Az elhazudott magyar történelem szeletei IV.

Ebben a részben egy kicsit eltérünk az eddig követett módszertől, mert hosszú idézetekkel vezetjük fel a mondandónkat, hogy mindenki világosan láthassa, hogyan jutottunk el arra a következtetésre, hogy a mindenki által Gül Babaként ismert, a Rózsadombon eltemetett török dervist II. avagy Szent Bajazid oszmán szultánnal azonosítsuk. Ebben az esetben nem gondoljuk, hogy feltétlenül történelemhamisításról van szó – Szekfű Gyula Evlia Cselebi munkásságát teljes egészében hitelteleníteni akaró nyilatkozata kivételével – inkább egy személy valódi személyazonosságának eltitkolásáról valamilyen, általunk nem ismert (csak sejtett) okból.

Az idézetekben nyomatékosan kiemeljük azokat a részeket, amelyek nyomra vezettek bennünket is. Felmerült ugyanis a török államfő látogatása kapcsán a kérdés, hogy miért is olyan fontos Gül Baba a törököknek, hogy az államfő minden látogatása során felkeresi a sírját. Különösen, hogy Nagy Szulejmán sírjának helye viszont feledésbe merült, nemrégiben történt megtalálása ennél jóval kisebb visszhangot keltett, és nem is látogatják. Mivel több Gül Baba, mint a Magyarországot is meghódító legnagyobb oszmán szultán, Nagy Szulejmán?

Kezdjük az alapokkal. A Wikipédia Gül Babáról szóló szócikke a következőket írja:

Gül Baba (Merzifon, ? – Buda1541Szeptember 1.) Gül Baba vagy Cafer oszmán bektási dervis költő, aki annak a Nagy Szulejmán szultánnak az udvarához tartozott, aki Gül Babához hasonlóan Magyarországon halt meg. Magyarországon a Rózsák Atyja néven is ismerik, ami a török Gül Baba fordítása.

Gül Baba türbéje, vagyis síremléke Budán áll, és a törökök egyik kiemelkedő zarándokhelye.

A Gül Baba nevet egyes források szerint a turbánján díszelgő rózsaszálról kapta. [3] Más magyarázat szerint eredetileg „Kel” volt a neve, ami „kopaszt” jelent, amit csak később változtattak Gülre, miután a sírja körül rózsák nőttek.[4] Van olyan hagyomány is, hogy ő hozta az első rózsákat Magyarországra, ez azonban nem így van.

 Közép-anatóliai Amasya tartományi Merzifonból származott.[5] Apja Kutb’ül Arifin Veli’üddin İbn Yalınkılıç.

Budán halt meg, 1541-ben. Halála idejéről és körülményeiről kétféle történet is fennmaradt. Az egyik szerint a város falainál zajlott küzdelemben ölték meg, augusztus 21-én. A másik szerint az oszmán győzelmet megünneplő vallásos szertartás közben halt meg. Szulejmán, aki a kalifa címet is viselte, a város (pogány) patrónusának nyilvánította, és temetésén a hagyomány szerint ő volt az egyik koporsóvivő. Leszármazottai a Marzioglu család, amelyből Trabzon vilajet (Nagy Szulejmán szülőhelye) több pasája került ki.

Nyolcszög alaprajzú, kupolás síremlékét 1543 és 1548 között Mehmed Jahjapasazáde, a harmadik budai pasa építtette. 2016-ban kezdődött felújításának 2,5 milliárd forintos költségét közösen viselte Magyarország és Törökország kormánya. A felújított műemléket 2018. Október 9-én együtt avatta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Recep Tayyip Erdoğan török elnök.

A türbe kicsinyített mása megtalálható az isztambuli Miniatürk parkban.

Kiemeltük: 1) Türbéje a törökök egyik kiemelkedő zarándokhelye. 2) Apja Kutb’ül Arifin Veli’üddin İbn Yalınkılıç, amely információnak nem találtuk forrását! 3) Nagy Szulejmán szultán maga volt az egyik koporsóvivője! 4) A török elnök avatta fel a felújított türbéjét.

Menjünk tovább. A Múlt Kor történelmi portál Gül Babáról szóló cikke így ír.

Négyszázhetvenöt éve, 1541. szeptember 2-án halt meg Gül Baba, a szentéletű török dervis. Sírja fölé 1543 és 1548 között Jahjapasazáde Mehmed budai pasa emelt sírboltot, amely ma Gül Baba türbéjeként ismert, és az iszlámhívők legészakibb zarándokhelye.

Gül Baba bektási dervis volt, e rend tagjainak fő feladata a janicsárok nevelése és a hittérítés volt. Életéről nem sokat tudni, még az sem bizonyos, hogy történelmi személyiség volt. Állítólag 1541-ben a megszálló török sereggel érkezett Budára, mert Szulejmán szultán a bektásikat bízta meg azzal, hogy a városhoz közel iszlám vallási központot alapítsanak. A nagy tiszteletnek örvendő dervis a vár bevé telének alkalmából rendezett hálaadó ünnepen ihalt meg 1541. szeptember 2-án a dzsámivá átalakított Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban. Díszes temetést kapott, amelyen a krónika szerint maga a szultán is beállt a koporsóvivők közé.

Gül Baba sírja fölé 1543 és 1548 között Jahjapasazáde Mehmed budai pasa emelt sírboltot, amely ma Gül Baba türbéjeként ismert. A Rózsadomb délkeleti lejtőjén, egy támfalakkal övezett kis kertben, kőzsámolyon áll a nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett épület, kváderkőből épült külső homlokzata egyszerű, bejárata keleten nyílik. A bektási rendhez tartozó dervisek kolostort is építettek a türbe mellé, az épületegyüttesre először egy 1559. évi adóösszeírás utal.

A törökkori magyarországi építmények közül valószínűleg ez a sírkápolna a legismertebb a muszlim világban. A törökök olyan nagy becsben tartották, hogy az 1699. január 26-i karlócai békében a szultán megbízottai feltételként szabták a budai síremlék fennmaradását. 

Kiemeltük: 1) Életéről nem sokat tudni, még az sem bizonyos, hogy történelmi személyiség volt! (Valóban, szinte csak Evlija Cselebi írásából ismerjük.) 2) A bektási rendhez tartozó dervisek kolostort is építettek a türbe mellé, az épületegyüttesre először egy 1559. évi adóösszeírás utal. 3) A törökök olyan nagy becsben tartották, hogy az 1699. január 26-i karlócai békében a szultán megbízottai feltételként szabták a budai síremlék fennmaradását! 4) Díszes temetést kapott, amelyen a krónika szerint maga a szultán is beállt a koporsóvivők közé.

Menjünk tovább. A Papageno cikke így ír róla.

Szulejmán szultán Gül baba néven ismertté vált dervise 1541-ben a megszálló török sereggel érkezett Budára. Síremléke a Rózsadomb délkeleti lejtőjén, egy támfalakkal övezett kis kertben található, melyet a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed emelt a szentéletű szerzetes emlékére, ami mellé egy török kolostor is épült.

