Nukleáris morfológia

Ezzel az írással egy sorozatot indítunk. Minden írás valamilyen félreértett jelenséget vagy dolgot tárgyal a rendszerlogika és a morfológia segítségével kiválasztott helyes nézőpontból. Továbbá, közérthetően, titkok és hókuszpókuszok nélkül megmagyarázza, hogy valójában mi micsoda, és mi is történik. Elsőnek a bolygónkat, a Földet választottuk, amelyről több írás is fog szólni. Ez közülük az első.Nézzük meg a Földet úgy, mintha most látnánk először, és próbáljuk meg valami ismert dologhoz hasonlítani azokat a jellemzőit, amiket látunk. Talán meglepő lehet, de a Földünk egy hatalmas tömegű, gömb alakú pörgettyűhöz hasonlít. Egy nagyon nagy búgócsigához. Azzal a különbséggel, hogy a tengelye a semmin támaszkodik, azaz semmilyen szilárd támaszt nem találunk a forgástengelyének egyik végén sem. Ebben különbözik az egyik tengelyvégén forgó búgócsigától. Abban is különbözik a búgócsigától, hogy a belseje nem üres, hanem tele van a mézhez, vagy olvasztott zsírhoz hasonló viszkozitású folyékony anyaggal (magma). Egyebekben azonban igen hasonlít a búgócsigához. Valójában egy szilárd gömbhéj által egyben tartott folyadékgömb, amely egyetlen (helytálló) tengely körül forog.

De ugyanakkor a Föld egy hatalmas forgó gömbvulkán is. Máshonnan közelítve, egy fortyogó folyadékgömb, amelynek a felszínén a hab már megszilárdult, azaz bekérgesedett. Olyan, mint a bőrösödött tej felszíne, vagy a vas csapolásakor a felszínén megszilárduló salak. Csak éppen közben forog, és mivel gömb, mindenütt ilyen a felszíne. Olyan, mintha egy gömb alakú virtuális edényben belülről forralnánk, mondjuk melaszt, amelynek a felszíne beszárad.

Mi másnak nézhetjük még a Földet? Például egy hatalmas, forgó, gömb alakú mágnesnek, hiszen van mágneses tere. De nézhetjük még hatalmas forgó dinamónak is, mivel a mágneses teret valaminek gerjesztenie is kell. Ha nem csak a belsejét, és a kérgét nézzük, hanem a légkörével együtt tekintjük egységnek, akkor egy kétkörös, szigetelővel elválasztott hőcserélőnek is láthatjuk. Ha viszont abból a szempontból nézzük meg, hogy milyen elektromos jelenségeket mutat, akkor a belsejében elektronhiányos, külsején elektrontöbbletes, szigetelővel elválasztott kondenzátor fegyverzetekből álló testet láthatunk, amelynek belsejében is és felszínén is áramló közegek hordozzák az elektromos tulajdonságokat. Végezetül, úgy is tekinthetünk a Földre, mint a világegyetem egyetlen kicsiny részecskéjére, hiszen nála már csak néhány bolygó, és néhány hold kisebb.

Legelsőként nézzük meg a Földet, mint pörgettyűt, és azt, hogy ebből a tényből milyen következmények fakadnak, amelyeket magunk is megtapasztalhatunk, és amelyekből következtetni lehet arra, hogy mi van a Föld belsejében, és ott milyen folyamatok zajlanak.

A búgócsigának a tömegét a gömbhéja adja, a Földnek viszont a belsejében található az anyag zöme. Tehát a Föld merev gömbhéj-test ugyan, de folyadékkal teli gömbhéj test. Azaz, nem tekinthető merev testnek. És különösen nem olyan merev testnek, amely változásra képtelen, hiszen folyamatosan növekszik. Ezzel a tömege megnő, amely kihat a forgására. A kéreg tömege annyira kicsiny a belső tömeghez képest, hogy szinte elhanyagolható. Szinte! De nem az! A rendszerlogika egyik lényege éppen az, hogy semmit, még a legkisebb, jelentéktelennek tűnő részegységet sem szabad elhanyagolni, kizárni, kifelejteni az egészből. A kéreg nagyon is lényeges, noha tömegében szinte semmi, de a formája igenis sokat számít. A forgással együtt az határozza meg, hogy mi is történik a Földünk – a búgócsiga héja alatt – a belsejében.

Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is a Föld belső szerkezete, és hogy valóban van-e nehézfém (vas) magja, ahogy tanultuk, elegendő elvégeznünk egy konyhai szintű kísérletet a Földnek egy, a léptéknövelés összefüggéseinek megfelelően kicsinyített, és megforgatott modelljével.

Én a megfigyelhetőség kedvéért egy átlátszó falú műanyag gömböt választottam (az volt otthon), amelyet megtöltöttem különböző viszkozitású folyadékokkal. Ahhoz ugyanis, hogy ugyanazt az eredményt kapjuk, mint az eredeti mutat, nem a hőmérsékletet, hanem az anyag viszkozitását kell modelleznünk. Ha találunk olyan anyagot, amely a Föld belsejében a tudomány álláspontja szerint uralkodó több ezer fokos hőmérséklet nélkül, szobahőmérsékleten is ugyanolyan viszkozitású, mint a leghígabb kiömlő láva a Földön, akkor ezzel az anyaggal alacsony hőmérsékleten ugyanazokat a hatásokat tudjuk modellezni, mint magas hőmérsékleten ugyanilyen viszkozitásúra olvadt anyaggal. A magas hőmérséklet ugyanis a Föld belsejében éppen arra fordítódik, hogy a magmát folyékony állapotban tartja.

Ezért én a kísérlethez legjobbnak az olvasztott zsírt, a mézet és néhány sűrűbb sampont találtam. Ezek mindegyike egy kicsit jobban folyik, mint a földfelszínre kitörő leghígabb láva. Erre azért volt szükség, mert ne felejtsük el, hogy a láva jelentősen hűl, és sűrűsödik, mire kiér a felszínre, tehát a Föld belsejében a kiömlőnél valószínűleg hígabb. Ezt kell lemodelleznünk.

Szerencsére a választott gömböt tökéletesen fel tudtam tölteni, így az anyag a beöntés során belé záródott levegőbuborékoknál több levegőt nem tartalmazott. Ezután még két fontos körülményre kellett figyelemmel lennem. Az egyik az, hogy az egyirányú felszíni gravitációt valahogy kiküszöböljem a kísérletből, hiszen a Föld nem a Föld felszínén, azaz nem egyirányú gravitációs térben forog, mint ahogyan a dolgok a felszínén teszik. A Földre a gravitációt okozó áramlás minden irányból egyformán érkezik, miközben a felszínének azon a pontján, ahol a kísérletet végezzük ez a hatás egyirányú! Ezt úgy oldottam fel, hogy a felszíni (függőlegesen ható) gravitációs térben a gömböt vízszintes tengely körül forgattam meg. Ekkor a forgás elenyészővé csökkenti a gravitáció hatását a gömb tengelyének mindkét végén.

A másik kérdés a forgatás sebessége volt. A léptéknövelés szabályai szerint ugyanis: ahányszor kisebb a gömböm sugara a Föld sugaránál, annyiszorosára kell növelnem a kerület sebességét, hogy a héj alatt ugyanakkora hatás érje a gömbben levő folyadékot, mint a Földben a magmát. Különösen a határoló felület kéreg/műanyag gömbhéj közvetlen közelében. Ezért a gömbömet egy fúrógéppel forgattam meg 500-800 fordulat/perc sebességgel. A fúróba befogott szárat egy szilikon-gumi csőtengely kötötte össze a gömb egyik végén levő nyúlvánnyal, a gömb pedig oldalával egy felfordított bútorcsúsztató négy görgőjére fektetve szabadon forgott.

Tudom, elegáns lenne, itt most egy videón bemutatni a kísérletet, és az igencsak meglepő eredményét, de mégsem teszem. Még trükknek tartanák, annyira meglepő. Végezze csak el mindenki maga a kísérletet. A saját tapasztalatnál semmi nem meggyőzőbb. Ezért itt csak leírom az eredményt.

A gömbben a kívülről megforgatott folyadékok MINDEGYIKE (még a víz is) először körben lassan áramlani kezdett, majd felgyorsulva egy dupla forgó gyűrű alakot vett fel, amelynek a repítő hatás által a tengelytől kifelé irányított áramlását a gömbfelület belső görbülete a forgástengely két vége felé térítette el. Majd onnan a gömb középpontja felé haladva újra kifelé fordultak az áramlások. A folyadékban levő levegőbuborékok a tengely felé kezdtek el vándorolni, ahol kiválva egy vékony levegő-csövet alkotva rajzolták ki a tengely vonalát. A kísérlet során a folyadékba kevert vaspor szemcsék pedig mind a kéreg (héj) alatt, annak képzeletbeli egyenlítője és térítői közötti sávban gyűltek össze egyenletes eloszlásban. Egy gyűrűt alkottak a kéreg belső felületéhez tapadva a forgástengely által kijelölt „egyenlítő” alatt.  

A kísérlet eredménye a Földre vonatkoztatva a következő: A nehezebb anyagok a forgó, viszkózus folyadékot tartalmazó héjtesten belül NEM süllyednek a középpont felé, hanem éppen ellenkezőleg, a héj belső felszínén, gyűrűszerűen gyűlnek össze a gömb forgási egyenlítője környékén. Éppen ez a belső öv segített kétfelé választani a két félgömb belső áramlását.

A gázok viszont NEM a héj (kéreg) alá „emelkednek”, ahogy eddig képzelték, és azon keresztül kifelé törekszenek, hanem a folyadék (magma) közepére, ahol a tengely mentén egy gázcsövet képeznek, amelyek a tengelyvégekénél tölcsérszerűen kiszélesednek. (Ott, ahol az áramlás a héj mellől a tengely mentén a közép felé fordul.) A tengelyvégeknél ugyanolyan anyagkirakódás tapasztalható, mint az egyenlítő alatt. Csak éppen itt egy-egy a csúcsával a középpont felé mutató kúp alakul ki.

Itt megnézhetünk egy hasonló kísérletet videón a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén mikrogravitációban, amely szinte teljesen olyan, mint amilyenben a Föld mozog. A kísérletet az International Toys in Space: Density Wand című klipen nézhetjük meg itt, a Nasa honlapjának videogalériájában: http://www.nasa.gov

Ugyanott, az International Toys in Space: Spinning Top című klipen pedig azt nézhetjük meg, hogy hogyan viselkedik mikrogravitációban egy szilárd egytest giroszkóp.

Ezen a lapon, a Pepper Oil Surprise című klipen pedig azt figyelhetjük meg, hogy az összekevert folyadékok (víz és olaj) gravitációmentes térben nem válnak szét úgy, mint itt a Földi gravitációs térben: http://www.nasa.gov

Itt pedig azt figyelhetjük meg, hogy mi történik, amikor két giroszkóp ütközik egymással, és még sok mást: http://www.youtube.com/watch?v=OPYjsa_JwcY

Ezen a filmen nagyon jól látható, hogy külső behatásra a mikro-gravitációs környezetben mozgó, semmilyen alátámasztással nem rendelkező pörgettyűk semmilyen külső behatásra nem kezdenek el precesszálni. Tehát a precessziót ütközés nem okozhatta a Föld esetében sem!

Tehát: A Földnek nincsen, és nem is lehet sem szilárd, sem folyékony vasmagja. (És más égitesteknek sem.) A Föld közepe a tengelye mentén (a sarkok között) hosszában üreges, amelyet a magmából kiszabaduló gázok töltenek ki. Vélhetőleg forró, és nagy nyomású gázokról van szó, amelyek a magmát belülről a kéreg aljáig terjedően nyomás alatt tartják. Ez a nyomás feszíti szét a kérget, és úsztatja széjjel a kontinenseket a Föld kéregdarabjain. Ez a nyomás az oka a vulkáni tevékenységnek, és a lemeztektonikának is. A modellből leolvasható, hogy a magmaáramlások körülbelül ott fordulnak a sarkok környékén vissza a közép felé, ahol a Föld sarkköre van. Nem csoda tehát, hogy a sarkkörön belül sokkal hdegebb van, mint máshol, ahol a forró magma közvetlenül érintkezik a kéreggel. A sarkköri területek alatt viszont már nincs forró magma, csak forró gáz. azt pedig jól tudjuk, hogy a gázok hőszállító és hőátadó képessége csak töredéke a folyadékokénak.

A rendszerlogika azonban éppen azért rendszerlogika, hogy mindent figyelembe vegyen. Éppen ezért az is meg kellett vizsgálnom, hogy a gömböt valóban teljesen tele kell-e tölteni. Én is azért töltöttem elsőre olyan nagy gonddal tele, mert az én elmémet is erre kondicionálta az, amit a Földről mindenkinek tanítanak. Bennem is az a kép élt, hogy a Föld alapjában olyan, mint egy szilárd test, amelyet teljesen kitölt az anyag, és KELL LENNIE magjának is. A valóságlátó szemlélet azonban azt mutatja, hogy ennek egyáltalán nem kell így lennie. Sőt! Az a valószínűbb, hogy nem így van.

Nézzük meg, hogy miért! A rendszerlogikai szemlélet már ekkor azt mutatta, hogy a Föld örvényben keletkezett, amelyről közismert, hogy a közepe üres. Az első forgatási kísérlet is ezt mutatta. Ezért megpróbáltam a gömböt csak a feléig, majd csak a harmadáig feltölteni, és a kísérletet úgy elvégezni. Az eredmény magáért beszélt. A megforgatott gömbben egy másik, kisebb, levegővel töltött gömb jött létre. Ezt vette körül a gömb belső falához szorult anyag különböző vastagságban. A belső levegő gömbhöz a tengelyvégek irányában egy-egy vékony gázcső húzódott, amely mentén az anyag befelé áramlott. Ráadásul a gázcsövek nem kerek lyukat, hanem csavart hatszögletű lyukat alkottak! Alappal feltételezhető tehát, hogy a Föld belsejében egy egyelőre meg nem határozható méretű, gázzal teli üreg van, NEM PEDIG TÖMÖR MAG!

Utólag belegondolva, ez várható volt, hiszen az égitestek – amint azt a későbbi írásokban látni fogják – 3D tórusz örvénylésekben jönnek létre, és ez a formáció a kialaulásuk után is megmarad. Csupán körbezárja a kéreg.

Annak, hogy ez valóban így van, további bizonyítékait fogjuk látni a félreértett Föld keletkezésével, mágnesességével, a vulkánossággal és a lemeztektonikával foglalkozó írásokban. Egyelőre csak egyetlen, nem földi, bizonyítékot említek meg: nemrégiben különös, hatszögletű áramlási alakzatot észleltek a Szaturnusz északi féltekéjének légkörében. Noha ez nem belül, hanem kívül van, a jelenséget ugyanaz az eltérítő hatás hozza létre, amely a forgástól mozgásba hozza a magmát a gömb belsejében. Kívül is ugyanazok az eltérítő hatásai érvényesülnek a forgó gömbfelületnek, csak éppen ellenkező irányban, mint belül.

Addig is: sikeres kísérletezést! A kísérletet bárki megismételheti. Az eredmény mindig ugyanez lesz. De vigyázzanak! NE TEGYENEK BELE VASMAGOT! Amennyiben ugyanis a vasmag nem pontosan középre kerül, hanem attól csak a legparányibb mértékben is eltér, akkor katasztrófa következik be. A giroszkóp (pörgettyű) mozgása ugyanis nem tűri az egyensúlytalanságot. Még a legkisebbet sem, mert másként a forgás egyre gyorsulva, hatalma erővel a kerületre kényszeríti a vasmagot, amely a kérget áttörve eltávozik, és az egészet darabokra szakítja. Na, ezért sem lehet vasmagja a Földnek! Sem szilárd, sem folyékony.

És végül még egy fontos kérdés: Miért is kellene a Földünket forgó giroszkópnak látnunk? Elsősorban azért, mert számtalan elméletet erre a tényre alapoznak, de szinte minden ilyen magyarázat félreértésen, helytelen modelleken, és az azokból levont téves következtetéseken alapul.

Ahhoz, hogy a továbbiakban felvázolandó félreértéseket megértsük, néhány dolgot tudnunk kell a giroszkópok működéséről, és arról, hogy a Föld milyen giroszkóp. A földi giroszkópok közül ugyanis egy sem olyan, mint maga a Föld. Azok még csak nem is hasonlítanak rá, annyira sem, mint az első példában említett búgócsiga. Ott is csak azért lehetett ezt a hasonlatot használni, mert a búgócsigának nem azokat a jellemzőit használtuk a hasonlatra, amelyekben eltér a Földtől, hanem azokat, amelyekben azonos vele. Csak azt, hogy mindkettő héjtest, és még azt, hogy mindkettő forog. Az összes többi tulajdonságban azonban eltérnek, de ezek az azonos tulajdonságokra, és azok hatásaira nincsenek kihatással.

Nézzük meg most azt, hogy miben különbözik a búgócsiga a Földtől. A tömegük nyilvánvaló különbségén túlmenően, először is abban, hogy a búgócsiga forgástengelyének az egyik vége meg van támasztva. Ez azért lényeges, mert a támasztott tengelyvég egy felületen forog, amely akármilyen sima is, fékezi a forgást. Ebből fakad az a hatás, hogy a búgócsiga tengelyének csak a felső vége precesszál. Az alsó már csak akkor, amikor a forgása nagyon lelassul. A Földnek azonban nincs valódi forgástengyelye, csak virtuális, és egyik vége sincsen megtámasztva!

További különbség, hogy a búgócsiga egyirányú gravitációs áramlási térben, egyirányú gravitációs nyomásnak kitéve mozog, amely az alsó tengelyvégét a felülethez nyomja. A gravitáció egyirányú hatása ezért a tengely precesszálása mértékét folyamatosan növeli, mert arra kitérítőleg hat. A Föld viszont olyan gravitációs áramlási térben mozog, amely minden irányból a középpontja felé mutat. Ezért akármilyen lassú is a forgása, a gravitációnak nincs a tengelye precessziójára kitérítő hatása.

Különbség van közöttük abban is, hogy a búgócsiga egy viszonylag sűrű gáznemű közegben, a levegőben mozog, amely a forgását szintén fékezi. A Föld ezzel szemben légüres térben mozog. Ez a vákuum, és csakis ez, mert valóában csak légritka, vagy légmentes teret lehet érteni alatta, nem pedig mindenfajta gáznemű anyag hiányát! Nem ismerünk a gravitációs áramláson kívül olyan közeget, amely a Föld, mint giroszkóp forgását fékezné.

Még hozzátehetjük ezekhez azt, hogy minden más giroszkóp, amit ember készít, vagy olyan, mint a búgócsiga, vagy pedig a tengelyük mindkét vége rögzített, és a tengely egy keretbe van foglalva, amely szintén tengelyezett, hogy a giroszkóp a kerettel együtt is elfordulhasson. Annak érdekében, hogy a giroszkóp szabadságfoka nagyobb lehessen, több ilyen kerettel is körül lehet venni.

Tehát, amikor a Föld, mint giroszkóp viselkedését egy földi giroszkóppal akarjuk összehasonlítani, ezeket a különbségeket mind figyelembe kell venni. Azokat a jelenségeket ugyanis, amelyeket ezek okoznak, nem szabad átvetíteni a Földre, mert annál ezek a körülmények nem állnak fenn. 

Szerencsére van már módunk mindezt a gyakorlatban is kipróbálni a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén, és kiderülhetnek az elmélet tévedései. Persze ehhez oda is kell figyelni, és észre kell venni az elmélet és a gyakorlat közötti különbségeket.

Többek között azt, hogy a Föld felé irányuló gravitációs áramlás minden irányból egyformán éri a Földet, ezért nem számít olyan hatásnak, amely a mozgásában változást okoz. A forgás lassulásában azonban igen, mert lassacskán növeli a Föld tömegét, amelynek forgási sebessége a tömegnövekedéssel arányosan lassul.

A Földet tehát (és minden más forgó égitestet) egy végtelen szabadságfokú, virtuális forgástengellyel rendelkező, nagy tömegű, fékezetlen giroszkópnak lehet csak tekinteni. A félreértések éppen abból fakadnak, hogy nem ilyen giroszkópnak tekintik, és a csakis a földi giroszkópoknál fellépő jelenségeket rávetítik a Földre is. Ezért azokat a matematikai egyenleteket használják a Földre is, amelyeket a földi pörgettyűkre találtak ki elméletben. Most láthattuk, hogy ezt nem lenne szabad tenni.

Ráadásul a Föld, mint héjtest DUPLA GIROSZKÓP! Az egyik giroszkóp az egészhez viszonyítva kis tömegű, de a tengelytől távol eső szilárd kéreg. A másik giroszkóp pedig annak a belsejében tórusz mentén áramló, nagy tömegű magma. A kettő normál esetben együtt forog, de előfordulhatnak olyan esetek, amikor az egyik a másiknak a KERETEKÉNT fog viselkedni, azaz egymáson elcsúszhatnak, majd a forgásuk újra összekapcsolódhat!

Az egyik félreértés az, hogy a nagy szabadságfokú giroszkópoknak, mint a Föld is, feltételezik, hogy szükségük van egy külső stabilizáló tényezőre, ami a precesszióját kordában tartja, a tengelyének dőlését stabilizálja. És ezt a stabilizáló tényezőt a Holdban vélik felfedezni. Ez valójában olyan fokú félreértés, mint azé a tudósé volt, aki azt állította, hogy levegőnél nehezebb szerkezettel nem lehet repülni. Ugyanolyan mértékben alaptalan is, hiszen sok ellenpéda található már magában Naprendszerben is. Ilyen a holdtalan Merkúr és a Vénusz is, a maguk szinte nulla tengelyvégi precessziójával. Ráadásul a Merkúr forgása olyan lassú, hogy hatalmasnak kellene lennie a precessziójának, ha a búgócsigához hasonlíthatnánk. Ez olyan fokú félreértése, a forgó mozgás stabilizáló hatásának, amivel többet nem is érdemes foglalkozni. Hiszen éppen a giroszkópok azok, amelyeket a stabilitásuk miatt iránytartásra szoktunk használni. De Holdat nem szoktunk melléjük tenni, hogy stabilizálja a stabilizátort.

Az az elmélet tehát, amely szerint a Föld forgástengelye elveszítené a stabilitását, és kontrollálatlan precesszióba kezdene, ha a Holdat elvennénk mellőle, sőt, még át is fordulna, csak áltudományosnak nevezhető faktort rejt magában. Az elmélet, és az erre alapozott modellek és számítások nem valóságosak, hanem a képzelet torz termékei. Ennél fogva a Mars tengelydőlését sem okozhatja az a tény, hogy nincs holdja.

A másik, az előbbivel összemérhető nagyságú félreértés az, hogy a Föld precesszióját egy a kereténél fogva az egyik tengelyvégénél zsinórra fellógatott giroszkóp forgásához hasonlítják, amely így a rögzített tengelypont körül forog. Ez a modell sem alkalmas a Föld valós mozgásainak bemutatására, mert a Földnek sem kerete, sem rögzített kerete nincs, ezért az ilyen példa alapján neki tulajdonított mozgásokat nem is végezheti.

A valóság az, hogy a rögzítetlen (támasztatlan) tengelyű giroszkópok, mint a Föld is, mindkét tengelyvége precesszál, nem csak az egyik. A legfontosabb pedig az, hogy a végtelen szabadságfokú forgó mozgás mindaddig megőrzi forgásának irányát, amíg azt egy hatás (de nem külső erő) annak elhagyására nem kényszeríti. Tessék csak kipróbálni, hogy hogyan viselkedik egy szabadon forgó giroszkóp, ha a felszínéhez valami hozzáér! Azonnal precesszálni kezd, ami rögtön stabilizálódik is, amint az egyszeri hatás megszűnik. Sőt! Ha még elég gyors a forgás, és a hatás egy pillanatig tartott, még szűkül is a precesszió! A Föld tengelyének precesszióját tehát egy egyszeri belső hatásnak kellett létrehoznia, amely nem mostanában következett be. A NASA videón láthattuk, hogy külső hatás (ütközés) nem hoz létre precessziót! Erről lesz még bővebben is szó a Föld-Hold kettős rendszerét, és a mágnesességet tárgyaló írásunkban.

Annyit azért előre elárulunk, hogy egy abszolút szabadságfokú giroszkópot, mint egy égitest, csakis egyetlen módon lehet megfogni. A mágneses terénél fogva. Mármint, ha van neki! A mágneses teret viszont a magma generálja, nem a héj. A héj, a kéreg csak benne forog a magma generálta mágneses térben. Ha tehát a magma-giroszkópot a mágneses terének valamelyik sarkánál megfogjuk, akkor a belső giroszkóp forgástengelyét el tudjuk távolítani az addigi közös forgástengelytől úgy, hogy a kettő szöget fog egymással bezárni. A FÖLD NEVŰ GIROSZKÓP MOST ÉPPEN ILYEN! Valamikor a múltban tehát valaminek meg kellett ragadnia a mágneses térnél fogva, és a két tengelyt egymáshoz képest el kellett mozdítania. Ennek pedig külső beavatkozásnak kellett lennie, de nem külső erőnek! „Magától” a dupla giroszkóp ilyet nem képes létrehozni.

Egy későbbi írásban ennek a jelenségnek a részletes magyarázatát is megtalálják.