A félreértett globális felmelegedés

Ebben a részben ismét a bioszféra, és főként az ember szemszögéből vizsgáljuk meg a bolygónk történéseit, mert az ember is a bioszféra része. A rendszerlogikai látásmód felfedi, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely a technikai civilizációja segítségével túlélte azt, amit egyetlen más faj sem: túlszaporodott, és mégsem halt ki. Hogy ezen felbuzdulva, vagy másért, az ember istenhez hasonlítja magát, és úgy gondolja, hogy bele tud szólni abba, ami az egész bolygóval, vagy a bioszféra egészével történik, és a saját tevékenységének tulajdonít olyan változásokat is, amelyeknek nem oka, az egy más kérdés.Már itt leszögezzük, hogy könnyen belátható: az ember a közvetlen környezetét tényleg életre alkalmatlanná tudja tenni, de csak a maga számára. Az élet egésze számára nem. Az élet mindig alkalmazkodik, mindig túléli, ha az ember, vagy csak a társadalma nem is. Az élet más formáinak ugyanis éppen az ember által tönkretett környezet biztosít jobb élet- és szaporodási feltételeket. Magyarul, az ember csak saját magát képes kipusztítani a szűk környezete tönkretételével. Az egész bolygóra azonban nincs kihatása.

Az embernek erre a fajta gondolkodására és hozzáállására a legjobb példa az, ahogyan a klímaváltozást és a globális felmelegedést látja. Rosszul! Ezen a területen különlegesen sok a félreértés, amelyeket a következőkben egyenként tisztázunk.

A rendszerlogikai szemlélet szerint globális felmelegedés van, és klímaváltozás is van. Ez nem is kérdéses. Már a korábbi írásokból is kiderülhetett ez azok számára, akik bele tudtak helyezkedni az azokban közvetített látásmódba. Az okai és azok a jelenségek azonban, amelyeket az ember a klímaváltozásnak, mint oknak tulajdonít, a rendszerlogika szerint mind félreértések, és az ember félreértelmezett világképéből fakadnak.

Nézzük sorban. Elsőként érdemes foglalkozni az üvegházhatással, amely totális félreértése és félremagyarázása annak, ami valójában történik. Egy korábbi írásunkban már bemutattuk, hogy az üvegházhatáshoz szükséges egyetlen feltétel sem áll rendelkezésre, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy olyan globális üvegházhatás, amelyet a tudomány feltételez, nincs.

Vizsgáljuk meg még egyszer, hogy mi is kellene hozzá, hogy mégis legyen. Először is kellene egy, az üveg tulajdonságaival rendelkező egyirányú áteresztő réteg a magas légkörben, azaz a troposzféra felsőbb rétegeiben, amely nappal átengedi a napfénynek a növények életéhez szükséges gerjesztő sugárzásait, de éjszaka nem engedi azokat kisugárzódni. Így másnap már a Nap egy magasabb hőmérsékletről emelné meg a réteg alatti hőmérsékletet. Így a troposzféra egésze valóban melegedhetne. HA VOLNA ILYEN RÉTEG! DE NINCS! Ez az első félreértés.

A második félreértés abból fakad, hogy egyesek szerint mégis van ilyen réteg, és azt a széndioxid, a metán és más üvegházhatásúnak nevezett gázok hozzák létre. Hogy megértsük, hogy ez miért nem igaz, és hol a félreértés, el kell kanyarodnunk a közegek, különösen a gáznemű közegek, és konkrétan a légkör mozgásaihoz, összetételéhez. A gázok a gerjesztés hatására kiterjednek, és ha nincsenek határolva, akkor addig tágulnak, ameddig a gerjesztés tart. Határréteg csakis az áramlások és nem mozgó közegrészek között, vagy a hőmérsékleti rétegződés határán lehet bennük létrehozni, HA EZEK A GÁZOK KÉPESEK A RÉTEGZŐDÉSRE, amire csak a fázisátalakulásra képes gázok, mint a vízpára képesek. Az említett gázoknak nincs ismert fázisátalakulásuk egy közegállapoton (halmazállapot) belül!

A széndioxid – az eddigi főbűnösnek tartott gáz – közismerten a levegőnél nehezebb gáz, amelyet nem szükséges bizonyítani. De azt sem, hogy csak a légkör legalján képes réteget képezni (és képez is: pince, szolfatára, stb.), azaz alatta könnyebb gázok már nincsenek. Ez a réteg éppen ezért nem képes üvegházhatást okozni: nem kerül fel az ember által kibocsátott széndioxid a magas légkörbe, de még a troposzféra nulla fokos hőmérsékleti rétegéig sem!

Van azonban olyan széndioxid, amely még ennél is magasabbra, a troposzféra határáig felkerül. Ez a vulkánok által felbocsátott hamu és gázfelhő széndioxidja. És itt jön a harmadik félreértés. Az, hogy a széndioxid kibocsátásért döntően az ember ipari tevékenysége a felelős. Amikor ugyanis megnézzük egyenként a folyamatosan működő vulkánok széndioxid kibocsátását, és azt összegezzük, akkor azonnal látjuk, hogy csak a négy legnagyobb  ilyen, jól ismert vulkán (Etna, Popocatapetl, Kilauea, Laki) jóval többet termel, mint az ember. És akkor még nem beszéltünk azokról a vulkánokról, különösen a tengerfenéki vulkánok ezreiről, amelyek mostanában tucatjával indulnak be a megnövekedett gerjesztés miatt. És arról sem, hogy a lávatavakat fenntartó vulkánok esetében még kitörés sem kell ahhoz, hogy naponta hatalmas mennyiségű széndioxidot bocsássanak a légkörbe.

Itt jön a negyedik félreértés. A széndioxid mennyiségének állítólagos százalékos növekedése a légkörben, illetőleg annak az aránya. Ugyanis nemhogy nem százalékos a növekedés, hanem abszolút értékben még ezrelékes sincs! (tízezerból három!) Ha viszont tudjuk, hogy maga a széndioxid teljes mennyisége a levegőben elhanyagolhatóan alacsony, és hozzávesszük, hogy nem képes üvegházhatást okozni, akkor nem kell miatta aggódnunk. Amiatt, viszont igenis kell aggódnunk, hogy a közvetlen környezetünkben ne legyen túl magas a szintje, mert az az életminőségünket közvetlenül befolyásolja. És nem a jó irányban!

Ugyanezt levezethetnénk ugyanígy az összes többi üvegházhatásúnak kikiáltott gázra (metán, freonok), de nincs értelme. Ugyanez lesz az eredmény. Nem a tehenek és tevék gázkibocsátása termeli és juttatja a magas légkörbe a metánt, amelyik nem is üvegházhatású gáz, hanem a vulkánok, vagy más természeti források. Ebből tisztán következik, hogy üvegházhatású gázok általában és konkrétan sincsenek. Az egész rendszer nem úgy működik, ahogyan azt nekünk el akarják adni.

Szennyező hatású gázok azonban valóban vannak, amelyek az ember közvetlen környezetét, tehát nem a légkör egészét, még csak nem is a troposzféra egészét, de azt az 50-100 méternél nem vastagabb légréteget, amiben az ember, főleg a városi ember él, totálisan elszennyezhetik. Az alacsony légkör légmozgásai ugyanis ezeket a döntően levegőnél nehezebb gázokat nem képes a magas légkörbe felvinni, és semlegesíteni. Elkeverednek és felhígulnak az időjárás hatására, de itt maradnak a közelünkben. Jól tesszük tehát, ha minél kevesebbet bocsátunk a levegőbe.

Az ötödik félreértés ott van, hogy ahhoz, hogy üvegházhatás keletkezzen, a nem létező üvegházhatású réteg alatti meleg és felette levő hidegebb légrétegeknek nem szabadna átkeveredniük, azaz a rétegnek teljesen zártnak kellene lennie az egész bolygó felett. Amennyiben átkeverednének, a hőt azonnal elszállítanák, és nem keletkezne üvegházhatás. Magyarul, ha a gazda nyitva hagyja éjszakára az üvegház ajtajait, akkor lőttek az üvegház alatti termesztésnek.

A rendszerlogika azonban képes megmutatni, hogy üvegházhatás mégis van. Csak éppen nem globális, hanem helyi. És mindig is volt! Mindenki maga tapasztalhatja, amikor felhős marad éjszakára az ég. Ilyenkor reggelre nem hűl le a levegő. A gyümölcstermesztők örülnek is neki, mert legalább biztosak lehetnek benne, hogy reggelre nem lesz fagy. Van tehát egy olyan réteg, amelyik képes lenne globális üvegházhatást létrehozni, ha valahogyan állandóan beborítaná a Föld egészét. Ez a vízpára, azaz a globális felhőréteg.

Ekkor viszont a bolygónk olyan lenne, mint a Vénusz. Minden párolgó folyadéka a levegőben lenne egyetlen, nagyon vastag felhőrétegben, amely folyamatosan csapódna is le a felszínre, szinte mindenhol. Szerencsére nem így van, de azért érdemes megvizsgálni a vízpárát, mint üvegházhatású gázt. Már csak azért is, mert a bolygónk tényleg melegszik, aminek a legelső következménye a megnövekedett párolgás, a vízpára mennyiségének globális megnövekedése a légkör alsóbb rétegeiben. Ez ráadásul már történik is. Többek között ez az oka sok légköri jelenség hevesebbé válásának. Az állandósuló melegedésért azonban elsősorban a Föld megnövekedett hője a felelős, amint azt láttuk a Földet kétkörös hőcserélőként bemutató írásban. A Nap hője csak a napi változásért felelős.

Nézzük tehát a vizet, helyesebben a vízpárát a légkörben, mert rendszerlogikailag a víz csak akkor víz, amikor folyadék halmazállapotban van. (A köznyelv szerint is, amelynek a dolgok logikája szerinti látásmódja természetes és még romlatlan.) Ez maga egy önálló félreértés, aminek nem csak a globális felmelegedésnél van félrevezető szerepe. A HOH molekula önmagában nem más, mint egy molekula, azaz egy vegyület, amely más molekulákhoz képes kapcsolódni, és velük nem vizet, hanem vegyületeket alkotni. A molekula alakja, amint a morfológiai részben láthattuk, két csúcsán csonka tetraéder. A két nem csonka csúcson ül egy-egy, félreértésből hidrogénnek mondott „vendég” proton.

Ebből a molekulából négy, amikor egymáshoz kapcsolódik, akkor egy nagyobb, nem csonka, de közepén üres tetraédert alkot, amelynek a tömege az atomsúlyok összege alapján 72. Ez a molekulacsoport a vízpára “részecskéje”. Ebben az állapotban található meg a légkörben. A belső üregébe a halmaz képes kisebb atomokat és molekulákat bezárni, és a légkörbe fel is vinni.

És itt van megint egy nagy félreértés. Mégpedig az, hogy mennyi is van belőle a légkörben, és miért nem tartják a légkör részének. Általában a légköri gázok mennyiségét és arányát a következők szerint szokták megadni. A légkört 78% nitrogén, 21% oxigén, 1% argon, és más nemesgázok alkotják. (Ennek az egy százaléknak a 3 százaléka, vagyis a teljes légkör 3 tízezreléke a széndioxid! A széndioxid állítólag ember okozta növekedése még akkora sincs, hogy ezt megemelné 4 tízezrelékre! Ezért nem félreértés, hanem csúsztatás a százalékosnak mondott emelkedés!)

A légkörnek ez az összetétele hosszú idő óta állandó a Földön. Annyira állandó, hogy annak már fel kellett volna tűnnie. (Erről majd később még lesz szó.) Aminek fel kellene tűnnie az az, hogy a vízpára ebben a 100%-ot kiadó légkör összetételben sehol nem szerepel. Pedig a vízpára a légkörben folyamatosan jelen van olyan nagy mennyiségben, amelyet el sem tudunk képzelni csak akkor, amikor olyan felhőszakadások és miattuk hatalmas árvizek vannak, mint amiket mostanában tapasztalunk.

A víz körforgását a légkör, a szárazföldek, és a tengerek között az ember jól ismeri, de valamiért a vízpárát mégsem tartja a légkör részének. Inkább úgy tekintik, mintha a légkörben “oldott” gáznemű anyag lenne, egy ún. “vevdéggáz”. Pedig nem az. A rendszerlogika és a morfológia együttes alkalmazása azonnal megmutatja, hogy a vízpára saját jogon molekuláris gáz (a víznek a gáznemű közegállapota), amelynek molekulasúlya 72. Ráadásul valódi rétegképző gáz, mert a hőmérséklettől függően közegállapotot képes váltani a légkörben is! Ez a felhő! A légkör más részecskéit is magába foglaló réteges gázelegy.

Hogyan képes erre a vízpára? A rendszerlogika és a morfológia ebben is segít. Abban az esetben, ha a légköri Oxigén a jelenlegi elképzelés szerint kétatomos, azaz 32 molekulasúlyú O2 molekuláris gáz, a Nitrogén pedig kétatomos, azaz 28 molekulasúlyú N2 molekuláris gáz lenne, és a levegő ennek a kettőnek az 1:4 arányú keveréke lenne, a vízpára nem lenne képes erre a mutatványra! De szerencsére nem így van, és ezért működik az időjárásunk.

A kérdés az, hogy akkor milyen gáz is a levegő. A rendszerlogika szerint és a morfológiai modellezés szerint is a levegőben a Nitrogén-Oxigén 4:1 aránya azért lehet állandó, mert a levegő molekuláris gáz. Tetra-nitrogén oxid, azaz levegő molekula! Ennek a molekulasúlya 72. Éppen annyi, mint a vízpára molekulahalmazáé. A morfológia azt is megmutatja, hogy a négy nitrogén úgy helyezkedik el a központi oxigénen, mint egy rotor négy lapátja. Ettől marad gáz, és eléggé semleges gáz a levegő. Az oxigénnek nem marad kifelé álló szabad kapcsolódási helye. A kötés azonban eléggé gyenge ahhoz, hogy a nitrogénnél aktívabb bármely atom leszorítsa az oxigénről a nitrogént. Erre a szerkezetre enged következtetni a búvárok vérében keletkező, a mélységi mámorért felelős dinitrogén oxid (oxidul, kéjgáz) képződése is!

A levegőnek ebben a molekuláris közegében a tetraéder formájú, szintén 72 molekulasúlyú vízpára nem csak hogy súlytalan, de még emelkedik is. Ráadásul minél erősebben gerjesztett (az, hiszen azért párolog!) annál hevesebben emelkedik fel a levegőben. A rendszerlogikai összefüggések arra engednek következtetni, hogy mindig a vízpára emelkedése ragadja magával, és viszi fel magasra a levegőt. A teljesen száraz meleg levegő nem képes heves feláramlásra. Ezért is remeg és marad meg a levegő a közvetlenül a talaj felett a nagy nyári melegben, amikor nagyon száraz. Tehát komoly félreértés, hogy a felmelegedő levegő ragadja a magasba a vízpárát. Éppen fordítva van!

Az eddigiekből tehát láthattuk, hogy a melegedés legelőször a vízpára mennyiségét növeli meg a levegőben. A megnövekedett mennyiségű vízpára nagy légtömegeket képes hevesen magával ragadni, és még a hőmérsékleti rétegeket is áttörni. Így jönnek létre a tornyos gomolyfelhők és a viharfelhők. Ezért olyan heves bennük a feláramlás. A hevesebb gerjesztés (hő) több vízpárát, az hevesebb feláramlást, az hevesebb időjárási jelenségeket eredményez. Gyorsabb szeleket, nagyobb és pusztítóbb viharokat. Ez az észlelt hatások helyes okozati sorrendje.

Most már belehelyezhetjük a főbűnösnek kikiáltott széndioxidunkat ebbe a közegbe, és megnézhetjük, hogy ebben úgy viselkedik-e, mint a valóságban tapasztaljuk. A morfológiai modellezés már megmutatta, hogy a széndioxid, amennyiben tényleg az, akkor úgy néz ki, mintha a szén hosszúkás atomjának a két végére ragadt volna egy-egy oxigén. A fenti levezetésből következik viszont, hogy a széndioxid csak akkor nehezebb a fentebb leírt molekuláris levegőnél és a vízpáránál, ha maga is kétmolekulás halmazt alkot. A morfológiai modell (lásd ott) megmutatja, hogy ez nemcsak, hogy lehetséges, de nagyon hasonló molekulahalmazt eredményez, mint a tetra-nitrogén oxid. Csak éppen ennél a két keresztben álló szénatom alkotja a molekula közepét, amelyen négy irányban állnak ki az oxigénatomok. (Ez is propeller, mint a levegőmolekula!) A halmaz súlya 88, ami jóval nehezebb a 72 átlagos súlyú levegő és vízgőz halmazoknál.

Ebből a modellből azonban más is következik. Érthetővé válik, hogy a folyékony víz miért, és hogyan képes oldani magában olyan sok széndioxidot. (Erről bővebben a félreértett vízről szóló írásban fogunk írni.) De ezzel még nem végeztünk a széndioxiddal, ha a bioszférára gyakorolt károsnak mondott hatásáról ki is mutattunk, hogy nem létezik. Vannak ugyanis előnyös hatásai is. Ezekhez szintén gyakorlati népi tapasztalatok és a rendszerlogika együttes alkalmazása vezetett el.

A talajban levő üregekben, vagy mélyedésekben felgyűlt „száraz” széndioxid előnyös hatásait az állatok fedezték fel. Az ember az ő megfigyelésük, és utánzás útján jött rá, hogy milyen előnyös hatásai vannak a széndioxid külsőleges alkalmazásának a mozgásszervi, és különösen a keringési elégtelenség miatt kialakult mozgásszervi betegségekre. A nyakig széndioxidba merülő emberi testnek azok a részei, amelyek a keringési zavar miatt hosszú ideje nem jutottak a vérből elegendő oxigénhez, a bőrön keresztül oxigénhez képesek jutni még a széndioxidból is! Ráadásul úgy, hogy a kettős széndioxid molekula eközben nem bomlik fel. A hatás azonnali, és hosszan tartó. Jelentősen könnyebbé válik a végtagok mozgása, az ízületek merevsége oldódik, és a keringés is javul. Ne írjuk le tehát a szerencsétlen széndioxidot, és ne tegyük meg főbűnösnek, amikor élet nem is létezhetne nélküle, de létre sem jöhetett volna nélküle. Nézzük meg, hogy miért!

Gondolatban képzeljük el az előző írásokban felvázolt korai Földet. Amikor még a Föld egésze vulkán volt, és a vizek szinte mind a légkörben voltak, a széndioxid hatalmas mennyiségben volt jelen a légkör alján. Onnan a lecsapódó víz mosta ki, és vele szénsavat alkotva (a sósavval és kénsavval együtt)  megkezdte a vulkáni kőzetekből álló kéregből az élethez szükséges elemek kioldását. (Persze, nem a mélytenger alján, hanem ott, ahol a partmenti hullámzás erodáló hatása a kőzetet egyébként is fizikailag aprózta, megnövelve ezzel a felszínét.)

Amikorra a folyamat befejeződött, a széndioxid szinte összes oxigénje és szene karbonátok (hatalmas mennyiségű kalcium karbonát, mészkő) formájában lekötődött. Eleinte a vízben oldva lebegett, majd a tengerek kiszáradása útján vízkő módjára rétegesen kiülepedett. Ez alkotja a vastag mészkő és dolomit rétegeket. Ami ezek után került a légkörbe a vulkánokból, abból a kialakuló élet jött létre és gazdálkodott belőle.  Így végül már nem volt sokkal több, mint a mai légkörben. A vulkáni gázokban levő oxigén – szén hiányában – a szintén a vulkánokból kiszabaduló nitrogénnel lépett kapcsolatba, és végül létrejött a mai légkör, amelyben a széndioxid körforgását nem az ember, hanem a bioszféra fő tömegét adó növényi szervezetek biztosítják. A bioszféra növekedéséhez elengedhetetlen a széndioxid mennyiségének növekedése. Szerencsére a vulkánok még ma is gondoskodnak arról, hogy elegendő legyen.

A félreértések javának tisztázása után, most már nézzük meg azt, hogy ha nem az üvegházhatástól, akkor mitől melegszik a Föld, és mi lesz ennek a hatása hosszú távon a bioszférára és az emberre.

A rendszerlogika ebben is segítségünkre van. Amint a kétkörös hőcserélőnél láttuk, a Föld hőmérsékleti állandóságáért a Föld belső hője, a légkör és a felszín periodikusan változó hőmérsékletéért a Nap külső hője a felelős. Mivel olyan időszakot élünk (újra), amelyben mindkettő erősebb külső gerjesztésnek van kitéve, mindkettőtől egyre több hőt kapunk. A Föld belső hőjének növekedését a vulkanikus működés felerősödése, a földrengések számának és intenzitásának növekedése már több évtizede jelzi. A Naptól kapott erősebb gerjesztést a heves légköri jelenségek és a nulla fokos réteghatár alacsonyabbra süllyedése, valamint az örvénymozgású viharok (különösen a hurrikánok) számának és erősségének fokozatos növekedése mutatja.

A rendszerlogikai alapú világképben ez azt jelenti, amit már a „Mi történik most a Földünkkel” című írásban felvezettünk. Egy hosszú melegedési időszak következik, amely azonban még annyira sem lesz heves és pusztító, mint az előzőek voltak. Ennek az az oka, hogy a Naprendszer keletkezése során a Föld után sorban keletkezett bolygók, különösen a nagybolygók, amelyek maguk is egész égitestrendszerek, egyre jobban árnyékolják el a Nap elől és a belső bolygók elől a megnövekedett kívülről érkező gerjesztést. Nem is beszélve a rajtuk kívül található kisbolygó és gázfelhő övekről. Ezért egyenetlenségek várhatók a felmelegedésben, és a Nap tevékenységében is. A Jupiternek és a Szaturnusznak a 12 és 30 éves keringési periódusai most különösen nagy jelentőségűek lesznek. Amikor a Nap és a Naprendszer haladási iránya között járnak (a Föld pedig hozzájuk képest a Nap mögött jár), akkor a Földön csendesebb időszak várható. Amikor azonban a helyzet fordított, erős felmelegedésre számíthatunk évekig. Ez nem olyasmi, amit el tudunk kerülni a káros gázok kibocsátásának csökkentésével.

Van azonban arra lehetőség, hogy a Föld megnövekedett gerjesztését a magunk hasznára fordítsuk. A jelenség ugyanis nem holnapra ér ide. Hosszú idő telik még el, mire teljes hatásával éri el a Földet. Van még időnk felkészülni. De mire is? Hát mindazokra a katasztrófákra, amikről a katasztrófa-filmek  szólnak. A tengerszint egy ideig (a jég olvadása miatt) emelkedni fog. Ez a part menti városokat fogja rosszul érinteni. Később azonban a melegedés miatt a légkörbe került sok-sok vízpára fog gondot okozni, amely áradásokkal, a maiaknál sokkal nagyobbakkal jár, amikor esőként alázúdul. Ezzel a tengerek szintje ismét csak csökkenni fog, de az egünket valószínűleg szinte mindig felhő fogja borítani. Az időjárásra érzékeny rendszereink (erőművek, távvezeték és egyéb hálózatok) egy idő után nem fogják bírni a terhelést.

A legnagyobb probléma mégis a melegedés lesz, amit csakis akkor vagyunk képesek elkerülni, ha éppen a Földet csapoljuk meg energiáért, hogy azzal hűtsük azt a környezetet, amiben már képesek vagyunk túlélni. Magyarország ebben szerencsés. Számtalan kutatófúrás során találtak meleg, sőt forró vizet olaj vagy gáz helyett, amiket azután lezártak. Ezek helyi hasznosításával is lefedhető az egész ország energiaigénye országos hálózat nélkül is. Csak el kellene kezdeni ráépülni ezekre a földhő csapokra, már ahol vannak.

Ne felejtsük el: Még a jégkorszakoknak sem volt ott katasztrofális hatása, ahol a Föld belső hője láva, vagy forró víz feláramlása útján kijutott a felszínre. A Kárpát-medence mindig ilyen hely volt! Itt akkor is túlélt ember és állat, amikor máshol nem. Most csupán a technikai tapasztalatunkra támaszkodva kellene a rendelkezésünkre álló hőt hűtésre használnunk.

És végezetül a legnagyobb félreértés: Semmi sem oka önmagának! Ezért kell a valódi összefüggések okozati láncolatát mindig feltárni, egészen a kezdetekig, és az alapján felvázolni a folyamat egészét. A hőmérséklet növekedése vagy csökkenése soha nem oka a változásoknak, hanem maga is következménye valamilyen más változásnak, amely visszavezet a végső okig. Ezt kell megtalálni, és nem látszólagos okokat keresni. Ebben az írásban ezt tettük.

 

 

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia