Téma: 
Címkék: 
Ebben az írásban a víznek azokat a tulajdonságait ismertetjük, amelyeket a nukleáris morfológiai modellezés és a rendszerlogika együttes alkalmazásával eddig már sikerült feltárnunk. A kép még koránt sem teljes, és a vizsgálat még folyamatban van, de úgy gondoljuk, hogy az eddigi eredmények közzététele máris segíthet másokat abban, hogy a víz számtalan különleges tulajdonságát mihamarabb megfejthessék. Különösen, hogy a fentebb említett modellezésen kívül viszonylag kevés kísérleti lehetőség áll a rendelkezésünkre a feltárt tulajdonságok ellenőrzésére, tehát minden területre kiterjedően nem is vagyunk képesek vizsgálni a víz tulajdonságait.A víz közismerten olyan anyag, amely a földi hőmérsékleti, gravitációs és nyomás-viszonyok között szilárd, folyékony és gáznemű közegállapotban is előfordul. Az is közismert, hogy ezeken az állapotokon belül is igen sokféle variációja létezik, és igen eltérő viselkedéseket képes mutatni a környezeti körülmények változásának függvényében. A víz sok, eddig meg nem értett tulajdonságát vizsgálják, azonban még a legalapvetőbb tulajdonságok okára sincs egyértelmű válasz. Ezért ebben az írásban a legalapvetőbb jellemzőit vesszük előre, hogy a további vizsgálatok eredményeivel kiegészítve, végül majd teljes képet kapjunk az életünket olyan sokrétűen befolyásoló anyagról.
A folyadékokkal kapcsolatban már tettünk említést a rendszerlogikai világkép folyadékokról alkotott eltérő látásmódjáról, a félreértett folyadékokról szóló írásunkban. Ezek egyike volt a folyadékok nedvesítő és nem nedvesítő folyadékokra való felosztása. Ennél tisztáztuk, hogy ez nem a folyadékok egymástól eltérő tulajdonsága, hanem mindig az adott folyadék és a vele érintkező test határfelülete minőségének a viszonya. Ugyancsak tárgyaltuk a folyadékok newtoni és nem newtoni folyadékokra való felosztását. Ennél tisztáztuk, hogy itt sem a folyadékok egyedi, egymástól különböző tulajdonságáról, hanem az adott folyadék és a benne mozgó test sebességének a viszonyáról van szó.
Említettük már azt is, hogy a rendszerlogikai világkép a folyadékokat valódi folyadékokra és kényszerfolyadékokra osztja. Ezt viszont még a víz tárgyalásának megkezdése előtt célszerű részletesen kifejteni. A rendszerlogikai világképben a víz egy valódi folyadék, helyesebben „a” valódi folyadék. Ennek oka pedig a víz molekulájának és molekulahalmazának a formája, valamint a molekulák és a molekulahalmazok egymáshoz való kapcsolódásának többféle módja.
A rendszerlogikai szemléletben a valódi folyadékok azok, amelyeknek szerkezete van, míg a kényszerfolyadékok (olvadékok) azok, amelyeknek nincs szerkezetük! A szerkezet léte a folyadékban azt jelenti, hogy a valódi folyadékot alkotó molekulák egymáshoz kémiai kötéssel kapcsolódnak, de olyannal, amely a molekulák egymáshoz képest való nagymértékű elmozdulását lehetővé teszi anélkül, hogy attól a szerkezet felbomlana, és a folyadék összenyomhatóvá válna! Továbbá az ilyen kötések azt is lehetővé teszik, hogy egy egység kiválása esetén a szerkezet annak a helyét szerkezetváltozás nélkül legyen képes kitölteni.
Nézzük meg először a víz molekulájának tartott elemi egységet, az OH2 molekulát. Elsőként a molekulát alkotó atomok formáját, egymáshoz való kapcsolódásuk módját, és a létrejött molekula formáját vizsgáltuk. (Ezt már korábban is láthatták a morfológiai írások olvasói.) Íme, az Oxigén „atomjának” képe, amit a nukleáris morfológiai modellezés segítségével állítottunk elő. A Hidrogén „atomja” ebben a rendszerben egyetlen gömb, amelyekből az oxigén is felélpül.
Oxigén 16 atom és OH2 molekula modellje.
A képen látható, hogy az oxigén atomja 16 darab, proton-méretű gömbből álló, minden csúcsán csonka tetraédert formáz. Ehhez a két csonka csúcson illeszkedik kémiai kötéssel egy-egy proton méretű gömb, azaz a két hidrogén. Az is látható, hogy a közöttük levő kémiai kötés a rendszerlogikai szemléletben nem más, mint egy három gömb alkotta „fészekbe” beülő egyetlen gömb, azaz „gömbcsukló” kötés. Azért nevezzük 1-3 gömbcsukló kötésnek, mert az ilyen kötés az alkotórészek szögben való elmozdulását, vagy teljes körben való elfordulását is lehetővé teszi. Tehát legjobban a gömbcsuklóra hasonlít. Az is jól látható, hogy az eredetileg mind a négy csúcsán csonka tetraéderes oxigénünk formája két csúcson kiegészült. Így belőle egy két csúcsán csonka tetraéder jött létre. Az oxigén 18-as tömegszámú izotópjával összehasonlítva az is látható, hogy a két forma tökéletesen azonos, csupán a csúcshelyzetben levő részecske „színében” van eltérés. (Ennek majd később, a nehézvíznél lesz jelentősége.)
A modellről azt is megállapíthatjuk, hogy az így összeállt molekulának van két „híd” kötésre alkalmas csúcs-helyzetű proton kötési helye, van két, egy-egy proton befogadására kész gömbcsukló-fészek kötési helye, valamint négy nagy felülete, amellyel nagy lapfelületi kötést képes létesíteni más molekulákkal, amennyiben a korábban létrejött kötés a későbbi kötést lehetetlenné nem teszi azzal, hogy a kötési helyet elfedi, hozzáférhetetlenné teszi. Azaz, az illeszkedés hiánya miatt a kötés nem jöhet létre. Konvencionális kémiai látásmódban ennek a molekulának tehát három fajta, összesen nyolc vegyértéke lehet. Ez hatalmas variációs lehetőséget biztosít ennek a OH2, azaz di-hidrogén oxid, vagyis oxigén-dihidrid molekulának. Ugyanis ez a molekula MÉG NEM VÍZ! Ez a molekula egy szilárd test! Minden olyan vegyületben, ahol ez a molekula egy másikhoz LAPKÖTÉSSEL kötődik, nem is lesz más, mint szilárd test, (hidroxidok vagy oxi-hidrátok) egy nagyobb test alkotórésze. Ezekben az esetekben a OH2 molekulát a rendszerlogikai világképben is kristályvíznek nevezzük. A OH2 molekula tehát önmagában NEM VÍZ! Még akkor sem, amikor egy test (szemcse) felületét egyetlen folytonos, egymolekula vastagságú rétegben borítja be. Ekkor még nem nedvesítő, tehát még ekkor sem VÍZ, hanem OH2 molekulafilm. (Filmvíz) Vízzé akkor válik, amikor a szerkezete cseppet képes alkotni. Addig viszont többféle fázisátalakuláson kell átesnie.
Most akkor víz, vagy nem víz? Egyértelműen nem víz, mert mind a rendszerlogikai megközelítés, mind a nukleáris morfológiai modellezés azt mutatja, hogy a folyékony víz, ami köznapi és tudományos értelemben is víz, NEM OH2 MOLEKULÁKBÓL ÁLL ÖSSZE! Ahhoz előbb a OH2 molekuláknak vízpára halmazzá, valódi vízmolekulává kell összeállnia, amely még mindig szilárd egytest lesz. Nézzük meg, hogy hogyan.
Így nézhet ki a víz molekulája akkor, amikor pára formájában a levegőben található, és akkor, amikor a víz egyik SZERKEZETÉT alkotja. A képen a következőket láthatjuk. Minden OH2 molekula (összesen négy) úgy kapcsolódik három másik OH2 molekulához, hogy a csúcson levő protonjaival osztozik a szomszédos OH2 molekulákkal, és a protonbefogadó kötési helyén pedig osztozik egy másik OH2 molekula protonján. A négy molekula együtt egy olyan szilárd egytest tetraédert alkot, amelynek a közepén üreges. Tehát az átlagfajsúlya kisebb, mint egy molekuláé. Az üregben ugyanis vákuum van! (Más atom, vagy molekula nem fér bele az üregbe!) Ezért száll olyan könnyen felfelé a vízpára molekula a levegőben.
A kötés módja itt azonosnak tűnik a nem morfológiai kémia hidrogén kötésével. A molekulahalmaz így is egy nagyobb, két csúcsán csonka tetraédert formáz, amelynek pontosan ugyanannyi és ugyanolyan kémiai kötési helye van, mint az eredeti OH2 molekulának önmagában volt. A közepén levő üreg pedig egy szabályos, tíz gömbből álló tetraédert formáz. Mivel az üreget nem levegő (nem fér be!) tölti ki, ezért ennek a négy molekulából álló halmaznak az átlagfalysúlya kisebb, mintha tömör lenne.
Itt láthatjuk a vízpára molekulahalmaz mellett az üregét kitölteni képes (10 gömbből álló) tetraéder alakú testet is. Ekkora az az üreg, amelyet nem tölt ki semmi, hiszen az ismert gázok atomjai vagy molekulái közül nem fér bele semmi más, mint a Hidrogén gáz, vagy a Hélium gáz egyetlen atomja. Ezt az üreget tehát vákuumnak kell tekintenünk.
Ennek a ténynek akkor lesz lényeges szerepe, amikor a levegőben levő vízpára jellegzetességeire kerül a sor, a levegő és a vízpára viszonyára. Elöljáróban csak annyit, hogy a vízpára molekulahalmazokat nem a levegő Brown féle (hő) mozgása tartja fenn, hanem azok ugyanúgy lebegnek a a levegő hőmérsékletnek és nyomásnak megfelelő sűrűségű rétegében, amelyiknek a sűrűségével az átlagfajsúlyuk megegyezik, ahogyan a víz fajsúlyával azonos átlagfajsúlyú testek lebegnek ‘vízközt’.
Azt is leolvashatjuk a modellről, hogy ha/és amikor ilyen formájú a páramolekula, akkor is alkalmas olyan kötés létesítésére más vízmolekulákkal (és páramolekulákkal) mind a négy csúcsán, amellyel képes a valódi folyadékok tulajdonságait mutató folyadékszerkezet létrehozására.
Most már megnézhetjük azt is, hogy a természet hogyan, és milyen szerkezeteket képes ezekből az egységekből alkotni. Azaz, milyen módokon épülhet fel a folyékony víz szerkezete egyforma szilárd testekből. A rendelkezésre álló modellező anyag elégtelen mennyisége miatt a szerkezetet rajzban szemléltetjük. A modellről azonban így is látható, hogy a vízmolekulák a csúcsaikkal úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy osztoznak egymás csúcshelyzetben levő protonjain/neutronjain. Minden vízmolekula a felső két kapcsolódásával egy hosszú lánccá kapcsolódik össze más vízmolekulákkal, míg az alsó két kapcsolódásával egy erre merőleges, egy molekula vastagsággal lejjebb levő lánccá. Ez a dupla felületű sík rácsszerkezet alkotja a folyékony víz egyetlen rétegét. A rétegszerkezet legfelső tagját ismertük eddig felületi feszültségrétegként. A vízmolekulák közötti kapcsolódás megfelel a kémia hidrogén kötésének.
A folyékony víz egyik lehetséges szerkezete tehát egyenlő lyukméretű, kétrétegű négyzetháló síkok egymás alatti, egymáshoz képest elmozdulni képes rétegeiből áll össze. Felismerhetjük azt is, hogy ez a szerkezet akár már a OH2 molekulákból is létrejöhet (hiszen a kép is éppen ezt az állapotot modellezi), ha csak a molekula alakjának és kötéseinek azonosságát nézzük. Azonban a rendszerlogikai szemlélet nem engedi, hogy az olyan fontos körülményeket, amit a földi környezet nyomás és hőmérsékleti viszonyai jelentenek, figyelmen kívül hagyjuk. Ezért egyelőre csak annyit mondhatunk: a földi „normál” víz egyik szerkezete így néz ki. Nem zárjuk ki viszont annak a lehetőségét, hogy más (nem földközeli) körülmények között, a víz egyenesen OH2 molekulákból összeállva is ugyanígy nézzen ki. A szerkezet ugyanis akkor is ugyanilyen lesz, csak előre láthatólag sokkal sűrűbb, nehezebben mozgó, és kevésbé lesz képes oldani azokat az anyagokat, amelyeket itt a Földön köztudottan oldani képes. Például az oxigént és a sót.
A vízpára molekula szerkezete és kapcsolódási lehetőségei alapján nem zárható ki az sem, hogy azokból négyesével összeállva ugyanolyan, nagyobb halmazok jöjjenek létre a tetraéder síklapjai által meghatározott kristálytani irányokban, majd azokból még nagyobbak. A kristálytani irányokban végtelenül növekedve így is létrejöhet a víz egy másik fajta szerkezete, amely ebben az esetben nem lesz réteges, hanem valójában (teljesen nyugodt állapotban) folyékony egykristályt alkot. Valószínű, hogy a folyadékkristályok elemi egységei is hasonló módon alkotnak, hasonló szerkezetet. Nem kizárt, hogy a teljesen nyugodt körülmények között megfagyó víz ilyen egykristályos jeget hozzon létre.
Ez a két szerkezet a vízmolekula négyes halmazán alapult, de nem zárjuk ki még annak a lehetőségét sem, hogy nem négy, hanem hat, vagy nyolc, vagy akár ennél is több OH2 molekula alkosson sokszögű egytestet, mert ez a morfológiai modellezés szerint mindaddig lehetséges, ameddig a gömbcsukló kötés maximális elfordulási szögénél kisebb a kapcsolódás aktuális szöge! (Addig ugyanis nincs feszültség a szerkezetben.) Mindaddig szerkezettel rendelkező víz fog létrejönni, csak a szerkezete egy kicsit más lesz, mint amit modelleztünk. Ezek valóságosságát, vagy a létrejöttükhöz szükséges, az eddigitől eltérő körülményeket még vizsgálni kell! Mi egyelőre még nem vizsgáltuk.
Nézzük először a 6 molekula alkotta halmazt több oldalról is:
Látható, hogy a kapcsolódás módja a molekulák között nem változott, csupán a kapcsolódás szöge lett más. A halmaz láthatólag ugyanilyen módon képes kapcsolódni hasonló halmazokhoz. Az is látható, hogy ebben az esetben kétmolekula vastagságú réteg fog felépülni, amely például magyarázhatja a víz felületi feszültségrétegeit. Látható az is, hogy a molekulák által közrezárt vákuumüreg is nagyobb lett. Mégpedig arányosan, így az átlagfajsúly is csökkent az előző szerkezethez képest.
Most nézzük a nyolc molekula alkotta halmazt előbb robbantott változatban, majd két nézetben:
Erről a halmazról is látható, hogy kétmolekula vastagságú réteges szerkezetet fog alkotni más halmazokkal. A vákuumüreg itt már akkora, hogy akár egy oxigén atomot is képes befogadni. Az ilyen halmazokból álló szerkezet még ennél is nagyobb, hosszú molekulaláncok befogadására is képes.
A három szerkezeti modellt összehasonlítva látható, hogy a legkisebb üreget (10) a négyes, a következőt a hatos (20), és a legnagyobbat (30 egység) a nyolcas halmaz zárja be. Ez utóbbi már alkalmas arra, hogy az üregébe egy szabad, egyatomos oxigént fogadjon be.
Annyi tehát már bizonyos, hogy ha a víznek azt a különleges tulajdonságát akarjuk megmagyarázni, hogy az egyszer már elforralt víz sokkal gyorsabban (kisebb hőmennyiség felvételével) forr fel újra, akkor ezek a lehetőségek könnyű magyarázatot kínálnak. Amennyiben ugyanis a nyolc, a hat és a négy molekulából álló halmazok a víznek a szerkezeti sűrűségét jellemzik (4 C fokos, szobahőmérsékletű és pára állapotú), akkor a hővel egyszer már másfajta halmazos szerkezetűvé alakított víz érthető módon hamarabb fog felforrni, mint az, amelyet előbb még át kell alakítani. A víznek ez az emlékezete valószínűleg elég hosszú ideig tart, azaz hosszú idő (és természetesen a gravitáció is) kell a vissza-alkuláshoz.
Ennek megértéséhez azonban még egy dolgot fel kell ismernünk. Nevezetesen azt, hogy ezeknek a halmazoknak a sokszorozása nem más, mint polimerizáció. A víz tehát minden halmazos közegállapotában poéimer, csak éppen más-más polimer szerkezetet alkot. Valójában a víz minden közegállapotában monopolimer. Ezért lehet a víznek emlékezete. Ugyanis az egyik polimer állapotból egy másik polimer állapotba való teljes átalakulásához hosszú idő kell.
A közbezárt üregek alapján láthatjuk, hogy a négynél több molekula alkotta halmazok átlagfajsúlya kisebb, mint a négyes molekulahalmazé. A levegőben tehát nem a bemutatott négyes vízpára molekula lehet jelen szabad állapotban, hanem leginkább a nyolcas halmaz. A légkörben is létrejöhet a halmazátalakulás, de ekkor a vízpára vízzé, azaz cseppekké fog alakulni, és kihullik a légkörből. Ez az eső. Véleményünk szerint ez a magyarázata a víz légkörben lezajló körforgásának. (A kicsapódás ismert formái is erre utalnak. A légköri víz képes rétegesen és csepp formájában is kicsapódni a testeken.
A víznek nem a légkörben, hanem a tengerek mélyén, vagy a víz felszínén előforduló, és a jégben megmutatkozó eltérő sűrűségű szerkezetére tekintettel nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy a négyes halmazzal a víznek éppen a legsűrűbb (4 C fokos) szerkezetét modelleztük le. Más, alacsonyabb nyomáson a víz ebben az esetben valószínűleg ritkább, leginkább hatos, esetleg nyolcas molekulaszerkezetben fordul elő. Ebben az esetben ugyanis a sűrűség a körbezárt nagyobb „hézagtérfogat” miatt kisebb lesz, miközben a víz továbbra is összenyomhatatlan marad.
Mindenesetre, a morfológiai összeférhetőség alapján annyi bizonyos, hogy a négy OH2 molekulából álló halmaz pontosan megfelel annak a módnak, ahogyan a víz a széndioxidot a legjobban oldhatja. Az oldás fizikai is és kémiai is, mert a vízmolekula és a széndioxid molekula méretei a kapcsolódási pontok között mérve azonosak, és a szénen levő két oxigén protonbefogadó hármas fészek kötési helye pontosan ugyanolyan helyzetben van, mint a vízmolekula modellen. Ez a modell-pudingunk egyik morfológiai próbája.
Baloldalt a négyes páramolekula, jobbra pedig a széndioxid molekula látható. A páramolekula csúcsa pontosan beleillik a mellé tett széndioxid oxigénje protonbefogadó kötési helyébe. Tehát összekapcsolódásuknak morfológiai akadálya nincs!
Egy másik, gyakorlati próba lehet a gerjesztésre való reagálás próbája. A rendszerlogikai szemlélet szerint minden méretű és formájú részecskének (atom, molekula) megvan a saját pulzációs frekvenciája (önrezgés, saját rezgés). Amikor a részecskét olyan gerjesztés éri, amely ezzel rezonanciában van, a részecske szétbomlik az alkotó részeire. Az egyik ilyen általános „oldószere” az anyagnak a hő-frekvenciás gerjesztés. (Ezalatt minden olyan fizikai behatást értünk, amely az anyagban hőként érzékelhető frekvenciával rendelkező belső mozgást indukál.) A víznek azonban ettől először még csak a szerkezete fog megbomlani, és a víz még csak párologni kezd.
A vízmolekula OH2 molekulákra való felbontása további hőmennyiséget (amennyiben eleve hővel gerjesztjük) igényel. Ennek már igen nagynak kell lennie, mert erősebb kémiai kötéseket kell felbontania, mint a folyadékszerkezet kötései voltak. A legerősebb gerjesztést az OH2 molekula kötéseinek a felbontása, a molekula Oxigénre és Hidrogénre bontása igényli, amely hővel nem is igen érhető el. (UV vízbontás a magaslégkörben.) Így ez a szerkezet beláthatóan jól magyarázza a víznek a hővel szemben mutatott minden viselkedését, amit ma anomáliaként tartanak számon.
Az OH2 molekula bomlása természetes körülmények között itt a Földön általában* csak a sztratoszférában történik meg az ott még szűretlen, gyengítetlen UV sugárzás hatására. Az oxigénről leváló protonok feljebb emelkedve a termoszférát (alsó ionoszféra) alkotják. Ott viszont a gerjesztés hatására az elektronok is eltávoznak róluk, és tovább emelkedve a felső ionoszférát alkotják. A visszamaradt atomos oxigén alkotja alattuk az ózonréteget, amely az ottani gerjesztési viszonyok mellett bizonyosan nem állhat O3 molekulákból. Az oxigén ott mindenképpen erősen gerjesztett, egyatomos állapotban van. Éppen ezzel képes a sugárzásokat szűrni.
(*) Azért csak általában, mert földfelszíni körülmények között is megtörténik, amikor a nedves ruhát napon szárítjuk. A ruha felszínén a víz mindig egyetlen rétegben van, ezért a felszíni UV sugárzás „ereje” is elegendő a megbontásához. Ekkor ózon, azaz egyatomos oxigén keletkezik. Ettől van a napon szárított ruhának olyan friss illata. És ez egyben a vízbontás kulcsa is! A vékonyréteg! Ebben az állapotában minden anyag könnyen bomlik és jól párolog. Ezt alkalmazzuk a festékek szárításánál is, csak még nem jöttünk rá, hogy ez a hatékony, kis energiát igényló vízbontás alapja is!
A víznek a kémiai folyamatokban való szerepéről is eltér a rendszerlogika szemlélete a hagyományostól. A rendszerlogikai világképben a folyékony víz az általános oldószer, mint a legkisebb molekulájú valódi folyadék. Ebben a minőségében a kémiai folyamatok lejátszódásának környezeti feltétele és közege. Emellett a víz katalizátorként is jelen van a kémiai folyamatokban, amit csak rendkívül ritkán tudatosítanak. Nélküle például a fémek hagyományos értelemben vett oxidációja létre sem jöhet.
Mivel nem része a kiinduló anyagoknak, és nem épül be a keletkezett oxidba sem, a víznek itt csakis katalizátor szerepe lehet. Lásd: A vas levegőn történő oxidációja, amely csak vízpára jelenlétében jöhet létre. Emellett a HOH, vagy OH2 molekula számtalan vegyület elengedhetetlen alkotórésze is. Ekkor kristályvízként, önálló molekulaként szerepel.
A víz emellett kiváló általános hígítószer is, amely tulajdonsága nem azonos az oldással. A hígító hatással éppen ellentétes sűrítő hatása is van, amely tulajdonság miatt ragasztó szerepet is képes betölteni. Ezt mind kémiai, mind fizikai kötésekkel képes elérni. Az anyagszerkezetből gerjesztésre (hő) eltávozó vízmolekulák a helyüket betölteni képes anyag jelenléte hiányában vákuumot hagynak maguk után, amely az anyagot összébb „húzza”, és ezzel tömörebb lesz. Ugyanakkor erősen kötődik is a másik felülethez. Ez a beszáradás jelensége, amelyet a kötési módok között nem szoktak említeni. Pedig általános, és nap mint nap a szemünk előtt zajlik. Így „válik ki” és kötődik erősen a forraló edény falához a vízkő! (És így keletkezett a mészkő is!)
A vízpára molekulák, amikor a testek felületére lecsapódnak, először nem alkotnak folyadékot, hanem a felülettel egyetlen folyamatos rétegben fizikai kötést létesítenek, miközben a molekuláik között kémiai kötés jön létre. Ezt a jelenséget a vízmolekula a tetraéder formája, nagy felülete, üreges szerkezete és csúcshelyzetű kötési helyei a gravitációval együtt hozzák létre. Hasonló szerkezetet az ismert anyagok közül csak a felületen egy rétegben „elkent” higannyal lehet létrehozni. Ebben, és abban, hogy a higanyban és a vízben a hang egyforma sebességgel terjed, ez a két anyag rokonságot mutat. De még abban is, hogy a higany is általános oldószer, csak éppen a fémeké. Ez az egyréteges forma jól ismert az agyagszemcsék felületén található kötött, filmvíz formában.
A tetraéderformának ugyanis, amely mindkét anyag (víz, higany) elemi egységére jellemző, az a tulajdonsága, hogy bármely áramlásban úgy áll be, hogy a legnagyobb felületét fordítja az áramlással szembe, de ez a tetraédernek egyben a legkisebb felülete is! A gravitáció pedig a rendszerlogika szerint áramlás, amelynek csak áramlási, azaz torló nyomása van. Ugyanúgy, mint a szélnek. És az ilyen áramlások a sodrásukba bekerült MINDEN testet úgy fordítanak be, hogy annak a legnagyobb felülete néz a sodrással szembe.
Végül megemlítünk még két félreértést két jelenséggel kapcsolatban. Az egyik a párolgás, ami a víz tulajdonságaként jól ismert. Általánosan elterjedt, de téves az a nézet, hogy a vízzel igen sok hőt kell közölni, ha el akarjuk párologtatni, el akarjuk forralni. Ez igaz, de csak akkor, ha ezt nagy mennyiségben, és igen rövid idő alatt akarjuk megtenni. A víz ugyanis már nulla fok felett magától is párolog. Sőt! Még a jég is párolog! A párolgása azonban különleges, mert valódi folyadék, és ezt a jellegét még jég formájában is megőrzi. Ezért mindig csak a legfelső rétege párolog, amely nem képes gyorsabban párologni annál, ahogyan azt alacsony hőmérsékleten is teszi.
Ezért hiába adunk hozzá egyre több hőt, alulról melegítve az egészet, azt csak fel fogja venni, és önmagán belül el fogja oszlatni, de ettől még továbbra is csak a legfelső rétege fog párologni. A forrás buborékos (gázosodási) párolgása ehhez csak nagyon keveset tesz hozzá. Hő közlése nélkül is elérhetjük viszont a párolgás felgyorsítását, ha képesek vagyunk a vizet vékony-rétegben, valójában egymolekulás (halmazos) rétegben, igen nagy felszínen szétteríteni. Ekkor ugyanis a teljes mennyiség párolgása egyszerre történik meg elképzelhetetlenül rövid idő alatt, alacsony hőmérsékleten is. Ez is az egyik bizonyítéka a víz réteges szerkezetének.
