A félreismert elektromosság – Elektrosztatika II

Az első részben a valóság szemüvegén keresztül ismertünk meg sok olyan elektrosztatikai jelenséget, amelyek alapján a tudományosan elfogadott magyarázatoknál tisztább képet kaphattunk a jelenség mibenlétéről. Sok félreértést sikerült tisztázni, és megfogalmaztuk az elektrosztatika valós jelenségeit, és feltártuk a mögöttes okokat is. Ebben a részben folytatjuk a jelenségek ismertetését, és ezek alapján magyarázatot találunk olyan földi jelenségekre is, amelyek értelmezésével és magyarázatával a tudomány máig adós.Előbb azonban tegyünk egy kis filozófiai-logikai kitérőt. Nem lesz haszontalan, mert az elektromos áram tárgyalása még előttünk van, és abban számtalan félreértés lesz. Már az előbbi részben is feltettük a kérdést, hogy mi a haszna mindennek az ismeretnek, hiszen a világ anélkül is ugyanúgy működik, hogy megértenénk. Remélhetőleg ennek a résznek a végére érve világos lesz, hogy a valóság tudása hatalmas távlatokat nyit meg előttünk, míg a közmegegyezéssel elfogadott, tanított és betanult álösszefüggések, tündérmesébe illő elképzelések csak zsákutcába vezetnek.

Például, ilyen zsákutca a régóta ígért magfúzió megvalósítása, amelyben 60 éve semmilyen előrelépés nem történt. Nem is történhetett, hiszen olyan magfúzió, amilyet a matefizika elképzel, nem létezik. Hiába gyötrik az anyagot egyre magasabb hőmérsékletekkel és energiákkal, ha tapasztalati tény, hogy az anyag felépülése, egyesülése a lassú, szabályozott hűlés során történik. A magas hőmérséklettel csak bontani lehet az anyagot, felépíteni nem. Ezek pedig tapasztalati tények! Az energiatermelő fúzió viszont az anyag felépülésén alapul az elképzelések szerint.

Ugyanígy, csak tudományos illúzió az antianyag léte, tehát annak hasznosítása is légvár. Csak az energiát pazarolják a kutatására. Az is tévedés, ha nem szándékos félrevezetés, hogy az alapkutatások hatalmas energiát és befektetést igényelnek. Láthattuk: konyhai szintű kísérletekkel, fillérekből több ismerethez lehet jutni, mint a tudományosnak kikiáltott költséges kísérletekkel. Csak éppen gondolkodni kell és megfigyelni, mindig megfigyelni, és mindent megfigyelni. Azután megint gondolkodni, és fejben összerakni kerek egésszé. Azt szokták mondani: az ismétlés a tudás anyja, de még ebben is tévednek. Az eredeti szólás úgy szól: az ismétlés a tanulás anyja! (Repetitio est mater studiorum.) Azaz, a biflázás, a megértés nélküli bevésés alapja. Ez valóban igaz, de ezzel nem lehet előrevinni a világ megismerését, csak a folyamatok megfigyelésével és megértésével. A jó öreg empirikus megközelítéssel.

Addig ugyanis, amíg a félreértéseket ki nem küszöböltük, sem a világról való tudásunk, sem annak technikai alkalmazása nem fejlődhet tovább. Gondoljuk csak el: szinte minden technikai eszközünk fejlődése a végén tart. Újat – egyes területeken – már évtizedek óta nem tudunk alkotni. Ez akkor fordul elő, amikor egy koncepció alapján koncepciós eszközöket készítünk, ám a működésükről alkotott elméleti koncepciók hibásak. Emiatt az eszközt csak finomítani vagyunk képesek, mert a koncepció megköti a kezünket. Ha ezt a koncepciót még “isteni kinyilatkoztatás” vagy dogma szintjére emelik, akkor még az a lehetőség is elvész, hogy újat keressenek.

A “kívülállók” által mégis megtalált új módszerek pedig csak akkor kerülhetnek be a közmegegyezéses tudományba, ha azok létét valamilyen logikai csavarral sikerül beszuszakolni a régi koncepció keretei közé. (És az alkotóját tudóssá minősíteni!) Ha nem, akkor áltudomány, vagy sarlatánság van a dologban. Mármint ezt a minősítést kapja. A fejlődésképtelenség így van belekódolva a hitalapú, tekintélyuralmi rendszerekbe, mint amilyen a tudomány is.

Tehát. visszatérve a mi esetünkre: Hiába kiáltják ki az elektront minden jelenségek alapjául, és hiába vonják össze az elektromosságot a mágnességgel a nagy egyesítési törekvések keretében, attól az elektron még nem lesz része az atom szerkezetének még akkor sem, ha az atommagot alkotó részecskék lényegében elektronokból épülnek fel. A beépített elemek (téglák) ugyanis többé nem önállóak, nem szabadok és nem aktívak. Nem is aktivizálhatók! És hiába gondolják úgy, hogy az elektronnak szinte minden jelenséghez köze van a fénytől a kémiai kötésekig, ha ez a valóságban nem így van. Az ilyen látásmód csak arra jó, hogy minél tovább késleltesse a valóság megismerését azáltal, hogy minden nemzedék minden tagjába ezt sulykolják bele kiskorától kezdve.

Ugyanígy, hiába alkotnak szuperszámítógépeket, ha a beléjük kódolt programok hibás (koncepciós) összefüggéseket tartalmaznak, azaz nem a valóságot fogják modellezni, hanem csak a tudomány közmegegyezéssel elfogadott elképzeléseit a valóságról. Minden szimuláció csak a képzelt valóságukat fogja tükrözni, ami viszont nem húzható rá a földi valóságra. A tudomány ugyanis már régóta tisztán közmegegyezéses és szimbolikus logikai alapokon működik, és abba a közmegegyezésbe a szimbólumokról mit sem tudó valóságot elfelejtették bevonni. Ezt próbáljuk meg ezekben az írásokban pótolni.

