A félreértett nyomás: A gyémánt keletkezése

Mielőtt rátérhetnénk a Föld további félreértett alapjelenségeire, mint a mágnesesség, az elektromosság és a gravitáció, ismerkedjünk meg egy szintén félreértett fizikai jelenséggel, a nyomással, amelynek során a gyémánt keletkezéséhez és előállításához is el fogunk jutni. A nyomást – mint minden eddig tárgyalt jelenséget – a tudomány gyökeresen félreérti. Ezért a nyomással kapcsolatos tudományos elképzelések alapvetően hibásak. Nemcsak magát a nyomás mibenlétét és eredetét értik félre, de a hatásait, és az anyag keletkezésében betöltött szerepét is. Ennek számos következménye van a technikai civilizációnk alakulására nézve. Többek között az, hogy hatalmas energiákat pazarolunk el anyagok gyártására, amelyek alacsonyabb hőmérsékleten és nyomáson szinte maguktól keletkeznének, ha ezek adagolását a félreértések miatt nem vinnénk túlzásba. Mai, energiaszegény korunkban ez nem elhanyagolható tényező. Ezt világítjuk meg ebben az írásban a nyomást a rendszerlogikai szemlélet segítségével.A nyomásról és a gyémántról is volt már szó a félreértett folyadékokról szóló írásunkban, ahol tisztáztuk, hogy a folyadékok newtoni-nem newtoni felosztása nem létezik, és azt is, hogy a bemutatott nyomásfajtának a jelenségben, valamint a gyémánt keletkezésében nincs szerepe. A tudományos világkép, amelyet a kulturális kondicionálás mindannyiunkba olyan mélyen beépített, hogy már képtelenek vagyunk meglátni a valóságot a jelenségek látszata mögött, azt tartja, hogy a gyémánt a Föld mélyében, a magmában keletkezik elképzelhetetlenül nagy nyomáson és igen magas hőmérsékleten. Úgy is állítják elő mesterségesen.

Ez a nézet azon a tudományos prekoncepción alapul, hogy magas hőmérséklet kell az anyag keletkezéséhez, és minél magasabb ez a hőmérséklet, annál bonyolultabb anyag jöhet létre. Ez azonban nem állja meg a helyét. Ilyen magas hőmérsékletet a Földön csak nagyon mélyen a magmában tudtak elképzelni, ahol a nézetük szerint a nyomás is hatalmas. Mivel a természetes gyémántokat valamikori magma-felnyomulások kürtőinek mélyén találják meg, ezért kialakult az elképzelés, hogy a gyémántok kb. 160 km mélységben (az elképzelt nyomás miatt jön ki ez a szám) keletkeztek. Onnan – valamilyen tisztázatlan oknál fogva – a kéregbe szigetszerűen felnyomuló magma felhozta őket a kéregbe, ahol lassan kihűlt, és a mélyben keletkezett gyémántok beledermedtek a kőzetbe.

Hogy ez az elképzelés mennyire csak hipotézis, és mennyire alaptalan, a következőkben fogjuk megmutatni.

A rendszerlogikai világképben a nyomás három formája ismert. Az egyikkel, az áramlások torló-nyomásával, vagy áramlási nyomással a korábbi írásokban már találkozhattak. A másik nyomásfajta a mechanikai nyomás, amelyet testek fejtenek ki testekre, helyesebben felületek fejtenek ki felületekre, amikor a testekre erő (gravitációs mozgás) hat. Ennek az egyik formája, amely csak a pillanatszerűsége miatt különbözik látszólag tőle, a testek ütközése, amely a leggyakoribb nyomásjelenség a közegek világában. Mechanikai nyomással nyomjuk össze például a gázokat zárt térben. A harmadik fajtája a nyomásnak a gázok mozgásából fakadó feszítő erő, amely éppen ellentétes irányú az előbbi esetben írt mechanikai nyomással, és ez az, amelyik részecskék ütközése útján hat.

És éppen ezen a ponton lehet a legjobban félreérteni a jelenséget, ha nem figyelünk oda. Amikor az anyag a gerjesztés miatt (tipikusan hő-gerjesztés hatására) gázosodni kezd, akkor a gázközeget alkotó részecskék – a megnövekedett számú és sebességű ütközés hatására – szabadon távolodnak egymástól (a közeg tágul) mindaddig, amíg a mozgásukat valami meg nem gátolja. Ekkor tehát nyomásról nincs szó, csupán áramlásról, vagy nagy sebesség esetén sugárzásról (Lásd: határsebességek). Amikor ezt a mozgást egy test egy irányból gátolja, akkor az áramlás és a sugárzás is torlódik, azaz a részecskék nekiütköznek a test felületének, és onnan visszapattannak. Ekkor már van nyomás, amely nem más, mint a torlónyomás.

Amikor a testet az ütközések nem képesek elmozdítani, akkor az áramlás eltérül rajta, és mögötte zárul össze. Az összezárulás helye és a test közötti térben (a test mögött) látszólag „nyomáscsökkenés” alakul ki. Amikor azonban az áramlás részecskéi a testet képesek elmozdítani, akkor az áramlás (és nem a nyomás) hatása SODRÁS lesz, ahol a testnek az áramlással szembeni felületére többé semmilyen nyomás nem hat, mert a test sebessége megegyezik az áramlás sebességével. Ezért mondtuk egy korábbi írásunkban, hogy a fekete lyuk (örvényközéppont) felé haladó áramlásba belekerült űrhajóval és űrhajóssal semmi nem történik, mert a testüket roncsolni képes semmilyen hatás nem fog rájuk hatni. Egyszerűen sodródni fognak. Ha az áramlás gyorsulni fog, akkor ők is gyorsulni fognak vele együtt, minden káros hatás nélkül. Ezért lehetséges az áramlással együtt haladva keresztülmenni egy „fekete lyukon”.

Amikor azonban a közeg részecskéinek mozgása minden irányból gátolt, akkor többé nem beszélhetünk áramlásról, noha a részecskék továbbra is nekiütköznek a közegüket határoló test felületének, hanem nyomás keletkezik. Ez pedig a gázok feszítő ereje, amelynek a határoló testek CSUPÁN ELLENÁLLNAK! Azaz, a közeget határoló test nem gyakorol nyomást a gázra, csupán ellenáll a gáz nyomásának. Mechanikai lesz a nyomás viszont akkor, amikor a zárt térben levő gázok terét szűkítjük azzal, hogy a határoló testek egyikét a gáz irányába elmozdítjuk. Ekkor a gázok részecskéinek megnövekedett mozgása (rövidebb úthossz – gyakoribb ütközések) fog ellenállni a mechanikai nyomásnak. Ilyenkor a nyomásba befektetett munka a gázok hőmérsékletét megemeli, ami miatt a mozgás (a mechanikai nyomásnak való ellenállás) is egyre erősebb lesz.

Mindezeket előrevetítve, most már nekikezdhetünk a gyémánt előállításának. Helyesebben először modellezzük azt a folyamatot, ahogyan a természet csinálja. Korábban már említettük, hogy a Földön található minden elem és minden molekula itt keletkezik a Földön. Az elemek közül a könnyű elemek mélyebben a magmában, mert ők az ott uralkodó magas hőmérsékleten is képesek összeállni, míg a nehezebb elemek egyre kijjebb – a magas hőtől távolabb – képesek ere, a magma külsőbb rétegeiben. Az első molekulák csak a magmának közvetlenül a kéreg alatti rétegében jelennek meg, és a magma hűlése, kéreggé alakulása során kezdődik csak meg a kristályosodás folyamata. (Krisztobalit, tridimit) Ez a folyamat a gyémántra is érvényes, néhány apró eltéréssel.

A magmában csakis és kizárólag az a „nyomás” uralkodik – bárminek nevezzék is azt – amit a gravitáció fejt ki minden anyagra. A szén, amiből a gyémánt is áll, igaz, hogy igen mélyen keletkezik a magmában, hiszen igen kis tömegszámú elem, de ekkor még csak a magma ősanyag és elem alkotta keverékében egyatomos szénről beszélhetünk, és arról sem sokról egymás mellett, hanem a kéreg felé haladó magma-áramlatban elszórtan. Ahogyan az áramlattal egyre közelebb kerülnek a kéreghez, ahol csökken a nyomás és a hőmérséklet is, úgy szűnik meg a szénatomok heves mozgása, és lesznek képesek egymással kapcsolatot létesíteni.

Döntően azonban nem egymással, hanem az időközben keletkező oxigénnel létesítenek kötést, mégpedig kettővel is egyszerre, amit jól jelez a vulkáni gázokkal a kéreg alól, a magmából a légkörbe kiáramló széndioxid hatalmas mennyisége. A széndioxiddá alakult szenek nem vesznek részt a gyémánt keletkezésében. Csak azokra a szénatomokra számíthatunk, amelyek ezt a csapdát elkerülték. Ezért is ritka a gyémánt a magmában. Ez az egyik különleges körülmény. Gyémánt csak ott tud keletkezni, ahol a magmából az oxigén már teljesen eltávozott széndioxid vagy víz formájában. Ez pedig igen híg magmát feltételez, és olyan kéregközelséget, ahol a gázok már képesek kiszállni a magmából a légkörbe. (Mint ahogyan az üveggyártáskor is csak akkor nyerhetünk tiszta, átlátszó, buborékmentes üveget, ha eléggé híg ahhoz, hogy a gázok kiszálljanak belőle.)

Ekkor a szén már csak önmagával képes kötést létesíteni, mert más jelölt nem maradt. A szén azonban gravitációsan egyenirányított környezetben lapos alakzatokat „szeret” létrehozni. Azaz, a gravitációs térirányítás, és a szénatom korábban már bemutatott formája (formakényszer) miatt, csak lapos, hat szénatomból álló gyűrűket képes képezni. Ezt a formáját ismerjük grafitként. Ahhoz, hogy grafit helyett, vagy grafitból gyémánt keletkezzen, további különleges körülmények szükségesek. A magmának bele kell nyomulnia a kéregbe, de úgy, hogy a felszínt már ne érje el, és ott kell igen lassan kihűlnie. Tipikusan az ilyen – lassan hűlő – anyagban keletkeznek a nagyobb kristályok, mint amilyeneket a gránitokban is találunk, amit a plutoni kőzetek közé sorolnak. A kimberlit, amelyet a gyémántok anyakőzetének tartanak, szintén ilyen kőzet. Mindaddig nem is kerül felszínre, amíg a kéreg felette levő rétegei le nem kopnak.

A magmának a kőzettestbe való ilyen elszigetelt benyomulásának több oka is lehet, de ezek az okok és körülmények ma már nem állnak fenn. Ma már nem keletkezik olyan kőzetrész, amelyben a folyamat lejátszódhat, mert a vastag (kontinentális) kéreg már szilárd. Ma már csak vékony tengerfenéki (bazalt) kéreg keletkezik. Akkoriban azonban, amikor a gyémántok keletkeztek, még a kontinentális kéreg is olvadt volt, helyesebben az ismétlődő gerjesztési periódusokban az alja újra képlékennyé vált, így a magma egyes helyeken, ahol vulkáni működésnek kellett volna kezdődnie, belenyomulhatott. Magyarul: elvetélt, soha ki nem tört, vagy “befagyott”, bedugult vulkánokban keletkeztek a gyémántok. Keskeny, felfelé egyre szélesedő kürtőkben.

Most már, hogy a makro-körülményeket tisztáztuk, rátérhetünk a gyémántok keletkezésének helyi körülményeire és folyamatára, különös tekintettel a nyomásra, és annak fajtájára. Közben ne felejtsük el, hogy az anyag továbbra is gravitációs térben tartózkodik, amelynek a térirányító hatását is meg kell valaminek szüntetnie, hogy a szénből ne csak lapos grafitgyűrűk és azok rétegei jöhessenek létre. Azaz, a grafitcsomagot, amelyből majdan a gyémánt keletkezni fog, más anyagnak kell körülvennie, amely nem képes gázosodni, és a hűlés során szilárd, zárt teret fog képezni a grafit körül. Ez a más anyag a magmának még nem specializálódott, anyagfajtává nem alakult mátrixa, valamint benne a szénhez kapcsolódni képtelen nehezebb elemek kristályai. A lényeg az, hogy ezeknek gyorsabban kell hűlnie (jobb hővezetőnek kell lennie), mint a grafitnak. Ebben az esetben ugyanis a grafitzárványnál gyorsabban hűlő, és ezért összehúzódó környezet fogja létrehozni azt a nyomást, amely a réteges grafitot – a gravitáció hatását legyőzve – kristályos gyémánttá fogja alakítani. Nem a hatalmas mélységben feltételezett hatalmas gravitációs eredetű függőleges nyomás, hanem a közvetlen környezet hűléséből, összehúzódásából származó minden irányú mechanikai nyomás az, ami a grafitot a kristályosodás során gyémánttá alakítja át. Nézzük meg, hogy hogyan.

A morfológiai modellezéssel előállítottuk a szénatom egyedül lehetséges formai modelljét. Ebből kiindulva modelleztük a grafitgyűrűt, amely szintén mindenben megfelel a grafit ismert tulajdonságainak. A modell tehát helyes. (Lásd az atomok szerkezetéről szóló morfológiai tárgyú írásokat és illusztrációkat.) A grafitgyűrűkből álló réteges grafit tehát láthatólag már szilárd anyag, amikor az összehúzódás nyomása gyémánttá fogja alakítani. Ez a hatás pedig nem más, mint amit minden anyag mutat, amikor minden irányból nagy nyomásnak tesszük ki: összeroppan. Igen, de csak akkor, és csak az az anyag, amelynek szerkezetében „lyukak” találhatók, azaz hely is van az összeroppanáshoz. A fémek soha nem fognak így összeroppanni atomcsoport szinten, de a hatszöges gyűrűvel lyukat körbezáró szén képes erre. Ez a gyémánt keletkezésének valós folyamata.

Ha pedig magunk elé szeretnénk képzelni, hogy milyen alakúvá is roppan össze a lapos hatszöges grafitgyűrű, akkor képzeljünk magunk elé egy természetes nyersgyémántot. A kristályosodás során kialakult elemi forma és az illeszkedés miatt a makro-kristályok ugyanis pontosan ugyanolyan alakúak lesznek, mint az elemi (mikro- és nano-) kristályaik, amelyekből felépülnek. Ez a kristályszerkezet egyik alapösszefüggése.

Ha most megnézzük, hogy hogyan is gyártják a gyémántot ma, akkor láthatjuk, hogy az előállítás folyamata a magas hőmérséklet – nagy nyomás koncepción alapul. De még a növesztéses eljárásban is, ahelyett, hogy a nyomáskamrába behelyezett gyémántmagra hagynák lassú hűlés során lecsapódni a magas hővel aktivált (megbontott) grafit szénatomjait, tovább fűtik a rendszert, amivel szinte megakadályozzák a gyémántmagon való kristályosodást. Tiszta energiapazarlás.

De hogy ne legyenek kétségeink afelől, hogy a gyémánt keletkezése a természetben valóban így történik, bemutatunk egy példát, amely ugyanúgy megoldatlan és félreértett, mint a gyémántok keletkezése. Ez pedig nem más, mint a damaszkuszi acél készítésének technikája, amelyről úgy tartják, hogy évszázadokkal ezelőtt elfelejtődött, feledésbe merült. Hogy mi köze a kettőnek egymáshoz, az hamarosan nagyon is nyilvánvaló lesz. Elöljáróban annyit, hogy ugyanaz a folyamat zajlik le mindkét esetben.

Először – azok kedvéért, akik nem ismerik – nézzük meg, hogy miben is különbözik egy damaszkuszi acélpenge bármilyen más acélpengétől. Ugyanis itt is van egy nagy félreértés. Aki ma damaszkolt kést vagy kardot vásárol, az jó eséllyel nem tudja, hogy a pengén megjelenő hullámos mintázatnak semmi köze a damaszkuszi acélhoz, tehát nem damaszkuszi, hanem damaszkolt pengét vásárol. A damaszkolás többféle eljárást takarhat (hajtogatás, csavarás, savazás), amellyel a kés vagy kard felszínén a jellegzetes, jól látható mintázatot létrehozzák, de egyiknek sincs köze a penge minőségéhez. A damaszkuszi pengét pedig éppen a minősége különbözteti meg minden más pengétől.

Lássuk tehát a minőségi jegyeket. Először is, a damaszkuszi penge vékony. Másodszor, a damaszkuszi penge keskeny. Harmadszor, rendkívül hajlékony, rugalmas, de ugyanakkor alaktartó is. Karikába hajlítható, de mindig visszaugrik egyenes állapotába. A damaszkuszi penge minden más pengénél élesebb, ugyanakkor rendkívül éltartó is. Képes más acélból készült pengéket és páncélokat is átvágni. És utoljára, sőt, utolsó sorban a penge felszínén végig, nagyon halvány, folyamatos, hullámos szalagos, örvényes mintázat látható. Van még egy jelentős különbség a damaszkuszi és a más eljárással készült (japán) pengék között. A damaszkuszi pengét mindig teljesen készre kovácsolják, és csak utána edzik. A penge a vékonyságát, és az élét nem utólagos csiszolással nyeri el, mint más pengék, hanem a kovácsolás során. Ennek is köze van ahhoz, amit a készítéséről elmondhatunk.

Az általunk megvizsgált minden damaszkuszi penge mutatta ezeket a tulajdonságokat, míg a múzeumokban található többi kard és szablya egyike sem. A méréseink során a damaszkuszi pengék egyikének a vastagsága sem haladta meg a markolatnál a 4 mm-t, a szélessége ugyanott a 25 mm-t, és a hegyétől visszafelé mérve tíz centiméterrel a penge nem volt vastagabb 0,7-1 mm-nél, bármilyen hosszú volt is. Más pengéknél ezek a méretek általában 6-8, 30-50, és 2-2,5 mm voltak. Az általunk vizsgált damaszkuszi pengék mindegyike használatra alkalmas, éles állapotban volt. A pengék élét mikroszkóp alatt vizsgálva feltűnt, hogy az él teljes hosszán gyémántfénnyel csillogó pontok sorakoznak. Az él valójában ezeknek a pontoknak a megszakítatlan sorából áll. Ez igazolta a damaszkuszi acélban lezajló folyamatok modellezése során kialakult elképzelésünket, amelyet morfológiai modellezéssel is megerősítettünk.

A következőkről van szó. Az acél készítése során általában alacsony százalékban szén (grafit) épül be a vas szerkezetébe, amely a melegítés hőmérsékletétől, és a hűtés sebességétől függően különböző szerkezetet alkot. Úgy tartják: a szén oldott állapotban van a vasnak a különböző rácsszerkezeteiben. Ezzel erősíti és rugalmasabbá teszi az acélt. A damaszkuszi pengék anyagának elemzése során a jelenleg elfogadott, kívánatosnak tartottnál sokkal magasabb százalékos arányban találtak szenet, különösen a pengék éle környékén (2,4%). Az elfogadott elmélet szerint ettől a pengének rosszabb minőségűnek kellene lennie, de mégsem az, hanem éppen hogy jobb. Ez az ellentmondás rendszerlogikai úton úgy oldható fel, ha a szén nem grafit formájában van jelen az él környékén a penge anyagában. Amennyiben grafit lenne, akkor a tapasztalatok szerint a hűlés, az edzés során grafit formájában ki kellene válnia a penge felszínén, azonban ilyen kiválást a vizsgálatok során nem tapasztaltak.

A damaszkuszi penge „csodálatos” tulajdonságaira, különösen a rendkívüli élességére és az élének tartósságára tekintettel modelleztük, hogy lehetséges-e az, hogy a pengében az edzés során a szén gyémánt-szerkezetűvé alakuljon, amelyet vasatomok vesznek körül. A vaskarbid Fe3C modellezése során észleltük, hogy az acélban minden grafitgyűrűt (ellentétben a tudományosan elfogadott vas kristályszerkezet elképzeléssel) 6+12 vasatom vesz körül síkban. Azaz egy kettős gyűrűről van szó, ahol a belső gyűrűt szén, a külsőt pedig vasatomok alkotják. Ismerve a penge rendkívüli vékonyságát, és az edzési eljárást, elképzelhetőnek tartottuk, hogy a vékony anyag rendkívül gyors hűlése során a grafit nem kiszorul az acél szerkezetéből, hanem a körülötte levő vas mátrix a grafitgyűrűt nano-gyémánttá roppantja össze úgy, hogy a körülötte levő vasatomok alkotta gyűrű ugyanolyan szerkezetbe rendeződik körülötte. Ebben az estben gyémántszerkezetű vaskarbidról lenne szó ott, ahol a penge a legvékonyabb, az élén. Ez tökéletesen megmagyarázza az él rendkívüli (néhány atomos) vékonyságát, rendkívüli keménységét és tartósságát. Ugyanis az ilyen szerkezetű anyagot mechanikai hatások nem képesek megbontani, de még csak koptatni sem.

Amint látható, a gyémántot keletkeztető hatás máshol is létezik. Az anyagnak a hűlés során keletkező összehúzódása atomcsoport szinten helyileg képes akkora nyomást létrehozni, amely fizikailag, plusz hő hozzáadása nélkül a széntartalmú anyagban nano-gyémántokat képes létrehozni. Ugyanez a helyzet a meteoritok becsapódása környékén nagy számban előforduló mikro- és nano-szferulákban talált nano-gyémántokkal is. Ezek esetében is a magas hőmérsékletről a parányi méret miatt igen gyorsan bekövetkező lehűlés hozza létre a nano-gyémántokat, amelyeket körülvesz az anyag mátrixa, amely a grafitot gyémánttá roppantja össze.

Ezt a lehetőséget korábban már mások is feltételezték, de a “tudomány” végül is cáfolta, helyesebben csak tagadta, mert cáfolatról csak akkor lehet beszélni, ha a keletkezett termék vizsgálata során mutattak ki más tulajdonságokat. Ennek illusztrálására idézünk a Wikipédia mesterséges gyémánt előállításának történetét taglaló cikkéből.

Konsztantyin Hruscsov, aki foglalkozott úgy az orosz, mint amerikai meteoritokkal, arra a következtetésre jutott, hogy a szén nagy nyomás alatt a fémben az olvadékból gyémánt formájában különül el. Elméletének alátámasztására egy kísérletet is elvégzett: szenet vegyített ezüsttel és amikor a szén 6%-ban telítette az ezüstöt, a keletkezett masszát gyorsan lehűtötte. Az azonnal megkeményedő kéreg hatása alatt ennek belsejében a nyomás fokozódott. A fémtömb ezt követő felolvasztása után azt észlelte, hogy a felszabaduló szén egy része a gyémánt tulajdonságait vette fel. Pora átlátszó, színtelen kristályszilánkokból állt, amelyek fénytörő tulajdonságúak és teljesen izotrópok voltak, karcolták a korundot és elenyésző hamumaradvánnyal égtek el szén-dioxiddá.”

“Az 1930-as években három tudós (a szovjet Lejpunszkij, a német Neuhaus és az angol Hall) kimutatták, hogy Hruscsov és Moissan vegyületei nem gyémántok voltak, hanem karbidok, fémeknek szénnel alkotott vegyületei, amelyek csak a keménység tekintetében maradtak el a gyémánt mögött.”

Ezzel csak az a baj, hogy a szimpla vaskarbiddal nemigen karcolható a korund. Tehát nem maradt el keménységben a gyémánt mögött. Lehetséges, hogy ezek a kutatók, akik a cáfolatot készítették, valójában azt a gyémántszerkezetű vaskarbidot állították elő, amelyről a damaszkuszi acélnál is beszéltünk. Annak ugyanis, helyesebben csak a nano-gyémántot burkoló 18 vasatomnak, a kristályszerkezete nem a gyémánthoz, hanem valójában a korundhoz hasonlatos. Ezt a morfológiai modellezés egyértelműen kimutatta. Belül azonban valódi szén nano-gyémánt van. A szerkezet keménységét pedig az határozza meg.

A nyomásról alkotott képzetünkhöz tehát hozzá kell vennünk az anyagban a gyors hűlés során helyileg létrejövő, korlátozott hatókörű hatalmas mechanikai nyomás keletkezésének ezt a módját is.

De miért is lényeges a nyomás megértése a Föld és a Nap működéséhez? Azért, mert enélkül azok a félreértések, és az azokból fakadó ellentmondások sem oldhatók fel, amelyekkel jelenleg a Naprendszert és a működését leírják. Vegyük elsőként példának a Napot. A félreértett csillagokról szóló írásban már kifejtettük, hogy nem forog, és hogy valójában áramlási test. A jelenlegi tudományos elképzelés szerint viszont a Nap egy forgó gázgömb, amelyben a hatalmas gravitáció (saját gravitációja!) miatt hatalmas nyomás uralkodik. emellett a hőmérséklete is rendkívül magas.

A nyomás megértése után már beláthatjuk, hogy ezek a feltételek egyszerre nem állhatnak fenn, és ezt még az sem képes feloldani, ha a Napban található gáz állapotát plazmának nevezik. Mintha ez bármit megoldana! Nézzük meg, hogy miért nem old meg semmit, csak elodázza, elkeni a problémát.

A hatalmas hőmérséklet kétségtelenül jelen van a Napban, hiszen a hatását még igen távolról is érezzük. Ez tehát tapasztalati tény, amelyből kiindulhatunk. Az is tény, hogy a melegített gázok tágulnak mindaddig, ameddig a gerjesztésük tart, és határokba nem ütköznek. A Napban levő nyomás azonban nem tény, hanem csak egy feltételezés, amely helytelen premisszákból kiinduló, helytelen következtetésen alapul. Fentebb láttuk, hogy nyomás ilyen esetben csakis akkor keletkezik, ha ezt a tágulást valami (egy szilárd héj) megakadályozza. A Napnak azonban nincsen szilárd héja, tehát ez a lehetőség kiesett.

A tudományos téveszme szerint ezt a héjat (a zárt teret) a csillagok esetében a gravitáció helyettesíti, az nem engedi tágulni a gázt. Ez azonban nem igaz, csak tündérmese. Pontosan tudjuk tapasztalati tényekből, hogy a hővel gerjesztett gázok itt a Földön milyen könnyedén győzik le a gravitációt. Még a párolgó (gázosodó) folyadékok párája is, mint a vízpára, könnyedén legyőzi. Ez igaz marad akkor is, ha a Nap gravitációját sokszorosan nagyobbnak képzeljük a Földénél, mert a gerjesztés szintje is sokszor nagyobb. A hőtágulás mindig legyőzi a gravitációt mind kicsi, mind nagy méretekben, akár csillag vagy bolygóméretben is. A plazma állapot pedig nem más, mint egy újabb képzeletbeli szereplője a tündérmesének.

Belátható tehát, hogy a Nap belsejében nem létezhet hatalmas nyomás, amelyet a fúzió elengedhetetlen feltételének tekintenek, hiszen úgy képzelik, hogy ez kényszeríti össze a fúzionáló elemek magjait. A rendszerlogikai világkép modellben a Napban ezért nincs is nyomás, és a gázok csak azért nem tágulnak minden irányban a magas hőmérséklet ellenére sem, mert még mindig a középpont irányában áramlanak. Ezért áramlási test a Nap, és ezért nem forog. A Nap gázkiáramlása azonban létezik. A felszínén a naplégkörbe, és a sarkainál jetek formájában a naprendszer terébe, az ekliptika síkjára merőleges irányokban. Ez a gáz táplálja az Oort felhőt.

Folytatása következik.

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia