Nukleáris morfológia

Sokan megtették már, de nem igazán sikerült, ezért kíséreljük meg most a rendszerlogika segítségével elképzelni azt, hogy mi is az élet. Ha figyelembe veszünk minden eddigi ismeretet, amelyekről ezen a honlapon írtunk, akkor az életet így határozhatjuk meg: Az anyag önszerveződő és öntanuló mozgása, amely olyan szerveződést hoz létre, ami a környezet változásaihoz igazodik és működik. A szervezet egyre bonyolultabbá válásával az élet olyan specializált szerveket és rendszereket hoz létre, amelyek alkalmasak a környezet változásaihoz való gyors reagálásra. A leggyorsabb reagálás szerve az agy, amely a bonyolultság egy fokát elérve ráébred saját létére, ami tovább segíti, hogy azonnal és adekvát módon tudjon reagálni a változásokra. A reagálásnak a legfejlettebb formája a környezet átalakítása.

Ahhoz, hogy egy ilyen szervezet szaporodni tudjon, és az utódnak ne kelljen mindent elölről kezdenie, egy folyamatosan módosuló és kiegészülő műszaki leírásra és egy forgatókönyvre van szükség. Azt mondhatjuk, hogy van ilyen, a DNS. Abban van rögzítve a test felépítése és működése az éppen adott körülményeknek megfelelően. Tehát a DNS-nek is változnia kell, ha a környezet megváltozik. Tudjuk, hogy ez többször is megtörtént, mert a magzat az igazán nagy változásokhoz való alkalmazkodás lépcsőfokait megismétli a méhen belüli fejlődése során. (Ezt a felismerést írják le úgy, hogy az egyedfejlődés a törzsfejlődés megismétlése.)

Ez rendben is lenne, csakhogy a DNS kódolónak nevezett szakasza csak a legutolsó formát hozza létre a méhen belüli fejlődés végére, mire a magzat megszületik. Hol raktározódnak és honnan kerülnek elő a törzsfejlődés korábbi szakaszainak megismétlésére szóló utasítások a magzat méhen belüli fejlődése során? Úgy gondolom, hogy ezek az információk a DNS-nek az úgynevezett nem kódoló részében vannak elraktározva. De miért raktározódna el olyan komplex információ, amely például a vízben való élethez szükséges szerveket hozza létre, amikor az ember nem vízben él? A feltételezésem szerint azért, mert minden olyan tervrajzot megőriz az élet, amely a környezet drasztikus megváltozáshoz való alkalmazkodása érdekében esetleg szüksége lehet még a jövőben.

Ez a lehetőség azonban nagyon messzire vezet! Feltételezi, hogy ha a jövőben szükséges, mert a Föld újra vízi világgá válik, és nincs más lehetőség, akkor az ember a vízben is képes lenne élni. A lehetőség megvan, mert a magzati fejlődés egyik lépcsőfokán ilyen létforma is kifejlődik. A kérdés csak az, hogy az agyunk megtartaná-e akkor is a mai, vagy ahhoz közeli fejlettségét. Ismerünk olyan, igen fejlett aggyal rendelkező, elevenszülő, társas életet élő vízi élőlényt, amelyik különös módon vonzódik az emberhez. Ez a delfin. Lehet-e a delfin egy ilyen visszaváltozás máig élő példája? Ezt nem tudjuk, de nem tartjuk kizártnak.

Hogy a DNS-nek a változásokhoz való ilyen mértékű alkalmazkodását el tudjuk képzelni, képzeljünk magunk elé egy forgószínpadot, amelyen minden cikkely az élet fejlődésének egy-egy szakaszát jelképező jelenetként jelenik meg. Minden jelenetnek megvan a maga műszaki leírása és forgatókönyve, amely tartalmazza, hogy milyen díszletek vannak, hogyan vannak elrendezve, azokban kik a szereplők, hogyan néznek ki, hogyan mozognak, és mit csinálnak. Abban a jelenetben, amit most élünk van levegő, víz, föld, mikroorganizmusok, gombák, növények, rovarok, állatok, és az ember, valamint az ember által létrehozott környezet. Ebben a jelenetben az ember a főszereplő, és minden szereplő ehhez a környezethez alkalmazkodott.

Amikor egy szereplőt az utóda vált fel a jelenetben, azzal már vele születik minden szükséges ismeret, ami ahhoz kell, hogy ebben a jelenetben a szerepét eljátssza. Tanulnia csak azokat kell, amik a saját életének megmaradása érdekében szükséges ismeretek. Ezeket a szüleitől tanulja el. Ugyanakkor kódolva el van benne raktározva az összes többi megelőző jelenet is, noha azokban szerepet nem játszott. Ha tehát egy korábbi jelenet körülményei újra megjelennek, mert a forgószínpad visszafelé fordul, akkor könnyen alkalmazkodik hozzá az utód, mert már azokkal az ismeretekkel fog megszületni. A szülei nem sokáig élik túl, de ő igen. Viszont neki bekerülnek a raktározott ismeretek körébe azok az ismeretek is, amelyek között a szülei éltek a változás előtt.

Nézzük meg, hogy van-e erre példa az állatvilágban. Ha egy házi sertés kikerül a vadon körülményei közé, akkor is csíkos malacai születnek, ha a párja nem vaddisznó volt, hanem vadon élő házi sertés. A következő generációk pedig fokozatosan teljesen vaddisznóvá lesznek. Az ember által a tenyésztés során szelekcióval létrehozott változások eltűnnek, de elraktározódnak a DNS nem kódoló részében. Ezért az ilyen vaddisznó igen könnyen lesz háziasítható, és egy-két generáció után ismét házi sertés lesz, ha újra ember alkotta tartási körülmények közé kerül. Ugyanez vonatkozik a macskákra is. A szelekcióval létrehozott kultúrnövények is hamar visszavadulnak, de a vadon növőknél könnyebben lesznek újra kultúrnövények, mert azoknak a DNS-e ezt a környezeti lehetőséget még nem tartalmazza.

Ha tehát a forgószínpad képet egyetlen faj egyetlen egyedére alkalmazzuk, akkor úgy képzelhetjük el, hogy a forgószínpad szeleteit a DNS nem kódoló szakaszai alkotják, míg az éppen játszott jelenetet a DNS kódoló szakasza jelenti.

Most képzeljük el azt az esetet, hogy mondjuk, a Föld lassú növekedése miatt, amit egy korábbi írásban már tárgyaltunk, a gravitáció kétévente 1%-kal növekszik. A ma megszülető magzat a mai gravitációs értékbe születik bele, ahhoz alkalmazkodik csont, ín és izomsűrűsége, és ezek növekedése egészen felnőtt, 20-éves koráig. Tehát a felnövése alatt megnőtt gravitáció értékhez is alkalmazkodik a teste. Attól kezdve azonban nem. A test folyamatosan használódik, a megújuló képességének mértéke folyamatosan csökken. Mire 70 éves lesz, a teste úgy fog viselkedni, mintha 25 kg. plusz súlyt cipelne folyamatosan anélkül, hogy meghízott volna. A csont, ín és izomsűrűség nem követte a gravitáció növekedését. Még szerencsés esetben is, ha nincsenek kopásos betegségek vagy csontritkulás, minden elesés sokkal komolyabb következményekkel fog járni, mint fiatal korban.

Ha erre valaki azt gondolná, hogy egy ilyen esetet biztosan észrevettünk volna, akkor az a válaszom neki, hogy ez csak egyetlen esetben lenne lehetséges. Ugyanis a gravitáció esetében tömeggel számolunk, ami az anyag sűrűségének és térfogatának függvénye. A térfogatot tudjuk mérni, de a sűrűséget nem. Helyesebben tudjuk, ha a gravitációt a tömeg gyakorlati életben alkalmazott mérőszámával, a súllyal mérjük. Sajnos ez sem mutatná ki a gravitáció növekedését két okból. Az egyik az, hogy digitális mérlegeket használunk, amelyek minden bekapcsoláskor automatikusan kitárázzák magukat. A rúgós mérlegek esetében pedig azért nem, mert torziós rúgóval működnek, és mert azokat mi tárázzuk ki, amikor nem pont nullán áll a mutató a mérés előtt.

Azt is tudni kell, hogy a gravitáció növekedése egyformán érinti a mérleg és a mérendő súly anyagát is, ezért a különbség két mért súly között a növekedés ellenére ugyanakkora marad. A növekedés mértéke ráadásul olyan csekély, hogy 10-20 éves távon lehet csak kimutatni. Ahhoz ráadásul skála elé függesztett olyan, hosszú, gyenge spirálrúgós mérleg kellene, ahol a rúgóra csak akkora súlyt akasztunk, hogy az a rúgót maximális nyúlásának csak mintegy tizedére nyújtsa meg. Ekkor lesz a mérleg elég érzékeny ahhoz, hogy 10 éve alatt kimutassa az 5%-os növekedést. Kinek van ilyen mérlege? Nekem van, azért mondom.