A félreértett gravitációhoz

A beérkezett észrevételekből nyilvánvalóvá vált, hogy a gravitáció jelenségét a megszokottól eltérő módon, egy áthatoló részecskékből álló közeg áramlásának, az áramlás sodrásának tekinteni nem egyszerű dolog. Részben ezért is folytatjuk a tervezettől eltérően sokkal hamarabb a félreértett gravitáció sorozatot.Ebben a részben elsőként ezért egy másik oldalról, a gyorsulás oldaláról közelítjük meg a jelenséget. Azt az esetet vizsgáljuk, amikor egy nagy tömegű test közelébe, amelynek a környezete a bolygóközi űr, bármit értsünk is ez alatt, egy másik, kisebb test kerül be olyan távolságban, hogy annak a “vonzáskörzetébe” kerül. Ebben az esetben azt tapasztaljuk, hogy a kisebb test mozgása a nagyobb test felé fog eltérülni, ha volt saját mozgása, ha pedig nem volt, akkor a nagyobbik test felé fog gyorsulva “zuhanni”.

De azt is tapasztaljuk, hogy ez a gyorsulása a testnek nem végtelen. Ha megfelelő magasságban került be a nagyobb test vonzáskörzetébe, akkor egy idő után a sebessége nem fog tovább nőni, hanem állandósul. A mi nézetünk szerint ez a test gyorsítási végsebessége. Amennyiben nem jön közbe valamilyen fékező hatás (az űrnél sűrűbb légkör fékező hatása), akkor az így nyert sebességgel fog a nagyobb test felszínébe becsapódni.

Ha most a gyorsítást vesszük szemügyre, akkor könnyű belátni, hogy itt egy olyan gyorsító “erőről” van szó, amely nem szűnik meg ugyan, de egy bizonyos sebességnél nagyobb sebességre nem képes a nagyobbik test felé zuhanó testet felgyorsítani. Azt is tapasztalhatjuk azonban, hogy minél nagyobb a nagyobbik test, annál nagyobb lesz a gyorsítási végsebesség.

Ha most elkezdünk keresni a természetben egy olyan “erőt”, amely ehhez nagyon hasonlóan, vagy ezzel éppen azonos módon gyorsítja a testeket, akkor előbb-utóbb rábukkanhatunk a folyadékok és a gázok áramlásaira a Föld felszínén. A folyókra és a szélre. És azt is észrevehetjük, hogy ezekbe az áramlásokba bekerült testeket az áramlás csakis akkora sebességre képes felgyorsítani, mint amilyen sebességgel maga áramlik. A tollpihe a szélben nem képes gyorsabban haladni, mint maga a szél. A közegáramlásoknak ezt a képességét nevezzük mi sodrásnak. Könnyen felismerhető az az összefüggés is, hogy minél gyorsabb egy áramlás, annál nagyobb sebességre képes a belekerült testeket felgyorsítani.

Mindemellett ráébredhetünk arra az összefüggésre is, hogy az áramlás sebességét elért, sodródó anyag sebessége annak a számára végsebesség. Ennél nagyobb sebességre ugyanis az az áramlás, amelynek részecskéivel azonos sebességgel halad, nem lesz képes felgyorsítani. Kivéve, ha! És itt a lényeg. Kivéve, ha az áramlás maga is gyorsul. Ehhez azonban itt a Földön a folyók esetében a meder esésének megváltozása szükséges. Tehát más áramlások gyorsulásához is valamilyen körülménynek a megváltozása szükséges.

Ha most visszatérünk a nagyobbik test felé “zuhanó” test példájához, és arra alkalmazzuk az áramlásnál megfigyelt összefüggéseket, akkor észrevehetjük, hogy ott is valószínűleg áramlásról lehet szó a jellemzők azonossága okán. A nagyobbik test felé “eső” test egyszer felgyorsul valamilyen áramlás hatására annak a végsebességére, és amikor maga az áramlás kezd el gyorsulni, a benne sodródó testet is az új sebességre fogja felgyorsítani.

Amikor az eddigieket a Föld felé “szabadon” eső testekre vonatkoztatjuk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy szó sincs szabadesésről. Éppen arról van szó, hogy csak egyetlen egy “erő” hat a testre, a Föld felé tartó áthatoló közeg(ek) áramlásának sodrása. Amikor a test végül földet ér, a sodrás nem szűnik meg, mert rajta is és a Földön is áthatol. Ekkortól azonban már gyorsulásra nem képes kényszeríteni a megállapodott testet, hanem a hatása egy “erő” formájában jelentkezik a testen, annak minden részecskéjén, amellyel azt a Föld felszínéhez szorítja. Azaz ettől kezdve nyomásként hat (torlónyomás), de a többi nyomástól eltérően nem csak a test felszínén. Ez az “erő” a test sűrűségével és térfogatával arányos SÚLY. Ekként is mérjük, csak épp időközben – egy másik nézet értelmében – a tömeggel, és az annak tulajdonított hatással társítottuk. Helyesebben, társította a “tudományos nézet”.

Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy nagyon kevés azoknak a méréseknek a száma, amelyek pontosságát nem befolyásolja semmilyen ismeretlen körülmény, elméleti úton bevezetett állandó, stb. Ezek egyike a hosszúságmérés, a másik a szögmérés, a harmadik az ütem vagy ritmus mérése (időmérés), a súlymérés, amely a gravitáció hatásának mérése a Föld felszínén. A szögmérésbe  esetenként már belejátszik a légkör fénytörő képességének a változása.

A levezetés végére érve eljuthatunk még egy belátható összefüggéshez: nevezetesen ahhoz, hogy az általunk közvetlenül megtapasztalható természetben valójában csak egyetlen egy “erő” viselkedik ilyen módon, az áramló közegek sodrása . Ha tehát minden látható külső erő nélkül két testet egymás felé közelítő hatást észlelünk, akkor alappal feltételezhetjük, hogy közegáramlás sodrásáról van szó még akkor is, ha azt a közeget nem látjuk, és még nem ismerjük.

Ehhez a témához szorosan kapcsolódik az az ismételten feltett kérdés, hogy miért “akarna” egy láthatatlan közeg éppen pontosan egy bolygó középpontja felé irányulva áramlani. Ezt többnyire azok kérdezik, akik még nem olvasták el az égitestek örvényben való keletkezéséről szóló írásokat. Azokat elolvasva ugyanis belátható, hogy ha egy átlagos anyagsűrűségű tér egy részéből kigyűjtjük az anyagot és azt kis térfogatú, nagy sűrűségű testbe sűrítjük össze a térrész közepén, akkor a kigyűjtött térrészben a korábbi állapothoz képes vákuum keletkezik mind nyomáshiány mind anyaghiány értelemben is.

A tér kigyűjtetlen részének anyaga ezért kezd el áramlani minden irányból a kigyűjtött térrész közepe felé, ahol, mint láttuk, a kigyűjtött anyagból összesűrűsödött test, az égitest tartózkodik. Ezért irányulnak az űr anyagának áramlásai a Föld, és minden más égitest felé a saját kigyűjtött térrészükön belül.

Ha már az áramlás sebességéről esett szó, érdemes ennél egy kicsit elidőzni, és megnézni, hogy a sebességet milyen tényezők befolyásolhatják, és annak mik lehetnek a hatásai a gravitációra és más jelenségekre.

Ha magunk elé képzeljük a kigyűjtött térrész gömbjét, közepén a Földdel, és az űr irányából ebbe beáramló híg, áthatoló részecskékből álló közegkeveréket, akkor nem neház meglátni, hogy a Föld felé tartó sugárirányú áramlásuk összetartó. A Föld közelébe érve egyre összetartóbb. Egy idő után elérik azt a sűrűséget, ahol a részecskék szabad úthossza az áramlásban annyira lecsökken, hogy az ütközések száma ugrásszerűen megnő. A Földhöz még közelebb érve az is bekövetkezik, hogy az áramlásban mozgó részecskék egymáson fognak torlódni. Amíg ez be nem következik, elképzelhető, hogy az áramlás gyorsul is, de onnantól bizonyos, hogy nem lesz további gyorsulása.

Körülbelül ez a torlódási zóna az a távolság, ahol a Földön átszűrődött, és a Föld, mint gravitációs gömblencse által fókuszált szembeáramlások találkoznak a beáramlással. Ez tovább növeli a torlódást az adott zónában, ahol ezért sem a be, sem a kifelé irányuló áramlások sodró hatása nem lesz érezhető. Az ebbe a zónába bekerülő test felületein minden irányból azonos hatás lesz mérhető. A test sem esni, sem emelkedni nem fog. Ez a torlódási zóna a Föld geostacionárius gömbhéjának a magassága. Helyesebben csak az első ilyen gömbhéj. A másodikon kering a Hold, a harmadik pedig nem létezik, mert a Holdon túl, hozzávetőlegesen a Földtől 250000 km távolságban a Föld mindenfajta árnyékoló képessége megszűnik. Ez a határa a Föld passzív hatáskörzetének. (Aktív akkor lenne neki, ha maga is sugározna, mint a Nap, és akkor a hatáskörzete is természetesen nagyobb lenne.)

Az ez alá a stacionárius gönbhéj alá bekerülő testek ismét a Föld felé irányuló áramlásban találják magukat, de ezeket már csak ezen a zónán átszűrődött ritkább, és lassúbb áramlás sodrása ragadja magával a Föld felé. Valamikor az áramlás, és a benne sodródó testek elérik a légkört, majd a sűrű légkört. Ennek a fékező hatása a testen, annak is a Föld felé néző felületén észlelhető hatás, amely a sodródását fékezi, és egy sebesség elérése után a test lelassult, már egyenletes, nem gyorsuló sebességgel fog esni a Föld felé.

Ha még egy szempontból megnézzük az áramlásokat, akkor rájöhetünk, hogy az áramlási sebességek nem tartoznak az igen magas sebességek kategóriájába. Egészen emberi léptékűek. Úgy tekintjük, hogy nem haladják meg a földi szelek által elérhető legnagyobb sebességet itt a Föld környezetében. Ha az áthatoló részecskék áramlási sebességű mozgásainak a jellemző hatása és jelensége a sodrás, a torlódás és az áramlási nyomás (gravitáció), akkor milyenek lehetnek a hatásaik, amikor sugárzási sebességgel mozognak, azaz igen nagy sebességgel áramlanak.

Erre egyelőre csak két példát/hasonlatot találtunk a nagy áthatoló képességű részecskékkel kapcsolatos emberi ismeretek körében. Az egyik a neutron, amelynek sugárzási sebességű mozgása nagy áthatoló képességéről ismert. Az ismeret azonban megkülönbözteti a gyors neutront, amely különösebb hatás nélkül hatol át a szilárd anyagokon is, és a lassú neutront, helyesebben a lassító közegen (nehézvíz, grafit) való átszűréssel lassított neutront. Ennek már számottevő hatásai vannak. Hasítani képes a maghasadásra hajlamos atommagokat úgy, hogy beléjük csapódva még más neutronokat is kilök a helyükről, és ezzel szaporítva a számukat, láncreakciót képes elindítani. Közben ő maga “beleragad” abba a magba, amelyet eltalál. Tehát, ha a jelentőségét nézzük  nagy és a kis sebességeknek, úgy tűnik, hogy a kis sebességeknek kisebb a roncsoló és nagyobb az építő hatásuk, amikor áthatoló részecskékről van szó.

A másik példánk a szintén nagy áthatoló képességűnek tartott neutrínó- sugárzás, amelynek egy része – mondják – a Napból, más része a kozmikus környezetből érkezik a Földre. A gyors neutrínók detektálására a mai napig is folynak kísérletek, nem túl bíztató eredménnyel. Mivel kölcsönhatás és lassulás nélkül szeli át a földkéreg anyagát, igen nehéz detektálni. Igenám, de mi van a lassú neutrínókkal, léteznek egyáltalán ilyenek? És hogyan lehet észlelni őket, ha vannak?  Mi úgy tartjuk, hogy igen, léteznek, és az észlelésükkel semmi probléma. Mindannyian érezzük a hatásukat minden nap, a nap minden percében, súlyként, azaz a gravitáció hatásának formájában. Szerintünk ugyanis a lassú neutrínók részét képezik annak az áthatoló részecskék alkotta közegkeveréknek, amely a gravitációt hozza létre.

Ha most a Föld körüli térben egymással szemben haladó, egymásba hatoló két áramlást vesszük újra szemügyre, de nem a beléjük került testek mozgását nézzük, hanem azt, hogy mi történik eközben az áramlások anyagát alkotó részecskékkel, a következőkre jöhetünk rá. Az egymással szemben haladó áramlások a torlódáson kívül örvényléseket hoznak létre, ahogyan a Földön is teszik az egymás mellett ellentétes irányban elmozduló légrétegek ott, ahol egymással határosak, érintkeznek. Ezek az örvénylések rendkívül kicsik, de azért rendelkeznek az örvényekre jellemző tulajdonsággal: a közepük köré hordják össze az anyagot.

Mivel azonban az örvénylés nagyon kicsi, benne a részecskék útja nagyon rövid, így még ha gyorsulva érkeznek is az örvény szemének falához, ott összeütközve nem roncsolják egymást, nem pattannak el, hanem összetapadnak. Mivel az ütközések gyengék és puhák, ezért magas hőmérséklet sem keletkezik, mint a csillagokat létrehozó óriási örvényekben. A mi világképünkben az égitestek közelében a gravitációs áramlások hatására létrejövő parányi örvénylések milliárdjaiban keletkezik az anyag hidegen. Ez az anyag hidegen való keletkezésének a helye, a bolygó közeli űr. A hidegen keletkezett anyag pedig jelentősen különbözik az égitestek belsejének forróságában keletkezett anyagtól. Alapvetően abban, hogy nem specializálódik anyagfajtákká, vagyis ez tekinthető ősanyagnak, vagyis Prima Matériának (elementum). A Föld körül hidegen összeállt részecskék abban különböznek a Föld belsejében összeálltaktól, hogy azok nem mentek át hősokkon, nem kerültek nyomás alá, és nem keveredtek más részecskékkel, és nem is mentek át a hűlés során a kristályosodás fázisán.

Mivel a részecskék mindegyike, amelyekből szerintünk keletkezik, gömb alakú, a hidegen keletkezett részecskék – a megfelelő számú kiinduló gömbrészecske összetapadása után – maguk is gömb alakot vesznek fel. A szoros illeszkedésű szerkezetben (lásd: morfológiai modellezésről szóló írásokat) összetapadt részecskék között anyagmentes hézagok, vákuum van közrezárva, amely a részecskék alkotta nagyobb részecske átlagfajsúlyát jelentősen csökkenti. Így a Föld légkörében létrejött ilyen részecskék igen hosszú ideig nem hullanak ki a légkörből. Nem a levegő részecskéinek hőmozgása tartja őket lebegő állapotban, hanem a levegőnél kisebb átlagfajsúlyuk.

De ismerünk-e ilyen gömbrészecskéket, netán ezek halmazait, vagy csak fikció az egész? Mi úgy gondoljuk, hogy ismerünk ilyen részecskéket. Ezek azok, amiket a légkörrel foglalkozó kutatók szálló pornak, aeroszolnak neveznek, és amelyet sok esetben a tüdőre ártalmasnak tartanak. Pedig ezek a részecskék azok, amelyekre a vízpára lecsapódhat, és eleredhet az eső. Ezek azok, amelyek az esővel és a szélből kihullva visszapótolják talajaink elvesztett életerejét. És még láthatjuk is őket, hogy valóban olyanok-e, amilyennek feltételeztük őket.

Íme, egy mikroszkópos felvétel egy légköri aeroszol szemcséről! Mint látható, nem kristályos szerkezetű, és gömböcskékből áll!

Innen folytatjuk.

 

 
Hozzászólhat, vagy hivatkozhat erre a bejegyzésre.

Szóljon hozzá!

*

Motor: WordPress | Sablon: NewWPThemes | Fordítás, testreszabás: PagonyMedia