A rendszerszemléletről

A természetben nincsen semmi, ami ne lenne megérthető. Legfeljebb a magyarázatuk érthetetlen. A rendszerszemléletű vizsgálódás ezt küszöböli ki. Eddigi ismereteink alapján is nyugodtan kijelenthetjük, hogy a természet rendszereket hoz létre. Mindenütt. A természetben nem létezik semmi, ami ne lenne rendszer, vagy egy rendszer része. Egy rendszer pedig mindig logikus, másképpen nem lenne rendszer, és nem működhetne. Minden rendszernek megvan a maga belső logikája. A természetes rendszerek a természet logikáját tükrözik, amely a dolgok logikája. A dolgok logikája mindig olyan természeti összefüggéseken alapul, amelyek alól nincsen kivétel.

Ez a belső logika teszi lehetővé, hogy a rendszereket megismerjük, vagy, hogy mesterséges rendszereket hozzunk létre. A rendszer azonban csak akkor valódi rendszer, ha bármely “bemenetétől” logikai úton bármely “kimenetéhez” el lehet jutni. Ez pedig belső szerkezetet, struktúrát feltételez, amelynek milyensége szintén az adott rendszer alapvető jellemzője. A természetes struktúrák és rendszerek azonban csak a természeti törvények adta kereteken belül épülhetnek fel.

A természet, a világegyetem a rendszerkutató számára egységes rendszer. Olyan gombolyagnak tekinthető, amelynek rengeteg kilógó szála van (ezek a rendszer szabad bemenetei és kimenetei), de amelynek bármelyik szálát követve bármely más kimenetéhez el lehet jutni. Ha nem lehet eljutni, akkor nem beszélhetünk valódi rendszerről, csak rendszer nélküli halmazról.

A rendszerkutató azonban soha nem egyetlen szálat vizsgál, hanem mindig az egész rendszert. A “szálakat” az egyes tudományágak művelői vizsgálják. Ők szolgáltatják azt az információt, amellyel a rendszerkutató dolgozik, amellyel leírja a rendszert és bizonyítja annak létét. A rendszerkutató feladata tehát a tudományágak egyes részeredményeinek egységes egészbe foglalása, a rendszerbe történő beillesztése.

A rendszerkutató számára, amikor a vizsgálathoz hozzálát, minden rendszer fekete doboz, amelynek belső logikáját feltárva ismeri meg a szerkezetét és működését. A megismerhetőséget a természeti törvények ismerete teszi lehetővé. Legalább azoknak az alapvető törvényeknek az ismerete, amelyek soha nem változnak. Ha nem lennének ilyen törvényszerűségek, akkor rendszerek sem jöhetnének létre.

Az egyik ilyen általános összefüggés az energetikában a termodinamika második törvénye, az entrópiaként aposztrofált jelenség. Mostanában több hírneves fizikus megkérdőjelezi a törvény általános érvényét, de csak azért teszik, mert az általuk kitalált egyre bonyolultabb elméletek csak akkor működőképesek. Valójában azonban a természet nem hoz létre bonyolult rendszereket. Sőt! Nagyon egyszerű, elegáns rendszerekkel operál, csak a tudomány szakosodása miatt nem mindig ismerjük fel őket.

Vizsgáljuk meg rendszerszemlélettel az entrópiának nevezett jelenséget. Általában a rendnélküliséggel társítják, és olyan megfogalmazásban interpretálják, amely szerint a magára hagyott (energetikailag) zárt rendszerben a fennálló rend a leépülés, a káosz, a rendetlenség irányába fejlődik tovább.

Többnyire elfelejtik hozzátenni, hogy ez csak a zárt rendszer energetikai állapotára igaz. A szerkezetére, alkotórészeinek kapcsolatára, összefüggéseire nem. Emiatt a szemlélet miatt az is nehezen felismerhető, hogy a leépülés iránya, mivel természetes folyamat, egy a természetben létező másik törvényszerűségnek engedelmeskedik, amely szintén alaptörvény, de még nem ismertük fel a jelentőségét.

Ez a törvényszerűség már nem csak az energetikában érvényes, hanem mindenütt. A termodinamika második fő tétele is ennek a törvénynek egyik speciális megfogalmazása. Ez a törvényszerűség pedig a legkisebb ellenállás iránya követésének általános érvényű szabálya. A zárt rendszerekben minden változás, mindig és mindenütt csak akkor történik meg, ha a folyamat a legkisebb ellenállás irányát követve zajlik le.

Ez alól a szabály alól nincs kivétel. Még a nyílt rendszerekben is ez érvényesül, és akkor is, ha az ember kívülről beavatkozik a folyamatba. Az ember minden beavatkozása is a legkisebb ellenállás irányában fog hatni. Csupán az irányt változtatja meg, de azt nem, hogy akkor is lesz egy legkisebb ellenállás iránya, amit a folyamat követni fog.

Mivel az ember ahhoz szokott hozzá, hogy a rend előállításához külső energia bevitele, munkavégzés szükséges, ezért figyelmen kívül hagyja, hogy rend előállítása, a felépülés esetleg másképpen is lehetséges. Emberi logikát alkalmaz a természetes rendszerekre, amelyek azonban a természet logikája mentén épülnek fel. Ez nehezíti a megértést. Az ember a zárt rendszerben folyó energetikai leépülést, automatikusan összekapcsolja a rendszerben levő struktúrák strukturális leépülésével, amely azonban nem igaz, nem bizonyított, és nem is bizonyítható. Az ellenkezője azonban igen.

Érthető ez a fajta gondolkodás, mert az ember ahhoz szokott, hogy a saját viszonyítási rendszerében látszólag minden így zajlik. A magára hagyott épület az idő múlásával erodálódik, romba dől. Csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy mindez a Föld nevű viszonyítási rendszerben történik, ahol a gravitációnak nevezett hatás határoz meg minden ilyen típusú folyamatot. Ezért ezt a fajta strukturális leépülést nem volna szabad általánosítani, minden más rendszerre érvényesnek tekinteni.

Érthető továbbá azért is, mert az ember ahhoz is hozzászokott, hogy meglehetősen nagy energia-befektetés szükséges ahhoz, hogy bármit létrehozzon, átalakítson, felépítsen. Ezért a rend létrehozását gondolkodásában a nagy energiákkal társítja. Ez azonban energetikailag nem igaz. Példája éppen az ember. Energetikailag nézve, felépüléséhez és működéséhez rendkívül kis energiákat használ, rendkívül rossz hatásfokkal, mégis az eddig ismert legbonyolultabb nyílt rendszerek egyike.

És éppen ebben van a megértés kulcsa. A zárt rendszerekben éppen az entrópia hatására és eredményeképpen, nyílt alrendszerek jöhetnek létre, amelyek az eredeti rendszer energiáját használják fel bonyolult, kis energiákat használó struktúráik felépítéséhez. Ilyen jelenség például a kristályosodás folyamata, amely hűlés, azaz energetikai leépülés folyamán zajlik, de eközben egyre bonyolultabb anyagszerkezet jön létre.

Az entrópiának nevezett jelenségre a rendszerszemléletet alkalmazva ugyanis könnyen belátható, hogy kétirányú jelenségről van szó. Egyik irányban általános energetikai leépülés zajlik, míg a másik irányban strukturális „felépülés”. Fel kell ismernünk, hogy ez az általános. Ez a jelenség minden léptéken zajlik, az atommagok felépülésétől, az élőlényeken keresztül a galaxisokéig.

Vannak természetesen ennek az állításnak látszólag ellentmondó jelenségek is a világegyetemben. Ha például a csillagok keletkezését emberi logikával, pusztán energetikailag szemléljük, akkor úgy tűnhet, hogy energetikai felépülés zajlik. De csak akkor, ha nem vesszük észre, és figyelembe, hogy valójában ott is leépülési folyamatról van szó. A csillagkeletkezés során létrejövő hatalmas hőenergia ugyanis egy annál sokkal nagyobb léptékű kinetikai energia leépülésének eredményeképpen keletkezik. Az ilyen összefüggéseket csak rendszerszemlélettel ismerhetjük fel.

A rendszer egészének kinetikai energiáját ugyanis nem észleljük, vagy figyelmen kívül hagyjuk. Nem észlelhetjük például azért, mert nem a mi „időnkkel” egyidejűleg zajlik, hanem azt megelőzőleg már lezajlott. Vagy azért, mert „nincs a szemünk láttára”, mert a vizsgálati eszközünk tökéletlen. Csak az elektromágnesesnek nevezett sugárzások által hordozott információra kell hagyatkoznunk, az pedig csak akkor és arról hoz információt, amikor és ahol a jelenség során ilyen sugárzás keletkezik. Ahol elektromágneses sugárzás nem keletkezik, onnan információ nem is juthat el hozzánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ahonnan nem jut el hozzánk információ, ott nem is létezik semmi.

A rendszerkutató számára azonban más információ is létezik. Az az információ, amit a rendszer egészének megértése, struktúrájának, elemei belső összefüggéseinek felismerése szolgáltat számára. Ezt a többletet viszont az értelem szolgáltatja számára. Az értelemnek ugyanis már nincs szüksége érzékszervi észlelésre, érzékszervek nélkül, közvetlenül is „észlel”. Észlelése a következtetés képessége, a már meglevő információ kombinálása, rendszerbe illesztése.

A rendszerkutató módszere ezért a szintézis, nem az analízis. A mások által analízis módszerével megállapított információkat szintetizálja. Vizsgálati eszköze egyfajta logika, nem pedig a matematika. Ennek segítségével következtetésekre jut, amelyek többletinformációt eredményeznek. Ezek logikai és kísérleti úton is ellenőrizhetők. Logikai ellenőrzésük a rendszerbe illeszthetőség útján egzakt módon lehetséges.

A rendszerkutató logikája ugyanis nem egyszerű logika, hanem rendszerlogika. Szerencsére van már a logikai következtetésnek egy az elmebeli logikánál egzaktabb, a matematika egzaktságát elérő módszere. Ez pedig a szöveges függvényforma alkalmazása, amelyet függvény- vagy rendszerlogikaként is aposztrofálhatunk. Egyelőre kevesen ismerik, és még kevesebben alkalmazzák, de azok számára, akik egyébként is rendszerszemléletben gondolkodnak, a módszer olyan, mint a fizikusok számára a matematika.

A módszer logikai alapja, hogy elemi fogalmakat, elemi összefüggéseket ír le szöveges (bármely nyelven) függvényformában. A szöveges függvényforma előnye, hogy nem lineáris, mint a logikai függvény, és nem kétértékű, mint a matematikai. Bármennyi változót képes kezelni. A módszer az elemi összefüggéseket rendezi természetes logikai halmazokba, amelyek elemi logikai következtetések levonását teszik lehetővé. Az összefüggő elemi következtetéseket szintén halmazokba rendezve újabb, magasabb szintű következtetésekre juthatunk. A módszer maga is egy piramisként ábrázolható rendszert alkot, amely szerkezet kizárja, hogy helytelen logikai következtetés-lánc kerüljön a rendszerbe. További előnye, hogy lefordítható a számítógép nyelvére, azaz a függvény számítógéppel előállítható, számítógépes programmal ellenőrizhető. Ez biztosítja a módszer egzaktságát.

Mivel a módszer új, szinte minden korábbi elméletünket meg kellene vizsgálnunk ezzel a módszerrel is, hogy tévedéseiket, hibáikat kiküszöbölhessük, konzisztenciájukat, egzaktságukat biztosítsuk. Ez lesz a jövő rendszerkutatóinak egyik feladata. Mi már ezt tesszük.

A módszer alkalmazása a tudományos (rendszertudományos) vizsgálódásba néhány új elv és szabály bevezetését is szükségessé teszi éppen azért, hogy egzaktságát biztosítani lehessen. Ezek egyike maga az Occam borotvájaként ismert elv. Egy másik ilyen alapelv a kizárt harmadik (Tertium non datur) szabálya, amely a jogban általánosan ismert és alkalmazott szabály, de a tudományban nem. Eszerint: Ha egy következtetést, elméletet egyszer érvénytelennek találunk, és ezért elvetünk, akkor a későbbiek során, egy magasabb szinten nem tehetünk úgy, mintha azt korábban érvényesnek fogadtuk volna el. Vagy érvényes, vagy érvénytelen az elmélet, a harmadik lehetőség, hogy érvényes is, meg nem is, az kizárt.

Ezt az elvet ma még a természettudósok szinte soha nem alkalmazzák, nem is veszik figyelembe. Minden skrupulus nélkül állítanak fel elméleteket olyan alapokon, amelyeket korábban, más, érvényesnek tekintett elméletekben már egyszer elvetettek. Így jöhetett létre az ősrobbanás keletkezés-elmélete, amely egyértelműen sérti a termodinamika második főtételét. Vagy érvényes a tétel, vagy nem, de nincs arra lehetőségünk, hogy egyszer érvényesnek, egy másik elméletben pedig érvénytelennek tekintsük, vagy negligáljuk. Nem ugrálhatunk tetszésünk szerint az érvényes és érvénytelen minősítés között. Nem mondhatjuk azt, hogy a kicsire más összefüggések érvényesek, mint a nagyon nagyra. A rendszerlogika ebben sokkal szigorúbb, mint más vizsgálódási módszerek.

Visszatérve az entrópiára: A rendszerlogika alkalmazásával megállapíthatjuk, hogy az entrópia végeredményének tekintett káosz, valójában a végső rend egyik fajtája. A káoszban is felismerhetők a rend elemei, de egy olyan rendé, amit eddig el sem tudtunk képzelni. Főként azért, mert az eszközünk, az istenített matematika még gyerekcipőben jár, ezért erősen korlátos. Igazán jól két dolog összefüggését tudja kezelni, de még azt is csak sok-sok fontos körülmény elhagyása, egyszerűsítések alkalmazása árán. A rendszerekkel ez nem tehető meg, mert így nem lesznek megérthetők. Hiszen így már többé nem is rendszerek!

Erre való a rendszerlogika. A káosz rendszerlogikai vizsgálata tárja fel például számunkra, hogy a természetes rendszerekben a formának ugyanakkora jelentősége van, mint az erőknek, a hatásoknak vagy a struktúráknak. A struktúrákat erők tartják össze, de formájuk is van, amely meghatározó a más struktúrákkal való közlekedésükben. A formára azonban eddig nem fordítottunk kellő figyelmet. Talán éppen azért, mivel az matematikai úton nem kezelhető.

A természetben szinte minden rendszer szabályos geometriai formával rendelkezik. Mi azonban a formák közül előnyben részesítettük a gömböt és más forgástesteket, mert emberi léptékben más szabályos geometriai formák nem ismerhetők fel, a vizsgálati eszközeink nem hoznak róluk információt. A gömbformát viszont mindenfelé tapasztaljuk a világegyetemben.

Azokkal a jelenségekkel foglalkozunk inkább, amelyek a szemünk előtt vannak. A szemünk előtt, érzékszerveink, vagy technikai eszközökkel feljavított érzékelésünk határain belül zajlanak. Nagy erőkkel, nagy energiákkal, nagy tömeggel foglalkozunk, ezért nem fedeztük fel eddig, hogy a kis energiájú ütközéseknek, a testek felületének, a felület és a tömeg arányának, a felületek formájának, a felületen levő szinguláris helyeknek és azok számának, az erők támadáspontjának mekkora jelentősége van a bonyolult rendszerek felépítésében.

Ezért aztán: egyszerű számtani sorozatokat rendszernek nevezünk (elemek periódusos rendszere), és ezzel megelégszünk. Nem vesszük észre, hogy amit felállítottunk az nem rendszer, csak egy leíró sorozat, ezért nem is tudunk annak alapján igazán továbblépni. Hatalmas energiákkal hatalmas sebességre gyorsítunk fel részecskéket, és bombázunk velük más részecskéket. Ezzel akarunk eljutni a magfúzióhoz. Nem jövünk rá, hogy amit teszünk, az csak romboláshoz vezethet, nem felépüléshez. De arra sem, hogy a fúzió nem energiatermelő folyamat, csupán látszólag az.

Mivel nem rendszerben gondolkodunk, el sem tudjuk képzelni, eszünkbe sem jut, hogy a bonyolult rendszerek (atommagok, molekulák, sejtek) felépülése csak nagyon kis energiák és nagyon rugalmas, nagyon kis sebességű ütközések (inkább nevezzük találkozásoknak, mint ütközéseknek) mellett lehetséges. Felfedezzük a mágnességet és az elektromosságot, de azonnal tovább is lépünk az elektromos áramok irányába, és azóta vissza sem nézünk. Sőt, egyesítjük a kettőt a Nagy Egyesített Elmélet keresése során.

Ezért aztán, pl. az elektronnak kitüntetett szerepet tulajdonítunk. Olyan nagy szerepet, amely már megakadályoz bennünket abban, hogy másra is figyelmet fordítsunk. Ezért nem vesszük észre, hogy nem az elektronok áramlása a leglényegesebb elektromos jelenség, hanem ugyanolyan lényeges a nagyságrendekkel nagyobb tömegű valódi pozitív töltések viselkedése. Az elektronnal igyekszünk megmagyarázni mindent, ezért olyan “rendszereket” találunk ki, amelyekben minden az elektronnal magyarázható. Pedig az elektronok mozgását is a gravitáció irányítja itt a Földön és mindenütt a világegyetemben.

Ha pedig mégsem magyarázható minden az elektronnal, akkor újabb elméleteket állítunk fel, amelyeket újabban “felfedezett” virtuális részecskék és újabb dimenziók bevezetésével teszünk úgy-ahogy működőképessé. Nem fordítunk figyelmet arra sem, hogy számtalan sebből véreznek, lyukasak, mint a rosta, és olyan bonyolultak, hogy Occam borotvája kicsorbulna, mire rendet vágna közöttük. A lyukakat, a megválaszolatlan kérdéseket annak tudjuk be, hogy még feltáratlan területen járunk, ahol előre kell még jutnunk. Pedig éppenséggel vissza kellene néznünk arra, amit a tudomány technikai fejlődése miatt vizsgálatlanul hátrahagytunk. Bele kellene venni azokat is a rendszerbe, de ahhoz rendszerszemléletünknek kellene lennie, ami többnyire nincs.

Ugyanez a helyzet nagyobb léptékben is. Nem nézzük meg a Föld nevű bolygónkat sem a rendszerkutató szemével. Máshol megszerzett ismereteinket nem alkalmazzuk rá, mint rendszerre. Nem jövünk rá, hogy a Föld nem más, mint egy hatalmas tömegű giroszkóp. De ugyanakkor hatalmas forgó elektromágnes, a külvilágtól a kéreg által elszigetelt, csapdába ejtett pozitív töltésű plazmagömb is. Vagy más nézetben: „bekérgesedett” gömbvulkán, egy bekérgesedett kis nap. Tudjuk pedig, tudat alatt, hogy a Föld belsejében az elektromosságot az elektronok áramlása nem hozhatja létre, tehát valami másnak kell ott lennie, pl. pozitív töltésű ionok hatalmas, áramló tömegének, de ezt nem vizsgáljuk. Pedig úttörő következtetésekre lehetne vele jutni. A legnagyobb és a legkisebb méretekben egyaránt.

Például arra, hogy ha a Föld módjára keletkezett égitestek mindegyikét pozitív töltésű plazma (elektronmentes anyag) hatalmas tömege alkotja, akkor azoknak egymást taszítaniuk kellene, ha az elektromossággal kapcsolatos elméleteink igazak.  Ekkor persze azonnal el kellene kezdeni annak az erőnek a keresését is, amely viszont egymás felé (a Nap felé) kényszeríti őket. Ekkor rájöhetnénk arra is, hogy ez az „erő” nem más, mint a Naprendszer vákuumból és benne anyagsűrűsödésekből álló buborékjába a világegyetem eredetileg homogén közegének (amelyben a rendszerünk halad) minden irányból beáramló részecskezápora. Ebből viszont arra is következtethetnénk, hogy a gravitáció nem vonzás, hanem ennek a részecskeáramlásnak a hatása, amit a sűrű anyagú testek árnyékolni képesek.

Arra ugyanis – pusztán – mondjuk – abból, hogy egy befelé nyíló ajtót hogyan tudunk kinyitni – jóval ezelőtt rá kellett volna már jönnünk, hogy részecskék által „közvetített” vonzás sehogyan sem létezhet, tehát a vonzásnak tűnő gravitáció semmiképpen nem lehet vonzás. Amit mi vonzásnak látunk, az csak az egyik nézőpontból látszó képzet. Az ajtót ugyanis csak akkor tudjuk magunk felé húzni, ha a kezünket a kilincs mögé görbítve a testünket és az ajtót előbb egy testté egyesítjük. A begörbített ujjunk tolja felénk a kilincset, és azzal az ajtót is. (Ez egy elemi összefüggés, amely meg is tapasztalható. De megtapasztalható az is, hogy nincs alóla kivétel, tehát univerzális összefüggés.)

A gravitáció sem működhet másként. Ha két test nincs fizikailag egy testté egyesítve, akkor azokat valami külső erőnek kell egymás felé kényszerítenie. A külső erő pedig azért tudja egymás felé tolni az egymáshoz közeli sűrű testeket, mert egymástól egy irányban „leárnyékolják” ezt az erőt. Az árnyékolás mértéke a tömeg nagyságától (árnyékoló méret), és a test sűrűségétől (árnyékolás erőssége) függ, és ezzel arányos az az erő, amely egymás felé kényszeríti őket. Ugyanez az árnyékoló képesség tartja meg a testek felszínén a kisebb testeket. Szó sincsen semmilyen gyorsulásról.

Nem vesszük észre azt sem, pedig tehetnénk, hiszen ez az információ is rendelkezésünkre áll, hogy az atommagok valódi alkotórészei nem lehetnek a protonok és a neutronok, hiszen ha azok lennének, akkor az atommag azokra bomlana. Sokkal inkább az alfa részecskék, az elektronok és a fotonok a mag alkotórészei. Hiszen tudjuk, hogy ezekre bomlik az anyagok atommagja magától, mert ezeket sugározza ki spontán radioaktív bomlásakor. Még azt sem tudjuk, hogy az atommag milyen formájú, nem is fordítunk rá figyelmet, de azért gömböcskének képzeljük el és ábrázoljuk, ugyanúgy, mint a protont és a neutront. Simán elmegyünk amellett a tény mellett, hogy ha a proton és a neutron gömbformájú, akkor a belőlük felépülő atommag semmiképpen nem lehet az.

Tudjuk ugyan a geometriából, hogy gömbökből gömböt összerakni hogyan lehet, csak nem alkalmazzuk, talán, mert túl egyszerű, az “kevéssé” tudományos lenne. Ha csak a Hélium atommagját nézzük, amelyik 2 protonból és 2 neutronból áll, akkor könnyen belátható, hogy négy egyforma gömböcske semmilyen módon nem állhat össze gömbbé. De az is belátható, hogy olyan formában kell a négy gömböcskének összeállnia, amely rendkívül stabil. Nos, a valóságban így is van. A Hélium atommagja szabályos tetraéder formájú, de ugyanilyen, csak egy kicsit nagyobb minden más nemesgáz atommagja is. Ebből a szabályos formából ered minden nemesgázra jellemző tulajdonságuk. Tessék kipróbálni. A kísérlet modellezéssel (makett készítéssel) otthon is elvégezhető.

Sokan a rendszerszemléletet a statisztikai szemlélettel, a nagyszámú egyed alkotta, szerkezet nélküli tömegek, a káosz viselkedésének vizsgálatával azonosítják. Erre tekintettel is remélem, hogy sikerült bemutatnom, hogy mi is valójában a rendszerszemlélet, és mire lehet képes, ha egzakt módszerként alkalmazzák. Véleményem szerint ez az az eszköz, amely a jövőben választ adhat a tudomány minden megválaszolatlan kérdésére, de új irányokat is kijelölhet a tudomány fejlődése számára, ha a tudomány művelői elkezdik alkalmazni.

Több más előnye is van a függvénylogika alkalmazásának, ami a mai tudományos gondolkodásból hiányzik.

1) A bevezetése után többé nem lehet megkérdőjelezhetetlen, ámde hamis axiómákra elméleteket építeni. Mivel a függvény (rendszer) logika elemi összefüggésekkel operál, az axiómák nem léteznek a számára. Azokat is felbontja elemi összefüggésekre, és ezzel felszínre kerül, ha nem valósak.

2) Ugyanígy: felszínre hozza azokat az implicit tudásmorzsákat, amelyeket tudat alatt tudunk ugyan, de mivel soha nem mondjuk ki őket, ezért az elméletekből hiányoznak. Amikor probléma áll elő, akkor nem állnak tudatosan a rendelkezésünkre, hogy helyes következtetésre juthassunk.

3) Világosan megmutatja, ha az elméletben észrevétlenül viszonyítási rendszert váltottunk, ezért többé nem keletkezhetnek paradoxonok. A régi paradoxonok mindegyike feloldhatóvá válik.

A példákban a ha és az akkor szavakat néhol azért vastagítottam ki, mert a függvénylogika szöveges alkalmazásában ezek az elemi következtetés kulcsszavai. Azonban rendszerlogikailag ugyanilyen kulcsszó a vagy is. Ez pedig azt jelzi, hogy mindig többféle megoldás vázolható fel, és mindet fel is kell vázolni. A vagylagos lehetőségeknek a rendszerbe illesztés során való kizárása vezet majd el az egyetlen érvényes, azaz a valós következtetéshez.

A rendszerlogikában az igazság a valóság helyesen megfogalmazott képe. De ilyen kép csak egy van! Az, amelyik a valóságban is igaznak bizonyul, azaz nem lóg ki a rendszer leírásából, és vele válik egésszé a rendszer – a világunk – képe.

 

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Egy hozzászólás - “A rendszerszemléletről”

  1. okostoni szerint:

    “…A rendszerkutató azonban soha nem egyetlen szálat vizsgál, hanem mindig az egész rendszert. A “szálakat” az egyes tudományágak művelői vizsgálják. …”

    hát ez nagy igazság. ezzel összefüggésben ha a tudomány mai állapotát hasonlítjuk a múltbeli állapothoz, akkor nagyon szépen látszik, hogy valamikor az egyes tudomány ágak nem különültek el egymástól. ma ezt azzal magyarázzuk, hogy akkoriban még az egész ismeretanyag nem volt akkora, hogy elindította volna a szakosodást. ha viszont egy más szemszögből nézzük a dolgot, felfoghatjuk úgy is, hogy éppenséggel “rendszerben”, egymástól nem függetlenül vizsgálták a jelenségeket. persze mindkét állítás igaz 🙂
    mára eljutottunk oda, hogy a szakosodás akkora mértékű, hogy sokszor az egyébként egy tudományágon belüli különboző irányzatok egyes képviselői sem értik a másik irányzatot. “szakbarbárok” lettek, ami már a fejlődést is gátolja. ez elindított egy olyan folyamatot, amely során a bűvös “szinergia” vagy “szinergikus hatások” jelzőé a fő szerep. a lényege, hogy például a mikrobiológia olyan szintre jutott (szó szerint olyan mélységekbe süllyedt 🙂 ), hogy azt vették észre, hogy a kémia területére tévedtek. és ez sok más helyen is így van.
    tehát mára elindult egy az eddigiekkel ellentétes folyamat is, olyan, ami az eddigi szerteágazó szálakat újra összefogja egy egységes egésszé. mégpedig azért, mert aki a részletekeben van elmerülve, szem elől téveszti az egészet ….

    [Reply]

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia