A testünk, az élet és az egészség, ahogy még soha nem láttad.

Gondoljunk csak bele mélyebben, hogy hogyan is élünk! Tegyük félre most a latin és görög szakkifejezésekkel csak a nem-tudást leplező kacifántos tudományos megközelítéseket, amivel nap-mint-nap tömik a fejünket, és vegyük elő a józan paraszti eszünket.

Először is, képzeljünk magunk elé egy lelakott, felújításra váró épületet, amelyen éppen dolgoznak a munkások. A felmérés szerint ki kell javítani az elektromos vezetékeket, a világító testeket, a csatornát, a vízvezetéket, a vakolatot, a tetőborítást, a tetőszerkezetet, a festést, a kéményeket, a padlóburkolatot, az ablakokat, az ajtókat, a fűtést, a vízmelegítőt. Fel kell újítani a bútorokat, a karnisokat, zárakat, kilincseket, csaptelepeket, kádat, mosdót, mosógépet, a hűtőszekrényt, a vízszivattyút, stb. Tehát szinte mindent, ami az évek során a használatban megkopott.

Tegyük fel, hogy minden javításhoz mindig időben a rendelkezésünkre áll a megfelelő szakember, szerszám és alapanyag. Még ekkor is arra kell számítanunk, hogy elég hosszú időbe fog telni az összes javítás elvégzése. Természetesen kevesebbe, mint amennyi idő alatt lelaktuk az épületet, de azért hosszú időbe. Még akkor is hosszú idő kellene, ha mindent újra tudnánk cserélni, de nem tudunk. Ezért választottuk a sorozatos javítást. És persze a javítás ideje alatt is laknunk kell valahol, a főbb funkcióknak tehát, végig működniük kell.

Józan paraszti ésszel tudjuk, hogy a javításoknak is van egy ésszerű sorrendje. Van, amit addig el sem lehet elkezdeni, ameddig egy másikat be nem fejeztek. Nem jöhet a festő falat festeni, amíg be nem vakolták, és az meg nem száradt. És persze az is akadályozza a munkálatokat, hogy mi addig is benne lakunk az épületben, amíg a javítások folynak. Legfeljebb rövid időre eshet ki egy-egy fontos funkciója a lakásnak. De még a környezet is beleszól a dolgok ütemezésébe. Nem tanácsos tető nélkül nekimenni az esős ősznek, vagy a havas télnek. De jó ablakok, ajtók és fűtés nélkül sem.

És most képzeljük el, hogy ez a lakás a testünk! Nem, ne is képzeljük el, hanem ismerjük fel józan paraszti ésszel, hogy az is ilyen! Sőt, a testünk ennél is bonyolultabb, de az életünk során ugyanígy „lelakjuk”. És akkor tegyük fel a kérdést józan paraszti ésszel: hogyan képzelheti bárki is, hogy létezik olyan anyag, gyógyszer, csodaszer, pirula, amelyet egyszerre, egyetlen alkalommal bevéve, az egészségünk, sőt, még a fiatalságunk is egy-csapásra helyreáll. Ugye, hogy könnyen belátható: nem létezhet ilyen csodaszer!

Akkor mégis miért reménykedik mindenki ilyenben? Miért hiszik el sokan nagy-tudásúnak mondott orvosnak, természetgyógyásznak, spirituális mesternek, prófétának kikiáltott valakiknek, hogy ez lehetséges? Szerintem azért, mert nem gondoltak még soha bele, hogy mi is az élet, és hogy mik is vagyunk valójában, de vágynak az egészségre, amit kívülről, mástól remélnek, nem pedig önmaguktól. Mert nem ismerik önmagukat!

Ezt a kérdést, a testünket, az életünket és egészségünket fogjuk most körüljárni a felújításra váró épület párhuzamos példáján keresztül, hogy megismerjük önmagunkat, legalább egy kicsit.

Folytassuk ott, hogy a felújításhoz ütemezetten érkeznek a szükséges anyagok, és folyamatosan szállítják oda a beépítésüket végző munkásokat is a szerszámaikkal együtt. Ez az ideális állapot. Legalábbis ez lenne. De soha nem ez történik a gyakorlatban. Mindig hiányzik valaki, vagy valami. Egy munkás, egy segéderő, egy szerszám, vagy éppen egy anyag. Valamire mindig várni kell. És ez sajnos így van a testünk javítása esetében is. Nap mint nap!

Feleltessük most meg az építőanyagokat azoknak a tápanyagoknak, amiket naponta megeszünk, a baktériumainkat és gombáinkat azoknak a munkásoknak, akik az anyagokat megformálják, lebontják, átalakítják, a szerszámaikat pedig a vitaminoknak, amelyek az átalakított tápanyagok beépülését, hasznosulását segítik. És hol vannak a savak és az enzimek, kérdezhetné a tanult elme. Ott vannak azok is, de csak a munkások jólététét, a baktériumaink ideális munkakörnyezetét hozzák létre. Azaz a szerepük: a védőital, védőkesztyű, védősisak, a pihenőhely és a sör meg a kávé biztosítása a munkásoknak. Nem ők dolgoznak.

Mielőtt továbblépnénk, feleltessük meg a testünk alkotórészeit is az épület, a lakás megfelelő részeinek. Az alapot a csontjaink alkotják, ami csontsejteket jelent. Arra „szerződött”, és annak megfelelően átalakult sejtek csoportját, amelyek végzik az egész test hordozását. Persze, nem egyedül. Szerződésben vannak az ínsejtekkel, amelyek az izomsejtekkel is szerződésben vannak, hogy őket a csontokhoz kötik. Ők is a saját feladatuk elvégzéséhez szükséges legmegfelelőbb alakot és összetételt „viselik”. Ők a falak és a malter, ami a téglákat összeköti egymással és az alappal. (Ha úgy vesszük, a falainkban levő téglák is „szerződésben” vannak egymással, hogy együtt alkotják a falat!) A csontsejtek még megfeleltethetők a tetőszerkezet és a födém gerendáinak is, hiszen azoknak is hordozó szerepük van. Igaz, anyagukban kicsit másak, mint az alap, de hiszen a csontjaink sem mindenütt ugyanolyan szerkezetűek.

