Téma: 
Címkék: 
A gravitációként ismert jelenségről több írás is fog szólni, mert amellett, hogy a dinamikus Univerzumot létrehozó közegek egyik alapjelensége, számtalan olyan aspektusa van, amelyek egyetlen írásban igen nehezen lenne összefoglalható úgy, hogy ne terelje el a figyelmet a jelenség lényegéről. Ezek így egy sorozatot fognak alkotni a sorozaton belül. Ebben az írásban a gravitáció mibenlétét, létrejöttének feltételeit, alapjelenségeit és hatókörét tárgyaljuk részletesebben, mint a korábbi írásokban elszórtan található. Szokás szerint közben kiiktatjuk a jelenség megértését gátló korábbi félreértéseket is.Kezdjük mindjárt az első félreértéssel, a vonzással, amely jelenséget a gravitációhoz olyan szorosan hozzátapasztottak az elmúlt száz év zsákutca elméletei, hogy alig lehet róla letisztítatni. A vonzás ugyanis, mint két test között ható „erő” egyszerűen nem létezik. És ezt nem is olyan nehéz belátni a következő példák segítségével.
A vonzás mechanikai megfelelője a húzás, a vonás, amelyek ellentettje a nyomás, taszítás, tolás. A mechanikában a húzás el sem képzelhető anélkül, hogy a húzó és a húzott testet össze ne kötné egy harmadik test, még ha csak ideiglenesen is, a húzás tartamára. Az ugyanis tapasztalati tény, hogy e nélkül a húzás nem fog megvalósulni. Látszólag bármilyen kötést alkalmazhatunk a két test között – szegelést, csavart, kötést, kötelet, ragasztást, összeszorítást, stb. – azonban van egy kivétel. Semmiképpen nem alkalmazhatunk nyomást, mert ebben az esetben az összenyomásnak az egyik test felől ellene ható húzás a nyomást meg fogja szüntetni, és amint a két test között a fizikai összeköttetés megszűnik, azaz a két egyesített test megszűnik egytest lenni, csak a húzó test fog elmozdulni, a másik helyben marad.
Ennek a napi gyakorlatban a legjobb példája a felénk nyíló ajtó kinyitása. Hiába tesszük akármilyen erősen a tenyerünket az ajtóra, majd húzzuk a kezünket magunk felé, az ajtó nem fogja követni, nem nyílik. De amint az ujjainkat a kilincs mögé görbítjük, és ezzel a két testet egyesítjük, az ajtót magunk felé tudjuk húzni, azaz az ujjunk végével magunk felé tolni. De azt is megtehetjük, hogy a tenyerünket ragasztóval kenjük be, mert az is egyesíti az ajtó lapjával. De ugyanilyen jó példa a madzagra kötött kő forgatása is. A madzag nélkül semmi nem tartaná vissza (vonzaná a forgató irányába) a követ az elrepüléstől. Ez a kis példa csak arra való, hogy megmutassuk, fizikai érintkezés, vagy a két testet egy testté egyesítő harmadik test nélkül két test között vonzás semmiképpen nem jöhet létre. Ilyenre a természetben sohasem látunk példát.
De eddig ez csak az egyik aspektusa volt a félreértésnek. Ugyanis látunk arra példákat, hogy mintha mégis létezne egy láthatatlan részecskék által közvetített hatás az egymás körül keringő égitestek között. Van is, még a rendszerlogikai világképben is van! Csak éppen nem közöttük vagy bennük, sem pedig a köréjük képzelt láthatatlan és anyagtalan, ámde mégis szerkezetében meggörbült térben, hanem mögöttük. Ugyanis, ha csupán a megfigyelő pontunkat megváltoztatjuk, máris rájöhetünk, hogy van egy másik megoldás is, nem csak az, hogy a két test vonzza egymást.
Létezik egy olyan lehetőség is, hogy a két testet valamilyen harmadik külső „erő” egymás felé tolja, taszítja, löki, nyomja, kinek hogy tetszik. És ebben az esetben tényleg nincs is szükségünk nagy testekre, hiszen az apró testek (részecskék) egymás felé tartó áramlása is képes nyomást gyakorolni két testre, hogy azokat egymás felé nyomják, noha vonzani semmiképpen nem tudnának. Ha például egy gáz vagy folyadék közegben egymás közelében lebegő két test közötti teret kiüresítjük, akkor azok egymás felé fognak elindulni. De nem a közöttük levő vonzás, hanem az üres tér felé igyekvő közegek nyomása, sodrása hatására. Az egyik oldalról vonzásnak tűnő jelenségről a másik oldal felől nézve kiderül, hogy nyomás is lehet. Sőt, ha kiderül, hogy vonzás semmiképpen nem lehet, akkor nem is marad más megoldás. A vonzásnak tűnő jelenség tehát minden esetben nyomás, csak éppen a rossz oldalról nézzük.
A két összeillesztett félgömböt, amelyből kiszívjuk a levegőt, sem a vákuum „ereje” tartja össze, hanem a körülöttük levő levegő nyomása.
Ez utóbbi példa világít rá arra is, hogy vonzást ugyan nem lehet részecskék kisugárzásával, áramlásával, cseréjével létrehozni két test között, taszítást viszont lehetséges részecskék áramlása révén két test között létrehozni, ha azok kölcsönösen részecskéket bocsátanak ki egymás felé. Ekkor valóban úgy tűnhet, mintha a testek inherens tulajdonsága lenne a taszítás, azonban még ez is csak látszat. Ahhoz ugyanis, hogy a két test nagy sebességű részecskéket „lőjön ki” a felszínéről, gerjesztést kell kapnia. Ezt viszont csakis kívülről kaphatja. Különösen, ha a test az űr hidegében tartózkodik.
És, ha már itt tartunk, oszlassunk el egy másik félreértést is. Nem csak úgy lehet nyomni valamit, hogy a hatás a testnek a nyomás irányába eső felületeit éri. És ha az erő túl nagy, vagy túl gyors, akkor még deformálja, vagy roncsolja is a felületet. Úgy is lehet nyomást gyakorolni valamire, hogy annak minden egyes atomjára, még a test belsejében levőkre is egyszerre gyakorlunk hatást. Az áthatoló közegek ugyanis ezt teszik. Nem a test felületére hatnak, hanem minden egyes részecskéjére. Ezért azután az semmit sem vesz észre az egészből, hiszen nem érez sehol sem nagy nyomást, egyik felszínén sem, mégis hat az egészére valami. Éppen így nem érezzük mi sem a gravitáció nyomását a testünkön, csupán ott, ahol a testünk felületét egy másik testhez, a Földhöz hozzányomja. A talpunkon. De a szemléletünk miatt még azt is úgy érezzük, mintha a Föld nyomná a talpunkat. (hatás-ellenhatás félreértése) Pedig a Földet nyomja felénk egy rajta átáramló közeg, és minket is nyom egy áramlás vele szemben a Föld felé. Nem mi hatunk a Földre, és az hat vissza ránk, vagy fordítva, hanem mindketten elszenvedünk egy-egy hatást, amely egymáshoz nyom minket.
Eddig a felvezetés. A félreértés valójában az a képzet, hogy a gravitáció képes megnyújtani, széttépni az anyagot, akár az embert is. A valóság pedig az, hogy ez akkor lenne csak igaz, ha úgy működhetne, ahogyan nem lehetséges. Mintha, amikor a Föld felé esünk szabadon, akkor a Föld valamilyen módon megfogná a lábunkat, és mivel az közelebb van hozzá, mint a testünk többi része, amit így kevésbé és lassabban lenne képes húzni, ezért megnyújthatna, vagy akár szét is téphetne bennünket, ahogyan azt – no, nem a fantasztikus regények írói – hanem legkomolyabb tudomány elképzeli. Ez egy nagyon nagy képzelő erőre valló tündérmese, de semmi köze a valósághoz.
De nézzük meg, hogy lehetséges-e az anyagon áthatoló részecskékkel ilyen módon nyomást gyakorolni a testekre. Lehetséges. Igen régóta ismeri, és igába is fogta ezt a jelenséget az ember. A korai vitorlás hajók ritka szövésű vitorlája pontosan így működött. A hátulról érkező szél egy része keresztülfújt rajta, és csak a szövetébe ütköző levegőrészecskék nyomták előre a vitorlát, és vele az árbócon, mint erőátvitelen keresztül a hajót. Ennek még haszna is van néha. Például stabilizálja a mozgás irányát. Gondoljunk csak arra, mi lenne, ha a levegő egy részét nem tudnánk kiengedni valahol, vagy az anyagán keresztül egy ernyőnek, amely az esésünket van hivatva fékezni. Kifordulna vagy elszakadna, mint az esernyőnk a túl erős szélben. Ha a szövet nem ereszti át a levegőt, akkor lyukat kell rajta hagyni, másképpen nem működik.
Ha már megemlítettük az erőátvitelt, akkor érdemes kitérni egy harmadik félreértésre is. Olyan jelenségeknél, ahol az erő forrását (anyagot, amely mozog), és az erőnek a hatás helyéig történő átvitelét nem tudjuk hiánytalanul megmagyarázni, ott bizonyosak lehetünk benne, hogy nem is az az erő hat, és nem is úgy hat, ahogyan azt nekünk el akarják adni. Ez minden mozgásra érvényes. Ugyanúgy, mint az, hogy ahol nincs anyag, ott nincs mozgás, és ahol mozgást észlelünk, ott anyagnak is kell lennie, még ha nem is látjuk. És a gravitációt okozó anyagot és a mozgását sem látjuk, csak érezzük a hatását. Tehát kell lennie egy olyan anyagnak (közegnek), amelyet ugyanúgy nem látunk, ahogyan a levegőt, amelynek a mozgását a szelet szintén nem látjuk, csak érezzük. A gravitációs „levegő” szelét is érezzük, csak éppen a talpunkon.
Ezzel elérkeztünk a rendszerlogikai világkép gravitációs elképzeléséhez, amely így szól. A gravitációnak nevezett jelenséget egy vagy több, áthatoló részecskékből álló közeg áramlása okozza, amely az egymás közelébe került testeket a jelentősen nagyobb anyagmennyiségű test irányába nyomja mindaddig, amíg azok felülete össze nem ér. A gravitációt tehát közegáramlás, „szél” hozza létre, amely számára a sűrű anyagú testek részben átjárhatók, mint a szél számára a ritka szövésű vitorla, vagy szúnyogháló.
Most már tudjuk, hogy a gravitáció közegáramlási nyomás, ezért nézzük meg, hogy a Föld és a bolygók esetében milyen közegek hozzák létre, és hogyan. Miért éppen a nagy tömegű testek felé áramlanak ezek a közegek? És miért kell az a kitétel, hogy az egymás közelébe került testekre hat?
A korábbi írásokban már találkozhattak a rendszerlogikai világkép részecskesorozatával, amelyben szerepeltek a gömb alakú, a sűrű anyagon áthatolni képes, azzal csak ritkán kölcsönható, közegalkotó részecskék. Ezeknek a részecskéknek az első tagja az ősatom, amely a Statikus Világegyetem híg gázközegét alkotja. Az anyag felépülésének a folyamatában, az örvénylések sodrásában jönnek létre a részecske sorozat nagyságrendben nagyobb, de hasonló tulajdonságú tagjai a Dinamikus Világegyetem alakulása során, amelyek szintén áthatoló közegeket alkotnak.
A részecskesorozat jelenleg ismert legnagyobb gömbrészecskéje a proton/neutron méretű részecske. A neutronról tudjuk, hogy nagy az áthatoló képessége, amit gyakran ki is használunk. De a neutron szabad állapotban nem marad meg, protonná alakul, amelyről szintén tudjuk, hogy nagy mennyiségben bombázza a Földet a napszél részeként. És észlelni is tudjuk, a gravitáció közegét viszont nem. Ez tehát nem valószínű, hogy részt vesz azokban az áthatoló közegekben, amelyek a Földi gravitációért felelősek.
Azt is tudjuk, hogy a mágneses erőtér minden sűrű anyagot roncsolás nélkül képes áthatni, ezért feltételezhetjük, hogy áthatoló részecske vesz részt a működtetésében. Ezt a rendszerlogikai világképben elektrínónak, azaz az elektron egynegyedét kitevő gömbrészecskének tekintjük. Erről is tudjuk tehát, hogy jelen van a Földben és körülötte is, de amikor nem alkot fókuszált mágneses áramlást, akkor nem vagyunk képesek észlelni a mozgását. Ez a részecske tehát az ősatom mellett a második jelölt a gravitációs részecskeáram összetevőjeként. Az ősatom és az elektrínó között a sorban van még két áthatoló részecske. Az egyikről tudunk, noha rendkívül nehéz észlelni, ez a neutrínó. Ő a harmadik résztvevő. Rajta kívül a rendszerlogikai világképben ismerjük még a foton összetevőjeként a fotínót, amely szintén áthatoló természetű gömbrészecske. Ő a negyedik összetevő jelölt.
Mivel az ősatom és tetra-ősatom kivételével minden eddig felsorolt részecskének legalább a négy darabból álló (tetra-) részecskepárját ismerjük, (foton, elektron, alfa részecske) és tudunk arról is, hogy jelen vannak a Föld környezetében, nem tévedhetünk különösebben nagyot, ha azt feltételezzük, hogy mindegyikük része annak az áramlásnak, amely a Nap környezetében a Nap, a Föld környezetében a Föld felé irányulva létrehozza a gravitációt. Tehát a gravitációt a rendszerlogikai világképben az ősatomból, a neutrínóból, a fotínóból és az elektrínóból álló közegek Föld felé irányuló áramlási nyomása hozza létre.
Ezt az összetételt érdemes megjegyezni, mert fontos szerepe lesz a mágnességgel és az elektromossággal kapcsolatos félreértések tárgyalása során. Az a lényeg, hogy az ezekből a részecskékből álló közegek folyamatosan jelen vannak a Föld környezetében és a Földben is áramló, vagy gerjesztetlen állapotban.
A hogyan kérdését halasszuk egy kicsit későbbre, és előbb nézzük meg, hogy miért is irányulnak ezek az áramlások minden irányból a Föld környezetében a Föld, és a Nap környezetében a Nap felé. A korábbi írásokban részletesen taglaltuk az égitestek örvényrendszerben való keletkezését. Az örvényrendszerek a Statikus Világegyetem nem mozgó ősatomi közegén belül hozzák létre a Dinamikus Világegyetemet azzal, hogy menet közben kigyűjtik az anyagot a térből, amerre elhaladnak. Az ürességet azonban azonnal elkezdi betölteni a statikus világegyetem anyaga, és az örvényközéppontokban kialakult égitestek felé kezd el sugárirányban beáramlani annak a űrbuboréknak a széléről, ahonnan azok az anyagot kigyűjtötték. Ez a sugárirányú részecske beáramlás hozza létre a gravitációt minden égitest közelében, amely örvényben keletkezett.
Mivel az áramlásokban épül fel nagyobb részecskékké, mire a Napot eléri, már minden gömbrészecske jelen van benne. A kérdés az, hogy miért nem telik meg ez a buborék soha. Nos, azért nem, mert a részecskék a Napba csapódnak, amely elnyeli azokat, tehát az üresség (vákuum) nem szűnik meg a középpontban, amíg a Nap képes elnyelni ezeket a részecskéket. Közben a Nap anyagán átszűrődve valamennyi a túloldalon ki is jut ebből, de a többség a Nap anyagát gyarapítja, és közben a mozgási energiáját az ütközéssel átadva belülről fűti is a Napot. A Nap tehát úgy működik, mint egy folyamatos porszívó, ami mindent elnyel, ezért a beáramlás nem áll le. A legtöbb átalakítatlan áthatoló anyagot, mint egy ciklon porszívó, az északi és a déli pólusa mentén lövi ki. Ezt nem látjuk, és szerencsére nem is érezzük itt a Földön, mert nem felénk jön.
Szegény Napunk ezt a forróságot nem bírja, ezért izzad is. Nagyobb részecskéket izzad, mint amekkorák belecsapódnak. Jellemzően tetra-részecskéket épít belőlük: fotonokat, elektronokat és Hélium atommagokat. Ezeket sugározza ki, szembe a beáramlással. A két áramlás egyensúlya tartja fenn a Naprendszer buborékját. Csak amíg befelé áthatoló, addig kifelé nem áthatoló részecskék száguldanak. A Nap által kilököttek kezdetben igen nagy sebességűek, de a hideg űrt elérve lassulnak, míg a befelé áramlók kezdetben lassúak, de a Nap felé tartva egyre gyorsulnak. Ez a Naprendszer fő anyagcsere folyamata.
De mi a helyzet a Földdel, amely ennek a két áramlásnak az útjában van? A Napból érkező sugárzások sorsát ismerjük. Egy részük fennakad a Föld mágneses terén, más részük bejut a légkörbe és szóródik, egy részük pedig lejut a felszínre, és azt gerjeszti (melegíti). Az áthatoló áramlások pedig a Föld körül eltérülnek, hiszen a Föld minden irányból útjukban van, és minden irányból kitakarja az egyes áramlási pályákat. Ezért a Föld körül is létrejön egy olyan beáramlási zóna, mint a Nap körül.
A Föld azonban nem tudja olyan sok formában leadni a gerjesztését, amit a becsapódó részecskéktől a belsejében kap, ezért többnyire csak hízik, és a hevesebb áramlási időszakokban belülről melegszik is. Azért a Föld is képes némi sugárzást szembeszegezni az áthatoló áramlásokkal. Mivel nincs saját fénye, a visszavert napsugarakkal teszi ezt, valamint az űr hidege felé kiáramló hővel, de még más részecskéket is enged megszökni a mágneses pajzsán keresztül. Sőt, maga a mágneses pajzsa is egy áramlási övezetet, határt alkot.
Ezért a beáramlási és kiáramlási zóna határán a Föld körül is kialakul egy buborék, ami nemcsak jóval kisebb, mint a Napé, de gyengébbek is az áramlásai. Ez a zóna azonban nem lesz olyan szép gömbölyű, mint a Napé, mert a Napszél áramlásai eltorzítják a Nap felőli és a vele ellentétes oldalon, de csak az ekliptika síkjában. Sőt, még a külső és belső bolygók kitakaró hatása is növeli ezt a torzítást, különösen együttállások idején, hiszen ők is az ekliptika síkjában keringenek. A Föld „felett” és „alatt” viszont nincs semmi ilyen torzító hatás (ahogyan a Napnál sincs). Azokból az irányokból fékezetlenül éri a Földet minden gravitációs közegbeáramlás. Ezek a torzító hatások okozzák a gravitációs „anomáliákat”. A Hold ilyen gravitációs árnyékoló hatása közismert. Annak tulajdonítható az árapály jelensége.
Most már, hogy látjuk a nagy tömegű, sűrű anyagból álló égitestek körüli közegáramlásokat, rátérhetünk arra, hogy mi történik akkor, ha egy ilyen kialakult áramlási rendszerbe beleteszünk egy másik testet. Ahhoz, hogy megtudjuk, mi történik vele akkor, ha kívül van azon a buborékon, ami a Földet körülveszi, és mi akkor, ha azon belül van, még néhány ismeretre szert kell tennünk az áramló áthatoló közegek és az útjukba került testek közötti kölcsönhatásról, ami elvezet bennünket annak a megértéséhez is, hogy hogyan is működik a gravitáció, és meddig ér el a hatása a test körül.
Ehhez még egy dolgot kell tudnunk az áramlásokról, amely minden áramlás jellemzője. Az áramlások a beléjük került testeket elsodorják, azaz felgyorsítják a saját áramlási sebességükre. Ettől kezdve a test része lesz az áramlásnak, és rajta semmilyen erőhatás nem lesz mérhető! Ez rendkívül lényeges, tartsuk észben. A másik lényeges dolog az, hogy az áramlásba bekerült testet az áramlás mindig úgy fordítja be, hogy a legnagyobb felülete nézzen szembe az áramlással. Ez sem közismert dolog, de tapasztalati tény.
Ha már megértettük, hogy áthatoló közegek áramlásai közepette élünk, akkor nem lesz nehéz megérteni azok működését sem, hiszen van rá egy köznapi, mindenki által jól ismert példánk: a fény, és azoknak az anyagoknak a kölcsönhatása, amelyeken a fény át tud hatolni. Ezt az ismeretet az optika fogja számunkra szolgáltatni, amelynek összefüggései (nem törvényei és nem szabályai!) – ezt előre bocsátjuk – éppúgy érvényesek MINDEN áthatoló közegáramlásra, mint a fényre. Csak éppen ezeket nem geometriai optikának fogjuk nevezni, hanem gravitációs optikának. (Az optikát, helyesebben az optikai geometriát használtuk a „Zsugorodik a Naprendszer?”című írásunkban a Hold távolságának és átmérőjének meghatározásához.)
Elsőként gondoljunk arra az esetre, hogy mi történik a fénnyel akkor, ha egy domború lencsén halad át. A domború lencsébe belépve a fény megtörik, majd kilépve újra megtörik, fókuszálódik, amit a lencse levegőnél sűrűbb anyaga mellett az okoz, hogy a lencse meghatározott hajlású határfelületekkel rendelkezik. A Föld, és minden gömbölyű égitest egy ilyen lencse az áthatoló közegekkel szemben. Gravitációs fókuszok. A Földön is használunk tökéletes gömblencséket, amikor a napsütötte órák számát akarjuk meghatározni. A gömblencse fókuszáló képességét használjuk ki ilyenkor, hogy a köré helyezett papírra fókuszálva a fényt (és a hőt) annak intenzitását annyira megnöveli, hogy a papírba nyomot éget, ami jelzi a napsütéses órák számát az adott napon.
A gömblencsének azonban vannak minden más lencsétől eltérő tulajdonságai is: a fókusztávolsága nagyon közel van a felszínéhez, és minden irányban azonos módon fókuszálja a fényt. Ha most a Földre gömblencseként tekintünk, hiszen szintén van meghatározott görbületű felülete, és az anyaga sűrűbb, mint az őt körülvevő anyag, akkor beláthatjuk, hogy az áthatoló sugárzásokkal szemben ugyanúgy kell viselkednie, mint az üveglencsének a fénnyel szemben. Még akkor is, ha a belsejének anyaga nem is homogén, hanem, mondjuk, sűrűség szerint rendezett. Az áthatoló sugárzásokat fókuszálni fogja. Csak éppen nem lesz olyan közel a fókusztávolsága a felszínéhez, mint a homogén üvegből készült gömblencsének.
Miért is lényeges, hogy a Földet gravitációs gömblencseként is képesek legyünk látni? Azért, mert a felszíni gravitáció erősségének számításakor erre a fókuszáló képességre is figyelemmel kell lennünk. Ahhoz, hogy minden faktort figyelembe vehessünk, előbb még a Földet szűrőként is látnunk kell. Ugyanis a jól csiszolt, tiszta, homogén üveglencse nem szűri meg a fényt. Mindet átengedi magán. A Föld azonban nem ilyen lencse. Az anyagában a rajta keresztül áramló áthatoló részecskék jelentős része elakad, és részévé válik a Föld anyagának. A mozgási energiájuk pedig hővé alakulva fűti belülről a Földet. Egyes részecskék pedig lelassulnak. Ez a hígabb (ritkább, szűrt és lassúbb) áramlás lép ki a Föld túloldalán, azonban fókuszálva. Ez azt jelenti, hogy a vele szemben a fókusztávolságban érkező szűretlen áramlással találkozva szinte azzal azonos erősségű lesz, és egy ütközőzónát hoz létre abban a magasságban a Föld körül.
Ebben a zónában a két hatás kiegyenlíti egymást úgy, mintha két egymással szemben fújó szél lenne. Az ebbe a zónába bekerült testek benne is maradnak. Nem mennek sehova. Ha saját helyváltoztató sebességük volt, akkor a Föld körül fognak keringeni. Nem a sebességük repítő ereje nem engedi őket lezuhanni, és nem a Föld gravitációs hatása görbíti be a pályájukat, hanem ez a zóna teszi mindezt. Éppen úgy, ahogyan a pingponglabda megmarad a légáramlás közepén.
Nem a labda ott tartásához kell energia, hanem a kitérítéséhez, mert a légáramlás és az alakja miatt ellenáll a kitérítésnek, és visszatér az áramlás közepére. Ezt nevezzük egyensúlyi pályának a rendszerlogikai világképben, amely minden égitest körül kialakul. A tudomány ma ezt a pályát geoszinkron, pontosabban geostacionárius pályának nevezi, és úgy gondolja, hogy a centrifugális repítő erő és a gravitáció itt egyenlíti ki pontosan egymást, és csak a Föld egyenlítője felett létezik ez a pálya, ami hatalmas félreértés. Ebben a zónában minden test megmarad, még akkor is, ha semmilyen mozgása nincsen a Földhöz képest, azaz a Föld forog alatta. Ez a zóna gömbhéj alakban a Földhöz van tapadva, mintha statikus lenne, pedig minden részletében dinamikus, csak éppen mindig egyensúlyban van. (Egyébként nem csak egy stacionárius pálya – gömbhéj – létezik a Föld körül, hanem kettő. A másodikon kering a Hold, de az a pálya már nem tisztán gravitációs alapon alakul ki, ezért itt nem tárgyaljuk részletesen.)
Ezzel azonban a két test gravitációs kölcsönhatásának még csak egyetlen, különleges esetét írtuk le. Nem ez a jellemző eset, ezért haladjunk tovább. Most már megnézhetjük, hogy mi történik egy testtel, ha belül kerül azon a zónahatáron, amelyen belül az áramlások mind a Föld felszíne felé mutatnak. Ez lényeges kitétel, mert ez határozza meg, hogy a test merre fog sodródni és hogyan, ami elsősorban a sebességétől függ.
Most viszont megint elő kell vennünk a geometriai optikát, helyesebben az optikai geometriát. Mégpedig, az árnyékok viselkedését kell alaposabban szemügyre vennünk. Árnyék akkor és ott keletkezik, ahol egy nem fényáteresztő testet egy irányból megvilágítunk. Ha a fényforrás elég távol van a testtől, és kisebb, mint a megvilágított test, akkor a test megvilágítással szembeni oldalán egy szélesedő árnyékkúp keletkezik, amelynek szélesedését a test és a fényforrás távolsága befolyásolja. Amikor a fényforrás nagyobb, mint a megvilágított test, akkor az árnyékkúp összetartó lesz, amelynek hossza szintén a fényforrás és a test távolságának függvénye.
A Földet érő gravitációs áramlások minden irányból, a Naprendszer határáról érkeznek a Földre, ezért azokat mindenképpen kiterjedt sugárforrásnak kell tekintenünk. Mivel minden irányból érkezik, ezért az árnyékkúpjainak csúcsai teljes gömbfelületet alkotnak Föld körül. Ameddig ez elér, addig ér el a Föld gravitációs kitakaró, árnyékoló hatása is. Azon túl a Földnek nincs semmilyen hatása. Ez alapján viszont ki kell mondanunk: A gravitáció helyi jelenség, és csak a gravitációs közegek áramlásának kitett, nem az áramlással együtt mozgó, nagy tömegű égitestek környezetében létezik, mint a test és az áramlások együttes hatása. A Föld gravitációs hatóköre tőle 400000 km távolságban szűnik meg teljesen, ameddig az árnyékkúpok csúcsa elér.
A Föld gravitációs hatókörébe bekerült testek a Föld felé gyorsuló áramlásokban sodródva mindaddig gyorsulni fognak, amíg a felszínét el nem érve neki nem ütköznek. Ezt a gyorsulást fékezi valamelyest a földfelszínig fokozatosan sűrűsödő légkör. Amennyiben a testnek volt saját sebessége, akkor a Földet szűkülő spirális pályán fogja elérni. Ez nem vonatkozik azokra az égitestekre, amelyek igen nagy sebességgel eleve a Föld közelében haladnának el, de a pályájukat az áramlások annyira eltérítik, hogy a Földnek ütköznek. Ezek enyhén görbült pályán érnek földet. Azok a testek, amelyek nagy sebességgel az első vagy a második stacionárius gömbhéjhoz érintő pályán érkeznek, arról elpattanva eltávolodnak a Földtől. Azok a testek pedig, amelyek mindkét stacionárius gömbhéj alá kerülnek, és nincs saját sebességük, a Föld felé szabadon fognak esni, amely nem jelent mást, mint azt, hogy a gravitációs áramlással együtt gyorsulva (sodródva), csak a levegő által fékezve fogják elérni a Föld felszínét, azzal a végsebességgel, amelyre addig az áramlás sodrása felgyorsította őket. A gravitációs gyorsulás tehát áramlási gyorsulás, azaz sodrás, amelynek valójában a felszín elérését megelőző végsebessége a jellemző adata, mert az egyedül arra az adott égitestre az jellemző sebesség. A gyorsulásnak nincs jelentősége.
Ha most visszagondolunk arra, amit eddig megtudtunk a gravitációról, akkor kimondható: A gravitáció nem a világegyetemben mindenütt jelen levő és ható erő, és nem is fénysebességgel terjedő hatás, hanem áramlási sebességű, és hatása erősen korlátozott a test viszonylag szűk környezetére annak nagyságától függően. Ha most a Holdat vesszük példának, akkor könnyen megállapítható, hogy a Föld éppen csak, hogy belül esik a holdnak a gravitációs hatáskörzetén, hiszen a Hold csupán maximum 270 km átmérőjű árnyékkúpot vet a Föld felszínére, amint az a napfogyatkozások idején jól látható. Többnyire azonban ennél is kisebbet. Mivel az árnyékolás összefüggései a gravitációs kitakarásra/árnyékolásra is érvényesek, a gravitációs hatása sem fed le ennél nagyobb területet, ahogy körbejárja a Földet.
Persze, felvetődhet a kérdés, hogy ha a Hold gravitációs árnyékolása, és ezzel a hatása is ennyire kis területre korlátozódik (és mint kiderült az előző írásból, csak harmada akkora, mint amekkorának hittük), akkor miért okozhat mégis akkora árapályt. A válasz roppant egyszerű: éppen azért, mert ilyen kis területre hat. Ha ugyanis az egész Földre lenne egyenletes hatással, tehát az egész Földet gravitációs árnyékba borítaná, akkor semmiféle tengermozgást nem lenne képes létrehozni. De így, hogy keskeny sávban hat, és a mellette levő víztömegre nem, a tenger a Hold alatt hatására úgy viselkedik, mintha ott egy száz kilométeres nagyságú hajó ment volna el azzal a sebességgel, amivel a Hold mozog a Földhöz képest. Éppen akkorák a dagályhullámok! Ott ugyanis, ahova a Hold árnyéka esik, az addigi gravitációs nyomás egyszeriben megszűnik nyomni a víz felszínét, ezért az megemelkedik. Sőt, még annál is jobban, amint az a következőkből kiderül.
Ezzel ugyanis elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy végre megtudjuk, mekkora is a gravitáció a Föld felszínén. Hol a legnagyobb a gravitáció hatása: a felszínen, vagy a Föld középpontjában, és milyen összetevők befolyásolják az erősségét.
Ehhez megint elő kell vennünk a geometriát és az optikát. Az már eddig is kiderült, hogy a Föld testén keresztülszűrődik az áthatoló közegek anyagának jelentős része. Az is kiderült, hogy ez megritkulva ugyan, de fókuszáltan lép ki a kéregből a belépésével ellentétes oldalon. Most viszont azt kell meglátnunk, hogy ekkor találkozik a szemből érkező jóval kevésbé szűrt (hiszen csak a két stacionárius héjnál szűrte meg az ellenáram elhanyagolható mértékben) és a Föld középpontja felé irányuló áramlással. Könnyen belátható, hogy a Föld felszínén mérhető gravitáció értéke, amely a gyakorlatban azonos a súllyal, nem más, mint az alulról érkező enyhébb áramlási nyomás és a felülről érkező erősebb áramlási nyomás különbsége. A két hatás eredője az, ami minden testet a Föld felszínén tart, ami egyszer odakerült, és ez az, ami a magasabban levő testeknek nagyobb „helyzeti energiát” kölcsönöz, mint az alacsonyabban levőnek. Ebben a rendszerben a fajsúly nem más, mint az a szám, amelyik megmutatja, hogy az adott anyagú és sűrűségű testre milyen mértékben hat a két áramlás különbségéből adódó gravitációs sodrás, vagy ha úgy tetszik, áramlási nyomás. A súly pedig azt mutatja meg, hogy ebből a fajsúlyú anyagból éppen mennyi van jelen, az etalonul választott testhez képest.
De ezzel még nincs vége a dalnak. Most gondoljuk végig, hogy mi történik akkor, amikor a két áramlás találkozását követően a felülről érkező áramlás is behatol a kéregbe, majd a Föld belsejébe, és ott maga is veszít az intenzitásából. Amikor a Föld középpontjában találkozik a szemből érkező, intenzitásában vele azonos módon csökkent áramlással, újra egyensúlyi helyzet alakul ki. Éppen olyan, mint a stacionárius gömbhéjakon. Az ott levő anyagot minden irányból azonos hatás éri, azaz nem lesz rajta semmilyen hatás azon kívül, hogy minden irányból kap gerjesztést, és minden irányból nyomás alatt van. Csak éppen súlya nem lesz! A Föld középpontjában a gravitáció értéke nulla!
Tehát: A gravitáció értéke mindig az égitest felszínén a legnagyobb. Azért, mert a felszín mögött van csak jelen az égitest sűrű anyagának teljes szűrőképes mennyisége, amely képes annyira legyengíteni az áramlást, hogy a felszínre érve a legnagyobb lesz a különbség a szemből érkező szűretlen áramlás és a szűrt áramlás között.
De még mindig nincsen vége. Nézzük meg, hogy mi történik akkor, ha a kéregbe egy mély lyukat fúrunk, és annak az alján akarjuk megmérni a gravitációt. Ezt mindenki játssza le magában, akinek kedve van hozzá. Csak egyetlen fentebb írt elemi összefüggést se felejtsenek ki belőle.
Elöljáróban annyit elárulok, hogy nem ezzel volt az ilyen kísérleteknél a probléma, hanem azzal hogy a leengedett súlyokat tartó kábelek nem össze felé tartottak, ahogyan elvárható lett volna, ha a gravitáció a Föld középpontjából indul ki, hanem már négy kilométeren is enyhén széttartottak. Ha az optikánál írtakat megértettük, akkor ez nem csoda, hanem éppenséggel elvárható jelenség.
Végül még egy észrevétel. Akik a newtoni gravitációs elképzelés hívei voltak az einsteini téridő-görbület elképzeléssel szemben, azoknak mondom, hogy Newton maga hívta fel az olvasói figyelmét arra a Principia magyarázataiban, hogy nehogy azt higgyék, hogy ő a Föld középpontjába, abba a kiterjedés nélküli pontba valós erőket képzelt. Ő csak azt mondta, hogy olyan mintha a testek abba az irányba törekednének egy külső erő hatására. Ez, gondolom, már akkor is elég világos beszéd volt, mégis képesek voltak később félreérteni, vagy félremagyarázni. Aki csak a törvényeit tanulja, és a Principiát nem olvassa el, azt könnyen félrevezetik az utókor téves magyarázatai. Ezért mindig az eredeti forráshoz nyúljunk vissza, ha meg akarjuk tudni az igazat.
Ezzel a gravitációról szóló írások első részének a végére értünk. Van ugyanis még számtalan olyan dolog vele kapcsolatban, amire nem kerítettünk sort. De az alapokat kellett előbb lerakni, hogy a továbbiak is érthetők legyenek.
Mi a szar ez haver? Ezt most tenyleg komolyan gondolod?
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2014. december 28. at 00:24
Szövegértési problémákkal az általános iskolában foglalkoznak.
[Reply]
Nekem nagyon az az érzésem, hogy önök jó úton járnak. Legalábbis nekem egyszerű halandónak jobban érthetőek ezek a levezetések, és magyaràzatok, mint az eddigi elfogadottak.
Kiváncsiam várom a következő írásokat. Sok sikert és kitartást kivánok.
[Reply]
Szép és érdekes elmélet, csak lemaradtál vele 3-400 évvel. Sajnos már a Newtoni is jobb, Einstein általános relativitása pedig végképp.
Azért is hálás vagyok, mert ez az írás segített, hogy meglássam, mi is ez a blog: egy lelkes dilettáns meggyőző handabandája.
[Reply]
Végre valaki szabad-gondolkodó megértette és leírta a gravitáció eredetének lényegét. Már gyermekkoromban megragadott az a tény, hogy a gravítációt nem lehet leárnyékolni. Hogyan is lehetne, amikor ő maga az árnyék. Arnyékot pedig nem lehet leárnyékolni. A testek nem gerjesztik, hanem kitakarják azt a kozmikus nyomást, amit mi gravitációnak hívunk. „Gravitont” keresgélnek reménytelenül komoly tudósok nagy pénzekért, miközben csak egy egyszerű „húzás-nyomás” szemléletváltásra lenne szükség. De mivel ez az „egyszerű” szemléletváltás igen nagy horderejű következményekkel járna, ezért nem valószínű, hogy a közeljövőben elfogadja majd a prostituált tudományos világ. (hiszen valamiből nekik is meg kell élni)
[Reply]
Tisztelt szerző!
Az biztos, hogy rengeteg a baj korunk tudományával, hihetetetlenül sok a felszínes magyarázat, és számtalanszor kitapintható a lobbiérdek is, mint pl. a CO2-mítosz kapcsán is, ahogy azt remekül bemutatjátok. És pont ezért hiánypótló a kísérlet, amibe belekezdtetek, hisz sajnos a tudomány képviselői, akik bemagolták a dogmát az iskolában, sokszor kísérletet sem tesznek rá, hogy egyáltalán azt a kédést feltegyék maguknak: vajon tényleg megértettem?
Éppen ezért nehogy lelombozzon a megjegyzésem: az írás telis-tele van hibával.
De ezek részletezése helyett inkább a te módszeredet használva azt javaslom, gondold végig, mégis hogy a fenébe lehetséges, hogy ez a húzó-nyomó hatás pontosan ugyanakkora gravitációs sodrást eredményezzen, mint a test gyorsítása. Egy golyóval a kezedben kipróbálhatod. Aztán az egymás közül kvázi-elliptikus pályán keringő bolygók, vagy akár a geostacionárius műholdak példáján is végiggondolhatod.
A hatalmas dilemma, amit igazából még ma sem értenek, nevezetesen a tömegekvivalencia, vagyis a súlyos és a tehetetlen tömeg AZONOSSÁGA nem nagyon magyarázható még az eddigi legjobbnak tekintett elmélettel, Einstein általános relativitás elméletévelel sem. Ezért ne zavarjon, hogy a tiéddel meg végképp! 🙂
Inkább lelkesítsen, más úton kell járni. Adalékul még annyit: a gravitációs hatást eddig még senkinek sem sikerült leárnyékolnia, pedig hidd el, próbálkoztak vele piszkosul. Hisz általa azonnal hihetetlen energiaforrás birtokába került volna az emberiség!
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2015. szeptember 25. at 20:33
Tisztelt Hozzászóló!
Azt értem, hogy nem érted, mert két viszonyítási rendszerben egyszerre nem lehet létezni. Én az enyémben vagyok, te pedig a tiédből nézed. Én értem a tiedet is, mert tanultam, csak otthagytam, mert rájöttem, hogy zsákutca, tele álproblémával. NINCS olyan, hogy tehetetlen és súlyos tömeg! NINCS húzó-nyomó hatás! A testet a gravitáció NEM végtelenségig gyorsítja, csak az áramlással azonos sebesség eléréséig! És végül: én nem magyarázni akarok álproblémákat, hanem a valóságot megismerni. Abban pedig egyáltalán nem számít, hogy tefelőled nézve az én rendszerem van tele hibával, az enyém felől nézve pedig a tiéd. A kettő soha nem lesz összeegyeztethető, de nem is ez a feladat, hanem a valóság megismerése.
[Reply]
Tisztelt Ábel!
Volna kedves a – szerintem felesleges – szubjektív véleményalkotáson felül esetleg megvilágítani, hogy miben is látja konkrétan Newton, illetve még inkább Einstein elméletének „jobb” mivoltát ezzel a „handabandával” szemben?
[Reply]
csak a magam szamara irom fel megegyszer, nem biztos hogy jol:
1. minden aramlas
2. az aramlas minden iranybol egyszerre es egyforman hat ( nem konnyu elkepzelni, de tegyuk fel )
3. minden testet felfoghatunk egy bizonyos terhalokent, ahol a halo surusege egyenesen aranyos az atomok surusegevel ( a klasszikus szemlelet szerint )
ha a logika szerint indulunk el, akkor a kezdo allitastol erdekes dolgokhoz jutunk el.
az elso, hogy ha nem egy tomeggel rendelkezo test, mint pl. egy bolygo kozeleben vagyunk, vagyis valahol kint a messzi urben, akkor nincs ami learnyekolja az aramlast. mivel minden iranybol egyforman hat, egyensulyi helyzet all be, nincs suly es „gravitacios gyorsulas”. ez megfelel a klasszikus gravitacios elmeletbol kapott eredmenynek is, tehat eddig stimmel.
a 3-as pont alapjan pedig a nagy tomeggel rendelkezo test ( pl. bolygo ) kornyezeteben talalhato testet kisebb nyomas eri a bolygo iranyabol, ezert arra hato vektor iranyaban mozdul el ha nem eri mas hatas. ( ok, ez ugyanaz, mint a cikkben volt, tehat ismetlem csupan … )
ha pedig figyelembe vesszuk azt, hogy a nehezebb fajsulyu anyag surubb terhalot alkot, ezert nagyobb ellenallast fejt ki az aramlasban, akkor az is vilagos miert nehezebbek a surubb anyagok, mint pl. a vas ( persze van kivetel, mint azt a vizpara kapcsan szinten kifejtettek egy cikkben ).
erdekes kerdes a tomeg es a suly ebben a vonatkozasban. a suly egyertelmu, es megfelel a leirtaknak, de mi a helyzet a tomeggel, tehetetlensegi tomeggel?
egyaltalan mikor jelentkezik a tomeg ( es nem a suly )?
a klasszikus fizika szerint asszem a sulyt a gravitacio hatarozza meg, es ezert valtozhat az erteke, a tomeg pedig allando, ezert a tehetetlenseget, ill. az energiat a tomeggel szamoljuk – m*v2, ugyebar?
aramlastaniszempontbol a suly es tomeg nem erdekes ( csupan addig, amig fel nem gyorsul a test az aramlas sebessegere ), hanem a forma es a terhalos szerkezet, vagyis hogy mennyire „szuri” az aramlast.
itt most megakadtam, ezert egy konkret esetet probalok meg szimulalni:
a Fold felszinen allok, es egy 1 kilos vasgolyot tartok. mivel az aramlast a Fold learnyekolja, a kisebb ellenallas lefele mutat, ezert a kezemet 1 kg erovel ( vagy 10 N 🙂 ) nyomja lefele. eddig vilagos. de felmerul egy kerdes rogton: mi lenne ha le tudnam arnyekolni a golyot valamivel? egy talcaval nemigen, mert a Fold merete miatt a „arnyekkup” nagyon kicsi, a hatas majdnem minden iranybol ervenyesul vizszintestol lefele, valamint hetkoznapi anyaggal meg sem tudom kozeliteni azt az arnyekolast amit a tobb mint 12ezer km atmeroju Fold kepez – mivel gyakorlatilag ugyanazzal az anyaggal operalunk, 1cm vastag arnyekolas 1200000000-szer lesz kisebb mint a Folde. de ha tovabbgondolva, sikerulne eloallitani egy olyan anyagot, amelynek tulajdonkeppen teljesen tomor-kozeli lenne a terhalos strukturaja, ami azt jelentene, hogy kozel 100%-osan arnyekol, akkor ha ebbol csinalnak egy dobozt, beleraknam a gombot, akkor a gomb gyakorlatilag sulytalan allapotba kerulne a dobozban ! nagyon erdekes gondolat…
viszont a tomeg. asszem a fizikaban ugy jellemzik, hogy megegyezik az erohatassal (vagy energiaval?), amivel nyugalmi allapotbol lehetne kimozditani.
tehat ha a vilagurben lebeg sulytalanul egy 1 kilos vasgolyo, akkor ha el akarom huzni az urhajomhoz, akkor 1 kg-nyi tomeg ellenalasat kell legyoznom, fuggetlenul a pillanatnyi sulyatol.
a kerdes, hogy illik a tomeg az aramlaselmeletbe? talan sehogy.
de lehet hogy megis. ki mondja, hogy a tomeget at kell ertekelni? most a gravitaciorol beszelunk, a gravitacio pedig a sulyra van hatassal. a tomeg valami teljesen mas, ami az adott testben levo anyag ( atomok ) mennyisegevel ( sulyaval) kapcsolatos. tehat a tomegnek semmi koze a gravitaciohoz es vice versa.
ez azt jelenti, hogy ha kizarjuk a zavaro tenyezoket, vagyis a gravitaciot, akkor tiszta lappal indulunk, vagyis csak a tomeggel operalunk. a cikkben leirtak alapjan pedig a gravitacio megszuntetese az aramlas arnyekolasanak a megszuntetese. leforditva magyarra, az annyi, mintha kimennek a vilagurbe – mivel az aramlas ott akadalytalanul folyik, es mivel minden iranyu, egyensulyban van.
tehat tisztelt Performan, nincs itt semmi disszonancia … 😉
nem tudom mennyire helytallo a levezetesem, de a logika es a morfologia segitsegevel ugy tunik, fogy nincs ellentmondas a tomeg es a suly eseteben amennyiben a gravitaciot aramlassal ( meg mindazzal, ami ezzel jar ) helyettesitjuk!
tssek belekotni, szetcincalni, mert csak a hibakbol tanul az ember :-))
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2016. január 22. at 10:01
Nagyon tetszik a gondolatmenet. Teljesen más, mint az enyém, de nagyon világos. Van azért egy két probléma. A tudomány valamiért isteníti a tömeget, pedig nem olyan nagy a jelentősége. Persze fontos, de a tömegnek a gravitációval való kölcsönhatása, a súly itt a Földön fontosabb, mert az mérhető. A tömeg pedig csak a súlyból képzett módon visszafelé kalkulálható akkor is, ha nem tudunk súlyt mérni. (A gömböt is egy képzeletbeli középpont alapján határozza meg a tudomány, noha az soha nem hozzáférhető és nem mérhető a tőle való távolsága a felszíni pontoknak. Valójában a gömböt arról ismerjük fel, hogy a felszínének mindenhol azonos a görbülete, és ez mérhető is. Fordítva ülnek a lovon a matematika miatt. A görbületet a matematika nem tudja jól kezelni.) A sűrűség is csak súlyméréssel állapítható meg. A tehetetlen és a súlyos tömeg közötti különbségtétel csak elméleti. Nulla gravitációs térben, ahol az áramlások a testen minden irányból azonos erővel nyomják a testet, az elmozdításához csak egyetlen, az elmozdítás irányából érkező áramlási vektort kell legyőzni. Mivel az elmozdító is ugyanabban a térrészben van, az általa kifejtett elmozdító erő a testet és magát az embert is olyan arányban fogja távolítani egymástól, amelyik a két test Földön mért súlya közötti arány lenne. Ez megfelel a tömegarányuknak, de a tehetetlen tömeg és a súlyos tömeg között beláthatóan nem a tömegben van a különbség, hanem a mozgásmennyiségben. Mindkettő azonos mozgásmennyiségre tesz szert, de a kisebb tömegűt ez nagyobb távolságra repíti, mint a nagyot. A két tömeg arányának megfelelően nagyobb távolságra. Én hatóképes tömegnek nevezem a mozgásmennyiséggel rendelkező (súlyos) tömeget, és hatóképtelennek a tehetetlen tömeget.
Más. Az elképzelés az árnyékoló dobozig jó. Azonban ha doboz van, akkor abban a test nem súlytalan, hanem a súlya hozzáadódik a dobozéhoz. Az árnyékolást nem a testen körben kell létrehozni a súlytalanításához itt a Földön, hanem csak a Föld árnyékoló hatásával ellentétes irányban. Ekkor kiegyenlíthető a két hatás, és a test súlytalan lesz. Ha ilyenkor el akarom mozdítani oldalirányban, akkor ott is lehet egy árnyékolást alkalmazni. És ez nem csak elmélet. Valahol, valamelyik cikkben írtam a mérlegre tett, megdörzsölt lufiról és annak súlyváltozásáról. Ott az árnyékolást a dielektrikum felületén levő elektronok nem helyváltoztató mozgásmennyiségének (rezgés, pulzáció helyben) megnövelésével hozzuk létre. Ugyanis nem a tömeg (térfogat, sűrűség és forma) számít csak, hanem annak nem-helyváltoztató mozgásmennyisége is. Nem kell tehát nagyon sűrű anyagú árnyékoló, elég, ha nagyon hevesen mozog helyben, azaz erősen gerjesztett. Ezt egy példával lehet szemléltetni. A golyókat elkapkodó zsonglőr keze csak az elkapás pillanatában van a golyó alatt, közben máshol van, ahol szintén el tudna kapni egy, de akár több golyót is, ha elég lassan és ritkán érkeznek. Ha a golyók a gravitációs áramlás részecskéi, akkor egy hevesen mozgó elektron akár százzal is ütközhet, míg ha nem mozogna, csak tíz találná el. A kölcsönhatás a lényeg, nem a kölcsönható faktorok nyugalmi tulajdonsága(tömeg, sűrűség) külön külön. A lufin (dielektrikum) mivel nem vezet, csak azon a területen gerjesztjük az elektronokat, ahol megdörzsöltük, és az nem terjed át az egész testre. Ezért a mérlegre helyezéstől függ, hogy milyen a mérhető hatás. Ha oldalt van a megdörzsölt hely, akkor a lufi nem marad meg a mérlegen, hanem lesodródik az oldalirányú nyomástól. Ha felül van ez a hely, akkor kisebb lesz a súlya, ha pedig alul, akkor nagyobb. Akit mélyebben érdekel a dolog, az a falcoperegrin66@gmail.com e-mail címen kereshet.
[Reply]
en csak megprobaltam a cikkben olvasottakat osszevetni a „hagyomanyos” fizikaval. valahogy ugy, hogy ha a bemenetet es a kimenetet adottnak vesszuk, a koztuk levo fekete dobozban lezajlo folyamatok ujraertelmezese vezethet-e ugyanahhoz a vegeredmenyhez – vagyis ahhoz amit erzekelunk/merunk.
ami a dobozban levo golyot illeti, en az abszolut arnyekolasra gondoltam, amikor teljesen arnyekolva van minden iranybol. ebben az esetben az sem szamit, hogy a doboz kozvetlen kozeleben egy hatalmas bolygo van. az elkepzelesem szerint itt nem az aramlas egyensulya, hanem az aramlas teljes hianya okozna a sulytalansagot. persze itt van ket tenyezo, amit figyelembe kell venni. az egyik, hogy igy a doboz belseje egy tokeletesen zart rendszert kepezne, olyan lenne mint Schrodinger macskaja, a masik, hogy a dobozt elkesziteni ugy, ahogy en kepzeltem el, technologiailag nem lehetseges, ezert kerdeses hogy egyaltalan van-e ertelme errol beszelni.
ami viszont a dorzsolest vagy gerjesztest illeti, lehet hogy pont erre kinal kiskaput. ha csak belegondolok, hogy ilyen gerjesztes altal eloallitott burokkal korulvenni, akarcsak reszlegesen, iranyitottan, egy targyat, az ember beleborzong, hogy ez milyen tavlatokat nyitna meg …
engem pl. nagyon is erdekel a dolog melyebben is, de egyenlore nem volt idom elolvasni az osszes cikket (es ertelmezni, erre tobb ido kell mint csak gyorsan atfutni rajta). ahhoz hogy egyaltalan kerdeseket tudjak feltenni, meg erlelni kell magamban, ossze kell allnia a kepnek. Nekem kell hogy legalabb egy bizonyos szinten atlassam az egeszet, mert anelkul esetleg felreertelmezhetem a reszeket.
szoval hogy lehet hogy majd jelentkezem :), de egyenlore meg azt sem tudom hogy mit akarok tudni …
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2016. január 24. at 15:38
Hatalmas kulturális sokk az embernek, amikor megérti, hogy szinte minden hibás, szinte minden éppen fordítva van, mint ahogy neki tanítottak, és éppen az takarta el előle a valóságot.Depressziós érzés. Amikor azután rájön az ember, hogy a valóság meglátásával korlátlan lehetőségek nyílnak meg előtte,az hatalmas örömérzéssel jár. Elég csak kicsit félrehúzni a kulturális szemellenzőt, és csodálatosan egyszerű, számtalan kihasználatlan lehetőséget kínáló valóság bontakozik ki. Persze, hogy hiába próbálja valaki a gravitációt árnyékolni, ha úgy képzeli, hogy alulról húz. Az ilyen ember olyan, mint az, aki az eső ellen úgy akar védekezni, hogy esernyőt tesz a talpa alá. Ha viszont tudja, hogy felülről nyom, akkor tudja, hogy hova kell tenni az árnyékolást (az esernyőt). A két paradigmát persze, hogy soha nem lehet összeegyeztetni. Akinek egyszer rányílt a szeme a valóságra, az nem akar többé a hivatalos, ámde téves elméletekkel se foglalkozni, se vitatkozni. Nekem is csak az a dolgom, hogy megmutassam, hogy van alternatíva, és az valós. A többi már mindenkinek a saját dolga, hogy hova fejleszti.
[Reply]
Először is tiszteletem Eördögh Árpád Úr !
minden tiszteletem az Öné és mindenkié, aki megpróbálja megfejteni, akár önnlóan a fizika és az élet végső kérdéseit közvetve érintő rejtélyeket ! Még akkor is, ha nem tekinthető a végzettségével rokonnak, legyen az műkedvelő, autódidakta, nagy tisztelet ezen embereké, mert szerintem a világ legfőbb felfedezései és találmányai az övéké.
Másodszor is engedjen meg számomra néhány kérdést. Van pár alapvető dolog amt nem értek az elméletben és ami szerintem hibádzik. Még első olvasatra lenne pár felmerült hiányérzetem, ahhoz hogy részleteiben és összességében végig gondoljam az elméletet. Pár dolog magyarázatát igénylem, mert nem tiszta. Engedje meg, hogy kitérjek rá
Először is, az elmélet szerint egy gravitációs közegben mozog a Föld, mely közegellenállást fejt ki rá. Az a probléma merül fel, hogy a Föld Nap körüli érintő irányú sebességével ellentétes közegellenállást kellene kifejtenie ennek a közegnek, mint amikor az ember beteszi a labdát a vízbe és érzi, hogy a mozgásiránnyal szemben a vízben nehezebb a testet mogzatnie. Arra akarok kilyukadni, hogy a mozgásirányban fékeződnie kellene a Földnek és az összes ilyen égitestnek, amely végül a gravitációs centrumba való ütközést kellene eredményeznie, de ez nem történik meg.
Másodszor is, a közeg áramlása miatt ez egy folytonos közegnek kell minősíteni és hasonló igényeket támasztani rá, mint amilyen az éter volt. Sajnos azonban a Michelson–Morley-kísérlet igazolta, hogy ilyen folytonos közeg, sem az éter, sem pedig más nem létezik vagy tévedek ?
Harmadszor pedig, azt sem értem, hogy ez a közeg miből állhat egyáltalán ? Talán részecskékből ? Mekkora a közegben található részecskék tömege ? Ha folytonos közegnek képzeljük el, mekkora lehet egy mérhető (Plank térfogatnál nagyobb) elemi környezetben a közeg sűrűségének térfogati integrálja ? A közeg miért nem generál eredő erőt egy olyan idealizált statikus testre, mely egyedül lenne a világban ? (itt arra akarok kilyukadni, hogy a folytonos közegnek miért csak ebben a gravitációnak nevezett hatásban merül ki az észlelhető volta?) Egyáltalán izotróp vagy anizotróp a közeg? Hogyan hatólhat be az anyagba, amikor elvileg az anyag erőterei leképezik azt a teret amiben vannak, ergo atommag, atompálya (elektronhéj) rácskötésekben levő mezők lokálisan teljesen eltérő mivolta felborítani a stabilis anyagot. Ez a közeg töltetlen és sülyos tömeg nélküli ? Rendelkezik tehetetlen tömeggel ? Úgy kell elképzelni, mint a neutrínót, hogy áthaladnak a részecskék és csak pár hat kölcsönt?
Elnézést, ha felteszem ezeket a kérdéseket, de ezeket valahogy értelmeznem kell, ha meg akarom érteni a gravitációt.
Üdvözlettel
György
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2016. január 27. at 21:11
Kedves György!
Nehéz lehet a dolga, hiszen látom, mélyen belemerült a mai tudományos világképbe. Ez azt jelenti, hogy egy másik viszonyítási rendszerben van, mint én, aki csak célzottan és alkalomadtán merülök bele abba a világképbe ilyen mélységben. Ezért gondolhatott olyat az én világképemről, hogy „Először is, az elmélet szerint egy gravitációs közegben mozog a Föld, mely közegellenállást fejt ki rá.”. Nos erről szó sincs, és remélem nem is lehet így értelmezni, amit írtam. A Föld nem „gravitációs közegben mozog”, hanem egy a rendszer középpontja felé sugárirányban beáramló közegben mozog, amely egyébként (ott, ahol sűrű anyagú testek vannak benne, de máshol nem) a gravitációt is okozza az égitestek FELSZÍNÉN.Tehát sehol nincs gravitáció, ahol nincsenek éppen égitestek jelen. Gravitáció csak azok felszínén van. A Földén is, amely haladtában maga körül hozza létre a saját felszínén a gravitációt. A közeg pedig áthatoló (mint a tudományos világképben a neutrínó) és a sűrű anyaggal rendkívül ritkán hat kölcsön (azaz statisztikailag ritkán ütközik úgy az anyaggal, hogy benne maradjon, azaz minden mozgási energiáját átadja neki). Ez a ritka kölcsönhatás is elegendő a gravitációhoz, amely arányaiban olyan gyenge, hogy a legkisebb, maszületett bébi is képes legyőzni. A közeg részecskékből áll. A részecskék nagyságrendjét a részecskesorozatban egy másik írásban tárgyalom, ott olvashatja el. A gravitációt a tetra-ősatomnak elnevezett részecske utáni első áthatoló részecske, valamint a nála egy nagyságrenddel nagyobb neutrínó közeg áramlása együttesen hozza létre. Egy nagyságrend 7360-szor nagyobb átmérőt jelent a sorozat előző tagjához képest.
A Michelson-Morley kísérlet, hogy mit mutatott ki, arról részletesen olvashat ezen a honlapon a „Szilárdak-e a fizika kísérleti alapjai” című írásban, úgyhogy erre nem térek ki.
Az előző hozzászólásra adott válaszban már kitértem arra, hogy NINCS tehetetlen és súlyos tömeg, csak mozgó tömeg van, ami hatóképes, és nyugalmi tömeg (helyváltoztató mozgással nem rendelkező, ám pulzáló és rezgő mozgása lehet) van, amelyik hatóképtelen.
Az anyagnak nincsenek „erőterei”, mert az erőterek mozgó anyagot, mozgó közeget feltételeznek. Ezt az anyag és mozgás természetét tárgyaló írásaimban részletesen megtalálja. A mai atomszerkezeti elképzelés egy olyan kísérleten alapul, amelyből ez nem vezethető le, ezt szintén kimutatom a „szilárdak-e” című valamelyik írásomban. Végül ajánlanék egy otthon elvégezhető kísérletet a gravitációval kapcsolatban, amit leírtam részletesen. A mérlegre helyezett megdörzsölt lufi kísérletről van szó, amelyiket az előző hozzászólónak adott válaszban is részben tárgyaltam. Jó elmélyülést kívánok az új világképben. Üdvözlettel: Eördögh Árpád
[Reply]
Ami elég érdekes.
A sűrűbb anyag miért is nehezebb ? Ugyanaz az égitest jobban „árnyékol” felé, mint a kevésbé sűrű felé ? De, ha ez így lenne, nem lenne logikus gyorsabban is esnie ? Viszont az „árnyékoló hatás” nem különböztethet meg sűrűség szerint testeket, mert ez már a súly kialakulása előtti kapcsolatban levést feltételezne, holott az új elmélet szerint a puszta árnyékoló hatás kell csak a gravitáció látszatának a kialakulásához …
Tehát akkor pontosan hogy is van ?
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2016. július 12. at 14:57
Úgy tűnik, nem voltam elég világos. Itt egy áthatoló közegáramlásról van szó, amely annál erősebben képes kölcsönhatni az anyaggal, minél sűrűbb az anyag. Tehát, minél sűrűbb az anyag, annál jobban képes szűrni a rajta áthaladó áramlást. A sűrű anyagon átszűrt áramlás intenzitásának és a vele szemben érkező, szűretlen áramlás intenzitásának (beláthatóan ez az erősebb) a különbsége adja azt a nyomást, amely a kisebb testeket a sűrű anyagú nagy test felszínéhez nyomja. Ezt a nyomást mérjük mi súlyként. Az is nyilvánvaló, hogy azt a testet, amelyiknek az anyaga sűrűbb, az áramlás erősebben nyomja a nagy test felszínéhez, annak tehát nagyobb a súlya, mint a kevésbé sűrű anyagú, ugyanakkora testé. Ugyanakkor az is belátható, hogy egy ritkább anyagú, de sokkal nagyobb testen az áramlás hasonló hatást fog kifejteni, mint egy kisebb, sűrűbb anyagú testen, mert hosszabb utat tesz meg és több anyagban, így több részecskéje ütközik, mint egy kisebb, azonos sűrűségű testben. Minél hosszabb utat tesz meg a testben az áramlás, annál több részecskéjét veszíti el az ütközések során. A testből a túloldalon kilépve az áramlás sokkal „hígabb” lesz, mint belépéskor volt. Az is belátható, hogy egy igen nagy kiterjedésű test igen nagy szeletét szűri meg az áramlásnak. Ilyen testek az égitestek, ezért a környezetük „gravitációs” jellemzőit döntően meghatározzák.
Ugyancsak az áramlással magyarázható az egyforma sebességű esés az égitestek felé. Az áramlás a belé került – szabadon mozgó – testeket addig gyorsítja, amíg azok el nem érik az áramlás sebességét. Annál nagyobb sebességre nem tudja őket gyorsítani. A szabadon mozgó testeket az áramlás „nyomóereje” a sűrűségüktől függetlenül gyorsítja, mert a gyorsítás irányában nincs velük szemben ellenállás. (Az áramló közeg előttük levő anyaga gyorsabban mozog, mint ők!) A sűrűbb (nagyobb tömegű) test gyorsításához (tehetetlenségének legyőzéséhez) nagyobb mozgásmennyiség kell, amit a sűrűbb anyaga miatt benne gyakran ütköző közegrészecskék adnak át neki. A ritkább anyagú test gyorsításához kevesebb mozgásmennyiség átadása kell, de a ritka anyagban kevesebb is az ütközések száma. Ezért a sűrű és a ritka anyagú test egyforma sebességgel gyorsul (esik) az áramlásban, amíg el nem éri az áramlás sebességét. Attól kezdve nem gyorsulnak tovább, hanem az áramlás sebességével haladnak, mindaddig, ameddig neki nem ütköznek, mondjuk a bolygónak. Akkor mindkét test átadja a bolygónak az addig kapott mozgásmennyiséget (a sűrű sokat, a ritka keveset) és ennek megfelelő mélységű lyukat ütnek a bolygó felszínébe. Mivel az áramlás nem állt meg, csak ők, ezért az anyagsűrűségüktől függő erővel fogja őket ettől kezdve a bolygó felszínéhez nyomni. Ez adja a súlyukat, amikor már nem tudnak gyorsulni, mert felütköztek.
Remélem, így tisztább lett a kép.
Eördögh Árpád
[Reply]
DE, ez nagyon világos.. Köszönöm a magyarázatot. A közvetlen, mindenki által belátható szemlélet alapján, az intuíció alapján állítja fel ezt az elméletet. Lehetséges, hogy így van, erre azonban kísérleti bizonyítékok kellenek.
Az egyforma sebességű esés Ön általi magyarázatát viszont nem tudom elfogadni, egyrészt: ebben a magyarázatban nem lehet szerepe a maximális sebességnek – hiszen az esés kezdetén vagyunk és azt még nem érték el… Másrészt: „a gyorsítás irányában nincs velük szemben ellenállás” – ez a kijelentés téves, hiszen van ellenállás, éppen a „vonzó” test árnyékában az ellenirányú nyomóerő, ami ugye „le van árnyékolva”, de megszüntetve teljesen nincs … Teljesen egyforma térfogatú, különböző sűrűségű testekről beszélünk, tehát különböző „tömegű” testekről, akiknek: azonos nyomóerő esetén különböző sebességre kell gyorsulniuk, A nyomóerő azonos a két testnél, hiszen a ritkább testünk kevesebbet kap az ellennyomóerőből, ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy a testeket valamilyen azonos erővel vízszintesen gyorsítva különböző sebességre sebességre tesznek szert, a szabad esés azonos nyomóerejét hatni hagyva rájuk viszont azonos sebességűek lesznek. „A sűrűbb (nagyobb tömegű) test gyorsításához (tehetetlenségének legyőzéséhez) nagyobb mozgásmennyiség kell, amit a sűrűbb anyaga miatt benne gyakran ütköző közegrészecskék adnak át neki” – Itt érdekes ellentmondás van, hiszen feljebb azt írta, hogy a sűrűbb anyagú testeket az áramlás erősebben nyomja a felszínhez és az adja a súlyukat – nos, az hogyan lehetséges, hogy nagyobb súlyt ad a leárnyékolt ütközés, két egyforma térfogatú, különböző sűrűségű testnek, nagyobb gyorsulást viszont nem ad ? Ha az áramlás nyomja a kisebb testet a nagyobb felszínéhez és ez a súly, akkor ez a súly egy erő mivel „nyomja”, még pedig olyan erő, amely, ha különböző is különféle testek esetén (súly) – azokat mégis azonos erővel gyorsítja lefelé …
Úgy tűnik, józan paraszti logikával ez nem egyeztethető össze 🙂 De, ha sikerülne is kimutatni e fenti „logikázás” hibás voltát, az még az Ön igazát cseppet sem bizonyítja, mert ilyen jelentőségű szemléletváltás esetén azt kísérletileg kell bizonyítani, vagy legalábbis a kísérleti berendezés elvét fel kell tudni vázolni …
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2016. július 18. at 18:24
Sajnálom, ísmét nem ment át a teszten. A szövegértést az általános iskolában tanítják. Ezt a honlapot azoknak írom, akik értik.
[Reply]
16:37 -eshez:
” azokat mégis azonos erővel gyorsítja lefelé …” helyett
azokat mégis azonos sebességgel gyorsítja lefelé … értendő …
[Reply]
Köszönöm…
Akkor ez volt az Ön lebukásának fényes pillanata.
Ideje volna 2011 óta folytatott alternatív, nemhogy a tényeknek ellentmondó,
de még önmagában is zavaros elméletével nem rabolni mások drága idejét…
Nem tudta megcáfolni, amikor egy kívülálló ellentmondásokat talált az elméletének alapjaiban. Ráadásul a saját szövegjavítási hozzászólásomat eltüntette !
Ön összevissza beszél, nem tudja biztosítani a saját maga által alkotott
rendszer konzisztenciáját, kritika esetén kitalál még valami toldalék elméleteket, pl.. az atomok „ragacsosságáról” értekezik…
De a legbiztosabb mások „szövegértési” gondjaira hivatkozni. Ez már a humor kategóriája… Gondolom éppen ön az, aki a legnagyobbat nevet azokon, akik egy kicsit is komolyan veszik … Igaza is van, jobb, mint a heti kabaré..
Most már többen tudjuk, miért tér át újabban történelmi témákra.
A tudásáért nem, de a fantáziájáért sokan irigyeljük !
További jó munkát kívánok, más területen !
[Reply]
Kedves gypel
Nem kötelező itt olvasni , nem kötelező megérteni sőt magadról sem kötelező elárulni milyen sötétség uralkodik belül.
Isten áldjon
[Reply]
A sötétség a magyarázatlan minősítések területén honol…
Ebben a hozzád hasonlók viszik a pálmát …
Legközelebb pedig érdemben hozzászólni, ha ugyan képes vagy rá !
[Reply]
Ez az elmélet, bár ez csak megérzés, az illiberális társadalom alternatív fizikája szerepre pályázhat, az internetet elárasztó tapasztalatilag ellenőrizhetetlen misztikus sületlenségek egyike, Észre kell venni, hogy nemzeti oldalon a tudománytalan önhülyítés igen nagy divat lett, Szinte már kötelező mindent puszta bemondásra elhinni, különben a magyarságunk azonnal megkérdőjeleződik, Az Isten és a szeretet jelszavával ugyanúgy játszadoznak, amilyen reklámértékű liberális oldalon is a gyerek és a kutya … 🙂
Amikor akadémikusok mossák össze a hitet/vallást és a tudományt, és cseppnyi bátorságuk nincs a határt meghúzni, akkor egy olyan országban, amelyik nem halad a kutatás élvonalában, sőt a vezetői ellenségesek a technikával szemben, megindulhat a vetélkedés akár az fizikában is kretén államvezetők kegyeiért a racionális szemlélettel szemben, alternatív elméleteket kidolgozva vagy akár a vallási összemosást elősegítve.
Nem lehet véletlen, hogy E.Á. a magyar nép eredetével, történelmi, régészeti kutatásokkal is foglalkozik, Jelenleg a hazai tudomány nemzeti oldala odáig süllyedt, hogy nemzet/magyarság/történelem melletti kiállás szinte implikálja máshol is az alternatív szemléletet, s, ez viszont, mint a jelen fizika, néha rosszul sül el…
(Mindezt nem E.Á. elleni unszimpátiából írom, nagyon is értékes az, ha valaki a hétköznapi megszokott dolgokat és bejáratott elméleteket más szemmel nézi, sajnos ez jelen esetben odáig ment, hogy csak szórakoztató olvasmányként tudom élvezni… ilyen a valódi sci-fi 🙂 )
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2016. július 25. at 12:48
Ez egy olyan – „tudományosan” kondicionált – ember vélekedése, akinek nincsenek saját felismerései, vak a valóságra ezért csak mások felismeréseit képes kritizálni. Nézzük ezzel szemben a valóságot.
Az igazság (a valóság hű képe) az, hogy nem tudom kontrollálni, hogy mikor és milyen felismeréseim legyenek a valóságnak valamelyik szeletéről. (Attól függ, hogy az élet éppen mit hoz elém.) És azt sem, hogy ezekből mikor áll össze egy koherens kép. Amint összeállt, kiírom magamból és közzéteszem. Legfeljebb később kiegészítem, ha újabb, beleillő felismerés érkezik. Számos félkész írásom van, amelyeket csak azért nem tettem még közzé, mert írás közben derült ki, hogy nem teljes a kép. Így viszont az írás nem lenne a valóság hű képe, azaz nem lenne igaz, amit írok. Ezt pedig elkerülöm.
Az igazság az, hogy a magyar történelem valóságtartalmának kutatását sokkal korábban elkezdtem, minthogy a fizika területén felismeréseim lettek volna. A különbség az a kettő között, hogy az ember a történelem valóságát szándékos hamisításokkal torzította el, ráadásul logikátlan módon, ismeretlen okok mentén, aminek kibogozása az indítékok ismeretének hiányában nehéz és lassú feladat. Mostanra állt össze a kép. A természet ugyanakkor nem rejt el semmit, mindent elénk tálal a maga egyszerűségében, hogy felismerhessük az összefüggéseit és tanuljunk belőlük. Ehhez csak le le kell vetnünk a „tudományos” dogmák torzító szemüvegét, és máris számtalan felismerésre juthatunk. Én ezt tettem és teszem.
Aki ezt az egyszerű dolgot nem képes belátni, hanem rejtett okokat és hátsó gondolatokat sejt az írásaim mögött, arra szerintem ránőtt a torzító szemüveg, és már nem is fogja tudni soha levenni. Csak sajnálni tudom. Azt pedig, hogy az állítólagosan érdemi hozzászólásába belekeveri még az aktuálpolitikai nézeteit is, egyenesen betegesnek tartom.
[Reply]
Az Ön elmélete pillanatnyilag alaptalan, de ha elé teszünk egy másik elméletet és nem hajítjuk ki élből még egy energia jelenlétét a mozgási energián kívül, valamint nem dobjuk el az idő jelenlétét, csak kicsit átfogalmazzuk, nem a mai hivatalos álláspont szerint kezeljük, akkor az egész kicsit valósághűbbé válik és meg lehet magyarázni hogy is lehet a kis méretben „ragadós” gömböcske nagy méretben már nem „ragadós”. Azzal meg lehet magyarázni a kis gömböcskék létrejöttét is a kvázi semmiből. Azt is miért van egy része „nyugalomban” és miért indult el az örvénylés egy, vagy akár több pontján is az univerzumnak. Viszont akkor ki kell dobni hogy minden „atom” (idézőlejben, mert ugye nem oszthatatlan) teljesen összesimul egymással, de abba az elméletbe is belefér, hogy az „atomokon” belül fizikailag összeérnek a „bogyók” és meghatározott geometriájuk van. Azt is megmagyarázná, hogy ha két „atom” egymáshoz elég közel van, miért nem ugranak szét és azt is, hogy miért mindig ugyanolyan „atomot” alkotnak, ha csak bizonyos mértékig gerjesztik őket. Az Ön modelljében, ahol minden különálló „atom” teljesen összetapad, semmi nem akadályozza, hogy teljesen más szerkezetre hulljanak szét gerjesztés hatására. Megmagyarázza, hogy miért állt le a részecske fejlődés egy bizonyos határon, és azt is hogy a gravitáció miért csak bizonyos távolságig képes hatni, bár mindenhol jelen van, de nem mindenhol képes mérhető hatást gyakorolni a testekre.
Viszont ezt a teljesen materiális nézetet egy kicsit módosítani kell a kiindulási pontnál, amint elérte a részecskék mérete egy bizonyos szintet, onnantól már gyakorlatilag csak ez érvényesül, de minimálisan még mindig beleszól(hat) az életbe a másik elmélet főszereplője is.
Az az elmélet se tökéletes, átgondolásra vár, ez az elmélet is, de a kettő együtt, már elég használható lehetne a világ megismerésére.
[Reply]
Kedves Árpád!
Kipróbáltam a lufis kísérletet és eleinte valóban meglepő eredményt hozott. Különböző anyagokkal való dörzsölés után az alapban 3g tömegű felfújt lufi felment 8g-ra is. Aztán találtam egy másik szövetet, amin dörzsölve a mérleg már 20g-ot is mutatott. Ez jelentős tömeg növekedés ígéretét hozta. Viszont tömeg csökkenést egyszer sem tapasztaltam, hiába forgattam minden irányból a lufit, dörzsöltem különböző anyagokkal a mérleg soha nem mutatott kevesebbet. Ekkor kezdett gyanússá válni a dolog.
Továbbra is lelkesen próbáltam egyéb anyagokkal, hogy történik-e bármilyen tömeg változás, de nem tapasztaltam ilyet. Kipróbáltam, hogy ha lufival borítok be tárgyat változik-e a tömege, de nem változott.
Ugyanakkor feltűnt, hogy ha a statikusan feltöltött lufit mozgatom az „elektronikus” mérleg fölött, a mérleg által kijelzett alapban nulla érték bizony ugrálni kezdett. Ha abból indulunk ki, hogy az Ön által levezetett gravitáció mindenen áthatoló közegáramlás, akkor ez ugye nem lehetséges, mert a lufi nem árnyékolja le a gravitációt hiába van statikusan feltöltve.
Ez után cseréltem le az „elektronikus” mérleget „mechanikus” grammos osztású mérlegre és ekkor derült fény a tömeg változás valódi okára. Ugyanis a mechanikus mérleg semmivel sem mutatott többet, se kevesebbet akárhogy is dörzsöltem a lufit. Kipróbáltam, hogy egymás mellé raktam a mérlegeket, feltöltöttem a lufit és először rátettem az elektronikusra, ami mutatott 20g-ot, majd azonnal átraktam a mechanikus mérlegre, ami bizony csak a lufi eredeti 3g-os tömegét mutatta. Ugyanígy hiába mozgattam a mechanikus mérleg fölött a lufit az bizony meg sem mozdult.
Ezek alapján én azt a következtetést vontam le, hogy a statikusan feltöltött lufira bizony nem a gravitáció hat másként, hanem megfelelően dörzsölve olyan nagy lehet a statikus erőtere (vagy hívjuk, ahogy akarjuk), hogy befolyásolni képes az „elektronikus” mérlegek működését. Mechanikus mérleg esetében semmi változás nem történik.
Ettől még lehetséges, hogy a gravitáció valóban egy közegáramlás, viszont nem a lufis kísérlet rá a bizonyíték.
Maradok tisztelettel:
G.
[Reply]
.
[Reply]
Gravityman Reply:
2020. január 30. at 12:35
Kedves Árpád!
Kipróbáltam a lufis kísérletet és eleinte valóban meglepő eredményt hozott. Különböző anyagokkal való dörzsölés után az alapban 3g tömegű felfújt lufi felment 8g-ra is. Aztán találtam egy másik szövetet, amin dörzsölve a mérleg már 20g-ot is mutatott. Ez jelentős tömeg növekedés ígéretét hozta. Viszont tömeg csökkenést egyszer sem tapasztaltam, hiába forgattam minden irányból a lufit, dörzsöltem különböző anyagokkal a mérleg soha nem mutatott kevesebbet. Ekkor kezdett gyanússá válni a dolog.
Továbbra is lelkesen próbáltam egyéb anyagokkal, hogy történik-e bármilyen tömeg változás, de nem tapasztaltam ilyet. Kipróbáltam, hogy ha lufival borítok be tárgyat változik-e a tömege, de nem változott.
Ugyanakkor feltűnt, hogy ha a statikusan feltöltött lufit mozgatom az „elektronikus” mérleg fölött, a mérleg által kijelzett alapban nulla érték bizony ugrálni kezdett. Ha abból indulunk ki, hogy az Ön által levezetett gravitáció mindenen áthatoló közegáramlás, akkor ez ugye nem lehetséges, mert a lufi nem árnyékolhatja le a gravitációt hiába van statikusan feltöltve.
Ez után cseréltem le az „elektronikus” mérleget „mechanikus” grammos osztású mérlegre és ekkor derült fény a tömeg változás valódi okára. Ugyanis a mechanikus mérleg semmivel sem mutatott többet, se kevesebbet akárhogy is dörzsöltem a lufit. Kipróbáltam, hogy egymás mellé raktam a mérlegeket, feltöltöttem a lufit és először rátettem az elektronikusra, ami mutatott 20g-ot, majd azonnal átraktam a mechanikus mérlegre, ami bizony csak a lufi eredeti 3g-os tömegét mutatta. Ugyanígy hiába mozgattam a mechanikus mérleg fölött a lufit az bizony meg sem mozdult.
Ezek alapján én azt a következtetést vontam le, hogy a statikusan feltöltött lufira bizony nem a gravitáció hat másként, hanem megfelelően dörzsölve olyan nagy lehet a statikus erőtere (vagy hívjuk, ahogy akarjuk), hogy befolyásolni képes az „elektronikus” mérlegek működését. Mechanikus mérleg esetében semmi változás nem történik.
Ettől persze lehetséges, hogy a gravitáció valóban egy közegáramlás, viszont a lufis kísérlet ezt nem bizonyítja.
Maradok tisztelettel:
G.
[Reply]
Eördögh Árpád Reply:
2020. január 30. at 18:21
Köszönöm az információt. Magam is utánanézek a dolognak. A legjobbnak érzékenység szempontjából a kétkarú mérleg tűnik, azzal próbálkozom. Egyébként a feltöltött lufi tud árnyékolni, mert a felszínén levő nagy mozgásmennyiség ugyanúgy viselkedik, mint a sűrű anyag.
[Reply]