Mielőtt a továbbiakra rátérnénk, foglaljuk össze itt is, amit eddig az elektrosztatika terén sikerült kiderítenünk, vagy tisztába tennünk. Tehát: Minden elektrosztatikus jelenséget az anyag (test) felszíni elektronjainak gerjesztettségi állapota, jelenléte, hiánya vagy többlete hoz létre, azaz a gerjesztett és gerjesztetlen, elektronhiányos vagy elektrontöbbletes állapotok és ezek lehetséges variációi. Az elektronok a gerjesztést csak perdület és pulzáció formában veszik fel, helyváltoztató, haladó mozgásuk csak annyi van, amennyit az egymással való ütközések során szereznek. A jelenség létrejöttéhez nélkülözhetetlen a gravitációs áramlás nyomása, amely itt a Földön egy irányban torzítja el a statikus elektromos tér alakját, a Földön kívül, illetve a Föld egészén viszont egyenletesen, gömbszimmetrikusan hat a test körül.

A gerjesztett elektronok a test körül gerjesztett elektronburkot (elektron-teret) alkotnak a gravitáció segítségével, amelyet anyagukkal és mozgásukkal gázként töltenek ki. A gerjesztett elektronburok egy közeg, amely hatásokat képes továbbítani! A burok annál nagyobb, minél több elektron van benne, és minél hevesebb azok mozgása. A burokban az elektronok mozgása analóg a gázok hőmozgásával. Ez az a tér, amely más hasonló terekkel „kölcsönhat”, amikor a határfelületükkel egymáshoz érnek. Ennél a buroknál távolabbra az „elektromos tér” nem képes hatni, tehát az elektromos hatás sem végtelen távolhatás, hanem nagyon is szűk határok között ható, testhez kötött helyi jelenség. Az „elektrontér” belsejében az elektronok gerjesztett gázhoz hasonlóan viselkednek, és valójában csak gerjesztett gázközegként értelmezhető az elektromos tér egésze.

A statikus elektromos tér kizárólag testfelszíni jelenség, amely az anyag belsejébe nem hatol be. Gerjesztett statikus elektrontér azonban csak a szigetelő anyagok egyes fajtáinak (dielektrikumok) felszínén marad fenn. A fémek (vezetők) felszínén létrehozott vagy oda felvitt gerjesztett elektrontér elvezetődik (Ha van hova, és mindig van hova!). Szigetelő és vezető anyagú testek között az elektronok gerjesztése és/vagy maguk a gerjesztett elektronok is átadhatók, és a jelenség fordított irányban is létrejön, ám nem feltétlenül kisüléssel. (elektroszkóp, kondenzátor fegyverzete és dielektrikum). Két dielektrikum között a kiegyenlítődés, továbbá a gerjesztés és/vagy a gerjesztett elektronok egymás közötti megosztása nem jön létre!

Azt a jelenséget már az előző írásban is említettük, hogy az anyagukban elektromosan szigetelő testeket megérintve az elektronok gerjesztése, vagy a gerjesztett elektronok (töltés), vagy a gerjesztés csak arról az egy helyről tűnik el, ahol a testet megérintettük. Máshol a gerjesztés és az elektronok továbbra is megmaradnak. Ezt a gyakorlatban is ki lehet próbálni egy megdörzsölt üvegrúd és egy elektroszkóp segítségével. Ha azt a részt közelítjük az elektroszkóphoz, ahonnan az elektronok gerjesztését már érintéssel eltüntettük, az nem tér ki. Ha azonban tőle néhány centire levő, de még dörzsölt részt közelítjük hozzá, az elektroszkóp ki fog térni. A gerjesztett elektronok szigetekben megmaradtak az üvegrúd felületén. (Valójában gyűrűkben, mert a dielektrikumok úgy viselkednek, mintha nem hosszában, hanem keresztben lennének felületi vezetők.)

De vajon azt jelenti-e ez, hogy a szigetelők felületén egyáltalán nem képesek helyet változtatni az elektronok, hogy kitöltsék a rendelkezésre álló teret? Erről szó sincs! A szigetelők ugyan nem vezetik az elektronokat, azaz a vezetőkéhez hasonló elektronáram nem alakul ki a felületükön, de ez nem jelenti azt, hogy a gerjesztett elektronok ne terjedhetnének el a szigetelő felületén is. Képesek terjedni, de ahhoz legalább egy ponton igen nagy „ökológiai” nyomásnak kell lennie, azaz igen sok elektronnak, igen nagy gerjesztéssel kell ott jelen lennie.

A statikusan gerjesztett elektronok terjedése a szigetelők felületén ugyanis olyan, mint a gleccserek lassú csúszása, ha van, ami nyomja őket felülről. Azaz, ha fent a hegytető környékén nagyon sok hó esett, akkor a gravitációnak engedelmeskedve az maga előtt tolja a gleccser szélén levő jeget is a lejtőn lefelé,sőt, még egy darabig a síkon is. Az elektronoknak is lejtőre van szükségük, és a gravitációra, hogy terjedni tudjanak a szigetelők felszínén. Ha még ráadásul egyetlen irányt kivéve minden más irányból korlátozzuk a mozgásukat, akkor hajlandók csakis abban az egy irányban lassan elkúszni. Erre már az elektromosság tanulmányozásának kezdetén rájöttek, csak nem vált köztudottá. Tehát valójába egy lassú nyomáskiegyenlítődésről van itt szó!

Akit ez nem győz meg, az olvassa el a Fizika kultúrtörténete című könyvben, amelynek az ezt a kísérletet is tárgyaló fejezete szerencsére az Interneten hozzáférhető, itt: http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/histchem/simonyi/simonyi1.html.

Innen megtudhatjuk, hogy egy megdörzsölt üvegcsőről sikerült a folyamatosan felvitt gerjesztést, és az azt hordozó elektronokat selyemszálra függesztett kötöző zsinegen több száz méterre eljuttatni. Ebből a tényből azonban több dolog is következik. Az egyik az, hogy az elektronok szabad gerjesztés-hordozók. A másik az, hogy valóban nem tesznek szert nagy sebességű haladó mozgásra a mechanikai gerjesztés hatására. A harmadik pedig az, hogy „nyomás” alá helyezve mozogni (kúszni) képesek még a szigetelő anyagok (dielektrikumok) felszínén is. A negyedik azonban a leglényegesebb: a statikus gerjesztett elektrontér csak a szigetelő test felszínén jön létre, és annak csak a felszínén mozoghatnak az elektronok. Ezt már láttuk az előző részben is.

Ezek után térjünk át azoknak a földi jelenségeknek a tárgyalására, amelyekben gyaníthatóan a statikus elektromosság jelenségei érhetők tetten, vagy azok hozzák létre magát a jelenséget is.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a Föld kérge az elektrosztatika szempontjából minek minősül: vezetőnek-e vagy szigetelőnek? Sokféle elképzelés van forgalomban, de egy biztos: a Föld kérgének anyagát döntően szilícium-dioxid alapú magmás kőzetek alkotják. Ettől csak ott lehet eltérés, ahol a felszínt nem kvarc alapú üledékes kőzetek takarják. A kvarc, és a belőle készült üveg, kerámiák, stb. mind dielektrikumok. Nem tévedhetünk hát nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a Föld, mint test felszíne (ami az elektrosztatikus jelenségek lezajlási helye) nem vezető, hanem szigetelő (dielktrikum), tehát rajta statikus elektromos jelenségek jöhetnek létre. Mivel a Föld felszínének nagyobb részét víz borítja, a vizet (és különösen annak felszínét) is számításba kell vennünk. Nos, a víz is dielektrikum 81-es dielektromos állandóval, azaz igen jó kapacitással. Ennek igazolására nézzünk meg néhány videót a lord Kelvin villámgépének nevezett, MOZGÓ VÍZ töltéshordozóval működő statikus elektromos jelenségről. Itt látható:

1) http://www.youtube.com/watch?v=hQmAIo6JWMU

2) http://www.youtube.com/watch?v=8Jx1pvFiaoI

3) http://www.youtube.com/watch?v=iy2M-SaxuJQ

Emellett még számításba kell vennünk a légkört is, azaz a levegőt, ami szintén dielektrikum, igaz nagyon gyenge (1,0059) kapacitással. Ráadásul közös határfelülete van a földkéreggel és a vízzel is, tehát igen fontos lehet a szerepe. Az elektrosztatikus jelenségek létrejöttéhez tehát három megfelelő anyag is adott a Föld felszínén, tehát már csak a mozgás, és ezen anyagok összedörzsölődése kell ahhoz, hogy ilyen jelenségek létre is jöhessenek. És létre is jönnek, mert a mozgás is jelen van a szél és a víz mozgásai formájában. Jó vezető azonban, látszólag, nincs jelen a Föld felszínén.

Elsőként vegyünk egy olyan jelenséget, amiről csak olyanok tudhatnak, akik több mint húsz éve figyelik folyamatosan a tudományos felfedezéseket, mert ilyen régen fedezték fel, mégse vált közismertté még a tudományos berkekben sem. Ez pedig a Föld szilárd kérgének legkülső, elmállott, élettel teli és állandóan változó takarójának (talaj) elektromos állapota. (Elnézést a kacifántosnak tűnő megfogalmazásért, de ez a talaj meghatározása a mezőgazdasági ismeretekben.) A talaj a kőzetek mállása során keletkezik, és csak ásványi anyagokból álló váz, amíg az élet ki nem sajátítja, és be nem lakja. Tehát anyaga azonos a földkéreg anyagával+víz. (Persze csak elektromos szempontból.)

Nézzük tehát, hogy a tapasztalati tények mit mutatnak. Azok azt mutatják, hogy a talaj (föld) jelentős mennyiségű elektront hordoz a felszínén és tartalmaz a felszín (talaj) üregeiben. Az elektronok itt a levegőnél nehezebb (a gravitáció rájuk a levegőnél erősebben hat, mint láttuk) gázközeget alkotva vannak jelen. Ezt a közeget a felszín jelenségei, és különösen a Nap periodikusan, helyileg jobban vagy kevésbé gerjesztik. Ezzel a Föld felszínén számtalan, eltérő gerjesztettségi szintű, egymástól elszigetelt gerjesztett elektrontér alakul ki. Ez az elektrontér kiemelkedik a talajból, és gerjesztésétől függően akár több centiméter magasságba is felérhet.

Ennek igazolására egy megismételhető kísérletet fogunk ismertetni. Ehhez szükségünk lesz egy vezetőből készült, kb. 1 méteres szálra, egy olyan rögzítési helyre, amely nincs leföldelve, és egy elektromos teret detektáló műszerre. A vezető lehet egy tömör vagy sodrott vezetékdarab, ami egyenes. Lehet szigetelt is, de a két végét csupaszítsuk le. A nem földelt hely lehet egy fa vagy műanyag asztal lapjának széle, amelyre a vezetődarabot úgy rögzítsük, hogy az lefelé lógjon a föld felé, de ne érje el azt. Emellett emelhetőnek és süllyeszthetőnek kell lennie a rögzítésben. A detektáló műszernek legalkalmasabbak azok a kis eszközök, amelyek a falban futó “élő” vezetékek megkeresésére, nyomvonalának megtalálására készítettek. Ezek egyebek mellett alkalmasak szakadásvizsgálónak és fázisceruzának is. Mi ilyeneket használtunk.

Fázisceruzák

Az eszközünk előzetes kipróbálására igen alkalmas egy olyan elrendezés, amely egyúttal kísérlet is annak kimutatására, hogy a hálózati áram élő vezetékei hogyan hatnak a terükbe bekerült vezetőkre. Ehhez válasszunk egy falon kívül futó vezetéket, mondjuk, egy hosszabbítót, és az abból a lámpához menő vezetéket. Ha a műszert a vezetékhez közelítjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy egy bizonyos távolságon belül (típusától és érzékenységétől függően) villogással, vagy ütemes sípolással jelzi, hogy a vezetékben áram folyik. Ha ekkor az előkészített vezetődarabunk egyik végét olyan közel helyezzük el az élő vezeték közelében, ahol a műszer már jelzett, de a másik vége attól sokkal távolabb van, ahol a műszerünk még nem jelezne, és a műszert a vezető fém távolabbi végéhez érintjük, ugyanúgy jelezni fog, mintha azon is áram folyna át. Természetesen erről szó sincs, de az áram keltette statikus elektromos térbe belekerült a vezetődarabunk. Sőt, mivel frekvenciásan is gerjesztett statikus térbe került bele, a műszerünk még a frekvenciát is jelzi. (Ha egy zsebtelep + sarkához érintjük, a műszer csak azt jelzi, hogy az elektróda élő, de mivel frekvenciát nem érzékel, mert egyenáramról van szó, ezért nem fog villogni a kijelző LED sem.)

A fenti jelenséget fogjuk kihasználni a földfelszíni gerjesztett elektrontér kimutatására. A vezetődarabunkat erősítsük fel úgy az asztallap szélére, hogy a lelógó alsó vége kb. húsz centiméterre legyen a padlótól. Ekkor érintsük a felső végéhez a műszert. Ha nem jelez, akkor engedjük lejjebb a vezetéket. Ezt addig folytassuk, amíg a műszer ugyanúgy nem jelez, mint az előbb az élő vezeték terébe bekerült vezetőnél. Ekkor nézzük meg, hogy milyen távolságra van az alsó vége a padlótól. Ez a távolság a padlónkon összegyűlt gerjesztett statikus elektrontér vastagsága!

A távolság függ a lakás szigeteltségétől, a hálózati földelése minőségétől, a padló anyagától, és attól, hogy a lakásban mennyire „szórnak” a nagyfeszültségű és/vagy nagyfrekvenciás eszközök, amennyiben vannak, és be vannak kapcsolva. Előfordulhat, hogy a panelház sokadik emeletén a kísérlet egyáltalán nem sikerül. Földszinten ez nem fordul elő. A frekvencia, amit ilyenkor a műszer jelez nem más, mint a hálózati 50 Herz, amivel folyamatosan teleszemeteljük az egész Földet.

Ha a kísérlet sikerült, és este végeztük, akkor ismételjük meg napkelte után egy-két órával is. Azt fogjuk tapasztalni, hogy az ablakon besütő napfény is gerjeszti ezt a teret, és annak felső határa magasabbra emelkedik. A mi kísérletünkben az elektronréteg magassága a padló felett este 1 cm, délelőtt 4 cm volt. Volt olyan eset, amikor nagyfrekvenciás kísérletek után végeztük el a mérést, és ekkor ideiglenes több mint 20 centiméter volt a magassága, amely folyamatosan csökkent. Tehát, néha akár térdig járhatunk a gerjesztett elektrontérben és észre sem vesszük, csak esetleg a közérzetünkön nem.

Ugyanezt a jelenséget a természetben is ellenőrizhetjük. Ez az a jelenség, amelyet több mint húsz éve felfedeztek, de a jelenség okára a mai napig nem találtak (a mate-kvantumfizikai halandzsán kívül) értelmes magyarázatot. Azt vették észre ugyanis, amikor az esőcseppeknek a földön való szétcsattanását vették volna filmre nagysebességű kamerával, hogy az esőcseppek nem érik el a talaj (beton, aszfalt, stb.) felszínét, hanem már felette fél-egy milliméterrel szétcsattannak egy láthatatlan rétegen, és csak az így elaprózódott cseppek érnek földet. Ebben kénytelenek vagyunk a tudományos közlésre hagyatkozni, mert a kísérletet eszközök hiányában nem tudtuk magunk elvégezni. De ezt az elaprózódást a Lord Kelvin kísérletek videóin szintén láthatjuk, amikor a csorgó víz szétterül a felépült elektrontér felületén!

A következő természeti jelenség, amely a Föld statikus elektronteréhez köthető, az úgynevezett földáramok jelensége. Úgy látjuk, hogy ennek a jelenségnek köze van a földfelszíni elszigetelt statikus töltések vezetéséhez. Fentebb azt írtuk, hogy látszólag nincs a földfelszínen és a kéregben vezető, de ez csak látszólag van így. Az általános vezető ugyanis a természetben a víz! Itt nincs semmiféle ellentmondás! A víz folyékony állapotában dielektrikum, és jó szigetelő, jó töltésmegtartó anyag. De azt már láthattuk a „Félreértett víz” című írásban, hogy a víznek hányféle olyan formája lehet, amelyben valójában nem is lenne víznek nevezhető. Itt éppen erről van szó. A vizet is alkotó OH2 molekula önmagában száraz, szilárd egytest! Amikor ezek a molekulák csupán egyetlen rétegben vonják be egy test felületét (ez a lecsapódás egyik formája), akkor gyakorlatilag szinte ellenállásmentesen vezetik az elektromos áramot. Az ilyen testet nem érezzük nedvesnek, és nem is vesszük észre, hogy víz van rajta. Viszont vezető! Lehetséges, hogy ezzel függ össze az áramoknál majd sorra kerülő ún. szkinhatás jelensége.

De mikor, és milyen körülmények között találkozhatunk ilyen vezető vízbevonattal? A válasz egyszerű: minden olyan anyag felületén, amely anyagában vizet tárol, és azt a melegedésekor a felszínére is kiengedi, ahol az párologni kezd. Például a száradó ruha. A víz párolgásáról viszont már tudjuk, hogy mindig csak egyetlen, a mindenkori legfelső réteget érinti. Tehát biztosak lehetünk benne, hogy az éppen csak nedves (száradó) anyagok felületén csak egyetlen réteg vízmolekula van, ami ekkor NEM VÍZ.

A talaj is éppen ilyen anyag. Nem feltétlenül a felszínén, hanem abban a mélységében, ahol a nedves és a száraz rétege határa van. És éppen itt mozognak a földáramokat a víz segítségével létrehozó statikus töltések is. Természetes, hogy olyan irányokban, és olyan helyek között, amerre a legkisebb az ellenállás, és ahol a víz is egyréteges állapotban van.

Az eddigiekből két fontos összefüggésre is juthattunk. Az egyik az, hogy a víz bizonyos állapotában dielektrikum, bizonyos állapotában nagyon jó vezető. A másik pedig az, hogy a víz mindkét állapotában „töltéshordozó”! Egyikben vezet, a másikban maga áramlik és úgy viszi a töltést! Ennek majd az elektromos áramnál lesz jelentősége, és ott is fogjuk részletesen tárgyalni.

Ha tovább nézzük a szilárd földkéreg statikus elektromos jelenségeit, akkor azt találjuk, hogy minden más kristályos és/vagy térhálós szerkezetű anyaghoz hasonlóan, a mechanikai feszültségek statikus elektromos jelenségeket hoznak létre. Ennek jó példája az úgynevezett piezoelektromosság, amely nem más, mint a kristályos anyagok azon tulajdonsága, hogy ütés, nyomás, vagy hajlítás hatására elektromos kisülést (szikrát) képesek produkálni. Amikor ez nem sül ki szikra formájában (öngyújtó), akkor „hideg” fényjelenségeket hoznak létre a fotonok kisugárzásának mértékéig gerjesztett elektronok. Ugyanez, vagy hasonló történik valójában a földkéreg bizonyos mozgásai során is, amikor – különösen a földrengéseket megelőző parányi kéreg-elmozdulások közelében – egyes helyeken fényjelenségeket észlelnek a földből előtörni.

Ugyancsak az ilyen mechanikai torzulás okozta gerjesztett elektronterek miatt másznak elő a nedves bőrű, föld alatt élő kígyók és más csúszómászók (békák, gyíkok, stb.) földrengés előtt a földből. Ugyanis, az erős statikus tér valósággal csípi a nedves bőrüket. Ezt az ember maga is tapasztalhatja a csuklóin és a derekánál, ha két nem összeillő anyagú ruhadarabot húz egymás fölé. Ezek összedörzsölődése viszkető-csípő érzést keltő statikus töltést hoz létre, amely a két ruhaanyag széle és a bőr találkozásánál fejti ki a hatását.

Most viszont nézzük meg, hogy a két Föld feletti dielektrikum, a vízpára és a levegő együttműködésében milyen elektromos jelenségek jönnek létre a földfelszín felett. Ezek azok a jelenségek, amelyeket az ember ősidők óta megfigyel, de a mai napig sem értett meg igazán: a villám, és a gömbvillám jelensége.

Azt már a korábbi írásokban láttuk, hogy az alsó légkör még a legszárazabb állapotában is minimum 4% vizet tartalmaz különböző vízpára molekulahalmazok és molekuláris HOH formájában. (Ezek közül több is „száraz”. Lásd a félreértett víznél.) Azt is láthattuk, hogy a légköri mozgásokat döntően a párolgás, és a vízpára mozgásai határozzák meg. Most már azt is tudjuk, hogy a víz is és a levegő is dielektrikum, és még azt is, hogy statikusan gerjesztett elektrontér dielektrikumok, eltérő dielektromos állandójú dielektrikumok összedörzsölése útján keletkezik.

Mivel már azt is tudjuk, hogy a vízpára egyes molekulahalmaz formáira a gravitáció erősebben, másokra kevésbé erősen hat, belátható, hogy ezek ellentétes irányú mozgásai alaposan megkavarják a levegő-molekulákból álló közeget, amelyet magukkal ragadnak. Az egymáson súrlódó (ebben az esetben súrlódáson az áramlások széleinek sorozatos ütközéseit kell érteni) víz és levegő dielektrikumok között „töltés” épül fel. Ráadásul, most már azt is tudjuk, hogy a dielektromos állandó valójában kapacitást (töltésmegtartó képességet) jelent, így könnyű belátni, hogy a 81-es kapacitású víz, és az 1-hez közeli kapacitású levegő közül melyiken épül fel nagyobb töltés. Természetesen a vízpárával erősen telített felhőben, amelyben levegő relatíve kevesebb van.

De miután már azt is tudjuk, hogy a töltések egymástól elszigetelten épülnek fel a dielektrikumok felszínein, és mert dielektrikumok között nem létezik a töltésmegosztás és a „csendes” töltéskiegyenlítődés vezetés hiányában, a kapacitásuk határára feltöltődött két sziget egymás között „hangos” töltéskiegyenlítéssel tünteti el a potenciálkülönbséget, vagyis kisül, amikor végre egy vezető réteg kerül közéjük. ez az elektromos vezető pedig nem más, mint a felhőben a páramolekulákból időközben összeálló apró vízcseppek tömege. A két feltöltődött sziget között a potenciálkülönbség ezeknek a vízcseppecskéknek a felületén átugrálva hosszú szikra formájában egyenlítődik ki. Ezt a kisülést látjuk, amikor a felhőn belül, vagy két felhő között villámlik. Vagy akkor, amikor a villám látszólag csak úgy a „semmibe” csap. Ekkor a felhő töltött szigete a száraz levegő felé sül ki a közöttük levő nedves levegő vízcseppecskéin keresztül. Ugyanilyen belső villámokat figyelhetünk meg a vulkánkitörések gáz és porfelhőiben is. Az egyetlen különbség az, hogy azok közül a belsők „száraz” villámok, ezért sokszor vörösek, ellentétben a víz-levegő kék villámaival. Ilyeneket a vulkáni felhő és a levegő határán láthatunk. Itt ugyanis a por és a gáz között zajlik le ugyanez a folyamat a vulkán kibocsátotta nedves gőz segítségével. Itt láthatunk egy szép példát rá:

Vulkánvillám

Valószínűleg érdekesebb számunkra az a villám, ami a földfelszínbe csap bele. Ebben az esetben azonban bele kell vonnunk a képbe a földfelszínen mindenütt jelen levő sűrű, kevésség gerjesztett, vagy gerjesztetlen elektronréteget, és annak aktuális gerjesztettségi állapotát is. A felette elvonuló viharfelhő alatt a felszín elektronjainak gerjesztését jórészt elviszi a párolgás és a levegő mozgása. Ezért gerjesztettségük alacsony szintre esik vissza. Amennyiben a viharfelhő egy olyan hely fölé ér, ahol közte és a föld közötti potenciálkülönbség igen nagy, a gravitáció az elektromosan erősen töltött felhőt, vagy annak töltött részét erősen a föld felé kényszeríti, szó szerint lenyomja. Ha ekkor a felhő és a föld között mikrocseppeket tartalmazó nedves levegő van, bekövetkeznek azok a kisülések, amelyek a felhő és a földfelszín között húznak át.

Régebben úgy magyarázták, hogy a felhő negatív töltései alatt a Föld felszínének pozitív töltései találhatók, amelyek követik a felhő mozgását, és mindig alatta maradnak. Amikor pedig egy kiemelkedő részhez ér a felhő, és a kétféle töltés között kisebb lesz a távolság, akkor a kiemelkedésbe belecsap a villám. Ezzel több baj is van, de a legfőbb az, hogy a töltések csakis akkor mozoghatnak egy test felszínén, ha az elektromos vezető!

A földfelszínen található kiemelkedő fémek, éppúgy mint a kondenzátoroknál, ekkor is csupán a vezető szerepére vannak kárhoztatva, mint minden statikus elektromos jelenségnél. Hiába kínálnak a mi elgondolásunk szerint a villámnak könnyű utat a földbe, ha a földi elektronréteg még könnyebbet kínál valahol máshol. Így a villámhárító csak a már belecsapott villám káros következményeit tudja elhárítani. A villámot nem “vonzza”. Ugyanis nem csak az erősen töltött felhőt nyomja le a gravitáció, hanem annak G árnyékoló hatása miatt a földi elektronréteget is alaposan megemeli. Sok esetben a villámhárítónál is magasabbra. Az alacsony földpotenciál elektronrétege szó szerint elébe megy a kisülni készülő villámnak.

Szó sincs itt semmiféle ionizációról, és egyéb tündérmeséről a villámlást megelőzően. Az ionizációs csatornának nevezett jelenséget már a villám hozza létre a levegőben, (mindig a legkisebb ellenállás irányát követve) nem pedig az a villámot. A levegő ugyanis nem képes kitérni a nagy sebességű töltéskiegyenlítődés hatalmas elektronfolyama elől, ezért a hangsebesség átlépésekor is tapasztalható „káosz” csatorna keletkezik benne, amelynek kifejezett határfelülete van a normál, és a túlsebességű mozgással megerőszakolt levegőrész között. Ebben haladt a villám, és ennek a körvonalai utófénylenek. És ez a túlsebesség hozza létre a hanghatást is.

Még talán ennél is érdekesebbek a gömbvillámok, amelyek létét is sokáig tagadták. Ma már a létüket elfogadják, de kielégítő magyarázatot még nem találtak rájuk. Pedig nagyon gyakoriak lehetnek, csak a gyakori változatuk igen kicsi és nem fénylik, ezért nem is hívja fel magára a figyelmet. (Ezekről majd az optikánál lesz szó.) Természetesen ez a jelenség is csak a gravitáció segítségével jöhet létre, ugyanúgy, mint minden más jelenség a Föld gravitációs terén belül. Az eddigiek ismeretében már megpróbálhatjuk ennek a keletkezését is megfejteni, és majd a különös viselkedéseit is megmagyarázni.

Gondoljuk el, a fentieket alapul véve, a következőt. Mi történhet akkor, ha egy villám annak ellenére nem jön létre, hogy a földi elektrontér egy része már „elébe ment”, és a gerjesztett tér is “lenyúlt”, hogy „kezet fogjanak”, és végre mindkettő megkaphassa, ami neki hiányzik, de valami közbejön? Mondjuk, egy szélroham, amely a felhőt, vagy a kisüléshez szükséges nedves levegőréteget csak egy picikét elmozdítja. A legkisebb ellenállás iránya azonnal megváltozik! Ekkor, ha minden körülmény kedvező, elvetélt villám jön létre. A felülről lejött nagy töltés legalsó része elveszíti a kapcsolatát az anyafelhő töltésével, de ugyanígy elveszíti kapcsolatát a földi tér legmagasabbra nyúlt darabja is.

A kettő viszont már összetalálkozott. Ám nincs hova menniük. Egyesülnek (a dielektrikumok töltése egyesül, azaz a gerjesztett elektronterek egyesülnek), és a gravitáció azonnal gömbbé formálja. Mi történik itt valójában? Próbáljuk meg modellezni többféle módon is: a tudományos és a rendszerlogikai módon.

1) Abból ítélve, hogy a gömbvillám általában súlytalanul lebegve látszik mozogni, valószínűnek látszik, hogy a gravitációra kevésbé érzékeny földfelszíni eredetű, azaz kevéssé gerjesztett elektronok héjként burkolják be a felhő eredetű, igen erősen gerjesztett (igen hevesen mozgó) elektronok alkotta teret. Így egy hordozó test nélküli töltésgömb jön létre, amelynek belseje folyamatosan gerjeszti az őt körülvevő elektronhéj belső felületét. Ez a gyors mozgásmennyiség átvétel fénykibocsátásra készteti a gerjesztést átvevő elektronokat. Ezért fénylik a gömbvillám.

2) Abból ítélve, hogy a gömbvillám súlytalanul látszik mozogni a levegőben, és tudva azt is, hogy a töltés a hordozója (az elektron és mozgása) nélkül nem létezhet, és hozzávéve azt is, hogy a töltésben működő mozgás hat a hordozójára is, és ismerve a levegő és a víz valódi szerkezetét, továbbá tapasztalva, hogy a légköri elektromos jelenségek környezetében ózonszag észlelhető, rendszerlogikailag a következő magyarázat adható: A vízpára és a levegő molekuláinak felszínén létrejött töltések mozgása visszahat a hordozójukra, azokat is gerjeszti, amitől azok szerkezete megbomlik. Atomjaira esik szét. Ezért van ózonszag, ami nem más, mint az atomos (naszcens) oxigén “szaga”. A gömbvillám kialakulásakor már nem levegő és vízpára van jelen, hanem gerjesztett elektronok, atomos oxigén, atomos hidrogén és atomos nitrogén. Ezek jóval hígabb gázt alkotnak, mint a levegő.

A felhő eredetű, erősen gerjesztett elektronok fogják burokba a gyengén gerjesztett földi eredetű elektronokat, amikor az összekapcsolódás létrejön. Mivel ez nem olyan heves, mint a villám, ezért a levegő atomossá vált gázai már ki tudnak előle térni, így nem kerülnek bele a burokba. A gömbforma felszínének méretét a bezáródott elektronmozgás hevessége, és a külső gravitációs nyomás határozza meg. Ahol a kettő egyensúlyba kerül, ott lesz a gömbhéj felszíne. Ezen a héjat alkotó anyagon a legerősebb a mozgás hatása, ezért az abban levő elektronok már csak fénykibocsátással tudják elvezetni magukról a felesleges gerjesztést. Ezért a gömbvillám fényének forrása a külső burok.

Láthatjuk, hogy az első magyarázat ugyan egyszerűbbnek és elegánsnak látszik, de a rendszerlogikának a másodikban való alkalmazásával azonnal kiderül, hogy nem lehet igaz, mert kihagytunk belőle több meghatározó faktort is. A második magyarázatból az is kitűnik, hogy  az elsőben ráadásul tapasztalati tényt is figyelmen kívül hagytunk. Nevezetesen azt, hogy a töltés önmagában nem létezik, csak a hordozóval együtt, amelyen munkával létrehoztuk! A hordozó pedig mindig az elektron.

A gerjesztett elektrongáz gömbünk nem azért lebeg a levegőben, mert kisebb lenne a súlya, vagy azonos lenne a sűrűsége a környező levegőével, hanem azért, mert van mire támaszkodnia. Mégpedig a földi eredetű elektrontér (töltés) határán kell mozognia, mert az nem engedi lejjebb szállni. A gravitáció pedig hozzányomja ehhez a határfelülethez. (Éppen úgy, ahogyan elképzelték, hogy a két azonos töltés taszítja egymást.)

Most, hogy már tudjuk, hogy mitől fénylik, és miért súlytalan, már csak a tétova mozgására és áthatoló képességére kell magyarázatot adnunk. Ne felejtsük el, hogy a töltésgömbünk egy erősen gerjesztett (felhő) és egy kevéssé gerjesztett (földfelszín) test közötti térben, levegőben lebeg. Eközben folyamatosan ad le a gerjesztéséből a környező levegőnek és a vízpárának. (Néha ezért sistereg is.) Ugyanakkor mindig csak a legkisebb (elektromos) ellenállás irányában képes elmozdulni, helyesebben az őt körülvevő terek térerőssége mozdítja el a térerősség-különbségek határán.

A “töltésgömbünk” tehát hevesen pörgő és pulzáló (lüktető) elektronokból áll. Tehát színtiszta elektrontér gömbről van szó, ami normál esetben csak tisztán elektronokból álló közegben jöhetne létre, ha az kívülről gerjesztést kap. Ez viszont a természetben  (itt a Földön) lehetetlen, más esetben nem is jöhet létre. Ahhoz, hogy ennek a szilárd anyagon való áthatoló képességét megértsük, vissza kell tekintenünk a részecskékről rendelkezésre álló ismeretekhez.

Az elektron nagy sebességgel nem képes roncsolás nélkül áthatolni az anyagon, arra csak a gömbrészecskék képesek. Például a proton és a neutron. Ezek áthatoló képessége jól ismert, de kevéssé ismert, hogy lassan, szivárgás útján is képesek még a fémeken is áthatolni. Sőt, erre még az elektronnál közel nyolcezerszer nagyobb alfa részecske is képes. Ezért szivárog át az alufólia gömbön a hélium, és ereszt le lassan a szülinapi lufi. De a proton és a neutron még vastag fémeken is átszivárog. A hidrogént nem is lehet gáz formájában semmilyen edényben megtartani, mert lassan elszökik.

Akkor gondoljuk el, hogy az elektron, amely képes kijönni az izzólámpa, vagy a tv katódsugárcső vákuumot határoló üveggömbjéből úgy, hogy a vákuum nem romlik el benne, hogyne lenne képes átszivárogni egy porózus falon, vagy fa ajtón. Különösen, ha minden irányban heves a mozgása a gömbtéren belül. Ugyanígy szivárog át az anyagon a gömbvillám is. Hát így mehet át a gömbvillám, akár bármiféle sérülés okozása nélkül is bármilyen tárgyon.

De most már tényleg itt az ideje rátérni azokra az eszközökre, amelyek a statikus töltések és az áramkörök közös szereplői, a kondenzátorokra és a szigetelt vezetékekre, valamint az azokkal kapcsolatos közkeletű félreértésekre.

A kondenzátorról már a leideni palacknál is láthattuk, hogy nem úgy működik, ahogyan gondolták. Nem a két fém fegyverzet hordozza a töltést, hanem a közöttük levő dielektrikum. Az ilyen (a rendszerlogikában vékonyréteg, vagy felület) kondenzátorokra még a rezgőköröknél részletesen kitérünk, de előbb el kell oszlatni egy hatalmas félreértést. Az úgynevezett elektrolit kondenzátorokról lesz szó.

Ha szétszedünk egy elektrolit kondenzátort, akkor első ránézésre semmi különbséget nem látunk a felületkondenzátorokhoz képest. Két feltekert fémszalag, közte valamilyen folyadékkal átitatott (első vélekedés szerint impregnáló folyadék, olaj), szigetelő felülettel lezárt fémház, és rajta két kivezetés. Ha azonban alaposabban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy a kivezetések egyike (+), a másik (–) jellel van megjelölve. Ezt általában akkor teszik, ha például az akkumulátoroknál a két elektróda szerepe nem cserélhető fel az áramkörben. Azt láttuk, hogy a rétegkondenzátoroknál semmi ilyesmi nincs. A kivezetések bármikor felcserélhetők. Persze, mert nem elektródák, hanem csatlakozó kivezetések!

Ugyanis, ha alaposan megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy az elektrolit kondenzátoroknak (most utoljára neveztük így őket, mert nem azok) valóban elektródáik vannak. Ugyanis ezek nem kondenzátorok, hanem gyors kisülésű és gyors feltöltődésű AKKUMULÁTOROK. Pontosabban:  vékonyréteg-elektrolitos, fémoxid – fém-peroxid réteg-elektródás akkumulátorok. Tehát, mindaz a gyakorlati tapasztalat, amit az áramkörökben ezekkel az akkumulátorokkal kapcsolatban összegyűlt NEM terjeszthető ki a rétegkondenzátorokra! Mert azok nem így viselkednek! Hanem úgy, ahogyan a leideni palacknál láttuk. Ezekben az akkumulátorokban csak kihasználják a kondenzátorokkal szerzett tapasztalatot. Nevezetesen: Akkor gyors a kisülés, ha nagy a vezetőréteg felülete, és akkor gyors az áramtermelő kémiai reakció, ha az elektrolitot vékony réteggel felitatva teszik az elektródák közé, azaz nagy az érintkező reakciófelület.

Itt mindenképpen ki kell térnünk a kondenzátorok továbbfejlesztésével létrehozott szuper- vagy ultrakondenzátorokra. Ezeket kondenzátoroknak nevezik, és működésüket a rétegkondenzátorok működése szerint írják le. Ez azonban nem más, mint színtiszta matefizikai spekuláció. A probléma az, hogy a kondenzátorok a fizika területéhez tartoznak, és fizikusok fejlesztik. Ezért lehetséges, hogy nem veszik észre: kémiai reakción alapuló eszközről van szó, nem kondenzátorról.

Az ultrakondenzátorok (ultracapacitors) működését magyarázva egyesek még ki is térnek rá, hogy itt semmiképpen nem lehet szó kémiai reakcióról, mert az lassú, és az ultrakondenzátorok százszor gyorsabbak. Csakhogy ezzel van egy kis bibi: csak a matefizikus nem tudja, hogy a kémiai reakciók sebessége attól függ, hogy mekkora a reakció felülete, és milyen kicsi a reakcióközeg (elektrolit) vastagsága. Továbbá becsapja őket az a félreértés, hogy mindkét fémfelület fémoxid, és azok nem reakcióképesek.

Nézzük meg, hogy valójában mi történik. Mivel kondenzátornak hiszik az eszközt, akként is fejlesztik. Azaz: a dielektrikumnak tartott, de valójában az elektrolitot vékonyrétegben eloszolva tartalmazó réteg felszínét ugyanolyan nagyra készítik (két oldala van), mint az azt határoló két fémoxid felületet. És ez nagyon nagy felületet jelent, nagyon kicsi távolságra egymástól. Egy ekkora, összeérő felület minden pontján a kémiai reakció egyszerre zajlik le, ezért a “felszabaduló kémiai energia” sűrűsége is hatalmas lesz, valamint a reakciósebesség a felület arányában egyre nő.

A másik megértési problémát az oxidok okozzák. Ugyanis azok köztudottan nem túl reakcióképesek. Azonban az árammal való töltés hatására az egyik oxidból fém, a másikból pedig peroxid lesz, ami nagyon is reakcióképes páros. Ebben tárolódik a “töltés” kémiai reakciópotenciál formájában, amíg el nem kezdik kisütni.

És éppen a “kisütés” az, ahol észre kellett volna venniük, hogy bizonyosan nem kondenzátoruk van, hanem akkumulátoruk. Az ultrakapacitorok működését bemutató videókon ugyanis jól látszik, hogy a két elektróda (ezek ugyanis nem kivezetések, mint a rétegkondenzátoroknál!) között olyan “csendes” szikrázás jön létre, mint a galvánelemek és akkumulátorok elektródái között. Ha az eszköz valóban kondenzátor lenne, akkor egyetlen hatalmas kisüléssel (villám!) az összes töltését leadná, ami valószínűleg tönkre is tenné az egészet. A valódi kondenzátorok ugyanis csak erre képesek: egy nagy kisüléssel kisülni, majd még egy kisebbel teljesen kiürülni néhány pillanat múlva. Ezt legalább illenék tudni még egy matefizikusnak is!

Ugyanúgy, ahogyan azt is, hogy egy rétegkondenzátort NEM LEHET ELEKTROMOS ÁRAMMAL FELTÖLTENI! Sem egyenárammal, sem váltófeszültséggel! Egy rétegkondenzátort csakis és kizárólag statikus úton lehet feltölteni! Ez pedig nem vélekedés, nem teória, nem spekuláció, nem matematikai következtetés, hanem gyakorlati tapasztalati tény!

Mi ugyanis csak saját tapasztalatot közlünk, és csak azok alátámasztására idézzük fel mások tapasztalatát. Ezért – szép dolog a bizalom, de azért nem árt ellenőrizni sem – mi minden kísérletet magunk is elvégzünk. Többek között elvégeztük a MIT videóján szereplő szétszedhető kondenzátoros kísérletet is. És tényleg úgy működött nekünk is! Tehát a dolog valós. Amikor azonban ezt a kondenzátort, amelynek minden részlete megfigyelhető, megpróbáltuk feltölteni akkumulátorról és váltófeszültségről is, semmi nem történt. Nem töltődött fel egyik módon sem! Sem akkor, ha mindkét, sem akkor, ha csak a belső kivezetésen keresztül próbáltuk feltölteni. Feltöltődött azonban már egy megdörzsölt üvegcsőtől is, és ki is lehetett sütni!

De mi már ezen sem csodálkozunk, hiszen látjuk, hogy a matefizika már régen uralma alá hajtotta a kémiát is. Olyannyira, hogy a kémiai intézetek vezetői nem egyszer fizikusok (matefizikusok). Ez alól hazánk sem kivétel.

És végül nézzük meg ugyanilyen alaposan a szigetelt vezetékeket, amelyek az elektromos áramkörök másik főszereplői lesznek. Ha már tudjuk, hogy a töltések a dielektrikum felületén gyűlnek fel, és a vezető csak vezeti őket, akkor a szigetelt vezetőt akkor látjuk helyes nézőpontból, ha úgy tekintjük, mint egyfegyverzetű, azaz fél rétegkondenzátort, amelyben a két összetevő együttesen hozza létre az elektromos vezetés jelenségét. Hogy erre a megkülönböztetésre miért van szükség, azt a fémek vezetőképességénél fogjuk megtudni a következő írásban.

Ezekkel az ismeretekkel felvértezve ugyanis, már rátérhetünk az elektromos áram alaposan félreértett (de legalábbis félremagyarázott) jelenségeire. De még mielőtt ezt megtennénk, újra fel kell tennünk a kérdést: volt-e eddig bármilyen szerepe az elektromosságban a mágnességnek? A mi válaszunk az, hogy eddig még semmi. Ezt tartsuk észben a következő részben is.

Folytatása következik a „Félreismert elektromosság – Elektromos áram I” című írásban.

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Egy hozzászólás - “A félreismert elektromosság – Elektrosztatika II”

  1. Vida József szerint:

    Tisztelt Uram!

    Próbálom, megkísérelem mélyebben megérteni a mezítláb járás egészségre gyakorolt pozitív hatását. Annak is az elektron transzport, a föld felső réteg elektronjainak és a talp/bőr szerepét, hatékonyságát.

    Ha Önnek, a sok éves tapasztalatai alapján, van erre vonatkozó/használható információja, és az publikus is, kérem segítsen.

    Üdvözlettel, Vida József, Palics, Szerbia.

    [Reply]

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia