Római Birodalom?

A Római Birodalommal nagy baj van, bizony nagyon nagy baj. Legalábbis azzal a képpel, amit a történészek elénk tárnak. Nem elég, hogy a történelemhamisítás kiderült, de egyre újabb felismerések mutatnak abba az irányba, hogy a Római Birodalom még annyi ideig sem tartott, mint ennek fényében előszörre gondoltuk. A duplikált, számozott, sokszorozott, egy-két évig uralkodó császárokról kiderült, hogy valójában nem is léteztek. Egyetlen mintáról formázták őket. Elég csak elolvasni Tóth Gyula korszakalkotó írásait, különösen a Nagy Ciklust, és magunk is rájövünk, hogy ez a valóság, és ennek bizony következményei vannak. Teljesen másképpen kell ezentúl gondolnunk a Római Birodalomra, és a rá alapozott birodalmi eszmére, amelyet a mai napig dédelgetnek az EU egye politikusai.

Azoknak, akik úgy gondolják, hogy az egész betoldott hamis történelem csak mese, mert hiszen ott vannak a romok szerte Európában, és persze a pénzérmék is a császárok képmásával, akárhol nyomja bele az ember az ásót a földbe, előrebocsátom, hogy mindez igaz, csakhogy ettől az még nem lesz a birodalom létének bizonyítéka, pusztán a római anyagi kultúra jelenlétének. Ebben az írásban azt fogjuk körüljárni, hogy ez hogyan lehetséges birodalom és katonai hódítás nélkül is, és mi is volt akkor például Pannóniában, ha nem volt római provincia.Elöljáróban nézzünk meg egy időben sokkal közelebbi, és általánosan ismert hódítást, az Észak-Amerikai kontinens meghódítását. Tanulságos párhuzamokat mutat a Római Birodalom hódításával. Hogyan kezdődött? Békésen. Az indiánok éltek a maguk kőkori életmódját, követték a caribou és bölénycsordákat, vadásztak, halásztak és nem sokat törődtek a partvidéket egyre nagyobb számban elözönlő fehérekkel. Csereberéltek, kereskedtek velük. Használható árucikkeket kaptak tőlük, amikkel jobban tudtak vadászni azokra az állatokra, amelyek bőrét becseréltek ezekre az árucikkekre.

A fehér kereskedők egyre messzebbre hatoltak be indián területre és előretolt kereskedelmi állomásokat hoztak létre. Ezek többnyire gerendából ácsolt erős blokkházak voltak raktárral, bolttal, esetleg italméréssel, istállóval. A kereskedő maga is ott lakott. Az indiánok, nem kis mértékben a tüzes víz hatása alatt, a kereskedelmi állomást időnként kirabolták, esetleg fel is gyújtották, néha a kereskedőt is megölték. A fehérek ezt természetesen nem hagyhatták annyiban, katonaságot hoztak és a törzset megbüntették. A katonaság maradt, kiserődöt épített, természetesen fából, amelyben helyet kapott a kereskedő is, vagy az állomása közel volt az erődhöz. Ehhez persze nem kérték ki az indiánok beleegyezését, noha az ő területükön jártak. Néhány helyen a békesség kedvéért formálisan „megvették” az indiánoktól a területet.

Így haladtak egyre beljebb a kontinens belsejébe – elől mindig a kereskedők, utánuk a katonaság, végül a telepesek – egyre hátrébb szorítva az őslakókat, akik egyre nehezebben tudtak megélni. Közben ugyanis a bölényeket szép lassan kiirtotta a fehér ember a puskájával. A legelőkön az ő marhacsordái, lovai legeltek, az erdőket kivágták, ami megmaradt azt fehér trapperek és vadászok járták. A telepesek kisajátították a művelhető földeket. Végül az indiánoknak már nem volt hova menniük, minden a fehéreké lett. Ez nem csak hódítás, hanem invázió is volt.

Ez egy egyszerűsített kép, de így is jól mutat néhány jellegzetességet, amely minden, „békés” gyarmatosító hódításra jellemző. Mik is ezek? Elsősorban nagy a különbség az anyagi kultúrában a hódító és az őslakosok között. A kereskedők az elsők, akik az új területen megjelennek, és soha nem látott árukat hoznak. A kereskedők védelmére katonaság érkezik. A kereskedők kereskedelmi állomásokat, a katonák erődöket építenek az idegen területen a kereskedelmi útvonal mentén először fából, majd maradandóbb anyagból. Az árucikkekkel kultúrát, szokásokat közvetítenek, amit a helyiek részben átvesznek. A kereskedelmi állomás és az erőd mellett telepes kézművesek telepszenek le. Végül kis gyarmatváros épül fel, a hódítók saját városa idegen földön. A város mellé húzódva, az idegenekkel együtt élnek a fizetett vagy rab szolgák, helyi kereskedők, fuvarosok. A gyarmatosok ellátása a helyi termékeken alapul, amelyeket a kereskedők haza is szállítanak az anyaországba. Ez főként élelmiszer.

Ezek után nem árt tudnunk, hogy hogyan is nézett ki Európa a Római Birodalom kezdetekor, amit az egyszerűség kedvéért tegyünk a keresztény időszámítás kezdetére. Európát a helyi őslakosai lakták! Mindenütt! Ezeket a római nagyon sok néven nevezte. Összefoglalva keltáknak nevezték őket, ami csak annyit tesz, balta. És ez tényleg jellemző volt rájuk. Baltát használtak, sokfélét, munkára és fegyvernek is. Kellett is, mert Európa erdős vidék volt, és amit a történészek soha nem emlegetnek: vadállatok lakták igen nagy számban. A helyi lakosság ugyan már háziasította a szarvasmarhát és a disznót is, de ezeket védeni kellett a vadállatoktól, sőt, még fajtársaik szabadon kóboroló csordáitól is. Ezért a helyiek Európa szerte megerősítették, sáncokkal, palánkkal körbekerítették a domb és hegytetőket. Ők nem ott laktak, de az állataikat éjszakára oda hajtották be. Ezek kívül estek a csordák vándorlási útvonalán, és védhetők voltak a ragadozók ellen.

De milyen vadállatokról is van szó? Szűkítsük most le a kört a Kárpát medencére. Akkoriban itt nagy csordákban élt az őstulok, ami a mi szürke marhánknak is az egyik őse. Élt itt bölény, bivaly, szarvas, őz és főként vaddisznó nagy számban. A ragadozók közül igen sok volt a farkas, és a medve is gyakori volt. Ezektől kellett félteni a háziasított jószágot, no meg az embernek saját magát. Nem ártott tehát, ha volt egy fokos, hosszú nyelű kis-balta az utazónál akkoriban, de még a középkorban sem! A balta a szekérnek is tartozéka volt (szekerce), ami már akkor is általános szállító és közlekedési eszköz volt. Pannónia többek között a szekérnek is őshazája. Igaz, akkoriban ökör vontatta, nem ló, ezért lassan ment. A napi járóföldje nem haladta meg a húsz kilométert. Utak tehát voltak. De mit is szállítottak akkoriban itt, már a rómaiak előtt is? Főként sót!

A só a szárazföld belsejében élő ember olyan mindennapi szükséglete, amelyre a tengerparton élő népek nem is gondolnak, hiszen náluk mindenütt kéznél van. A kontinens belsejében azonban csak néhány helyen található, és ki is kell bányászni, el kell juttatni mindenkihez. Ehhez pedig utak hálózata és hosszú távot megtenni képes szállítóeszköz kell. A történészek gyakran emlegetik a borostyánkő út és a selyemút fontosságát, pedig a legfontosabb és legforgalmasabb utak az ősidők óta a sóutak voltak. A Kárpát medencében tehát már akkor létezett egy Erdélyből és Kárpátaljáról nyugat felé vezető fő kereskedelmi útvonal, a sóút. Az Alföld szabályozatlan folyók szabdalta területét akkoriban egész évben megmaradó kiöntések és mocsarak borították. A sóút nem is itt haladt keresztül, hanem a hegyektől a Tiszáig lefutó folyók torkolatától a hegyek lábánál egészen a Dunakanyarig. Ennek máig látható nyomát Csörsz árkának nevezik. A sót ugyan elsősorban vizen szállították akkor is és a középkorban is, és csak ott rakták szekérre, ahol nem volt a megfelelő irányba futó folyó. Tőlünk nyugatra Hallstatt volt ilyen sólelőhely, amelyet az ősidők óta bányásztak.

A Kárpát medencében tehát egy olyan nép lakott, amelynek volt stratégiai nyersanyaga, és kifejlett anyagi kultúrája. Sőt, nem is egy stratégiai nyersanyaga, hanem mindjárt több is. A kenyérgabona, a hús, a bronz és az arany. Nem hiába nevezték Pannóniának, azaz kenyérországnak. A „kelta” sírleletek tanúsága szerint még a köznép is bronz ékszereket viselt, és a pénzük is aranyból, ezüstből vagy elektronfémből volt, nem bronzból, mint a rómaiaké. Akkoriban a Kárpát medencén kívül máshol nem nagyon lehetett aranyat találni. Mostanában derül ki, hogy a bizáncinak tartott arany is bizony innen származik. (Verespatakon már a római korban is aranybánya volt.) Tehát mindenkinek, akinek ezekre fájt a foga, ide kellett jönnie érte. Nem volt tehát ismeretlen sem Pannónia, sem a népe az akkori itáliai kereskedők számára sem.

És itt kezdődik a történetünk az úgynevezett Római Birodalomról. Láthatjuk, hogy Észak Amerikával ellentétben, itt nem volt nagy különbség a helyi és a hozott anyagi kultúrában. A különbség leginkább a falusi és a városi életmód közötti anyagi kulturális különbségre hasonlít. A kereskedő a városi kultúra tetszetős eszközeit kínálja, amit a helyiek csak akkor tudnak igazán használni, ha maguk igy városias módra kezdenek el élni. Ez is történt, de csak a kereskedelmi útvonalak mentén. Ezek legfontosabbja pedig, a Duna volt! Összekötötte fél Európát a Fekete tengertől a Fekete erdőig.

A Dunán felfelé viszont akkortájt, és még egészen a gőzhajók megjelenéséig is, csak vontatott hajókkal lehetett árut szállítani. A vontatás stabil, nemigen változó partot igényel, ahol vontatóutat lehet kialakítani. Ez pedig a dunántúli oldal ma is. A délről jövő utazó kereskedők ahol elérték a Dunát, hajót béreltek és vontatókat. Akkoriban ökörrel és lóval vontattak, de mindkét esetben időnként meg kellett állni, az állatokat megetetni, megitatni. Természetes tehát, hogy a Duna mentén alkalmas távolságokra megállóhelyek alakultak ki. Ezeken a helyeken a kereskedők el is tudták adni az áruikat a helyieknek, afféle vásárhelyek alakultak ki. A kereskedők többsége Itáliából, Rómából érkezett.

Idővel egyes kereskedők a helyiek jóváhagyásával letelepedtek a legforgalmasabb helyeken, és kereskedelmi állomásokat építettek. A helyiek fából építkeztek, tehát előszőr ezek is fából épültek. Az építést a helyiek végezték. Az üzletmenet stabilizálódása után a kereskedő egyre több otthon megszokott kényelemmel látta el az állomást, amelyhez a hazájából hozatott anyagot és mesterembereket. Tehette, hiszen a helyi lakosság gazdag volt, a pénze jobb volt a római pénznél, volt tehát vásárlóerő. A felhalmozott árukészlet és a vagyona védelmére a kereskedő fegyvereseket bérelt. Eleinte a saját hazájának fiait a kalandkereső hajósok közül, majd a bizalom kiépülésével helyieket is. A hajózóúton haladó hajókat is védeni kellett a rablóktól, ezért később a kereskedők összefogtak és kísérő csapatokat, a megállóhelyeken pedig állandó katonai őrséget fizettek. (kezdeti fa őrtornyok) Hazájuk szokása szerint a katonaságot légiónak nevezték.

A helyi lakosság békés volt, a kereskedők jó árut hoztak, és nem sértették az érdekeiket. De a gazdagság vonzotta a kalandozókat, a rablókat, ellenük védekezni kellett. A helyi fiatalok egyre többen szegődtek el a kereskedőkhöz őrnek, katonának, hajósnak, mentek világot látni. Ez a helyi lakosság körében addig is szokásban volt. A faluközösségekben megmaradni nem tudó fiatal férfinépet felszerelték, és elküldték világot látni. Ezek gyakran zsoldosként szegődtek el más, messzi országokban. Onnan vagy hazatértek családot alapítani, vagy ott alapítottak családot a környező rokon népek körében. Ne felejtsük el, hogy a tengerparti népek kivételével Európa akkoriban kelta volt! És a kelta fiatalok eljutottak nagyon messzi tájakra is zsoldosként. (Nagy Sándor hadseregének zömét kelták alkották.)

A külföldi katonáskodásból hazatértek itthon is a megszokott katonáskodást választották a rómaiaknak akkorra már erősen felduzzadt határőr és vámszedő fegyveres erejében. Ők alkották a lovas és íjász segédcsapatokat, amint az a Notitia Dignitatumban olvasható is. A rómaiak ugyanis a kereskedő gyarmatvárosok kialakulásával megszerveztek a saját városi közigazgatásukat és a katonaságot is. Valódi légiókat alakítottak ki. Ezeknek a létét Róma is elismerte, némelyik várost colonia (gyarmat) rangra is emelte. Természetesen ezzel együtt járt a római istenek, a császárok  ottani tisztelete, az adófizetés és egyéb polgári kötelezettségek. Ehhez azonban már a helyiek hozzájárulása is kellett, amit concordiák – szívességi szerződések – formájában rögzítettek is. A helyi szokásoknak megfelelően helyenként kőbe vésték a concordiát.

A helyi lakosság sokat átvett a római szokásokból, különösen a városokban élők, de vidéken is jól megfelelt például egy kis közösségnek a római mintára épített, fürdővel ellátott villagazdaság. Nem! A fürdőkultúrát nem a rómaiak honosították meg nálunk, csupán a vízvezetést. Pannónia, különösen a Dunakanyar akkoriban tele volt hévízforrásokkal, amelyek a vulkáni hegyek dereka magasságában törtek fel. A helyiek ugyan nem építkeztek kőből, de az ilyen forrásokat mindig kőbe foglalták és forrásszentélyt faragtak ki a sziklából mellette, valamint fürdőt is kialakítottak. (Lásd Holdvilágárok, Szamárhegy, Esztergom, Búbánatvölgy)

De a római is tanult a helyiektől. Itt ismerte meg a helyi éghajlatnak a római ruházatnál jobban megfelelő nadrágot, az alsóneműt és a csizmát. A római gyalogos nép volt. A katonái is gyalogosok. Nem feleltek meg nekik a helyiek kitaposott sáros-poros szekérútjai, ezért saját utakat építettek a kereskedelmi útvonalon, végig a Duna vontatott partján. Ezért, mintegy erre felfűzve látszik lenni a kereskedelmi állomások, (fogadók, mansiók, lóváltó állomások), őr- és figyelőhelyek (őrtornyok), kiserődök és kikötőerődök (vámházak, vámraktárak), katonai menettáborok (vásárhelyek) láncolata. Mert ezek valójában mind civil kereskedelmi építmények, még ha katonák építették is, mert a katonaság sem volt akkoriban más, mint kereskedelmi és határőrség, valamint vámőrség. A Dunán felfelé átutazó kereskedőktől ugyanis a rómaiak vámot szedtek.

Amit tehát mi mansiónak, útállomásnak ismerünk, azok nem katonai létesítmények,  hanem a kereskedelmi útvonal megállói, lóváltó állomásai. Az őrtornyok valójában a vámőrség figyelőtornyai, a kiserődök és kikötőerődök nem mások, mint vámházak és vámraktárak, amelyeket természetesen katonák őriznek, hiszen értéket tárolnak bennük. A katonai menettáboroknak tartott területek pedig a leletek (pénzérmék, törött fülbevalók, csatok, gombok, fibulák és hajtűk) alapján leginkább vásárterek lehettek, ahol állatvásárt is tartottak. Tapasztalataim szerint ezeken a helyeken vesznek el örökre a sárban a leejtett értékek ehhez hasonló összetételben. Ne felejtsük el, a XX. század 60-as 70-es éveiben ilyen állatvásárok még mindennaposak voltak a településhez tartozó bekerített állat-vásártéren, ahol nagyon hasonló dolgok taposódtak a sárba. Szóval szinte semmi sem volt katonai a kereskedelmi út mentén.

Ennek alátámasztására álljon itt egy olasz metszet Buda töröktől való visszavívásának korából. A metszet jobb alsó sarkán jól látható egy L betűvel jelzett kicsi, négy saroktornyos építmény, egy tipikus római kikötőerőd formája, aminek belsejébe a rajzoló a dogana, azaz vámház feliratot írta. De a bal oldalon a magyarázatok között az L betűnél szintén a le dogana, a vámház szöveget találjuk.

 

És valóban az ilyen római “kiserődök” legnagyobb részét a raktárhelyiségek tették ki a feltárások leírása szerint. Megfigyelhetjük, hogy az épület közvetlenül a Duna partjára épült, mint a Visegrád és Dömös között, a Gizella-majornál feltárt kikötőerőd, de mögötte az utat is fal zárja el. Tehát a vámház ellenőrizte a vízi- és a szárazföldi kereskedelmi utat is. Ez sem katonai, védelmi létesítmény.

Gondoljunk csak bele, mekkora is voltaképpen a Kárpát medencében állítólag állandóan állomásoztatott két légiónyi római haderő, és mire elegendő Bécstől Titelig és Váctól Erdélyig. Ez 12000 katonát jelent egy ilyen hosszú szakaszon akinek, őrnek, határőrnek és vámosnak is kell egyben lennie. Egy-egy ismert állomáshelyre alig jut több, mint egy szakasznyi (36 fő) katona. Ellenséges környezetben ez semmi! Egyetlen nap alatt megsemmisíti a helyi lakosság, ha akarja. Különösen, hogy a gyors mozgásra képes segédcsapatok (kb. még 10000 fő) nagy részét is a helyiek adják. A két, széttagolva elhelyezett légió csak az itt élő római polgárok védelmét lehetett képes ellátni, de nem a helyiek, hanem csak a rablóbandák ellen. Úgyhogy nem volt itt semmiféle számottevő birodalmi haderő, ahogy azt a történészek láttatni akarják. Ma kb 40000 rendőrünk van, mégsem jut egy őrs minden falura!

Tehát, visszatérve az amerikai példánkhoz: itt nem történt meg a hódítók beözönlése, és a helyi lakosság kiűzése a saját földjéről. Egy kereskedelmi útvonalhálózat jött létre, amelyet fegyveresekkel biztosítottak. A helyiek pedig élték a saját életüket. Ha nem akartak, nem is tudtak a római jelenlétről, csak a velük érintkezők. (Lásd az orosz katonaság több évtizedes ittlétének példáját.) Lehet, hogy Rómában a hadvezérek és császárok ezt úgy adták be, hogy Pannónia meghódított tartomány, de ez csak a messziről jöttek könnyű hazugsága volt.

De ha már Rómában így tudták, akkor könnyen előfordulhatott, hogy valakinek a fejében felmerült a gondolat: ha már provincia, akkor fizessenek adót Rómának a helyiek is, ne csak a gyarmatvárosok római polgárai. El is ment a császár, hogy erről a helyiek vezetőivel tárgyaljon. Természetesen, a tárgyaláson részt vettek az Alföldön lakó nagyállat-tartó lovas népek, a szarmaták (a római a szkítát szarmatának hívta) vezetői is, hiszen őket is érintette a dolog. (A Duna nem volt „birodalmi” határ, hiszen a sót a rómaiak bányászták és szállították Erdélyből, pusztán ez volt a fő kereskedelmi út.) A császár előadta, hogy ettől kezdve Rómának adót kell fizetniük, amit ők kereken ostobaságnak minősítettek. Amikor a császár erősködni és fenyegetőzni kezdett, az egyik szarmata vezető lehúzta a csizmáját, és MARHA! kiáltással a császárhoz vágta. Az ezután kitört tumultusban a császár köpenyét letépték, a védelmére kelt kíséretét pedig jól helybenhagyták. Azután békésen hazamentek. Tóth Gyula feltáró munkája alapján úgy véljük, hogy ez a császár Marcus Aurelius lehetett. Őróla mintázták ugyanis a hun betöréskori császárokat száz évekkel későbbre tolva.

A császár ezt a sértést nem hagyhatta annyiban, ezért két légiót szerelt fel (vélhetőleg a Hercules és a Iovia légiókat), és társcsászárával együtt büntető hadjáratra indult Pannóniába. A szarmata vezetők sem voltak restek, és a szkíta népszövetség akkori vezetőjéhez, Atillához fordultak segítségért. Így esett, hogy Atilla hunjai előbb a tárnokvölgyi, majd a cézönmauri csatában megsemmisítették a büntető hadjáratra érkezett két légiót, és mindkét császárt megöltek a csatában. A két császár a krónikáinkban Macrinus és Detre néven szerepel. Atilla ezután több hadjáratban minden római tartományban megszüntette a rómaiak hatalmát Európában. Már ahol ténylegesen volt hatalmuk, nem csak a fentebb leírt módon voltak jelen, mintegy „kereskedelmi birodalomként”.

De nézzük meg, hogy mi történt a „birodalom” megszűnése után. A hunok nem alapítottak államot, nem hoztak létre birodalmat, nem hagytak hátra se haderőt se közigazgatást sehol, pusztán éves adó fizetésére kötelezték a felszabadított tartományokat, de csak azokat, amelyek ellenálltak. Ők itt maradtak Pannóniában a rokon népek körében. Nem voltak túl sokan, a milliós szám a krónikások túlzása. Csak az képzel ekkora sereget, aki meg nem látott együtt száz lovast sem, fejenként két vezetéklóval. És az, aki nem tudja, hogy mekkora feladat is csak egy tízezres sereg mozgatása és ellátása. Milliós sereget senki nem tud vezényelni, táboroztatni, etetni. Ahol egy ilyen sereg csak átvonul, már pusztaság marad utána. Olyan lenne, mint a sáskajárás. Atilla serege, talán ha harmincezer fős volt, a rómaiaké pedig a segédcsapatokkal együtt sem lehetett több húszezernél.

Atilláék tehát itt maradtak Pannóniában. De maradtak a római kereskedők is. Senki nem üldözte el őket. Csak a harcot felvevő római katonaságot pusztították el. Az áruforgalom hamarosan elérte a régi szintet, és Pannónia virágzott. Az életmódjában romanizálódott lakosság élte a megszokott életét. A luxustermékek behozatala még nagyobb is volt, mint korábban. Most már az ország belsejében is nagy kereskedelmi raktárbázisok, vásárhelyek, villagazdaságok jöttek létre a Borostyánkő út közelében is. (Fenékpuszta) A korábbi gyarmatvárosokban (Siscia – Sziszek, Sirmium – Srmska Mitrovica) továbbra is római pénzt vertek az aktuális császár képmásával.

Itt érdemes kitérni a római pénzverési gyakorlatra, mert a hivatalos tudomány a történelemhamisítást ezek segítségével folytatja, vagy inkább a hamisított történelmet ezekkel tartja fenn, támasztja alá, fontos korjelző szerepet tulajdonítva nekik. Ezt azért teheti meg, mert a pénzeket hozzárendelték a hamisított Scaliger-Petavius féle kronológiához, és mert elhallgatják, hogy a császárok már akkor is évente, kétévente új pénzt verettek a pénzrontás elkerülésére, vagy esetenként éppen pénzrontás céljából. Ez a gyakorlat még a középkorban is megmaradt. Ezért van egy császár pénzének sokféle változata, nem pedig több, azonos nevű császár pénzéről van szó.

A pénzverdék ilyenkor új verőtöveket készítettek az aktuális pénz veréséhez. Ezeken természetszerűleg kissé eltért a császár képmása a korábbitól, és a felirat is változott. A hátlapra az aktuális politikai helyzetnek megfelelő felirat és kép került. Ez is változott aszerint, hogy a császár győzedelmes voltát (győzelem istennő) napisten hitét (sugárkorona) vagy a kereszténység tolerálását (XP a labarumban) kellett hangsúlyozni. A római pénz apró volt, a felirattal csínján kellett bánni. Ezért néha betűk kimaradtak, rövidítést alkalmaztak. Így lehetett például, utólag, a pénzek alapján Constantinus császárt Constantinuskent, Constantiusként és Constansként is megsokszorozni. A különbségekkel igazolva látták, hogy itt különböző császárokról van szó, pedig csak egy volt, és az sem akkor élt, amikorra datálják. A pénzeken akkoriban nem volt dátum, és a felirat alapján sem lehet vele kort meghatározni, csak uralkodót. És éppen az uralkodókat sokszorozták meg, fiktív uralkodók beiktatásával, amit a pénzekkel igazolhatónak láttak.

De ugyanez történt mindenütt a római befolyás megszűnésével. Az angol régészeknek legnagyobb meglepetésükre arra kellett rájönniük, hogy bizony még háromszáz évvel a rómaiak kivonulása után is a római épületekben éltek az emberek, akik nyilvánvalóan helyiek voltak. Amíg volt utánpótlás, addig még a mozaikokat is kijavították. Az áruforgalom csak akkor szűnt meg Rómából, amikor magában Itáliában került válságba a birodalom. De még ezután is a római alapokra epítkeztek, római pénzt használtak, római stílusú edényeket készítettek jó ideig.

Erre is lehet párhuzamot találni Amerika és Kuba viszonyában. Amikor Amerika a kereskedelmet beszüntette, és nem szállított többé árut Kubába, azért a kubaiak nem dobták ki az amerikai gépkocsikat, hanem javítgatták, foltozgatták őket helyben, néha kézműves módon készített alkatrészekkel. És azok a mai napig még mindig futnak. A római áruk elmaradása sem jelentette azt, hogy a helyiek elhagyták volna római módra épített lakhelyüket, vagy kidobták volna a római edényeket. Továbbra is benne laktak, ha az edény eltört, helyben készítettek hasonlót.

Levonhatjuk tehát a következtetést: a Római Birodalom sohasem létezett abban a formában és olyan hosszú ideig, ahogyan tanítják. A római kereskedelmi befolyási terület valóban igen nagy volt Európában, de birodalomként nem funkcionált. A birodalmi eszmének, amely jelen volt a sohasem létezett Nagy Károly féle birodalom kitalálásakor, az Amerikai Egyesült Államok létrejötténél, és az Európai Uniónak is alapjául szolgál, nincs valós alapja, kitaláció.

Végezetül néhány adalék. Bizonyos vagyok benne, hogy Atilla, szándékosan-e vagy nem, de véget vetett a keresztényüldözésnek is. Az az egyistenhit, amit ő hozott, nem egyezett sem a római, sem a bizánci kereszténységgel, mert azokat az egyház már eltorzította, de kereszténység volt. Ezt így gondolhatták a római és a keleti kereszténység vezetői is, mert hálából, vagy félelemből, de együtt készíttettek neki koronát. Ezért vannak együtt a Szent Koronán a nyugati és a keleti kereszténység szentjei, és Jézus két alakjában is. A korona császári (birodalmi) korona, hiszen Atilla mindkét birodalmat hódoltatta. Jordanes, a hamis gót történetíró (ő az egyik történelemhamisító) Atilla temetésének leírásában a hármas szemfedő kapcsán írja, hogy Atilla mindezeket kiérdemelte, mert „mindkét birodalom méltóságjelvényét elnyerte”. A birodalmi méltóságjelvény pedig a korona, a zárt császári korona. A Szent Korona éppen ilyen!

Láttuk, hogy Atilla hívásra jött, mert a rómaiak megtámadták Pannóniát. Nos, a Csaba-ivadék Árpád és magyarjai szintén hívásra jöttek haza. Az itt maradt hun-magyarság békésen szedte az adót a felszabadított népektől, amíg azok fizettek. De egy idő (100 év) után ez feledésbe merült, és nem akartak többé fizetni. Sőt, az adóbeszedőket elzavarták. Ekkor hívták haza Árpádékat, hogy állítsák helyre Atilla örökségét. Ők ezt meg is tették. Visszaszorították a határokat nem tisztelő szomszédnépeket, és újraindították az adószedő körutakat. A történészek által kalandozásoknak minősített rabló-hadjáratok valójában Bulcsú és csapata sikeres adószedő körutai voltak. De aztán egyszer ennek is vége szakadt. Az időközben kialakult nyugati királyságok megerősödtek, és nem akartak többé fizetni az évszázadokkal korábbi felszabadításért.

Hogy miért nem így tudjuk ezt, az kiderül a folytatásból.

Ugorjon a végére és szóljon hozzá!

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia