Téma: 
Címkék: 
Amint azt a rendszerlogika oldalon már kifejtettük, ugyanazokból a tapasztalati tényekből más következtetési rendszer alkalmazásával más következtetésekre lehet jutni. Sokszor olyanokra, amelyek kétségessé teszik a tudományban alkalmazott formális és szimbolikus következtetési rendszerekkel kialakított következtetések valóságalapját.
A fentiekre figyelemmel, a logikával élő embernek sajnálattal kell megállapítania, hogy a tudomány mai állását többnyire érvénytelen kísérletek eredményei és logikailag kizárt következtetések határozzák meg. A jelentősnek számító kísérletek többségében vagy nem zárták ki a kísérlet eredményét okozható alternatív lehetőségeket, vagy pedig tapasztalati és kísérletileg igazolt tényeket hagytak figyelmen kívül. Egyes esetekben pedig a kísérlet körülményeit úgy választották meg, hogy azok nem igazodnak a természetben előforduló körülményekhez, vagy olyan következtetéseket vontak le a kísérlet eredményéből, amelyeket logikusan nem lehetett volna. Nézzünk meg egyenként néhány ilyen esetet.A Michelson-Morley kísérlet
A kísérlet eredményét akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha szem előtt tartjuk, hogy kigondolói abból az implicit feltételezésből indultak ki, hogy a fénynek és az éternek valamilyen módon kölcsönhatással kell lennie egymásra. Ha lenne ilyen kölcsönhatás, ami a fény tulajdonságainak változásában jelentkezik, az számukra az éter létét bizonyította volna. De ki mondta, hogy a fénynek és az éternek kölcsön kell hatnia? Ez egy megalapozatlan, de legalábi nem igazolt feltételezés. Ha például az éter a fénynek, mint hullámnak, vagy mint közegalkotó részecskének a saját közege, semmilyen újabb kölcsönhatás nem lesz észlelhető! Maga a fény léte lesz a kölcsönhatás eredménye. Kizárták ezt a lehetőséget? Vagy egyáltalán, gondoltak rá? NEM! Annak ellenére nem, hogy a mai napig nem tisztázta a tudomány, hogy a fény, ha már hullámnak gondolják, akkor melyik, és milyen közegnek a hulláma. Nincs tehát az sem kizárva, hogy az éter hulláma legyen, bármilyen közeget értsenek is éter alatt.
Azon kívül, szem előtt tartandó az is, hogy – szintén kimondatlanul – nem feltételezték, vagy figyelmen kívül hagyták, hogy az éternek, ha éter, akkor mindenütt, így a vákuumban is eleve jelen kell lennie. Ekkor viszont a fénynek a vákuumban mért sebességében már eleve benne van az éterrel való kölcsönhatás okozta mindenfajta változás, amennyiben van ilyen. Tehát annak kimérése Földi körülmények között lehetetlen lesz.
Ezért alkalmatlan – logikailag többszörösen is – a kísérlet arra, amire tervezték, és ezért nem szabad megkísérelni matematikával bizonyítani, vagy ellenbizonyítani. Ugyanis el sem juthatunk a matematikai bizonyítás lehetőségéig, mert logikailag a kísérlet alkalmassága eleve kizárt. Értelmetlen lenne számításokat alapozni rá, hiszen a kísérlet és a belőle levont következtetések, valamint a rá épülő elméletek mind eleve érvénytelenek.
Ha viszont az éter létét a kísérlet nem zárta ki, akkor az sincs eddig kizárva, hogy a fény az éternek (vagy egy másik közegnek) a hulláma! Különösen, hogy transzverzális hullámnak tartják, amely újabb logikátlanságokat tár fel az elmélet alapjaiban. Ahhoz ugyanis, hogy valamely hullámjelenség a terjedés irányára merőleges kitérés-visszatérés alapon működjön, a következő feltételeknek kell maradéktalanul teljesülniük: 1) kitérítő erő léte, 2) visszatérítő erő léte, 3) egy közeg léte, 4) egy másik közeg léte, 5) a két közeg közötti határfelület léte. Ugyanis ezek a komponensek vannak jelen a vízfelületen keletkezett transzverzális hullámok esetében is, amely alapján a hullámjelenséget a mai napig elképzelik és leírják. A fényt tehát csakis akkor lehet transzverzális hullámnak minősíteni, ha a fenti feltételek mindegyikének teljesülését igazolta a tudomány a fény esetében is.
A gravitációs lencsehatás igazolása
Ugyanez a helyzet a gravitációs lencsehatással is. A logika itt is rámutat, hogy a kísérlet alkalmatlan annak kimutatására, amire tervezték. Itt nem az előfeltételezések elfelejtéséről, vagy a kiinduló axiómák hibás voltáról van szó, hanem a tudomány más területein már feltárt és ismert tények figyelmen kívül hagyásáról.
Az ugyanis ismert optikai (és tapasztalati) tény, hogy a fény pályája sűrűbb közegbe érve a sűrűbb közeg irányába (törik) hajlik el. Ezen alapul mindenfajta lencse működése. Az is ismert, tudományos tény, hogy a Napnak a felszínétől sok millió kilométerre kinyúló „légköre” van, amely közeg, és annál sűrűbb, minél közelebb van a Naphoz. A Naplégkör tehát felőlünk nézve mind anyagára, mind formájára nézve valódi lencsét alkot a mögötte levő csillagok felé.
Nem csoda, ha a Nap mögötti csillagok fénye ebbe a közegbe érve a Nap irányában hajlik el. A nap légköre tényleg lencseként viselkedik. Ezt mutatta ki a kísérlet. A gravitációs lencsehatás igazolására kigondolt kísérletben kimutatott hatás tehát valós, csak az oka nem a Nap gravitációja, hanem a „légköre”. Illetőleg akár lehetne ez, is, az is, de csak az bizonyítható, hogy az optikai jelenség fennáll, viszont a gravitáció hatása – még ha van is – ezzel a kísérlettel nem mutatható ki. A kísérlet kigondolói ennek a lehetőségnek az előzetes kiküszöböléséről megfeledkeztek. Az ok ugyanaz: nem használtak logikai megközelítést a kísérlet megtervezésekor, ezért a kísérlet, és minden belőle levont következtetésük érvénytelen. Ha ez nem lenne elég, még számos más – a tudomány más területén jól ismert – oka / forrása is lehet az észlelt lencsehatásnak. Kísérletileg igazolt tény ugyanis, hogy bármilyen sugárzás útjába helyezett határozott kontúrral rendelkező tárgy szélén a sugárzás szóródik, és a mögé helyezett érzékelő ernyő közepén lencsehatás is jelentkezik. (Ugyanezen az elven alapul a Camera Obscura, a lyukkamera is, de a réskísérletekben is ez az aktív optikai eszköz!) A gravitációs lencsehatást igazolni kívánók ezt a lehetőséget sem vették figyelembe, és nem is zárták ki. A napfogyatkozáskor észlelhető lencsehatást ugyanis egy, a Nap sugárzásának útjába került kontúros test, a Hold esetében figyelik meg. Azaz, nem zárható ki, hogy ez az oka az észlelt jelenségnek, és nem valami titokzatos más hatás, mondjuk a fénynek a gravitációs görbülése.
Einstein gondolatkísérlete a téridő egységéről
Pusztán a dolgok logikája alkalmazásával nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy az idő nem valós jelenség, nem része az anyagi világnak, hanem képzetes terméke az emberi gondolkodásnak. Könnyen belátható, hogy megfigyelő nélkül nem létezik idő. Még Einstein sem tudta kiküszöbölni a megfigyelő létének szükségességét az elméleteiből és azok magyarázatából. A megfigyelő hiányában is létező térnek, és a megfigyelő szubjektumában képzetesen létező időnek az összevonása téridővé nem más, mint a viszonyítási rendszer megváltoztatása és logikailag tilos összevonása menet közben. A kiindulási viszonyítási rendszerről, amely az alapokat szolgáltatta, időközben átváltottak egy másik viszonyítási rendszerre. Egy olyanra, amelyben az idő valóságosan létező része a világegyetemnek, és a tér anyag hiányában is az anyagra jellemző tulajdonságokat mutat. Einstein és követői ezt a csúsztatást nem vették észre és figyelembe. „Görbülni” képes egységes téridő, amelynek ráadásul „szövete”, azaz szerkezete is van, ugyanis csak olyan világban (viszonyítási rendszerben) létezhet, amelyben az idő megfigyelő nélkül is létezik, a térnek pedig anyag (közeg) nélkül is van szerkezete. A mi világunk nem ilyen.
A hiba valójában a szemléletmódban van. Az észlelt természeti folyamatokat az emberi agy (és a tudományos gondolkodás is) csak úgy tudja a maga számára leképezni, és azután kommunikálni, ha a folyamatokat szétválasztja egymást követő állapotok sorára, és melléjük bevezeti a folyamatos idő fogalmát. (pl. az út-idő-sebesség kapcsolatban) Ezért a folyamatos idő mindig is képzetes fogalom marad, amely a természetnek nem, csak az emberi szemléletnek a része.
A logika azonban arra is képes, hogy megragadja az időfogalom valóságosan, megfigyelő nélkül is létező aspektusait. Ezek pedig: az egyidejűség és a nem-egyidejűség. Az egyidejűség az ütközéseknek (amikor a térnek ugyanazt a részét több test egyszerre foglalja el), a hatásoknak (amikor ugyanabban a térrészben legalább egy test és egy rá ható erőhatás egyszerre van jelen) és az állapotoknak (amikor ugyanabban a térrészben dolgok, jelenségek, folyamatok, hatások, párhuzamosan, egymással összefüggő módon vannak jelen) az időtényezője. A nem-egyidejűség pedig mindaz, ami ennek a definíciónak nem felel meg. (Utólag és képzetesen a nem egyidejűség kétfelé bontható: az egyidejűséget megelőző nem egyidejűségre – ez a múlt – és az egyidejűséget követő nem egyidejűségre – ez a jövő. Ugyancsak képzetesen az egyidejűség és a nem egyidejűség is tekinthető folyamatosnak, azaz tartósan fennállónak, de ennek a mechanikai eszközzel való mérése nem az idő lesz, hanem a folyamat hossza.)
Ezek beláthatóan az észlelő lététől nem függő tényezők, mert megfigyelő nélkül is megtörténnek. Az már csak hab a tortán, hogy a valódi időnek így csak két tényezője van, azaz kétértékű, ami matematikailag jól megragadható lenne, ha rájönnének! Ráadásul a nem-egyidejűség értéke lesz a nulla (a nincs), míg az egyidejűség értéke az egy (a van)! A számítógép így legalább érteni fogja az idő egyetlen valós aspektusát, ha a „tudósok” nem is.
Einstein gondolatkísérlete: az időparadoxon/ikerparadoxon.
Ha egy kicsit is hajlandók vagyunk belegondolni, akkor rájövünk, hogy az órák mechanikus ütemadók, amelyeket ráadásul az ember a saját folyamatos időképzetére alapozva, és ahhoz igazítva hozott létre. Az óráknak tehát semmi közük az időhöz, csupán az ember időképzetéhez. Csak az emberi gondolkodás kapcsolja össze a valóságosan létező órák működését az elméjében képzetesen folyó idővel. Megfigyelő nélkül tehát az órák nem az időt mérik és mutatják, hanem egyenletes, periodikus mozgásokat végeznek. Azaz nem mások, mint mechanikus, vagy elektronikus ütemadók! Az időfogalmat csak a megfigyelő kapcsolja az órák működéséhez. Tehát minden olyan gondolatkísérlet, amelyben az időt valóságosan létezőnek tételezik fel, eleve érvénytelen. Az már csak hab a tortán, hogy a paradoxon jelentése látszólagos ellentmondás, azaz valójában nem létező ellentmondás. Időparadoxon tehát a természetben nem jöhet létre, mert egyik eleme az idő, a természetben nem létezik. Ezért ellentmondásba sem kerülhet a természet valóságos folyamatainak egyetlen elemével sem. Pláne nem hathat vissza, és nem lehet kihatással azokra. Így tehát az ikerparadoxon is csak akkor létezhet, ha az ikrek az órát nézik. Egyébként a biológiai (nem mechanikus) óráik szerint nem történik semmi.
A Rutherford kísérlet
Elöljáróban egy példa. Ha egy kísérlet vezetője azzal akarná bebizonyítani, hogy az emberi test áthatolható, tulajdonképpen nem más, mint üres tér, mert egy AK-47-es géppisztoly minden lövedéke akadálytalanul hatol át rajta, ugye, hogy felkiáltanának, hogy a kísérlet érvénytelen! Tessék, kérem kaviccsal dobálni vagy csúzlival lőni az embert, és abból levonni a következtetést! A kavics és a kavics sebességét adó csúzli az emberi léptékű, természetes kísérleti eszköz erre a célra. Ugye, hogy egészen más lenne a kísérlet eredménye?
Ugyanez az egyik baj a Rutherford kísérlettel is. Rutherford a kísérletében nem normális sebességű, hanem radioaktív bomlásból származó, gyorsított alfa részecskéket használt mesterségesen elvékonyított, közel egyatomos vastagságú aranylemez céltárgyon. Ezzel többszörösen, és többféle módon is megsértette a kísérlet tervezésének alapvető szabályait. Mesterségesen hozta létre azokat a körülményeket, amelyek alátámasztják az előzetes elképzelését.
Mivel is? Először is azzal, hogy a természetesnél gyorsabb lövedéket használt. (Maximum gerjesztett – áramlási sebességű részecskéket tartalmazó – héliumgázt használhatott volna). Másodszor azzal, hogy a céltárgyat mesterségesen elvékonyította. Harmadszor azzal, hogy nem ismerte, és ezért nem is vette számításba a lövedéke geometriai formáját (gondolnia viszont kellett volna rá, mert pl. az AK-47 lövedéke hegyes, és köztudomásúlag emiatt nagyobb az áthatoló képessége, mint a nem hegyes lövedékeknek, még azonos kezdősebesség mellett is.). Negyedszer azzal, hogy nem ismerte, ezért figyelembe sem vette az arany atommagjának alakját (gondolnia viszont kellett volna rá, mert azzal ütközik a lövedéke, és a céltárgy formája közismerten befolyásolja a lövedék ütközés utáni viselkedését! Lásd: biliárdgolyók ütközései). Ötödször azzal, hogy nem ismerte az arany atomjainak az egyatomos vastagságú lemezben való kapcsolódási módját, a kristályszerkezetét (fémrácsát). Gondolnia viszont kellett volna rá, mert ebből tudhatta volna, hogy sok vagy kevés lyukat tartalmazó céltárgyra lövöldöz-e. Hatodszor azzal, hogy olyan következtetést vont le a kísérlet eredményéből, amely logikailag kizárt.
A fentiekre tekintettel nagyon valószínű, hogy szitára lövöldözött tűvel, amennyiben az egyatomos vastagságú aranyfüst lemezben az atomok kapcsolódása szitaszerű (fémrács kristályszerkezet), vagy az alfa részecske „hegyes”. (Érvényes, de egyelőre kizárandó feltételezés!) Az eredménye egy ilyen kísérletnek beláthatóan nagyon hasonló lenne az övéhez. Sok lövedék egyenesen átmenne, sok fennakadna vagy visszapattanna, és sok eltérülve menne át. Attól függően, hogy a szita szövetét hol, vagyis az arany elemi magjai alkotta szerkezetet milyen szögben érte a lövedék. Belátható, hogy a céltárgy formájától, szerkezetétől, a lövedék geometriai formájától és sebességétől milyen sok függ. Mégsem vették ezeket figyelembe.
Végül nézzük meg azt, hogy mi is a logikailag kizárt következtetés. A kísérlet eredményéből csakis azt a következtetést lehetett volna levonni, hogy az arany atomjainak kapcsolódása (kristályszerkezete) olyan a céltárgyban, hogy részben átengedi, részben visszaveri, részben pedig eltérítve engedi át a kísérletben használt lövedéket (azaz rács, vagyis szitaszerű, és lehet, hogy más lövedékekkel szemben nem így viselkedik). Arra, hogy az atommagok és az elektronok között mekkora a távolság, ebből semmiképpen nem lehet következtetést levonni. De azt sem lehet ez alapján feltételezni, hogy a lövedékek nem szilárd testekről pattantak le, hanem el sem érték az atomok szilárd magját, mert már az atommagot körülvevő FELTÉTELEZETT elektronfelhő eltérítette őket. És ha már az atomnál tartunk, akkor jöjjön az atom elnevezésének kérdése.
Az osztható ATOM
Mivel az atom eredeti jelentésében az anyag legkisebb, oszthatatlan, és mindig ugyanolyan részecskéje, és mivel az a részecske, amire mi most az atom elnevezést alkalmazzuk, nem ilyen; ennek a részecskének a mai elnevezése a rossz, nem pedig a régi elképzelés! Amikor ma atomról beszélünk, nem az ATOM-ról beszélünk. Akkor sem, ha így tanítják. Az atomot még fel sem fedeztük!
Logikailag tehát csúsztatással, észrevétlen vonatkoztatási-rendszer váltással állunk itt is szemben (sajnos éppen az egzaktságra és igazságra törekvő tudományban!). Anaxagoras (Demokritosz?) „régi” atom elnevezése továbbra is érvényben van, az nem meghaladott. Ők atomnak az anyag legkisebb, változatlan és tovább már nem osztható alkotórészét nevezték. Mi ezt elfogadtuk, az atom elnevezést is átvettük, de utóbb kiderült, hogy rosszul és rossz részecskére alkalmaztuk; mi, nem pedig az elnevezés atyja, ugyanis a „mi atomunk” osztható, nem a legkisebb és meg is változtatható: tehát nyilvánvaló, hogy ő nem erről a részecskéről beszélt.
A felismerés pillanatában azonnal vissza kellett volna állítani az eredeti állapotot, és a mi részecskénket másképpen elnevezni, nem pedig az elnevezést megtartva az ő elméletüket meghaladottnak, tévesnek nyilvánítani.
Gravitáció: a Cavendish kísérlet
A Cavendish által elvégzett – és azóta számtalanszor megismételt – kísérlet a logika eszközeivel vizsgálva szintén több ellentmondással terhelt. Az elgondolás igazolásához a kísérletet még helyesen tervezték meg, de már a megvalósítás és az eszköz sok kívánnivalót hagy maga után. Ahhoz ugyanis, hogy a gravitáció valamilyen hatását földi körülmények között tudjuk vizsgálni, minden más lehetséges hatást ki kell küszöbölni. Valójában függetleníteni kellene mindenföldi hatástól, ideértve a földi gravitációt is. (Ez akkor még lehetetlen volt, de ma már nem az!)
Elsőként a környezet rezgéseit, a levegő mozgását és a hőmérséklet változását kell kizárni, vagy minimálisra csökkenteni, mert ezek mind hatnak a súlyokra, illetőleg a torziós szálra. Ezek az eszköz burkolásával többé-kevésbé megvalósultak, noha a kísérleti eszközök jelenleg használt alumínium burkolata nem elégít ki minden feltételt.
A hatások további letisztításához figyelembe kell ugyanis venni, hogy a gravitációhoz hasonlóan viselkedő elektromos és mágneses hatásokat is ki kell küszöbölni. Az alumínium burkolatot ugyan tekinthetjük Faraday kalitkának, de a mágneses árnyékolást ez már nem oldja meg. Ahhoz ferromágneses anyagból készített Faraday kalitkába kellett volna helyezni az egész berendezést! Ezek kiküszöbölésére az inga „beállásának”, azaz a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodásának kivárása sem megfelelő eljárás, mert ekkor még a külső súlyok nincsenek a közelben.
További, általánosan elhanyagolt tényező a kísérleti eszközben használt anyagok helyes megválasztása, és a ház (burkolat) alakjának kialakítása. A torziós szálra függesztett súlyokat általában rézből, vagy ólomból, egyes esetekben pedig bizmutból készítik. A külső teszttömegeket hasonlóképpen ólomból. Általában nem veszik figyelembe a választott anyagok mágneses tulajdonságait. A réz ugyanis diamágneses, az ólom és a bizmut paramágneses, amelyek az alumíniumházban (paramágneses) mozogva azzal mágneses kölcsönhatásba léphetnek. A Föld mágneses terében mozogva (elmozdítva) közöttük kölcsönhatás jöhet létre! Ehhez járul még hozzá, hogy a nagy tömegű, általában ólom teszttömegeket kívülről közelítik a házban levő ingához. A teszttömegek nyugalomba kerülésekor a fentebb említett mágneses hatások valamelyike, amelyet akár külső mágneses hatás is kiválthat a testeken, az inga elmozdulását fogja okozni. Szerencsés (inkább szerencsétlen) esetben, éppen a kívánatos irányban, így az nem különböztethető meg a tesztelni kívánt hatás irányától. Így viszont a hatás nem tulajdonítható a gravitációnak, mert a kísérlet nem tiszta.
Szintén probléma az „ismert torziós tulajdonságú” szál alkalmazása, amely a kísérletező kívánalma ahhoz, hogy egyáltalán mérni tudjon. Az ilyen tervezés mindig megkérdőjelezi a kísérlet objektivitását.
További probléma, hogy a kísérlet még akkor sem a gravitációs „vonzást” igazolja két test között, ha teljesen tiszta, mert a kísérletnek két olvasata van, amelyek közül az egyiket nem zárták ki, vagy csupán nem gondoltak rá, vagy eszükbe jutott ugyan, de mégis figyelmen kívül hagyták. Ugyanis a kísérlet nem csak annak az igazolására alkalmas, hogy két tömeg között vonzás lép fel, hanem arra is, hogy mindkét test árnyékolja a másik testet az egyik irányból, ezért az abból az irányból érkező esetleges külső hatás a két testet egymás felé fogja mozdítani. Mivel a nagyobb tömegű test (teszttömeg) nem tud elmozdulni, ilyenkor is a torziós szálon függő test fog elmozdulni. Az, hogy a kísérletnek csak az egyik lehetséges olvasatát tartják szem előtt, arra utal, hogy eleve azzal a prekoncepcióval éltek a kísérlet tervezői, hogy a két „testnek vonzania” „kell” egymást. Ez mindjárt három prekoncepció: az egyik az, hogy vonzásról van szó. A másik az, hogy a „vonzás” a két test tulajdonsága, és nem lehet más külső hatás eredménye, amelyet a testek csak elszenvednek. A harmadik pedig az, hogy ennek így kell lennie, és nem lehet másként.
A kísérlet tehát még a legtisztább állapotában is csak annak megállapítására alkalmas, hogy valamilyen hatás egymás felé mozdítja a tömegeket. Ezt azonban a mai napig elfelejtik, sőt tudomásul sem hajlandók venni, hogy a lehetőség kettős, és nem a gravitáció vízszintes irányú összetevőjének a létét igazolja. Valójában semmit nem igazol, csak a már közismert tapasztalati tényt modellezi egy rosszul megtervezett elrendezésben.
Az már csak hab a tortán, hogy ha valaki veszi a fáradságot, hogy azt is elolvassa, amit maga Cavendish írt a saját kísérletéről, akkor elérhet odáig az olvasásban, ahol Cavendish maga mondja ki: a kísérlete alkalmatlan bármiféle mérésre, mert azonos körülmények között megismételve MINDIG más eredményt ad! Gondolom vagy nem is olvasták Cavendisht azok, akik ma a kísérletét tanítják, vagy ha olvasták is, eddig már nem jutottak el az olvasásban.
A Doppler jelenség fényre való igazolása
Ha logikailag sorra vesszük, hogy milyen feltételeknek kell kötelezően teljesülniük ahhoz, hogy a hang-doppler jelensége létrejöjjön a levegőben, akkor azonnal beláthatóvá válik, hogy vagy a fényre való analóg alkalmazása téves, vagy pedig a fény nem az, aminek a tudomány állítja.
Ahhoz, hogy a jelenség a hang esetében létrejöjjön elengedhetetlenül jelen kell lennie egy gázközegnek, egy zavarforrásnak, egy zavarnak, amely az adott közegben képes terjedni, valamint egy mozgó észlelőnek. (A zavarforrás és az észlelő mozgása felcserélhető.)
Ahhoz, hogy a Doppler jelenség a fény esetében létrejöjjön, szintén ugyanezek kellenek: egy közeg, amelynek a zavaraként terjed a fény. Ilyen közeg hiányában a jelenség nem azonosítható a hang doppler jelenségével. A fényt azonban úgy tekintjük, mint olyan elektromágneses hullámot, amelynek terjedéséhez nem kell közeg, ráadásul nem longitudinális (közeg) hullámnak, hanem olyan transzverzális hullámnak tekintjük, amely időnként részecske is. A Doppler jelenség tehát a fény esetében nem jöhetne létre. (Vagy más a jelenség mögött meghúzódó mechanizmus, vagy ugyanaz, de akkor a fény természetének megítélése téves! Ez a 22-es csapdája!)
Mivel azonban a jelenség megtapasztalhatóan létrejön, léteznie kell egy olyan közegnek, amelynek a fény a hullámjelensége, ami azt jelenti, hogy a közegnek a foton a közegalkotó részecskéje, a zavar terjedése pedig longitudinális hullám lesz, amely határfelületen ütközve hullámként, az ütköző közegalkotó részecskéje pedig részecskeként viselkedik.
De nézzük meg ugyanezt egy másik oldalról is. Az a hangtanban igen régóta közismert, hogy a különböző magasságú hangok ugyanabban a közegben nem ugyanakkora távolságig terjednek. Általában tapasztalható, hogy minél mélyebb a hang, annál távolabbra terjed. Anélkül, hogy a Doppler hatásnak egyáltalán létre kellene jönnie, azok a magas hangok, amelyek nem érnek el a forrástól az észlelőhöz, pusztán a távolság miatt nem lesznek hallhatók. Nem is szükséges, hogy a hangforrás, vagy az észlelő mozogjon. Elegendő, ha csak elégé távol vannak egymáshoz. Amikor viszont az észlelő eléggé közel kerül a hangforráshoz, akkor azt fogja tapasztalni, hogy annak már a magasabb hangjait is hallja. Minél közelebb van, annál többet. Ezek viszont tapasztalati tények, amelyek nem cáfolhatók. Nyugodt szívvel állíthatjuk tehát, hogy a fény-doppler jelenségéből levont, nagy horderejűnek tartott következtetések – mint az Univerzum gyorsulva tágulása – a fantazmagória körébe utalandók mindaddig, míg a fény esetére alkalmazás fentebb felsorolt hibáit ki nem küszöbölik.
Enyit egyelőre a tudományos gondolkodás logikájáról, és a fizika szilárd alapjairól. Kiegészítése következik.