Gül baba a Hadzsi Bektas Veli alapította bektasi dervisrend tagja volt, amelynek egyes elképzelések szerint a janicsárok nevelése és lelki vezetése volt az elsődleges feladata. A rend tagjai és a janicsárok között tehát igen szoros kapcsolat alakult ki az idők folyamán, ugyanis a dervisek békés időben tanítottak, földműveléssel és iparral foglalkoztak, vagy valamelyik művészeti ágban alkottak kolostoraikban, a tekkékben, a háború idején azonban ők is kardot fogtak.

Gül baba alakja köré már a magyarországi török világ kezdetén legendák fonódtak, habár nem kizárt, hogy csupán a fantázia szüleménye a Gül babaként ismert alak. A dervis neve, mely valószínűleg csak egy félrehallás miatt maradt meg így a magyar történetírásban – Rózsa apót jelent. Egyes mondák szerint csak halála után nevezték el így a muszlimok körében szent emberként tisztelt dervist, mert turbánjának jelvénye a „gül”, azaz a rózsa volt.

Egyes források szerint Buda elfoglalásakor, más történetek szerint pedig akkor érte a halál, amikor a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony templomban (a mai Mátyás-templomban) imádkozott, hálát adva az oszmán hadak győzelméért.

A dervis halála azonban minden bizonnyal megrendítette a szultánt, aki állítólag Gül baba gyermekkori barátja volt. Úgy tartják, hogy ő maga is vitte a dervis koporsóját, és mivel kalifa is volt, azaz legfőbb vallási vezető, szerzetes barátját és szolgálóját a város védőszentjévé nyilvánította.

Kiemeltük: 1) Szulejmán szultán Gül baba néven ismertté vált dervise. (De tényleg, senkinek sem tűnt fel, hogy nem tudjuk az igazi nevét?) 2) Gül baba a Hadzsi Bektas Veli alapította bektasi dervisrend tagja volt, amelynek egyes elképzelések szerint a janicsárok nevelése és lelki vezetése volt az elsődleges feladata. (Veli bej fürdője ma is ott áll, igaz elrejtőzve a Budai Irgalmasrendi Kórház udvarán a Türbe alatt. Mellette állt a bektasi dervisek tekkéje (kolostora) is.) 3) A dervis halála azonban minden bizonnyal megrendítette a szultánt, aki állítólag Gül baba gyermekkori barátja volt. Úgy tartják, hogy ő maga is vitte a dervis koporsóját, és mivel kalifa is volt, azaz legfőbb vallási vezető, szerzetes barátját és szolgálóját a város védőszentjévé nyilvánította. (Tehát szentként tisztelték. A törököknél ez igen ritka. Egyetlen szultánjukat tisztelik szentként, II. Bajazidot. A szultánhoz különleges viszony fűzte!)

Lépjünk tovább. Evlia Cselebit és Gül Babáról szóló írását a Terebess Ázsia tár Adorján Imre: Boldog istenként élni című írásából ismerjük meg. Kicsit hosszú, de érdemes végigolvasni. Különösen, mert mint később majd kiderül: Evlia Cselebi is bektasi dervis lehetett, és távoli rokonságban állhatott Nagy Szulejmánnal is (anyai ágon).

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi tartózkodása során írt feljegyzései számos adatot tartalmaznak az itt élő szúfikról. Munkáját azonban a magyar történettudomány a 20. Század elején nem fogadta el hiteles forrásnak. Az elutasító véleményt legélesebben Szekfű Gyula fogalmazta meg, amikor Evlia munkásságának mérlegét így vonta meg: „Nem mondhatnánk, hogy nem hiteles – sokkal rosszabb ennél: történeti szempontból teljesen indifferens; nem történeti kútfő.” Ma már világos, hogy Szekfű bírálata nem állja meg a helyét. Evlia számos hiteles irodalmi és történeti forrást, térképet, hivatalos okiratot használt munkájához, melyet saját ismereteivel színezett. Műve a hódoltsági Magyarország török hétköznapjai, kulturális értékei, a dzsámik, a fürdők, a türbék stb. Megismeréséhez nélkülözhetetlen forrás.

A nagy utazóról nagyon keveset tudunk. Valószínű, hogy 1611-ben született, apja Dervis Mehmed Zilli, Nagy Szulejmán udvari aranyművese. Evlia a család történetét a germijáni török uralkodóházon keresztül Ahmed Jeszeviig – az ő írásában Jeszni – vezette vissza.

„Eme harcokban jelen volt atyám, a magas portának fő ékszerésze, Dervis Mohammed Zilli, aki Kara Ahmednek a fia, ez pedig Kara Musztafának, ez meg Javuz Erin Adsa Jákubnak, ez meg Germiján-záde Jákub bégnek a fia volt, aki a törökök törökjének, Kodsa Áhmed Jeszninak leszármazottai közül való.”

Apja nevében a Dervis név arra utal, hogy valamely szúfi tarikathoz tartozott, a Zilli pedig talán a dervisek öltözetén gyakran viselt csengettyűkre. (A „zil” török szó csengőt, az ebből képzett melléknév, a „zilli” pedig „csengős”-t jelent.) Evlia valószínűleg azért sorolta ősei közé Ahmed Jeszevit – akiről tudjuk, hogy nem lehetett a „törökök törökje” –, hogy a szúfi misztikusok „szentjével” fényesebbé tegye származását, mint ahogy később Gül-Babát is Mohamed leszármazottjaként tiszteli. Az Evlia név jelentése: „szent”. Már a szászsebesi György barát is „evlijalar ve enbijalarnak” nevezte a szúfik szentjeit. Evlia Cselebitől tehát már származásánál fogva sem lehetett idegen a szúfizmus, ezért találhatunk Magyarországra vonatkozó írásai közt is Gül-Baba és a szúfik nyomára.

Buda városának részletes bemutatásakor a kolostorok közül a bektásiak tekkéjét mint legjelentősebbet írja le elsőként: „Kolostorai. (Tekeleri) Hét kolostora van. Gül baba bektási kolostora, mely valamennyinél nagyobb, és amelynek sok alapítványa van. A Khorosz-kapun kívül, Veli bég fürdője közelében szőlővel borított halmon áll a szép kolostor. Dervisei harcba menő jámbor emberek. Téli és nyári udvarán különféle gyertyatartók, mécsesek, lámpák, füstölők és rózsavíztartók vannak. Többféle szegény-alapítványnyal rendelkezik. A tengeren és szárazföldön utazók néhány, szép gondolatot tartalmazó verset írtak márványfalaira. E kolostor Gázi Mikhalzádenak alapítványa, ahol a jövő-menők kegyes jótéteményben részesülnek. Maga Gül Baba is ez ólomtetejű kupola alatt, virágok közt van eltemetve. Koporsóját zöld posztó borítja, boldog fején a bektási fénylő korona van, amely körben különféle arab nyelvű Korán- versekkel van díszítve.

Az idézet szerint a hálás vendégek a tekke falait „alkalmi versekkel” és Korán-idézetekkel írták tele, mint tette ezt Evlia is („Híved és tisztelőd vagyok…”), jelezve a szúfi tanok és tanítói, a babák iránti vonzalmát. Valószínűleg még gyerekkorában hallott Gül-babáról, sőt földiek lehettek, mert egyes források szerint Evlia is Merzifonban született.

A merzifoni Gül-Baba Budára kerüléséről így ír Evlia:

„Atyám elbeszélése szerint az iszlám sereg azon a pénteken oly nagy számú volt, hogy nemcsak a várat töltötte meg, hanem kívül is egy órányira terjedő helyen a hegyekben és szőlőkben egész Gül-Baba halmáig mind sokaság volt. Első ízben Gül-Baba adta itt ki a lelkét, s mikor Szulejmán khán felkészült az imádságra, Ebu-Szuud efendi azt azonnal elvégezte fölötte és Buda földjébe temették őt. Gül-Baba a bektási szegények közül való volt, s Fátih, Bajazid, Szelim és Szulejmán khánokkal valamennyi harcban jelen volt. Gül-Baba a próféta családjából való volt; Allah szentelje meg sírját!”

Gül-Baba

„születéshelye a Szivasz ejáletbeli Merzifun. Szulejmán khánnal Buda elfoglalásánál jelen volt; azon a napon, mikor az első pénteki imádságot végezte a dsámiban, végrendeletet tevén, kiadta lelkét; a kétszázezer katonából álló tömeg azonnal imádságot végzett fölötte s koporsóját Szulejmán szultán személyesen vitte. Jelenleg fényes nyugvóhelyén pihen.”

Evlia hosszú élettel „ajándékozta meg” Gül-Babát, mert Fatih, azaz a hódító II. Mohamed először 1444–1446-ig, majd apja halála után 1451–1481-ig uralkodott, Gül Baba pedig Buda elfoglalásakor, tehát 1541-ben hunyt el.

A türbében nyugvó Gül-baba személyéről Evlián kívül más forrás nem áll rendelkezésre. A nevében szereplő török gül szó magyarul rózsát jelent ugyan, de „Rózsa-apó” nevénél mégsem a növényt és virágzatát jelenti, hanem az iszlám taszavvuf misztika szimbólumát. A gül a szúfiknál a misztikus tudás, az Istenről szerzett bizonyosság jelképe, de jelentheti magát a dervist is, aki a végső Igazságot keresi. Ugyancsak gülnek nevezik a szúfik a dervissüvegen levő gömb alakú szövetdarabot. Gül-baba tehát valóban „Rózsa-apó” volt, jeles dervisrend kolostorának legszebb rózsája, aki dervisfövegén a házfőnöki gült viselte. A bektási és szúfi viseleti tárgyak leírásánál már ismertettük a föveg, süveg jelképeit, melyet a bektásiak fénylő koronájaként említ Evlia. A jelképeket most emlékeztetőül felelevenítjük: belseje titok, külseje fény, varrótűje a mester, cérnája a tanítvány, kupolája az Isten, tizenkét cikke a tizenkét imám, pecsétje Muhammed-Ali. Az egy cikkelyből álló Allah egyetlen Isten voltát, a hét cikkelyből álló a hét eget, a tizenkét cikkelyből álló pedig a tizenkét imámot, illetve a Kelime-i Tevhidben (az iszlámnak az egyetlen Istent valló hitvallási formulája) lévő tizenkét betűt jelképezi.

A bektási közösségek vezetőit babának nevezték és nevezik ma is. Ezt az

„elnevezést általában a dervis-vezetőkre alkalmazták, s különösen azokra, akik a 11. Századtól kezdve a határvidéki török harcosokat és törzsi tagokat eszmeileg irányították”.

Kiemeltük: 1) Az Evlia név jelentése: „szent”. (A későbbiekben kiderül, hogy a Cselebi név is valami ilyesmit jelent a bektasiknál!) 2) Veli bég fürdője közelében szőlővel borított halmon áll a szép kolostor. 3) Maga Gül Baba is ez ólomtetejű kupola alatt, virágok közt van eltemetve. 4) Valószínűleg még gyerekkorában hallott Gül-babáról, sőt földiek lehettek, mert egyes források szerint Evlia is Merzifonban született. 5) Szulejmán khánnal Buda elfoglalásánál jelen volt; koporsóját Szulejmán szultán személyesen vitte! (Tehát ezt tőle tudja mindenki.) 6) Evlia hosszú élettel „ajándékozta meg” Gül-Babát, mert Fatih, azaz a hódító II. Mohamed először 1444–1446-ig, majd apja halála után 1451–1481-ig uralkodott, Gül Baba pedig Buda elfoglalásakor, tehát 1541-ben hunyt el. (Ez rendkívül lényeges lesz a későbbiekben, jegyezzük meg!) 7) A türbében nyugvó Gül-baba személyéről Evlián kívül más forrás nem áll rendelkezésre. !!!!!!

De lépjünk tovább.

Terebessnél. Ágoston Gábor – Sudár Balázs
GÜL BABA ÉS A MAGYARORSZÁGI BEKTASI DERVISEK című munkában így írnak.

A bektasi dervisrend története

Az iszlám alapvetően közösségi vallás, olyannyira, hogy a muszlimok szerint a kisebb-nagyobb gyülekezetek együtt üdvözülnek, vagy éppen kárhoznak el. A Paradicsom eléréséhez pedig elegendő az iszlám öt oszlopának – a hit megvallása, a napi ötszöri ima, az alamizsnálkodás, a mekkai zarándoklat és a böjt – betartása, vagy akár a hősi halál a hitetlenek elleni harcban.
Azonban már a hidzsra első századaiban (VII-VIII. Sz.) Feltünedeztek belső utakat kereső misztikusok, akik az üdvösséget lelki fejlődéshez kötötték, mi több, a mennyországot már a földi életben elérhetőnek tartották. Elképzeléseik keresztény, buddhista, és perzsa hatásokat tükröztek. Gyapjúból – arabul szuf – készült ruhájuk miatt általában szúfinak nevezték őket.14
A szúfi tanok a VIII-X. Században kristályosodtak ki, oly nagyhatású mesterek munkája nyomán, mint Haszan al-Baszrí (642-728) vagy Dzú n-Nún al-Miszrí (meghalt 861-ben). A rohamosan terjedő “eretnekség” kihívta az iszlám ortodoxia haragját, amely hamarosan lecsapott az elhajlókra. 922-ben kivégezték a kor leghíresebb mesterét, Halládzs al-Manszúrt, mert egy misztikus utazása során így kiáltott fel: Analhakk! – vagyis: Én vagyok Isten!
A X-XII. Században a szúfi bölcsek azon fáradoztak, hogy tanaikat az ortodox iszlám szemében is elfogadhatóvá tegyék.
A szúfizmus nem áll szemben az iszlámmal – érveltek -, éppen ellenkezőleg, elfogadja és elmélyíti azt.
A XII-XIII. Század politikai válságai nagy változásokat érleltek a misztikusok számára is, a széthulló muszlim birodalmak romjain virágzottak a szúfi közösségek. Semmi sem akadályozta szerveződésüket, sőt gyakran épp a helyi hatalmak támogatták az első dervisrendeket. A kor bizonytalan életkörülményei pedig nagy tömegeket fordítottak a misztika – a belső világ – felé.15

A kezdetek

A népvándorlás újabb és újabb hullámai számos török törzset vetettek nyugatra Belső-Ázsiából. Anatóliát az 1071-es manzikerti győzelem nyitotta meg a szeldzsukok előtt. A mongol hódítás által okozott átrendeződés pedig újabb – általában türkmennek nevezett – törzseket vetett Kis-Ázsiába. Anatólia keleti határai csupán a szafavida-oszmán ellentét elmélyülésével, a XV-XVI. Század fordulóján zárultak le.
Az újonnan érkezett nomád türkmenek és a már néhány évszázada letelepedett, városias kultúrával bíró szeldzsukok között rövid idő alatt kiéleződtek az ellentétek. Nem csupán az életmódbeli különbségekkel volt baj, a jövevények politikailag is kezelhetetlennek bizonyultak. Ráadásul a türkmenek muszlim hite sem tűnt kifogástalannak a szunnita szeldzsukok szemében.16
A keleti határ nyitottsága folytán az anatóliai törökök sokáig megőrizték közép-ázsiai kapcsolataikat. Szellemi központjuk jó ideig Horaszán – a Szeldzsuk birodalom szíve – maradt. Itt jött létre az első török dervisrend, a jeszevijje is. Ahmed Jeszeví (?-1166) dervisei, a “horaszáni szentek” (horaszán erenleri) nagy szerepet játszottak a törökség iszlamizálásában, ezért nem meglepő, hogy tanításaik közé – az általános szúfi tanok mellett – török hagyományok, többek közt a sámánhit emlékei keveredtek. Hamarosan eljutottak Anatóliába is, ahol hatásukat elsősorban a türkmenek között fejtették ki, s számos szellemi és politikai mozgalomnak – például a babái felkeléseknek – a vezetőivé váltak.17 A bektasi rend gyökereit ezek közt az államhatalommal szemben álló, sajátos iszlám hitet valló nomád türkmenek között kell keresnünk.
Hadzsi Bektas Veli maga is Horaszánból érkezett az 1230-as évek végén. “Ó, Bektas! … Legyél te a rumi abdálok (értsd: anatóliai dervisek) feje! Rumban sok a tiszta, igaz lélek, ezért egy percet se késlekedj, tüstént indulj!” – küldte őt mestere, Ahmed Jeszevi. Alig érkezett Hadzsi Bektas Anatóliába, máris a korszak egyik legnagyobb mozgalmának, a Baba Iljász-féle felkelésnek a kellős közepén találta magát. Kezdetben maga is az új prófétaként tisztelt mester tanítványává szegődött, ám a fegyveres harctól visszarettent. Kappadókia ember nem járta vidékén, Szuludzsakarahöjükben telepedett le, ám hamarosan tanítványok sereglettek köré. Életéről, csodáiról egy XIV. Századi legendárium, a Vilájetnáme számol be.18 Állítólag maga is írt néhány könyvet – például egy értekezést a biszmillah (Isten nevében…) formuláról -, de ezek hitelessége megkérdőjelezhető. A békés, kertészkedő mester 1271-ben távozott az élők sorából.19
Maga Hadzsi Bektas nem alapított rendet, csupán tanítványai laza csoportját hagyta hátra. Híre azonban elterjedt, sokan övezték nagy tisztelettel az emlékét, sokan tartották magukat a követőjének. Abdál Músza, Kajguszuz Abdál vagy Otmán Baba – bár maguk kalenderi, rufáí dervisek voltak, vagy a rumi abdálok közé tartoztak – olyannyira magukévá tették a tanításait, hogy az utókor bektasi babákként emlékezett rájuk. Verseik, írásaik, legendáik máig a bektasi irodalom gerincét alkotják.
A bektasik felemelkedését néhány szerencsés körülmény öszszejátszása is segítette. A szeldzsuk szultánság romjain kialakuló türkmen bégségek fogékonyak voltak a misztikára, a “horaszáni szentek”-ben nem ellenséget, ellenkezőleg, segítséget láttak. Adományokkal segítették őket, kolostorokat építettek a számukra.20 Hadzsi Bektas – vagy valamelyik tanítványa – szerencsésen az oszmánokhoz csatlakozott, s ő lett a dinasztia új seregének, a janicsár testületnek a védszentje, pírje. (A legendák szerint 1326-ban, valójában talán valamivel később, 1360 körül) A janicsárok Hadzsi Bektas fiainak (Hadzsi Bektas ogullari) tekintették magukat, az ő emlékezetére hordták jellegzetes süvegüket, az üszküföt.
Az oszmánok és a bektasik kapcsolata gyümölcsözőnek bizonyult. A dervisek hathatós segítséget nyújtottak a balkáni hódítások során: Ha kellett, földet műveltek, ha kellett, harcoltak. Kolostoraik egyszerre szolgáltak fogadóként, imahelyként és katonai támaszpontként. Hajlékony szemléletük, vallási toleranciájuk pedig elfogadhatóvá tette őket a keresztények szemében is,21 így jelentősen hozzájárultak a hódítások megszilárdításához, s előkészítették a terepet nagyobb török népességek betelepülésére.22


A dervisrend

A XV-XVI. Század fordulója jelentős változásokat érlelt. Erdebilben – a Kaszpi tenger közelében – újabb dervisrend jött létre, amely hamarosan nagy népszerűségre tett szert a türkmenek körében. Ez önmagában még nem jelentett volna problémát, csakhogy Sejh Szafinak, a rend alapítójának utódai – a szafavidák – Irán uralkodói lettek. (Híveiket vörös fejfedőjük miatt kizilbasnak nevezték.) Az Oszmán Birodalomnak versenyképes riválisa támadt.
Az oszmán szultánok nehéz helyzetbe kerültek. Saját hatalmukat kockáztassák-e, s hagyják, hogy az új állam – türkmen támogatással – nagyra nőjön? Vagy forduljanak szembe vele, s ezzel veszítsék el híveik egyik jelentős csoportját, akik közül maguk is származtak, s akiknek felemelkedésüket köszönhették, a türkmen tömegeket? I. Szelim (1512-1520) ez utóbbi mellett döntött.23
Elhatározása hosszú távú következményekkel járt: sorozatos türkmen lázadások és folyamatos perzsa háborúk jellemezték a következő évszázadok történelmét. Az oszmán szultánok a korábban gyakorolt vallási tolerancia helyett az ortodox, szunnita iszlám bajnokai lettek, 1517-től ők viselték a kalifa címet is.
A síita tan felé hajló türkmenek ettől kezdve gyanúsnak számítottak az Oszmán Birodalomban. Hitük egyébként részben az üldöztetések, részben a szafavidák erőteljes propagandájának a hatására egységesült. E kialakult vallási szintézis a bektasi, vagy – a XIX. Század végétől használatos néven – alevi hit.24
A XVI. Század eleje a bektasik belső életében is fordulatot hozott. Egy csoportjuk részben – a rossz nyelvek szerint viszont elsősorban – politikai, részben vallási megfontolásokból szigorúbb rendet szeretett volna látni. Bálim Szultán volt az, aki e szervezőmunkát elvégezte, s meghatározta a rend szabályait, egységesítette a viseletet, kialakította az alaptanokat (Erkánnáme = Iránymutató könyv). A rend az addigi képlékeny, határozatlan formák helyett az ő munkája révén nyert határozott, markáns arculatot. Nem csoda, hogy őt tekintik a rend második alapítójának (pír-i száni).25
Ettől kezdve a bektasijje két ágra szakadt. A türkmenek körében megmaradt kötetlen, szabályozatlan népi vallásosság formájában, amelynek legnagyobb szentje Hadzsi Bektas, s központja a Pír kolostora Szuludzsakarahöjükben. Vezetője, a cselebi Hadzsi Bektas vér szerinti leszármazottjának tekinti magát. Követői születési alapon kerülnek a közösségbe. Ezt az irányzatot nevezik cselebiján ágnak.26 E mellett azonban kialakult egy új, szabályozott dervisrend, amely kolostorokban él, meghatározott vallásgyakorlatot követ, hierarchiával bír. Belépni csak szabad akaratból, hosszú tanulóidő leteltével lehetséges. A dervisek egy része még nőtlenségi fogadalmat is tesz (müdzserret dervis), amelynek jeléül karikát hordanak a bal fülükben. Vezetőik a dedebabák, szintén a Píreviben, a rend központi kolostorában székelnek, s magukat Hadzsi Bektas szellemi gyermekeinek tekintik. Mivel a mestereket köztük babának hívják, ők a babagán irányzat. Elsősorban Isztambulban és a Balkánon leltek otthonra.27
A rend kettéválása persze nem jelentett szakítást. A dervisrendek életében új irányzatok felbukkanása természetes jelenségnek számított. Egy-egy nagy hatású tanító körül számos tanítvány gyűlhetett össze, akik adott esetben önálló irányzatnak, a rend új ágának (kol) nyilváníthatták magukat. Tulajdonképpen ez történt a bektasik esetében is. Bár a két ág között érzelmi ellentétek feszülnek, hitük, szertartásaik, szent könyveik, irodalmuk nagyjából megegyezik.
Az új irányzat, a babagán, megtalálta a helyét a birodalomban. Vallási elhajlásaikat eltűrték, mert hasznosak voltak a hatalom számára. Ráadásul ők örökölték a hatalmas pártfogó, a janicsártestület támogatását is. A kapcsolat igen szorosnak tűnik: a rend új vezetője – a dedebaba – csak akkor vált törvényesen rendfőnökké, ha elzarándokolt Isztambulba, s ott a janicsáraga tette fejére a “koronát”, vagyis a dervissüveget. Másrészt pedig az isztambuli janicsárkaszárnyában állandóan tartózkodnia kellett néhány dervisnek, akik csupán a sereg győzelméért imádkoztak.28 A dervisek hozzátartoztak a janicsáraga reprezentációjához is. Ha ünnepélyes keretek közt vonult valahová, akárcsak a dívánba is, a dervisek kiáltozva vonultak lova előtt. Egyikük “Kerimullah!” – Isten kegyelmes! – kiáltására a többiek kórusban feleltek: Hu! – vagyis ő maga, azaz Allah.29
Persze ez a kapcsolat sem tűnt mindig felhőtlennek. Egy bektasi a XVIII. Században állítólag így beszélt a katonákhoz: “Hé, ti bolondok, miért dobjátok oda az életeteket semmiért? Szégyelljétek magatokat! Sületlenség, amit a szent háborúról és a harcban az önfeláldozás erényeiről fecsegnek nektek. Míg az oszmán szultán palotájában múlatja az időt, a frenk király meg saját országában szórakozik, vajon miért adjátok életeteket a harcban e hegyek közt?”30
A janicsárokkal fenntartott kapcsolat, s a végeken való folyamatos jelenlét jelentősen hozzájárult a rend terjedéséhez. Míg Anatóliában viszonylag alacsony maradt a kolostorok száma, a Balkánon gombamód szaporodtak a rendházak. A Pelopponészoszon a XIX. Század végére több, mint 20, Macedóniában 15 rendházuk volt. A legerősebbé az albán közösségek váltak, a múlt század második felétől számos dedebaba került ki soraikból, körülbelül 50 kolostoruk működött (1962-ig!). Érdekes, hogy Boszniában és Szerbiában – s általában a szláv lakosságú területeken – alig néhány tekkéről tudunk. Az egyiptomi kolostorokat a legenda szerint Kajguszuz Abdál alapította, forrásaink azonban csak a XVI. Századból vannak. Az Oszmán Birodalom határain kívül a rendnek csupán egyetlen kolostora volt, Kerbelában, Sáh Hüszejn halálának helyén.31

Kiemeltük: 1) Hadzsi Bektas – vagy valamelyik tanítványa – szerencsésen az oszmánokhoz csatlakozott, s ő lett a dinasztia új seregének, a janicsár testületnek a védszentje, pírje. (Az oszmán szultánokhoz csatlakoztak, később is különleges viszony fűzte őket hozzájuk.) 2) A janicsárok Hadzsi Bektas fiainak (Hadzsi Bektas ogullari) tekintették magukat, az ő emlékezetére hordták jellegzetes süvegüket, az üszküföt. 3) Az oszmánok és a bektasik kapcsolata gyümölcsözőnek bizonyult. A dervisek hathatós segítséget nyújtottak a balkáni hódítások során. 4) legnagyobb szentje Hadzsi Bektas, s központja a Pír kolostora Szuludzsakarahöjükben. Vezetője, a cselebi Hadzsi Bektas vér szerinti leszármazottjának tekinti magát. Követői születési alapon kerülnek a közösségbe. Ezt az irányzatot nevezik cselebiján ágnak. (Evlia is Cselebi!)

De lépjünk tovább. Nézzük meg a Gül Baba koporsóját vivő Nagy Szulejmán oszmán szultánt, és kezdjük a leszármazásával. Nagyapja II. Bajazid szultán volt, akiről így ír a Wikipédia szócikk.

II. Bajazid (Dimotika1447December 3. – Dimotika közelében, 1512Június 10.) Oszmán szultán 1481-től 1512-ig. Bajazid uralkodására a háborúk szakadatlan sora volt jellemző; harcolt a Moldvai Fejedelemség, a Velencei Köztársaság, a Mameluk Birodalom, a Szafavida Birodalom, a Portugál Királyság, és a Magyar Királyság ellen. Katonai reformjaival a Mediterráneum legerősebb tengeri hatalmává tette az Oszmán Birodalmat.[1]

Ifjúkora

Bajazid apja II. (Hódító) Mehmed szultán volt. Bajazid sehzade-t (herceg) 1456-ban, Hétéves korában apja kinevezte Amászia tartomány kormányzójává. 1473-ban részt vett a Kelet-Anatóliát és a mai Azerbajdzsánt ellenőrző Akkojunlu türkmén szultánság és annak vezére Uzun Haszan elleni sikeres hadjáratban. Eredményei dacára azonban mind apja, mind Karamani Mehmed pasa nagyvezír szívesebben vették volna, ha Bajazid helyett öccse, Dzsem herceg, Karaman tartomány kormányzója örökölné a trónt. Az ifjú sehzade ezért nagyon hamar apja ellenzékének vezérévé vált és amásziai udvara biztos menedéket jelentett a Mehmed politikájával elégedetlenek számára.[1]

Hatalomra jutása

Amikor Mehmed 1481Május 3-án meghal, Karamani Mehmed pasa futárt küldött Bajazid és Dzsem hercegekért. A nagyvezír arra számított, hogy mivel Dzsem székhelye Konya közelebb van Isztambulhoz, mint Amászia, Dzsem fog hamarabb a fővárosba érkezni és még bátyja feltűnése előtt elfoglalhatja a trónt. Vesztére azonban Mehmed pasa nem volt túl népszerű a janicsárok körében, akik elfogták a Dzsemhez menesztett hírvivőt, majd meggyilkolták magát a nagyvezírt is. Ezután Bajazid fiát, a városban tartózkodó 11 éves Korkut herceget kiáltották ki régenssé, aki természetesen Bajazid megérkezésekor azonnal átadta a trónt atyjának, aki azt 1481Május 22-én hivatalosan is elfoglalta.[2]

Háborúja Dzsem herceggel

Miután a trónért való versenyfutást elvesztette, Dzsem a régi oszmán fővárosba, Brusszába ment, ahol szultánná kiáltotta ki magát és felajánlotta bátyjának, hogy osztozzanak meg a birodalmon, de Bajazid ezt elutasította. A döntő csatára a Brusszától keletre lévő Yenişehir közelében került sor 1481Június 20-án, ahol Dzsem vereséget szenvedett.[1] A kedvezőtlen fordulat következtében Dzsem kénytelen volt először a Mameluk Birodalomba, majd nem sokkal később a rodoszi johannita lovagokhoz menekülni. Bajazid pedig gyorsan megegyezett a rodosziakkal, hogy amennyiben ők lakat alatt tartják Dzsemet, a szultán cserébe évi 45 000 aranydukáttal járul hozzá a lovagrend költségeihez.[1] Ez a döntés meghatározta Bajazid elődeinél jóval óvatosabb Európa-politikáját is, hiszen egy keresztények által támogatott oszmán herceggel érkező keresztes hadjárat, legalábbis Dzsem haláláig (1495), nagyon is reális veszélynek tűnt.[3]

Békekötés a Magyar Királysággal

Hunyadi Mátyás magyar király szinte minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy ő lehessen Dzsem herceg felügyelője. A nyugati háborúiba egyre inkább belebonyolódó uralkodónak egyrészt valószínűsíthetően nem jött volna rosszul a hercegért járó apanázs, továbbá Dzsem „birtokában” az ország déli határait háborgató kisebb-nagyobb török betörések is elmaradtak volna. Bajazid idejében felismerte Mátyás szándékát és tudván, hogy érdekeik egy irányba mutatnak, örömmel ajánlott tartós békét a magyar királynak, amit 1483-ban meg is kötöttek.[4] Ez a béke néhány apróbb csetepatétól és határvillongástól eltekintve majdnem 40 évig fennállt, csak Bajazid unokája, I. (Nagy) Szulejmán szultán trónra lépését követően tört ki újabb háború a két ország között.

Hadjárat Moldva ellen

A hagyományosan oszmán vazallus államnak számító Moldva fejedelme III. (Nagy) István még II. Mehmed idejében felmondta az engedelmességet a Portának, majd később Bajazidnak is megtagadta az adófizetést. A szultán, miután sikerült békét kötnie a Magyar Királysággal, személyesen vezetett hadat 1484-ben a hűtlenné vált fejedelemség megbüntetésére. Havasalföldi román és a Krími Kánságból érkezett tatár segédcsapatokkal kiegészülve a török sereg elfoglalta Kilia és Dnyeszterfehérvár erődjeit, majd Bajazid Istvánt a vazallusi státusz elismerésére és az elmaradt adó befizetésére kényszerítette.[1]

Haderőfejlesztés, belső reformok

Amíg Dzsem herceg élt, Bajazid keze meg volt kötve, de így volt ideje birodalma, de legfőképpen hadserege fejlesztésére. A 15. Század második felére az oszmán hadseregnek félelmetes hírneve volt, ám Bajazid felismerve a tűzfegyverek jelentőségét, katonáit puskákkal szerelte fel és jelentős, korszerű ágyúparkot létesített. Ez a tüzérségi fölény lesz az, ami majd fiának Szelimnek meghozza a győzelmet a mamelukok és a perzsa Szafavidák felett.[4]

A szárazföldi hadseregfejlesztés mellett nagy figyelmet fordított Bajazid az oszmán flotta korszerűsítésére is. Az alapvetően Belső-Anatóliából származó törökök nem értettek sokat a hajózáshoz, ezt a szultán azzal kompenzálta, hogy a Mediterráneumban nagy helyismerettel rendelkező, a hajózás minden részletét kiválóan ismerő kalózokat fogadta szolgálatába. Ezek a magas állami tisztségekbe került martalócok az uralkodói kegyet szaktudásuk és a tengeri harc fortélyainak átadásával hálálták meg.[4]

A velencei–török háború

Dzsem 1495-ös halálát követően már nem volt semmi, ami visszatarthatta volna Bajazidot attól, hogy Európa ellen forduljon. 1499-ben korszerű flottájával támadást intézett Velence morea-i támaszpontjai ellen és még ugyanebben az évben az első lepantói csatában bebizonyította, hogy a tengerek urának tartott Velencének már nem csak szárazföldön veszedelmes ellenfele az oszmán haderő. A győzelmet követően sorra foglalta el Velencétől a moreai kikötővárosokat, de ekkor került török fennhatóság alá a köztársaság egyik legjelentősebb balkáni kikötője is, Durazzó. 1503-ban Velence békét kért és további területekért, továbbá évi 10 000 aranydukát adóért cserébe meg is kapta azt.[1]

Utolsó évei

1501-ben Iszmáíl a tizenkettes síia tanok és a szúfizmus filozófiáján alapuló Szafavíja vallási rend vezetője, Uzun Haszan unokája elfoglalta a mai Irán északnyugati részében fekvő Tebriz városát és sahnak kiáltotta ki magát. Fő támogatói a síita militáns kizilbasok (vörösfejűek) közül kerültek ki. Ezek a fanatikus harcosok Iszmáílban a régóta várt „rejtőzködő imám”-ot vélték felfedezni,[1] aki a messianizmusra erősen emlékeztető tizenkettes síita tanok szerint egy napon majd visszatér és igazságot hoz a világba.[7]

A Szafavidák hatalmának megerősödése több szempontból is ártalmas volt az Oszmán Birodalomra nézve. Többek között vallási fanatizmusukban üldözni kezdték a szunnitákat és agresszív hittérítő akcióik során be-betörtek az Oszmán Birodalom keleti tartományaiba.[1]

Bajazid viszont vonakodott szembeszállni a Szafavidákkal, ami nézeteltéréshez vezetett Szelim fiával, aki a Fekete-tenger partján álló Trabzon kormányzójaként a keleti fenyegetéssel szembeni sokkal határozottabb fellépést sürgetett.[1]

A sorozatos Szafavida betöréseket, továbbá a birodalom területét is érintő kizilbas felkeléseket megelégelve, Szelim herceg maga is hadat vezetett síita területre, és le is győzte az ellenséges hadsereget. Mivel azonban hadjáratához elmulasztotta apja beleegyezését kérni, cselekedetét engedetlenségnek minősítették. A birodalom lassú káoszba fordulását tehetetlenül néző, öregedő apja, továbbá az utódlási harchoz készülődő bátyjai láttán Szelim úgy döntött, hogy inkább ő lép elsőnek, és nyíltan fellázadt atyja uralma ellen, de 1511-ben Bajazid seregétől Isztambul és Drinápoly között vereséget szenvedett és kénytelen volt Caffába menekülni.[1]

Amikor erről Ahmed herceg tudomást szerzett, Isztambulba sietett abban a reményben, hogy apja lemond a javára, ám a Szelimet támogató janicsárok nem engedték be a városba. A csalódott és dühös Ahmed Anatóliában próbált támogatókat találni, de közben kirobbant egy újabb kizilbas felkelés, és a külső és belső nyomás hatására Bajazid kapitulált és kinevezte Szelimet a hadsereg főparancsnokává. Szelim 1512 áprilisában érkezett meg Isztambulba és április 24-én a janicsárok segítségével lemondatta II. Bajazid szultánt.

A trónját vesztett Bajazid szülővárosa, a trákiai Dimotika felé tartva halt meg 1512Június 10-én.

Kiemeltük: 1) Bajazid apja II. (Hódító) Mehmed szultán volt. Bajazid sehzade-t (herceg) 1456-ban, hétéves korában apja kinevezte Amászia tartomány kormányzójává. (Gyerekkorától harcolni kényszerült, már apja életében.) 2) Mehmed pasa nem volt túl népszerű a janicsárok körében, akik elfogták a Dzsemhez menesztett hírvivőt, majd meggyilkolták magát a nagyvezírt is. Ezután Bajazid fiát, a városban tartózkodó 11 éves Korkut herceget kiáltották ki régenssé, aki természetesen Bajazid megérkezésekor azonnal átadta a trónt atyjának, aki azt 1481Május 22-én hivatalosan is elfoglalta. (A törököknél a janicsárok királycsinálók is voltak, mint a rómaiaknál a pretoriánus gárda, mert ők adták a szultán testőrségét is.) 3) Bajazid idejében felismerte Mátyás szándékát és tudván, hogy érdekeik egy irányba mutatnak, örömmel ajánlott tartós békét a magyar királynak, amit 1483-ban meg is kötöttek.[4] Ez a béke néhány apróbb csetepatétól és határvillongástól eltekintve majdnem 40 évig fennállt, csak Bajazid unokája, I. (Nagy) Szulejmán szultán trónra lépését követően tört ki újabb háború a két ország között. 4) Bajazid kapitulált és kinevezte Szelimet a hadsereg főparancsnokává. Szelim 1512 áprilisában érkezett meg Isztambulba és április 24-én a janicsárok segítségével lemondatta II. Bajazid szultánt. 5) A Wikipédia angol nyelvű szócikke szerint II. Bajazidot az igazságos (the Just) jelzővel illették, már életében.

Lépjünk tovább, és nézzük meg Szelimet, az apját lemondató szultánt, a későbbi Nagy Szulejmán apját a 24.hu Tudomány cikkében.

I. Szelim szultán nem szívlelte a hatalomért folyó családi perpatvart – a vita elkerülése végett az egy Szulejmán kivételével inkább megölette a fiait.

A késő középkori-kora újkori szultáni udvart semmiképp nem nevezhetjük biztonságos fészeknek. Cselszövés, intrika, gyilkosság mondhatni hozzátartozott a mindennapokhoz. Minél közelebb volt valaki a hatalomhoz, annál kevésbé bízhatott a hosszú életben. Ám ha van pokol, I. Szelim szultánt még ma, 500 év múlva is ott pörkölik – sokat tett érte, hogy még életében kiérdemelje a Rettenetes melléknevet.

Szelim nem volt elsőszülött, így elvileg nem számíthatott a trónra, de volt benne elég hataloméhség és tettvágy, hogy ezzel ne nagyon törődjön. A janicsárok támogatását megszerezve fellázadt apja ellen, és bár eleinte vereséget szenvedett, 1512-ben sikerült lemondatnia II. Bajazidot. Szent életűként ismert édesapját ezután száműzetésbe küldte.

Nem sokkal később az öreget megmérgezték, amit sokan Szelim számlájára írnak.

Mint ahogy közeli férfi rokonai is sorra távoztak az élők sorából, mindenki, aki Szelim számára konkurenciát jelenthetett.

Ettől függetlenül úgy tűnik, a szultán nem volt oda a trónharcokért, sőt, nagyon károsnak találta. Legalábbis erre következtethetünk a tényből, hogy négy fia közül hármat meggyilkoltatott, egyedül a későbbi Nagy Szulejmánt hagyta életben. Mi tagadás, ezzel tényleg biztosította a zökkenőmentes öröklést.

Nem bánt kesztyűs kézzel alattvalóval sem: 1520-ig, azaz nyolc évnyi uralkodása alatt hét nagyvezírt öletett meg. Nem holmi aktatologató irodistákról volt szó, a nagyvezír a szultán után az Oszmán Birodalom második embere volt, katonai és politikai főméltóság. A hadak főparancsnoka, a szultáni tanács elnöke, főminiszter, az uralkodó helyettese.

Megtehette, hatalmát a közvetlenül a szultán alá tartozó félelmetes janicsárok tömegére alapozta. Szelim szempontjából ők voltak a tökéletes katonák, nem csalódhatott bennük.

Gyökértelenek voltak, olyan zsoldosok, akiket már gyermekkoruktól a szultán feltétlen, halálig tartó szolgálatára – és persze harcra – képeztek ki.

Vallási fanatizmusukról is gondoskodtak, mindannyian a bektasi dervisrend tagjai voltak. Mint a középkori lovagok: vallás, bátorság, hűség, szolgálat volt az életük. Ők alkották a szultáni testőrséget, és ekkor még kizárólag a szultán személyes parancsára, vezérlete alatt tartoztak hadra kelni.

Nem csoda, hogy bármire is vetemedett I. Szelim, alattvalói számára érinthetetlen volt. Megítélését viszont ragyogóan mutatja, hogy neve mellé a rettenetes jelzőt aggatták. Szívén viselte Szelim az igaz hit sorsát is, birodalmában 40 ezer “eretnek” síitát mészároltatott le. Keleti és déli irányban terjeszkedett, Egyiptom elfoglalása után kivégeztette a fogságba esett mamelukokat.

Rövid uralkodása alatt az Oszmán-dinasztia vált a világ leghatalmasabb iszlám dinasztiájává. Aztán uralkodásának kilencedik évében váratlanul megbetegedett, és 1520. Szeptember 22-én meghalt. Több tervét így már nem tudta megvalósítani. Az ő fejében fogant meg először a Szuezi-csatorna megalkotása, de állítólag tervezte India elfoglalását és a keresztények kiirtását is. Fia, I. Szulejmán tekintetét már nyugatra vetette, megtörte a Magyar Királyságot, és birodalma határát Bécs “előterébe” tolta ki.

Kiemeltük: 1) I. Szelim szultán nem szívlelte a hatalomért folyó családi perpatvart – a vita elkerülése végett az egy Szulejmán kivételével inkább megölette a fiait. 2) A janicsárok támogatását megszerezve fellázadt apja ellen, és bár eleinte vereséget szenvedett, 1512-ben sikerült lemondatnia II. Bajazidot. Szent életűként ismert édesapját ezután száműzetésbe küldte. (Itt említik először, hogy szent életű volt! A forrás ismeretlen.) 3) Nem sokkal később az öreget megmérgezték, amit sokan Szelim számlájára írnak. (Talán nem véletlenül és megalapozatlanul az előbbiek fényében.) 4) A janicsárok Vallási fanatizmusukról is gondoskodtak, mindannyian a bektasi dervisrend tagjai voltak. Mint a középkori lovagok: vallás, bátorság, hűség, szolgálat volt az életük. Ők alkották a szultáni testőrséget, és ekkor még kizárólag a szultán személyes parancsára, vezérlete alatt tartoztak hadra kelni. (A janicsárokat pedig bektasi dervisek képezték ki, mint Gül Baba.)

És most, ennyi felvezetés után, nézzük meg, hogy mi indította el az egészet. Egy korabeli olasz metszet volt az, amely a török korban ábrázolja Budát a pesti oldal felől. Ime

A kép feliratai olaszul vannak, ezért feltehető, hogy olasz a készítője is. Azt nem tudjuk, hogy a metszet mennyire hitelesen ábrázolja Budát, de ez nem is lényeges. A lényeges az, hogy a budai várhegytől északra ábrázol egy hegyecskét egy türbével a tetején, amely felett a felirat a következő: Montagna di s. biazid, azaz Szent Bajazid hegye. A hegyecske pontosan megfelel a Rózsadombnak a várhegyhez viszonyított helyzete alapján. Azon pedig Gül Baba türbéje áll. Ha a sírhelyet az akkori metszetkészítő a török időkben még Szent Bajazid hegyének tudta (feltehetőleg a törököktől), akkor Gül Baba nem más, mint a szentnek tartott II. Bajazid szultán, Nagy Szulejmán nagyapja.

A metszet a hegyecske előterében, a mai Irgalmasok kórháza és a Császár fürdő (beszélő név maga is) helyzetében kupolás (fürdő) épületet ábrázol. Azt viszont tudjuk, hogy a török korban Budán gyakran megfordultak olasz hadmérnökök (kémek), lásd Gróf Marsiglit, aki szintén akkoriban járt hazánkban, és készítette elő Duna monográfiáját, tehát lehetséges, hogy a török által kiemelten fontosnak tartott szent helyet a metszet készítője nem véletlenül ábrázolta.

És most jöhet az elmejáték. Lehetséges-e ezek alapján Gül Baba és II. Bajazid szultán azonossága? Gondoljunk csak bele. A bektasikat támogató, szentnek és igazságosnak tartott szultánt a fia, Szelim éppen a bektasik kiképezte janicsárok segítségével lemondatja. A szülővárosa felé tartó szultánt a források szerint megmérgezik, amivel már akkor is a fiát gyanúsítják, ismerve vérengző, családirtó jellemét, hiszen fiait is megölette. Kiket lehet megbízni egy volt szultán megölésével? Természetesen a testőrség hű janicsárjait, akiknek nem jár el a szájuk, és vakon engedelmeskednek. De mi van akkor, ha a lemondatás, a száműzetés még belefért a pakliba, de a megölés már nem? Pláne, ha a janicsárok bektasi vezetői közbelépnek kedvelt szultánjuk érdekében.

Akkor bizony az öreg szultánnak csak a halálhírét viszik el a fiának, esetleg még némi bizonyítékot is, amit eltemethetnek. Az öreg szultán (1447-1512-ig 65 év telt el, tehát 65 éves) pedig beáll bektasi dervisnek, és éli nyugdíjas életét a dervisek között új néven. De nem túl sokáig. Szelim 8 év uralkodás után meghal, és helyét egyetlen meghagyott fia, Szulejmán veszi át, aki Bajazid unokája, és az apját nem szerette. A szultán nagyapa előbújhat a száműzetésből és tanácsadóként segítheti az unokát. És csak 1541-ben, 94 éves korában hal meg Budán, ami akkor a birodalom része, és ott temetik el. Akkor teljesen természetes, hogy az unokája viszi a koporsóját még ha szultán is, és a város védőszentjének nyilvánítja. Akkor, a török időkben még nem titkolják a kilétét, így kerülhet a neve az olasz metszetre. Titkolni csak a török kor elmúltával kell, mert ő az egyetlen (szent) bektasi vezető és szultán, aki idegen földben nyugszik. Attól kezdve lesz Gül Baba, ami a bektasik közötti neve lehetett. Akkor viszont igaza van Evlia Cselebinek, hogy több szultán hadjáratában vett részt. Az apja, hódító Mehmed, a saját, a fia, Szelim és unokája, Nagy Szulejmán hadjárataiban. És egyáltalán nem “ajándékozott” neki hosszú életet Evlia, hanem tényleg 94 évet élt.

És akkor az is érthető, hogy miért volt olyan fontos a Karlócai békébe belefoglalni sírjának fennmaradását, és hogy miért olyan fontos a sírjának meglátogatása még a mai török vezetők számára is, és a sírja miért zarándokhely még ma is. Ő az egyetlen külföldön, gyaur földbe temetett szultán, ráadásul szúfi szent, akit nem lehet már hazavinni. Ne felejtsük, Nagy Szulejmánt hazavitték eltemetni! Nálunk csak a belső részeit temették el, annak állítottak türbét Turbékon (Türbék volt eredetileg.)

Két kiegészítés:

1) Evlia Cselebi neve a mai török nyelvben valami olyasmit jelent, mint Házas Úriember, tehát nem valódi név. (Hasonlóan mint Priszkosz Rétor neve, ami csak annyit tesz: Tiszteletreméltó Szónok/Követ.) Neve egyik tagjának sincs szent jelentése. A cselebi utalhat a bektasi dervisek cselebiján ágához tartozására.

2) 1526 után Nagy Szulejmán 1529-ben ismét járt Budán, amikor is visszaadta Szapolyai János királynak a visszaszerzett koronát, és visszahelyezte királyságába. Ebből az alkalomból csapatokat is hagyott hátra. Nem lehetetlen, hogy megbízottjaként, követeként, akár János király, vagy Gritti felügyeleteként már akkor hátrahagyta Budán a nagyapját. (Kiben is bízhatott volna meg jobban?) Így Gül Baba már jóval az 1541-es elfoglalása előtt Budán élhetett, kolostort is alapíthatott. Ne feledjük: a bektasik a janicsárok kiképzői és vezetői. A hátrahagyott csapatokat valakinek felügyelnie kellett a megbízhatatlan Gritti helyett, aki a nagyvezír kegyeltje volt, nem a szultáné. Buda elfoglalása 1541-ben csellel történt, nem ostrommal, amelyben Gül Babának is része lehetett. Nem harcban esett tehát el, ahogy az egyik verzió szól, hanem az ünnepi ima közben.

Hát így történhetett.

Dömös, 2019

Ugorjon a végére és szóljon hozzá!

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia