Nuclearmorphology

Goldman meglehetősen furcsán érezte magát. Egyszerűen nem tudta, hogy most mit kellene tennie. Ott lebegett az űrállomás mellett, három méterre az ormótlannak és esetlennek érzett űrruhában, amibe úgy szuszakolták bele, mint egy heringet a nem rá szabott méretű dobozba. Legalábbis ő úgy érezte. Ettől bábnak, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, és ezt nem szerette. Nagyon nem szerette! Hozzá volt szokva, hogy körülötte mindenki és minden neki engedelmeskedik. Elvégre harminchét évesen ő a Föld legnagyobb energetikai vállalatának a főmérnöke, és a saját tehetségéből lett azzá, nem protekcióval. Elismert szakember, jól keres, a teste kisportolt, és tökéletesen engedelmeskedik az akaratának. Szép kertvárosi háza van, engedelmes felesége, szorgalmas gyermekei, akik a szükségesnél több gondot nem okoznak neki. Egyszóval, minden tökéletes. És most mégis itt lebeg a nagy semmi közepén, egy ránézésre vékonyka anyagból készült dobozépítmény mellett – valljuk be, űrállomás ide, űrállomás oda, egy valamirevaló mérnök szemében azért csak konténerbarakknak néz ki – a szűk űrruhában, és nem tudja, hogy mi legyen a következő lépése. Egy pillanatig még azt sem értette, hogy mit keres itt egyáltalán. Hogyan jutott idáig?

Azután, amikor már percek óta csak az alatta lassan elforduló Földet figyelte, lassan visszatértek az idáig vezető történések is az emlékezetébe.

Egy buta ötlettel kezdődött. A cége megszavaztatta a dolgozóit – biztosan PR-osok agyalhatták ki, mert semmi értelmét nem látta a dolognak – hogy kit tartanak a cég legmarkánsabb vezetőjének, akinek az arca a legjobban képviselhetné a céget a legújabb reklámkampányában. És a választás őrá esett. Ennek csak egy hátulütője volt, hogy őt nem kérdezte meg senki, és még csak nem is tájékoztatták a dologról, amíg a felmérés le nem zárult. Az igazi meglepetés nem is ez volt, hiszen tudta ő, hogy igen sokan kedvelik a cégnél, és azt is tudta, hogy átlagon felül jóképű, hanem az, hogy a nyereménye egy űrutazás és űrséta volt a Nemzetközi Űrállomáson, ami természetesen része volt az IMEO reklámkampánynak. Jól hangzó, és főként profitot generáló tudósításokat lehet róla olyan hangzatos címekkel írni, mint: Az IMEO főmérnöke az űrben saját maga teszteli a legújabb kísérleti fejlesztésű berendezéseket, stb., gondolták a PR-osok. Ami ehelyett történt, arra senki még csak nem is gondolhatott.

Csakhogy ez őt egyáltalán nem érdekelte. Egyszerűen nem akarta az egészet. Értelmetlennek is tartotta, és sajnálta az időt a sok hercehurcára, amin – tudta jól – keresztül kell mennie, mielőtt az egészből lesz is valami. Nem fűlött hozzá a foga. Gladyssel, a feleségével és Markkal, a kisebbik fiukkal e nyárra vitorlástúrát tervezgettek, nem pedig felkészülési hajszát egy űrutazásra. Na és ehhez még hozzájön az is, hogy mindenki pontosan tisztában volt vele, még Mark is, hogy ő valójában nem lesz űrhajós, csak egy űrturista. Nem lesz hős, aki elsőként meghódította az űr mélységeit, csak egy sokadik űrturista. Még csak nem is egy azok közül az igazán gazdag emberek közül, akik saját maguk szervezik meg az űrtúra programjukat.

Hogy mégis ő lett a hős, és hogy mégis minden másként alakult, mint tervezték, azt sem ő, sem más nem láthatta előre.

Amikor a cég vezetése egyértelműen kinyilvánította előtte, hogy nem térhet ki a feladat elől, eleinte nagyon letörte. Ennél azért többre tartotta magát, hogy csak úgy elküldhessék az űrbe, puszta reklámcélok érdekében. Ő szakember, vezető, de nem reklámarc. De aztán lassan beletörődött, és szokásához híven elkezdte tanulmányozni a számára ismeretlen, csak a hírekből ismert területet, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle, ha már elkerülni nem tudja. Minden eddigi találmánya így született meg, ezt jól tudta. Egy idő után már sorsszerűnek is tekintette, hogy akármilyen lehetetlen dolgot hoz elébe az élet, abból ő mindig valami előnnyel, többlettel kerül ki. Úgy gondolta, ez is egy ilyen alkalom lehet, ha jól használja ki.

Az űrutazásra való felkészülésre volt még egy fél éve. Eleinte ugyan még be-benézett a céghez, de ő is tudta, hogy olyan jól működő rendszert épített ki maga köré, hogy az nélküle is kiválóan működött. Ezt persze a cég vezetése is tudta, ezért minden ellenérvét egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Semmi nem történhet a távollétében, arra az időre teljes fizetéssel szabadságolják, de mennie kell. Ez a cég érdeke, és így az ő érdeke is.

A felkészülés lassan haladt, de ezt nem is bánta. Neki magának is fel kellett lelkiekben készülnie, és tudta, hogy ahhoz idő kell. Főként az aggasztotta, hogy mit fog ő ott fenn csinálni tíz teljes napig, amikor a következő szerencsétlent (akkor még így gondolt rá) felhozó űrrepülőgép végre visszahozza a Földre. Maga az utazás nem aggasztotta különösebben, hiszen már évtizedes rutinja volt az űrállomásra turistákat szállító gárdának, és még egyetlen baleset sem történt. A teste állóképessége sem aggasztotta, mert igazán jó karban tartotta, és fizikailag tényleg csúcsformában érezte magát. Bírni fogja, gond nélkül. De tevékeny ember lévén, ki kellett találnia valami időtöltést. Nem csak valamit, amivel elüti az időt, hanem olyasmit, aminek értelme is van. A kötelező video-üzenet váltások reklámízű forgatókönyvét már megkapta, az nem sok időt vesz majd igénybe naponta, és akár ott is elolvashatja. Ebben mindig is jó volt: egy olvasásra megjegyezni és visszaadni hosszabb szövegeket is. Ez a képessége sokszor segítette a munkájában is.

Mint mindig, amikor ismeretlen területet akart megismerni, először az Interneten kereste meg a legszükségesebb információkat, amelyek alapján elindulhat, hogy mélyebben elmerüljön a témában. Napokig semmi érdemleges nem bukkant fel a korábbi űrturisták véget nem érő élménybeszámolói között, ám egy este ráakadt egy honlapra. Érdekesnek tűnt. Más volt, mint a többi. Nem az Államokban regisztrálták, de angol nyelven volt. A fenntartója űrturistáknak ajánlott olyan egyszerű fizikai kísérleteket, amelyeket eddig még vagy csak a Földön végeztek el, vagy még soha nem is végeztek el. A honlapon – amennyire ki tudta venni – egy, a tudomány elfogadott világképétől teljesen eltérő világképet építgetett egy csoport mérnök-kutató, akik ugyanazokból a mérési eredményekből másfajta következtetést vontak le, mint a hivatalos tudósok. Ez a része nem érdekelte igazán, de annyit látott, hogy logikus és van benne rendszer. Azt is átlátta, hogy nem véletlenül ajánlgatják „Nobeldíj-gyanús” kísérletek elvégzését űrturistáknak. Egyszerűen nincs rá pénzük, hogy elvégeztessék, de az adatok kellenének nekik, és a hivatalos tudomány valószínűleg kutyába sem veszi őket.

Már majdnem elnavigált a lapról, amikor valami utólag megragadta a figyelmét, amikor átfutotta az ajánlatok címeit. De nem emlékezett rá, hogy mi volt az. Volt ott valami, ami fontos lehet, azt határozottan érezte. Visszalépett az ajánlatokhoz, és most már egyenként alaposan elolvasta őket, még a háttérmagyarázatokat is. Arra hamar rájött, hogy mindegyik az optikai geometriával, a fénytöréssel, a különböző közegek fénytörésével és áramlásaival, vagy azoknak a hatásaival kapcsolatos.

Az egyik azt ajánlotta a leendő űrturistának, hogy vigyen fel magával egy madártollat és egy tollpihét (igazán nem többletsúly), és az űrséta alkalmával eressze el őket az űrállomás mellett, majd a viselkedésüket videón rögzítse. Ezzel a Földtől távoli űrnek, mint közegnek a feltételezett áramlásait kellett volna tesztelnie a Földnek az árnyékos oldalán, és a fény nyomását a Nap felőli oldalon. A szerzője szerint a tollpihe és a toll kiválóan alkalmas erre, mert a levegő legkisebb mozgásának kimutatására is alkalmas. Meg hogy tapasztalati tény, hogy az áramlásban mozgó testek mindig a legnagyobb felületüket fordítják a sodrással szembe, és ha a tollak az űrben így mozognak a Föld árnyékában is, akkor az bizonyítaná, hogy az űr valójában gáznemű közeg, és a Föld felé tartó áramlásai vannak. És hogy ilyen áramlások okoznák a gravitációt is.

Ezt értette, de nem érdekelte. Csak nem fogja kinevettetni magát egy tollpihével a kezében az űrben lebegve! Mégiscsak az IMEO főmérnöke, még ha kampánycélokból űrturista is lesz egy időre.

Egy másik ajánlat szerint az űrturistának a Holdról kellett volna megmérnie egy távcsőre vagy kamerára alkalmazott pontos szögmérő berendezéssel a Föld látószögét, vagy ahogyan ők nevezték, a szögátmérőjét, mert ezt az Apollo program során elmulasztották megtenni. (és az oroszok sem tették meg) Állítólag azért lenne fontos közvetlenül megmérni, mert a Hold pontos távolságát ezzel lehet optikai-geometriai úton meghatározni. Úgy gondolta, hogy ez marhaság, hiszen a NASA-nál ma már centire tudják a Hold távolságát radar és lézermérésekkel ellenőrizni. Különben sem megy a Holdra, tehát ez amúgy is kiesik.

Egy másik javaslat szerint szintén a Holdon kellene egy egyszerű rúgós erőmérővel megmérni a Hold gravitációját, de úgy, hogy a mérőeszközt itt a Földön kalibrálják, és ott már csak a rúgó ottani megnyúlásának mértékét mérik meg ugyanazzal a súllyal, ugyanolyan hőmérsékleten. Ezt szintén azzal indokolták, hogy az Apollo missziók ilyen mérést sem végeztek, a gravitációs hullám detektoruk pedig, amit a Holdon hagytak, nincsen megfelelően kalibrálva. Ez már inkább a kedvére való lett volna, mert jól ismerte, hogy a műszerek kalibrációja milyen fontos tényező. Az egyik saját találmánya is éppen azon alapult, hogy egy létező effektust azért nem vehetett őelőtte észre senki, mert rossz összetételű anyaggal kalibrálták a műszereket már a kezdetektől fogva. De sajnos ez sem jöhet számításba, mert ő nem a Holdra megy.

A következő is ígéretes volt. Végül azért vetette el, mert úgy gondolta, hogy szinte lehetetlen lenne a merev, ügyetlen űrruhában, kesztyűs kézzel végrehajtani. Ez a statikus elektromosságnak az űrben való működését ellenőrző kísérlet lett volna. Különböző anyagokat kellett volna az űrséta során összedörzsölni, és az egymással szemben mutatott viselkedésüket alaposan megfigyelni. Nem tudta miért, de úgy érezte, hogy az űrben nem lehet statikus elektromosságot gerjeszteni dörzsöléssel. Egyszerűen ez volt az érzése. Részben ezért is döntött ellene.

Volt ott még egy-két kísérlet, amiket fontolóra vett, de végül ezeket is elvetette. Az egyikben egy kézi giroszkópot kellett volna az űrben megforgatni, és a mozgását megfigyelni. Amolyan kínai gyerekjáték, kézerősítő giroszkópot mutatott a kép. Úgy gondolta, hogy ez nem működne az űrben.

És akkor végre rábukkant az igazira. Ez is optikai jellegű kísérlet leírása volt, amit egy gyűjtő lencsével kellene elvégezni az űrséta során. Azt kellene vele ellenőrizni, hogy a földi légkörben erősen szóródott napfénynél mennyivel nagyobb energiát szolgáltat a Napnak az űrben nem szóródó hősugárzása, ha gyűjtőlencsével koncentrálják. A gyűjtőlencsével fókuszált napfény gyújtó hatását jól ismerte. Sőt, a kelleténél is jobban. Még ma is nehezére esett felidézni az esetet, amikor a nagyapja farmját majdnem felgyújtotta a szénapadláson felejtett nagyítóüveggel. Szerencsére megúszta. Még időben visszament a lencséért, és a fellobbanó kis tüzet is sikerült magának eloltania. Nem is jöttek rá, amíg jó tíz évvel később be nem vallotta a nagyapjának. De még ma is beleborzong, ha arra gondol, hogy mi történhetett volna, ha nem ér vissza időben. Talán ennek a hatására döntött úgy, hogy ezt megpróbálja. Legfeljebb nagyon vigyáz majd, bár ott az űrben nemigen van mit felgyújtani.

Mikor alaposabban átolvasta az ajánlatot rájött, hogy a szerzője eleve arra számít, hogy sokkal magasabb hőmérsékletet lehet elérni az űrben a hő koncentrációjával, és arra is, hogy a környező űr hidege megakadályozza a hő túl messze terjedését az anyagban. Ennél azért többet akart tudni a dologról, de valójában magában már eldöntötte, hogy ezt megcsinálja. Végtére is, ez is energetika! És ha jól sül el, akkor is ő (valójában az IMEO) kerül nyerő helyzetbe. Ha pedig nem jön össze belőle semmi, akkor könnyű lesz elhallgatni a dolgot.

Megkereste a honlapon a kapcsolati címet, és küldött egy rövid üzenetet, megadva benne az elérhetőségeit. Jelezte, hogy érdekli a dolog, de további információra lenne szüksége a döntés előtt. Már másnapra megjött a válasz. A szerzőről kiderült, hogy magyar. Ezen nem is csodálkozott, mert tapasztalatból tudta, hogy a magyarok más logika szerint gondolkodnak, és hogy az ötleteikre mindig érdemes odafigyelni. Az ő keze alatt is dolgozott két magyar mérnök, akiket ő hozott a céghez, és a legjobb szerzeményei között tartotta őket számon. Ha egy kicsit szabadabb pórázra engedte őket, rengeteg új, és hasznos ötlettel hálálták meg.

Kiderült, hogy az illető éppen New Yorkban van, és bármikor hajlandó vele találkozni, hogy a részleteket megbeszéljék. Mivel úgyis be kellett mennie a cég központjába egy pár napon belül, másnapra beszélt meg vele találkozót az IMEO toronytól nem messze levő kávézóba. Szerette azt a helyet a hangulata miatt, és mert közel volt. Viszonylag kevesen jártak oda az irodaiak közül, és a szakmai megbeszéléseket is rendszerint ott tartotta a szűkebb stábjával. Most viszont nem akarta velük megosztani ezt a lépését. Ha valamelyikük éppen ott lesz, akkor legfeljebb átmennek egy másik helyre.

A kávézóban egy középkorúnak kinéző, sörtehajú férfi várta, aki Falco Cherrug néven mutatkozott be, és azt mondta magáról, hogy tudományos nyomozó. Nem tudós, nem kutató, hanem nyomozó, aki egy szűk körű társasággal olyan tudományos eredményeket és adatokat kutat fel, amelyek feledésbe merültek, mert a technika fejlődése más irányt vett. Emellett a legkisebb részletekig bezárólag ellenőrzik a korai tudományos kísérleteket, amik a mai fizika alapjait alkotják, vagy annak axiómáihoz vezettek. Ahogy mondta, ha olyan körülményre bukkannak, amely megkérdőjelezi a kísérlet tisztaságát vagy – így mondta – egyenesen kizárják, hogy a kísérletet valaha is elvégezték volna, ők maguk ismétlik meg a kísérletet, és abból vonják le a maguk következtetéseit. Mindezt a honlapjukon közzé is teszik, de a legtöbbje csak magyarul van meg. Még csak néhány cikket, tanulmányt fordítottak le angolra. Az űrturistáknak szóló angol nyelvű ajánlatok – jól sejtette – a csali volt, hogy az olyan kísérleteket, amelyeket ők nem tudnak elvégezni, másokkal végeztessenek el.

Az illetőn egyébként nem volt semmi különös. Hacsak az nem, hogy minden érintett témát mélyen és alaposan, annak egészében ismert. És nem csak betanulta. Goldman bármelyikről kérdezte is, olyan ismereteket mondott, még Goldman saját szakterületéről is, amelyek az ő számára is újdonságok voltak. Fel is ébredt benne az IMEO főmérnök, és megkérdezte, hogy nem akarna-e nála dolgozni. Falco nevetve, habozás nélkül utasította el az ajánlatot. Ekkor derült ki, hogy már nyugdíjas, és függetlenként, a saját szórakozására csinálja az egészet. A függetlenségét pedig semmi pénzért nem hajlandó feladni.

Mikor végre rátértek a választott kísérlet részleteinek megbeszélésére, Goldman majd lefordult a székről. Ott ült vele szemben egy ember, a világ másik végéből, és ha igaz, akkor a világ legjelentősebb energetikai találmányát ajánlotta neki cserébe egy egyszerű kísérlet elvégzéséért. Igaz, ahhoz előbb a kísérletnek hoznia kell az elvárt eredményt, amit viszont nélküle nem tudtak volna kipróbálni. De ha sikerül! Végeredményben arról volt szó, hogy a földi légkör által meg nem szűrt és szét nem szórt napsugárzás a Földön kívüli élet legnagyobb energiaforrása, amit a természet teljesen ingyen ad, és a lehető legegyszerűbb eszközzel, egy üveglencsével is hatalmas energiaforrássá lehet koncentrálni. Fémeket lehet vele olvasztani, vagy vágni az űrben. Goldman azonnal meglátta, hogy nem is maga a kiapadhatatlan forrás itt a lényeg, hanem annak a rendkívül kis költséggel való kezelhetővé tétele, és a széleskörű alkalmazhatósága lesz az. Azt Falco nyilvánvalóvá tette, hogy őt és társait a dolog üzleti része egyáltalán nem érdekli, csak a kísérlet eredménye.

Ezzel a tarsolyában, most már egyre nagyobb kedve volt a dologhoz. Már alig várta, hogy repülhessen. A gondolatai szinte szárnyaltak. Most már nem aggódott, hogy mivel fogja elfoglalni magát. Lélekben máris az űrállomáson járt, és a kísérlet részleteit tervezgette. A másikra már nem is figyelt oda. Már arra sem emlékezett, hogy hogyan váltak el, és miben maradtak. De ez most nem is érdekelte. Csak a jövő lehetőségei lebegtek a szeme előtt, ha a kísérlet sikerül. Nem akart ő Nobel díjat, vagy több elismerést az eddigieknél. Egyszerűen meg akarta valósítani azt, aminek az értelmét és hasznosságát teljességében átlátta, és magáévá tette.

Utólag, sokkal később gondolt csak arra, hogy végül is horogra akadt. Falco Cherrug és társai horgára, akárkik legyenek is. De egyáltalán nem bánta. Már érezte, hogy a másikat ugyanaz hajtja, mint őt. Ezért nem is került sor semmilyen alkura, érdemi tárgyalásra közöttük. Falco egyszerűen csak tudni akarta a kísérlet eredményét, és azzal ő ki is van fizetve. Szó sincs itt arról, hogy bárki szívességet tesz a másiknak. Egyenlő felek együttműködéséről van szó, amelyben mindenki csak a saját érdekét tartja szem előtt, mégis mindkettő nyer a dolgon. Utólag jutott az eszébe az is, hogy végig úgy beszéltek, ahogyan ő csak a legszorosabb kollégáival szokott. Olyan volt a megértésük szintje, mintha évtizedek óta dolgoznának együtt. Ez meglepte. Nem hitte volna, hogy egy idegennel ez az első perctől kezdve lehetséges.

Persze, utóbb megjelentek a kétségei is. Mi van, ha nem sikerül? Előbb elhessegette ezeket a gondolatokat, de aztán belegondolt. Mi lenne? Semmi! Ha nem sikerül, akkor sem tragédia. Az IMEO főmérnöke kipróbálta egy a Földön jól ismert jelenség működését az űrben. Ez akkor is szenzáció, ha nem sikerül. Aztán ezeket a gondolatokat is háttérbe szorította a technikai részletek előkészítése. Felhívta az egyik mérnökét, és megkérte, hogy szedjenek össze neki mindent a témáról, mert a szabadidejében ezzel akar foglalkozni. Az persze úgy is tudni fogja, hogy valamilyen találmányról lehet szó, de ez nem érdekelte. Megbízott egy optikai szakértőt, hogy nézzen utána, milyen lencséket lehetne gond nélkül használni az űrben is. Az illető valaha az ő mérnöke volt, de átment a NASA-hoz űrtávcsöveket tervezni. Nem mondta meg neki, hogy miért kell, csak annyit, hogy kis fókusztávolságú, erős, űrben is használható, könnyen kezelhető gyűjtőlencsére lenne szüksége, ami nem nagyobb egy nagyobbfajta asztali lupénál. Végül még hozzátette, hogy nem ártana, ha olyan tokja lenne, amiből egy kézzel is szabaddá lehet tenni. A várhatóan magas hőmérsékletre tekintettel arra gondolt, hogy nem ártana a véletlen ellen az űrruhát legalább ezzel biztosítani. Hátha működik a dolog, és akkor véletlenül is kiégetheti.

Azután, eszébe jutott, hogy Falcoval többféle anyagról beszéltek, amelyeken a hőmérséklet hatását ki kellene próbálni. Beszereztetett tehát egy sorozat képeslap méretű, különböző vastagságú alumínium réz és titánlemezt, lekerekített sarkokkal, az egyik sarkon kiálló füllel, amivel a másik sarkuknál szegeccsel egybefogott lemezkötegből a kiválasztott vastagságút még az űrruha esetlen kesztyűjével is ki lehet majd hajtani. A felkészülés többi része az emlékek ködébe veszett. Néhány képe van meg a beszállás előtti kötelező sajtótájékoztatóról. A felesége és a fia, amint az újságírók oldalt szorítják őket. A nagyobbik fia, Peter arca valamivel távolabbról. A PR-os cinkos kacsintása, amikor az újságíró kérdésére, hogy dolgozik-e új találmányon, és annak köze van-e az űrsétához azt válaszolja, hogy természetesen. És még hozzáteszi, hogy ha nem jön ez az alkalom, akkor ő maga kérte volna a lehetőséget. Természetesen mindezt a sajtótájékoztatókra kifejlesztett robotpilótája mondja. Ő szinte nincs is jelen. Lélekben már fent jár az űrben, és a kísérleten dolgozik.

Még bevillan, hogy az űrturistáknak engedélyezett családi emléktárgyak között simán elfért a „kísérleti felszerelés”. Még csak rá sem kérdezett senki. Pedig hogy aggódott miatta. Nem kellett volna. A közvetlenül az űrséta előtt beavatott kísérő megértően bólint.

– Hogyne Mr. Goldman, és a beöltöztetés után esetlenné váló kezeibe nyomja a lemezköteget és a nagyítót tartalmazó tokot. Még rögzíti is őket a kesztyű kapcsaihoz úgy, hogy azért forgatni is tudja őket.

És most itt lebeg, rövid pórázra kötve a Föld felett, és nem tudja, hogy mit is tegyen, hogyan is kezdjen neki. Szerencsére az elrévedése nem tartott sokáig. A többiek akár azt is hihették, hogy a látvány babonázta meg, azért nem mozdult. Pedig szinte észre sem vette. Az sem érdekelte, hogy sok kilométernyi „mélységben” ott van alatta a Föld. Egyáltalán nem volt tériszonya. Nem mintha törődött volna most vele.

Kissé oldalt fordul, és látja, hogy a kísérője alig egy méterrel mögötte éppen rögzíti a saját köldökzsinórját egy másik rögzítő csatlakozóhoz.  

– Jól van, Mr. Goldman? – kérdezi a kísérő. A hangja furcsán hangzik a sisak hangszóróján keresztül.

Goldman nem tartja érdemesnek válaszolni, csak bólint. Aztán rájön, hogy a másik nem láthatja. A sisak napszűrője mögé nem láthat be. Ő sem látja a másik arcát. Valamilyen Peternek hívják – gondolja, de nem emlékszik biztosan. Végül úgy dönt, hogy megkérdezi, megkezdheti-e a kísérletet. A másik jóváhagyólag int, és a modul egyik csatlakozását kezdi el vizsgálni.

Goldman lassan kezdi lecsúsztatni a kesztyűs hüvelykjével a lencse burkolatát. Óvatosan oldalt tartja az űrruhától és minden mástól. Ahogy a lencse először csak félig kicsusszan, a tok is kettéhajlik, és a lencse fókuszának távolságában egy keretet alkot, ahova csak oda kell fognia a kiválasztott lemezt, és az egészet a Nap felé fordítani. Most persze örül, hogy a volt kollégája, aki a lencsét szerezte, valószínűleg rájött, hogy mire kellhet, és úgy konstruálta meg a tokot. A távtartó keret nélkül most keresgélhetné a helyes fókusztávolságot. Otthon természetesen többször is kipróbálta, de a megoldásnak ez az előnye akkor nem tűnt fel neki.

Amint a lencse teljesen kicsusszan, és a keret rögzül, a másik kezében tartott lemezkötegből kihajtja a legvéknyabb alumínium lemezt, és a keret aljához szorítja. Hirtelen ideges lesz. Most jön a legnehezebb pillanat. Vajon működik-e? És ha működik, akkor mi történik? Hirtelen elhatározza magát, és nehézkesen kicsit fordít a testén, hogy az egész berendezés a Nap felé nézzen. Aztán csak várja, hogy történjen valami, de látszólag nem történik semmi. Aztán a sisakja elé emeli az egészet, ami a merev ruhában váratlanul nehéznek bizonyul, és akkor meglátja. A lemez közepén a lencse fókuszának megfelelő méretű lyuk tátong. Egy darabig csak mered rá, aztán végre megérti. Anélkül égett át a lemez, egyetlen pillanat alatt, hogy bármi látható lett volna belőle. Megnézi a lemez hátulját, de ott sem lát semmit, csak egy sima szélű kerek lyukat. Az anyag egyszerűen elpárolgott.

Úgy látszik, hogy bentről a kísérők kamerán figyelemmel kísérhették, hogy mit csinál, és még az eredményét is láthatták, mert a sisakhangszóróban felhangzik a „pilóta” figyelmeztetése.

– Vigyázzon Mr. Goldman a kísérleteivel, mert úgy látom, veszélyes lehet! Bízza inkább Peterre!

De Goldman akkor már nem figyel. Felébred benne a kísérletező. Egymás után hajtja ki az egyre vastagabb lemezeket, és megbabonázva figyeli, hogy ugyanaz történik velük, mint a legvéknyabb lemezzel. A vastagabbak hátsó oldalán ugyan megjelenik néhány apró megdermedt fémcsepp a lyuk szélén, de semmi mást nem látni. Az anyag egyszerűen egy pillanat alatt elpárolog. Olyan az egész, mintha autogénvágóval, de nyom nélkül égetett volna lyukat beléjük. Már kezdi bánni, hogy nem kért vastagabb lemezeket, de aztán eszébe jut, hogy többet is kihajthat egyszerre.

A hatás így is minden esetben ugyanaz. Csak akkor vesz észre változást, amikor az összes lemezt kihajtva, egyszerre próbálja meg őket átégetni. Ekkor már látja is, hogyan olvad el a lemezek anyaga a szeme láttára, és ami nem párolog el belőle, az azonnal apró cseppekké fagy a lyuk túloldalán. Döbbenetes, amit lát. Ilyet még soha senki nem tapasztalt. Egy egyszerű gyűjtőlencse és a Nap segítségével egy kohó forróságát tartja a kezében. Mindenféle hatalmas gépezet nélkül. Ezekre gondol elsőként. Talán emiatt nem figyel fel arra, hogy Peter és a pilóta között egyre aggodalmasabb hangú szóváltás zajlik. Már rég nem őrá és a kísérletére figyelnek. Csak akkor eszmél fel, amikor többször is őt szólítják.

A pilóta közli vele (erőlködik, hogy a hangja megnyugtatónak hangozzék), hogy Peter az egyik modul oldalán egy apró, valószínűleg meteorit ütötte lyukat fedezett fel, amely gázszivárgást okoz a szomszéd modul felől. Az űrsétát azonnal be kell fejezni, mindenkinek vissza kell térni, és egy másik modulba kell átmenniük, hogy azt lezárhassák. Goldmannak ekkor valamiért az ötlik az eszébe, hogy esetleg az ő kísérlete lyukasztotta ki valahogy a modult, de aztán elveti. A lencse fókusztávolsága olyan kicsi, hogy ez lehetetlen. Ekkor veszi észre, hogy eléggé el is távolodott a modultól, csaknem a póráza határáig. Ahogy a póráz mentén visszafordul, a modul Nap felé néző oldalánál meglátja Petert, és a lyukat is. Valóban kicsi, és valóban valami, eltűnő kis felhőt alkotva szivárog kifelé rajta keresztül.

A póráz mentén önkéntelenül elindul arrafelé, hogy megnézze közelebbről is, de ez nem egyszerű dolog. Közben kikerülhetett a kamera látóteréből, mert a bentiek már nem sürgetik. Azt hiszik, befelé tart. Persze Peter segítsége nélkül ez úgysem menne. Erre gondol, amikor Peter felé araszol. Már egészen mellé ér a kapaszkodók mentén, amikor hirtelen eszébe villannak a lemezeit készítő mérnök szavai, amire akkor, amikor elhangzottak nem is figyelt fel. A mérnök szó szerint azt mondta:

– Mr. Goldman, ha már úgyis az űrbe készül, akkor úgy gondoltuk, hogy stílszerű lesz, ha a lemezeket tartó hátlapot egy igazi űrhajó burkolatának a darabjából készítjük el önnek. Ha már onnan nem hozhat le egy darabot, legalább legyen egy darabja ugyanolyanból, ami tényleg fent járt önnel együtt.

Ez adja meg neki a végső lökést ahhoz, amit öntudatlanul elindult megtenni. Mintha csak hirtelen jött ötlet lenne, egyszerűen odatartja a lemezcsomag hátlapját a parányi lyuk elé, amennyire lehet rászorítja, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és ő ezt már régen így csinálná, a nagyítót körbehúzva a lemez széle felett, foltot hegeszt a lyukra. Azután csak áll ott, és nézi a művét.

Peter közben ebből mit sem vesz észre, mert leköti az egyre hevesebbé váló tárgyalás a bent levőkkel. Majd, mintegy varázsütésre, mindenki elhallgat. Végre valaki a bentiek közül halkan, rekedt hangon megkérdezi. – Mit csinált Mr. Goldman? És Goldman erre csak annyit mond egyszerűen. – Befoltoztam az űrállomást. Majd hozzáteszi. – Muszáj már bemenni? Még nem igazán értem rá rendesen körülnézni. Erre a bentiekből kitör a megkönnyebbült nevetés.

Utólag persze kiderítették, hogy Goldman első alkalommal összesen 11 percet volt kint az űrben. Peter még annyit sem. A léket és a szivárgást a 8. perc végén észlelték. Mindez ennyi idő alatt játszódott le. Igaz Goldmannak ez sokkal hosszabbnak tűnt. Később, a pszichiáterek úgy vélekedtek, hogy Goldmann nem volt igazán öntudatánál, és a felfedezése horderejének súlya alatt cselekedett automatikusan. Ez persze mit sem vont le annak a hírértékéből, amit a sajtó még aznap szárnyára kapott, hogy az IMEO főmérnöke új találmányával megmentette a Nemzetközi Űrállomás személyzetének életét. Ennél nagyobb hírverést nem is kívánhatott volna az IMEO. A sajtótájékoztatók előre megírt forgatókönyvét elfelejtették, és az elkövetkező napokban mindenki a hőstettéről kérdezgette Goldmant. De mivel ő minden cselekedetéről nem tudott részletesen számot adni, a megfigyelését végző űrhajósokat is erről faggatták.

Ennek ellenére unalomról szó sem lehetett ezek után. Goldman még kétszer tett űrsétát az elkövetkező napokban, és a NASA sebtében beszerzett engedélyével, az egyik modul konzoljának az összehívott szakértők által veszélytelennek nyilvánított részén még többször kipróbálhatta a Varázslatos Űrbéli Hegesztő Berendezését, ahogy a sajtó hirtelenjében elnevezte. Mire a tíz nap letelt, és az űrsikló földet ért, Goldman már kész, kiforrott és kidolgozott ötletekkel állhatott a sajtó elé. Már akkor és ott, nyilvánosan bejelentette a Goldman Solar Space Welding Company és a Goldman Moon Processing Company megalapítását. Ez utóbbi az oxigénnek a Hold kőzeteiből napenergiával való felszabadítását, és a Hold ásványvagyonának feltárását végzi a mai napig.

Goldmannak csak hónapokkal később jutott eszébe, hogy Falcot és társait talán értesítenie kellett volna. De aztán rájött, hogy erre semmi szükség. Mindent megtudtak a sajtón keresztül, ami őket érdekelte. Annál többet ő sem mondhatott volna nekik, nyugtatta meg magát. Mikor később megpróbálta kerestetni, tájékoztatták, hogy a fickó álnevet használt. Falco Cherrug a kerecsensólyom latin neve. Így pedig szinte megtalálhatatlan. De mivel Falco sem jelentkezett többé, el is felejtette az egészet.

Mr. Jonathan J. Goldman, a Goldman Solar Space Welding Corporation vezérigazgatója, LunaCity Goldman tornyának 101. emeleti irodájában hatalmas mahagóni íróasztala mögött ülve idáig jutott emlékeiben. Még egyszer megnézte, majd óvatosan az íróasztalra tette az eddig nézegetett fémlapot, amely egy keretbe szorított, megfoltozott páncéldarabnak látszott. Az első saját űrbeli hegesztése volt. Az űrállomás megsemmisítése előtt vágta ki az egyik ismeretlen tisztelője, és küldte el neki. Talán éppen ez indította el a visszaemlékezése láncát. Kezeit lassan ölébe ejtette, és maga elé suttogta: – Negyven év! Negyven év és százegy pótlólag elvégzett kísérlet. Csak ennyi kellett hozzá, hogy a világ teljesen megváltozzon.