Nukleáris morfológia

Aki az eddigi írásainkat olvasva netán arra a következtetésre jutott, hogy a célunk a tudomány eredményeinek a megkérdőjelezése, megtámadása lenne, az téved. Ez csak a látszat. Pusztán arról van szó, hogy a tudomány egyes eredményeinek magyarázatával kapcsolatosan kétségeink támadtak, egyes területeken hiányokat, máshol pedig a fejlődés nem ritkán több évtizedes hiányát észleljük. Ezért új látószögből, és új módszerekkel vesszük górcső alá ezeket, hogy magunk is segítsünk megtalálni a továbbfejlődést lehetővé tevő megoldásokat. Hogy mindeközben egy teljesen új világkép születik, azt nem lehet hibaként nekünk felróni. Magunk is hozott anyagból dolgozunk. Azokból a megfigyelési és mérési eredményekből, amiket előttünk elhivatott kutatók és kísérletezők értek el. A különbség annyi, hogy mi más következtetésekre jutunk ugyanazokból az adatokból. Amennyiben viszont a kísérlet, mérés körülményeiben észlelünk hibát, inkonzisztenciát, akkor azt is jelezzük. Véleményünk szerint minden rendes kutatónak ez is feladata. Másképpen hogyan lehetne a hibákat kijavítani? A tudományos kutatás módszere jó, de a következtetés, a hipotézisek felállítása és kizárása szabályait be kell tartani. Amikor arra mutatnunk rá, hogy valaki nem ezt tette, akkor tényleg tűnhet úgy, mintha a tudományt kritizálnánk. Pedig csak a hibákra hívjuk fel a figyelmet, mint ahogyan most is tesszük.

És természetesen magunk kutatunk azokon a területeken, ahol előttünk még senki nem kutatott. Emellett megfigyeljük és újra leírjuk azokat a jelenségeket, amelyek méltatlanul elfelejtődtek. Ennek során óhatatlan, hogy az ezek hiányában előállított tudományos világkép ki ne egészüljön ezekkel a megfigyelésekkel. Ahol viszont az elmaradt megfigyelések miatt a kép téves volt, ott az új adatokkal kiegészítve új képet állítunk elő. 

A morfológiai modellkísérleteink, amelyekkel az atomok és molekulák működését képeztük le, mind arra mutattak, hogy a tudományos kutatók méltatlanul mellőzték az anyagi részecskék (testek) formáját, és mellőzik azt a mai napig. Pedig a forma, és a felületek minősége és alakja a tudomány szinte minden területére hatással van: a szubatomi részecskék fizikájától, az optikán, a geometrián, a geológián keresztül a csillagászatig, mindenre. A méltatlanul mellőzött, és ezért nem kutatott forma a gömb. KImaradt a szabályos testek közül, kimaradt az optikából, kimaradt az anyagszerkezetből, és még sok más helyről. Pedig rendkívül nagy a jelentősége, amit egy külön a gömbnek szentelt írásban fejtünk ki érszletesen.

Ugyanígy, a közegek és azok tanulmányozásának méltatlan mellőzése is számtalan hibához, tévedéshez vezetett a tudomány sok területén. Az, hogy az anyagot nem minden esetben tekintik közegnek, rengeteg zsákutcát eredményezett, amelyekből általunk csak tündérmesének nevezett elméletekkel lehetett kijutni. De hova vezettek ezek? A maghasadással és a fúzióval kapcsolatos kutatások hatvan éve nem hoznak eredményt. Egyre nagyobb energiákkal gyötrik az anyagot egyre költségesebb készülékekkel, de a megértéséhez valójában nem jutottunk közelebb.

A kutatásaink arra mutatnak, hogy azért nem, mert ez az irány zsákutca. Az anyagot megszemléléssel lehet megismerni, ahhoz pedig látnunk kell. Nem akkor, amikor közel fénysebességgel repül, hanem akkor, amikor áll. Ezért is kezdtünk bele új szemlélettel egy újfajta mikroszkóp kifejlesztésébe. Mert itt is látunk egy zsákutcát. Az elektromosság és a mágnesség kényszerházasításával a tudomány rossz irányban indult el. Ennek ellenére születtek meg azok a technológiai újítások, amelyek az elektronmikroszkóp kifejlesztését is lehetővé tették. Csakhogy eközben az optikai leképezés helyébe a sorletapogatás, a szkennelés lépett, amely lehet, hogy a TV esetében sikeres módszer a kép visszaadásához, de jóval kevésbé alkalmas magához a leképezéshez. Mi az optikának a leképezésbe való visszahozatalával foglalkozunk.

Ehhez az a felismerés vezetett el minket, hogy minden mozgó közeg és a testek felülete közötti kölcsönhatás, de a sűrű anyagú testeknek az áthatoló közegegeket szűrő képessége sem más, mint optika. Abban az értelemben, hogy az optikai összefüggések ezekre is maradéktalanul érvényesek. És itt ki kell térnünk Newton munkásságára, amelyet néhány esetben kritizáltunk is. Most viszont meg kell védenünk. Az optikai vizsgálódása során ő még együtt kezelte a fényt, és az árnyékot. Ő még tudta, hogy az átlátszó testek a fénnyel szemben maguk is közegek. Ő még tudta, hogy a testek részecskékből állnak, amelyek között üregek vannak, amelyek vagy üresek, vagy kitölthetik őket más közegek, amelyek a fény számára átlátszóak. Ma azzal kell szembenéznünk, hogy ezeket a nyilvánvaló meglátásokat egyszerűen mellőzik a képből, amikor a részecskékből felépülő anyagot modellezik. A mi morfológiai modellezésünk viszont éppen ezeken alapul.

Ha már a fényt említettük, akkor térjünk ki arra a problémára, amit az égitestek távolságának fénnyel való mérése, és az optikai geometriai mérések eredménye között fennáll. Erről szólt a „Zsugorodik a Naprendszer” című írásunk. A fény mibenlétével, kettős „természetével” kapcsolatos közismert fejtegetések csak elméleti szinten próbáltak rendet tenni. Mindeközben a kísérleti mérések elmaradtak. A fény sebességét ugyan megmérték levegőben, és állítólag vákuumban is, ám az elméleti mindentudásba vetett bizalom, és a nagy koponyák csalhatatlanságába vetett hit oda vezetett, hogy amikor ténylegesen kijutottak az űrbe, senkinek még csak eszébe se jutott, hogy a földön nagyon nehezen létrehozható vákuumbeli körülmények, és kis távolságok helyett az űrben végezzék el a fénysebesség mérését. Úgy, hogy abba a Föld réteges légköre nem zavar bele. Ha másért nem, hát azért, hogy a fény sebességére alapozott elméletek helyességét igazolják. Az igazolás, tudjuk, kétélű fegyver. A kísérlet eredménye igazolhatja is, és ki is zárhatja az elmélet helyességét.

A geometriai úton végrehajtott Föld – Hold távolságmérésünk éppen ezt tette. Egyszerre mutatta meg, hogy a fénysebesség nem állandó, és nem akkora a vákuumban, mint posztulálták (amit azután kanonizáltak), de azt is, hogy a vákuum valójában közeg, és a fény nem lehet transzverzális hullám, hanem a hanghoz hasonló közeghullám (longitudinális). Már ott, ahol jelen van a fény közege, mert ott zavarként terjedhet benne. Ahol viszont nincs jelen ez a közeg, ott a fény csak részecskesugárzás formában terjedhet.

Ha már a Holdnál tartunk, akkor feltétlenül meg kell említenünk a Hold mozgásainak leírásánál magát érthetetlen módon tartó, kiirthatatlan téveszmét, a kötött keringést. Azt, hogy a Hold egy keringése alatt egy fordulatot is megtesz a saját tengelye körül. Pedig a legegyszerűbb modellek is megmutatják, hogy ez lehetetlen, hiszen tény, hogy mindig az egyik oldalát mutatja a Föld felé, ami kizárja, hogy forogjon is.

A fényhez hasonló problémánk van a kvantummal is. Valahogy elfelejtődött, hogy ez csak egy elméleti fogalom, amit kifejezetten azért kellett kitalálni, hogy meg lehessen magyarázni, hogy a Nap a folyamatos anyagkisugárzása mellett miért nem fogyott el annyi idő alatt, amilyen korúnak feltételezték. Erre szolgált volna a sugárzásának diszkrét adagokra (kvantum) osztása. De minderre csak akkor van szükség, ha FELTÉTELEZZÜK, hogy a Nap kívülről nem kap gerjesztést és anyagutánpótlást.

A rendszerlogikai alapon felépülő világképünkben, amelyet ezeken az oldalakon mutatunk be, a Nap valójában folyamatos gerjesztést és részecske utánpótlást is kap. Sőt, még a Föld is hasonlóan gerjesztődik, és hízik. Sőt, minden más égitest, még a halottnak tűnő bolygók, és holdak is. Számunkra nagyon jó indikáció ennek a képnek a helyességére, a többi bizonyíték mellett, hogy a halott Merkúron, a Holdon és a Marson hatalmas repedések húzódnak végig, amelyeket a belső folyékony magma hiánya miatt a bolygó anyaga már nem tudott „begyógyítani”. Mások számára ezek léte anomália. Nekünk természetes következménye a természetes folyamatoknak. Tehát nincs szükség többé a kvantumra, ami a valóságban nem más, mint részecske. Ha ezzel a kvantummechanika alól kihúzzuk a szőnyeget, hát istenem! Nem ezt akartuk, de nem is bánjuk.

Azután itt van a probléma, amit az anyag és az energia elméleti szétválasztása, majd a tömeggel egymásba való átalakulásukat feltételező elmélettel történt újraegyesítése. Közben pedig az energia megszemélyesítése, önálló léttel való felruházása. A rendszerlogika azonnal kiszűri az ilyen álmegoldásokat, és nem engedi, hogy a használója az ilyen valótlanságok mellett elmenjen. A mi rendszerünkben az anyag és a mozgása együtt adja az energiát, amely nem önállóan létező entitás, hanem csak egy fogalom a mozgó anyag hatóképességének kifejezésére.

De lépjünk tovább a hiányosságok terén. Itt van a mozgás formáinak kizárólag csak a helyváltoztató mozgásra való leszűkítése, amit a sebesség és a gyorsulás fogalmai tesznek teljessé az energetikai számításokban. Minden különösebb indokolás nélkül belátható, mert megtapasztalható tény, hogy minden anyagi test, és a legkisebb részecske is anyagi test, háromféle mozgást végezhet: foroghat (pöröghet), pulzálhat (rezeghet) és még helyváltoztató mozgást is végezhet. Mindet egyszerre is! És mindezeknek a mozgásoknak a sebessége együtt adja ki a tömeggel együtt az energiáját, azaz a test hatóképességét.

Ugyanebben a tárgykörben maradva, itt van a végsebesség helyett, amely két test kölcsönhatása során valóban számít, a gyorsulásnak a bevezetése, és az azzal való kalkuláció. Tévképzetekhez vezet. Talán egy egyszerű példán keresztül érzékeltethető, hogy miért. Egy ejtőernyős, akinek nem nyílt ki az ernyője, a magasságtól és légellenállástól függő végsebességgel fog a Földnek csapódni. Ez a végsebesség az, ami a sérülése mértékét meghatározza, nem pedig az, hogy ezt a sebességet milyen gyorsulással érte el.

Ez a fajta torz látásmód vezet el a gravitáció mértékének gyorsulásként való meghatározásához, vagy ahhoz, hogy az állandó sebességgel keringő testeknek is gyorsulást tulajdonítsunk. Amíg így teszünk, a gravitáció mibenlétéhez nem fogunk közelebb jutni. Ha viszont, egy más látásmóddal meglátjuk, hogy a világegyetemben minden hatást kizárólag mozgó anyag képes létrehozni, és még azt is belátjuk, hogy minden anyag, minden halmazállapotában KÖZEG, és hogy a közegek részecskékből állnak, és hogy a gáznemű közegek jellemző mozgása az áramlás, és hogy a formájától és sebességétől függően az ilyen közegek részecskéi számára a Föld ugyanolyan átlátszó, mint az üveg a fény számára, és hogy az ilyen esetekre az optika összefüggései érvényesek, akkor megérthetjük, hogy a gravitáció hogyan működik valójában.

Ebből a legutolsó példából láthatjuk, hogy mennyire összefüggenek egymással az egyes dolgok, és az elszórtan jelentkező hibák hogyan halmozódhatnak össze annyira, hogy szinte vakká tesznek bennünket a valóság meglátására. A valóság meglátása pedig nem más, mint maga a TUDOMÁNY.