar kereszténység felett.

Az eddigiekből úgy tűnik, hogy a katolikus egyház Magyarországon mindenáron egyeduralmat akart kicsikarni a göröggel és az ősi magyar keresztény hittel szemben, pedig akkoriban minden királyi monostor alapítás görög szerzeteseknek történt. Ezért nagyarányú hamisításba kezdtek Kálmán király idején, aki az ő emberük, felszentelt püspökük volt, és így közel száz évvel korábbra tolták vissza István legendájával a vallásuk egyeduralmát Magyarországon. A kulcs tehát Kálmán király, az eddigi egyetlen királyunk, akit az igazi Fehérvár helyébe hamisított Székesfehérváron temettek el kedvelt katolikus papjai, akiknek mindent megadott.

Következik

IV. Szent László, Álmos herceg, Könyves Kálmán


A közhiedelemmel ellentétben…

Mostanában, ahogy a tudósok a vizsgálati technika fejlődésével egyre újabb dolgokat fedeznek fel, gyakran olvasom az erről szóló ismeretterjesztő cikkekben a következő kitételt: A közhiedelemmel ellentétben a tudósok már tudják, hogy….. A közvélekedéssel szemben a valóság az, hogy …… és ezt követi a tudomány legújabb álláspontjának ismertetése az adott dologról.

Nos, utánanéztem egy kicsit, hogy ilyenkor mit is takar a közhiedelem, közvélekedés kitétel, és sok-sok példa elemzése alapján a következőkre jutottam. A közhiedelem/közvélekedés általam a fogalomalkotás szabályai szerint megfogalmazott meghatározása a következő:

A hivatalos tudománynak olyan, korábban tudományos igazságként a köznek iskolában tanított hit-tétele, amelyet a mai tudósok is megtanultak, de már nem vállalnak fel, és elfedendő annak “tudományos” eredetét, a tudatlan köznép tudománytalan vélekedésének tüntetnek fel annak érdekében, hogy tudós elődeik egetverő butasága ki ne derüljön.

Azt hiszem, hogy a további írásaimban, ha valami újról írok, a “tudományos hiedelemmel szemben” kitételt fogom alkalmazni.

Jókívánság ünnepekre

Álmomban megkérdeztem a Teremtőt, hogy meddig kell még a magyaroknak államadósságot fizetniük. Azt felelte, hogy a magyaroknak nincs államadósságuk, és nem kell fizetniük. Sőt! A nemzetközi pénzhatalom TARTOZIK a magyaroknak 20 MILLIÓ ÉLETTEL, az elrabolt, elcsalt, elorzott MAGYARLAKTA területekkel, SOK EZER MILLIÁRD DOLLÁR elrabolt, elcsalt, elorzott értékkel, az elhazudott történelemmel, BOCSÁNATKÉRÉSSEL és KÖSZÖNETTEL! Azt is mondta, hogy közel már az elszámolás napja.

Ezzel kívánok minden magyarnak Boldog Karácsonyt. Az ellenségeinknek pedig kívánok ellenállhatatlan késztetést a saját torkuk elvágására.

Római Birodalom?

A Római Birodalommal nagy baj van, bizony nagyon nagy baj. Legalábbis azzal a képpel, amit a történészek elénk tárnak. Nem elég, hogy a történelemhamisítás kiderült, de egyre újabb felismerések mutatnak abba az irányba, hogy a Római Birodalom még annyi ideig sem tartott, mint ennek fényében előszörre gondoltuk. A duplikált, számozott, sokszorozott, egy-két évig uralkodó császárokról kiderült, hogy valójában nem is léteztek. Egyetlen mintáról formázták őket. Elég csak elolvasni Tóth Gyula korszakalkotó írásait, különösen a Nagy Ciklust, és magunk is rájövünk, hogy ez a valóság, és ennek bizony következményei vannak. Teljesen másképpen kell ezentúl gondolnunk a Római Birodalomra, és a rá alapozott birodalmi eszmére, amelyet a mai napig dédelgetnek az EU egye politikusai.

Azoknak, akik úgy gondolják, hogy az egész betoldott hamis történelem csak mese, mert hiszen ott vannak a romok szerte Európában, és persze a pénzérmék is a császárok képmásával, akárhol nyomja bele az ember az ásót a földbe, előrebocsátom, hogy mindez igaz, csakhogy ettől az még nem lesz a birodalom létének bizonyítéka, pusztán a római anyagi kultúra jelenlétének. Ebben az írásban azt fogjuk körüljárni, hogy ez hogyan lehetséges birodalom és katonai hódítás nélkül is, és mi is volt akkor például Pannóniában, ha nem volt római provincia. Tovább »

Ébresztő!

1960-tól kezdtem el naponta olvasni a magyarul megjelenő tudományos ismeretterjesztő cikkeket. 1980-tól már nem csak ezeket, hanem a tudományos szaklapok cikkeit is rendszeresen olvastam. Mégpedig igen széles skálát átfogva. 1983-óta olvasom az angolul megjelenő szaklapok cikkeit, a „nagy tudósok” könyveit is (eredetiben, ha van rá mód) az engem érdeklő szakterületeken. Noha az utóbbi időben igen széttagolódtak a tudománynak addig is eléggé szűk szakterületei, ez ma az Internet korában már nem jelent gondot. Az utóbbi 15 évben magam is sokat kísérleteztem olyan területeken, ahol a tudomány elméleteiben logikai, következtetési, értelmezési hibát fedeztem fel. Mára kialakítottam a saját világképemet, amely igen sok területen gyökeresen eltér a tudományos világképtől.

Mára eljutottam odáig, hogy felismerjem: valójában az, amit tudománynak neveznek, nem más, mint egy újabb vallás, amelynek megvannak a maga megkérdőjelezhetetlen dogmái (axiómák), szentírásai a maguk gyökeres ellentmondásaival és azok békés együtt-létezésével. Vannak szentjei, prófétái és papjai, egyháza, no meg persze ott van a hívek serege. A tudományvallás kulcsigéje a fejlődés, ezért már csak újabb és újabb tündérmesékkel tud előállni, azokkal tudja a híveinek újdonságéhségét kielégíteni. Azok pedig mindent elhisznek. Még azokat is, amelyek minden tapasztalatnak ellentmondanak. Merthogy a híveknek már nincsenek tapasztalataik. Az ember élete már régen elszakadt a valóságtól, a virtuális valóság lett a valódi.

Tévedés ne essék, nem a technikai fejlődésről beszélek, hanem annak az elméleti hátteréről. Úgy látom, hogy a technika az elméletek ellenére is képes fejlődni, mert művelői hallgatólagosan nem veszik figyelembe a gyakorlatnak az elméletekkel való ütközését. Hagyják, hogy a tudomány papjai utólag megírják a tündérmeséket a találmányaikhoz, amelyek működnek. A dolgok logikáját alkalmazó technikai fejlődés és a tudományvallás dogmarendszere így fér meg békésen egymás mellett, látszólag egymás eredményeit igazolva, kiegészítve.

És éppen ez az, ami írásra késztetett. Az a felismerés, hogy az elméleti tudomány teljesen elveszítette a valósággal a kapcsolatát, és ez oda vezetett, hogy mára áltudománnyá vált. A legmélyebb gyökerekkel rendelkező áltudománnyá ugyan, de áltudománnyá. Olyanná, amely vallásként működve védelmezi tarthatatlan bástyáit, amit az ébredező emberi logika szinte naponta kérdőjelez meg. Az emberi logika ébredezését pedig éppen a technika fejlődése, az internet tette lehetővé. Minden hozzáférhető, minden ellentmondás azonnal kiderül, és mindenhez hozzá is lehet szólni még laikusoknak is. És ezt is mindenki olvashatja. Mára már kiderült: a király bizony meztelen!  Ő az egyetlen, aki még nem tudja, noha mindenki láthatja! Azt is, amikor a tudományvallás láthatólag politikai igényeket elégít ki a valóság elhallgatásával, félremagyarázásával.

Vizsgálódtam egy kicsit, hogy miért, milyen okból alakulhatott ez így. Az egyik okot a tekintélyelvűségben találtam meg, amely minden vallás egyházának alapja. A másikat pedig az erre alapuló kontraszelekcióban. E kettő következménye ugyanis hosszú távon az, hogy csak azok maradnak belül a körön, akik hisznek, nem pedig azok, akik tudnak. A hithez ugyanis csak okosnak kell lenni, meg kell tanulni minden dogmát, és szó szerint kell venni. Ezt várják el ma a hallgatóiktól is, akiket a tudományvallás felkent papjai tanítanak. De a tudáshoz értelmesnek is kellene lenni. Az értelmesek azonban régen kiszelektálódtak, és az okosok nagyon vigyáznak arra, hogy be se kerülhessenek. Az értelem alatt pedig a valóság, a helyes összefüggések felismerésének képességét értem. Ez az, ami hiányzik ma a tudományból, és a tudományos képzésből is.

A „tudományos” áltudomány, azaz a tudományvallás paradigmája parazitaként ül az emberi gondolkodáson és azt szipolyozza. Nem elég, hogy a mindennapi élet szinte már kaotikussá vált, még ezzel is meg kell küzdenünk, ha túl akarjuk élni, amikor a Földanya megmozdul, hogy lerázza a hátáról a parazita kínzóit. Csak az fogja túlélni, aki a valóságot látja. Az nem, aki a tündérmesékben hisz, amikkel a tudományvallás altatja évtizedek óta. Ébresztő!

Egy kis magyar őstörténet a magyar nyelv logikájának tükrében

Van-e a nyelvnek belső logikája, és ha van, akkor különbözik-e más nyelvekétől? Ennek a kérdésnek a megválaszolása foglalkoztat már egy ideje. Arra a megállapításra jutottam, hogy a magyar nyelvnek van egy következetes belső logikája, ami csak erre a nyelvre jellemző, és különbözik más, általam ismert nyelvek logikájától. Úgy találtam, hogy minden nyelv jellemző arra a népre, amelyik a történelme során azt kifejlesztette. A nyelv médium, azaz rögzíti és közvetíti azokat a körülményeket, amelyeken a kialakulása, fejlődése során keresztül ment. És közvetíti annak a népnek a látásmódját, logikáját is, amelyik kialakította. Az újszülött számára, aki anyanyelveként tanulja, a nyelv közvetíti a népe logikáját, így az lesz az ő logikájának alapja is. Nézzük meg néhány példán keresztül, hogy valóban így van-e. Tovább »

Adalékok a római útikalauzok távolsági és helynév adatainak helyes értelmezéséhez.

Az Itinerarium Antonini és Tabula Peutingeriana néven közismert ókori eredetű útikalauzok fontos forrásai Pannonia tartomány úthálózatának és római kori településeinek. Adataikat gyakran hivatkozzák és idézik, melynek során igen gyakran téves adatokat közölnek. Éppen ezért gyakran kritizálják és meg is kérdőjelezik adataik helyességét, és téves következtetésekre jutnak. Ezek néhány leggyakoribb és legkirívóbb esetét mutatjuk be, és igyekszünk korrigálni őket. Tovább »

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia