Nukleáris morfológia

Első fejezet

Kincses Kárpát-medence

Kezdjük írásunkat mindjárt egy korrajzzal, amely alapot, és értelmezési keretet biztosít a továbbiak megértéséhez. A Kárpát-medencében a jégkorszak vége óta mindig nagy számban éltek emberek. Egyes történészi vélekedésekkel ellentétben a Kárpát-medence soha nem volt üres, és „népek” sem váltották benne egymást. Hogy mire alapozzuk ezt az állítást? Pontosan azokra a körülményekre, amik a történeti forrásokban ritkán, vagy egyáltalán nem találhatók meg, viszont tények. Ezeket szedtük csokorba a következőkben, ugyanis ezeket mind-mind figyelmen kívül kellett hagyniuk egyes történészeknek ahhoz, hogy a magyarságot még itt, a Kárpát-medencében is nomadizáló pogánynak tudják beállítani.

Az Ural hegyláncáig terjedő Európa szántóföldi művelésre alkalmas területeinek 10 százaléka a Kárpát-medencében található meg. Itt olyan növények is szabadföldön termeszthetők, amik tőlünk nyugatabbra és északabbra már nem érnek be. Ez a medence klímájának, zárt jellegének, a földből szinte minden részén feltörő hévizeknek, a folyókkal sűrűn szeldelt területének, kiváló vízháztartásának, talajának, az erdőknek és változatos tájegységeinek köszönhető. Ilyen helyet az ott élő nép akkor sem hagy el, ha űzik. De akkoriban nem űzte senki, hiába igyekeznek erről minket meggyőzni a népeket reális indok nélkül ide-oda vándoroltató történészek, akik mindenkor ellenségeskedést, harcokat vizionálnak az itt élő népcsoportok között.

A később Pannóniának, azaz kenyér-országnak nevezett Dunántúlon olyan gabona nőtt, amely alkalmas kelesztett kenyér készítésére. Máshol, északabbra, rozs alapú, fekete kenyeret, délebbre pedig mindenhol lepénykenyeret esznek. Pannóniában ezért mindig is letelepedett, földműves, növénytermesztő nép lakott. A vízjárta alföldi tájegységek a nagyállattartásnak kedveznek, de a meanderező folyók, mocsarak, árterek vidéke a lápi gazdálkodást, a fokművelést, a halászatot is lehetővé tette. A folyóink halbősége még a középkorban is közmondásos volt, de nagy számban élt bennük a hód is. Ott tehát nagyállattartó (hajtó) népek, halászok, pákászok, hódászok (íjászok) éltek mindenfelé.

Az erdőkben a vadon élő állatok olyan bőségben voltak találhatók, amely sehol máshol Európában nem volt jellemző. Az őstulok csordái a ligeterdőket, a szarvasok ősi változatai az erdőket uralták. Jelen volt nagy számban a vaddisznó is, és természetes ellenségeik a medve, a farkas, a lápi/nádi farkas (tópartján féreg / toportyánféreg). A lápos vidéken, a kiöntéseken bivaly, az erdőkben bölénycsordák, a mezőkön ménesek legeltek. Az itt élő embereknek védeniük kellett tőlük a háziasított állataikat, ezért azok számára a településeikhez (nevezzük falunak, mert körbe van kerítve karó és sövényfallal) közeli magaslatokon földsánccal és boronafallal kerített menedékeket (történész nyelven refúgiumokat) készítettek, ahova éjszakára a csordát behajthatták. A vadon élő vaddisznó kondákat kanászok követték, terelték és vámolták meg.

Természetesen a Dunántúl (Pannónia) földműves népei is tartottak állatokat, főleg szarvasmarhát a tejéért, húsáért és igavonásra. Igen, szekerek elé is fogták őket, éppúgy, mint a lovat. Az állattartó növénytermesztés komplex gazdálkodást jelent számtalan, a hosszú használat során kiérlelt, funkcionálisan szép formájú eszközzel, amelyeket a régészek a bronzkortól kezdve itt rendre megtalálnak. Az itt élő népeket valamilyen oknál fogva összefoglaló néven keltáknak (tokos-balta) nevezik, noha nemzetségenként és életmódjuk, foglalkozásuk szerint más névvel illették magukat. Való igaz, baltája szinte mindenkinek volt akkoriban, hiszen mindig kéznél kellett lennie a favágáshoz, de a vadállatok elleni védelemhez is. A szekér tartozékának szánt, rövid nyelű faragó baltát szekercének nevezik.

Térjünk ki itt egy kicsit részletesebben a fentebb említett tokos-baltára, amely elnevezés téves, mert a mai megtalálói nem ismerték fel a használatának módját. A bronzkorban elterjedt szerszám, amelyet nem egyszer nagy számban, depóleletben is megtalálnak a régészek nem egyszerűen balta, hanem a bronzkor univerzális szerszáma. Ha ugyanis görbe nyélre kötözik (a füle erre való), akkor balta, de ha ugyanerre a nyélre 90 fokkal elfordítva kötik rá, akkor máris kapa, vagy fafaragó kapacs lesz belőle. Ha viszont rövid egyenes nyélre kötik, akkor véső, de hosszabb nyélen már ásó lesz belőle. Ha még hosszabb egyenes nyélre kötik, akkor viszont fegyverként használható. Érdemes ezt is tudni, mert ezeknek a szerszámoknak is őshazája a Kárpát-medence. Újkori, vasból készült párhuzamait a mai napig így használják a Távol-keleten.

Az emberek akkoriban döntően gerendaházakban laktak, amihez a fát a kiterjedt erdőségek bőségben szolgáltatták. A fában szegény helyekre a fát tutajok formájában úsztatták le. Ezeknek a házaknak régészeti nyoma ugyan nem maradt, mert nem földbevert gerendákon álltak. Megmaradtak viszont a hozzájuk tartozó, tapasztott vesszőfonatos oldalú, féltetős, közös nyárikonyhák cölöplyukai és gödrei, a földbe mélyített gödörben kialakított tűzhelyekkel, kemencékkel, körülöttük hulladékgödörrel, ahogyan azt a régészek meg is találják. Ezek éppen olyanok, milyennek a régészek leírják őket. Megfelelő helyeken, löszös partoldalba egész kemencesorokat is készítettek a falu, és az utazók kenyérrel való ellátására a szabadon álló családi kemencéken túlmenően.

A fentebb felsorolt állatok mindegyike megjelenik a régészek által nagy számban itt megtalált kelta pénzeken, edényeik díszítésén és az ékszereiken is. Ez arra utal, hogy az itt élő emberek a termékeikkel, áruikkal kereskedtek is.

Petrus Ransanus, Mátyás király feleségének történetírója, A Magyarok tetteinek rövid foglalata című művében Magyarország akkori gazdagságáról így ír:

„Ezután szabadjon egy keveset időzni a magyar királyok által uralt ország dicséreténél. Magyarországot a természet rendkívül termékeny talajjal, valamint az emberi élethez szükséges és hasznos dolgok bőségével ajándékozta meg, sok arany-, ezüst-, réz-, vas-, só- és míniumbányája van, néhány folyójában színarany található, és ami csodálatos, szőlőskertjeinek aranyat termő földjén olykor szép számú ujjnyi, illetve fél láb hosszú aranyvesszőt találunk, amelyekből magam is láttam néhányat; rendkívül sok ökre, lova, disznója, gabonája, takarmánya, veteménye, bora és végül számtalan táplálkozásra alkalmas gyümölcsfajtája van, emiatt – tudniillik talajának termékenysége miatt – állítják néhányan azt, hogy Pannóniát az emberek táplálékáról, a kenyérről nevezték el.”

„A magyar föld termékenysége a természet adománya, akárhonnan hoznak oda veteményt, kétségkívül ott terem legjobban; számos hely van, ahol bő folyású, máshol pedig csörgedező meleg gyógyvíz fakad, az édesvizeknek pedig mind bősége, mind pedig haszna igen nagy Magyarországon, hiszen nemcsak a fent említett nagy folyók, hanem sok jelentéktelen kis folyó öntözi, emiatt bővében van a folyami halaknak. Az emberek éles és kiváló elméjűek, egyébként inkább harcra, mint a szabad művészetek gyakorlására termettek.”

És itt értünk el arra a pontra, hogy végre számba vegyük, mijük is volt ezeknek az embereknek, amivel kereskedhettek, amit messze földre innen vittek el egész nyugat-Európában. Előre bocsátjuk, itt most olyan felsorolás következik, amelyet nem találnak meg a magyarság történelméről szóló művekben.

Bronz, bronzművesség

Helle Vandkilde dán kutató régész (Aarhus University) nemrégiben jelentetett meg egy úttörő tanulmányt a Dániában, gazdag sírmelléklettel rendelkező halomsírokban talált bronz balták és egyéb jellegzetes bronzeszközök eredetéről. Megállapította, hogy Dániába és Dél-Svédországba ezek a gyönyörűen kidolgozott formavilágú eszközök a Kárpát-medencéből kerültek. Térképen rögzítette a leletek alapján az útvonalat is Európán keresztül. Fő megállapítása, hogy ezek legnagyobb számban a Kárpát-medencében fordulnak elő. Onnan terjedtek el Németországon keresztül (az ottani szórványleletek alapján) Dániába nagy számban, de szintén a Kárpát-medencéből jutottak el délre is, egészen Görögországig. Ezek szerint a Kárpát-medence a bronzkorban a bronzeszközök fő gyártó és exportáló helye is volt.

A lőcsös szekér

A magyarokat külföldön sokan sokféle névvel illették, amelyek közül a történészek egyet rendre kihagynak. Ez pedig az, hogy a magyarokat szekerész népként ismerték, akik szekerekkel járnak és útközben a szekereiken is laknak. A Krímben és az Észak-Kaukázusban élő népek szekeresnek hívtak minket, nem magyarnak. Ennek nyoma egyes helyeken (kozákok) máig fennmaradt. Könnyű azonban elfelejteni ennek a jelentőségét, hiszen ma már a szekér nem része a mindennapi életünknek, még vidéken sem. Ami pedig nincs, azt figyelembe sem kell venni. Így a történelemhamisítóknak könnyű dolguk van. Csak hallgatni kell róla.

Ráadásul az sem köztudott, hogy a magyar lőcsös szekér egyedülálló jelenség volt Európában, és még ma is példa nélkül áll. Sehol máshol nem készítettek még csak hasonlót sem, ugyanis hosszú használatban kifejlesztett, bonyolult, mégis kézhez álló szerkezet, amelyet nehéz lenne sokoldalú szakértelem, magas fokú mesterségbeli tudás nélkül elkészíteni. Nálunk viszont minden gazda értett hozzá, és ha kellett, maga is meg tudta javítani, egyes alkatrészeit maga is el tudta készíteni. Menet közben is, ha kellett. Megvolt hozzá a szerszáma is, a szekérhez tartozó faragó balta, a szekerce!

A magyar lőcsös szekér rendkívül sokoldalú szállítójármű. Átalakítás nélkül szükség szerint hosszabbítható leereszthető saroglyákkal, kassal, vagy szélesíthető vendégrúddal. Lehet vele szállítani szemes terményt ömlesztve vagy zsákban, szálastakarmányt és szalmát, hosszú gerendafát, de vizet vagy bort is hordóban. Személyszállításhoz az oldaldeszkákra akasztható üléspadja is van, de hintóhoz hasonló, karfás rúgós ülése is lehet. Emelkedőn való menethez a gerendelyről leakasztható, visszacsúszást gátló csúszó-villája is van, lejtőn lefelé menetben pedig a hátsó kerék megkötésével, lánccal fékezhető. Mindezek ellenére a lőcsös szekér könnyű, és könnyen kezelhető alkotmány.

Ilyen szerkezetet csak olyan nép fejleszthetett ki, olyan nép körében terjedhetett el széles körben, amelynek életmódjához napi szinten hozzátartozott az állat vontatta szállítójármű, és volt igavonó állata, valamint nagy mennyiségű szállítanivalója is. Ez pedig nem sztyeppén legeltető, állatcsordát kísérgető nomádra utal, hanem állattartó, földművelő, letelepedett gazdálkodó népre, amely a terményeit rendre behordta a határból a faluba, de kereskedett, és terményeit hosszú távon szállította is.

Vas, vasművesség

A szekér elkészítéséhez komoly fa- és fémmegmunkálási szakértelemre, megfelelő fára és vasra is szükség volt. Egy szekerész népnek tehát ezek is bőségben álltak a rendelkezésére. A történészek a vasművesség itteni széles körű elterjedésével a bányászható vasérc hiányában nem számolnak. Az alaptalanul rögzült nomád sztyeppei nép sztereotípia alapján feltételezik, hogy esetleg gyepvasból juthattak hozzá őseink valamennyi kohósítható érchez. A vasgyártással foglalkozó hagyományőrzők ma is ezzel kísérleteznek.

Ugyanis, nem számolnak egy kevéssé ismert ténnyel. A Kárpát-medence mellékfolyói a vulkáni hegyek málló andezit-tufájának magnetit zárványait fekete homok formájában a medence nagy folyóiba behordják, ahol az áradások után a kavicsosok alsó végén nagy mennyiségben gyűjthető. (Egyetlen óra alatt, egyetlen helyről a Duna partján négy kiló, igen magas vastartalmú, közvetlenül kohósítható fekete vashomokot gyűjtöttünk!) Ráadásul ennek az az előnye is megvan, hogy a vasszemcsékhez tapadó szilikátok segítik a vas megömlesztését, a salak folyósságát a kohósítás során.

Nem tudjuk, hogy az itt élők ismerték-e a mágnest, de a fennmaradt, a vulkáni hegyeinkben gyakori vonyarc, vasarc elnevezésekből feltételezzük, hogy igen. (pl. Vonyarcvashegy, Vonyarc, Vasarc a Pilisben) Mágnes használatával még tovább dúsíthatták a fekete vashomokot.

Az itteni vasművesség csúcsát a szablya készítése képezte. Mégpedig azzal az eljárással, amelyet ma damaszkuszi acélnak neveznek, és úgy tartják, hogy készítésének titka valamikor a 18. században elveszett. Pedig a titok nem az alapanyagban, hanem a megmunkálásban rejlett. A lágy kovácsvasból teljesen készre kovácsolták a pengét, majd cementálták, végül edzették. A titok a ma használttól teljesen eltérő cementálási eljárásban volt, amellyel a penge külső kérgébe és élébe relatíve magas széntartalmat vittek be, míg a penge belseje lágy maradt. A cementálás előkészítését a mécses fölé tartott penge vastagon bekormozásával, majd a bekormozott penge híg agyagpépbe mártásával, agyag kéreg felhordásával végezték. A tűzben így felhevített penge felszínébe a koromból megfelelő mennyiségű elemi szén jutott be, és az acélt edzhetővé tette. A hűlés során összehúzódó vas mátrix a széngyűrűket mikro-gyémántokká roppantotta össze. Ezekből a legtöbb a leggyorsabban lehűlő él környékén alakult ki, amitől a penge utánozhatatlanul éles és él-tartó lett. Ilyen szablyával könnyű volt harcolni a durvább, nehéz vasfegyverek ellen. Ráadásul ezzel a módszerrel könnyű, mégis erős fegyvert lehetett készíteni. A magyar szablya szerelékekkel sem nyomott sokkal többet fél kilónál. 

Igavonó állat

Érdemes tudatosítani azt is, hogy az igavonó állat a középkorban nálunk nem a ló volt, hanem az ökör. Az ökör (fiatal korban kiherélt bika) jámbor, engedelmes, nagytestű, nyugodt járású, kitartó, munkabíró igavonó állata volt a középkori gazdálkodásnak. Ahhoz viszont, hogy elegendő számú ökör álljon rendelkezésre, egyrészt szükség volt olyan nagytestű, szívós marhafajtára, amely vontatásra alkalmas, másrészt igen kiterjedt állattartás és tenyésztési szakértelem is szükségeltetett. A szekerész népnek ilyen marhafajtája is volt, a magyar szürke, amelynek egyik őse bizonyosan a Kárpát-medencében is őshonos őstulok volt. Lovat használtak azonban mindenfelé az állatok csordáinak tereléséhez, és az utazáshoz. A lótenyésztés legalább olyan fejlett volt, mint a szarvasmarha-tenyésztés, amelynek fejlettségét a középkori okleveleink is megőrizték. Állataink olyan keresettek voltak, hogy királyainknak ló- és marhakiviteli tilalmat kellett időnként bevezetniük.

Utak

Egyes történészek szerint a magyar ugaron nem voltak utak, csak a rómaiak által készített utak léteztek. Pedig ahhoz, hogy mindezek birtokában szállítani lehessen, szükség volt kiterjedt úthálózatra is. No persze, nem épített utakra, hanem az állatok és a járművek által hosszú idő alatt kitaposott, száraz helyeken át vezető földutakra. A szekerészek elkerülték a római utakat, amelyek eleve gyalogosok számára készültek, és a szekérnek alkalmatlanok voltak. A kitaposott szekérutak elkerülték a vizes helyeket, ahol pedig nem lehetett elkerülni, ott töltést hánytak, és az út azon vezetett. Vannak ilyen utak Magyarországon? Megszámlálhatatlan mennyiségben! Csak ma már nem vesszük észre, mert jórészt erdőben vannak, vagy ha észrevesszük is, akkor sem ismerjük fel, és valami másnak gondoljuk.

Például Csörsz-ároknak! Bizony, a Csörsz-árok valójában egy kiépített szekerész sáncút, amelynél nem az árok a lényeg, hanem az árokból kihányt földből felépített sánc! De a történészek, régészek, nem ismerve fel azok út voltát, leggyakrabban vízmosásnak nézik az évszázadok alatt kitaposott lösz mélyutakat is, amelyek az egész országban megtalálhatók. Ráadásul ezeknek az utaknak a kereszteződését úgy oldották meg már őseink is, ahogyan ma a modern utak szintbeli kereszteződését tervezik, körforgalommal! A Pilis is tele van ilyen utakkal. Úgyhogy nyugodtan elfelejthetjük a szobatörténészek által kitalált toposzt, az úttalan magyar ugart.

Útállomások, fogadók

Nézzük meg, hogy mi minden kell még ahhoz, hogy ökrös-szekérrel nagyobb távolságra szállíthassunk nagy mennyiségű árut. Mivel az ökör lassan halad, a napi járóföld sem több 18-20 kilométernél (két magyar mérföldnél). Mivel az állatot menet közben legalább egyszer (délben) meg kell pihentetni, etetni és főként itatni, olyan megállóhelyek sűrű hálózatára is szükség van, ahol ezt meg lehet tenni. Ezért a hosszú távú szállítási útvonalak mentén, egymástól minimum félnapi járóföld (9-10 km) távolságban útállomások létesültek, ahol a fuvaros is megpihenhetett, ehetett, és ha az este ott érte, meg is szállhatott. (A római korban ezeket útállomásnak, mansionak hívták, ma hívhatjuk őket fogadónak, vagy csárdának.) Ezeken a helyeken ki lehetett javítani a szekér hibáit is, ezért volt kovácsműhelyük is. Az itatáshoz, ha nem volt természetes vízforrás, akkor kutat kellett ásni, tehát ezek is voltak az út mentén. Persze, nem minden út mentén, csak azokon, ahol hosszú távú szállítás rendszeresen folyt.

A gémeskút

Kevesen tudják, hogy a gémeskút is itteni találmány. A sok állatot, nagy csordát, ménest egyszerre itatni kényszerülő csordások, csikósok enélkül a találmány nélkül nem tudtak volna gyorsan elegendő vizet adni az állataiknak. Meg is található a gémeskutak sűrű hálózata mindenütt, ahol nagyállat-tartás folyt, de a hajtó-utak mentén is végig, keresztül az országon. Ezek ásott, fagerendákkal bélelt, nagy átmérőjű kutak voltak, fából készült hosszú vályúkkal, favödörrel. Ikonikus tájképi elemei voltak a magyar tájnak évszázadokon át. Sőt! Feltüntették őket a Monarchia katonai felméréseinek térképein is! Csak napjainkban tűntek el, de máris elfelejtettük őket.

Bőr, bőrművesség

A kikészített, jó minőségű marhabőr elengedhetetlen kelléke volt az itteni életnek. A régészek rendszeresen meg is találják a bőrkikészítés, bőrfestés helyi nyomait a vízparti településeken. Például Esztergom Vizivárosában is találtak ilyeneket a Kis-Duna partján. Ezek többnyire földbe ásott nagy fahordók és kádak voltak, vagy a meder szélén kialakított kőmedencék, amelyeken a víz átfolyt. Ezekben áztatták, cserezték a bőrt. A cserzéshez az erdők szolgáltatták a cserzőanyagot. Az erős, vastag marhabőrnek igen sokféle felhasználása van. Ebből készültek az igásállatok hámjai, a nyergek, a csizmák talpa, és a karikás ostor is. De a kikészített bőr kelendő árucikk is volt.

Az Alföld ókori népét rendszeresen jazig (jász) vagy szarmata néven emlegetik. A szarmatákat a történetírók bőr pikkelypáncélos lovas harcosként írják le, és így is ábrázolják. Jó bőr pikkelypáncél is csak erős marhabőrből készíthető. Birkabőrből nem! A Kárpát-medence népe nem birkapásztor nép volt. Ismerték a juhot, a nagytestű, hosszúszőrű rackát, de azt a marhához hasonlóan számosállatnak tartották.

Szügyhám, kengyel, nyereg

A hosszú távú, ló vontatta szekérrel való áruszállítás megkívánta, hogy a ló a teljes vonóerejét kifejthesse. Tőlünk keletre és nyugatra is a vontatáshoz a lovakon nyakhámot alkalmaztak, amely sokkal kevésbé hatékony, és az állatot is jobban megviseli. A Kárpát-medencében fejlesztették ki a szügyhámot, amely máig egyedülálló ebben a kategóriában. De itt fejlesztették ki a fakeretre feszített bőrnyerget is, amely szintén itt feltalált fém kengyellel (a bőr kengyel korábban is létezett) biztos ülést biztosít a lovasnak a ló hátán. Ez mind az utazásban, mind a terelésben jelentős könnyebbséget jelentett a lovasnak. De a harcban is hatalmas előnyt biztosított az így felszerelt lovas haderőnek. A ló a Kárpát-medence ikonikus állata volt. Innen terjedt el végig a Duna mentén az ókorban, az úgynevezett Dunai Lovasisten, Epona tisztelete is, akit rendszerint széken ülő nőként, két oldalán egy-egy lóval ábrázoltak.

Visszahajló (reflex) íj

A Kárpát-medence népe rendszeresen vadászott, amelynek egyik fő eszköze az íj volt. A hódot, amelyet a prémjéért és húsáért is vadásztak íj nélkül másként nem is lehetett elejteni. A középkorban a Hódász nevű településeken élő királyi íjászok vadászták. Itt fejlődött ki tökéletesre a fából, állati inakból és szarulemezekből összeállított kompozit reflexíj. Az íjat kívülről erősítő inakat, és az íjat belülről borító szarulemezekhez szükséges szarvat a hosszú tülkű, szürke vágómarha szolgáltatta. Mint ahogy az íjkarokat oldalról borító, erősítő csontlemezeket is. Az ilyen íj felajzatlan állapotban, C alakban befelé görbül az ínnal borított oldal irányában. Felajzásakor visszafelé kell hajlítani, hogy az inas oldal kerüljön kívülre. (Ezért visszahajló, reflex íj a neve!) Az ilyen íj elkészítéséhez nagy anyagismeret és mesterségbeli tudás volt szükséges, amely az itt élő nép fejlettségét is jól tükrözi.

Most pedig nézzük meg azt is, hogy mik voltak azok az áruk a bronzkortól a középkorig, amelyek a Kárpát-medencében élőknek mind megvoltak, és amelyeket messzire kellett szállítani, mert keresettek voltak. A történészek előszeretettel emlegetik a Borostyánkő-utat és a Selyem-utat, mintha ezek lettek volna a legfontosabb árucikkek, amelyek nélkülözhetetlenek voltak, és mindenképpen be kellett szerezni. Erről, mint látni fogjuk, szó sincs.

A Só

Fontosságát tekintve az első számú ilyen árucikk az erdélyi só! Erről viszont a történészektől mit sem hallunk, pedig a középkori életnek Európa belsejében nélkülözhetetlen része volt. Az egyháznak adományokat juttató oklevelekben rendszeresen szerepel a só. A só valódi stratégiai nyersanyag, és az ókorban esetenként fizetőeszköz is volt! Kevesen tudják, hogy Európában, az ókorban csak két helyen bányásztak sót. Hallstadtban az ősidők óta, és az erdélyi hegyekben. Innen látták el egész Európát sóval! (A tengerparti vidékek kivételével.) A Kárpát-medence első számú exportcikke már a bronzkorban is a só volt. A só legfőbb szállítási útvonala mindkét irányban a Duna volt, de szárazföldön, szekereken jutott el a Dunáig az erdélyi hegyekből a Maroson, a Körösökön és a Szamoson leúsztatott só. A Csörsz ároknak nevezett nagy Sószállító Úton.

A sószállító nagy út

A Dunától az Al-Dunáig húzódó kettős Csörsz-sáncok voltak a Kárpát-medence fő szárazföldi sószállító útvonalai. A sáncrendszer egyik vége a római korban Salinasnak, azaz sóraktárnak nevezett Dunakeszinél éri el a Dunát, ahol ma egy római kikötőerődnek gondolt építmény állt, ami valójában vámház és fegyveresekkel őrzött sóraktár (salina) volt. Ott rakták be a sót a Dunán felfelé vontatott hajókba. (A hajóvontatásról később még szó lesz.)

A Csörsz-árok Dunakeszi és Debrecen között nyugat-keleti irányban halad. Onnan dél felé fordul és keresztezi az Erdélyből kijövő folyókat, majd az Al-Dunánál újra eléri a Dunát. Onnan a sót szintén hajókon úsztatták le délre. Nem csoda, hogy a római korban a római kereskedők végig a Csörsz-árok mentén fegyveresekkel őriztették a szállítmányaikat. Őrtornyaik, útállomásaik nyoma itt-ott még ma is fellelhető a Csörsz-árok mentén. Szerződésük, concordiának nevezett szívességi megállapodásuk volt az alföld nagyállattartó népével a só szállítására ugyanúgy, mint a Duna hajóvontató oldalán fekvő Pannónia népével is. Békés kereskedelem folyt az Alföldön is a római korban, csak a rablók ellen kellett a fegyveres biztosítás.

Ezen a Kárpát-medence római korát ábrázoló középkori térképrészleten láthatjuk a Csörsz sánc-út vonalát Gödtől, Debrecenen és Aradon keresztül Kostolacig, az Al-Dunáig, sánc-útként, Via Iarca Fossa néven nevezve. Az angoloknál az ilyen út a Fosse Way nevet viseli.

A vágómarha

Habsburg emlőn nevelkedett történészeink arról is elfelejtettek említést tenni, hogy hazánk az ókortól egészen a Habsburg időkig Európa marhahús nagyhatalma volt. Tőzsérek jöttek messzi országokból és lábon vettek meg egész marhacsordákat, amit aztán az erre szakosodott hajtó csapatok, a hajdúk tereltek kitaposott marhahajtó utakon Itáliától Németországig, sőt a Németalföld városaiba is. Az egyik ilyen hajtóút nyomvonalát jelzi Göböljárás község neve is.

Akkora volt a marhakereskedelem, hogy némely Árpád-házi királyainknak rendeletet is kellett kiadniuk, amely megtiltotta marha és ló kivitelét az országból királyi engedély nélkül. A magyar sőre marha látta el hússal Európa fizetőképes tartományait. A hajtó-utakon kikupálódott, megedződött, fegyverhez, verekedéshez, lóhoz értő hajdúkból annyi volt, hogy később ütőképes lovas haderőt is lehetett belőlük szervezni. Nevüket a Hajdúság, Hajdú-Bihar megye neve őrzi. Fő fegyverük a karikás ostor és a fokos volt, két jellegzetesen magyar fegyver, amit máshol Európában nem is ismertek. A fokos a szkíta idők maradéka.

A kenyérgabona

A só mellett a másik stratégiai áru a gabona volt, amelyet jellemzően Pannóniában termesztettek nagy mennyiségben. Erről szintén nem szólnak a történészek, pedig a kelesztett búzakenyér pannóniai találmány. Pannónia erről nyerte a nevét is. Nem véletlen, hogy a Kárpát-medencének csak a gabonatermesztésre alkalmas felét nevezték Pannóniának, a vízjárta Alföldet nem! Az is kevéssé ismert, hogy a gabonát akkoriban, és egészen a 19. századig a löszös talajba mélyített, szűk szájú, 4-5 köbméteres, tűzzel kiégetett, szalmával bélelt vermekben tárolták. (Ezek később helyhatározó jelentőségűek lesznek a kutatásunkban.) A római kortól a gabonát a Dunán felfelé vontatott hajókon szállították a nyugati tartományok ellátására. Gondoljunk csak Jókai Aranyemberére, aki még akkor is vontatott hajón szállította a búzát. Igaz, török eredetű búzát, de az már az akkor Törökországhoz tartozó Bulgáriából származott, amint ez kiderül a Janinai pasa említéséből, aki a bulgáriai Törökország akkori vezetője volt.

Ha már szóba került, akkor érdemes itt részletesebben is kitérni a hajóvontatásra, amelynek ismeretében szintén gyökeresen átalakul a régi idők Magyarországáról alkotott képünk. A római korról történészeink úgy írnak, mintha Pannónia a római birodalom provinciája lett volna. Valójában nem volt az! Pusztán a birodalom nyugati tartományaihoz vezető fő kereskedelmi út, a Duna mellett futó római kereskedelmi útvonal mentén a helyiekkel kötött szívességi megállapodás alapján eltűrt római kereskedelmi jelenlétről volt szó. A hajóvontatás az ókorban tehát döntően a Római Birodalom Duna menti tartományainak ellátásához volt nélkülözhetetlen. Ezért is építették ki a római kereskedők a hajvontató utat. Egyes történészek, felismerve a hajón történő áruszállítás megvámolásának fontosságát a római korban, feltételezik, hogy a lefelé úszó hajókat vámolták. Teljességgel elfeledkeznek a felfelé történő hajóvontatásról.

Hajóvontatás, a vontatóút 

A helyiekkel kötött szívességi megállapodás alapján a római kereskedők szabadon és háborítatlanul haladhattak át az országon a Duna mentén. A folyóparton végig, a pannóniai oldalon folyt a szállítás. Itt két út létesült. Az egyik közvetlenül a parton, néhol a vízben haladt a folyó kanyarulatait követve. Ez volt a hajóvontató út. Azokon a helyeken, ahol a sziklák benyúltak a vízbe, a szikla oldalában létesítettek a rómaiak függő, dorong utat, vagy hidat. Ilyen nálunk két helyen volt. Az egyik Visegrádnál (erről kapta Visegrád a római kori Pons navatus, hajósok hídja nevet), ahol a vízbe nyúló, a hajóvontatást akadályozó sziklákat csak 1823-ban, császári parancsra robbantották el. Azóta fut a parton az épített út is. A másik a Hideglelős keresztnél levő, Dunába nyúló hegyfok volt, amit szintén akkor robbantottak le, és létesítettek a helyén kőfejtőt.

A hajóvontató úttal közel párhuzamosan építették ki a rómaiak a ma limes-útnak nevezett utat, amelyen a szárazföldi (döntően gyalogos) közlekedés folyt, és amely mentén létrehozták a hajóvontató utat biztosító őrtornyok, útállomások, erődített vámraktárak (dogana), és vásárterek láncolatát. Ezek biztosítottak pihenőhelyet, lóváltási lehetőséget a kereskedőknek, a hajóvontatóknak és a hajók személyzetének. A kereskedelmi és vámraktárakat a kereskedők által bérelt és fenntartott fegyveres őrök védték a rablóktól, akik akkoriban is akadtak szép számmal. A fegyveresek döntő többsége helyiek közül került ki. A hajóvontatók szintén helyiek voltak. Egy-egy vontatási szakaszra külön vontató csapatot béreltek. A hosszú távú vontatás csak így volt lehetséges.

A hajókat döntően szintén ökrök vontatták. A lóval való vontatás csak később terjedt el. A hajóban sokkal nagyobb terhet lehetett egyszerre szállítani, kisebb vonóerővel, mint a szekereken. Mivel a szállított fő árucikk a gabona és a só volt, ez kifizetődőbb volt, mint a szárazföldi szállítás, és csak kicsivel volt lassabb, mint az.

A letelepedett kereskedők és iparosok, kézművesek kereskedelmi állomásokat létesítettek a Duna mentén, amelyek némelyike várossá nőtte ki magát. Ezeknek saját (belső) római igazgatásuk volt, ami a helyi lakosságot nem érintette. Az átutazó kereskedők árucikkeit a rómaiak adóztatták. A nyugati tartományok felé átvonuló katonaság a városok közelében létesített állandó katonai táborokban szállt meg, vagy menettáborokban, de szintén a Duna mellett.

A bor

Bárki, bármit gondoljon is a szőlőművelés és borkészítés itteni meghonosításáról, Pannónia már a római korban is a szőlő és a bor hazája volt, és később is az maradt. A középkorban a mai Óbudától Visegrád felé haladva több ezer szőlőművelő parcellát számolhatott meg, aki arrafelé járt, amint egy török utazó meg is tette. Tőle tudjuk. A bor volt a só és a gabona mellett a harmadik árucikk, amelyet vontatott hajókkal felfelé szállítottak a Dunán a kereskedők. A szőlőkultúrát a filoxéra tizedelte meg az ország közepén annyira, hogy mára szinte nyoma sem maradt, és gazdagságának emlékét is csak a leírások, valamint a löszbe vájt pincék elképesztően nagy száma őrzik.

Arany és ezüst

De lássuk, mi van még, amit ugyan nem kell szállítani, de amit a történészek gondosan elhallgatnak, pedig döntő jelentőségű volt. Ez pedig nem más, mint az arany és az ezüst. A Kárpát-medence az ókorban bővelkedett könnyen bányászható termésaranyban és ezüstben. A történészek által keltának nevezett népesség az ókorban már nem használt bronzpénzt. Aranya volt és ezüstje, vagy a kettő természetes ötvözete az elektronfém. A római viszont a köznapi kereskedelemben jórészt kis értékű bronzpénzt használt, aranya, ezüstje kevés volt.

A mai napig fellelhetők a külszíni fejtéssel kitermelt aranybányák és ezüstbányák nyomai a Börzsönyben és a Pilisben többfelé. Lepencénél az arany és ezüstbánya még a római korban is üzemelt. Nagybörzsönynél, Bányapusztán, a Kerek bereknél, a Nyír-völgy tetején, a Szent Mihály-hegy tetején ma is láthatók a bányák nyomai. Ezek jó részét a középkorra kitermelték, de még akkor is Magyarország maradt Európa arany nagyhatalma, egészen az Újvilág aranyának megjelenéséig.

Akkoriban a Kárpát-medencén kívül máshol nem nagyon lehetett aranyat találni. Mostanában derül ki, hogy sok bizánci eredetűnek tartott ékszer aranya is bizony innen származik.

A nemesopál

Ha már az aranyat és ezüstöt említettük, hozzá kell tenni, hogy az ókortól kezdve, az Ausztrál opál felfedezéséig a Kárpát-medence volt a nemesopál egyetlen ismert forrása a világon. Tehát a korabeli ékszerekbe, egyházi kegyszerekbe foglalt nemesopál mind szükségszerűen innen származott. Nemesopál bányáink voltak Selmecbányán, Vörösvágás környékén, Kassától északra, de termeltek ki nemesopált Telkibánya környékén is. A nemesopál értékesebb és ritkább volt a borostyánnál, ma mégis csak a Borostyán útról hallunk a történészektől, mintha annak lett volna nagyobb jelentősége. Nemesopálról említés szintjén sem hallunk, mert ma már nekünk nincs.

A Viza (Esturgeon)

A történészek nem csak ezt tüntették el alaposan a történelmünkből, hanem a vizát, Magyarország halgazdagságának ikonikus jelképét is. Igaz, könnyű dolguk volt ezzel is, mert ma már hazánkban nincsen, tehát csak hallgatni kell róla. A Vaskapu erőmű megépítése óta ugyanis már nem tud feljönni a Dunán hozzánk. Pedig olyan sok félreértett dolgot megmagyarázna, ha tudnánk, hogy az ókortól végig az egész középkoron át, a viza döntő jelentőségű volt a történelmünkben. Ugyan számtalan nyomát találjuk az oklevelekben is, de nem értik a történészeink, vagy nem akarják érteni. Az adománylevelek, halászati jog miatti perek döntő többségében szerepel a tona (tanya) kifejezés. A halászok szolgálatát mindig tonával együtt adományozta a király valamelyik egyháznak.

A tanya pedig halászó-helyet jelent, ezt tudják a történészek is. De azt már nem, hogy legtöbbször viza halfogó helyet. Olyat, amilyennek az emlékét a Pest melletti Vizafogó is őrzi. A halásztanya közönségesen olyan helyet jelöl a folyóparton, ahonnan a halászok ki tudják vetni a kerítőhálót, és oda ki tudják húzni vele a zsákmányt. Ilyen hely rengeteg van minden folyón, említésre sem méltó. Történelmileg azonban a tona a vizafogó helyeket jelentette a Dunán, hiszen döntően a Dunáról szólnak az oklevelek.

Vizát ugyanis nem mindenhol lehet fogni, és nem úgy, mint más halakat. Ha véletlenül egy termetesebb példány (3m és 4 mázsa) a hálóba került, akkor jó eséllyel annak a hálónak vége volt, mert kiszakította. Egészen másként kellett megfogni a nálunk víziborjúnak is nevezett hatalmas halat. A viza (európai tok) termetesre, mázsásra megnövő, fenékjáró hal, amely az Al-Dunáról csapatosan úszott fel rendszeresen a Szigetközig. Annál feljebb ritkán ment. Bécsnél már ritkaságnak számított.

A viza a vonulása során a part vonalát szorosan követi, árral szemben felfelé úszva. Ezt tudva, a part mentén lehet építeni olyan erős, a parttal párhuzamos rekesztő-falat, amelybe beúszva már kitörni nem tud, ha észrevették és a bejáratot lerekesztették. Ekkor csónakból villával, szigonnyal, vágóhoroggal levadászható. A középkori papság kedvenc böjti eledele volt, ha sikerült rá szert tenni. A viza természetes vízben hosszabb ideig életben tartható.

De van egy másik, természetesebb módja is a viza halászatának. A parthoz nagyon közeli szigetek és a part közötti ún. kis-Dunákba a partvonalat követve rendszeresen csapatostól beúszik. Ha az ilyen helyen a kis-Duna felső végét állandó záróművel lezárják, és az észlelt csapatot az alsó vég lezárásával foglyul ejtik, egész csapat vizát foghatnak. Ezeket az évszázadokig használható helyeket nevezték tonának. Ezekről szólnak az oklevelek. Ehhez viszont még két dolognak kell teljesülnie. Az egyik az, hogy ilyen „kis-Dunás” szigetnek kell lennie, a másik pedig, hogy a vizacsapatot meg kell látni.

A Duna jellegzetessége miatt ilyen helyek a Szentendrei-sziget mentén egészen a Szigetközig nagy számban voltak. A leghíresebb közülük az esztergomi Kis-Duna vizafogója volt, ahol a legtöbb vizát lehetett fogni. Egy másik ilyen hely Visegrádnál volt, a nagymarosi oldalon levő szigeteknél. Mindkét helyen adott volt a tona, és a hegy (magaslat) is, ahonnan a vizacsapat mozgását lehetett látni, és jelezni. Annyira fontos helyek voltak ezek a jó vizafogó helyek, hogy nevet is kaptak, természetesen a vizáról.

A Szentendrei-sziget a régi térképeken és metszeteken is rendre Wizze-sziget, Wize-sziget néven szerepel, Visegrád pedig Wizzegrad, Wizegrad néven. Ezek a nevek bizony a viza nevet rejtik magukban. A sziget a vizafogóról, a hegy pedig a vizalátó, vizafigyelő (vizagrádics) helyről kapta a nevét. Ha ez a levezetés egy kicsit erőltetettnek tűnne, akkor itt egy másik. Esztergom is a vizáról nyerte a nevét! Igaz, nem a mai város, hanem csak a Viziváros/Vizaváros, a későbbi érseki városrész neve lett Esztergom. A viza neve ugyanis franciául, és a rokon újlatin nyelvekben esturgeon. Esztergomban a kora középkortól kezdve jelen vannak a latinusoknak nevezett vallonok, flamandok és itáliaiak. Tőlük kapta az Esturgeon nevet a vizafogó városrész, amelynek halgazdagsága közmondásos volt.

A viza francia neve Esturgeon, latin neve pedig Sturio. Esztergommal szemben a mai Párkány a Sturovo nevet szintén a vizáról, annak másik nevéről, a Sturióról kapta, noha ezt ma már másképpen magyarázzák. Esztergom középkori latin neve, Strigonium is valószínűleg a sturgeoniumból rövidült le.

Az esztergomi vizafogóról annyit még érdemes megjegyezni, hogy még a török korban is a nagy sziget az egész Viziváros előtt végighúzódó, hosszú földnyelvben végződött, amely elnyúlt majdnem a Veprech toronyig, ahol a hévízforrások vize a Dunába ömlött, és malmot is hajtott. A Kis-Duna tehát a Viziváros előtt is természetes vizafogót alkotott, amellett biztonságos kikötőt nyújtott télen is a hajóknak, de megkönnyítette a ki- és berakodást, az áruk szekerekre való átrakodását is. A földnyelvet még a török kori térképek is ábrázolják. Esztergom egyik ostromakor a török erre a földnyelve még ágyúkat is húzatott, és onnan is lövette a várat.

Kenyérruha, alsónemű, csizma

De nem ismertek sok mást sem Európában, amit a magyarok ősidők óta használtak. Ilyen például a kenyérruha, amelyet egy külföldi utazó – félreértve – úgy írt le, hogy a magyarok az alsóneműjükbe csomagolják a kenyerüket. Pedig csak arról volt szó, hogy a kenyérruha és az alsónemű ugyanolyan fehér lenvászonból készült. De ez még egy fontos dologra rávilágít. A történet lejegyzője nem ismerte az alsóneműt, a magyarok viszont igen. Ez már kultúrsokk a javából, de csak azért, mert elfelejtik említeni. Mint ahogyan azt is, hogy a rómaiak itt ismerkedtek meg a nadrággal és a csizmával Pannóniában, ahol az általános viselet volt.

Len, kender, szövés

Mivel az itt élő népcsoportok egyike sem volt birkapásztor, a ruházat anyaga sem a gyapjú volt, hanem döntően len és kendervászon. Az alsóruhát általában finom lenvászonból, a felsőruházatot készítették kendervászonból. A kender és a len is jó minőségben megterem a Kárpát-medencében. A belőlük való fonalkészítés és a szövés is speciális szerszámokat, a földben is nyomot hagyó áztatógödröket is megkíván. (kenderáztató) Szinte minden faluban megtalálható a kenderföldek, vagy kenderes elnevezése azoknak a földeknek, ahol a közelmúltig rendszeresen kendert termesztettek. Ezek a nevek a mai napig megmaradtak, és sokszor még a korabeli térképekre is rákerültek. Gondoljunk csak a csikósok bőgatyás, csizmás öltözékére, és magunk elé képzelhetjük a korabeli öltözködést.  De a kendert másra is széles körben használták, kötelek, halászhálók készítéséhez, zsákot, ponyvát szőttek belőle, ami szintén mind külön mesterség, de minden háztartásban értettek hozzá faluhelyen, még a múlt századokban is.

Prémek, prémes állatok vadászata

Az itt élő népek a téli ruházatukat gyakran prémekkel egészítették ki, mert prémes állat akkoriban igen nagy bőségben élt a Kárpát-medencében. A hódot, a vidrát, a nyestet, a nyusztot, a hermelint a prémjéért rendszeresen vadászták. De nem vetették meg a farkas vagy a medve bőrét sem. Még a középkorban is voltak olyan falvaink, amelyek az adót nyest vagy hermelinbőrben fizették meg.

A temetkezések

A Kárpát-medence bronz és vaskora a temetkezések és a sírmellékletek gazdagsága tekintetében is különleges. A Dunántúlon a vaskori halomsírok, esetenként halomsír mezők, mint Százhalombatta, Jakab-hegy, a Vértes, a Bakony és Szőny környékének halomsírjai, de az Alföld nagy kunhalmai is a mai napig látható nyomai az itt élő népek gazdagságának. Egyes múlt századokbeli felmérések a Kárpát-medencében mintegy negyvenezer kurgánt tartottak számon. Hasonló sűrűségben csak Bulgáriában találhatók, az akkori trákok életterében, akik a görög történetírók szerint szintén lovas népek voltak. A sírok ezeken kívül is, a honfoglalónak nevezett népesség sírjaiban is igen gazdagok fém és kerámia sírleletekben.

Gyógyvizek

Amint a fentebb idézett Ransanus is írta, a Kárpát-medence bővelkedik hőforrásokban és más gyógyvizekben is. Ez pedig abban a korban, amikor a gyógyítást még a természetre bízták, igen nagy előny volt. A télen sem befagyó hőforrások, hévizes tavak pedig a fürdés luxusával ajándékozták meg az itt élőket még télen is.

Hát ilyen állapotokat, egyes történészek által vizionált szegénység és fejletlenség helyett ilyen gazdagságot találtak a Kárpát-medencében a Duna mentén Európa felé tartó római és bizánci kereskedők. És Atilla hunjai is. Erről azonban nekünk eddig nem beszéltek, mert így összeszedett írás nem maradt fenn róla. Ezzel viszont el is érkeztünk ahhoz a korhoz, ahol a történetünk elkezdődik, a római korhoz.