A falakat kívülről és belülről borító vakolat, az időjárás ellen védő vízhatlan tetőfedő anyag, és a padlózat a bőrünknek felel meg. A külső bőrünk az időjárás viszontagságai, és az idegen, nem saját baktériumok támadása ellen véd bennünket. Sok fajta sejtből áll, mert réteges, és mindegyiknek megvan a saját funkciója. Az egyik a zártságot, a másik a rugalmasságot, a harmadik az érzékenységet, egy-egy a nedvességet, a párolgást, és sókiválasztást szolgálja, és még sorolhatnám. De mind együtt a védelmünkre szerződött. Összefüggő ütésálló, saválló, hőálló, vízhatlan és sugárzás elnyelő takarót alkotnak a testünkön. A hámsejtek sem egyedül dolgoznak. Lakást és élelmet adnak a bőrben élő saját baktériumainknak, amelyek az immunrendszerünk első vonalát alkotják. Ők a biztonsági őreink, a házőrző kutyáink, akik idegent nem engednek a bőrünkön megtelepedni. Már ha jól tartjuk, és nem sanyargatjuk, vagy öljük meg őket agresszív „fertőtlenítő” szerekkel naponta!

De a hámsejtjeink nem csak kívül, hanem belül is borítják a testünket, a táp-, a légző- és a kiválasztó csatornáinkat is. Ott is baktériumokkal és gombákkal közösen látják el a feladatukat. Szakosodott hámsejtjeink részt vesznek a víz és a tápanyagok testünkbe jutattásában és a baktériumainkat segítő anyagaink kiválasztásában is. Ilyenkor féligáteresztő hártyaként is működnek.

A lakásunk belső vízvezetékeinek az ereink és más folyadékcsatornáink (húgycső, vesevezeték, nyirokerek, stb.) felelnek meg. A lakásétól eltérően ezek nem merev, egyenes csövek, hanem rugalmas falú, üresen lapos, csavarodott vezetékek. Nem véletlenül! Ők ugyanis tudják, hogy a víz (a Földön minden folyadék víz és vízben oldott anyag!) hogyan szeret menni a legkisebb energia-befektetéssel. Nem, nem igaz, nem is ők tudják! A víz „tudja”, ők csak követik, és felveszik azt a formát, ahogyan a víz menni szeret.

Az erek elérnek a test minden részébe, minden sejthez. Ott már valójában nem is erek, csak a sejtek közötti réseken mozog (mert ott már nem is folyik) a vér, ami ott már inkább testfolyadék. Olyan ez, mintha az utak hálózata egyre kisebb ösvényekre, lovas, gyalogos, kutya, macska, egér, bogár, hangya ösvényekre szűkülne le. És a rendszer zárt. A folyadék a sejtek közül újra visszajut az erekbe, de most már az elmenő erekbe, amelyek más útvonalat követnek, mint azok, amelyiken a folyadék a sejtekhez eljutott. Olyan ez, mintha a lakásunkban a vízvezeték minden téglához, gerendához és cseréphez eljutna, és nem csak vizet, de visszafelé mosogatóvizet is szállítana.

A lakás keringető szivattyújának a szív felel meg a testünkben. Benne izom, ín, ér, hám és egyéb sejtek működnek együtt, szerződés szerint. Az erek legnagyobbjai csatlakoznak bele. Ez a szivattyú nyomja ki a vért a sejtekhez, és ennek a nyomása nyomja vissza a testfolyadékot a visszatérő erek hálózatába is. De mi a vér szerepe a testben? Ő az a szolgáló, aki a konyhában előkészített ételt mindenki számára kiszállítja, de ő viszi az oxigént is, a tüdőből, amivel a sejtek az ételt megemészthetik.

A tüdő, ami nem más, mint egy erekkel behálózott, hámsejtekből álló zsák, a lakás szellőztetését szolgálja, tehát bukóablak. Kiengedi az elhasznált levegőt, és beengedi a frisset. De ő sem egyedül dolgozik, izmok, inak (rekeszizom), hámsejtek és csontok (bordák) együttműködésében végzi a feladatát. A féligáteresztő rendszer befelé a friss, kifelé csak a használt gázokat engedi át.

Többnyire egy-irányban működik azonban a kiválasztó rendszerünk minden tagja. A vese, a máj, és más mirigyek. A vérből bizonyos anyagok kiszűrésére és ártalmatlanítására szakosodott sejtekből állnak. Hozzájuk is minden a vérárammal kerül. Nem csak a munkájukhoz, hanem saját sejtjeik javításához szükséges anyagok is. Ők a védelmi mechanizmusunk egyik eleme. Nem engedik, hogy belefulladjunk a saját végtermékünkbe, vagy az megmérgezzen minket. Ők a házban a lefolyók előtti szűrő és bűzelzáró szerepét töltik be. A testben nemkívánatos anyagokat azokba a csatornákba ürítik, ahova azok valók. (Ne felejtsük el, hogy a testünkben köráramlás van, tehát kiválasztás nélkül ezek az anyagok visszakerülnének a tiszta, „ivóvíz” rendszerbe!)

Utoljára hagytuk a tápcsatornát és az emésztőrendszert, mert ez a mindennapi életünk és egészségünk kulcsa. Minden eddig említett szerv és működés ehhez kapcsolódik. Ezért a továbbiakban már csak ennek működésével fogunk foglalkozni.

A tápcsatornánk és emésztőrendszerünk a szánkkal kezdődik, ez a lakásunk kapuja, vagy bejárati ajtaja. Ezen keresztül jut be minden, a levegő kivételével a lakásunkba, a testünkbe. De a levegő ezen is bejöhet, ahogyan be is jön mindkét rendszerben. Józan paraszti ésszel belátható, hogy minden attól függ a lakásunkban és a testünkben is, hogy mit viszünk be az ajtón, a szánkon keresztül, és mit viszünk ki ebből, ami megmaradt. Minden egyéb ugyanis bent marad, ha kell, ha nem. (A lakásból általában a szemetet is az ajtón keresztül visszük ki, ezért most egy olyan lakást képzeljünk el, amelyikben a WC lefolyón kívül van még szemétledobó is.) A testünkben, normális esetben ugyanis egyirányú a bevitt anyagok forgalma. A szánkon megy be, a végbélnyíláson távozik. (kivéve, ha hányunk.)

A tápcsatornánk ugyanolyan cső, mint az ereink. Ugyanúgy rugalmas falú, üresen lapos, testünkhöz képest nagyon hosszú girbegurba csőrendszer, rajta a nyelőcső alatt egy nagyobb kiöblösödéssel, zsákkal. Ez a gyomor. A gyomor után a vékonybél és vastagbél rendszere következik, amelyen az emésztés, a felszívás, a vízkivonás és az ürítés is zajlik. Eddig tehát a testünkről, a szerkezetről volt szó, de jó ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül a „saját” testünkben!

Ugyanúgy, mint a bőrünk, és minden külvilágra nyíló testüregünk esetében, a tápcsatorna belsejének felszínét (Ami valójában a testünkön kívül van!), teljes hosszában velünk kölcsönösen előnyös alapon együtt élő és együttműködő baktériumok és gombák lakják. Valósággal bele vannak horgonyozva a beleink hámrétegébe, amely a bélbolyhok miatt elképesztően hatalmas felületű. Olyan, mintha a lakásunk belül nagyobb lenne, mint kívül. És így is van. Az alapterület lehet, csak 50 m2, de belül, a sok-sok réteges gyűrődés miatt egy sportpályánál is nagyobb lehet a kihasznált felület.

Ezeket a baktérium és gombafajtákat, amik bennünk élnek, valójában a szüleinktől kapjuk, de életünk során minden társunkkal megosztjuk, és ők is az övéket velünk, tehát ez életünk során változik is. Ezért, az együtt élő emberek egymás baktériumait, gombáit már betegség nélkül elviselik. Az egész lakásuk ezekkel van tele, ezért idegen baktériumot onnan nem tudnak összeszedni. Csak a külvilágból, más emberektől jöhet be olyan, ami számukra ártalmas lehet.

Ezek a velünk együtt élő élőlények azért nagyon fontosak a számunkra, mert ők az elsődleges védelmi vonalunk más baktériumok és gombák támadása ellen. Egyszerűen nem engednek másokat megtelepedni a tápcsatornánkban azzal, hogy ők töltik ki a jó élelemszerző helyet. Odahorgonyozták magukat. Ezért mi őket etetjük, amikor eszünk, és ők etetnek minket az általuk lebontott tápanyaggal. Mi NEM EMÉSZTÜNK! Ők emésztenek helyettünk. A mi baktériumaink tehát jól tápláltak, ezért nem engednek senkit a jó helynek a közelébe sem. Pedig az étellel nagyon sok másfajta baktérium és gomba is bejut.

De mit is jelent a kölcsönösen előnyös ebben az esetben. Ki mit ad a másiknak? Hááát… A testünk adja a helyet, a baktériumok életéhez szükséges környezeti feltételeket (pH, nedvesség, állandó hőmérséklet), a jólétükhöz szükséges, bőséges és rendszeres táplálékot. (Máshol nincs ennyi kaja, és az ellátás sem rendszeres!) Ők pedig felvehető formába alakított tápanyagot adnak nekünk, amit már fel tudunk szívni, és védelmet nyújtanak minden más baktérium és gomba ellen, akikkel nincs együttműködési megállapodásunk, ezért megbetegednénk tőlük. Ráadásul egymást is kordában tartják. Nem engedik, hogy egyik, vagy másik gombafaj túlzottan elszaporodjon, ami megint minket betegítene meg. Pl. Baktériumok tartják kordában a Candida bennünk élő fajtáit, ami ha eluralkodik, cukorfüggővé képes tenni az embert, és cukormegvonás megvonás esetén még ál-cukorbetegség tüneteit is képes produkálni.

De mi is történik, amikor eszünk, és azt hisszük, hogy emésztünk? Minden ételünkben azok a baktériumok és gombák élnek, amelyek azt le tudják bontani. Ezeket visszük be a tápcsatornánkba az étellel, ahol azok találkoznak a bennünk élő fajokkal. Ezek többsége megfér egymással, mert közösen emésztik az ételt. A külsők előbb olyanná emésztik, amilyet a belsők tápanyagként tudnak használni. Az emésztés végén a tápanyaggal érkezettek ki is ürülnek a végbélen keresztül. Maradni senki új nem marad. Hacsak! Hacsak, nem volt ott egy üres terület, amit még a sajátjaink nem foglaltak el. Például azért, mert antibiotikummal kiirtottuk őket, vagy lecsökkentettük a számukat annyira, hogy nem tudnak ellenállni a nagy számban újonnan érkezetteknek.

Vagy esetleg idegen környezetben olyan baktériumokkal találkoztunk, amelyekkel eddig nem. Ezekre nem lehet a bélflóránk felkészülve, így előfordulhat, hogy vesztesen kerül ki a versenyből. Szerencsés esetben ilyenkor csak a bélflóránk összetétele változik meg némileg, legfeljebb attól kezdve más ételeket fogunk jobban kedvelni, mint addig. Rosszabb esetben az addigi egyensúly megbomlik a saját bélflóránkon belül, mert egy agresszívan terjeszkedő fajt fogtunk be, és megbetegszünk. (Amit megint csak antibiotikummal „gyógyítanak”, azaz ölik a saját bélflóránkat is, így nem tudunk hatékonyan védekezni.) De nézzük azt, amikor nincs baj.

Tehát, az emésztőrendszerünkben ott van a saját, jól bejáratott, hozzánk szokott, együttműködő bélflóránk, és várja, hogy enni adjunk neki. Sőt! Nem csak hogy várja, de kéri is. A saját belső hírvivő idegi és hormonális szabályzó rendszerünket használva jelzi nekünk, hogy ennie kellene. Neki, nem nekünk. Ekkor és ezért érezzük, hogy éhesek vagyunk. Ez még nem a mi saját sejtjeink éhsége, hanem „csak” a bélflóráé. A saját sejtjeink csak akkor jeleznek éhséget, ha már éhezünk! Vagy akkor, ha valamire éheznek, mert azt már hosszú ideje nem adtunk nekik.

Az éhségérzetre a gyerekkorunkban, a testünk fokozatos megtapasztalása során kialakult sztereotip választ adjuk, azaz eszünk. Ami éppen van, vagy amit kapunk. Ez rendben is van, mert az ételből a bélflóra által lebontott és nekünk átadott anyagok elsősorban a testünk működtetéséhez és a bélflóránk megfelelő körülményeinek fenntartásához (állandó testhőmérséklet) kellenek. Ahhoz pedig elegendő szénhidrát, némi fehérje és zsír is. Erre mondjuk azt, hogy energiát kapunk az ételből.

Igen ám, de gondoljunk csak vissza a házjavítás példánkra. Nem csak fűteni kell és működtetni, hanem karbantartani és javítani is. Ahhoz pedig nem csak energia és működtető tápanyag, hanem javításhoz szükséges anyag is kell. Ráadásul a megfelelő időben, a megfelelő mennyiségben és még a megfelelő arányban is kell lennie ahhoz, hogy használni tudják az elhasználódó sejtjeink. Ezeket hívjuk ásványi anyagoknak.

Szerencsére az ételekben – jó esetben – ezek is benne vannak, ha nem egyoldalúan táplálkozunk hosszú ideig, és ha nem mű ételeket eszünk, amelyekben nincsenek benne. Gondoljuk csak el, hogy mennyiféle funkciót ellátó sejtünk van. Ezek mindegyikének megvan a maga különleges összetételű ásványi anyag igénye. Ezt kellene nekünk mindig biztosítani. Belátható, hogy ez tudatosan nem megy, mert még ma sem ismerjük annyira a testünket, hogy ezt megtehessük. Amikor azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk, hogy mi kell neki, mint ő maga, na, akkor bizonyosan tévedünk. A szervezetünk, a sejtjeink nem „gondolkodnak” vitaminokban, kalciumban, nátriumban és káliumban, csak érzik, hogy nekik mi kell. És ezt meg is mondják, csak mi már egy ideje egyáltalán nem figyelünk oda rájuk.

Pedig megvan hozzá mindenünk, csak hagytuk elkorcsosulni. Az orrunk megmondja, hogy melyik étel ehető, melyik nem. A testünkkel együtt felnövő, és azt legjobban ismerő lelkünk pedig hozzáteszi, hogy azt éppen akarjuk-e megenni. (Rá is érdemes odafigyelni!) Ha ez nem elég, akkor megkóstoljuk, és ha az íz-érzékelőink is azt mondják, hogy nem csak ehető, de jó is, és még a lelkünk is rábólint, akkor megehetjük. De mi már nem így választjuk ki az ételeinket. Sőt, ma már az illat és az íz mögött nem biztos, hogy ott van a szokásos belső tartalom is, amihez ezek eredetileg kapcsolódnak. Sok mesterséges ételt eszünk, amihez kedvelt illatokat és ízeket rendeltek hozzá, amik egyébként nem lennének benne. De nem csak a mesterséges ételekkel van gond, hanem a természetesekkel is.

A vadon termő és termesztett növények mindegyike a talajt és a vizet használja tápanyag és ásványi anyag forrásul. A talaj azonban fokozatosan kimerül, nincs mindenből utánpótlása, amióta a szerves trágyázás és a termőföld parlagon hagyása megszűnt. A műtrágyák csak igen keveset pótolnak ebből, és csak annyit, amennyi az évi növedéknek elég. Egy jó állapotú talajból 70-80 féle ásványi anyagot vehet fel a növény, a kimerültből jóval kevesebbet. De mennyit tud felvenni a vízkultúrás termesztésben a tápoldatból, amelyik maximum 7-8 féle elemet tartalmaz, ráadásul nem is biztos, hogy abban a formában, ahogy felvehető lenne? Szinte semmit! Márpedig sok helyen már csak ilyen paradicsom, saláta, stb. kapható. A jó öreg megbízható ízérzékelésünk ezt meg is mondja. Ízetlenek! De mi azért esszük, mert „abban van a vitamin”. Hát, nincs benne!

Ugyanez a helyzet az állatok húsával is. Már nem legelnek, nem talajban termett növényeket esznek, életükben nem láttak napot, ezért bennük sincs már meg mindaz, amivel az ember a szervezetét javíthatná. Az állatok is ugyanazokkal a civilizációs betegségekkel küszködnek, mint az emberek. Kivéve talán a vaddisznót, mert az még ma is erdei szűzföldet turkál. De annak a húsához viszonylag ritkán jutunk hozzá.

Adva van tehát egy helyzet: van elég táplálékunk, rendszeresen tudunk enni, csak éppen sokféle dolog hiányzik belőle, amire a sejtjeink önjavításához szükséges lenne. Ha ez az állapot hosszú ideig tart, a sejtjeink akármennyire jóllakottak is, éhezni kezdenek. Azokra az ásványi anyagokra éheznek, amelyek az ételekből hiányoznak. Ezt jelezni is kezdik. A bélflóránk evés során, valamikor a megkezdésétől számított 20 perc környékén jelezni kezdik a testünknek, hogy elég, ne többet. Ekkor érezzük azt, hogy jóllaktunk, és abba is hagyjuk az evést. Ez a normális eset. Elkezdődik az étel lebontása, majd lassan megindul a felszívódás is. És ekkor üt be a krach.

Képzeljük el, hogy a sejtjeink, mint jó munkások, szerszámmal a kézben várják, hogy a sürgős javításhoz, építéshez szükséges anyagok megérkezzenek. És mivel találják magukat szembe? Megint jött sok tégla, cserép, víz meg homok, de már megint nem küldtek se meszet, se cementet, se vödröt, se vakolókanalat, pedig már hányszor kérték. Mit tudnak tenni? Kötelességszerűen elrakják az érkezett anyagokat, PEDIG MÁR ALIG FÉRNEK EL TŐLE, de kidobni nem lehet, mert még majd szükség lehet rá, amikor esetleg semmit nem küldenek. Erre vannak beállva, mert nem bízhatnak meg se a művezetőben, se a mérnökben. Számítanak már rá, de azért nem hagyják szó nélkül!

Evés után egy-két órával újra elkezdjük érezni, hogy éhesek vagyunk, pedig még majdnem tele a hasunk. Ez már a testünk sejtjeinek jelzése, hogy nem kapták meg, amit kértek, nem a bélflóránké. Az még mindig a lebontással van elfoglalva, és köszöni szépen jóllakott. Az ő egyszerű, nem specializálódott sejtjeiknek ugyanis elég az az ásványi-anyag mennyiség, amit bevittünk, és nem is kell nekik annyiféle, mint nekünk. Ezért nem értik, hogy miért tömjük tele magunkat újra, és tiltakoznak. Rosszul érzik magukat, és akkor mi is. Mert, hogy össze vagyunk nőve. Ami az egyiknek rossz, az a másiknak is.

Mi is történt valójában? Sejtjeink fölös mennyiségben kaptak olyasmit, ami éppen nem kell, ezért elraktározták (zsírrá alakítva). De még mindig nem kapták meg azt, amivel önmaguk hibáit kijavíthatnák, hogy egyáltalán hozzá tudjanak kezdeni a fő feladatuk elvégzéséhez. Energiájuk lenne hozzá elég, még sok is, de nincs mivel elvégezni. Vagyis az a helyzet állt elő, hogy kövérek vagyunk, és mégis hiányunk van, mégis ott a sürgető érzés, hogy együnk. De mit? Ki mondja meg, hogy mit? A testünk mondaná, de mi már nem értjük meg. Leszoktunk róla, hogy az orrunkra és a nyelvünkre hagyatkozva választhassuk ki a táplálékot, pedig az mindig megbízható. Kötelességszerűen eszünk, és nem azt, ami kellene, hanem azt, amit éppen egészségesnek kiáltanak ki. íés nem akkor, amikor valóban éhesek vagyunk, hanem akkor, amikor a szokás megszabja. Ez pedig maga is betegség. Az elme szocializációs betegsége.

Van azonban egy olyan élethelyzet, ami felülír minden civilizáció által ránk rakott szokást és mázat. Ennek példáján megérthetjük, hogy hogyan üzen a testünk, és hogy ő tudja jobban, nem mi, hogy mi kell neki. Ez a terhesség. A terhesség alatt az anyai szervezet MINDEN szükséges anyagot belepakol a gyermeke sejtjeibe még akkor is, ha az ő sejtjeinek sincs belőle elég. A saját rovására kiüríti a sejtek vésztartalékait is. Ennek természetesen ára van. Ha egyébként is hiányokkal küzdött az anya teste, akkor a szervezete megsínyli (elromlanak a fogai, kihullik a haja, meglöttyed a bőre, stb.).

Ennek az extrém helyzetnek a megelőzésére azonban közbelép a szervezet, és a kismama KÍVÁNÓS lesz! És nem is akármit, hanem nem szokványos ételeket, ráadásul azt is pontosan tudja, hogy mit akar enni. Nem azt tudja, hogy abban milyen tápanyag van, hanem azt tudja a teste, mert emlékezik, hogy amikor azt az ételt kapta, akkor megkapta azt vele, ami neki most hiányzik. Hát így beszél velünk a testünk, de csak extrém esetben. Pedig, ha…odafigyelnénk!

Pedig, ha megtehetnénk minden nap, hogy elvisszük a testünket sétálni a piacra, a boltba és végignézzük a teljes kínálatot, és csak azt vesszük meg, amit a testünk mond, mert kikapcsoljuk a lelkünket, hogy ne azt vetesse meg velünk, amit ő szeret, az elménket pedig azért kapcsoljuk ki, mert ő meg csak azt venné meg, amit megengedhetünk magunknak, akkor TALÁN helyesen tudnánk táplálkozni még most is. De ez nem megy, így kompromisszumokra kényszerülünk. És gyorsabban megöregszünk, mint kellene, és betegek leszünk, gyakrabban, mint szabad lenne, stb.

Emiatt pedig a szervezetünk is kompromisszumokra kényszerül. A testünk sokszor kénytelen elfogadni helyettesítő anyagokat is, ha hosszú ideig hiányt szenved valami nagyon fontos ásványi anyagból. Ha nincs cement, akkor a kőműves is használhat beton helyett meszes-habarcsos kötést. Jobb lenne a beton, de ideiglenesen a habarcs is megteszi. És ezt a példát nem véletlenül hoztam, mert ez a leggyakoribb eset. Az érelmeszesedés.

Már mindenki tudja, a könyökén jön ki, hogy a kalcium mennyire fontos az embernek, mert a csontjai, mert a fogai, mert a… és még sorolhatnám. Nincs is a kalciummal semmi baj, csak az, hogy nem univerzális anyag. Mindenre nem jó. És ha nem adom oda hozzá a beépüléséhez szükséges más anyagokat, akkor egyenesen káros lesz. A kalcium kifejezetten a mereven rugalmas támasztó szövetek alkotó része, de nem egyedül! Mindig ott van mellette a kollagén, ami a rugalmasságát biztosítja a szerkezetnek. A kollagén pedig nem képes felépülni szilícium nélkül, de a kalcium sem képes beépülni szilícium nélkül.

A csontot mondhatnám téglának, a kollagént pedig guminak a ház hasonlaton belül. Ugye belátható, hogy ahol szilárdság kell, oda nem tehetek gumit, és ahol rugalmasság kell, oda nem tehetek téglát? Eddig szilíciumot mondtam, de valójában valamilyen szilikát kell, nem szilícium és nem is szilícium-dioxid, vagy kristályos kvarc. Ez utóbbi kettőt nem is képes felvenni a szervezetünk. A csontjaink, akármennyi kalciumot viszünk is be, ha nincs jelen a megfelelő szilikát, törékenyek maradnak, meszesek lesznek. A kollagén azonban más tészta. Szinte mindenben jelen van a testünkben, ahol rugalmasságra van szükség. A bőrünkben, a bőrünk alatt, az izmokban, az inakban, a porcokban, az erekben, a sejtfalakban, stb. A testünk tömegének legnagyobb részét teszi ki.

Ha nem kerül bele a szervezetbe elegendő mennyiségű szilikát, és ugyanakkor elegendő napfény nem éri a testünket, akkor nem képes elegendő kollagén felépülni, hogy mindenhova jusson, ahol rugalmasnak kell maradnia a testünknek. És ezt minden szervünk megsínyli, mert a sejtjeink mindegyike megsínyli. Persze a testünk okos, oda összpontosítja az erőket, ahol az a legfontosabb. Ezért a bőr alól veszi el a kollagént, amit zsírral pótol, mert abból úgyis nagy tartalékunk van a helytelen táplálkozás miatt. Ott a legkevésbé káros a kollagén hiánya. Így egy darabig nem látszik, hogy mennyire petyhüdt a bőrünk és kevéssé rugalmas.

De ahogyan fogy a kollagén mennyisége, mert szilícium hiányában nem képes pótlódni, a testünknek máshol is segédanyagokat kell használnia. A legfontosabb a rugalmasság az erek és a belek fala esetében. Állandó, megállás nélküli mozgásban vannak a szív pumpálása miatt. Az erek falában igen magas a kollagén aránya. Ha ott kevés, akkor az erek nem lesznek eléggé rugalmasak, nem bírják a nyomást, átereszthetnek, ami végzetes lehet.

Ezért a testünk ott is segédanyagokat használ a meggyengült helyek megerősítésére. Azt, ami éppen fölös mennyiségben van, mert mi nagyon öntudatosan étkezve sokat viszünk be belőle. Zsírt és kalciumot. Szó szerint betapasztja vele az erek sérült falát belülről. Amíg ez egy-két helyen van, addig nincs nagyobb baj. De ha sok helyen, és már vastagon kell felrakni a tapasztást, akkor az erek nem csak a rugalmasságukat veszítik el, de be is szűkülnek. Természetesen ettől megnő a szív terhelése, megnő a vérnyomás, ami csak egy következmény, tehát önállóan nem is kezelhető. Mi mégis megpróbáljuk.

Ugyanakkor az idősödő embernek – azért nem olyan gyorsan fogy ki az a gyerekkori tartalék – a mozgása is lassan beszűkül. Öregesebben mozog, és ezt természetesnek veszi. Nem vagyok már húsz éves, mondja. Pedig valójában a teste nem engedi meg neki a heves mozgásokat, mert a sokat toldozott csőrendszer és a pumpa azt már nem biztos, hogy kibírná. Ugyanakkor az ízületek is elkezdenek csikorogni. Onnan is lassan kifogy a kollagén. Már az éjszakai pihenés után sem javul az állapot, fájó derékkal ébredünk. (Pedig az alvás ideje a javításokra van szánva, amikor a nagy fogyasztók, a szem, az agyi képfeldolgozás, az állás és a nagy mozgások ki vannak kapcsolva, és a lélek sem zavar be a test működésébe. Ha volna elég anyaga hozzá, az alvás alatt teljes generált tudna a test csinálni minden nap!) S ha még ez nem lenne elég, nem is alszunk eleget.

De hát miért nincs elegendő szilícium a test javításához? Nem viszünk be az étellel eleget? Éppen ez a helyzet, és könnyen meg is érthető, hogy miért. Azért, mert ma már falun is városi életet élünk. Nézzük a különbségeket: a városban a por az gyakorlatilag mocsok, falun pedig a föld pora. Amíg az utak nagy része nem volt burkolva, addig falun poros levegőt nyeltünk. Ez egy fontos szilikátforrás volt. A mosatlan gyümölcs, de még a mosott gyümölcs viaszrétege is ezt a port tartalmazta. Ettük a zöldséggel, a kenyérrel (kövek között őrölték a lisztet, ma pedig fémhengerek között), a kemencében sütött kenyér alján ott volt, a szabad vizekben benne volt, a kútvízben benne volt. De jó kollagént ettünk a hízott disznó mócsingos húsából, a kocsonyából, ma pedig napot-földet soha nem látott, legfeljebb betont túró disznó száraz húsát esszük. Benne sem épült fel egészséges kollagén, hogyan nyerhetnénk ki belőle?

De még számtalan más forrásból vettünk magunkhoz szilikátokat, amire ma már nem is gondolunk. És egész nap kint voltunk a napon, szélben, vízben. Meg is volt a különbség. A harcok során a lövészárokban egymás mellett elesett városi és parasztgyerek csontjait, amikor megtalálták, mindig meg lehetett különböztetni. A városi csontja már megbarnult, széttöredezett, elenyészett a talajban, míg a paraszté még mindig fehér volt, kemény volt, egyben volt.

És akkor még csak egyetlen egy kémiai elemet hoztam fel példának, és az is mekkora különbségeket képes okozni. És hol van még a többi? Az ember testének a földben levő 60-70 ásványi anyagra éppúgy szüksége van, mint a növényeknek. Lehetőleg mind oda kell adni neki. De nem csak neki, hanem a vele együtt élő baktériumoknak és gombáknak is. Csak velük együtt vagyunk egészek, és csak velük együtt lehetünk egészségesek is. Egymás nélkül nem megy!

Mostanra már többször említettem az együttműködést, a „szerződést”, hogy itt az ideje, hogy arról is mondjunk valamit. A megválaszolandó fő kérdés az élet megértéséhez, az eddigiek alapján, ugyanis az: Honnan tudja minden egyes sejtünk, hogy neki hogyan kell felépülnie, mi a feladata, és kikkel kell együttműködnie, milyen szerszámokat, anyagokat használhat és hogyan?

Ha belegondolunk, akkor nyilvánvaló, hogy mindenfajta épületnek más-más tervrajza van. Abból lehet tudni, hogy mekkora lesz, milyen formájú és milyen célra alkalmas. Az mondja meg, hogy lakóház legyen ne hangár, vagy tyúkól. Ráadásul nem akármilyen lakóház általában, hanem egy konkrét ház. Képzeljék el, hogy ennek a háznak az alap tervrajzában rejtve benne van minden létező fajta korábbi lakóház építésének és használatának összes tapasztalata. Mintha az egymásra fektetett tervrajzok átlátszanának egymáson.

Ez a RÉGI TERVRAJZ. A mostani „lakóházat” pedig két tervező tervezi, a férj és a feleség. A feleség nagyobb ablakot, a konyhába boltívet, központi fűtést, balkont és télikertet akar, a férj pedig garázst, műhelyt és pincét, meg nagy hálószobát. Ezeket összeegyeztetve készül el a saját egyedi lakóházuk ÚJ TERVRAJZA. De még azt is megtervezik, hogy kik fognak benne lakni, és azokat kik fogják kiszolgálni. A feleség szerződtetett kertészt akar és dadust, a férj bejárónőt és sofőrt és így tovább.

És most képzeljük el, hogy a testünk minden sejtjében van egy ilyen Régi Tervrajz, ami csak azt mondja meg, hogy mi, önálló sejtek emberré fogunk összeállni, nem nyúllá. De ugyanígy van bennük egy Új Tervrajz is, ami megmondja, hogy pontosan milyen emberré, és abban az egyes sejteknek hol a helyük és mi a szerepük. Mindegyiknek a magáé. Ez a két tervrajz, vagy szövetség a DNS nem változó és változó szakasza. Ezek még azt is megmondják, hogy a korábbi tapasztalataik alapján milyen más egysejtűekkel legyünk hajlandók együttműködni, mert azokat már ismerik, megbízhatónak bizonyultak.

Amikor új ember születik, a szülők két új tervrajzából egy Új Tervrajz áll össze, az összes változtatásokkal. A Régi Tervrajz azonban ugyanaz marad, benne az anya összes ősének összes genetikai tapasztalatával. Ez alapján épül fel az anya egyetlen petesejtjéből osztódással az ember minden sejtje, és ezért tudja mindegyik a helyét és feladatát tanulás nélkül is. Azonban az új sejteknek az új testben össze kell szokni egymással, hogy emberként együtt is képesek legyenek funkcionálni. Minden kisgyerek jól láthatóan tanulja a saját testét. A testnek ez az öntanulási folyamata hozza létre a testben a lelket, amely a testben ennek során létrejövő érzetek és tapasztalatok összessége, amely később már úgy működik, mintha önálló lény lenne, mintha nem lenne teste. Ez azért lehetséges, mert gyerekkortól kezdve a társadalom elvárásaihoz kondicionálták. A társadalom pedig jószerével semmit sem tud az egyénről, annak szükségleteiről. Valójában nem is törődik az egyén testi egészségével csak annyira, amennyire társadalmilag szükséges.

Mit tehetünk, hogy elhanyagolt testünket, amelyben lakunk felújítsuk? Étkezzünk egészségesen, mozogjunk eleget, mondaná erre az egészségügyi (betegségipari) tanácsadó anélkül, hogy maga tudná, hogy hogyan lehet egészségesen táplálkozni az élelmiszer és gyógyszeripar uralta modern világban.

Először is, figyeljünk oda testünk jelzéseire és azokat kövessük, ne az aktuális divatot. Akkor együnk csak, amikor éhesek vagyunk, és csak kevéssé feldolgozott olyan ételt, ami földben termett, nem vízkultúrában. Együnk keveset, de mellé adjuk oda a testünknek azokat az ásványi anyagokat, amik az ételből bizonyosan tudhatóan már hiányoznak. Hagyjuk a divatos étrend-kiegészítőket, amik megint csak a gyógyszeripar termékei. Fogyasszuk helyettük a Földanya által (nem a kovamoszatok által) legyártott természetes ásványok őrleményeit, amelyek a szilikátok mellett szinte minden szükséges ásványi anyagot tartalmaznak. Ilyen az agyag (gyógyszerkönyvi neve bolus alba), a bentonit, és a vulkáni tufák őrleményei (pl. Neurosan, Attapulgit, stb.).

Vigyázzunk a vitaminokkal, nem csodaszerek, és a növényi kivonatok kivételével gyári termékek, amelyek jó esetben csak a vitamin fő összetevőjét tartalmazzák vegyi anyag formájában. (A C-vitamin pl. NEM pusztán aszkorbinsav, amit kapunk C-vitamin néven, hanem aszkorbinsav és rutil molekula együttese egy növényi fehérjéhez kötve.)

Bélflóránk (Ők az immunrendszerünk egyik fele!) egészségének megőrzésére érdekében használjunk természetes szabályozókat, amelyek segítik őket az egyensúly megőrzésében. Mik ezek a természetes szabályozók? Meg fogunk lepődni, milyen egyszerű: ezek a csípős, erős, keserű, savanyú anyagok. Ezen anyagok mindegyike több baktériumfajtát tart kordában, hogy a többiek rovására túl ne szaporodjanak a beleinkben. Amikor csípősre vágyik a testünk, együnk azt, mert nem véletlenül teszi. Arra van szükség. A legfőbb gyógyszere a bélflórának a keserűanyag. Bármilyen növény megteszi, ami keserűanyagot tartalmaz: kávé, kakaó, ürömtea, csak rendszeresen fogyasszuk. Ráadásul megakadályozza a gyulladások kifejlődését is. A bennünk élő gombák kordában tartásának legfőbb szere a fokhagyma ízanyaga. A Candida elszaporodása esetére nincs is más hatékony gyógyszer, csak a fokhagyma. Napi rendszerességgel addig kell enni, amíg az édesség utáni vágyunk teljesen meg nem szűnik, és a Candida tünetek el nem múlnak. Ez néha évekig is eltarthat súlyos esetben, de megéri. A Candida ugyanis különösen gonosz, áttéteket, cisztákat hoz létre testszerte, és mind cukrot akar enni, a mi rovásunkra. A csípős-erős anyagokból mindenkinek más jön be, de ezt maga el tudja dönteni. Van akinek a menta, másnak a csípős paprika, a mustár, a torma, a bors, stb.

A táplálék mennyiségével azért is vigyázni kell, mert ma már mindenkinek van télen fűtött lakása és meleg ruhája, tehát nem fázik, nem kell extra mennyiségű ételt ennie, hogy a teste belső fűtéséről gondoskodjon. Mi mégis annyit eszünk, mintha fáznánk, ugyanakkor melegen öltözködünk, ezért valójában nem fázhatunk.

A bőrünk flórájának egészségét azzal őrizhetjük meg, ha nem mosakszunk agresszív mosdószerekkel, nem mossuk le a külső immunvédelmünket magunkról, mielőtt kimennénk a lakásunkból, és nem használunk izzadás-gátlókat. Az illatosítókkal általában nem lenne baj, de a bőrünk felszívja ezeket is, és némelyek fémeket, fémsókat tartalmaznak, amelyek aztán évekig nem tudnak kiürülni belőlünk, és problémákat okoznak, amelynek nem találjuk az okát.

Amiről eddig szó volt, az a test és a benne kifejlődött lélek. Ebben a test-lélek együttesben nyílik ki az értelem, ha kinyílik egyáltalán. Az értelem az, amely képes felismerni, ha a lélek a vágyak útján járva elhanyagolja a testet. Csak az értelem képes visszatéríteni a testet és a lelket a helyes útra. Ezért ez az írás az értelemhez szól. Ha felismertük, hogy csak testben tehetünk bármit is, tegyünk érte, hogy fájdalom nélkül, hosszú ideig használhassuk a testünket.

Ugorjon a végére és szóljon hozzá!

Egy hozzászólás - “A testünk, az élet és az egészség, ahogy még soha nem láttad.”

  1. bögözy szerint:

    Elég jól összeszedett cikk.

    Kiegészíteném, vagy felhívnám a figyelmét arra, hogy az étkezés utáni rövid idővel fellépő éhségérzet nem mindíg egy bizonyos el nem fogyasztott, hiányzó fontos anyag utáni sóvárgás jele.
    Legtöbbször a túlédes ételek fogyasztása után, a gyorsan fellépő cukormérgezés kezelésére, hatalmas inzulin mennyiség lép be a véráramba. Inzulin leveri a vércukorszintet, még a szükséges szint alá is. Az alacsony vércukor szint jelzést küld az éhségérzet centrumba, nincs elég energia, miközben a has még tele van.

    Fontos még megemlíteni, és sokkal jobban hangsúlyozni, hogy a szervezet és a bennünk levő emésztésben résztvevő baktériumok évszázezredek alatt, bizonyos mennyiségű, minőségű, összetételű táplálék fogyasztásra specializálódtak. Az újfajta ételek zavart okoznak, táplálkozási betegségeket.

    A mesterséges vitaminook molekulaszerkezete, a felcsavarodási irány nem azonos a természetessel. Tehát emészthetetlen a legtöbb esetben.
    A nyersen elfogyasztott, ásványi anyagok nem hasznosulnak, sőt inkább óriási kárt okoznak, mert a szervezetben kirakódnak. Főképpen a vesékben, kövek formájában. Csak a szerves kötésben levő ásványi anyagokat tudjuk emészteni, beépíteni.

    Üdvözlettel Bögözy Jánossy László

    [Reply]

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia