Téma: 
Címkék: 
Ahhoz, hogy a magyarokat még itt a Kárpát medencében is barbár, félnomád, törzsi társadalomban élő népként lehessen beállítani, igen sok, fontos dolgot kellett szándékosan figyelmen kívül hagyni. A történészek ezt tették. Olyan történelmet kreáltak a magyaroknak, amelyre nem lehet büszke. Ezekből szemezgetünk most. Olyan fontos dolgokról lesz szó, amelyek nélkül nem lehet megérteni a magyarság életmódját és a középkori Magyar Királyság valódi jelentőségét Európában. Ezeket beillesztve a tudásunkba, gyökeresen más képet kapunk a magyarságról, és rájövünk, hogy a tanított történelem hazugságok halmaza.
A magyarokat külföldön sokan sokféle névvel illették, amelyek közül a történészek egyet rendre kihagynak. Ez pedig az, hogy a magyarokat szekerész népként ismerték, akik szekerekkel járnak és szekereken is laknak. A Krímben és az Észak Kaukázusban élő népek szekeresnek hívtak minket, nem magyarnak. Ennek nyoma egyes helyeken máig fennmaradt. Könnyű azonban elfelejteni ennek a jelentőségét, hiszen ma már a szekér nem része a mindennapi életünknek, még vidéken sem. Ami pedig nincs, azt figyelembe sem kell venni. Így a történelemhamisítóknak könnyű dolguk van.
Ráadásul az sem köztudott, hogy a magyar szekér egyedülálló jelenség volt Európában, és még ma is példa nélkül áll. Sehol máshol nem készítettek még csak hasonlót sem, ugyanis hosszú használatban kifejlesztett, bonyolult szerkezet, amelyet nehéz lenne sokoldalú szakértelem, magas fokú mesterségbeli tudás nélkül elkészíteni. Nálunk viszont minden gazda értett hozzá, és ha kellett, maga is meg tudta javítani, egyes alkatrészeit maga is el tudta készíteni. Menet közben is, ha kellett. Megvolt hozzá a szerszáma is, a szekérhez tartozó kisbalta, a szekerce!
Szokták ugyan néha emlegetni, hogy a kocsi szó a magyarból terjedt el Európában, állítólag a Kocs községben készült szekerek után, de valódi jelentéstartalmat nem rendelnek hozzá. Mi ezt tesszük.
A magyar szekér rendkívül sokoldalú szállítójármű. Szükség szerint hosszabbítható saroglyával, vagy szélesíthető vendégrúddal. Lehet vele szállítani szemes terményt ömlesztve vagy zsákban, szálastakarmányt és szénát, hosszú gerendafát, de vizet vagy bort is hordóban. Emelkedőn való menethez visszacsúszást gátló szerkezete van, lejtőn lefelé megkötött kerékkel fékezhető.
Ilyen szerkezetet csak az a nép készíthetett, olyan nép körében terjedhetett el széles körben, amelynek életmódjához napi szinten hozzátartozott az állat vontatta szállítójármű, és volt igavonó állata, valamint nagy terjedelmű szállítanivalója is. Ez pedig nem sztyeppén legeltető, állatcsordát kísérgető nomádra utal, hanem állattartó, földművelő, letelepedett gazdálkodó népre, amely a terményeivel kereskedett, és azokat hosszú távon szállította is.
A szekér elkészítéséhez komoly fa- és fémmegmunkálási szakértelemre, megfelelő fára és vasra is szükség volt. Egy szekerész népnek tehát ezek is bőségben álltak a rendelkezésére.
Érdemes tudatosítani azt is, hogy az igavonó állat a középkorban nem a ló volt, hanem az ökör. Az ökör (herélt bika) jámbor, engedelmes, nagytestű, nyugodt járású, kitartó, munkabíró igavonó állata volt a középkori gazdálkodásnak. Ahhoz viszont, hogy elegendő számú ökör álljon rendelkezésre, egyrészt szükség volt olyan nagytestű, szívós marhafajtára, amely vontatásra alkalmas, másrészt igen kiterjedt állattartás és tenyésztési szakértelem is szükségeltetett. A szekerész népnek ilyen marhafajtája is volt, a magyar szürke, amelynek egyik őse bizonyosan a Kárpát medencében is őshonos őstulok volt.
A történészek szerint a magyar ugaron nem voltak utak, csak a rómaiak által készített utak léteztek. Pedig ahhoz, hogy mindezek birtokában szállítani lehessen, szükség volt kiterjedt úthálózatra is. No, nem épített utakra, hanem az állatok és a járművek által hosszú idő alatt kitaposott, száraz helyeken át vezető földutakra. A szekerészek elkerülték a római utakat, amelyek eleve gyalogosok számára készültek, és a szekérnek alkalmatlanok voltak. Ezek a szekérutak elkerülték a vizes helyeket, ahol pedig nem lehetett, ott töltést hánytak, és az út azon vezetett. Vannak ilyen utak Magyarországon? Megszámlálhatatlan mennyiségben, csak már nem vesszük észre, vagy ha észrevesszük, akkor sem ismerjük fel, és valami másnak gondoljuk.
Például Csörsz ároknak! Bizony, a Csörsz árok egy kiépített szekerész út, amelynél nem az árok a lényeg, hanem az árokból kihányt földből épített sáncút! Erről még lesz szó a szállított áruknál. De leggyakrabban vízmosásnak nézik az évszázadok alatt kitaposott lösz mélyutakat, amelyek az egész országban megtalálhatók. Ráadásul ezeknek az utaknak a kereszteződését úgy oldották meg már őseink, ahogyan ma a modern utak szintbeli kereszteződését tervezik, körforgalommal! Úgyhogy nyugodtan elfelejthetjük a szobatörténészek által kitalált toposzt, az úttalan magyar ugart.
Nézzük meg, hogy mi minden kell még ahhoz, hogy ökrösszekérrel nagyobb távolságra szállíthassunk nagy mennyiségű árut. Mivel az ökör lassan halad, a napi járóföld sem több 18-20 kilométernél. Mivel az állatot menet közben legalább egyszer (délben) meg kell pihentetni, etetni és főként itatni, olyan megállóhelyek hálózatára is szükség van, ahol ezt meg lehet tenni. Ezért a hosszú távú szállítási útvonalak mentén, egymástól félnapi járóföld távolságban útállomások létesültek, ahol a fuvaros is megpihenhetett, ehetett, és ha az este ott érte, meg is szállhatott. (A római korban ezeket útállomásnak, mansionak hívták, ma hívhatjuk őket fogadónak, vagy csárdának.) Ezeken a helyeken ki lehetett javítani a szekér hibáit is, tehát volt kovácsműhely is. Az itatáshoz, ha nem volt természetes vízforrás, akkor kutat kellett ásni, tehát ezek is voltak az út mentén. Persze, nem minden út mentén, csak azokon, ahol hosszú távú szállítás rendszeresen folyt.
Most már nézzük meg azt is, hogy mik is voltak azok az áruk a középkorban, amelyek a magyaroknak voltak, és amelyeket messzire kellett szállítani, mert keresettek voltak. A történészek előszeretettel emlegetik a Borostyánkő utat és a Selyemutat, mintha ezek lettek volna a legfontosabb árucikkek, amelyek nélkülözhetetlenek voltak, és mindenképpen be kellett szerezni. Erről, mint látni fogjuk, szó sincs.
Fontosságát tekintve az első számú ilyen áru az erdélyi só! Erről viszont a történészektől mit sem hallunk, pedig a középkori életnek Európa belsejében alapvető jelentősége volt. Kevesen tudják, hogy Európában az ókorban csak két helyen bányásztak sót. Hallstadtban az ősidők óta, és az erdélyi hegyekben. Innen látták el egész Európát sóval! (A tengerparti vidékek kivételével.) Magyarország első számú exportcikke a só volt. A só legfőbb szállítási útvonala mindkét irányban a Duna volt (erről még később szó lesz), de szárazföldön, szekereken jutott el a Dunáig az erdélyi hegyekből a Maroson, a Körösökön és a Szamoson leúsztatott só. A Dunától a Dunáig húzódó kettős Csörsz árok volt a Kárpát medence fő szárazföldi sószállító útvonala. Egyik vége a római korban Salinasnak, azaz sóraktárnak nevezett Dunakeszinél éri el a Dunát, ahol ma egy kikötőerődnek gondolt építmény állt, ami valójában vámház és fegyveresekkel őrzött sóraktár volt. Ott rakták be a sót a Dunán felfelé vontatott hajókba. (A hajóvontatásról még szó lesz.)
A Csörsz árok Dunakeszi és Debrecen között nyugat-keleti irányban halad. Onnan dél felé fordul és keresztezi az Erdélyből kijövő folyókat, majd az Al-Dunánál újra eléri a Dunát. Onnan a sót szintén hajókon úsztatták le délre. Nem csoda, hogy a római korban a római kereskedők végig a Csörsz árok mentén fegyveresekkel őriztették a szállítmányaikat. Őrtornyaik, útállomásaik nyoma itt-ott még fellelhető. Szerződésük, concordiának nevezett szívességi megállapodásuk volt az alföld nagyállattartó népével a sószállításra ugyanúgy, mint a Duna hajóvontató oldalán fekvő Pannónia népével is. Békés kereskedelem folyt az Alföldön is a római korban, csak a rablók ellen kellett a fegyveres biztosítás.
A só még a török korban is nagy kincsnek számított. A törökhöz követségbe járó osztrák küldöttségek krónikásai rendre leírják, hogy a török a visegrádi felső várban egy sósziklát őriztet, amelyből szép kősó fejthető. A legutolsó híradás már sógödröt említ a váron belül, amiből még mindig lehet kősót fejteni.
A só mellett a másik stratégiai áru a gabona volt, amelyet jellemzően Pannóniában termesztettek nagy mennyiségben. Erről szintén nem szólnak a történészek, pedig a kelesztett búzakenyér pannóniai találmány. Pannónia erről nyerte a nevét is. A római korban a Dunán vontatott hajókon szállították a nyugati tartományok ellátására a gabonát.
Ha már szóba került, akkor érdemes itt részletesebben kitérni a hajóvontatásra, amelynek ismeretében szintén gyökeresen átalakul a római idők Magyarországáról alkotott képünk. A római korról történészeink úgy írnak, mintha Pannónia a római birodalom provinciája lett volna. Valójában nem volt az! Pusztán a birodalom nyugati tartományaihoz vezető fő kereskedelmi út, a Duna mellett futó római kereskedelmi útvonal mentén a helyiekkel kötött szívességi megállapodás alapján eltűrt római kereskedelmi jelenlétről volt szó.
A megállapodás alapján a római kereskedők szabadon és háborítatlanul haladhattak át az országon a Duna mentén. A folyóparton végig, a pannóniai oldalon folyt a szállítás. Itt két út létesült. Az egyik közvetlenül a parton, néhol a vízben haladt a folyó kanyarulatait követve. Ez volt a hajóvontató út. Azokon a helyeken, ahol a sziklák benyúltak a vízbe, a szikla oldalában létesítettek a rómaiak függő dorongutat. Ilyen két helyen volt. Az egyik Visegrádnál (erről kapta Visegrád a római kori Pons navatus, hajósok hídja nevet), ahol a vízbe nyúló, a hajóvontatást akadályozó sziklát csak 1823-ban, császári parancsra robbantották el. Azóta fut a parton az épített út is. A másik a Hideglelős keresztnél levő hegyfok volt, amit szintén akkor robbantottak le, és létesítettek a helyén kőfejtőt.
A hajóvontató úttal közel párhuzamosan építették ki a rómaiak a ma limesútnak nevezett utat, amelyen a szárazföldi (döntően gyalogos) közlekedés folyt, és amely mentén létrehozták a hajóvontató utat biztosító őrtornyok, útállomások, erődített vámraktárak (dogana), és vásárterek láncolatát. Ezek biztosítottak pihenőhelyet, lóváltási lehetőséget a kereskedőknek, a hajóvontatóknak és a hajók személyzetének. A kereskedelmi és vámraktárakat a kereskedők által bérelt és fenntartott fegyveres őrök védték a rablóktól, akik akkoriban is akadtak szép számmal. A fegyveresek döntő többsége helyiek közül került ki. A hajóvontatók szintén helyiek voltak. Egy-egy vontatási szakaszra külön vontató csapatot béreltek. Hosszú távú vontatás csak így volt lehetséges.
A hajókat döntően szintén ökrök vontatták. A lóval való vontatás csak később terjedt el. A hajóval sokkal nagyobb terhet lehetett egyszerre szállítani, kisebb vonóerővel, mint a szekereken. Mivel a szállított fő árucikk a gabona és a só volt, ez kifizetődőbb volt, mint a szárazföldi szállítás, és csak kicsit volt lassabb, mint az.
A letelepedett kereskedők és iparosok, kézművesek kereskedelmi állomásokat létesítettek a Duna mentén, amelyek némelyike várossá nőtte ki magát. Ezeknek saját (belső) római igazgatásuk volt, ami a helyi lakosságot nem érintette. Az átutazó kereskedők árucikkeit a rómaiak adóztatták. A nyugati tartományok felé átvonuló katonaság a városok közelében létesített állandó katonai táborokban szállt meg, vagy menettáborokban, de szintén a Duna mellett. Hát így nézett ki hazánk a római korban.
De lássuk, mi van még, amit a történészek gondosan elhallgatnak, pedig döntő jelentőségű volt. Ez pedig nem más, mint az arany és az ezüst. A Kárpát medence az ókorban bővelkedett könnyen bányászható termésaranyban és ezüstben. A történészek által keltának nevezett népesség az ókorban már nem használt bronzpénzt (szkíta nyílhegypénz, stb) aranya volt és ezüstje, vagy a kettő természetes ötvözete az elektronfém. A római viszont a köznapi kereskedelemben jórészt kis értékű bronzpénzt használt, aranya, ezüstje kevés volt.
A mai napig fellelhetők a külszíni fejtéssel kitermelt aranybányák és ezüstbányák nyomai a Börzsönyben és a Pilisben többfelé. Lepencénél az ezüstbánya még a római korban is üzemelt. Nagybörzsönynél, Bányapusztán, a Kerek bereknél, a Nyírvölgy tetején, a Szent Mihály hegy tetején ma is láthatók a bányák nyomai. Ezek jó részét a középkorra kitermelték, de még akkor is Magyarország maradt Európa arany nagyhatalma, egészen az Újvilág aranyának megjelenéséig.
A történészek nem csak ezt tüntették el alaposan a történelmünkből, hanem a vizát, Magyarország halgazdagságának ikonikus jelképét is. Igaz, könnyű dolguk volt ezzel is, mert ma már nincsen. A Vaskapu megépítése óta nem tud feljönni a Dunán hozzánk. Pedig olyan sok félreértett dolgot megmagyarázna, ha tudnánk, hogy az ókortól végig az egész középkoron át, a viza döntő jelentőségű volt a történelmünkben. Pedig számtalan nyomát találjuk az oklevelekben is, de nem értik a történészeink, vagy nem akarják érteni. Az adománylevelek, halászati jog miatti perek döntő többségében szerepel a tona (tanya) kifejezés. A halászok szolgálatát mindig tonával együtt adományozta a király valamelyik egyháznak.
A tona pedig halászó-helyet jelent, ezt tudják a történészek is. De azt már nem, hogy legtöbbször viza halfogó helyet. Olyat, amilyennek az emlékét a Pest melletti Vizafogó is őrzi. A halásztanya közönségesen olyan helyet jelöl a folyóparton, ahonnan a halászok ki tudják vetni a kerítőhálót, és oda ki tudják húzni vele a zsákmányt. Ilyen hely rengeteg van minden folyón, említésre sem méltó. Történelmileg azonban a tona a vizafogó helyeket jelentette a Dunán, hiszen döntően a Dunáról szólnak az oklevelek.
Vizát ugyanis nem mindenhol lehet fogni, és nem úgy, mint más halakat. Ha véletlenül egy termetesebb példány (2m) a hálóba került, akkor jó eséllyel annak a hálónak vége volt, mert kiszakította. Egészen másként kellett megfogni a nálunk viziborjúnak is nevezett hatalmas halat. A viza (európai tok) termetesre, mázsásra megnövő, fenékjáró hal, amely az Al-Dunáról csapatosan úszott fel rendszeresen a szigetközig. Annál feljebb ritkán ment. Bécsnél már ritkaságnak számított.
A viza a vonulása során a part vonalát követi, árral szemben felfelé úszva. Ezt tudva, a part mentén lehet építeni olyan erős, a parttal párhuzamos rekesztő-falat, amelybe beúszva már kitörni nem tud, ha észrevették és a bejáratot lerekesztették. Ekkor csónakból villával, szigonnyal, vágóhoroggal levadászható. A középkori papság kedvenc böjti eledele volt, ha sikerült rá szert tenni. A viza természetes vízben hosszabb ideig életben tartható.
De van egy másik, természetesebb módja is a viza halászatának. A parthoz nagyon közeli szigetek és a part közötti ún. kis Dunába a partvonalat követve rendszeresen csapatostól beúszik. Ha az ilyen helyen a kis Duna felső végét állandó záróművel lezárják, és az észlelt csapatot az alsó vég lezárásával foglyul ejtik, egész csapat vizát foghatnak. Ezeket az évszázadokig használható helyeket nevezték tonának. Ezekről szólnak az oklevelek. Ehhez viszont még két dolognak kell teljesülnie. Az egyik az, hogy ilyen kisdunás szigetnek kell lennie, a másik pedig, hogy a vizacsapatot meg kell látni.
A Duna jellegzetessége miatt ilyen helyek a Szentendrei sziget mentén egészen a Szigetközig nagy számban voltak. A leghíresebb közülük az esztergomi Kis Duna vizafogója volt, ahol a legtöbb vizát lehetett fogni. Egy másik ilyen hely Visegrádnál volt, a nagymarosi oldalon levő szigeteknél. Mindkét helyen adott volt a tona, és a hegy (magaslat) is, ahonnan a vizacsapat mozgását lehetett látni, és jelezni. Annyira fontos helyek voltak ezek a jó vizafogó helyek, hogy nevet is kaptak, természetesen a vizáról.
A Szentendrei sziget a régi térképeken és metszeteken is rendre Wizze sziget, Wize sziget néven szerepel, Visegrád pedig Wizzegrad, Wizegrad néven. Ezek a nevek bizony a viza nevet rejtik magukban. A sziget a vizafogóról, a hegy pedig a vizalátó, vizafigyelő (vizagrádics) helyről kapta a nevét. Ha ez egy kicsit erőltetettnek tűnne, akkor itt egy másik. Esztergom is a vizáról nyerte a nevét! Igaz, nem a mai város, hanem csak a viziváros, a későbbi érseki városrész neve lett Esztergom. A viza neve ugyanis franciául, és a latin nyelvekben esturgeon. Esztergomban a kora középkortól kezdve jelen vannak a latinusoknak nevezett vallonok, flamandok és itáliaiak. Tőlük kapta a nevét a vizafogó városrész, amely halgazdagsága közmondásos volt. De ha ez még nem lenne elég bizonyság, akkor itt van az Esztergommal szembeni Párkány is, aminek szlovák neve Sturovó, azaz vizás! Igaz, hogy a szlovákok úgy tartják, hogy egy Stur nevű híres költőről nevezték el a várost, de ez nem mond ellent ennek, mert Stur költő neve is vizát jelent a szláv nyelvekben.
Ma a hivatalos történettudomány ugyan úgy tartja, Győrffy György neves történelemhamisítónk agymenése nyomán, hogy Esztergom a valamelyik királyunk által állítólag ide telepített bolgár nyerges és bőrpáncél készítőkről nyerte a nevét, de ennek semmilyen alapja nincs. Úgyhogy legyünk csak büszkék a valamikori magyar fővárosnak nevet adó magyar vizára.
Az esztergomi vizafogóról annyit még érdemes megjegyezni, hogy még a török korban is a nagy sziget az egész Viziváros előtt végighúzódó hosszú földnyelvben végződött, amely elnyúlt egészen a Veprech toronyig, sőt, az elé is, ahol a hévízforrások vize a Dunába ömlött, és malmot is hajtott. A Kis Duna tehát a Viziváros előtt is természetes vizafogót alkotott, amellett biztonságos kikötőt nyújtott télen is a hajóknak, de megkönnyítette a ki- és berakodást, az áruk szekerekre való átrakodását is. A földnyelvet még a török kori térképek is ábrázolják. Esztergom egyik ostromakor a török erre a földnyelve még ágyúkat is húzatott, és onnan is lövette a várat.
Habsburg emlőn nevelkedett történészeink arról is elfelejtettek említést tenni, hogy hazánk az ókortól egészen a Habsburg időkig Európa marhahús nagyhatalma volt. Tőzsérek jöttek messzi országokból és lábon vettek meg egész marhacsordákat, amit aztán az erre szakosodott hajtó csapatok, a hajdúk tereltek kitaposott marhahajtó utakon Itáliától Németországig, sőt Hollandiáig is. Az egyik ilyen hajtóút nyomvonalát jelzi Göböljárás község neve is.
Akkora volt a marhakereskedelem, hogy némely árpád-házi királyainknak rendeletet is kellett kiadniuk, amely megtiltotta marha és ló kivitelét az országból királyi engedély nélkül. A magyar sőre marha látta el hússal Európa fizetőképes tartományait. A hajtóutakon kikupálódott, fegyverhez, verekedéshez, lóhoz értő hajdúkból annyi volt, hogy ütőképes lovas haderőt is lehetett belőlük később szervezni. Fő fegyverük a karikás ostor és a fokos volt, két jellegzetesen magyar fegyver, amit máshol Európában nem is ismertek.
De nem ismertek sok mást sem Európában, amit a magyarok ősidők óta használtak. Ilyen például a kenyérruha, amelyet egy külföldi utazó – félreértve – úgy írt le, hogy a magyarok az alsóneműjükbe csomagolják a kenyerüket. Pedig csak arról van szó, hogy a kenyérruha és az alsónemű ugyanolyan fehér vászonból volt. De ez még egy fontos dologra rávilágít. A történet lejegyzője nem hordott alsóneműt, a magyarok viszont igen. Ez már kultúrsokk a javából, de csak azért, mert elfelejtik említeni. Megragadtak a pogány, húst a nyereg alatt puhító, barbár lovas nomád magyar képénél, amilyenek mi soha nem voltunk. Erről éppen a minket leszólók tesznek tanúbizonyságot, csak a sorok között kell tudni olvasni.