A japán atomerőmű katasztrófa margójára

 Aki személyesen megélte a csernobili atomerőmű baleset, vagy inkább katasztrófa kommunikációs mizériáját, az egy kicsit érzékenyebb a hasonló balesetek kommunikációja során tetten érhető ellentmondásokra. Én is így vagyok vele. Csernobilt Borsod megyében éltem át. A megye eléggé érintett volt a kiszóródás tekintetében. Csernobil estében már csak akkor kaptunk tájékoztatást arról, hogy mit történt, és hogy az mennyire lehet veszélyes, amikor már meg is emésztettük azokat a zöldségeket, amelyeket nem is lett volna tanácsos megennünk. Ennek okán nagyobb figyelemmel hallgatom a Fukushimában történt reaktorbalesettel kapcsolatos kommunikációkat is. Kihallom az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokból, hogy valamit már megint el akarnak hallgatni, és többnyire rá is jövök, hogy mit.

Pontosan tudom, hogy Fukushima nem Csernobil. Tisztában vagyok a két erőműtípus közötti különbségekkel is. Azt is értem, hogy a kihatásai is mások lesznek. Értem azt is, hogy a politika – gazdasági és más megfontolásokból – miért igyekszik elkenni a baleset jelentőségét Japánban. Persze, nem akarnak pánikot, nem akarják, hogy a hírek miatt még nagyobb legyen a gazdasági kára az országnak. Amit nem értek az az, hogy a szakemberek ilyenkor miért nem hívják fel a figyelmet azokra a döntő körülményekre, amelyek hiányában az eset jelentősége meg sem ítélhető, helyes következtetések a nukleáris energia felhasználásának hasznáról és káráról le sem vonhatók. Ezek híján az ember nem tudja mérlegre tenni, hogy ellene vagy mellette foglaljon-e állást.

Mit az, amit nem mondanak el az atomenergia békés felhasználásának valódi veszélyeiről és egyéb kihatásairól.

               Elsősorban azt nem mondják el, ami a leglényegesebb tanulság minden atomerőművel rendelkező ország számára a japán baleset kapcsán, függetlenül attól, hogy a reaktorai forraló vagy nyomott vizes típusúak, és a biztonsági berendezéseik mennyire fejlettek, konténmentjeik milyen erősek: azt, hogy a Fukusima-i baleset leállított reaktorok mellett következett be, nem egy működő erőműben. De azt sem, hogy a leállítást automata végezte el a földrengés érzékelése után azonnal. És mégis ekkora a katasztrófa, noha a reaktorok a leállítás miatt nem tudtak „megszaladni”, mint Csernobilban.

               Ezekből a körülményekből egyenesen következik minden értelmes ember számára, hogy egyáltalán nem megnyugtató, ha azt mondják neki, hogy a Paksi Erőművet megerősítették földrengés ellen. A japánok értenek ehhez igazán, és még ők is megszenvedték. Az értelmes kérdés ilyenkor az, hogy a Paksi Erőműben is van automata leállító, amely földrengés érzékelőhöz van kötve? Hogy, ha mégis történne itt is valami elképzelhetetlen, akkor ne az emberi tényezőre kelljen hagyatkozni, amely, mint tudjuk, Csernobilnál is a fő oka volt az események eszkalálódásának.

Nem igazán javít az ember közérzetén az sem, amikor megtudja, hogy a Paksi Erőmű is egy törésvonalon helyezkedik el. Még tovább idegesíti a tájékozott embert az is, hogy a geológiai adottságok az erőműnél olyanok, hogy már egy 6.5 erősségű földrengés S (secondary) hullámai is képesek az erőmű alatti talajt elfolyósítani. Ezek a körülmények annak a fényében, hogy közismert: minden atomerőmű kritikus pontja, Achilles sarka a hűtés, amelynek kiesése még a leállított erőműnél is katasztrófát képes okozni, lásd Fukushimát. Egy földrengés valószínűleg nem is a reaktorban tenne kárt Pakson, hanem nagy bizonyossággal a Dunától az erőműig vezető hűtővíz csőrendszerében. Tudjuk-e azokat gyorsan pótolni szükség esetén? Fel vannak-e a magyar szakemberek erre is készülve? Ez is olyan, amiről nem igazán hallunk.

Még tovább rontja az ember közérzetét, ha belegondol, hogy egy Pakson bekövetkező hasonló baleset esetén a 30 kilométeres kitelepítési zóna meddig is érne kis hazánkban. Lehetne-e a fővárosban élni? És ezzel kapcsolatos a másik elhallgatott tény. Nevezetesen az, hogy egy ilyen baleset után mikor lehet majd visszaköltözni. Erről mélységes a hallgatás. Csernobilban húszegynéhány év után is akkora a sugárzás szintje, hogy a reaktoron dolgozni még távirányítású eszközökkel sem lehet. Még most tervezik, hogy európai összefogással közel egy milliárd euróból új szarkofágot építenek neki. Hogyan tudnak akkor olyan védelmet felépíteni, hogy a kitelepítési zónában újra lakni lehessen? A válasz: sehogyan. Oda néhány száz évig nem lehet visszaköltözni. A legutóbbi nyilatkozatok szerint még ahhoz is további száz évnek el kell telnie, hogy a reaktort biztonságosan, véglegesen le tudják szigetelni. Na, most tessék elképzelni, hogy Budapesttől a Balatonig húzódó zónában nem lehet lakni, azon még csak keresztül sem lehet menni. Megéri-e a kockázatot egy olyan kis országnak, mint a mienk?

Most felvetek néhány szokásos ellenérvet önmagammal szemben. 1) No de Fukushima nem Csernobil. 2) Paks sem Csernobil. 3) Nincs alternatívája az olcsó áramnak, amit az atomerőmű termel.

A válaszaim a következők:

1) Fukushima valóban nem Csernobil, ott nem volt robbanás és az erőmű minden reaktora le is volt állítva. Ennek ellenére semmi különbség nincs a kitelepítési zónába való visszaköltözés ideje között. Ott sem lehet száz évig még lakni.

2) Valóban, Paks sem Csernobil, de sajnos nem is Fukushima. Ha összehasonlítjuk a Fukushima-i erőmű védelmi berendezéseivel, akkor nagyjából azt mondhatjuk, hogy ha nem is háromszor, de legalább kétszer olyan jól el van szigetelve a reaktor a környezettől, mint Pakson. És még az sem volt elég. Nem volt elég a többkörös vészhelyzeti hűtőrendszer sem.

3) Az atomenergia alternatívája kérdésében megint ki kell térnem néhány olyan adatra, amely szintén nem köztudomású. Arra, hogy valóban olcsó-e az atomenergia, mondjuk négy, ugyanannyi energiát termelő szenes erőművel szemben.

Ennél a kérdésnél nem is az atomerőmű létesítésének hatalmas bekerülési költsége az, ami a lényeges, hanem az, hogy a leállítás után mi történik a kétfajta erőművel. Tegyük fel, hogy Paks üzemelését még további negyven évvel meghosszabbítják, és negyven évig szolgáltat is a számunkra áramot. Nem is történik semmilyen baleset, hanem az életét békésen fejezi be. No, csak akkor kezdődnek a gondok. A leállított atomerőműben ott van felhalmozva a teljes üzemelés alatt kiégett összes fűtőelem az erősen sugárzó hasadványokkal teli, az összes másodlagosan sugárzóvá vált anyag és berendezés, amelyhez közel sem lehet menni huszonegynéhány évig. A fűtőelemeket még évekig intenzíven kell hűteni, utána pedig évtizedekig kevésbé intenzíven. Németországban van ilyen módon húsz éve leállított erőmű, de a mai napig nem lehet még megvizsgálni sem, hogy hogyan hatott az intenzív sugárzás a reaktortartály anyagára, mert a sugárzás szintje még mindig olyan magas. Úgyhogy a mi Paksunk is örök időkre mementója lesz az emberi előrelátás hiányának. Évtizedekig fogjuk hűteni, az állagromlását megakadályozandó karban fogjuk tartani, és hatalmas mennyiségű áramot fogunk erre felhasználni, amit más forrásból kell majd akkor megtermelnünk.

Továbbá: Hova tesszük kis hazánkban a rádióaktív hulladékot? Ha tudjuk is, hogy hova tesszük, ne feledjük: a tározókat is karban kell tartani hosszú-hosszú ideig. A drága vizünk elszennyezését meg kell akadályozni. Dolgoznak már ezen a szakemberek? Előre terveznek erre a kormányok? Kíváncsi vagyok, hogy arra az időre félre van-e már téve a kötelező amortizációs tartalékból a hatszáz évi kezelésre szolgáló összeg, vagy annak legalább az időarányos része. (Előrelátó gazdálkodásnál kötelező!)

És kíváncsi vagyok, hogy ki fogja azt majd fizetni. Ne legyenek kétségeink: az unokáink unokái az adójukból, noha egy voltnyi áramot nem élveznek belőle. Így is olcsó az atomenergia? Így is megéri? Különösen, ha összehasonlítjuk a szenes vagy gázos erőművekkel. Azokat le lehet állítani, le lehet szerelni. A helyét re- kultiválni, fűmaggal bevetni. Akár lakótelepet is lehet a helyén építeni.

Tudom, hogy más országok kormányzata is igyekszik a lakosságot megnyugtatni, de azok legalább neki is kezdtek a geológiai törésvonal közelében fekvő erőműveik további üzemeltetésének megvizsgálásához. De legalább annak felméréséhez, hogy mit kell tenniük egy katasztrófa elkerüléséhez. New York közelében is van egy ilyen törésvonal melletti erőmű. Ők már készülnek. Mi pedig azt halljuk, hogy Paksot már a 90-es években megerősítették. A rektorépületet lehet, de a hűtőrendszereket nem lehet. A cső eltörik. Fukushimában hiába volt három, egymástól független hűtőkör, mégis mindet elrontotta a földrengés és a cunami. Nálunk a hűtés a Dunából történik. Csak egyetlen olyan partelmozdulás kell, amely miatt a víz egy pár méterrel arrébb kerül, és a szivattyúk máris szárazon futnak. Nem túlságosan biztatóak a kilátások.

Ráadásul a mi hazánk kicsi. Csak egy töredéke a Kárpát Medencének. De a közepén van, ahol minden szenny összegyűlik, minden hatás beszivárog. És Paks nem az egyetlen ebben a kis medencében. A szlovákoknak is vannak erőműveik. Talán még rosszabbak is, mint Paks. Nem tudom, de nem megnyugtató, hogy feljebb vannak a Duna vízgyűjtőjén, mint Magyarország.

Hogy a helyzet még ennél is sötétebb legyen, van más is. Azt is igyekeznek kommunikációval elfedni, hogy mind a vulkáni tevékenység, mind a lemez-tektonikai aktivitás világszerte erősebbé vált, amelynek az okával még nincsenek tisztában. Hiába sorolják be elő és utórengésekként azt a több száz (600 körüli) 6-osnál nagyobb földrengést a japán nagy rengés mellé, hogy igaza lehessen annak a magyar cikkírónak, aki megnyugtatónak szánt cikkében éves átlagban hosszú ideje 200 körüli földrengéssel számol. Más forrásból ugyanis tudható, hogy a rengések erőssége 1990 óta világszerte folyamatosan emelkedik, és a rengések száma is nő. Nem kell nagy matematikusnak lenni ahhoz sem, hogy összeadjuk az elmúlt években nem várt módon aktívvá vált tűzhányók számát. Ezek száma és aktivitása is nő. Jó, jó tudom! Ez főként a Tűzgyűrű Csendes óceán keleti partjai mentén a Kuril szigetektől Új Zélandig húzódó sávjában történik. De azért itt van nekünk is Izland. Olaszország vulkánjai is aktívabbak, úgyhogy nem számíthatunk arra, hogy minket minden elkerül majd. Most kell gondolkodnunk és tennünk, amíg nem késő. Persze, már késő. Ha Paksot a mai napon leállítjuk, akkor is száz évekig nyögjük még a terhét. Szerintem nem éri meg az atomenergia ezzel a sok-sok hátránnyal. Épeszű embernek eszébe sem juthat, hogy új reaktorokat építsen, ha mindezekkel tisztában van.

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia