Nukleáris morfológia

A rendszer- vagy függvénylogika az elemi összefüggések logikája, ezért alkalmas minden meghatározás vagy axióma vizsgálatára, amelyben összefüggések szerepelnek. Alkalmas annak kimutatására, hogy egy meghatározásban valóban csak elemi összefüggések szerepelnek-e, vagy származékos összefüggések is. Továbbá arra is, hogy a származékos összefüggések alkalmazása nem fedett-e el valamely figyelembe nem vett elemi összefüggést. Összefoglalva: a függvénylogika segítségével kimutatható, hogy egy meghatározás vagy egy axióma pontos-e, és érvényes-e. (Az nem szorul külön bizonyításra, hogy egy meghatározás és az axióma is csak akkor jó, ha pontos, és ha nincs alóla kivétel.)A meghatározás nem más, mint egy formalizált fogalom, ezért azt is meg kell vizsgálni, hogy a meghatározás megfelel-e a fogalomalkotás alapszabályainak, amelyek a következők: A legközelebbi nem (genus proximum) megadása, valamint a megkülönböztető jegyek (differentia specifica) megadása, amelyek a genus többi tagjától az adott dolgot, jelenséget megkülönböztetik, így további szűkítéssel egyedivé és azonosíthatóvá teszik. A fizika esetében az ilyenfajta vizsgálatok legkézenfekvőbb tárgyai a klasszikus mechanika alapvető meghatározásai és axiómái. Ennek okán vettem függvénylogikai vizsgálat alá Newtonnak a Principiában leírt meghatározásait és axiómáit.             Az első két meghatározás vizsgálatát később lesz célszerű részletesen tárgyalni, amikor a gravitáció mibenlétének vizsgálata kerül sorra, de a hivatkozások érthetősége kedvéért ide idézem őket:

I. Meghatározás: „Az anyag mértéke a mennyisége; ezt a mennyiséget az anyag sűrűsége és térfogata együttesen határozza meg.” „A továbbiakban ezt a mennyiséget testnek, vagy tömegnek fogom nevezni.”

II. Meghatározás: „A mozgás mértéke a mozgásmennyiség; ezt az anyag sebessége és mennyisége együttesen határozza meg.” „A teljes mozgás a részecskék mozgásából tevődik össze.”

A tisztánlátás kedvéért idézem Newtonnak a saját okoskodási szabályait is (regulae philosophandi) a Principiából, hogy azt is megvizsgálhassuk; ő maga betartotta-e ezeket.

1) „nem szükséges a természetben egyéb okokat követelni azokon felül, amelyek igazak és elegendőek a jelenségek megmagyarázására”;

2) „ugyanazon természeti hatásoknak ugyanazon okokat kell tulajdonítani”;

3) „a testek azon tulajdonságai, amelyek sem nem fokozhatók, sem nem gyengíthetők, s amelyek minden olyan testben jelen vannak, amellyel kísérletek végezhetők, univerzálisan, minden test tulajdonságainak tekintendők”;

4) „a jelenségekből indukció útján levont következtetések bármikor ellenőrizhetők új megfigyelések és új kísérletek segítségével, de semmiképpen sem új, járulékos feltételek alkalmazásával”.

És a legfontosabb: „hypotheses non fingo” (feltevéseket nem agyalok ki).

Vessük alá tehát elsőként a III. Meghatározást a rendszerlogika próbájának, amely így szól:

„Az anyag vele született belső ereje az az ellenálló képesség, amellyel minden test rendelkezik. A magára hagyott test megőrzi nyugalmi állapotát, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását.”

A meghatározás első fordulata egy axiomatikus kijelentés formájában megfogalmazott minősítő következtetés, amely szerint az ellenálló képesség az anyag inherens tulajdonsága. Az nem derül ki sem a meghatározásból, sem a kifejtéséből, hogy Newton milyen tények milyen összefüggéseiből jutott erre a következtetésre, ezért ezt egyelőre logikai szempontból figyelmen kívül hagyjuk.

Annyit azonban meg kell állapítani, hogy a kijelentés axiómaként semmiképpen nem használható a következők miatt:

Newton a mondat első fordulatában az anyag legáltalánosabb megnevezését használja, nem szűkíti le azt az I. Meghatározásban írt test, vagy tömeg fogalmára. A második fordulatában viszont már testeket említ. Észrevétlenül viszonyítási rendszert váltott, egyetlen mondaton belül! Egy tágabb értelmű rendszerről egy szűkebb értelmű rendszerre váltott át. Arra, amelyet az I. Meghatározásban ő maga definiált.

Ez a váltás csak akkor megengedett, ha Newton MINDEN RÉSZECSKÉT anyaginak, és testnek tekint. Ez ugyan implicite következhet az első meghatározásból, azonban, mivel nincs explicite kimondva, nem tudható meg, hogy Newton valóban ebben az értelemben értette-e az első meghatározást, vagy gondolt-e egyáltalán erre a lehetőségre. Amennyiben egyik sem, akkor a viszonyítási rendszer megváltoztatása súlyos logikai hiba, amely minden további, erre alapozott következtetés érint, és bennük halmozottan jelentkezik.

A hiba látszólag formai, de lényegében a logika legsúlyosabb, és leggyakrabban elkövetett hibáinak egyike, a paradoxonok és az érvénytelen axiómák keletkeztetője, szülőanyja. Nem volt tehát szerencsés a szűkítés alkalmazása, de a II. Meghatározás idézett magyarázata ezt a hibát szerencsére feloldja. Nem változtat azonban azon a tényen, hogy Newton a III. Meghatározást egy logikai ugrással fogalmazta meg, amely ezért azt nem köti össze a II. Meghatározással.

Ha nincs a logikai ugrás, a III. Meghatározásban a II. Meghatározásban leírt mozgásmennyiséggel kellett volna Newtonnak operálnia, amely akkor is mozgásmennyiség marad, amikor a sebesség összetevő értéke nulla, ráadásul minden valós viszonyítási rendszerben érvényes. (Itt meg kell jegyezni, hogy Newtonnak egyetlen valós viszonyítási rendszer állt a rendelkezésére: a Földhöz kötött, észlelhető viszonyítási rendszer!)

A logikai bakugrás elfedte azt a tényt is, hogy a II. Meghatározásból a III. meghatározás egyenesen következik. A harmadik a másodiknak csak egy speciális esete. Az a mozgásmennyiség, amikor az anyag sebessége nulla. Ezt a lehetőséget észre kellett volna venni, ha valaki a logikát szisztematikusan alkalmazza minden meghatározása megalkotásánál. Ennek a hibának a fizika későbbi fejlődésére kiemelkedő hatása lett. Leszűkítette a testek mozgását a helyváltoztató mozgásra és annak a sebességére. Pedig a nulla sebesség mellett a test mozgásmennyisége nem törvényszerűen nulla, hiszen továbbra is foroghat és pulzálhat is anélkül, hogy helyét megváltoztatná. Ez azonban ezzel  logikai ugrással kikerült a fizika látóköréből!

Mivel Newton a III. meghatározáshoz fűzött magyarázatban a testeknek az ellenállását és a tehetetlenséget egyetlen (csupán más-más oldalról szemlélt) jelenségnek vette: A testek ellenállása, azaz a tehetetlenség az a mozgásmennyiség, amelynél a test sebessége nulla. Ez lett volna a konzekvens megfogalmazása a III. Meghatározás első mondatának. Az eredeti axiomatikus kijelentéssel ellentétben ez a megfogalmazás a megállapítás hátterében levő elemi összefüggésekkel és elemi következtetésekkel is összhangban van.

Mivel az első Meghatározásban test alatt Newton az anyag tömegét (mennyiségét) érti, a harmadikban is ezt kellett volna tennie. Ekkor azonnal rájött volna, hogy a test, a tömeg és a tehetetlenség értéke ugyanaz, noha ezek nem ugyanazok, csak különböző megközelítésekben és összefüggésekben szemlélve.

 Most már folytathatjuk az elemzést a III. Meghatározás második mondatában írt állításokkal és magyarázataikkal.

Az igazán komoly hibát ebben találjuk. A nyugalmi állapot, mint kritérium, ugyanis nincsen előzetesen meghatározva! Ezért nem lehetett volna vele meghatározást alkotni! Ráadásul belátható, hogy a nyugalmi állapot csak viszonyításban létezhet, azaz relatív. Tehát nem elemi összefüggésekből épül fel a meghatározás, legalábbis a nyugalmi állapot esetében nem. A nyugalmi állapotot nem lenne szabad a meghatározásban feloldás, elemi összefüggésekre bontás nélkül szerepeltetni, mert félrevezető és pontatlan lesz a meghatározás.

Ugyanígy: nincs semmilyen indoka annak, hogy a mozgásállapotok halmazából Newton éppen az egyenes vonalú, egyenletes mozgást ragadta ki. (E mögé ugyanis meghatározás hiányában mindenki olyan magyarázatot gondolhat oda, amilyen neki logikusnak tűnik, azaz a meghatározás nem lesz pontos és érvényes.) Ráadásul teljességgel indokolhatatlan a nyugalmi állapot és az egyenes vonalú egyenletes mozgás külön szerepeltetése, mert a kettő objektíve nem különböztethető meg egymástól, hiszen csak a megfigyelő szempontjából különböznek. A különbség csupán látszólagos, szubjektív és relatív.

Mivel a nyugalmi állapot és az egyenes vonalú egyenletes mozgás (amely a természetben soha nem fordul elő, tehát nem lehet valós, csakis képzetes) a IV. Meghatározásban is szerepel, innentől célszerű a két meghatározásnak ezt a részét együtt tárgyalni.

Newton a IV. Meghatározásban nem vesz figyelembe minden logikailag lehetséges összefüggést! (Emiatt nem ismerhette fel a gravitáció esetében sem, hogy létezik annak más logikus szemléletű leírása is. A hiányosan és hibásan megalkotott III. és IV. Meghatározás nem tette lehetővé, hogy erre ő vagy követői rájöjjenek.)

A IV. Meghatározás szerint: ” A kívülről ható erő az a testre gyakorolt hatás, amely megváltoztatja a test nyugalmi állapotát, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását.”

Newtonnak egy ilyen meghatározás megalkotásához számolnia kellett volna azzal, hogy minden nyugalmi állapot egyensúlyban levő hatások eredménye. Az a test van nyugalmi állapotban, amelyen az összes hatás eredője nulla. (Ez egy elemi összefüggésen alapuló következtetés, egy implicit ismeret, amely csak akkor kerül elő, ha a függvénylogika alkalmazása előhozza. Akkor is igaz, ha az összes lehetséges hatást nem is ismerjük!) Ezt az összefüggést később is szem előtt kellett volna tartania.

Számolnia kellett volna azzal is, hogy a test, az általa adott magyarázattal ellentétben, az új (egyensúlyi) állapotában nem csak a tehetetlenségi erő hatására maradhat meg, de folyamatosan fennálló, egyensúlyban levő (nullaeredőjű) hatások eredményeként is. (Ahogy egyébként valójában is van!)

Arra sem terjedt ki a figyelme, hogy az egyenes vonalú egyenletes mozgás is (akkor is, ha csak képzetesen létezik) egyensúlyban levő hatások eredményeképpen előállt egyensúlyi állapot. Akkor is, ha mozgásállapotnak tekintjük. És mint ilyen, nem ez az egyetlen ilyen állapot. Ugyanilyen, de valós (megtapasztalható) mozgásállapot a körpályán való egyenletes mozgás is, amelyben az egyenes vonaltól való folyamatos eltérülést egyensúlyban levő, folyamatosan ható erők is okozhatják. Nemcsak, hogy okozhatják, de bizonyíthatóan okozzák is.

A IV. Meghatározáshoz fűzött magyarázatában a nyomás és az ütközés mellett Newton a kívülről ható erők közé sorolta a centripetális erőt is. Nem vette azonban észre azt a lehetőséget, hogy a három, erőnek nevezett dolog éppúgy lehet egyetlen erőnek három különböző megjelenési formája, mint három külön erő. Mégpedig a testek mozgásmennyiségében rejlő energiának a három különböző megjelenési formája. Nemcsak, hogy lehet, de bizonyíthatóan az is!

Azzal az egyszerű összefüggéssel sem számolt Newton a meghatározás megfogalmazásakor, hogy a nyugalmi állapot is és a mozgás is viszonyítási rendszertől függő jelenség. Ezért azoknak az általa ismert egyetlen viszonyítási rendszerben való logikai vizsgálatától nem lehet eltekinteni. Hátha nem kétféle jelenségről, hanem két eltérő viszonyítási rendszerről van szó, amelyek közül az egyik nem is valós, hanem képzetes, mert a megfigyelő lététől függ. Itt éppen ez a helyzet. A két meghatározás emiatt is hibás.

Vizsgáljuk meg ugyanezzel a szemlélettel az V. Meghatározást, amely így szól: „A centripetális erő az az erő, amelynek hatására a test valamely pont, mint középpont felé vonzódik, taszítódik, vagy valami módon arrafelé igyekszik.”

Mielőtt még függvénylogikailag vizsgálnánk, nézzük meg, hogy megfelel-e a fogalomalkotás szabályainak. A legközelebbi nem: erők; megkülönböztető jegyek: a testeket egy középpont irányába taszítja, vonzza, vagy más módon készteti abba az irányba mozogni. Látszólag minden rendben van. Csupán az nem tudható, hogy miért sorolta az erők, és miért nem a hatások közé, hiszen a megkülönböztető jegyek mindegyike hatás!

Példa: Az emberi erő az az erő, amelyik… Akármit is írunk be a három pont helyére, az nem az erőnek, hanem az embernek a tulajdonsága lesz. Ugyanígy megfogalmazva: Centrifugális erő az az erő, amelyik…. Bármit írunk is ide, az a centrifugális hatás jellemzője lesz, nem pedig az azt okozó erőé. Azaz a fogalomalkotás szabályainak nem felelnek meg. A diferentia specifica más dologra vonatkozik, nem a meghatározni kívánt fogalomra.

Nézzük meg most függvénylogikai szemszögből ugyanezt a meghatározást. Mivel nem tudható biztosan, hogy az erő milyen hatásban, pl. vonzásban, taszításban, vagy valamilyen más módon nyilvánul meg, függvénylogikailag az összes lehetséges lehetőség megtartása és a meghatározásba való belefogalmazása az egyetlen helyénvaló megoldás. Ebből a szempontból a meghatározás tökéletes.        

Az is helyénvaló, hogy Newton a hatást létrehozó erő irányát sem kíséreli meg megadni, mivel az sem tapasztalható meg.

A probléma a meghatározással az, hogy minden logikai alap nélkül sorol egy jelenséget az erők közé. (Megalapozatlanul minősít, amely nem más, mint téves következtetés.) Logikai szempontból egy jelenséget csak akkor lehet valamivé (erővé) nyilvánítani, ha az megtapasztalható, tehát tapasztalati tényen alapul, amelynek elemi összefüggései ismertek, vagy felismerhetők. Ezek hiányában nem.

A Newton által centripetálisnak nevezett erőt azonban erőként nem lehet megtapasztalni. Ezért bármilyen erőnek a hatása is az a jelenség, amit észlelünk, azzal azt az erőt nem határozhatjuk meg külön nevesített erőként, csak a jelenséget írhatjuk le valamilyen (ismert vagy ismeretlen) erő különálló hatásaként.

Lássunk egy kézenfekvő, valóban megtapasztalható, és közismert példát. Azt, amelyikkel a centrifugális és a centripetális erőt szokás szemléltetni.

Vegyünk egy testet és kössünk rá egy madzagot. Fogjuk meg a madzag végét, és kezdjük el a fejünk felett körben forgatni (helyesebben KERINGETNI). Észlelni fogjuk, hogy a sebesség növekedésével a forgatott test egyre erősebben húzza a kezünket. Ezt a távolító erőt nevezik centrifugális, az annak ellenállót pedig centripetális erőnek. Mind a kettő a madzagon keresztül hat. Az egyik a központi, a másik a forgatott testre.

Nézzük meg ennek a kísérletnek a kezdeti feltételeit a függvénylogika szűrőjűn keresztül, és leltározzuk fel, hogy mi is kell hozzá.

1) Kell egy központi test,

2) Kell egy forgató erő (mozgás),

3) A forgató erővel a központi testnek kell rendelkeznie (inherens tulajdonság),

4) Kell egy másik test,

5) Kell egy harmadik test, amely szilárd összeköttetést biztosít a két test között,

6) Kell két kötés, amely ezt a három testet egyetlen testté egyesíti,

Ha mindezek a feltételek teljesülnek, akkor, és csakis akkor keletkezik két HATÁS. Az egyik a forgó rendszer középpontja felé, a másik pedig attól kifelé irányul.

Mivel ilyen feltételeknek megfelelő rendszert a természetben nem találunk, ezért biztosan állítható, hogy sem a centrifugális, sem a centripetális erő nem erő, és a természetben nem tapasztalható meg.

 Ahhoz tehát, hogy centrifugális és centripetális „erők” egyáltalán szóba jöhessenek, először a kezdeti feltételeket kell logikailag tisztázni. Sajnos éppen ezek azok, amelyekre általában nem gondolnak. Itt például, az egyik feltétel az, hogy a mozgató (ráadásul forgatónak nevezett, valójában keringető) erőnek egy középponti testből kell erednie. Egy másik feltétel pedig az, hogy a mozgató erővel rendelkező központi testet, és azt a testet, amelyen a két, egymással ellentétes hatást vizsgálni akarjuk, egy harmadik testnek egy testté kell egyesítenie.

Bármelyik feltétel hiányzik is ezek közül a természetben megfigyelhető, hasonlónak látszó jelenségek esetében, a hatás biztos, hogy nem centrifugális és centripetális lesz, hanem valami más, és – amennyiben úgy tűnik, hogy ilyen hatások a fenti feltételek hiányában is vannak – akkor azoknak az oka is bizonyosan más lesz.

Levonható, és általánosítható következtetés: Ha egy feltételezett erő erőként a megnyilvánulásához szükséges feltételek mindegyikével együtt a természetben nem tapasztalható meg, akkor az nem erő. (Hanem valami más. Leginkább egy hatás, vagy származékos hatás, azaz egy hatás hatása.)

Amit tehát a Nap és a bolygók, a bolygók és a holdak között fennálló kapcsolatként észlelni vélnek, az csak hasonlít, de semmiképpen nem lehet azonos azzal, amit a megtapasztalható példában levezettünk. Ezért a jelenség helyénvaló leírásának, meghatározásának valahogy így kellene kezdődnie: Centripetális irányú hatásnak nevezzük azt a hatást, amely….   

A centripetális IRÁNYÚ hatás jelenségének minden más megközelítése – az elemi összefüggések, és a látszattal éppen ellentétes tapasztalati tények ismeretében – logikailag egyszerűen KIZÁRT!

Következmény: Newton eddig vizsgált meghatározásainak mindegyike bizonyíthatóan hibásnak bizonyult, és ezért érvénytelen. De még Newton saját okoskodási elveinek sem felelnek meg. Bizony az általa nagyon utált hipotézisekkel élt maga is, csak éppen nem vette észre.

Vajon milyennek bizonyul Newton többi meghatározása és axiómája?

A gravitációról és a testek tehetetlenségéről

Newton nemcsak, hogy a gravitáció (a súlyosság) okát nem adta meg, de a hogyanját sem. Csupán a jelenségszintet ragadta meg, és írta le, ami látszólag cáfolhatatlan, mert tapasztalati tényeken alapulónak látszik. Ez nem gond, hiszen Newton kora a fenomenológia kora volt.

Newton a jelenségek teljes leírásához megválaszolandó kérdések közül csupán a MI, MIT (tesz, okoz), MIVEL, MIKOR és HOL kérdéseket válaszolta meg. Elemeire bontva ez a következőképpen néz ki. A MI: sűrű anyagból álló test. A MIT: vonz (kölcsönhat). A MIVEL: más, sűrű anyagból álló testekkel. A MIKOR: mindig, amikor a testek elég közel vannak egymáshoz. A HOL: mindenütt a világegyetemben (ahol a MIKOR feltételei teljesülnek).

Miért lehet mégis logikailag cáfolni a jelenségszintnek ezt a fajta leírását? Azért, mert a válaszok egy rejtett, a logika szabályaival ellentétesen felállított feltételezést is tartalmaznak.

Mi ez a feltételezés? Az, hogy a két test egymással kölcsönhat, ami implicit módon a két test között fennálló elemi összefüggés eredményének tekinti a jelenséget. (Kimondatlanul, de a testek inherens tulajdonságának.) Ez viszont már nem a jelenség leírásának a része, hanem a megfigyelő (Newton) percepciójának része. Ráadásul egy rejtett következtetés, egy nem igazolt feltételezés, amelyet sem ő, sem a követői nem ismertek fel.

Miért lényeges, hogy nem ismerték fel? Azért, mert ez nem az egyetlen lehetséges következtetés, és nem is a logikailag felállítható egyetlen lehetőség. Több ilyen is van, és ez azok közül csupán az egyik! Ráadásul, mivel ez a látszatból ítél, bizonyosan téves is!

Nézzük meg, hogy miért téves, és miért tévesek ennek a következtetésnek a talaján született további következtetések is.

Először azonban tudatosítanunk kell a gravitáció szó eredeti jelentését, ami nem más, mint SÚLYOSSÁG! Newton tehát a testek súlyosságában megmutatkozó jelenséget írta le, amit csakis a Földhöz kötött viszonyítási rendszerben (és, amint majd látni fogjuk, csakis a test felszínén!) tehetett meg, mert más viszonyítási rendszerről tapasztalata akkor még nem is lehetett. Ennek a jelenségnek a leírásában található a logikai hiba.

Newton ennek a jelenségnek a megfigyeléséből és leírásból levont következtetéseit terjesztette ki később a Naprendszer égitestei között látszó kölcsönhatásokra is. Mivel időközben nem válaszolta meg a MIÉRT (MI OKBÓL) kérdését, ezt a kiterjesztést nem tehette volna meg. Érvénytelen kiterjesztés! Különösen, ha még a világegyetem egészére kiterjesztik, oda is, ahol nagy tömegű, sűrű anyagú testek nincsenek jelen.

Ugyanez a feltételezés lett kiterjesztve a tehetetlen testekre is. Helyesebben, a testeknek az őket elmozdítani igyekvő hatásokkal szembeni ellenállására, és a két jelenség azonosságára. Sajnos, ez a kiterjesztés is érvénytelen, ugyanazon okból.

Viszont éppen ebből a kiterjesztésből fakadt azután számtalan más, a tudomány mai állását meghatározó további következtetés. Ezért nagyon lényeges a kezdeti hiba feltárása.

Nézzük meg, hogy milyen más, ugyanazokon a tapasztalati tényeken alapuló logikus magyarázatok létezhetnek, és azok közül melyik elégít ki minden feltételt.

A tapasztalható eredményből kiindulva, azaz abból, hogy léteznie kell egy olyan erőnek, amely a testeket a Föld felszínén tartja, egyetlen erő feltételezése adódik. Newton helyesen látta meg, hogy itt egyensúlyi állapotról van szó, amely mindig két erő hatását feltételezi. Ezért két erővel számolt. A Föld vonzza a testeket, de a testek is vonzzák a Földet, igaz, annál jóval kisebb erővel. A teljes hatást a két erő összevonása adja ki.

 Hogyan lett ebből két, összeadódó erő, és miért lett vonzás? Az egyensúly törvénye akkor is, Newton által is ismert volt: Equilibrium is maintained by the opposing forces of thrust and counter-thrust. Azaz: Az egyensúlyt a taszítás és az ellentétes irányú taszítás erői tartják fenn. Ráadásul éppen Newton volt az, aki a hatás-ellenhatás elvét megfogalmazta. Miért éppen a tömegek esetében nem alkalmazta? Mert a hatás-ellenhatás elvének csak az egyik aspektusa van megfogalmazva. Az, hogy a testek az őket elmozdítani akaró hatásnak ugyanakkora erővel állnak ellen. De ez csak a két test közötti, egymásnak ellenálló erőket írja le, és nem veszi számításba, hogy a két testre kívülről is hathatnak erők ugyanazt a hatást eredményezve. Nem az egész jelenség, és nem rendszerben szemlélve van leírva. Ennek a kitekintésnek a hiánya miatt kellett a gravitáció esetében vonzást feltételeznie.

Vonzásként értelmezhető jelenséget akkoriban kettőt ismerhettek. A mágneses és a dörzs-elektromos vonzást. Elkerülte azonban a figyelmet (ma is), hogy ezek esetében egy-egy különleges anyagról van szó, nem a közönséges anyagról, és nem általában a tömegről. Newton azonban a közönséges testeknek is tulajdonított vonzó hatást, a gravitációt. A mágnességnél érthető, ha a vonzást valós jelenségnek tekintik, hiszen megtapasztalható, és láthatólag a mágnes tulajdonsága. Minden irányból a mágnes középpontja irányában hat, és olyan erős, hogy érezhetően nagy ellenerőt kell alkalmazni a semlegesítésére. Logikusnak tűnhetett az analógia alkalmazása. (Még ha a rendszerlogikai szemléletben tilos is!)

Ugyanezt a gravitáció esetében viszont semmilyen tapasztalati tények nem támasztják alá, csupán látszólagos, vonzásként is értelmezhető jelenségek. Két test tapasztalhatóan nem vonzza egymást, csak a Föld a testeket. Nem lett volna szabad alapos indok nélkül a közönséges anyagnak a mágneshez hasonló tulajdonságot feltételezni. (Látszólag logikus ellenérv: van ilyen tulajdonság, de minden test túl kicsi ahhoz, hogy a hatás észlelhető, vagy mérhető legyen. Indokolás: Sajnos, a mérési technikánk még nem eléggé fejlett. Ez azonban nem magyarázat, csupán kifogás. A kettő ugyanabban különbözik egymástől, mint a tagadás és a cáfolat!)

Ez azonban nem menti fel az elmélet megalkotóját attól, hogy megvizsgálja: léteznek-e más, ugyanezekre a tényekre alapozott magyarázatok. Vagy legalább: meg lehet-e úgy fogalmazni a hipotézist, hogy az erő fajtáját (vonzás) ne kelljen megnevezni.

Emiatt később, az elméletnek az égitestekre való kiterjesztése során „előállt” egy olyan tapasztalati erő, ami a kölcsönös vonzást kiegyenlíti: a centrifugális erő. Látszólag tehát minden rendben volt. Az elmélet helyességét a természet látszólag igazolta. Valójában azonban igen sok lényeges dolog maradt figyelmen kívül. Többek között a példában említett egytestté egyesítés, és a harmadik test (a madzag) hiánya.

Egyedül abból a tényből, hogy a gravitációs „erőnek” nincsen észlelhető ellenirányú, azaz taszító párja, rá lehetett volna jönni, hogy itt is két ellentétes irányú erőnek a hatásával állunk szemben, és nem egy erővel. Tehát a gravitáció nem lehet erő, hanem csak valamilyen erőnek a hatása.

Newton mentségére legyen mondva, és a Newton munkásságáról alkotott teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a magyarázó jegyzeteiben igyekezett néhány félreérthető megfogalmazást tisztázni. Nézzük meg a leg eklatánsabb példát, amelyet Newton követői bizonyosan nem ismernek a Principiából, mert akkor nem követtek volna el akkora szarvas hibákat Newton megállapításainak továbbgondolása során.

Newton a következőket írja a gravitációhoz fűzött magyarázatában: …„nem teszek különbséget, és felváltva használom a vonzás, a lökés, a középpont felé való törekvés kifejezéseket, amidőn ezeket az erőket nem fizikai, hanem csak matematikai szemszögből tárgyalom. Az olvasó azonban ne képzelje azt, hogy ezek az elnevezések valamilyen hatást, okot vagy fizikai eljárást határoznak meg, és hogy a középpontokba (amelyek geometriai pontok) valóban létező fizikai erőket helyezek, amidőn arról beszélek, hogy a középpontok vonzzák egymást, vagy pedig a középpontban ható erőkről tárgyalok.”

Világos beszéd! A követőinek illett volna elolvasni, és megfogadni.

Eördögh Árpád – 2011

Folytatása következik.