Nukleáris morfológia

Ez az írás a Hol lehetett az eredeti Buda 1-3 YouTube videók előadásának kiegészítő szövege.

Az első részben bemutattuk, hogy nyomozással hogyan lehet kideríteni, hogy az eredeti Buda, azaz Atilla városa, azaz Etzelburg / Ecilburg, azaz Szikambria, azaz Herculia helye ma hol található meg. Megtaláltuk Herculiát a mai Búbánat völgyben, és a hozzá tartozó római erődöt a Hideglelős kereszt hegyén. Megtaláltuk ugyanott Krimhilda fürdőjét, ami Herculia hévízforrásra épült fürdőjével azonos.

Metszetek optikai-geometriai elemzése alapján megtaláltuk a bizonyítékát annak, hogy egyes metszetek az eredeti Budát, Atilla városát, sőt Szikambria romjait is megmutatják. Ráadásul úgy, hogy arról a hely a mai napig azonosítható, ha a kép, vagy térkép rejtett részleteit is észrevesszük. Bemutattuk azt is, hogy a fordítók ferdítései miatt mennyire fontos, hogy mindig csak az eredeti szövegre hagyatkozzunk.

Megtaláltuk a Leprások szigetét a mai Helemba szigeten, és vele szemben a Keresztesek budai Szent Lázár leprakórházát a Szamárhegy Duna felé néző oldalában. Bemutattuk azt a kevéssé ismert térképet, amely a kórházat feltünteti a Szamárhegy oldalában, melynek rejtett feliratát a technika ördöge segített megtalálni. A Helemba szigeten a múlt század közepén feltárt 123 sír a szigeten elhalt leprások testét rejtette. Ennek vizsgálata még hátra van. Itt látható a Helemba sziget korabeli képe és az Eselsberg felirat:

Bemutatunk most még egy képet, Esztergom környéki részletét annak, amelyet Marsigli gróf készített a Duna felmérése során a török korban. Ezen jól látható, hogy a Duna mennyivel kisebb, keskenyebb volt akkoriban. De az is jól látszik, hogy a mai Dédai/Fogarasi sziget ezért akkor még nem is létezett a Szamárhegy lábánál. A Duna nem járt olyan magasan, és olyan közel még a hegyhez. Csak a mai Helemba sziget és a Búbánat völgy előtti Törpe sziget létezett, ami a Búbánatvölgy patakja lerakott hordalékából jött létre a torkolat előtt. Tehát a régi Buda körüli Leprások, Nyulak és Boldog Szűz (insula Beate Virginis), néhol Szűz Mária sziget néven emlegetett sziget nem lehetett más, csak a Helemba sziget. (A Helemba nevet nem tudni, hogy mikor és hogyan kaphatta, mert Helemba község nem a Duna, hanem az Ipoly partján feküdt és fekszik ma is.)

Bemutattuk azt is, hogy a régi Buda melletti sziget az a sziget, amelynek felső végén az oklevelek szerint az esztergomi érsek tornya található. Ennek a maradványait a régészek a Helemba szigeten találták meg, nem a Margit szigeten, tehát a régi Budának a Helemba szigettel szemben kellett lennie.

Részlet Marsigli Duna monográfiájából

Marsigli említett képén az is jól látszik, hogy a mai Szentendrei sziget csúcsát a marosi parttal még két kisebb hordaléksziget köti össze, amelyek a valamikor a partig érő földhíd maradványai, amit a VI-VIII. század óta megemelkedett Duna szintje már részben elsodort és eltakart.

Ehhez hozzátesszük még, hogy amikor a korabeli kolostorokról, palotákról, templomokról vagy falvakról van szó, akkor nem kell hatalmas épületekre gondolnunk. Egy-egy kolostorban néhány apáca élt csupán, és a kolostor is kicsi volt. Az esztergomi érsek budai szigeti (Helemba szigeten megtalált) toronyvára egy 18×6 méteres lakótoronynál nem volt nagyobb. Esztergom városának lakossága nem érte el a 300 főt. Egy akkori átlagos falu 5-8 házat és 40-50 főt jelentett. Az akkori falusi templomok a mai kápolnákkal voltak nagyjából azonos méretűek.

A Garam torkolata és az Esztergomi sík, valamint Szob és a Maróti sík között megtaláltuk azt az egyetlen lehetséges gázlóhelyet, ahol lovas hadsereggel át lehetett kelni a Dunán. Bemutattuk, hogy ez a gázlóhely a jégkorszak vége óta folyamatosan használatban volt. Rénszarvasgázló volt, amelyre a maróti löszdomboknál lakó gravetti kultúra népe vadászott. Kimutattuk, hogy itt élő őseink ezen alkalmakkor találkozhattak a rénszarvascsordákat kísérő, valóban nomád számi, lapp és más finnugor népek képviselőivel.

Itt még hozzátesszük, hogy a római korban is ezen a területen volt a legsűrűbb az őrtornyok sora, mert itt lehetett legkönnyebben átkelni a Dunán híd nélkül.

Bemutattuk, hogy nomádok csakis azok a népek voltak, és azok ma is, akik a téli nyári legelők között sok száz, vagy ezer kilométert vonuló nagy vadállat-csordákat követik. Ilyenek voltak az Észak Amerikai indiánok, akik a bölény vagy caribou csordákat követve sátrakban éltek. És ilyenek voltak Európában a rénszarvascsordákat követő népek, akik a nyári északi, és a téli déli legelők között jártak a csordákkal.

Ezek a népek semmilyen olyan felszerelést nem találtak fel és nem is használtak, mint az őseink. Sem a visszacsapó íjat, sem a szablyát nem ők találták fel. De semmilyen olyan felszerelést sem használnak, amelyeket az állatok irányításához, fogatolásához, a vontatáshoz, a szállításhoz a szkíta népek kifejlesztettek: a nyerget, a kengyelt, a zablát, a szügyhámot, az igát, és a lőcsös szekeret. Ezek kifejlesztéséhez és elkészítéséhez ipar kellett, és technológia, szükség és lehetőség. Ez a valódi nomádoknak nem áll rendelkezésére. Őseink tehát nem lehettek ebben az értelemben vett sátras, jurtás nomádok! Csak akkor tűnhettek nomádnak, és csak azok, akik éppen hadjáraton voltak, és csak azok szemében, akik területén átvonultak.

A mai Szentendrei szigetben megtaláltuk az eredeti Csepel szigetet, az eredeti Buda alatti királyi nagyszigetet, amely a lefűződött csepely, azaz csepp alakjáról nyerte a nevét. Anonymus krónikája szóhasználatának elemzésével kimutattuk, hogy az valójában is még félsziget volt akkoriban, amelyre Maros felől átkelés nélkül be lehetett menni. Megfejtettük a megyer szó jelentését, amely csupán gázolható medret jelent és nem volt helynév, vagy a nép neve.

Logikai úton, a település hiánya alapján is igazoltuk, hogy az eredeti Budának a település összes jellemzőinek megléte, de ma hiányzó települése alapján is a Búbánat völgyben és a Szavárd hegyen kellett lennie. Korabeli metszetek elemzése, rajtuk a folyó iránya és a templomok keletelése alapján kimutattuk, hogy azok nem a mai, hanem a Szamárhegyen valaha volt eredeti Budát ábrázolják romjaiban, ami nem azonos Alt Ofennel (a régi Pesttel).

Megtaláltuk a Tárnokvölgyet (ma Búbánat völgy), a hunok és rómaiak csatájának színhelyét, ahol az elesett hun kapitányokat – Kevét, Kadocsát, Bélát és Révát, majd később magát Atillát is eltemették. Megtaláltuk a szkíta szokás szerinti temetkezési helyeiket – a kurgánokat is. A talált kurgánok számából valószínűsítjük, hogy Budát is ezen a helyen, a többiektől távolabb, a Budapokla nevű hely felett temették el.

A sírokról készült videó itt látható: https://www.youtube.com/watch?v=i-bTgv4Dzmc

Megtaláltuk a Búbánat völgyben Árpád fejedelem temetésének helyét, miután feloldottuk az Anonymus krónikájának fordítása során elkövetett alábbi fordítási hibákat. (Dux Arpad…qui honrifice sepultus est supra caput unius parvi fluminis que descendit per alveum lapideum in civitatem Athile regis. Azaz magyarul: Árpád vezér…-t tisztességgel eltemették egy kicsiny vízfolyás feje felett, amely kőmedencén keresztül ereszkedik alá Atilla király városába.) Tehát nem köves medrű patakot, vagy római vízvezetéket, hanem forrásból kicsorgó vízeret és kőmedencét, fürdőmedencét kellett találni a sír megtalálásához!

Megtaláltuk az Anonymus által említett forrást és a kőmedencét is, amelyen a vizének keresztül kellett folynia, mielőtt a város felé tovább folyhatott volna. A kőmedence azonos Herculia és Krimhilda hévizes fürdőjének medencéjével. Ezzel együtt megtaláltuk az egyik Alba ecclesia, az Árpád fejedelem sírhalmán a krónika szerint emelt sírkápolna helyét is. A vízfolyáson, a fürdő felett megtaláltuk egy malom nyomait, faragott funkcionális köveit, és  a hozzá vezető szekérutakat is.

A kőmedence

A forrásház

A malom egy funkciós köve

Ugyanitt, a völgyben megtaláltunk több más malomhelyet is, és a tavaknak azon füzérét, amelyet a budai határjárási oklevelek is említenek. A völgyet átszelve a Szavárd hegy belsejében Esztergom felé tartó régi római kövesútban megtaláltuk az Esztergomi Nagy Utat (Via Magna Strigonensis), amely szintén a régi budai határjárások okleveleiben szerepel. Ez az út két tó között egy töltésen szeli át keresztben a völgyet.

A sírokról készült, magyarázatokkal ellátott videó itt látható: https://www.youtube.com/watch?v=UQe78kQmtzw 

A Tárnokvölgy nevéről azonban még szót kell ejtenünk. Nevezetesen arról, hogy miért kaphatta egy völgy ezt a nevet a krónikaírók korára. Amennyiben itt volt a királyi székhely, akkor az udvart naponta el kellett látni élelemmel, amit nem a völgyben termeltek meg. Az élelem akkoriban gabonát (kenyeret), bort, márcot és mézsört, gyümölcsöt (friss vagy aszalt), mézet és sót, valamint főként halat és vadat, vagy frissen vágott állathúst jelentett. Az élelmet azonban nem hozhatták messziről. Ott kellett az udvar közelében tárolni. A Búbánat völgyben megtaláltuk ezeket tároló helyeket, amelyek sokszorosan nagyobbak a más településen szokásosaknál. Ott is bőven van belőlük a völgy felső végében, ahol település soha nem volt. Ehhez kiderítettük a korabeli tárolás szokásos módját – a vermelést és a haltartó medencéket. Ezeket nagy számban meg is találtuk a völgy egész hosszában.

A tárolással és az alapanyagok kiadásával akkoriban a tárnokok foglalkoztak, akiknek ott is kellett lakniuk. A király tárnokainak vezetője a királyi tárnokmester volt. A királynénak külön tárnokmestere volt. Hozzávéve az eddigi nyomokhoz azt, hogy Ákos mester, a királyné tárnokmestere palotájának (Ákos-palotája) maradványait éppen a Búbánat völgyben, Krimhilda fürdője mellett találjuk meg, a völgy korábbi Tárnokvölgy elnevezésének jogossága nem lehet kétséges.

Mindehhez most még bemutatjuk – képekben is – a Szamárhegyen, azaz Szavárd hegyének oldalában található Felhévizet és annak fürdőjét, valamint fürdőházát. A felhévíz jelentése ugyanis nem csak onnan eredhetett, hogy a forrás a Duna mentén feljebb volt, mint más hévízforrások, hanem onnan is, hogy magasan, a hegyen fakadó forrásról volt szó. Éppen ennek találtuk meg a kézzel fogható, máig látható nyomát.

A Szamárhegy oldalában található hévizes fürdő fürdőháza és medence teraszai.

A fürdőházat övező faragott sziklafalakban máig megtalálhatók a fürdő feletti faépítményt (tetőt) tartó egykori  gerendák fészkei.

Bemutatjuk, hogy a Szamárd hegy valóban az eredeti Buda helye, és egyúttal természetes mintaképe a címerünkben található hármas-halomnak, tehát a hegy az eredeti koronázási domb is egyben. A kép magáért beszél. De azt tudni kell, hogy a hegy csak az eredeti Fehérvár és Esztergom, a két koronázásban érintett hely felől nézve hármas-halom! Megemlítjük, hogy azt, hogy a Hármas-halom azonos a Szamárheggyel, a 19. század végén néhány helyen még iskolában is tanították.

A hármashalom a Hideglelős Kereszt felől Esztergom felé nézve.

Bemutatjuk, hogy miről ismerhette fel Árpád fejedelem és népe, hogy valóban Atilla városában jár. Pusztán a romokról semmiképpen, de az ott talált szkíta szokás szerinti (fejedelmi) temetkezésekről, a kurgánokról viszont minden kétséget kizáróan felismerhette. Azt is kevesen tudják, hogy a Kárpát medence belső területén a Monarchia első katonai felmérése idején még 40000-nél több kunhalmot vettek számba, amit Magyarországon kívül egész Európa hun-halomnak ismer és hív. Ebben a sűrűségben nem található sehol, még az őshazának tartott sztyeppén sem. És a kurgánok csak a nemzetség- és családfőknek a temetkezési helyei.

Most bemutatjuk, hogy mivel igazolhatta Árpád az itt élő nép előtt, hogy ő valóban Atilla leszármazottja. Ezt az Atilláról ismert két jelképpel, vagy azok egyikével tehette meg. Vagy Atilla kardját, vagy Atilla koronáját hozta magával és mutatta meg. Az ugyanis kevéssé közismert, hogy Árpád népének a medence belsejében az itt lakó néppel nem kellett harcolnia. Csak az itt lakó népet megszállókkal harcoltak. Az itt élő nép nemcsak felismerte, hanem uralkodójának el is ismerte Árpádot. A fiaikat azonnal el is küldték hozzá. Ezt pedig csak akkor tehették, ha bizonyította: Ő Atilla jogos örököse, leszármazottja.

Ennek megértéséhez bemutatjuk, hogy ki is volt Atilla valójában. Atilla volt a római birodalom bukása után létrejött európai hun birodalom királya. Ő volt az egyetlen, akit akkoriban mindenütt királynak ismertek és koronával ábrázoltak. Bemutatjuk, hogy az általa leigázott, a hunok adófizetőjévé tett két birodalom (Bizánc és Róma) közösen készíttette számára azt a koronát, amit ma szent koronának hívunk.

Atilla mind a Kelet-, mind a Nyugatrómai Birodalom rettegett ellenfele volt. A Balkáni térséget kétszer is megszállta, s a második elfoglalásnál magát Konstantinápolyt is körülzárta. Nyugaton Spanyolországig terjedt a hódítása. A fővárosából, Ravennából űzte el III. Valentinianus nyugatrómai császárt 452-ben. Bár a birodalma vele elenyészett és maga után szinte semmit nem hagyott, Európa történelmének legendás alakjává vált. Ő volt az egyedüli uralkodó a Római Birodalom bukása után, akit akkoriban egész nyugaton királynak hívtak és koronásan ábrázoltak.

Jordanes (Jordániai), a magát gótnak és korabelinek mondó (és tartott) történetíró így ír Atilla temetéséről:

„Miután ilyen siratóénekkel megsiratták a sírhalma fölött egy strava-t, ahogy ők nevezik, ünnepeltek hatalmas tivornyával, egyik végletből a másikba esve, a halottsiratást az öröm kitöréseivel vegyítve végezték (Ismerős? Ez halotti tor, ahol sírva vigad a magyar!). Ezután az éjszaka csendjében a holttestet a földbe rejtették. Először aranyból, másodszor ezüstből, harmadszor kemény vasból készült szemfedővel fedték be. Ezzel jelezték, hogy a leghatalmasabb királyhoz mindezek illenek: a vas, amellyel népeket igázott le, az arany, és az ezüst, mivel mindkét birodalom méltóságjelvényét megkapta. (Ez a Szent korona!) A legyilkolt ellenségtől zsákmányolt fegyvereit, mindenféle drágakőtől fénylő lószerszámokat, és különféle ragyogó méltóságjelvényeket, amelyek udvara fényét jelentették, temettek vele. És hogy az emberi kíváncsiság távol maradjon ettől a kincstől, megölték az e munkával megbízottakat – borzasztó jutalom – és a sírásókat úgy, mint az eltemetettet, hirtelen halál érte.”

Ebből minket most csak az érint, hogy mindkét birodalom méltóságjelvényét megkapta. A temetésről szóló leírás ugyanis hamis. A hunok soha nem rejtették el a halottaik sírját. Sőt! Minél előkelőbb volt, annál nagyobb kurgánt hordtak össze neki. Jordanes egyértelműen Alarik gót (géta) király temetésének leírását vetítette át Atilláéra.

Tehát ezért lehet Atilla koronáján – a mai Szent Koronán – együtt a később  – az első magyar királyok idejére – már egymás halálos ellenségének számító Bizánci Görög és a Római keresztény vallás összes jelképe. Az Atilla adófizetőjévé vált két birodalom együtt küldhette neki engesztelésül a közös koronát, hogy Isten Ostora (Flagellum Dei) jóindulatát megnyerje.

De térjünk ki Atilla másik elválaszthatatlan jelképére, a legendás kardjára. Arról tudunk, hogy egy királynénk küldött ajándékba egy kardot valamelyik nyugati királyi rokonának Atilla kardja néven. Ez az, ami ma Bécsben a Művészettörténeti múzeumban látható. A szakértők azt mondják, hogy ez nem lehetett Atilla kardja, mert sokkal később készült Atilla idejénél. Ha nem is ez az, de valami hasonlónak kellett lennie Atilla kardjának is, mert ez volt az akkoriban általánosan elterjedt forma a lovas népeknél.

Atilla harmadik ismérve a krónikák szerint az, hogy jelvénye egy héja-forma madár volt. Latinul astur. Ezt fordították a ferdítők hol sólyomnak, hol kerecsennek, hol turulnak. Az igazság azonban az, hogy a latin eredeti mindenütt asturt, azaz héját említ.

Ezért most folytassuk azokkal a találmányokkal, amelyek a hun, és később magyar seregeket is hosszú ideig legyőzhetetlenné tették Európában. Ezek egyike a fegyverzet közül a fok-élre élezett szablya, a másik pedig a visszahajló (reflex) íj. Mivel mindkettővel kapcsolatosan számtalan félreértés terjedt el széles körben, ezért itt bemutatjuk e két eszköz valódi képességeit és használatuk módját abban a meglepetésen alapuló harcmodorban, amit egész Európa rettegett Atilla korában.

A szablya, a közhiedelemmel ellentétben nem vívásra való. Azzal a lovas népek soha nem vívtak. Ezért nincs is hárításra alkalmas, a kezet hatékonyan védő keresztvasa. A szablyával és íjjal harcoló népek pajzsot sem használtak, mert a harcmodorukhoz arra sem volt szükség. Ezért nincsenek is pajzsok a sírleletek között. A szablya rendkívül könnyű (nem több mint fél kg.), hogy hosszú távon lehessen forgatni, és nem ölésre, hanem sebek osztására alkalmas, miközben a lovas átrobog az ellenség között. E miatt a harcmodor miatt nem volt szüksége a védekezésre. A meglepett ellenfélnek alkalma sem volt a védekezésre.

A szablya pengéjének hátoldalán (fokán) a hegyéhez közel éppen azért képeztek ki élet (fok-él), mert haladás közben kellett vele vagdalkozni. Ha ugyanis a szablyával odavágva azt nem tudjuk visszahúzni, mert elakad, akkor ez az él vágja ki a szablyát az elakadásból. Ha ez nem lenne, akkor a lovast rántaná le a lóról, mert a lova közben halad. Különösen, mert a szablya markolata a használója csuklójához volt szíjhurokkal rögzítve.

Az ellenséges vonalakon átrobogó, sebeket osztó lovascsapat látszólag otthagyta az ellenséget, és elvágtatott. Az ellenség – nyugati népek katonái – ilyenkor azonnal a sebesüléseikkel és a sebesültekkel kezdenek el foglalkozni. Látva, hogy az ellenséges csapat elment és azt is, hogy nincsenek túl sokan, nem számítanak újabb támadásra. Ez is a taktika része, ugyanis a lovascsapat egy nagy kört leírva visszafordul, és újból végigvág az ellenségen. Ez többnyire elegendő is ahhoz, hogy egy nála jóval nagyobb csapatot is megfutamítson. A sok sebesült, és a kialakult zavar miatt ugyanis nem tudják az ellenállást megszervezni.

Ehhez még hozzá kell tenni, hogy akkoriban a jobb szablyák a rendkívüli tulajdonságokkal rendelkező, később damaszkuszi acélnak nevezett anyagból voltak. Ennek a technológiáját is a szkíta népek fejlesztették ki. Éppen emiatt lehettek olyan könnyűek a hun-magyar szablyák.

Az íjjal-nyíllal kezdett rajtaütések taktikája nagyon hasonló. Kétszer is, oda-vissza megszórják az ellenséget, mire az menekülni kezd. Ekkor üldözésből hátulról aprítják őket szablyával. Ha szablyával kezdték a rajtaütést, és üldözik őket, akkor hátrafelé nyilazva ritkítják meg az üldözőket. Ez a két fegyverfajta tökéletes összhangban való használata biztosította a győzelmet a hunok számára hosszú ideig.

Az íjjal kapcsolatban még el kell mondanunk, hogy az nem visszacsapó íj, mert minden íj az, hanem visszahajló. Húrozatlan állapotában az ellenkező irányba hajlik (reflex, azaz visszahajló). Ezt az íj, ha helyesen van húrozva, igen nagy távolságra lövi el a vesszőt. A lövés fizikájához hozzátartozik az is, hogy az íjkarok végén levő merev íjkar-toldaton a visszacsapódó húr felütközik, és ezzel rövidebb lesz, ami a lengését csillapítva a vesszőnek még utoljára nagy impulzust ad, mielőtt az leválna a húrról. A visszahajló íj helytelenül felhúrozva nem más, mint egy jó íj, de semmi különös.

A lovasok által használt ilyen íjak felhúrozva nem voltak hosszabbak, mint 70-80 cm, ami a szablya hosszával azonos. Ezért is lehetett a derékövre akasztva készenléti íjtegezben hordani őket. A hosszú húzást nem az íj hossza, hanem az íjkar-toldatok tették lehetővé, amelyek még könnyítették is a húzás erősségét teljesen kifeszített állapotnál.

A másik két bemutatandó eszköz a hadsereg mozgásához nélkülözhetetlen. Az egyik a lószerszám (kengyel, zabla, nyereg és szügyhám), a másik pedig a lőcsös szekér, a kor univerzális haszonjárműve.

A jó lószerszám elengedhetetlen ahhoz, hogy a lovas harcos eredményesen tudjon harcolni. Nem véletlen, hogy mekkora előnyhöz juttatta csak maga a kengyel az azt feltaláló lovas népeket a kengyelt nem ismerőkel szemben. De az állat irányítására szolgáló zabla ugyanilyen fontos. A hazai sírleletek rendkívüli formagazdagságát tárják elénk a korabeli zabláknak. Ugyanakkor más nagyállat-tartó népek a mai napig nem használják. Még mindig bottal megcsavart kötéllel, kötélhurokkal irányítják az állataikat. Mindezeket megkoronázta a jól tervezett, az állat anatómiájához igazított korabeli nyereg, amit a mai napig nehéz felülmúlni.

A szállításban ugyanilyen fontos a ló húzóereje maximális kifejtését lehetővé tevő, az állatot feleslegesen nem fárasztó és kínzó szügyhám. A korabeli állattartók mindegyike a nyakhámot használta, amely korántsem engedi meg az állat vonóerejének teljes kihasználását. Igaz, ezekhez az eszközökhöz igen sok fém kellett, amely más népeknek nem állt rendelkezésére ekkora mennyiségben. Ez is azt bizonyítja, hogy nem lehetett nomád nép a szkíta és a hun, sem a magyar. Még azt sem mondhatjuk, hogy összerabolták más népektől, mert nem tehették. Ezekkel az eszközökkel más népek nem rendelkeztek. Mind tőlünk vették át.

A hadi- és zsákmány szállítás másik fontos eszköze a szekér. A ma közönségesen csak parasztszekérnek ismert lőcsös szekér a technológiai újítások valóságos tárháza, de ezt nem szokták tudni. Ez a szekér alkalmas hordók és szemes-termény, ölfa, de nagy mennyiségű széna és szalma szállítására is. A korabeli teli-kerekű, keskeny, ládaformájú szekerekhez képest igen tágas, és a saroglyákkal, valamint a vendégoldallal még bővíthető is. A lőcs feltalálása lehetővé tette, hogy a teher egy része ne a tengely egyetlen pontját terhelje, hanem a lőcsön keresztül a teher egy része áttevődjön a tengelyvégekre. Ezzel a szekér szélességét jelentősen meg lehetett növelni. Az ilyen szekér kerekei lejtmenetben lánccal vagy rúddal fékezhetők voltak. Lejtőn felfelé menet leengedték a földre a hátracsúszást gátló villát, így nem az állatoknak kellett megtartani a terhet, amikor megálltak pihenni. De ezen túlmenően is igen sok előnyös tulajdonsága van a lőcsös szekérnek. Hosszú tapasztalattal kiérlelt tökéletesre fejlesztett alkotás. Igaz, a többihez képest több vasalást találunk rajta, amit ugye egy vándorló nomád nép…. 

Végül bemutatjuk azt a találmányt, amelyet csak itt a Kárpát medencében találunk meg: a szekérutak hálózatát és az útvezetés tudományát anélkül, hogy utat kellene hozzá építeni. Ez pedig nem más, mint az egymást nem keresztező, hanem ívben csatlakozó mélyutak Pilisben található hatalmas hálózata. Az utakat az állatok húzta szekerek taposták és mélyítették ki. Mindig a legkönnyebb nyomvonalon haladnak, és egymást derékszögben soha nem keresztezik. A kereszteződést íves elkerüléssel oldották meg, így a kereszteződés közepén egy kis terület mindig érintetlenül maradt. Ezekre állították az útjelzőket, később ide kerültek a kő és fakeresztek is. Ezt ugye egy hazátlan nomád nép….

Végül szólnunk kell azokról az okokról, amik királyainkat arra indították, hogy az eredeti Budát otthagyják, és a mai Buda helyén építsenek maguknak székhelyet. Ehhez először azt kell megnéznünk, hogy egy, az ott lakásra különösen alkalmas helyet mi tesz királyivá. A legkorábbi magyar királyság esetében két ok is számba jön. Az egyik az, hogy ott vannak az ősök sírjai. A másik ok pedig a jó hévizes gyógyfürdők léte közvetlenül a város mellett, sőt, a városon belül. Ezeknek az okoknak kellett megszűnniük ahhoz, hogy a helynek megszűnjön a királyi székhelynek alkalmas minősége. És valóban, ezek az előnyök megszűntek.

A kereszténység államvallássá nyilvánításával Géza fia István a magyarok vérszerződés szerinti természetes fejedelméből nyugati típusú uralkodóvá, királlyá vált. Ezzel megszűnt az ősök jogán való uralkodás jogfolytonossága, és örökletes lett a királyság. A keresztény egyház pedig az ősök tiszteletét pogányságnak minősítette. Az ősök sírját, mint zarándokhelyeket megszüntette, és rajtuk, felettük keresztény templomokat, kápolnákat emelt. A sírszobrokat, sírköveket pedig bálványoknak minősítve ledöntötte.

De néhány évszázad múltán megszűnt a másik előnyös tulajdonság is, ami a helyet királyi székhelynek alkalmassá tette. Az egymás utáni földrengések a felső hévizek forrásait elapasztották, mert a mészkő alapra települt vulkáni tufában vékony oldási csöveken feltörő hévizek útját a földrengés könnyen elzárta, tönkretette. Míg a mai Buda mészkőhegyeinek tágas járatain feltörő hévízzel ez nem történhetett meg. Sőt, azok az oklevelek szerint még melegebbé is váltak. A korábban a hegyoldalakban magasan fakadó hévizek a régi Budán így már csak a vulkáni kőzet és a mészkő határán, jórészt a Duna szintje alatt tudnak felfakadni. Erre több példa is van Esztergomban és környékén, amely a földrengésektől ugyanúgy szenvedett, mint a régi Buda. A valamikor az esztergomi Szent Tamás hegy derekán fakadó hévízforrás ma már a hegy lábánál tör fel, és jóval hidegebb, mint volt.

Ezek azok a természetes okok, amelyek miatt könnyű szívvel hagyhatták el királyaink a korábbi Budát, és költöztethették át azt szinte változatlan elrendezésben előbb egy másik, majd a mai helyszínre. Csak az István által Buda hegyén alapított első egyházat, és Szikambria romjait hagyták hátra. Mindez 1260-1270 körül történhetett (talán éppen az 1287 májusi nagy földrengés adta meg az utolsó lökést). A régi Buda körüli birtokok hirtelen megszaporodott bérbeadásáról és eladásáról szóló oklevelek alapján a költözés jól nyomon követhető.  Attól kezdve a régi Buda környékét faluként lakják, és az egyház omladozik. Ezt megint pontosan tudjuk Mátyás királynak a pápához írt leveléből, amelyben azt kéri, hogy a Boldogságos Szűz (Nagyboldogasszony) régi Buda körüli egyházát, a valamikori anyaegyházat elhagyottsága okán a Pálosok gondjaira bízhassa. De más királyaink is írtak a „fent a Dunán”, a régi Buda körül található egyház siralmas állapotáról.

És most szóljunk néhány szót a régi Buda állítólag nyomtalanul eltűnt, Óbudán és környékén fellelhetetlen határjeleiről. A videóban bemutattunk néhány földhatárjelet az eredeti Budát rejtő völgyből, és a Budai Káptalan birtokhatárait megállapító 1212-ben, II. Endre király által kiadott oklevélben is szereplő átfúrt követ. A határjárást tartalmazó oklevél említ még három falut is, amelyeken keresztül a határ kiér a Dunához, és ott véget ér. A három falu: KÉT pazanduk falu és Megyer.

A pazanduk szó (nem tulajdonnév!) jelentését a történészek a mai napig nem tudták megfejteni. Ez nem is történhetett meg, amíg azt tulajdonnévként kezelték, és különböző nyelvekben keresték a jelentését. Ugyanis ez nem egy falunak a neve, hanem csak a falu jellegének a megnevezése. Erre utal az a kitétel is, hogy KÉT pazanduk falu és Megyer együtt alkotja a határ végét. Két azonos nevű falu nem állna egymás mellett megkülönböztető jelző (alsó-, felső, kis-, nagy) nélkül! Tehát e szónak jelentése, magyar jelentése van, amit megfelelő nyomozással meg lehet találni.

Más oklevelekben a szó többféle alakban – pazanduk, passanduk, puzadnuk, pazathnuk, pazaraduk, pazaranduk – található meg. Ez arra utal, hogy elírásról lehet szó. A magyarul nem, csak latinul tudó leíró megkísérelte valahogy latinul átírni a számára semmit nem jelentő szót. Így keletkezhettek az elírások miatt jelentésüket vesztett változatok. De az utolsó alak: a pazaranduk nyomra vezethet minket. Valójában ZARÁNDOK falvakról, zarándokszállásokról van szó (a „villa” nem feltétlenül jelent falut, mint települést!) Ha pedig tudjuk, hogy az ősök sírhelyei mindenütt a világon zarándokhelyek is, akkor érthető, hogy miért vannak Atilla városa, Atilla és Árpád sírja körül zarándok szállások is. Nem is egy, hanem több. Anonymustól arról is van ismeretünk, hogy Árpád sírján a magyarok megtérése után kápolnát emeltek, amelyet Fehérnek neveztek. A keresztény egyház terjeszkedési szokásait ismerve, ez is arra utal, hogy ott már korábban zarándokhely volt, amelyet kereszténnyé kellett tenni!

A zarándok szót érthette félre a leíró szerzetes, akinek az anyanyelve nem magyar volt. Akkoriban a kispapok, másoló szerzetesek között igen sok volt az oláh származású. Ez volt számukra akkoriban a társadalmi felemelkedés szinte egyetlen lehetősége, amint ezt az esztergomi érseki rangig emelkedett, és származására büszke Oláh Miklós le is írt írásaiban. Ennek okán, a korabeli oláh nyelvből kerülhetett bele az a rengeteg u hang/betű a korabeli latin nyelvű oklevelek magyar szavainak leírásába. Az oláh anyanyelvű szerzetes azokat így „hallotta”, tehát így is írta le.

Tehát: A Budai Káptalan határa a Búbánat völgy Duna felé eső végén ért véget, ahol két ZARÁNDOK szálláshely és Megyer falu (a krónikás korában a révészek falva, mint Esztergommal szemben Bárkány) volt található. Ez jól egyezik a többi határjel elhelyezkedésével a völgyben. De egyezik azzal is, hogy a krónikák szerint a gázlórévnek a Buda felőli oldalán lehetett Megyer. A másik, lejjebb levő gázlórév túlsó oldalán volt Szob a krónikák szerint. A két gázló együtt tett ki egy gázlórévet. Buda felől Megyernél lehetett átkelni a túlsó oldalra, míg Buda felé Szobnál lehetett átkelni.

Kiegészítésként még néhány „apróság”.

1) Ó-Budáról (Buda Vetus, nem pedig Alt Ofen!) igen sok fa és rézmetszet készült a 16-17. században német és más európai (olasz, spanyol, németalföldi) szerzőktől, akik a törökök által bírt, a németek által visszavenni kívánt „Budát” akarták bemutatni. Ezek azonban nem tudtak különbséget tenni az eredeti Buda és az Alt Ofen közelében felépült Új, vagyis az Újpesti hegyen levő „Nagy” Buda között. Többségük nem is járt Magyarországon, pusztán egy ismert rajzot másoltak némi aktuális kiegészítéssel. Ezt tükrözik a metszetek is, amelyeket egymásról másoltak azok, akik a helyszínen soha nem jártak, de az aktuális hadmozdulatoknak, eseményeknek megfelelően át- meg átrajzolták a régi képeket.

Ez különösen jól látszik akkor, ha az összes metszetet egyszerre elemezzük és csoportosítjuk. A metszetek egy része a régi Budát ábrázolja, amit a német szerzők Alt Ofennek írnak, hiszen az a Buda, amelyet ők akarnak visszafoglalni egy német város, Ofen felett épült Buda. Tehát a régi, az szerintük csak Alt Ofen lehet. A metszetek másik csoportja eleve a Nagy Budát, azaz Ofen-Budát ábrázolja, de még a régi Budára jellemző hegyvidéki környezetben. Ezeket másolták le nagy számban a hadijelentések illusztrációja céljára. Így kerül a Budával szembeni Pest mögé a sík helyett hegyes táj.

A metszetek elemzéséről videót készítettünk, amely itt látható:  https://www.youtube.com/watch?v=X1pziVxRLqY

De, hogy itt is bemutassuk, hogy milyen a háttér akkor, ha a metszetek készítésének magasságából fotót készítünk a Budai vár felett elnézve Pest felé, ide illesztünk egy nemrégiben készített fotót. A fotón a háttérben NINCSENEK hegyek. Akik a metszetek hátterének hegyeibe a távolban látható Gödöllői Dombságot magyarázzák bele, tévednek. Az nem látható, vagy pedig az elmúlt négyszáz évben eltűnt, hogy nekik igazuk lehessen! Lássuk a képet, ami magáért beszél:

2) Egy másik apróság: a Pilis, a Pilishegy név eredete, és az elnevezés megfejtése.

A legtöbben úgy tartják, hogy a pilis szó azt a kopasz foltot jelenti a fejtetőn, amelyet egyes szerzetesrendek tagjai borotváltak a fejükre, azaz a tonzúrát jelenti. (Pilises fejek) Nos, ez is tévedés. A pilis eredetileg a kenyér gyürkéjét jelentette, azaz azt a kigyűrődést, ami a nyers kenyér bevágása után vágás két oldalán keletkezik a sülés során. Ez egy jellegzetes forma, tehát a pilishegynek is erre a formára kell hasonlítania. És van ilyen hegyünk, igaz csak egy: az eredeti Buda helyszíne, a ma Szamárhegynek nevezett hegy tömbje. Egy mély bevágás húzódik végig a kenyérhez hasonlóan kerek hegyen keresztül. Ez a mai Buda hegyén nem létező mély bevágás, amely előtt a történészek értetlenül állnak, jól látszik a régi Budát ábrázoló korabeli metszeteken. Ez a Pilishegy, a régi Buda hegye, a Hármashalom, amit ma Szamárhegynek hívnak.

Aki erre felkapva a fejét azt akarná mondani, hogy köztudomásúlag a Pilis az a nagy mészkőhegy, amelyik Kesztölc felett húzódik, annak érdemes tudnia előbb, hogy azt a hegyet mindig is Üllő hegynek nevezték írásban és térképen is. A Pilis nevet az is csak a nyelvújítást követő, mindennek a középkori oklevelekben Buda környékinek tartott neveket adó átnevezési kampány során kapta!

3) Ha már a Szamárhegynél tartunk, érdemes annak az elnevezését is vizsgálat alá venni. A hegyet a német metszeteken és térképeken Eselsbergnek írták. (Lásd a fentebbi képet a Helemba szigetről.) A Szamárhegy név az Eselsberg tükörfordítása. Ha viszont tudjuk, hogy a németek (a krónikáinkban is rögzítetten) Atilla városát következetesen Ecilburgnak, Etzelburgnak nevezték, akkor könnyű észrevenni a hasonlóságot. Amikor Atilla városa, az eredeti Buda megszűnt királyi székhely lenni, de a helye, a hegye ottmaradt, a hegy neve fokozatos torzulással az értelmetlenné vált Etzelburgból – Eselsberg lett, hiszen burg (város) ott már nem volt. A helyébe lépett berg-nek (hegy) legalább volt valami értelme (persze németül). Lám, még ezek is arra mutatnak, hogy a Szamárhegy valamikor valóban az eredeti Buda helyszíne volt! Magyarul Pilishegynek, Németül Atilla hegyének nevezték!

4) Ha pedig már a nevek magyarázatánál tartunk, érdemes még két név eredetét feloldani. Az egyik Pannónia, a másik a Búbánat völgy neve.

A Pannónia név a magyar nyelvben csak a 17. századtól terjedt el római kori Magyarország értelemben. A név azonban római, és hosszú ideig használatban is volt Pannonia Inferior (Alsó Pannónia) és a Pannonia Superior (Felső Pannónia alakban, és két római tartományt jelölt. Alsó Pannónia nagyjából a mai Dunántúl területét fedte le. A számunkra azonban a név jelentése a lényeges. A tartomány nem az itt élő Pannon törzsekről kapta a nevét, akik soha nem léteztek, hanem a gabonatermő képességéről, amelyre a Római Birodalomnak nagy szüksége volt a távolabbi tartományok, és főként a légiók élelmezéséhez. Pannónia ugyanis Kenyérországot jelent! Pannónia kenyere és bora kellet Rómának, ezért harcolt több mint 40 évig, hogy elfoglalja Pannóniát, a magyar hivatalos történettudomány szerint akkor lakatlan országot. A Római Birodalom tehát a lakatlanok népével harcolt Pannónia elfoglalásáért.

A másik név – a Búbánat völgy – eredete nem kevésbé egyszerű. Régóta sejtik, hogy valami régi nagy bánatra okot adó esemény miatt ez a völgy neve, de eddig az eredetét nem sikerült feloldani. De ha tudjuk, hogy itt a magyar történelem legkorábbi nagy alakjainak sírjai találhatók, ahova elzarándokoltak az emberek, hogy tiszteletüket tegyék az ősök előtt (lásd Pazanduk-Zarándok név), akkor érthető hogy a Búbánat név honnan ered. Ha még azt is hozzátesszük, hogy mindazoknak a királyainknak a sírját is itt találjuk, amiket állítólag a török megsemmisített Székesfehérváron, akkor válik igazán találóvá a név. Ez a völgy a magyar Királyok Völgye, ahol Atillától kezdve a királyaink többségét eltemették!

Végezetül egy levezetés az utak elnevezéséről. A településről kivezető utakat kevés kivétellel a legközelebbi településről nevezik el, ahova azon el lehet jutni. Lásd, Budapesten a Szentendrei, az Üllői, a Kerepesi, a Váci, Vörösvári utak neveit. A mai Óbudáról állítólag Esztergomba menő út neve egy szakaszán Bécsi, másik szakaszán Vörösvári, de NEM Esztergomi út. Nem is lehet, mert az a régi római út, aminek a nyomvonalán halad, és amiről Nagy Útnak lehetne nevezni, nem Esztergomba vezetett, hanem Ó-Szőnybe (Brigetio), az ottani római katonai táborhoz. Esztergom ettől az úttól az akkori útviszonyoknak megfelelően több mint egy NAPI JÁRÓFÖLDRE esik oldalirányban. Tehát Alt Ofen-Óbudának nem lehetett ez az Esztergomi Nagy Útja, amelyet a budai határjárási oklevelek emlegetnek. De sem a mai Budának, sem Óbudának nincs Visegrádi útja sem. Ennek viszont következményei vannak.

Ha ugyanis az eredeti Budának az oklevelek szerint az egyik útja az Esztergomi Nagy (római) Út volt, akkor az a Buda Esztergom mellett volt! Ha pedig a másik, oklevélben említett út a Visegrádi Út volt, akkor Visegrád is közel feküdt az akkori Budához csak másik irányban. Ennek a helyzetnek szintén csak a Búbánatvölgyben-Szamárhegyen levő Buda felel meg. Ekkor válik érthetővé, hogy Esztergom budai kapujának merre kellett néznie. De az is, hogy ha az eredeti Fehérvárnak (nem Székesfehérvárnak!) volt Budai kapuja, akkor az is Buda melletti helyzetben volt!

Nézzük meg a képen, hogy merre indul Buda felé Esztergom Budai kapujából az út! Bizony, a Szamárhegy felé, nem pedig Tokodon, Dorogon és a Solymári völgyön át a mai Budára, ahogy a történeszek el akarják hitetni velünk.

Ezekkel a felismerésekkel a régi Budára vonatkozó helyrajzi adatokat tartalmazó oklevelek határjárási adatai is egycsapásra értelmezhetővé válnak, a nevek és helyek a helyükre kerülnek, megtalálhatóvá válnak! Az eredeti Buda helye végre egyértelműen azonosíthatóvá vált!