Nukleáris morfológia

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer két szomszédváros. Az egyikben elméleti tudósok éltek, a másikban gyakorlati tudósok. A tudósok és a mérnökök szinte semmiben sem értettek egyet. Mindkettő a maga igazát vélte az egyedül üdvözítőnek, a maga módszereit az egyedül követendőnek, és a maga világképét az egyedül helyesnek.A két várost egy út kötötte össze, amit még a városokat megalapító ősök építettek. Ezt a Tudás Útjának nevezték. Ebben a névben legalább mindkét város tudósai egyetértettek, természetesen saját városuk tudására gondolva. Abban is egyetértettek, hogy a járt utat a járatlanért nem szabad elhagyni, hiszen az ő útjukon kívül semmi megismerésre érdemes nem létezhet. Ezért a két város között minden forgalom ezen az úton zajlott. A forgalom többnyire a két város közönséges polgárai ügyes-bajos dolgainak elintézésére korlátozódott, mert sem a tudósok, sem a mérnökök nemigen látogatták egymást.

A két város köznépe körében, akik már régen megelégelték a tudálékosok okoskodását, élt egy legenda, amely szerint az ősök a valódi tudást valahol a két városon kívül, egy kincsesbarlangnak nevezett helyen rejtették el. Ennek a helyét senki nem ismerte, de rengeteg találgatásra adott okot. A kocsmai beszélgetések rendre a kincsesbarlang helyének találgatásába torkolltak. A legenda természetesen eljutott az elméleti tudósok és a mérnökök fülébe is, de mindkettő teljességgel alaptalannak minősítette. Álmodozásnak, amely a köznépnek azt a vágyát fejezi ki, hogy tanulás nélkül juthasson a tudás birtokába.

Született egyszer a mérnökök városában egy ifjú, akiről már fiatal korában látszott, hogy igen jó eszű. A szülei természetesen mérnöknek taníttatták. Az ifjú azonban tanárai körében nem örvendett nagy népszerűségnek, mert folyton olyan kérdésekkel nyaggatta őket, amelyet megválaszolni nehezükre esett. Nehezükre esett, mert ahhoz ki kellett volna lépniük tanult tudásuk kereteiből, és bele kellett volna gondolni tudásuk megkérdőjelezhetetlennek tartott alapjaiba. Végül, a tanítók az ifjút közös megegyezéssel eltanácsolták a további tanulástól.

Az ifjú ekkor olyat tett, amelyre a mérnökök szerint nincs bocsánat. Átment a másik városba, és kérte felvételét az elméleti tudományok akadémiájára. Az elméleti tudósok a kezüket dörzsölték, hogy végre a saját tudományos hitükre téríthetnek valakit a másik fél városából. Ám nekik is csalódniuk kellett. Náluk is megismétlődött ugyanaz, ami a mérnökök városában. Az ifjú rendkívül zavarba ejtő kérdéseket tett fel nekik is, amelyekbe ha mélyen belegondolnak, akkor saját tudásuk alapjait kellett volna megkérdőjelezniük. Végül ők is eltanácsolták az ifjút.

Az ifjú ekkor, nem lévén más lehetősége, a köznép egyik mesterségét tanulta ki, és kereskedő lett. Mivel jó eszű ifjú volt, és ismerte mindkét várost, nem is a legrosszabb. Igen sok üzletet sikerült nyélbe ütnie a két városban, ezért sokat utazgatott a kettő között. Mivel a kereskedés nem kötötte le minden energiáját, elméjét az úton-járás közben tovább foglalkoztatták azok a kérdések, amelyekre sem itt, sem amott nem kapott választ. Egyszer aztán neki is a fülébe jutott a legenda a tudás kincsesbarlangjáról. Attól kezdve egyre azon törte a fejét, hogy hogyan lehetne megtalálni.

Arra igen hamar rájött, hogy az nem lehet a két város körüli földeken, mert akkor a földművelők már régen felfedezték volna. A két városban sem lehet, mert ott is ugyanez a helyzet. De az út közvetlen környékén sem, mert az úton járók, ha másként nem, dolgukat az út mellett végezvén már megtalálták volna. Arra a következtetésre jutott, hogy az út mellett, de attól távolabb lenne érdemes keresni. Ezért minden kereskedelmi utazása során az út mentén egy-egy távolabbi szakaszt megvizsgált. Végül, éppen a két város között a félúton, az úttól alig egy mérföldre, rátalált egy barlangra.

A barlangban megtalálta az ősök feljegyzéseit, amelyeket éppen azoknak hagytak hátra, akik eléggé eszesek ahhoz, hogy ne elégedjenek meg a tudósok és a mérnökök magyarázataival, és elég kíváncsiak ahhoz, hogy letérjenek a járt útról. A feljegyzésekből kiderült: az ősök előre látták, hogy a tudásuk hozzá-nem-értő kezekben ketté fog szakadni, és az összefüggések el fognak veszni. Az is kiderült, hogy a tudósok és a mérnökök is mind-mind azoknak a tanítványoknak a leszármazottai, akik nem értették meg a tudás egységességét. Ezért is költöztek külön városokba.

Az ifjú egy hétig tanulmányozta az ősök által hátrahagyott tudást, amelyekből végre választ kapott a kérdéseire is. Ezután visszatért a tudósok városába, és elújságolta, hogy mit talált. A nép örült, hogy a legenda valóságnak bizonyult, és hősként ünnepelte az ifjút. Szaladtak is, hogy saját szemükkel lássák a barlangot. A tudósok azonban nem. Voltak köztük, akik tovább tagadták, hogy létezik kincsesbarlang. Voltak olyanok, akik abban kételkedtek, hogy azt az ifjú megtalálta, hiszen nem volt a megtaláláshoz szükséges tudás birtokában. Voltak, akik az ősök tudásának létét tagadták. Akadtak olyanok is, akik szerint az egészet az ifjú kereskedő találta ki. De a legtöbben azok voltak, akik tagadták, hogy létezik az övékén kívül másfajta tudás, ezért az egész valótlanság.

Olyan azonban egy sem akadt, aki maga is elment volna, hogy a saját szemével győződjön meg a kincsesbarlang és az ősök tudásának létéről, noha azt a nagy tömegben odalátogató köznép váltig erősítgette nekik. De még olyan sem akadt, aki belegondolt volna abba, amit az ifjútól hallott. A probléma végül túlságosan naggyá vált a számukra, ezért az okát megszüntetendő, az ifjú kereskedőt, elzavarták a városból.

Az ifjú ekkor, mit is tehetett volna mást, visszament a szülővárosába. Ám ott ugyanez történt. A köznép örült, és elszaladt megnézni az ifjú felfedezését. A mérnökök mindent tagadtak, de egy sem akadt köztük, akik odament volna meggyőződni róla. Az ifjút el nem zavarhatták, hiszen városuk szülötte volt, de kiközösítették, és látványosan semmibe vették. Így halt meg végül magányosan. Csak a köznép emlékezett rá. A kincsesbarlang legendáját kiegészítették az ifjú történetével, és úgy mesélték tovább.

Időközben azonban a köznép gyermekei iskoláskorúak lettek, és a kincsesbarlangban szerzett tudás alapján egyre többen tettek fel megválaszolhatatlan kérdéseket tanáraiknak. A probléma odáig fajult, hogy a két város tudósai kénytelenek voltak összeülni, hogy közösen oldják meg a helyzetet. Bizottságot választottak, amely az ifjú állításaival foglalkozott tudományos módon. Évekig vitatkoztak egymással, de persze nem jutottak semmire. Mígnem egy napon az egyik bizottsági tag azt javasolta, hogy el kellene menniük, megnézni az állítólagos kincsesbarlangot. Először mindenki elszörnyedt a javaslattevő tudománytalan hozzáállásán, de aztán belátták, hogy más lehetőség már nem maradt.

Felkerekedtek hát, és a köznép útmutatása alapján meg is találták a kincsesbarlangot. Benne megtalálták az ősök feljegyzéseit, és elámultak azok nagy bölcsességén. Hirtelen már nem is értették, hogy hogyan is nem jöttek rá minderre saját maguk. Lelkesedésük olyan nagy lett, hogy gondolkodás nélkül elfogadták az ősök minden állítását, és már vakon hittek benne. Nem vették észre, hogy az ősök elrejtettek egy utalást a feljegyzésekben, hogy ez nem a tudás teljessége, hanem annak csak az egyik fele. A másik felét egy másik kincsesbarlangban rejtették el.

A bizottság tagjai, úgy érezvén, hogy dolgukat elvégezték, megelégedetten hazamentek saját városaikba, és beszámoltak a bizottság sikeres munkájáról. A még kételkedőket elküldték a barlanghoz, hogy maguk győződhessenek meg az igazságról. Valóságos zarándoklat kezdődött a barlanghoz. A zarándokok által kitaposott ösvény egy idő után megváltoztatta a tudás útjának addigi nyomvonalát. A két város közös tanácsot hozott létre, és úgy döntött, hogy az újonnan kitaposott ösvényt kikövezik, és a kincsesbarlangot felfedező ifjúról nevezik el. Így is történt. A köznép azonban az új utat a bölcsesség útjának kezdte nevezni, amely ahogy az történni szokott, a tudósok minden tiltakozása ellenére rajta is ragadt.

Az élet közben ment tovább a maga medrében. Az emberek hozzászoktak az új úthoz, amelynek történetét már az iskolában is tanították. A tudósok egyesítették tudásukat, és most már a két város egyesített tudományos hitét hirdették, tanították, amely az ősök bölcsességét is magába fogadta. Újra hirdetni kezdték, hogy e tudáson kívül más tudás nem is létezhet. Az ősöktől tanult tudományos módszerek az egyedül helyesek. Az új út ott kanyargott el a már üres barlang előtt, amelynek bejáratánál az ifjú emléktáblája állt. Mindenki ezen az úton járt, és mert az ősi bölcsesség tovább élt, miszerint: „a járt utat a járatlanért el ne hagyd”, sohasem tértek le róla. A második kincsesbarlangot nem is találták meg. Mindaddig, amíg meg nem született egy ifjú, aki…. Eddig a tanmese.

Ebben a mesében minden megtalálható, amely a mai tudományos világképbe vetett hitünket jellemzi. (Mert hit az, nem pedig meggyőződés.) Úgy gondolom, hogy nekünk, modern embereknek el kellene kerülnünk, hogy ugyanazon hibákat elkövessük, amibe a mese tudósai beleestek. Nyitott elmével közelítsünk minden témához, merjük feltenni a kényes kérdéseket is, és merjük megvizsgálni a megkérdőjelezhetetlennek tartott tudományos alaptételeket is, ha azok nem egyeznek a valóságos tapasztalatokkal. Legfőképpen: szerezzünk valóságos, gyakorlati tapasztalatokat, mielőtt elméletet alkotnánk, és gondolkozzunk logikusan.