Nukleáris morfológia

Bármennyire is szeretnénk most továbblépni a Föld félreértett működéseinek (kétkörös hőcserélő) bemutatásában, addig nem tudjuk ezt megtenni, amíg az anyag és az energia mibenlétét előbb nem tisztázzuk, mert másképpen a felvázolt folyamatok nem lesznek érthetők. Ezért ebben az írásban a félreértett energia mibenlétével, az anyag valós mozgásaival fogunk foglalkozni, a következőben pedig magával az anyaggal.Az energiával kapcsolatban a legfőbb félreértés az, hogy létezik, és önálló entitás. Energia ugyanis önmagában nem létezik, csakis úgy, mint az anyag mozgása. Ezért nem is lenne szabad neki önálló nevet adni, amely más létező dolgoktól megkülönbözteti. Az energia ugyanis a valóságban nem dolog, esetleg csak a jogban. A másik fő félreértés az, hogy energia felszabadulhat, illetve felszabadítható, és ezzel ezt vagy azt a hatást eredményezheti. Az energia ugyanis soha nem szabadulhat el az anyagtól, ezért önmagában semmire, semmilyen hatással nem lehet. Soha nem az energia hat, hanem mindig az anyag a mozgása útján. Miután ezeket a félreértéseket tisztáztuk, most nézzük meg azt, hogy akkor valójában mi is az, amit valamikor energiának neveztek el. Ettől kezdve ugyanis többé nem nevezzük energiának. Még az egyszerűség kedvéért sem, nehogy visszaessünk a téves látásmódba.

Az előbbiekből már sejthető, hogy az, amit tévesen energiának neveztek el, nem más, mint az anyag és a mozgása együttesen. Az anyag jellemzője mozgás nélkül a térfogat és a sűrűség, valamint a térfogat formája. Az anyag térfogatát és a sűrűségét együtt tömegnek nevezhetjük, amely az anyagi testek valódi jellemzője, ezért is kaphat önálló nevet. A forma ebben az esetben még nem játszik szerepet, noha az anyagot, mint testet elválaszthatatlanul jellemzi, és a hatásokban is meghatározó szerepet játszik. (Erről részletesen majd a félreértett anyagnál lesz szó.) Egyelőre elég annyit tudnunk, hogy az anyag mindig szilárd test, függetlenül a méreteitől.

Amikor egy anyagi test (A félreértések elkerülése végett: a képzeletbeli és szimulált testek nem anyagi testek!) mozog, akkor válik hatóképessé. Attól, hogy mozog. Ezért sem választható el az anyagtól a mozgása. Az „élettelen” testek azonban nem kezdenek önállóan, maguktól mozgásba. Minden esetben egy másik anyagi test, vagy testekből álló közeg hatása az, amely mozgásba hozza őket. (Erről, és a mozgás eredetéről majd a félreértett világegyetemről szóló írásban, a dinamikus világegyetem keletkezésénél lesz szó.)

Ha az anyag jellemzőit rendszerlogikai alapon összegezzük, akkor hozzá kell vennünk még a mozgást is, mert attól válik hatóképessé. A hatóképes, azaz mozgó anyag az, amit energiaként neveztek el úgy, hogy az anyagot leválasztották az egészről, és a hatóképességet önálló entitásként képzelték el. Így keletkezett az alapfélreértés.

Ha viszont az anyagot a formájára tekintet nélkül tömegnek nevezhetjük, akkor a hatóképességet a tömeg mozgása jelenti, ami nem más, mint az anyag mozgásmennyisége. Ami viszont másként megfogalmazva nem más, mint az anyagnak, mint mozgó tömegnek, és mint testnek az a képessége, hogy más testeket képes mozgásba hozni. És itt jön a következő félreértés: az energia fajtákba rendezése, amely ismét csak a látszat alapján történt. Manapság beszélünk ugyanis hőenergiáról, napenergiáról, atomenergiáról, vízenergiáról, szélenergiáról, sőt még pénzenergiáról is. Könnyen belátható azonban, hogy ezeknél is (hacsak nem képzeletbeiek) minden esetben kisebb vagy nagyobb testek, vagy mozgó közegbe rendeződött testek mozgásáról és ütközéseiről van szó, amellyel a saját mozgásukat a számunkra hasznos testeknek a számunkra hasznos formában átadják.

Ahhoz, hogy az egészet átlássuk, a rendszerlogika szerint innen még hiányzik valami. Az energia formái helyett, az anyagi testek mozgásának valódi formái, és azok sebessége. Ez határozza meg ugyanis, hogy az adott test hogyan képes hatni egy másik testre, azaz milyen formában „tárolódik benne” a hatóképes mozgásmennyiség. Ha egy testet rendszerlogikai szemüvegen keresztül vizsgálunk meg abból a szempontból, hogy valóságosan milyen módon képes mozogni, akkor a következő megállapításra juthatunk. Bármely test képes egyenes és nem egyenes vonalú helyváltoztató mozgásra, forgásra és pulzációra. Mindhárom mozgásformának van sebessége és iránya is. A sebességet és a tömeget együttesen rendszerlogikai szempontból nevezhetjük lendületnek, amelynek az egyik mozgásforma esetén a perdület felel meg, ami attól még lendület marad. (Lásd: lendkerék.) A lendület és a perdület a mozgásmennyiség két valódi formája. Csak irányukban különböznek. A mozgások közül a periodikus mozgásformák még rendelkeznek egy látszólagos jellemzővel, a gyakorisággal (frekvencia, azaz az ütközések sűrűsége), amely további félreértésekhez vezetett. Ezekről a félreértett hullámról és a félreértett közegekről szóló írásokban lesz részletesen szó.

Ezzel már teljes a képünk arról a fogalomról, amit valaha energiának neveztünk. Ettől kezdve az anyag mozgásformáiról, azok hatásairól lesz szó, és arról, hogy azok hogyan keltik a különböző „energiafajták” látszatát. De előbb még lássunk néhány származékos közkeletű félreértést.

Az előbbiek alapján beláthatjuk, hogy „energiát” nem lehet befektetni, csakis az anyag mozgását lehet egy másik mozgásformává átalakítva munkavégzésre fogni, amely megint csak nem más, mint egy másik anyagnak (testnek) a mozgásra kényszerítése ütközéssel. Az „energiát” csakis és kizárólag ezen a módon adhatja át az egyik anyag/test a másiknak. Valójában minden esetben a lendület átadásáról van szó! Az átadás módja pedig minden esetben ütközés, még ha ez nem is mindig nyilvánvaló!

Mivel „energia” önmagában nem létezik, csakis úgy, mint az anyagtól elválaszthatatlan mozgás, ezért nem is alakulhat át tömeggé, és vissza sem. Anyaggá pedig végképp nem alakulhat át. A tömeg és a mozgás összefüggése a tömeghatásban van. Egy nagyobb tömeg kis sebességgel mozogva és egy kis tömeg nagy sebességgel mozogva az ütközési felülettől függően közel azonos tömeghatást fejthet ki, amikor egy másik anyaggal ütközik. Az ütközés az egyetlen kölcsönhatás anyag és anyag között, bármilyen is annak a közegállapota.

Az ütközések lehetnek gyengék és erősek, és akár hívhatjuk is őket kölcsönhatásnak, de ez is félrevezető lehet. Ritka (de nem gyenge!) a kölcsönhatása az pl. az áthatoló közegeknek, mint a gravitáció közegei, mert részecskéik igen ritkán ütköznek a másik, sűrű anyag részecskéivel! Éppen ezzel hozzák létre az anyagot összetartó erőt, amelynek erőssége így a kapcsolódási pontok számától, és az összekapcsolódott tömegeknek a nagyságától függ! Minél nagyobbak az érintkező tömegek, minél kevesebb ponton érintkeznek, és minél távolabb esik a tömegközéppontjuk a kapcsolódás helyétől (Itt a forma szerepe!), annál gyengébb lesz relatíve az összetartó erő. Azaz annál kisebb külső hatás képes a kapcsolódást ütközéssel felbontani, noha az összetartó erő abszolút értékben nem változik. A félreértett hatás-ellenhatásról, a kölcsönhatásról is lesz még szó egy későbbi írásunkban. Ezekkel most nem célszerű tovább bonyolítani a képet.

Van azonban még egy félreértés, amit mindenképpen tisztázni kell. A sebesség és a gyorsulás fogalmait, amelyek szorosan kötődnek világképünkben az energia fogalmához. Mindkettő tartalmaz ugyanis egy képzetes faktort, amely nem része a természetnek, csupán az emberi érzékelésnek. Ez az idő! Az idővel majd részletesen foglalkozunk a félreértett idő című írásunkban, de annyit már itt le kell szögezni, hogy nem létezik, nincs mennyisége. A folyamatok hosszúságának, az ismétlődés gyakoriságának képzete az emberi elmében. Hamis tükörkép, pusztán segédfogalom, ami ha valóságosnak tekintik, megzavarja a vele összekapcsolt valóságos jelenségek helyes megítélését!

A sebességgel még nem lenne nagy baj, mert felfogható a mozgásmennyiség virtuális összetevőjeként, de a gyorsulás komoly nézetbeli félreértéseket képes okozni. Belátható például, hogy a természetben annak, hogy egy adott sebességű mozgással ütköző anyagot mi, milyen hosszú úton és milyen módon gyorsított fel az adott sebességre, semmilyen jelentősége nincs. Jelentősége csak annak van, hogy a mozgásmennyiségében benne foglalt sebesség összetevő az ütközést közvetlenül megelőzően mekkora volt. Ezt a rendszerlogikában a végsebesség segédfogalommal jelöljük. Igy ebben a világképben nem létezik gravitációs, vagy tehetetleségi gyorsulás, de van végsebessége azoknak a hulló testeknek, amelyekre a gravitáción kívül más hatás nem hat.

Most már rátérhetünk az anyagi testek mozgásaira és azok hatásaira, valamint jellemzőire. Mivel az „energiát”, mint létezőt kiiktattuk, ezért helyette a mozgásokra kell kimondanunk az egyébként helyesen felismert természeti összefüggést: azt, hogy a mozgás megmaradó mennyiség. Nem vész el, de az átadódás (ütközések) során elaprózódhat akár észrevehetetlenül kicsiny mozgásokká is, és átalakulhat egyik mozgásformából egy másikba is.

Az anyag mozgásainak egy másik jellemzője, amelyet ki kell mondanunk, hogy irányuk mindig egybeesik a legkisebb ellenállás (LEI) helyi irányával. Erről is lesz még később szó, de annyit érdemes róla tudni, hogy ez nem mindig azonos az entrópia (az általános leépülési tendencia) irányával. Az entrópiával kapcsolatban viszont már itt meg kell említenünk, hogy nem csak a félreértett „termodinamikai mozgásokra” érvényes, hanem az anyag minden mozgására, mint a leépülés általános iránya.

Az anyag valódi mozgásformái közül nézzük meg elsőként az egyenes vonalú helyváltoztató mozgást, amellyel kapcsolatban szintén vannak félreértések. Az így mozgó testek mozgásmennyisége (korábban „energiatartalma”) a sebességtől függően jórészt ebben a formában van jelen. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk róla, hogy az így mozgó testek emellett jelentős sebességgel foroghatnak, és nagy gyakorisággal pulzálhatnak is. Erről szoktak, különösen a részecskék mozgása és hatása során, rendszeresen elfeledkezni. Pedig az ezekben a mozgásokban tárolódott mozgásmennyiség jelentősen megnövelheti az ütközés során a két ütköző testen bekövetkezett tömeghatást, és jelentősen befolyásolja a két test ütközés utáni viselkedését, irányát, stb. Gondoljunk csak az ütköző billiárdgolyók mozgásának eltérésére attól függően, hogy a meglökött golyó forgott-e vagy sem!

Emellett, nem hanyagolható el az sem, hogy bármilyen kicsik is az ütköző testek, és bármekkora is a mozgási sebességük, az ütközés utáni viselkedést döntően mégis az fogja meghatározni, hogy milyen a formájuk, és az ütközés melyik és milyen felületükön, és azon belül hol következett be. Azaz a tömegközépponthoz képest a hatás támadáspontja a felületen hova, és ahhoz képest melyik irányba esik. Ha távol tőle, akkor a megütött részecske, az alakjától függetlenül hatalmas perdületre, de kis helyváltoztató mozgásra fog szert tenni, és egészen más irányban fog elmozdulni, mint „frontális ütközés” esetén. (Ezeket az eltérő irányú, ütközés utáni mozgásokat látjuk a ködkamrában, csak éppen tévesen értelmezve és magyarázva!)  Helyváltoztató mozgásának sebessége is ennek megfelelően szignifikánsan csökkenni fog! A természet súlyos félreértése azt gondolni, és semmilyen alapja sincs annak, hogy ez a nagyon kicsiny testeknél másként van, mint a mi nagyságrendünkön.

Az előbbiekben láttuk, hogy az egyenes vonalú mozgás hogyan alakulhat át perdületté. Most viszont azzal kell szembesülnünk, hogy minden ütközés, minden esetben alakváltozást is okoz az ütköző testeken, ha nem is maradandót. Amennyiben az ütközés tömeghatása nem nagyobb, mint a test kisebb alkotórészeit összetartó hatás, akkor a test egyben marad, ám pulzációba kezd, amely nagyon nehezen észlelhető. De ettől még minden esetben létrejön, és ez a mozgásforma jelentős mozgásmennyiséget vesz fel. A legjobban a golf- vagy teniszlabdát ért ütés lassított felvétele tárja fel, hogy az ütés lendületének mekkora részét veszi fel a labda deformációs pulzáció formájában. A pulzációról részletesen a közegeknél és a hullámoknál lesz még szó, ezért nézzük meg inkább a jóval érdekesebb forgást, amiről rendszerlogikai vizsgálódás után kiderülhet: nem is igazán forgás.

A forgás ugyanis valójában nem más, mint virtuális tengely körüli keringés (körmozgás). A forgó test (akármilyen kicsi is) minden pontja kering a forgás tengelyét alkotó pontok sora körül, amelyek valóban forognak. A keringés viszont nem más, mint minden pontján egy virtuális tengely (ez lehet egyetlen pont, ha a keringés síkban történik) irányában eltérített egyenes vonalú mozgás. Mi az értelme az ilyen, látszólag bonyolult megfogalmazásnak? Az, hogy így nem kerülhető el annak a hatásnak a megkeresése, amely az eltérítést végzi! Anélkül, ilyen feltételeknek megfelelő mozgás, nem jöhet létre! Csak ezzel a hatással együtt teljes a szükséges kellékek leltára! A rendszerlogikai megközelítés szerint ekkor, és csakis ekkor kapunk valós képet arról, hogy mi is történik. A perdület tehát valójában az anyag  keringésben tárolódott mozgásmennyisége!

A perdületet és annak változását nagyon nehéz észlelni, feltehetőleg ezért is hanyagolták el eddig az ebben tárolódó mozgásmennyiséget. Gondoljunk csak bele! Egy sima fehér billiárdgolyó forgását nagyon nehéz meglátni. Azt, hogy az ütközékor forgott is, csak a gyakorlati tapasztalattal rendelkező ember veszi észre abból, ahogyan a másik golyó reagált az ütközésre. A Power Snooker pettyes golyóján azonban azonnal észlelhető! Sajnos ilyen pettyes részecskéket a természet nem ad nekünk segítségül.  A gömbölyű szubatomi részecskékkel ugyanis ugyanez a helyzet. A nem gömb alakú részecskékkel is, de ott már azért nem látjuk meg, mert nem is gondolunk arra, hogy lehet formájuk, vagy jobb esetben azokat is gömbnek képzeljük.

Pedig a mozgásukban hatalmas a különbség. A gömbölyű részecskék mozgása sima, de a sokszögűek mindig bukdácsolnak, még ha egyenes haladnak is. Az ütközéskor egészen másként reagálnak, mint gömbölyű társaik. Erről is lesz még bőven szó a közegeknél és máshol is. Nem véletlenük szenteltük ezt a honlapot a méltatlanul semmibe vett formának!

Összehasonlításul, nézzük meg, hogy eddig hogyan képzeltük a mozgásokat!

A lendület a mostani tudományos értelmezésben csak az egyenes vonalú helyváltoztató mozgás jellemzője, noha a keringő mozgást végző lendkerék, amely gyakorlati tapasztalat szerint valóban mozgásmennyiséget tárol, nem ilyen mozgást végez! A perdület (a spin) a tudományos világképben pedig a forgásnak csak virtuális, nem valós változata, mintha abban a mozgásformában nem is tárolódhatna „energia”! Az elvont tudomány valószínűleg nem ismeri sem a billiárdot, sem a ballisztikát. Így tehát a jelenlegi tudományos szemlélet téves, ezért a valóságképe is torz, hiányos. Ezért is érdemes a rendszerlogika módszerével felbontani a jelenségeket a szükséges elemeire, és olyan módon meghatározni, hogy ezek egyike se kerülhessen ki a képből a későbbi (matematikai) egyszerűsítések során!

A fentiekre figyelemmel, ebből további következmények fakadnak: pl. a forgónak tekintett testnek, egytestnek kell lennie, aminek minden részét valamilyen hatás már eleve összetartja, és ellenáll a mozgás valós repítő hatásának. A keringőnek tekintett olyan testek esetén pedig, amelyek nincsenek egytestté egyesítve a mozgás középpontjával, lennie kell egy külső hatásnak, amely e felé a középpont felé irányul, és a mozgó testet a pálya minden pontján efelé téríti el!

Felmerülhet a kérdés: hogyan mérhetjük így akkor össze az anyagok „energiatartalmát”, azaz hatóképes mozgásmennyiségét? A hatásukat hasonlíthatjuk össze egymással, vagy egy egyenértékül választott tömeghatással (hatásegyenérték). Ez a mértékegység hasonló lesz a munka fogalmával jelzett hatás mértékegységéhez, de valójában hatásegyenértéknek lehet nevezni! Mint a kilo-tonnát a robbanások összehasonlítására. Ennek egy valós és mérhető esete az, amikor az ütköző testek (ólomtömbbe csapódó lövedék) esetében vizsgáljuk azt, hogy az egyik a másiknak ütközve mekkora térfogatot szorított ki a helyéből. Valójában ez ugyanolyan, mint Archimedesz felfedezése a test által kiszorított vízzel. Csak éppen nem a tömeget, vagy a súlyt, hanem a térfogatot mérjük.

Összefoglalva: Energia tehát önállóan nem létezik. Tévképzeten  alapuló segédfogalom! Amikor azt mondjuk, hogy energiát közlünk valamivel, akkor valójában a mozgásmennyiségét növeljük meg anélkül, hogy a tömegét megváltoztatnánk, azaz gerjesztjük, azaz a mozgásállapotát változtatjuk meg pozitív vagy negatív irányban. Pozitív, ha kívülről, egy magasabb mozgásállapotú anyaggal arra kényszerítjük, hogy hevesebben mozogjon. Ez a megnövekedett mozgás változtatja meg az anyag addigi mozgásának sebességét, vagy a mozgásformáját és közegállapotát is (halmazállapot), amikor elegendő erre. A megnövekedett mozgásmennyiséget leggyakrabban abban a formában érzékeljük, amit hőként érzékelünk, és hőnek hívunk. De ettől olyan állatfaj, hogy hőenergia még nem létezik.

Az energiára, mint félreértett mozgásra alapulnak az olyan téves és félrevezető kifejezések is, mint: ez a termék energetizálja az immunrendszert. Vagy: energetizálom a szervezetemet. Ez valójában azt jelenti, hogy eszem, vagy meleg italokat iszom, azaz magasabb mozgásmennyiségű anyagokat viszek be a szervezetembe, amivel a saját anyagom mozgásmennyiségét növelem meg, vagy azt nem kell a hőmérsékletem fenntartására fordítanom. Semmilyen más módon nem lehet „energetizálni”. Csakis hatóképes mozgásmennyiséget raktározó (kémiai kötésben), és azt átadni képes anyagok képesek „energetizálni”! Ebből is látható, hogy az anyagtól a mozgása el nem választható. Tessék ezen egy kicsit elgondolkodni.