Nukleáris morfológia

Az a fránya tatárjárás!

Ebben az írásban arra keressük a választ, hogy miért emlegetnek nálunk következetesen tatárjárást, amikor a művelt tudományos utókor ma már azt mondja, hogy valójában mongoljárás volt. Megvizsgáljuk azt is, hogy a korábbi írásokban tárgyalt egyes, más fényben bemutatott előzmények alapján lehetett-e a tatárjárás más valami, mint aminek a korabeli források igyekeznek azt beállítani.

Azt láttuk már, hogy a Kárpát medence népe, amikor hazáját külső erőszakos megszállás veszélye fenyegette, akkor több alkalommal is képes volt olyan – rokoni, baráti – segítséget hívni, amely megszabadította ettől a veszélytől anélkül, hogy a cseberből vederbe került volna. Ilyen volt a római megszállás ellen Atilla behívása, száz évre rá pedig Álmos dux és Árpád vezér segítségül hívása. Nem tárgyaltuk még, de az Atilla és Árpád közé beillesztett és megnyújtott, avar kornak nevezett időben is történt ilyen segítségnyújtás egy másik „nép” részéről, akikkel együtt harcolva az avarok sikerrel védték meg hazájukat a támadó ellenségtől.

Erre a vonulatra felfűzve nem tűnik lehetetlennek, hogy a tatárjárás is egy ilyen segítségnyújtás emlékét őrzi, amit azonban utólag sikeresen kiforgattak, és másnak állítottak be.

A tatárjárásról a magyar és más európai krónikák és évkönyvek is rendre megemlékeznek.  A niederaltaichi monostor évkönyve például, 1241-ben azt írja:

„Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”

Ebben a hitben élt Európa, vagy legalábbis ebben reménykedtek sokan, de a történelem ezt az állítást egyáltalán nem igazolta. A magyar királyság nem hogy nem pusztult el, hanem négy évre rá már minden külső ellenségétől megszabadult és virágzott.

A tatárjárás magyarországi eseményeiről, előzményeiről és okairól mégis a legtöbbet az apuliai származású váradi kanonok, Rogerius mester Siralmas énekéből tudhatunk meg. De vajon tényleg az igazat tudhatjuk-e meg ebből a felismerhetően 15. századi stílusú, tévedésektől és anakronizmusoktól hemzsegő politikai pamfletből, amelyben a szerző magát szemtanúnak beállítva meséli el a tatárjárás eseményeit. Olyanokat is, amelyekről csak akkor tudhatott volna, ha a tatárok vezérei maguk mesélték volna el neki csapataik részletes hadmozdulatait nem csak Magyarországon, de a környező országokban is.

A mű első ízben 1488-ban, Thuróczi János Brünnben kiadott krónikájának függelékeként jelent meg, tehát egyáltalán nem lehetetlen, hogy tényleg csak a 15. század végén, a krónikahelyesbítések korában keletkezett. A korábban írt krónikákat ugyanis helyesbíteni kellett, mert akaratlanul is sok olyan elírást, időbeli tévedést tartalmaztak, amely nem felelt meg a római egyház történelemhamisítási érdekeinek. Túl sok nyom maradt, amiből a valódi eseményeket még ki lehetett hüvelyezni.

De nézzük előbb az előzményeket, amelyek IV. Béla királyt a Siralmas énekben neki felrótt tettekre ösztönözték. A Wikipédia tatárjárás szócikke így foglalja össze a helyzetet:

Magyarországon II. András és Béla kora jelentette az egyház hatalmának csúcspontját. Az 1222-ben kiadott Aranybulla egyes részei ellen már III. Honoriusz pápa is ellenérzését fejezte ki, és végül IX. Gergely nyomására fejlesztették tovább a királyi levelet. 1231-ben megszületett a bulla első korrekciója, amely az egyház érdekei szerint készült. Ez a dekrétum az egyházi birtokok megerősítése mellett az állami jogkörbe tartozó igazságszolgáltatást is jórészt egyházi kézbe tette le, ugyanis a bírói döntéseket bizonyos esetekben a felállított káptalani hiteles helyeken kellett elfogadtatni.

A magyar uralkodók azonban nemcsak az állam irányításában álltak szemben a pápával, hanem gazdasági érdekeik is gyakran ütköztek. Ennek legfontosabb eleme a királyi sómonopólium volt, amely a koronának egyre jelentősebb bevételeket jelentett. A só kereskedelmét pedig izmaelita kereskedők bonyolították az egész királyság területén.

A kor egyháza a koldulórendek szegénysége mellett azonban jelentős gazdasági és pénzügyi hatalomra is szert tett. Ezért IX. Gergely fellépésére a magyar egyház igyekezett kiiktatni az izmaelita monopóliumot. A pápa Magyarországra küldte legátusát, Pecorari Jakabot, Palestrina püspökét, azzal az ürüggyel, hogy ott térítse keresztény hitre az izmaelitákat és a zsidókat. Jakab azonban hamar II. András értésére adta, hogy a só kereskedelmének jövedelmét adja át az egyháznak. András kincstárának jelentős részét adta az izmaelita kereskedők adója, ezért a király megtagadta Gergely óhaját. Erre válaszul az egyházfő 1232. február 29-én interdiktum alá helyezte egész Magyarországot, amelyet Róbert, esztergomi érsek léptetett érvénybe. Az 1231. évi dekrétumban biztosított jogára hivatkozva, a nagyböjti ájtatosságra készülő kiközösített hívek előtt bezárultak a templomok kapui, megszűnt a szentségek kiszolgáltatása, az egyházi temetés, elhallgattak a harangok.^[8][9]

Miután András trónja nem állt a legbiztosabb lábakon, a király kénytelen volt engedni, és 1233. augusztus 20-án Jakab és András megkötötte a beregi egyezményt. Az egyezmény a sómonopólium mellett az egyház függetlenségéről is szólt, és Gergely törekvéseinek tükrében az államot gyakran az egyházi hatalom alá rendelte. Az igazságszolgáltatás privilégiumának megerősítése mellett a beregi szerződés felmentette a klérust az adók és a kamara haszna fizetése alól, az izmaelitákat pedig eltiltotta minden közhivataltól és gazdasági tevékenység folytatásától. Gergely azt is elérte, hogy az izmaelitákat megkülönböztető jel viselésére kötelezték.

Az egyházi befolyás ilyen mértékű megnövekedése okot adott volna Gergely pápának, hogy közbelépjen a tatárok támadásakor, de a császárral zajló konfliktusa miatt erre nem volt lehetősége.

1241-ben javában dúlt II. Frigyes császár és IX. Gergely pápa között a konfliktus, így keleten maga a kereszténység került súlyos veszélybe. Egyébként Frigyes helyett, aki amúgy Szicíliában székelt, a Németország ügyeit ténylegesen III. Eppsteini Siegfried mainzi érsek intézte. A tatárok csapásai alatt több keleti birodalom összeomlott, méghozzá viharos gyorsasággal. Tudnunk kell, hogy az Árpádok uralta Magyar Királyság Európa politikai életének egyik meghatározó állama volt akkoriban, így Frigyes császárnak ugyanúgy fontos érdekei kötődtek az országhoz, mint Gergely pápának, mégis mindkét hatalmasság csak biztató szavakkal segítette Bélát.

Láthatjuk, hogy II. András uralkodása alatt a pápaság segítségével a magyarországi római egyház elképzelhetetlenül nagy hatalomhoz jutott a királyi hatalom rovására. Ráadásul a Dél-Erdélybe meggondolatlanul beengedett Német Lovagrend önálló államot akart létrehozni a Barcaságból, amit véres harcok árán sikerült csak megakadályozni, és a lovagrendet az országból kiszorítani.

IV. Béla, az apja, II. András pazarló politikáját nem jó szemmel néző magyar főurak nyomására nyolc évesen megkoronázott ifjabb király, felnövekedve, az apja mellett a dux szerepét töltötte be. Valószínűleg már részt vett a lovagrend elleni harcokban, és duxként önálló, jó kapcsolatokkal rendelkezett Kijev és Bizánc irányában is. Már 1218-ban feleségül vette ugyanis Laszkarisz Máriát a bizánci császárleányt. (Egy újabb példája annak, hogy a dux Bizáncból házasodik!)

II. András halála után, 1235-ben IV. Bélát királlyá koronázták. A renitens király nem Székesfehérváron a Szent István bazilikában koronáztatta magát, hanem a maga alapította fehéri Szent Péter és Pál templomban. Apja osztogató politikájával gyökeresen szakított, az ellenálló főurakat megregulázta, és a felelőtlenül osztogatott vagyonokat visszavette királyi birtokba. III. Béla gazdag, nagyhatalmú Magyar Királyságát igyekezett visszaállítani. Ebben erős ellenállásra talált az egyház vezetésében és a korábbi kedvezményektől elesett főurakban. A helyzet odáig fokozódott, hogy a főurak egy része szövetségre lépett Babenberg Frigyessel, Ausztria hercegével, és át kívánták adni neki az országot. Frigyes odáig ment, hogy foglyul ejtette a királynét és a király két lányt, akiket IV. Béla csak három határmenti megye elzálogosításával tudott tőle kiváltani. Utána elmenekítette őket a dalmáciai Trau várába.

A király és a főurak (nem a nép!) közötti ellentétet írja le a Siralmas ének első részében a valóban létezett, kortárs Rogerius mester álcája mögött meghúzódó egyházi pamfletíró öt pontba szedve. Egyik a király adomány-visszavevő politikája. A másik a kunok betelepítése. A harmadik a kunoknak a magyarokkal szemben előnyben részesítése. A negyedik a peres ügyeknek a kancelláriához utalása a király személyes ítélkezése helyett. Az ötödik, hogy apjával ellentétben nem jutalmazta a nemesek szolgálatait adományokkal. Ezeket jelöli meg annak okaként, hogy az ország a tatárok betörésekor elveszett.

Itt lehet olvasni Rogerius mester Siralmas énekét:

http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=194_215_Rogerius

Akkoriban a mongol hódításról már hírek érkeztek az országba, de a főurak nemigen törődtek a hírekkel. A Wikipédia szócikke szerint:

Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungariának nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre – Szuzdalig – jutott, mert előző úti céljának területét a betörő mongolok közben elpusztították. Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán – akárcsak a kunok révén küldött korábbi levélben – feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. Íme a levél szövege:

„Én a kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad, magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád, és, hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kunokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!”

Mit tehetett, mit tett ebben a helyzetben a király? Nyugatról, Ausztria felől Frigyes herceg fenyegette, keletről a tatár betörés, és a saját főurai is ellene szövetkeztek. Azt tette, amit tett, amit félreértenek és félremagyaráznak, mert nem értik. Batu kán nyíltan, a kunokkal, egyházi emberekkel küldött fenyegetései nem a királynak szóltak, hanem a főuraknak, de azok nem törődtek vele. Tudjuk ugyanis, hogy a király kétszer is levelet váltott Batuval, bizalmasan, egy tatárrá lett angol ember útján. Ennek tartalmáról azonban nincs tudomásunk. Csak a tettek beszélnek arról, amibe valójában megegyezhettek. A király befogadta az állítólag a mongol invázió elől menekülő kunokat. Ha ezt Batuval titokban egyeztette, akkor lett egy kb. tízezer fős könnyen mozgósítható magánhadserege a saját áruló főurai és Frigyes herceg ellen. Batunak pedig jó oka lett Magyarország színleg való megtámadására, amit nyíltan küldött fenyegető üzeneteiben hangoztatott is.

Ráadásul, mivel a betelepített állattartó, legeltető kunok egy tömegben zavarták a magyarok gazdálkodását, akik ezért panaszkodtak, a király szétosztotta őket a vele ellenséges főurak birtokain. Így a kunok, a tatárok előőrseként pontosan ki tudták kémlelni, hogy a király ellenségeire hol kell lecsapni, mely egyházi birtokokat kell feldúlni, és kiket kell mindenképpen megölni.

Ha a tatár betörés – mert nem mongolok jöttek be hozzánk, hanem a Krímben és Kijev környékén akkoriban is élő, számunkra ismerős, és a mongollal csak kényszerszövetségre lépett tatárnak nevezett kun csapatok – idejét is egyeztették Batuval, akkor a királynak pontosan azt kellett tennie, amit tett. Az ellene összegyülekező főúri csapatokat Pestre táborba hívta a tatár ellen, akik elé kiküldte a határra bizalmi emberét, a nádort. Ugyanakkor behívta segítségül a főurak választott szövetségesét Frigyes osztrák herceget is a pesti táborba. Az összeesküvő főurak – köztük az egyház akkori vezetőivel – minden mozgósítható emberüket elhozták, és már a kezükben érezték az országot, mert a tatár veszedelmet nem tartották valósnak.

Amikor azonban először Dénes nádor hírvivője, majd a nádor maga is megérkezett a hírrel, hogy csapatait szétverték (persze nem!) a hágón betörő tatárok, és a portyázó tatár előőrsök is elérték Pest határát, akkor kezdték csak komolyan venni a veszedelmet. A király még ekkor is csitította őket, és nem engedte őket a tatárok ellen kitörni. Természetesen nem engedelmeskedtek, és a kalocsai érsek meg is fizette az engedetlenség árát. Alig sikerült megmentenie a saját irháját, csapatai odavesztek. Frigyes hercegnek (akinek birtokában volt Atilla kardja, amit a tatárok tiszteltek) azonban nem álltak ellen a tatárok, így győzedelmesen tért vissza a táborba, majd haza is vonult Ausztriába, hiszen a főurak nélküle is boldogulnak. (Gondolta!)

Azonban nem ez történt. A király, engedve a türelmetlen főurak nyomásának, lassan megindította a hadat kelet felé. A tatárok folyamatosan húzódtak előlük vissza, a király pedig az előre megbeszélt helyre, a Sajó nagy kanyarjába vezette a hadat, és ott tábort veretett. A király mag nem volt a táborban, és testvére, Kálmán dux, akinek a sereget vezetnie kellett volna, szintén kijött a táborból saját csapatával. A csapda bezárult, és a csata úgy folyt le, ahogyan leírják. Béla és Kálmán a csatát meg sem várva azonnal visszaindultak Pestre. Kíséretként csatlakozott hozzájuk Kadán tatár kán egy különítménnyel, és elkísérték a királyt Trauba, ahonnan hazahozták a királynét és újszülött lányát. A két idősebb lány időközben meghalt, Dalmáciában vannak eltemetve.

A Muhi csata után a tatárok – a betelepedett kunok vezetésével – szisztematikusan irtották a papokat és más egyházi személyeket, pusztították az ellenséges főurak birtokait, és leöldösték az idegen lovagokat. Eljutottak az osztrák herceg által elfoglalt megyékig, de onnan visszafordultak, csak megmutatták magukat. Év végére teljesen megtisztították az országot,, majd a betelepített kunokkal együtt a megegyezés szerint kivonultak.

Magyarország tehát nem pusztult el, a király nem vesztette el a hatalmát, ellenségei elpusztultak, birtokaik visszaszálltak a királyra, az egyház pedig erősen meggyengült. A király visszaszerezte a sójövedelmeket, és mindazt, amit az egyház az apja gyengeségét kihasználva, fenyegetéssel és kiközösítéssel elorzott. A pápa, és utóda is hamarosan meghalt. A pápaság megszűnt politikai tényező lenni a Magyar Királyság életében. A királyság újraéledt. A királynak elegendő katonája maradt (a nádornak a hágónál el nem pusztult 5000 katonája, László ispán és a királyhű főurak serege), hogy Frigyesnek a következő év elején ellene indított támadását ne csak visszaverje, de visszaszerezze azt az elzálogosított három megyét is, amit Frigyes időközbe elfoglalt.

A király a pápának engedelmeskedő egyházat ezután nem támogatta. Ne felejtsük el, hogy a Magyar Királyságban ebben az időben zajlik az inkvizíció! Talán a király hozzáállásának is betudható, hogy sokkal kevésbé volt szigorú, mint más országokban. A király egy erőskezű ispánt rendelt egyenlő rangban és hatalommal a főinkvizítor mellé. Támogatta viszont az általa még ifjú királyként a Királyi Városban (Nem Esztergomban, mert az az érsek városa lett, és annak a Királyi Város akkor még nem része!) letelepített, szegénységet fogadó prédikátor rendet, a Ferenceseket, akiknek kolostort építtetett és templomot adományozott. Maga is oda, a Ferencesek templomába temetkezett. Ott nyugszik felesége, és Béla nevű fia is.

Hát így is lehet értelmezni, így is történhetett.