Nukleáris morfológia

Van-e a nyelvnek belső logikája, és ha van, akkor különbözik-e más nyelvekétől? Ennek a kérdésnek a megválaszolása foglalkoztat már egy ideje. Arra a megállapításra jutottam, hogy a magyar nyelvnek van egy következetes belső logikája, ami csak erre a nyelvre jellemző, és különbözik más, általam ismert nyelvek logikájától. Úgy találtam, hogy minden nyelv jellemző arra a népre, amelyik a történelme során azt kifejlesztette. A nyelv médium, azaz rögzíti és közvetíti azokat a körülményeket, amelyeken a kialakulása, fejlődése során keresztül ment. És közvetíti annak a népnek a látásmódját, logikáját is, amelyik kialakította. Az újszülött számára, aki anyanyelveként tanulja, a nyelv közvetíti a népe logikáját, így az lesz az ő logikájának alapja is. Nézzük meg néhány példán keresztül, hogy valóban így van-e.

Ha a soványnak a só hiányzik, azért só-vány és azért só-várog, mert sóra vágyik, akkor a hit-ványnak vajon miből van kevés? Logikus-e, értelmes-e az úgy, hogy a hite kevés? És akkor az ist-ványnak mije nincs? Talán csak nem istene? Csak az a baj, hogy ez így biztosan butaságnak minősül, még ha egymásból következőnek, egymásra épülőnek is látszik, mert a Pais Deső által összeállított Magyar nyelv etimológiai szótára szerint a sovány „Ősi finnugor kori szótő magyar képzéssel”, a töve „a mordvin suva (vékony, finom), a finn hupa (kicsiny, mulandó), hupi (lefogy) szavakkal vethető össze”. A sóvárog pedig „Származékszó: egy önálló alakban nem adatolt szótőből keletkezett gyakorító igeképzővel. A feltehető szótő a sóhajt igével tartozhat össze.” A hitvány viszont „Csekély értékű, jellemtelen. Ismeretlen eredetű. Eredeti jelentése sovány lehetett. Igen régi származéka a hitványság.”

Az etimológusok szerint ráadásul a nyelvnek nincs belső logikája! És sajnos nekik hisznek, mert a tudomány a Magyar őstörténetben és a nyelvészetben is hiten alapul. Ezért is vannak szektái, mint a finnugrista, a törökös, a suméros, stb. Én viszont az etimológusoknak, különösen Pais Desőnek nem hiszek, mert ő volt az, akinek sikerült Anonymus írását úgy lefordítania (állítólag mívesen), hogy Hungária már Árpádék idejében is földrajzilag határos legyen a nagy testvér Oroszországgal (a fordítás idején még Szovjetunió volt). Igaz, ehhez el kellett tüntetnie azt a közbeeső országot, amit Anonymus Ruténiának nevez, külön fejezetben foglalkozik vele, és megkülönbözteti Rusciától, azaz Oroszországtól, de ez láthatólag nem okozott neki problémát. A többi félrefordításáról itt nem is szólok.

Ilyen nyilvánvaló hamisítás botcsinálta fordítónak sem bocsátható meg, nemhogy neves műfordítónak és történésznek. Mellesleg, azért sem hiszek neki, mert az igazi magyarok még pajzsot sem használtak nemhogy paisot! Viszont, ahogyan nem hiszek a régi, hamisított őstörténetünkben, ugyanúgy nem hiszek az új hiten alapuló magyarkodásban, a magyar nyelv eredetét távoli népek nyelvében keresők igazában sem. Inkább fogódzókat keresek a saját nyelvünkben, amely a tapasztalatom szerint igen sok nyomot megőrzött a múltbeli élet- és látásmódunkról.

Visszatérve a nyelv logikájára, nézzük meg, hogy a példánkban szereplő sovány, sóvár, hitvány szavakkal összefüggésbe hozott sóhajt szóra mit is mond az etimológiai szótár, és mit mond a só és a -vány szavakra. A sóhajt „Hangutánzó eredetű szó, mely a hangutánzás síkján kapcsolatban van a suhog és talán a sóvárog szavakkal”. A só szavunk „Ősi ugor, esetleg finnugor kori szó, mely egy, a savanyú szócsaládjának tövét is képező ősi igenévszó névszói tagja lehet”. (Érthető, nem?) A vány szavunkra, amelynek több igei alakja is van (ványad, ványol), ezt a magyarázatot kapjuk „-vány,-vény Főnévképzőbokor. Vitatott eredetű toldalék”. Ezzel szemben a ványad „Származékszó egy önállóan nem adatolt szótőből, amelyből a vánszorog ige is származik. A szótő bizonytalan eredetű, esetleg ősi finnugor kori szó”. A ványol nincs is a szótárban feldolgozva! Mindez egymás mellett, ugyanazon az oldalon.

A nyelv logikáját feltételezve állítsunk fel a fenti „tudományos” magyarázatok helyett egy feltételes szóbeli függvényt: Ha a magyar nyelv, ellentétben a finnugrista nyelvészet által állítottakkal, saját gyökszavakra és azok összetételére épülő nyelv, akkor a nyelvészek által képzőnek minősített gyökszavaknak is önálló jelentése van, ami a szóösszetételekből visszafejthető, és akkor az azonos gyökszavak alapján logikai sor állítható fel az azokkal alkotott szavakból.

Nézzük meg, hogy igazolható-e ez a nyelv és az ősi életmód ismerete alapján. Azt tudni kell, hogy a só nélkülözhetetlen az embernek, állatnak. Ezért már a bronzkortól egész kultúrák települtek és fejlődtek ki a sólelő-helyek körül. (Európa kontinentális részéről van szó, mert a tengerpartokon a környezetből is elegendő só kerül a szervezetbe.) A sót messzi vidékekre szállították, külön kereskedelmi útvonala volt (főként vízi út). Még a középkorban is a királyi regálék közé tartozott a só bányászata és szállítása. Az alapítólevelekben külön rendelkeztek az apátságok, szerzetes közösségek sóval való ellátásáról. Legendák szólnak csodás körülményekről, ahogyan a sóval addig nem rendelkező népek megtalálták a só lelőhelyét a saját országukban. Vadászati módszer alapul az állatok só utáni vágyakozására (sóvárgás!) A sóhiány élettani hatása tehát közismert kellett legyen már az ősidők óta.

Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy a só szavunk egy ősi gyökszó. Most nézzük meg a vány gyökszó voltának lehetőségét. Abból ítélve, hogy több igei alakja is van, mint a ványad és a ványol, ezek alapján következtethetünk az eredeti jelentésére. A ványol jelentése: nyújt, vékonyít, tömörít. Tehát, a szó gyöke a vány, itt vékonyat jelent. A ványadt szó képe a soványnál is fonnyadtabb ember vagy állat kinézetét közvetíti. Tehát itt a nagyon vékony a szógyök eredeti jelentése. Ha tehát a só és a vány gyökszavakat egyesítjük só-vánnyá, a kettő együtt a só hiánya miatt vékony jelentést fogja hordozni, ami a sóhiány okozta testi tünetek ősi megfigyelésén alapulhat. (Ok okozati összefüggés felismerése, azaz logika, és annak a nyelvben való tükröződése!)

Láthattuk, hogy a tudományosan fel- és el nem ismert gyökszavunk, a vány, átvitt értelemben hiányt jelöl a normális állapothoz képest. Ha tehát valakinek hitből van kevés, akkor a hit és a vány gyökök összekapcsolásával létrehozott hitvány szó ezt fogja jelenteni. Azt viszont az inkvizíció korabeli jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy hit alatt még abban a korban is leginkább erkölcsöt, erkölcsi szabályokat értettek a nép körében, akiktől nem várták el a keresztény vallás magas szintű ismeretét. Olyasmi erkölcsi előírásokat értettek alatta, mint amiket a tízparancsolat fogalmaz meg. Ezekre oktatták a fiatalokat a magyarok magócai, regősei, bácsai, baksái, harsányai és táltosai. Éppen azért nem is ítélték el őket az inkvizítorok, mert mint írták: a „hiten” nem esett sérelem a tevékenységük kapcsán.

A sovány jelentésének ismeretében most már nem nehéz a sóvárog megfejtése. Itt a só és a vár (esetleg a vágy) gyökszó összekapcsolásával keletkezett új szóról van szó, amely a sóra (később általánosítva másra is) való vágyakozást és várakozást fejezi ki. Ide tartozik még a sóhajt szavunk is, amely kifejezetten a sóvárgó, vágyakozó emberre jellemző ige.

Ha viszont ezek a gyökszó összetételek ily módon igazolhatók, akkor bizony az ist-vány szavunk, amely utóbb névvé vált, nem jelent mást, mint azt, hogy istenből van hiánya annak, akit így neveznek. És ha jól belegondolunk, ez István (régebbi, tájfüggő kiejtéssel Isvány, Estván, Esvány) királyunk esetében szó szerint igaz. Ugyanis ő volt az, aki a magyarok istenét elvetve, a zsidó-kereszténységnek a magyarok számára megfoghatatlan és érthetetlen szentháromság istenének elfogadására kényszerítette a népét.

Ezzel a levezetéssel egy kicsit közelebb jutottunk ahhoz, hogy meglássuk, a nyelvünknek tényleg valódi belső logikája van. Lépjünk tehát tovább.

Emellett jellemzően közvetíti az ősi életmódunkat a nyelvben az, hogy milyen mindennapi tevékenységekhez hasonlítjuk még ma is az emberek egyes jellemvonásait, cselekedeteit.

Íme, néhány példa: lókötő; kerékkötő; kereket old; tengelyt akaszt; ujjat húz; félrevezet; más malmára hajtja a vizet; más szekerét tolja; sorra kerít; képes rá; lelkesedik; szavát adja; tartja a szavát; cserben hagy; gonosztevő; kakaskodik; beleköt; kötésig gázol; kilábal; ölre megy; kihever; ágaskodik; nyilat húz; ki fia borja; borjú az új kapura; alma a fájától; zöld ágra vergődik; bakot lő; mind egy szálig; szedi a lábát; stb. Ezek mindegyike egy máig elevenen élő képet idéz fel a magyar anyanyelvű emberben, aminek az értelmét nem kell keresnie, hiszen látja a közvetített képet maga előtt mindenfajta asszociációtól mentesen.

Az ilyen kifejezések által közvetített életmód képe nekem nem egy pusztai, rénszarvast, birkát terelő, sátoros nomádra, hanem egy megállapodott, nagyállattartó, kézműves, halász, szekerész gazdálkodóra illik. Talán nem véletlenül szekerész a magyarok neve a krími tatárok nyelvében mind a mai napig.

De nézzünk meg egy másik példát a képközvetítésre, ami egyúttal igen jól bemutatja a magyar nyelv egyenes, következetes, egymásra épülő, képeken alapuló logikáját is. Ez a példa egy gyökszó sorozat, aminek egyes tagjai valószínűleg már a nyelv kialakulása kezdetén is megvoltak, mások pedig később, asszociációk révén kerültek be a sorba. Ez a gyökszó bokor, amelynek minden tagja ugyanazt a képet közvetíti, a következő: nyal, nyál, nyel, nyél, nyíl, nyíl(ik), nyől, nyúl, nyúl(ik), nyűl (nyű, nyűv). Nézzük sorban úgy, hogy a szó által közvetített képet is mellé tesszük a szó mellé.

nyal

A szó által közvetített kép a kinyújtott nyelv hosszan felfelé húzása a felületen. Azaz egy felfelé mutató nyíl irányában való mozgás.

nyál

A szó által közvetített kép itt a lecseppenni készülő nyál nyúlása lefelé, azaz egy lefelé mutató nyíl irányában való mozgás.

nyel

A szó által közvetített kép itt a falatnak a nyelőcsőben való lefelé csúszása, ami kívülről is jól látható, azaz egy lefelé mutató nyíl irányában való mozgás.

nyél

A szó által közvetített kép itt a tárgynak a működő vége felől a működtető vége irányában való meghosszabbodása, megnyúlása.

nyíl

A szó által közvetített kép itt a tárgy egészének a megnyúlása nyíllá.

nyíl(ik)

A szó által közvetített kép itt a két vég közötti tér megnyúlása, vagyis megnyílása.

nyől (nő)

A szó által közvetített kép itt a növénynek függőleges irányban történő megnyúlása, azaz növekedése.

nyúl

A szó által közvetített kép itt az állatnak a nyugalmi helyzethez képest történő megnyúlása.

nyúl(ik)

A szó által közvetített kép itt az előbbihez hasonló, de csak egy testrész kinyújtásával.

nyűl (nyű, nyűv)

A szó által közvetített kép itt egy hernyóhoz hasonló lény, amely megnyúlással és összehúzódással mozog.

A szó által közvetített kép itt a fa kihúzása a földből, ami menet közben megnyúlással jár az előző állapothoz képest. (Fanyűvő mese)

A szó által közvetített kép itt hasonló az előzőhöz csak éppen a Répameséből.

A fenti képek mindegyike szinte teljesen azonos képet közvetít: valamilyen irányban történő növekvő hosszúságú elmozdulást, hosszabbodást, vagy megnyúlva vékonyodást, amiket még ma sem igazán lehet a nyúl vagy a nyíl gyökszavak használata nélkül szóban leírni. Mindezt a magyar logika azzal érte el, hogy pusztán a magánhangzót változtatta meg a gyökszóban, és ezzel változatos élethelyzetek, történések leírására tette alkalmassá. Valószínűnek tartom, hogy a nyúl és a nyíl volt a két elsőként kialakult gyökszó a sorozatban, mert mindegyik másiknak a jelentése még ma is csak ezek használatával magyarázható meg.

Úgy gondolom tehát, hogy a magyar nyelvet a magyar nyelvből lehet csak megérteni, levezetni, nem pedig más, távoli nyelvekből. Logikáját azonban csak született magyar érzi át igazán. A bevándorolt, már magyarnak született külhoniak soha nem éreznek rá a magyar logikára. Ezért van ilyen etimológiánk, amilyen. A magyar nyelvészet „nagy” alakjai többségükben nem magyarok voltak, sokszor még magyarul sem tudtak. Ideje kivenni a kezükből a nyelvünk feletti hatalmat és magunknak felfedezni az anyanyelvünket. (Folytatása következik.)