Nukleáris morfológia

Egyes tudományterületek kutatói gyakran és előszeretettel hangoztatják: munkájuk nem más, mint nyomozó munka. Nyomozóként határozottan állíthatom, hogy ha így is van, azt olyan nyomozók folytatják, akik tettest még soha nem fogtak. Eredményeiket elnézve, nincs olyan ügyész, aki a teóriájuk bármelyikével oda merne állni egy bíróság elé. Mindez persze nem a munkájukat minősíti, mert nem az, hanem a munkájuk alapjait jelentő teóriák félreértései azok, amelyek miatt nem is juthatnak helyes eredményre. Ha a víz mellett az élethez elengedhetetlen másik közeg, a levegő összetételével és működésével kapcsolatos döbbenetes naivitásról tanúskodó félreértéseket sorra vesszük, akkor érthető lesz, hogy mire is gondolunk. A víz mellett ugyanis a levegő is olyan közeg, amelyről azt tartják: színtiszta anomália még a léte is, és minden, ami benne történik, mert nem ilyennek kellene lennie, és nem így kellene működnie.A legelső anomália, amit a levegővel, mint gáz-eleggyel foglalkozó írásokban olvashatunk ezek közül az, hogy a földi levegő nem olyan gáz-elegy, mint más bolygóké, amelyek oxidációs folyamat végtermékének tekinthetők, hanem olyan, mintha egy éghető, még égés előtt álló gázokból álló elegy lenne. Egyesek odáig merészkednek feltevésükkel, hogy ha néhány százalékkal magasabb lenne a levegőben az oxigén aránya, az egész légkörünk lángra is lobbanhatna. A levegőt emellett erősen oxidáló gázelegynek szokták nevezni, amelyben érthetetlen módon erősen redukált gázok mégis előfordulhatnak (nyomokban) anélkül, hogy oxidálódnának. Mindezek az anomáliák abból a félreértésből fakadnak, hogy a levegőt oxigén és nitrogén gáz elegyének tekintik. Nézzük meg, hogy miért félreértés ez.

Először is azért, mert amikor e két gáz kémiai tulajdonságait nézik, akkor nincsenek tekintettel a fizikai tulajdonságaikra, és fordítva. A kettőt együtt kezelve a légkör mechanikai tulajdonságaival, a levegőt alkotó gázok valódi viselkedése megmutatkozna. Másodszor azért félreértés, mert a levegőt is (mint a vizet az elképzelt ideális folyadékhoz) az elképzelt ideális gázhoz hasonlítják. Pedig itt a Földön a levegő az a legközönségesebb gáz, amihez minden más gázt hasonlítani kellene. Ugyanúgy, mint ahogyan a vízhez kellene hasonlítani minden földi folyadékot.

Nézzük meg tételesen, hogy ezeknek a félreértéseknek mi képezi az alapját, azaz menjünk vissza az elfogadott elképzelés elemi összefüggéseihez. A jelenlegi elképzelés szerint a levegőt kétatomos Oxigén és kétatomos Nitrogén gáznak közel 1:4 arányú elegye alkotja. Az arányuk pontosabban 78:21 százalék. Ezen túl már csak a közel egy százaléknyi Argon, és a maradék tizedszázalékokat kitevő nyomgázok találhatók benne. Ha eddig nem lett volna világos a korábbi írásokból, a főbűnösnek kikiáltott széndioxid is csak az egyike az ilyen nyomgázoknak! Ezt az arányt legtöbbször az egész légkörre állandónak tartják, nem csak a troposzférára, azaz a légkör legalsó rétegére. Pedig valójában csak abban, és annak is csak az alsó rétegében mértek (ha mértek) ilyen arányt, amint azt a későbbiekben látni fogjuk.

Előbb azonban még ki kell térnünk a levegő összetételével kapcsolatos többi félreértésre, mielőtt a légkör egészére sort keríthetnénk. Alapvető és döntő jelentőségű félreértés, hogy a levegő összetételéből rendszeresen kifelejtik a vízpárát. Pedig a vízpára a levegő állandó összetevője, és a légkör működésének elengedhetetlen része. Annak ellenére állandó összetevő, hogy mennyisége és aránya, helytől és hőmérséklettől függően széles skálán változhat. Ugyanis, amint látni fogjuk, a többi összetevővel is ugyanez a helyzet. Valójában a légkör mozgásait a hő segítségével a benne levő vízpára vezérli.

Rendszerlogikai következtetések alapján az alsó légkörben, tehát abban a rétegben, amelyben a bioszféra él, és az életünket befolyásoló időjárási jelenségek lezajlanak, a vízpára állandóan levegőben levő mennyisége eléri a 14-15 százalékot. Ez a 15 C fokos és 75% relatív páratartalommal rendelkező levegőben a nedvszívó anyagok LÉGSZÁRAZ állapota. Nem szabad ugyanis elfeledkezni arról, hogy a légszáraz állapot egy egyensúlyi állapot a levegő és a nedvszívó anyagok víztartalma között, amikor egyik sem képes vízpárát átadni a másiknak. Ekkor a két anyag víztartalma azonos. Ha tehát a nedvszívó anyag ennyit vesz fel a egyenlítődésig, akkor ennyi van a levegőben is. Ennél kevesebb vízpára csak az olyan száraz levegőben van, mint a sivatagoké, de még az is tartalmaz minimum 4% vízpárát.

 Ez a tény nem változtat a levegő többi összetevője mennyiségének állandóságán, azaz a két fő összetevő arányán. Persze, lehet a levegő vízpára tartalmát úgy is tekinteni, hogy a levegő egy elegy, amely önálló, állandó összetételű elegyként még elegyedik a vízpárával is. Lehet, csak akkor soha nem fogjuk megérteni, hogy miért és hogyan is működhet a légkör úgy, ahogyan észleljük.

Most már rátérhetünk a két fő összetevővel, az Oxigénnel és a Nitrogénnel kapcsolatos félreértésekre. Az első, és legfontosabb félreértés az, hogy ezek kétatomos gázok. Értjük mi is, hogy ahhoz, hogy az oxigén ne legyen olyan agresszív, mint egyatomos állapotában tapasztalják, kellett valamilyen elképzelés arra, hogy a levegőben miért nem agresszív, de ettől az elképzelés még elképzelés marad, hogy kétatomos állapotban van.

A morfológiai modellezés során (lásd a modellezésről szóló írásokat) egyértelműen kiderült, hogy az oxigénnek nincsen olyan felülete és kötési helye, amellyel képes lenne egy másik oxigénnel összekapcsolódni földi légköri körülmények között. Természetesen ez nem zárja ki, hogy nitrogénmentes, azaz tiszta állapotban, magas nyomáson és alacsony hőmérsékleten ne lehetne kétatomos. De NEM GÁZKÉNT és nem földfelszíni körülmények között! Ezek között a kényszerkörülmények között elképzelhető, hogy kétatomos folyadék lesz. DE A LÉGKÖR NEM ILYEN KÖRNYEZET! Ugyanez a helyzet a semleges, helyesebben inkább INAKTÍV gáznak gondolt Nitrogénnel is. Kényszerkörülmények között elképzelhető, hogy tiszta állapotában kétatomos lesz, de az akkor már nem is gáz.

De akkor milyenek ezek a gázok, ha nem kétatomosak? Erre is mindjárt kitérünk, de előbb még van egy másik fontos félreértés, amit tisztázni kell. További félreértés ugyanis ennek a két gáznak az egymáshoz való viszonya, a levegőben való igen stabil arányuk. A rendszerlogika, amikor ilyen stabil arányokkal találkozik, mindig feltételezi, hogy az arány stabilitását a két elemnek az egymáshoz való kapcsolódása okozza, hiszen a kémiában a stabil vegyületek mindegyike ezért stabil. Miért lenne éppen ez a kivétel? Helyesebb ezt feltételezni, mint egy elegyet, amelyben nincs semmi olyan, ami az arányt stabilizálná. Induljunk ki tehát ebből.

Ha most elővesszük a morfológiai modellezést, és megnézzük, hogy az Oxigén és a Nitrogén hogyan is képes kapcsolódni abban az arányban, amelyben a levegőben vannak, akkor a következő következtetésre juthatunk. A következő képeken láthatjuk, hogy az oxigénnek két-két proton-neutronfogó kötési helye van a négy csúcsán. Ezen kívül van négy azonos felülete, ahol lapkötést létesíthet. A szénhez nagyon hasonló Nitrogénnek viszont csak két kötési helye van a két végén, ahol a hidrogéntől eltérő atomokkal kapcsolódhat. (Ezért inaktív.) Ebből a következő elrendezés alakítható ki, amely megfelel a levegő oxigénje és a nitrogén együttesen észlelt tulajdonságainak. Ha az oxigénünk minden oldalához lapkötéssel kapcsolódik egy nitrogén, akkor a középen levő oxigén minden csúcsa takarva van úgy, hogy azzal kötést létesíteni már csak akkor képes, ha a nitrogének legalább valamelyike eltávozik róla.

Kép.

Láthatjuk, hogy a széntől eltérően a nitrogén ugyan nagyobb felületen, de gyengébben képes csak kötni. Valójában olyan gyengén, hogy már fizikai hatások (hő, rezgés) is képes egy-két nitrogént az oxigén felületéről leszakítani. Ezzel a modellel tulajdonképpen előállítottuk a levegő valódi molekuláját, amit nevezhetünk tetra-nitrogén oxidnak, de oxigén tetra-nitridnek is. Valójában az utóbbi a helyesebb megnevezés, mert a morfológiára alkalmazott rendszerlogika szerint akkor beszélhetünk oxidokról, amikor az oxigén a molekula külső felületén van aktív, vagy részben aktív állapotban. Ebben az esetben viszont az inaktív nitrogének vannak kívül, és teljesen elfedik az oxigént, tehát az oxigén nitridjéről van szó.

Ebből az elrendezésből azonban más következtetések is fakadnak. Egyrészt, ezzel is igazolható, hogy a nitrált vegyületek (nitroglicerin) miért annyira instabilak, hogy ütés, hő és más fizikai hatásokra (rezgés) robbanásszerűen (gázosodva) elbomlanak. Azért, mert a nitrogén bennük is ilyen gyenge kötést képes csak létesíteni, amit már fizikai hatások is megbontanak. A levegőre nézve viszont levonható az a következtetés, hogy a levegő egy oxigénből és nitrogénből álló molekuláris gáz, amely jelentős mennyiségű vízpárát is tartalmaz (nem ritkán közel annyit, mint oxigént!). Ezzel már meg is válaszoltuk azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy a levegőben az oxigén miért nem agresszív állapotú. Azért, mert nitrogénnel van inaktiválva kémiai úton. Ugyanakkor, ez az elrendezés – éppen a nitrogénkötés gyengesége miatt – nem akadályozza meg azt, hogy az oxigén könnyen aktiválódjon.

Ha most belegondolunk abba, hogy az oxigén legismertebb kémiai reakciója, a fémek oxidációja csakis víz (pára, OH2) jelenlétében zajlik le, anélkül pedig nem, akkor azonnal érthetővé válik a vízpára fontossága a levegő összetételében. Bizony, a levegő oxigénjének elsődleges és leggyakoribb aktivátora a fémek felületére lecsapódott H2O molekula. Ennek a csúcshelyzetű hidrogénje az, amely megfogja az oxigént (vagy fordítva), ahhoz, hogy az a fémet oxidálni tudja. A morfológiai modellezéssel ez világosan kimutatható. A vízpára tehát a fémek oxidációjában is katalizátor szerepet játszik.

Különösen azért, mert igen jól „oldja” a fizikai behatások által két nitrogénjétől megfosztott, tehát részben már aktivált molekulát, a dinitrogén oxidot. A dinitrogén oxidról tapasztalatból tudjuk, hogy erősen korrozív nedvesség jelenlétében. Nem árt ha tudjuk, hogy a közönséges édesvíz egy literje LEGALÁBB 1,25 g dinitrogén oxidot tartalmaz. És azt is érdemes tudni, hogy ettől érezzük édesnek. A szomjunkat pedig azért oltja olyan jól (a desztillált és gázmentes vízzel szemben), mert ugyanekkor LEGALÁBB 2,5 g széndioxidot is tartalmaz. Ezeknek a gázoknak ezt a mennyiségét igen nehéz kiűzni a vízből. Ha a gázmentes vizet állni hagyjuk szabad levegőn, ezt a mennyiséget igen hamar visszaveszi!

Belátható ugyanakkor az is, hogy a légzés során miért nem jelennek meg azok a jelenségek, amelyek az egyatomos oxigén belélegzésekor jelentkeznének. Azért nem jelentkeznek, mert a hemoglobinhoz való kötődéséig az oxigén nitrogénekkel „be van csomagolva”, mint ahogyan mi is becsomagolunk minden veszélyes (éles, hegyes) tárgyat, amikor szállítjuk. Ezért nem okoz kárt útközben. A természet is ezt teszi, csak a csomagolóanyaga itt a nitrogén.

Most még nézzük meg a levegő fizikai tulajdonságai tükrében is ezt a morfológiai alapú feltételezést. Lehetséges-e, hogy a levegő ilyen molekuláris gáz legyen, amelynek a tömegszáma 72? (1 oxigén=16, 4 nitrogén = 4×14 = 56) Ha a víznél leírtakat figyelembe vesszük, nevezetesen azt, hogy a legkisebb vízpára molekula 4 darab HOH molekulából áll össze, akkor ez nagyon is lehetséges. Ugyanis annak is 72 a tömegszáma. Tehát lebegni fog a levegőben, nem kell külön hatást feltételezni ahhoz, hogy ne süllyedjen le. A különbség a két molekulának csak a formájában van, és abban, hogy a vízpára molekula még egy vákuummal kitöltött üreget is tartalmaz. A levegő molekulája négyágú propeller alakú, míg a vízpáráé csonka tetraéder. Ebben az esetben a tetraéder lesz a jobban gerjeszthető, a mozgató a levegő-vízpára elegyben. Ezért is emelkedik fel a vízpára, és ragadja magával a levegőt is mindaddig, amíg olyan légréteghez nem ér, amelynek hőmérséklete már nem teszi lehetővé a további emelkedést. Ez a réteg pedig a troposzférának a nulla fokos rétege.

Ezzel el is érkeztünk a levegő tárgyalása során oda, hogy most már légkörként, azaz az egész Földet beburkoló gázként vegyük szemügyre.

A földi légkört sűrűsége és más viszonyai alapján több rétegre szokták felosztani. A legalsó réteg a troposzféra, amelyben az időjárási jelenségek lezajlanak, és amelynek az összetételét éppen most tisztáztuk. Felette egy határréteg található, a tropopauza, amely felett a sztratoszféra található. Ennek a felsőbb rétegeiben található állítólag az ózonréteg, amely a Földet védi a káros sugárzásoktól. Mi most csak ezt a két réteget fogjuk áttekinteni, mert ezekkel kapcsolatos a legtöbb félreértés. Mik is ezek?

A légkörrel kapcsolatos első félreértés az, hogy az összetétele állandó, noha tudható, hogy a valóságban is réteges. Ebből következik, hogy gravitációs környezetben rétegenként eltérőnek, molekulasúly szerint rendezettnek kell lennie. Ez az oxigén tetra-nitrid levegőmolekula és a 4H2O vízpára molekula létével igen jól magyarázható, míg az O2-N2 gáz-eleggyel nem. Nézzük meg, hogy hogyan.

Előbb azonban a már említett nulla fokos rétegre kell kitérnünk, amit a légkörtudomány méltatlanul elhanyagol, noha a repülőgépet vezető pilóták nagyon is ismerik a jelentőségét a gyakorlatból. Ha másra nem gondolunk, akkor gondoljunk legalább arra, hogy mi történik a vízzel, amikor a hőmérséklet nulla fok alá csökken. Normál esetben megfagy, tehát ez a hőmérsékleti határ bizonyosan jelentős kell, legyen egy olyan gázközegben, amely jelentős mennyiségű vízpárát tartalmaz. Márpedig a légkör ez alatt a réteg alatt még legszárazabb állapotában is jelentős mennyiségű vízpárát tartalmaz. És tegyük hozzá még azt a megfigyelést is, hogy a víz vékony rétegben, vagy pára alakjában sokkal könnyebben fagy meg, mint vastag rétegben. (autó ablaktörlő alatt).

A nulla fokos réteghatár tehát egy valódi légköri réteghatár. Ez a határ azonban nem érinti a széndioxidot, amelynek nincs ehhez a hőmérséklethez kötődő fázisváltozása, csak a vízpárát. Ezért a széndioxid – amelyet üvegházhatású gáznak kiáltottak ki feltételezéseken alapuló közmegegyezéssel –  semmiképpen nem lehet rétegképző, míg a vízpára többszörösen is az: felhőként valódi üvegházhatású gáz.)

Azt már a félreértett vízről szóló írásunkban is láthatták, hogy a H2O molekula önmagában nem víz, és a 4H2O vízpára molekula gázként másként viselkedik, mint folyékony állapotban. Ez okozza a vízpára eltérő viselkedését a levegőben való mozgása során is. A vízpára hevesen emelkedik a nulla fokos rétegig, és ezzel erőteljes légmozgást kelt a környező levegőben. Sőt, az emelkedés hevessége olyan erős is lehet, hogy áttöri ezt a határt, és bár túlhűlve, de még magasabbra emelkedik. Ekkor, a határréteg áttörése miatt a korábbinál is hevesebb időjárási jelenségeket okoz.

A nulla fokos határréteg azonban minket most nem az időjárási jelenségek, hanem a levegő összetétele és annak változása miatt érdekel. Rendszerlogikailag csak annyi állítható biztosan, hogy a troposzférában a hőmérséklettől (évszaktól, napszaktól, felszíntől) függő magasságban húzódó nulla fokos levegő réteghatár alatt állandó a levegő összetétele a nitrogén-oxigén arány szempontjából. Efelett a réteg felett már változhat a levegő összetétele. Mégpedig a következők okán: a felhőréteg erősen szűri azokat a sugárzásokat (pl. UV), amelyek a nitrogéneknek az oxigén felületéhez való gyenge kötését képesek megbontani. Minél magasabbra emelkedünk a felhők fölé, annál biztosabb, hogy az oxigén tetra-nitrid molekula valamelyik (egy, vagy több) kötése megbomlik.

Először egy, majd két nitrogén leválhat róla, és előbb oxigén trinitrid, majd oxigén dinitrid molekula keletkezik és atomos nitrogén. Ettől a levegő sokkal ritkább lesz még akkor is, ha a troposzféra tetejét elérve -60, a tropopauzában pedig stabil -56 fokra süllyed a hőmérséklete. Ráadásul ugyanezek a sugárzások a 4H2O vízpára molekulát is megbontják, amiből négy, egymolekulás H2O (kristályvíz-gáz, nem gőz és nem pára) lesz. Tekintve, hogy ez is tetraéderes alakú, a hígabb környezetben is tovább fog emelkedni, noha már egyáltalán nem fog vízként viselkedni. Olyannyira nem, hogy a troposzféra felső határán a levegő emiatt teljesen száraznak tűnik. (Az atomos HOH vízként kimutathatatlan, mert nem is az.) Ez a híg gázkeverék az, amit a sztratoszféra alján találhatunk.

Az előbb említett oxigén dinitrid viszont nem más, mint a kéjgázként, nevetőgázként jól ismert dinitrogén oxid, amely a búvárok mélységi és a sztratoszféra pilóták magassági mámorát is okozza. Ennek a gáznak a jelenlétét mérni is lehet a magas-légkörben, amelynek nem az a magyarázata, hogy a sugárzás hatására keletkezik oxigénből és nitrogénből, hanem éppen hogy az oxigén tetra-nitrid részleges elbomlása során jön létre, amit a sugárzás bontó hatása okoz. Az erős sugárzások ugyanis nem építik az anyagot, hanem mindig bontják, amint a robbanások is. (Lásd korábbi írásainkat.) Ez is egy alapvető félreértése a légkörkémiának.

Tovább emelkedve a sztratoszférában, az egyre kevésbé szűrt sugárzások hatására a bomlás tovább folytatódik. Ennek során előbb nitrogén monoxid, majd tiszta, egyatomos oxigéngáz és atomos nitrogéngáz keletkezik. Ezzel a levegő elérte a leghígabb állapotát, és azt az összetételét, ahol még levegőnek lehet nevezni. Ennél feljebb ugyanis a nitrogén a formája miatt nem képes emelkedni, míg a csonka tetraéder alakú oxigén igen. Az oxigén egyatomos állapotában hatalmas mennyiségű gerjesztést képes felvenni, és formája miatt mindenfajta sugárzást képes szétszórni. (Ezzel „szűr”, noha valójában nem szűri az UV sugárzást!) Ezért képes megvédeni a sztratoszféra felsőbb rétegeit alkotva a levegő alsóbb rétegeit és a Föld felszínét is a káros sugárzásoktól. UGYANIS Ő AZ ÓZONRÉTEG. Itt az utolsó félreértés a magas-légkör gázaival kapcsolatban: az ózonrétegben nem háromatomos molekuláris oxigén, hanem egyatomos oxigén van. Nem áll össze és nem is bomlik fel, csupán azzal védi a Földet, hogy alakján minden sugárzás szétszóródik, és egyenesen nem jut le a Földre, csak szórt, gyengített állapotában.

Végül nézzünk meg még egy kémiai folyamatot, amely szintén a levegőben megy végbe, és amelyet szintén alaposan félreértenek. Ez pedig a szabad gyökök léte a légkörben, ami alatt általában az OH iont értik. A rendszerlogika szerint, abban a magasságban, a légkörben, ahol az oxigén már hozzáférhető (részben nitrogénnel már nem takart), és a vízpára molekula is már HOH molekulákra bomlott, ott az oxigén képes reakcióba lépni a HOH molekulával úgy, hogy megköti annak az egyik csúcshelyzetű hidrogénjét. Azaz osztoznak a hidrogénen. Ez az a vegyület, amit a kémia hidrogén peroxidként (H2O2) ismer. Valójában azonban tovább oxidált HOH molekula. (Ne felejtsük el, hogy a H2O molekula égési végtermék, de azért tovább is oxidálható.) Mivel azonban az oxigén továbbra is reakcióképes marad, a másik hidrogénkötési helyén is megfog egy HOH molekulát, és ebben a pillanatban a reakcióképessége megszűnik, és a halmaz nem lesz más, mint VÍZBEN „OLDOTT” OXIGÉN! Ez jóval „nehezebb”, mint a légkör más gázai aban a magasságban, ezért visszasüllyed a troposzférába. Így kerül bele az oxigén a felszíni vizekbe, amikor esőként, annak részeként lehullik. Az oxigén így „oldódik” a vízben, mikor még a levegőben van. A víz felületével érintkező levegőből a vízbe nem oxigén, hanem dinitrogén oxid kerül be, amint ezt a mérések is mutatják. Ez a rendszerlogikai szemlélete a szabad gyököknek. Nézzük meg, hogy erről mit tart a légkörkémia.

A légkörkémia nagy felfedezésének tartják a levegő működésének megértésében a szabad gyökök feltételezését, és jelenlétük kimutatását. Ez azonban nem más, mint hogy egy még nagyobb félreértéssel próbálják eloszlatni a korábbi félreértések okozta zavart. Szabad gyökök ugyanis nincsenek. A szabad gyökök feltételezése ahhoz hasonlítható leginkább, mint beengedni egy kutyát a húsboltba, levenni róla a szájkosarat (azaz aktiválni), és mindemellett elvárni, hogy ne nyúljon a legközelebbi és legkívánatosabb húsokhoz, hanem anélkül menjen végig a bolton, hogy bármit megenne. Ilyet nem lehet elvárni egy kutyától. De nem lehet elvárni az idomíthatatlan oxigéntől sem, hogy ne ragadja meg a hozzá legközelebbi hidrogént, bárki szorongassa is azt a markában. Magyarul: olyan nincs, hogy egy oxigén hidrogénkötő helye üresen maradjon. A szabad gyök alatt azonban éppen ezt, a OH-iont értik. Belátható, hogy még köztes állapotban sem létezhet ilyen állatfajta. Ez pontosan olyan, mintha egy autókereket nem felnire és gumiabroncsra lehetne szétszerelni, hanem fél-felnire és fél-abroncsra is. Ugye, hogy elképzelhetetlen? A szabad gyökök léte is ilyen! Csak egy izzadságszagú magyarázata egy félreértés miatt kialakult téves helyzetképnek. Nem is érdemes tovább foglalkozni vele. Arról nem is beszélve, hogy az oxigénről egy hidrogént elvenni szinte lehetetlen földi viszonyok között, ha már egyszer megfogta. Ezért is olyan nehéz hidrogénre és oxigénre bontani a vizet.

Ha már a víznél tartunk, akkor itt célszerű megemlíteni a víz és a levegő viszonyát. Amint a fentebbi példánál láttuk mindkettő oldódik a másikban a földi hőmérsékleti és nyomásviszonyok között, és MINDEN KÖZEGÁLLAPOTUKBAN. Ez viszont rendszerlogikailag azt jelenti, hogy nem a víznek és a levegőnek van viszonya, hanem e kettőnek, valamint a gravitációs és a hőközegnek egyszerre. Ugyanis ezek a víz és a levegő közös oldószerei, hígítói.

És hogy a képet tovább gazdagítsuk, már itt érdemes megemlíteni, hogy a tetranitrogén oxid-vízpára molekuláris gáz, ami a légkört alkotja, elengedhetetlen része mind a nitrogén, mind a víz, mind pedig a szén körforgásának. Erről később még külön szó lesz, de annyit azért előre bocsátunk, hogy csak egyetlen körforgás létezik, mindezek együttes körforgása, amit a víz segít elő. A légkörből kihulló víz (az eső) viszi magával a dinitrogén oxidot (nitrogénforrás) és a széndioxidot (szén egyetlen egyatomos forrása) a talajba és a felszíni vizekbe, amelyek ezáltal képesek a növényvilágot táplálni.

Folytatása következik a Globális felmelegedésnél.