A másik félreértés, a vízbontás is a réteges szerkezethez kapcsolódik. Az OH2 molekulát közismerten nehéz megbontani Hidrogénre és Oxigénre. Igen sok elektromos energia kell hozzá. Legalábbis ezt mondják, így tartják! A rendszerlogika azonban megmutatja, hogy ez is csak akkor igaz, ha vastag rétegben, és nagy mennyiségben akarjuk tenni. Ha egymolekulás vékony-rétegben végezzük, akkor maga a Nap UV sugárzása is elegendő ennek az elvégzésére. A napsütésre kitett ruhák így száradnak! A szövetszálak felszínére ugyanis mindig csak egymolekulás (halmazos) rétegben tud kijönni a víz, olyan sebességgel és mennyiségben, ahogyan az előző réteg párolog. Ezért az UV sugárzás könnyen megbontja. (Persze eközben még párolog is.) Azt, hogy valóban így van, bárki ellenőrizheti, akinek van rá orra, azaz szaglása. Közel hajolva a száradó ruhához, az egyatomos oxigénnek a jellegzetes, szúrós szagáról a vízbomlás jelenléte azonnal felismerhető.
Amikor tehát nem a Földön, hanem valamely más égitesten, vagy a Földre érkező meteoritban találunk OH2 molekulát, ne kiáltsunk fel, hogy vizet találtunk, mert csak minden égitest anyagában jelen levő vegyületekben szükségszerűen megtalálható kristályvizet találtuk meg. A víz az egészen más! De akkor se kiáltsunk heurékát, amikor valahol vízjégnek gondolt jeget fedezünk fel, mert további vizsgálatok nélkül nem lehetünk benne biztosak, hogy az olyan „vízből” áll-e, mint amit itt a Földön olyan jól ismerünk. Ugyanis még ezt a földi vizet sem ismerjük olyan jól, mint gondoljuk, és mint kellene.
Ugyan a levegő és a vízpára molekulák viszonyáról már esett szó, és helyesebb lenne azt majd a félreértett légkörnél tárgyalni, de ilyen írás még nem született meg, ezért itt kerítünk sor annak megválaszolására, hogy mennyi víz is lehet egyszerre a légkörben, a levegőben.
A levegő hőmérsékleti rétegződése közismert, de talán nem annyira közismert, hogy a légkörben található vízpára szempontjából a leglényegesebb benne a 0 Celsius fokos réteghatár, amely láthatatlan, de mégis valódi réteghatár. Ez az a hőmérséklet ugyanis, amely a vízpára különböző formáinak vízzé (eső) való átalakulásában a legfontosabb szerepet játssza.
A rendszerlogikai világképben a levegőt az 1:4 arányú oxigén és nitrogéngáz alkotta molekuláris gáz (tetranitrogén oxid) és a hőmérséklettől és a nyomástól függően széles skálán változó mennyiségű vízpára elegyének tekintjük. Ennek az elegynek az összetétele a talaj közelében meglehetősen állandó, mert ott minimum 4-16% vízpárát, 95% (76-19 N-O összetételben) tetranitrogén oxidot, és 1%-ot kitevő argont, és más vendéggázokat, szennyező anyagokat tartalmaz. (A minimum 4% vízpára a levegőből nem űzhető ki!)
Ebből minket az érdekel, hogy a vízpára tartalom milyen mennyiségben és milyen formában lehet benne jelen. A talaj-közeli légrétegben az arány az, amit fentebb írtunk. De csak akkor, ha a körülmények (hőmérséklet, nyomás, vízutánpótlás léte-nemléte) is átlagosak. A levegőnek ebben az összetételében a vízpára olyan kis halmazokban van jelen, hogy nem szórja a fényt, és nem is látszik. Amikor a levegő hőmérsékleti gerjesztése magasabb, akkor a vízpára felfelé szállva eltávozik ebből a rétegből, és amikor nincs alulról (párolgó vízfelszínről) utánpótlása, akkor a levegő ennél szárazabb is lehet. Példa: sivatag. De még ott is tartalmazza a minimum 4% vízpárát.
Amikor azonban a levegő hőmérsékleti gerjesztése az átlagnál alacsonyabb, és a lehűlés gyors, akkor a felsőbb rétegek nagyobb (6-os, 8-as) vízpára halmazai is ebbe a rétegbe ereszkednek le, és a vízpára tartalom jelentősen megnő, anélkül, hogy kicsapódna, és kihullana. A nagyobb halmazok a fényt már törik, szórják, ezért a levegő átlátszatlan lesz. Ekkor beszélünk ködről. Eddig szó sincs semmiféle „kicsapódásról”! Ha a relatív páratartalom elméleti nézete nem létezne, amely feltételezi, hogy a többlet vízpára, amit a levegőnek ezen a hőmérsékleten már nem volna szabad magában megtartania, kicsapódik, akkor a levegő páratartalma nem növekedne. Csakhogy a levegő erről az elméleti szabályról nem tud semmit, és a víz sem, ezért nem csapódik ki, hanem csak megnő az aránya a levegőben, mint a szaunában is. A levegő tehát igen komoly mennyiségű vizet képes kicsapódás nélkül a magasban tartani. (Ennek a jelentőségéről a félreértett légkörnél volt szó.)
Egyelőre ennyit a vízről. Innentől a dokumentum további kiegészítése és frissítése folyamatosan történik.
Érdekes megfigyelés a folyékony vízzel kapcsolatban, hogy a forráspontja alatti, gyakorlatilag bármilyen hőmérsékleten a mechanikai hatásoknak ki nem tett víz képes abszolút nyugalomba kerülni úgy, hogy benne semmiféle hőmozgás nem észlelhető. Ez a víz polimer szerkezetével lehet összefüggésben, és azzal, hogy csak a felszíni rétege párolog, és amíg az el tudja vezetni a hőt, addig az nincs hatással a folyadék belsejére. A víz túlhűthetősége is erre utal.
Szintén érdekes, és magyarázatra szorul a vízmolekula dipólus viselkedése. Ennek a magyarázata bármilyen meglepő is, nem kötődik az oxigén és a hozzá kapcsolódott két hidrogén állítólagos eltérő elektromos viselkedéséhez. A jelenség oka teljes egészében morfológiai. Azt már láttuk, hogy a vízmolekula formája tetraéder, de arról még nem szóltunk eddig, hogy a tetraéder már magában is egy morfológiai dipólus! Ezt nem nehéz belátni, ha az ember a kezébe vesz egy tetraédert. Ha csak letéve látjuk az asztalon, akkor csak az látszik róla, hogy egy háromszög alapú gúla, piramis. És ettől a nézettől nehéz is elszakadni, hiszen mindig így látjuk. Persze, mert gravitációs térben élünk, ahol a testek a gravitáció hatására mindig lapjukra fordulnak. Éppen ezért kell felvenni a kezünkbe, hogy végre másképpen láthassuk.
Ha ugyanis egy tetraédert úgy veszünk a két kezünkbe, hogy a bal kezünk két ujjával a tetraéder egyik élének végén levő két csúcsát, a másik kezünkkel pedig a vele szemben levő él két csúcsát fogjuk meg, akkor mindjárt szembetűnik a valóság. Egy olyan dipólust tartunk a kezünkben, amelynek a két szemben levő éle éppen 90 fokkal van elfordulva egymáshoz képest. Ha az egyik vízszintes, akkor a másik függőleges.
Ha az így tartott (függesztett) tetraédert a vízszintes éle irányából éri szél, vagy más áramlás, akkor azt felfelé és lefelé kettéosztja, eltéríti. Ugyanakkor a függőleges éle a másik irányból érkező áramlást jobbra és balra fogja ketté téríteni. Ez éppen az a hatás, amit úgy szoktak leírni, hogy a mágneses és az elektromos tér iránya egymásra merőleges. És tényleg az. Mivel a tetraéder formájú részecskék (foton, elektron, alfa részecske) mindegyikének áramlása mágnesesen eltéríthető, ezért bizonyos, hogy ezeknek van mágneses tengelyük. De mivel ezek tetraéderek, tehát ez a tengely nem lehet a testen átmenő tengely, mint más testeknél, mert a tetraédernek ilyen testátlója nincs. Tehát csak valamelyik éle mentén alakulhat ki a mágneses tengely. De mivel ezek tetraéderek, azaz morfológiai dipólusok, tehát az elektromos terük tengelye csak ezzel szemben levő él mentén, 90 fokkal elfordulva lehet.
A vízmolekulák áramlását azonban nem a mágnes, hanem a statikus elektromos tér téríti el. Tehát a vízmolekula esetében nem a mágneses, hanem az elektromos tengely aktív. Ez érthető is, hiszen ezen a tengelyen, az él mentén (annak két végén) található az a két proton, amit az oxigén megfogott, hogy vízmolekulát alkosson. Az ezzel szemben levő él pedig csonka, mert csak két neutron alkotja. Tehát a vízmolekula (HOH) mágnesesen nem, vagy az elektromosnál jóval kevésbé aktív.
Ha azonban visszagondolunk a 4 HOH molekulából álló, fentebb bemutatott, szintén tetraédert (belül üres) alkotó páramolekula halmazra, akkor beláthatjuk, hogy az szintén elektromosan lesz aktív, amivel a vízpárához (felhő) kötődő légköri elektromos jelenségek is jól magyarázhatók lesznek. A légkör mozgását a vízpára okozza, és a mozgástól nem a légkör töltődik fel, hanem a benne levő vízpára (amiről már láthattuk, hogy sokkal több annál, mint amit eddig hittek), hiszen dielektromos állandója sokkal magasabb, mint a levegőé!