Miért is kell nekünk a római korral foglalkozni, amikor a magyarság történetét kutatjuk a Kárpát-medencében? Egyszerűen azért, mert ez az a kor, amelynek már írásos emlékei is vannak, és a kőből való építkezés, a városiasodás elterjedésével maradandó, esetenként máig megtalálható nyomokat hagyott az országban. Sok esetben csak ezek alapján tudunk tájékozódni, hogy egyes nevesített, a későbbiekhez nyomként szolgáló települések hol is lehettek. Ráadásul, a Kárpát-medencei történelmünk kezdeteit tárgyaló írások, a Krónikák a római időkben történt dolgokról is írnak. Olyan eseményeket, helyszínek leírását találjuk bennük, amik segítenek az említett települések helyének azonosításában. A Krónikákban említett Sicambriát más források alapján mi a Dunakanyarban, a Szamár-hegy mellett lokalizáltuk, de ennek megerősítéséhez kellettek a római kor nyújtotta adatok is. A római katonaság által épített utak nyomokban máig megtalálható hálózata is segített az eligazodásban.
Azt előrebocsátjuk, hogy a mi értelmezésünk szerint a római birodalom valójában csak a mediterráneumban volt valódi birodalom, csak ott voltak valódi, elfoglalt, rómaiakkal igazgatott, és adóztatott tartományaik. A többi, úgynevezett tartományban a birodalom csak, mint kereskedelmi (útvonal hálózat) birodalom létezett, és az ezekben állomásozó katonaság pusztán a kereskedelem biztonságát, a kereskedők megvámolását, és adóztatását volt hivatva biztosítani.
Voltak ugyan ezekben a tartományokban is római városok, de azok a birodalom gyarmatvárosai (colonia) voltak. Volt ugyan saját igazgatásuk, de nem római környezetben, nem római fennhatóság alatt éltek, hanem a helyiek engedélyével. Ahol csak lehetett, a birodalom igyekezett békésen biztosítani a kereskedőinek mozgását, ezért a helyi népekkel concordiát, azaz szívességi megállapodást kötött a kereskedők átengedésére, kereskedelmi állomások létesítésére és az ezeket védő katonaság telepítésére.
Mivel Európa nyugati vidékei felé a legforgalmasabb kereskedelmi útvonal a Duna volt, a Kárpát-medencének kulcsfontosságú szerepe volt a birodalom számára. Ezért kötött concordiát mind az általuk Pannóniának nevezett Dunántúl, mind az Alföld állattartó népeivel, akik az erdélyi sóbányák felé vezető fő sószállító útvonal miatt voltak fontosak a számára. Ezért a római jelenlét a Kárpát-medencében döntően a kereskedelmi útvonalak, a Duna, a Borostyán út és a Csörsz-sáncok vonala mentén volt a legsűrűbb. A békés együttélés miatt ezeken kívül is létesültek nagy villagazdaságok, de nem bizonyított, hogy ezekben rómaiak éltek volna. Éppúgy lehettek ezek a római életmódot átvevő helyi gazdagok villagazdaságai is, akik a római luxuscikkek legfőbb felvásárlói lettek.
A római idők nagy pannóniai városai a Borostyán út mellett, Scarbantia, Sabaria, és a Duna mellett Aquincum, Brigetio voltak. Ezek kereskedővárosok voltak, ahol az utazó birodalmi tisztviselők római viszonyok között, római módra élhettek háborítatlanul. Általában mellettük ott volt egy katonai tábor is, a város védelmére. (pl. Aquincum – Floriana, Gorsium – Herculia, Potencia/Pannonia – Brigetio) De ezek közül egy sem volt a tartomány fővárosa, és egyikben sem vertek pénzt! Legközelebb Sisciában (ma Sziszek) és Sirmiumban (Szávaszentdemeter) vertek pénzt, ezek a városok azonban nem Pannóniához tartoztak! Sirmium a tetrarchia idején a birodalom egyik fővárosa volt! Pannóniának nem volt római fővárosa, mert nem volt valódi volt tartomány! Még Aquincum sem volt főváros!
A Kárpát-medence római korából a magyarság történelmének feltárása szempontjából legfontosabb ránk maradt írás, az Itinerarium Antonini Augusti, egy útikalauz. Az Itinerarium a kiépített kereskedelmi útvonalak mentén fekvő, a megírásakor már létező római városok (civitas), katonai táborok (castrum) és hivatalos útállomások (mansio) távolságát adja meg 1000 katonai kettős-lépésben (148 cm) számolva (mille passum). Az Itinerarium nem igazán konzisztens bizonyos esetekben. Az egyes leírt szakaszok nem mindig érnek össze, ezért esetenként nehéz a pontosságát ellenőrizni. Továbbá, azok az állomások, amelyek a megírásakor még nem léteztek, értelemszerűen nem lehetnek benne. Nincsenek benne a helyiek települései sem! Az Itinerarium mellett fontos forrás a római tartományi katonai igazgatás tagjainak címét, rangját, székhelyét és a katonai egységek nevét is tartalmazó Notitia Dignitatum.
A kutatásunk során, miután a helyszíneket Kézai Simon krónikája alapján nagyjából azonosítottuk, újra bejártuk a környéket Aquincumtól egészen Tátig, és újra lemértük az Itinerarium Antonini Aquincumtól Salva mansioig terjedő útszakaszainak távolságát is. Azért volt erre szükség, mert Sicambria városát több forrás is azonosítja Herculiával. Az Itinerariumban megadott Duna-parti útvonalon (Limes-út) szerepel Ad Herculem Castra. Ennek megtalálása egyben Sicambria megtalálását is jelenti, ezért is kellett a római korral foglalkoznunk.
Nézzük, mit ír az itinerarium. Az Itinerarium Aquincum és Crumerum távolságát 42 római mérföldben (mpm=mille passum=ezer lépés) adja meg, amelyet utána felbont útszakaszokra. Így:
Item ab Acinquo Crumero quae castra constituta sunt mpm XLII (Aquincumtól Crumerum erődjéig 42 római mérföld)
Ulcisia castra mpm VIIII (9 római mérföld – 13,3 km)
Cirpi mansio mpm XII (12 római mérföld – 17,7 km)
Ad Herculem castra mpm XII (12 római mérföld – 17,7 km)
Salva mansio mpm VIIII. (9 római mérföld – 13,3 km)
Már itt is sok a félreértés és a kétség, mert Salva mansio és a megadott célállomás, Crumerum közötti távolság nincs megadva, noha a megadott távolságadatok összege így is 42 mérföldet tesz ki. De nem csak ez okoz gondot, hanem a mérföldszámítás módja is, az ezer lépés. Kevesen tudják ugyanis, hogy a katonai menetlépéssel való mérés a mai napig egy nagyon pontos mérési mód. Az ütemre és egyszerre lépő katonák ugyanis nagyon pontosan egyforma lépéshosszúságot lépnek, függetlenül a testmagasságuktól. Ezt mindenki tudja, aki volt sorkatona. De azt is tudja, hogy csak a bal lábas lépést kell számolni, azaz egy katonai menetlépés valójában két lépés hosszú. Ennek mérete pedig még ma is 147-148 cm. Ebből ezer éppen egy római mérföldet tesz ki. Bárki ellenőrizheti. Ennél pontosabb mérésre pedig 20-30 km-es távolságokon nincs is szükség. Bizonyos, hogy egy napi járóföldet ilyen módon megtéve maximum 50 méteres tévedéssel érjük el a kijelölt megállóhelyet.
De nézzük tovább az útvonal szakaszait Aquincum és Crumerum között az Itinerarium szerint. Az Itinerarium szerint Crumerumban erőd/tábor van. Ha az adott távolságban viszont nem Crumerum, hanem Salva mansio található, akkor a kettő egymás melletti helyzetben kell, hogy legyen. Viszont csak a mansio van az úton, a táborerőd nem. Aquincumtól az első állomás 9 mérföldre van, ez Ulcisia Castra, azaz szintén egy erőd/tábor. Ennek a helyét Szentendrén ismerjük, és úton ma is pontosan 9 mérföldre van Aquincum légiótáborától, Florianától. Ulcisia Castrától a következő állomás Cirpi mansió 12 mérföldre.
És itt már kezdődnek is a problémák. Cirpi mansiót ugyanis a történészek Dunabogdányhoz szokták tenni, mert ott tártak fel állítólag egy tábort, amiben később kiserőd épült. Azért csak állítólag, mert valójában Tahi határában, a Váradok nevű helynél találták meg, amitől Dunabogdány még kilométerekre (4,5 km) van. Ez a kutatókat nem zavarta, de még az sem, hogy az Itinerarium kifejezetten mansiót ír, nem castrumot.
Ha viszont tartjuk magunkat az Itinerarium adatához (mi ezt tettük), és lelépjük úton a 12 római mérföldet a szentendrei tábortól, akkor pontosan a Szentgyörgypuszta és Kisoroszi közötti révátkeléshez érünk, ahol a régészek tényleg találtak is (és fel is tártak) két római épületet a Duna partján ott, ahol az Áprily-völgy patakja beletorkollik. Az egyik egy őrtorony volt, de a másikról nem tudható, hogy mi. Az lehetett Cirpi mansiója!
Cirpi tehát lehet valóban Cirpi castruma, azaz a Váradoknál levő kikötőerőd, majd a falain belül épült kiserőd (vámraktár), de az Itinerarium mégsem az erődnek, hanem Cirpi útállomásának (a mansiónak) a távolságát adja meg gyakorlati okokból. Ugyanis ott lehetett enni, megszállni, lovat váltani és fürdőt venni. Ráadásul az erőd maga nem is az úton van, hanem attól egy kilométerre oldalt, az úttól ott meredeken elkanyarodó Duna, és a belé folyó Kalicsa patak torkolatánál a vízparton. (Kikötőerőd és vámhely volt.) Az úton levő mansió mellett viszont csak az erődnek egy őrtornya volt, nem pedig Cirpi erődje maga. De menjünk tovább.
A következő megálló az Itinerarium Antonini szerint Ad Herculem castra, innen 12 mérföldre. Ezt előszeretettel teszik Pilismarótra, mert ott a Kis-Hábodon (Kis-hegyen) egy nagy, kőfallal kerített, magaslati táborerődöt találtak, és a közelben (4km-re) Basaharcnál előkerült egy Herkules oltárkő is, még a XX. század elején. És itt megint kezdődik az Itinerarium adatainak kétségbe vonása, vagy figyelmen kívül hagyása. Ugyanis, ha lelépjük a távolságot, akkor Cirpi mansiótól a 12 mérföld pontosan a Pilismarót-Basaharcnál ma is megtalálható útelágazásig ér, ahol a parti vontatóútról egy leágazó út megy be a hegyek közé. És éppen itt találták meg az ad Herculem feliratú oltárkövet is!
Így néz ki nagyjából egy egyszerűbb mansio. Ehhez hasonlóan nézhetett ki a basaharci útelágazásnál álló, Herkules erődjéhez címzett (Ad Herculem Castra) mansio is. Tudjuk, hogy volt lóváltó állomása. A hozzá vezető római út és a mansio helye a mai napig megvan.
Ilyen útállomást, mansiót tártak fel Gönyünél, a Rába torkolatánál is, amely Arrabo fl. (Rába folyó) néven van rajta a Tabula Peutingeriana néven ismert római kori úttérképen.
Tudni kell, hogy a római mérföldkövek általában valamely várostól való távolságot jelölik az adott úton. Amikor a főúttól oldalra sokkal messzebb esik egy jelentős célállomás, akkor a letérőnél útállomást állítottak a célállomáshoz címezve. Ilyenkor az Itinerariumokban is, de még a Notitiában is a célállomás neve AD előtaggal volt ellátva a mérföldköveken szokásos AB és a távolságadat helyett. Ilyenre sok példa van: Ad Flexum, Ad Mures, Ad Statuas, stb. Ezek a helyek azonban nem puszta útleágazások. Mindegyiknél komoly mansio volt lóváltó állomással, kovácsműhellyel, fürdővel, szállással és vendéglővel felszerelve, ahol a római hivatalnokok akár állandó jelleggel is székelhettek.
Ezért a helyek neve ebben a formában az útállomásokat jelenti, nem magát a leágazó úton elérhető célállomást, amely Ad Flexum esetében például Flexo, ahogyan a Notitia Dignitatum (már erősen olaszos latinsággal!) is nevezi. Tehát itt a célállomás van megnevezve, nem a hozzá vezető útelágazás helye. Ugyanakkor ezt a nevet kapja a kővel jelzett útleágazásnál álló mansio is. Pl. a Kanyarhoz, a Szobrokhoz, a Falakhoz címzett fogadó, a Herkules Erődhöz címzett fogadó, mint útállomások.
Ilyen értelmű az Ad Herculem castra megnevezés is az Itinerariumban arra a mansióra amely a Limes-úton állt Pilismarót-Basaharcnál, ahol a parti útról a hegy felé letérve egy a völgyekben, patak mellett futó keskenyebb, ám kővel burkolt római úton lehetett eljutni Herculia erődjébe. Tehát az erőd neve nem Ad Herculem, hanem Herkules erőd, aminek maradványai az 1823-ban történt lerobbantásáig a ma Hideglelős keresztnek nevezett kisebb, part-menti hegycsúcson álltak.
Az erőd Hercules nevét ebben az esetben nem a hasonnevű légiót alapító császár (Maximianus) melléknevéről kapta (amint az a Gorsium melletti Herculia esetében történt), hanem arról a hévízforrásra épült fürdő – szentély komplexumról, amely az erőd mögötti völgyben állt, és Herculesről neveztek. A római időkben a hévízforrásoknál létesült fürdőket előszeretettel nevezték el a hévizek atyjának/védelmezőjének tartott Herkulesről (11 ilyen hely ismert). (Egyes történészek ezt az erődöt azonosítják a Szamár-hegyen valaha állt Szamárvárral, amelyet a 13. századi oklevelek leromboltként említenek.)
Ennek az erődnek a későbbiekben is fontos szerepe lesz. Létezésére Zolnay László hívta fel a régészet figyelmét, addig nem igazán tudtak róla. A régészeti leletek szerint az erőd a török korig lakott volt! Ma ezt senki nem veszi számításba a helyrajzi adatok azonosításakor, mert nem tudnak róla. Mintha nem is lenne.
Pilismaróton, a Kis-Hábodon viszont nem volt sem hévízfürdő, sem Hercules légió, és rajta van az úton, nem kell letérni róla, ráadásul az Itinerarium lezárulásáig még el sem készült, így annak Herculesről való elnevezésére gondolni indokolhatatlan! Az ilyen erőd tipikusan egy kisebb lovas/íjász segédcsapatnak felel meg. Egy később megtalált Mars oltárkő felirata szerint az erődben valóban egy lovas segédcsapat, az equites Dalmatae egy egysége táborozott, miután a kicsinek bizonyult hegyi erődöt elhagyták, és Dömösön a Tófenék dűlőnél a Duna partján megépítették a Kis-Hábodon álló tábort ellátó kikötőt. (Megtalálták azt is a régészek, csak nem tudják, hogy mi volt.)
Az erődöt elsőként leíró régész még tudta, hogy a pilismaróti erőd sokkal később épült, mint az Itinerarium Antonini íródott. Az Itinerarium távolságait is helyesen mérte ki, és Ad Herculem Castra távolságában ő is Basaharchoz (az ottani csárdához) jutott, de mivel ott nem ismertek akkoriban erődöt, ezért a pilismaróti erődre esett a választása, azt nevezte ki Herkules erődnek. (Salva mansio távolságát ő is Tátnál határozta meg!) A későbbi írók, történészek csak őt követték az elnevezésben.
A Hideglelős kereszt hegyének lerobbantott erődjét ugyanis csak jóval később találták meg, de ez már nem változtatott a berögzült, nagynevű történészekhez kötődő elméleti elnevezésen. Noha az elnevezés bizonyosan téves, máig Pilismarót római táborát tartják “hivatalosan” Ad Herculem Castrának. Pedig kis fáradsággal újra mérve az Itinerarium távolságait, és ismerve az azóta feltárt római objektumokat, maguk is a helyes következtetésre juthatnának. Mi azonban másképpen dolgozunk. Minden lehetséges nyomot figyelembe veszünk. Olyanokat is, amelyek a korszak miatt a régészek, történészek látókörén kívül vannak.
Mi ugyanis megtaláltuk azt a tervrajzot 1783-ból, amelyet a hajóvontató útnak a Duna egyre magasodó vízszintje miatt esedékessé vált átépítéséhez készítettek. Ez még a Hideglelős kereszt hegyének lerobbantása előtt készült. A lerobbantásra csak 1823-ban került sor. Ezt a tervrajzot a régészek valószínűleg nem ismerték. Ugyanis ezen az erőd eredeti alakja még jól látszik. És az alaprajz tökéletesen egybevág azzal a 16. századi, Régi Budát ábrázoló metszettel is, amelyet a következő fejezetben mutatunk be. Ezen a terven a fentebb írtakat mind láthatjuk. Így néz ki:
A kép bal alsó sarkában látható Basaharc, ahol az út Herculia erődje felé a hegyoldalon fut. Az ugyanott a Duna felé kiágazó út a gázlófőhöz vezet. A mellette látható kis háromszög, a két út között rejti a gázlófő településének kiterjedt temetőjét, amelyről a bizonyításban fogunk részletesen szólni. Látható, hogy az út innentől nem a parton fut, hanem felmegy a hegyre a római erődhöz, amelyet a kép felső szélén láthatunk. A parton még csak a helyenként vízben futó vontatóút létezik. Az erőd a tervrajz készítése idején, ha romokban is, de még állhatott. A sokszöget bezáró erődfalakon belül csak egyetlen épület látszik. A keresztmetszeti rajzon látszik a rom, és a rajta álló kereszt is.
A tervrajzot az azóta elhunyt tagtársunk, a Búbánat-völgy lelkes kutatója, Harcsa Gábor ásta elő, és adta át a kutatásunkhoz. A képet a Magyar Nemzeti Levéltár tette közzé.
Mivel a Hideglelős-hegy magas sziklája meredeken szakadt le a Dunába, az erődöt a római korban így csak a szikla oldalába bevágott, és gerendaúttal kiszélesített gyalogos úton lehetett megkerülni a Duna felől. (Ilyen volt Traianus hídja is az Al-Dunán!) Ez volt ott a hajóvontató út is akkoriban. Azonban magába az erődbe a parti útról nem lehetett feljutni, csak a basaharci mansiótól a hegyoldalba felvezetett római úton. Éppen a római kor óta eltelt évszázadok alatt történt üledék-lerakódás miatt emelkedett meg a Duna vízszintje annyira, hogy szükségessé vált a hajóvontató út császári rendeletre történő kialakítása. A szikla, és vele az erőd egy része lerobbantására is ekkor került sor, 1823-ban. Ekkor készült csak el a parti út erőd alatti szakasza. Azóta van az erőd és a hegyfok maradéka alatt kőbánya.
De menjünk tovább. A Herkules erődtől 9 római mérföldet a következő megállóig, Salva mansióig. A pontos távolságot az úton kimérve, amely nem Esztergom hegyein keresztül, nem is a parton, hanem közöttük, a Szamár-hegy völgyén átérve a síkon át haladt, 9 mérföldre Tokodhoz érünk, ahol a Dunába futó patak partján, az út mellett, a Zsidódi hídnál kellett állnia egy mansiónak. Mellette, a Duna partján őrtorony állt. Ez tehát Salva mansiója. Tehát Salva az lehetett Salva (azaz Menedék), akár a mai Esztergom valamikori római erődjének. vagy akár azal oppidumának a neve is, de az Itinerarium itt sem ennek, hanem Salva hivatalos útállomásának, a mansiónak a helyét adta meg a korábban írt gyakorlati okokból. Az van ugyanis rajta az úton, az előbbiek jóval messzebb oldalt az úttól, épp csak látótávolságon belül. Salva mansiója tehát nem Esztergomban van, hanem Tát és Tokod között.
Itt azonban még egy érdekesség rejlik. Ha Salva Mansio Tokod alatt van a hídnál, akkor Crumerum erődje, amelynek Itinerariumban megadott távolságában Salva Mansiót találjuk, nem lehetett azonos a tőle még mérföldekkel távolabbi Nyergesújfalu római erődjével. Az ottani római település neve Curta volt. Azonos lehetett viszont a Salva Mansio felett a domboldalon álló tokodi római táborerőddel. Ennek azért is nagy a valószínűsége, mert ez az erőd fontos létesítmény volt, hiszen két útvonalat is felügyelt. Az egyik a parti limes-út, amin idáig értünk, a másik pedig Aquincumból a Solymári-völgyön és Leányváron át vezető, idáig tartó, és itt a limes-útba becsatlakozó római út. Így néz ki a feltárt tokodi erőd a Google Föld alkalmazásról letöltött képen.
Ebben a levezetésben tehát Herculiát keresve pontosan oda jutottunk, ahol a krónikák alapján Sicambriát sejtettük. A Hideglelős-kereszt hegyi erődjéhez a Búbánat-völgy, a valamikori Tárnok-völgy torkolatához, melynek másik oldalán a Szamár-hegy áll. Tehát jól sejtettük, a helyre később is alkalmazott Herculia sive Sicambria (Herkulia azaz Szikambria) kifejezés a valóságot tükrözi. A két hely azonos, Atilla király városának helyét sikerült beazonosítanunk. Ezzel viszont az eredetileg Atilla testvéréről Budának nevezett vár helye is megvan. Ott állhatott Szikambria felett, a Szamár-hegyen.
Az eddigiek fényében nézzük meg, hogy hogyan is zajlott Pannónia római „meghódítása”.
A Dunán felfelé akkortájt, és még egészen a gőzhajók megjelenéséig is, csak vontatott hajókkal lehetett árut szállítani. A vontatás stabil, nemigen változó partot igényel, ahol vontató-utat lehet kialakítani, és olyan Duna ágat, amelynek kicsi a sodrása. Ez pedig a Duna dunántúli oldala ma is. A délről jövő utazó kereskedők ahol elérték a Dunát, hajót béreltek és vontatókat. Akkoriban ökörrel és lóval vontattak, de mindkét esetben időnként meg kellett állni, az állatokat megetetni, megitatni, vontató csapatot váltani. Természetes tehát, hogy a Duna mentén alkalmas távolságokra megállóhelyek alakultak ki. Ezeken a helyeken a kereskedők el is tudták adni az áruikat a helyieknek, afféle állandó vásárhelyek létesültek. A kereskedők többsége Itáliából, Rómából, vagy a birodalom keleti feléből érkezett.
Idővel egyes kereskedők a helyiek jóváhagyásával letelepedtek a legforgalmasabb helyeken, és kereskedelmi állomásokat építettek. A helyiek fából építkeztek, tehát először ezek is fából épültek. Az építést a helyiek végezték. Az üzletmenet stabilizálódása után a kereskedő egyre több otthon megszokott kényelemmel látta el az állomást, amelyhez a hazájából hozatott anyagot és mesterembereket. Tehette, hiszen a helyi lakosság gazdag volt, a pénze jobb volt a római pénznél, volt tehát vásárlóerő. A felhalmozott árukészlet és a vagyona védelmére a kereskedő fegyvereseket bérelt. Eleinte a saját hazájának fiait a kalandkereső hajósok közül, majd a bizalom kiépülésével helyieket is. A hajózó-úton vontatott hajókat is védeni kellett a rablóktól, ezért később a kereskedők összefogtak és kísérő csapatokat, a megállóhelyeken pedig állandó katonai őrséget fizettek. (a kezdeti fa őrtornyok kora) Hazájuk szokása szerint a katonaságot légiónak nevezték.
A helyi lakosság békés volt, a kereskedők jó árut hoztak, és nem sértették az érdekeiket. De a gazdagság vonzotta a kalandozókat, a rablókat, ellenük védekezni kellett. A helyi fiatalok egyre többen szegődtek el a kereskedőkhöz őrnek, katonának, hajósnak, mentek világot látni. Ez a helyi lakosság körében addig is szokásban volt. A faluközösségekben megmaradni nem tudó fiatal férfinépet felszerelték, és elküldték világot látni. (Ez a szokás maradt fenn máig a magyar népmesékben.) Ezek gyakran zsoldosként szegődtek el más, messzi országokban. Onnan vagy hazatértek családot alapítani, vagy ott alapítottak családot a környező rokon népek körében. Ne felejtsük el, hogy a tengerparti népek kivételével Európa akkoriban kelta volt! És a kelta fiatalok eljutottak nagyon messzi tájakra is zsoldosként. (Nagy Sándor hadseregének zömét is kelták alkották.)
A külföldi katonáskodásból hazatértek itthon is a megszokott katonáskodást választották a rómaiaknak akkorra már erősen felduzzadt határőr és vámszedő fegyveres erejében. Ők alkották a lovas és íjász segédcsapatokat, amint az a Notitia Dignitatumban olvasható is. A rómaiak ugyanis a kereskedő gyarmatvárosok kialakulásával megszervezték a saját városi közigazgatásukat és a katonaságot is. Valódi légiókat alakítottak ki. Ezeknek a létét Róma is elismerte, némelyik várost colonia (gyarmatváros) rangra is emelte. Természetesen ezzel együtt járt a római istenek, a császárok ottani tisztelete, az adófizetés és egyéb polgári kötelezettségek. Ehhez azonban már a helyiek hozzájárulása is kellett, amit concordiák – szívességi szerződések – formájában rögzítettek is. A helyi szokásoknak megfelelően helyenként kőbe is vésték a concordia tényét a megkötésének helyszínén. Jó római szokás szerint Concordia egyébként istennő is volt, s mint ilyen a pénzérméiken is gyakran szerepelt. De a concordia tényét kőbe is faragták. Ime.
A helyi lakosság sokat átvett a római szokásokból, különösen a városokban élők, de vidéken is jól megfelelt például egy kis közösségnek a római mintára épített, fürdővel ellátott villagazdaság. Nem! A fürdőkultúrát nem a rómaiak honosították meg nálunk, csupán a vízvezetést. Pannónia, különösen a Dunakanyar akkoriban is tele volt hévízforrásokkal, amelyek a vulkáni hegyek dereka magasságában törtek fel. A helyiek ugyan nem építkeztek kőből, de az ilyen forrásokat mindig kőbe foglalták és forrásszentélyt faragtak ki a sziklából mellette, valamint fürdőt is kialakítottak. Ezek a mai napig megtalálhatók. (Lásd Holdvilágárok, Szamár-hegy, Esztergom, Búbánat-völgy – Ákospalotája)
Így néz ki az egyik sziklába faragott forrásszentély és hévízfürdő maradványa a Szamár-hegyen. (Saját fotó)
A fényképész a földdel feltöltődött fürdőmedencében áll.
De a római is tanult a helyiektől. Itt ismerte meg a római ruházatnál a helyi éghajlatnak jobban megfelelő nadrágot, az alsóneműt és a csizmát. A római gyalogos nép volt. A katonái is gyalogosok voltak. Nem feleltek meg nekik a helyiek kitaposott sáros-poros szekérútjai, ezért saját utakat építettek a kereskedelmi útvonalon, végig a Duna vontatott partján. Ezért, mintegy erre felfűzve látszik lenni a mansióknak nevezett kereskedelmi állomások, fogadók, és lóváltó állomások, őr- és figyelőhelyek (őrtornyok), kiserődöknek és kikötőerődöknek tartott vámházak, vámraktárak, katonai menettáboroknak gondolt vásárhelyek láncolata. Mert ezek valójában mind civil kereskedelmi építmények, még ha katonák építették is, mert a katonaság sem volt akkoriban más, mint vám- és határőrség. A Dunán felfelé átutazó római és idegen kereskedőktől ugyanis a rómaiak vámot szedtek.
Amit tehát mansiónak, útállomásnak neveznek az útikalauzok, azok nem katonai létesítmények, hanem a kereskedelmi útvonal megállói, lóváltó állomásai. Az őrtornyok valójában a vámőrség figyelőtornyai. A kiserődök és kikötőerődök sem mások, mint vámházak és vámraktárak, amelyeket természetesen katonák őriznek, hiszen értéket tárolnak bennük.
A katonai menettáboroknak tartott területek pedig a leletek (pénzérmék, törött fülbevalók, csatok, gombok, fibulák és hajtűk) alapján leginkább állandó vásárterek lehettek, ahol állatvásárt is tartottak. Tapasztalataink szerint ezeken a helyeken vesznek el örökre a sárban a viselet, gombok, ékszerek, hajtűk, pénz, fésűk leejtett darabjai ehhez hasonló összetételben. A vonuló katonaság is természetesen ezeken a helyeken pihent meg. Ne felejtsük el, a XX. század 60-as 70-es éveiben az ilyen állatvásárok még mindennaposak voltak Magyarországon a településhez tartozó, sánccal bekerített állat-vásártereken, ahol nagyon hasonló dolgok taposódtak a sárba. Szóval a római korban szinte semmi sem volt valóban katonai a kereskedelmi út mentén Pannóniában.
És valóban, az ilyen római “kiserődök” legnagyobb részét a raktárhelyiségek tették ki a régészeti feltárások leírása szerint is. Megfigyelhetjük, hogy az ilyen épület közvetlenül a Duna partjára épült, mint a Visegrád és Dömös között, a Gizella-majornál feltárt négytornyú kikötőerőd, de mögötte az utat is fal zárja el. Tehát a vámház ellenőrizte a vízi- és a szárazföldi kereskedelmi utat is. Ez sem katonai, védelmi létesítmény.
Ugyanilyen raktárerőd található a Duna másik oldalán Dunakeszinél, ahol az Erdély felől jövő só-út véget ért. Az lehetett egy rendre Salinasnak nevezett sóraktár-erőd. De ilyen, négytornyú épületábrázolásokat látunk a Buda ostromáról készült néhány olasz metszeten is, Óbudán, a Duna partján. Az olasz szerző a jellegzetes alakjáról felismerte ezeket, és olaszul rá is írta a dogana szót, ami vámházat jelent. Íme, a metszet.
A metszet jobb alsó sarkában a négytornyú erődféle L betűvel van jelezve. A jelmagyarázatban az L alatt La Dogana feliratot találunk, azaz vámház, vámraktár, nem erőd. A Duna hajó-vontató oldalán áll, kapuja a Duna felé néz, tehát hajóval szállított áruk vámolására szolgált.
Gondoljunk csak bele, mekkora is volt voltaképpen a Kárpát-medencében állítólag állandóan állomásoztatott két légiónyi római haderő, és mire elegendő Bécstől Titelig és Váctól Erdélyig, a só-út mentén. Ez 12000 légiós katonát jelent egy ilyen hosszú szakaszon akiknek, őrnek, határőrnek és vámosnak is kell egyben lenniük. Egy-egy ismert állomáshelyre alig jut több, mint egy szakasznyi (36 fő) katona. Ellenséges környezetben ez semmi! Egyetlen nap alatt megsemmisíti a helyi lakosság, ha akarja. Különösen, hogy a gyors mozgásra képes segédcsapatok (kb. még 10000 fő) nagy részét is a helyiek adták. A két, széttagolva elhelyezett légió csak az itt élő római polgárok védelmét lehetett képes ellátni, de nem a helyiek, hanem csak a rablóbandák ellen. Úgyhogy nem volt itt semmiféle számottevő birodalmi haderő, ahogy azt a történészek láttatni akarják. Ma kb. 40000 rendőrünk van, mégsem jut egy rendőr minden falura! Tehát a római katonaság biztosan nem a Pannóniával szomszédos ellenség miatt állomásozott itt.
Itt kell megemlítenünk, hogy a pannóniai állomásokon szolgálatot teljesítő római katonák természetesen helyi feleséget vettek maguknak, gyerekeik is születtek, akik a tábor melletti vicusban, a kiszolgáló faluban laktak. A katona valójában csak a szolgálati idejének letelte, a légióból való elbocsátása után vehette tényleg feleségül asszonyát, és akkor költözhetett a szolgálata jutalmául kapott saját földterületre. És ilyen katona sok volt. Sokan azután is itt maradtak, hogy Atilla megszüntette a birodalmi jelenlétet Pannóniában. Ennek a későbbiekben lesz majd jelentősége.
Itt érdemes felfigyelni még egy körülményre, amely miatt ellenséges szomszédságra gondolva, a történészek a Dunát a birodalom határának tekintették Pannóniában. Ennek az az oka, hogy a római települések és utak, kevés kivétellel mind a Pannóniai oldalon találhatók. Ezért arra gondolnak, hogy a túloldalon biztosan ellenség volt. Ennek azonban egészen más oka van, maga a Duna. Az állandó hajóvontató utat ugyanis gyakorlati, áramlási okokból csak a pannóniai parton lehetett kialakítani. Továbbá, a Duna nagy és mély folyó, kevés rajta az átkelési lehetőség. Ezért csak ott létesültek a másik oldalán római útállomások, ahol valamilyen keletről úton jövő igen fontos árut ott kellett hajóba rakni. Ilyenek pedig a só-útvonalak végpontjai. Ezért épült kikötő vámraktár a Csörsz sáncút Dunához kiérő két végén, Pesten és Dunakeszinél.
De van erre más ismert példa is. Abraham Ortelius 16. századi brabanti térképész, földrajztudós egyik térképe, a Pannoniae et Illyrici Veteris Tabula, azaz Pannónia és Illírikum régi térképe Kalocsa magasságában a Duna partján ábrázol egy római útállomást, melynek neve Ad Statuas Colossas, azaz az Óriás Szoborhoz címzett fogadó. Ez a hely pedig nem más, mint a mai Meszes, Kalocsa dunai kikötője, ahonnan egyenes út vezet Kalocsára. Kalocsa a nevét valószínűleg erről a colossas szóról kaphatta.
Itt még ki kell térnünk a fentebb említett jellegzetességre, a kevés átkelési helyre, amely a későbbiekben kap jelentőséget. A római katonaságot a légiós táborokból a Duna partján a hajóvontató út védelmére épített őrtornyokba helyezték ki. Ezek az őrtornyok a Duna pannóniai partján, ahol a folyó észak-déli irányú, kb. 1-1,5 kilométerenként helyezkednek el. Ez elegendő is, hiszen a túlpart szarmata-jazig népével concordia van érvényben, ők szállítják a rómainak a sót és a húsmarhát, félnivalójuk nincs, a Dunán pedig sehol sem lehet csapattal átkelni. A hajósok ellenőrzéséhez ennyi is elegendő. Ugyanakkor Esztergom (Salva) és Visegrád között (Pons Navatus), ahol a Duna nyugat-keleti irányban folyik, besűrűsödik az őrtornyok, kiserődök és katonai táborok sora. Dömöstől kezdve az őrtornyokat már 450-500 méter távolságra találjuk egymástól, és mögöttük két hegyi kiserőd is helyet kap Pilismarótnál a Kis-hegyen, és a Hideglelős kereszt hegyén.
Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy itt található a Garam torkolata és a Szamár-hegy között egy gázló, valamint vele szemben Kovácspatak és Pilismarót-Basaharc között (Szobbal szemben) egy másik gázló. Ezeken nagyobb lovas csapatok is képesek átkelni, megtámadni és kirabolni az értékes kereskedelmi szállítmányokat. A másik ok az, hogy a Duna túlpartján ezen a tájon élő népekkel a birodalom nem kötött concordiát, mert azok nem fogadták el a feltételeket. Ezeket a népeket a történészek kvádok és markomannok néven emlegetik, noha a nevek valószínűleg nem népnevek, igazából nem jelentenek mást, mintha ma azt mondanánk: a túlparton rablók és zsiványok laknak. Betöréseiknek írásos nyoma van a római történetírók műveiben és a diadaloszlopok, diadalívek feliratain. Sőt, egyes őrtornyok építési tábláinak szövege is erősíti, hogy itt nem népekről van szó, hanem a Dunán észrevétlenül átkelő rablókról, akik a vontatott hajókat fosztogatják. A felirat egységesen a következő: „…loca opportuna ad clandestinos latrunculorum transitas oppositis…”. Itt „népek” helyett latrunculi, azaz rablók (latrok) szerepel. Akadtak már olyan történészek, akik felismerték, hogy átlopakodó barbárok fosztogató bandáiról van itt szó. Ellenük épült az őrtornyok sűrű láncolata a gázlók közelében, nem a nem létező betörő hadak ellen.
A Kárpát-medencében tehát nem történt meg a hódítók beözönlése, és a helyi lakosság kiűzése a saját földjéről, mint Észak-Amerikában. Egy kereskedelmi útvonalhálózat jött csak létre, amelyet fegyveresekkel biztosítottak. A helyiek pedig élték a saját életüket. Ha nem akartak, nem is tudtak a római jelenlétről, csak azok, akik velük hivatalból érintkeztek. (Lásd a szovjet katonaság több évtizedes ittlétének példáját.) Lehet, hogy Rómában a hadvezérek ezt úgy adták be, hogy Pannónia meghódított tartomány, de ez csak a messziről jöttek könnyű hazugsága volt.
Arra nézve, hogy Pannónia nem volt valódi tartománya a birodalomnak, van még egy árulkodó körülmény. Nevezetesen az, hogy Pannóniában a gyarmatvárosok lakói számára épültek ugyan amfiteátrumok, azonban Pannóniában nincsen kocsihajtó versenypálya, azaz hippodrom, míg a valódi tartományok mindegyikében van! És pont a lovak és kocsik országában ne lenne?! Nincs, mert Pannónia nem volt a birodalom tartománya!
De ha már Rómában úgy tudták, hogy Pannónia a birodalom tartománya, akkor könnyen előfordulhatott, hogy valamelyik császárnak a fejében felmerült a gondolat: ha már provincia, akkor fizessenek adót Rómának a helyiek is, ne csak a gyarmatvárosok római polgárai. El is ment a császár, hogy erről a helyiek vezetőivel tárgyaljon. A tárgyalás valószínű helyszíne Sirmium volt, ma Szávaszentdemeter Szerbiában, ami akkoriban a birodalom egyik fővárosa volt.
Természetesen, a tárgyaláson részt vettek az Alföldön lakó lovas népek, a szarmaták (a római a szkítát szarmatának hívta) és a jazigok vezetői is, hiszen őket is érintette a dolog, és mert meghívták őket. A császár előadta, hogy ettől kezdve Rómának adót kell fizetniük, amit ők kereken ostobaságnak minősítettek. Amikor a császár erősködni és fenyegetőzni kezdett, az egyik szarmata vezető lehúzta a csizmáját, és MARHA! MARHA! kiáltással, a császárhoz vágta. Az ezután kitört tumultusban a császár köpenyét letépték, a védelmére kelt kíséretét pedig jól helybenhagyták. Azután békésen hazamentek.
Ammianus Marcellinus Rerum Gestarum Libri Qui Supersunt című munkájában található meg az eset leírása a XIX. könyv XI. fejezetében latinul:
„Visoque imperatore ex alto suggestu iam scrmonem parante lenissimum meditanteque allgoqui uelut morigeros iam futuros quidam ex illis furore percitus truci calceo suo in tribunal contorto „marha, marha”, quod est apud eos signum bellicum, exclamauit eumque secuta incondita multitudo uexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum primcipem ferebatur, qui cum ex alto despiciens plena omnia discurrentis turbae cum missilibus uidisset retectisque gladiis et uerrutis, iam propinquante pernicie externis mixtus et suis ignotusque.”
A magyar történészek természetesen a „marha, marha” káromkodást nem tartják a magyarság nyelvemlékének, hiszen a műben szereplő barbárok szerintük valamilyen iráni nyelvet beszéltek, a magyar pedig, mint köztudott egy finnugor nyelv. Ezért elfogadják Marcellinus magyarázatát, hogy ez egy csatakiáltás volt, hiszen utána valóban tumultuózus verekedés tört ki.
Jellemző, hogy a Magyar történelmi-etimológiai szótárban a következőket találjuk a marha szóval kapcsolatosan:
„Bajor-osztrák eredetű: vö. bajor markat, marchat, marchot ‘kereskedelem, piac, piaci áru’. A német változatok a latin mercatus ‘vétel, piac ill. ennek népi marcatus ‘ua.’ változatára mennek vissza. A magyar alak a tárgyragnak felfogott szóvégi t elvonásával jött létre. A szó jelentései időrendben: 1.) 1358: ‘vagyon’ 2.) 1508: ‘ingóság’ 3.) 1533: ‘áru’ 4.) 1585: ‘jószág, háziállat’ 5.) 1587: ‘szarvasmarha’ 6.) 1779: ‘nagyon buta ember’.” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy aki ezt kitalálta, az valóban nagyon buta ember volt.)
A császár ezt a sértést nem hagyhatta annyiban, ezért két légiót szerelt fel, és társcsászárával együtt büntető hadjáratra indult Pannóniába. A szarmata vezetők sem voltak restek, és a szkíta népszövetség akkori vezetőjéhez, Atillához fordultak segítségért. Így esett, hogy a krónikák szerint Atilla hunjai előbb a Tárnok-völgyi, majd a cézönmauri (Zeiselmauer, ma település Ausztriában) csatában megsemmisítették a büntető hadjáratra érkezett két légiót, és mindkét császárt megölték a csatákban. A római kor véget ért, és innentől kezdve Pannóniában a hun kor kezdődik. Hogy ez mikor volt? Arra álljon itt a régész, Láng Orsolya Aquincum története kapcsán tett megjegyzése:
„…a polgárvárosban végzett utóbbi 15 év kutatásai egyértelmű jelzik, hogy a város nem hogy az 5., de már a 4. századot sem nagyon érte meg, legtöbb épületét a 3. század végén felhagyják, lakóik elköltöznek, legnagyobb valószínűséggel a biztonságosabb és prosperálóbb katonavárosba”.
Még két jellegzetességet kell szem előtt tartanunk Pannónia római korával kapcsolatban, mert a további kutatáshoz nélkülözhetetlen. Az egyik az, hogy a római, ahol csak lehetett az épületeibe bevezette a vizet. Lehetőleg a Pannóniában oly gyakori hőforrások langyos vizét. Ha csak hideg víz volt, akkor azt vezette be, és a fürdéshez felmelegítette. Ez nem csak az olyan nagy városokban volt így, mint Aquincum, amelynek neve talán a borvizet rejti magában, hanem katonai táborok, villagazdaságok, kiserődök, útállomások, sőt még őrtornyok esetében is. De ezeknél nem a felszínen vezetik a vizet, mint az Aquincumi aqueductus, hanem a föld alatt. És erről sajnos kevesen tudnak, ezért a régészek legtöbbször nem is keresik. Különösen azért nem, mert a vízvezető csatornák nagyon mélyen, néhol 4 méter mélyen futnak a föld alatt.
Az is akadályozza a vízvezetésre utaló nyomok keresését, hogy a római épületek ahol csak lehet patak, pataktorkolat közelében vannak, ezért feltételezik, hogy a vizet onnan vették. Többször találnak kiserődön belül, őrtorony mellett is kutakat, ezért sem gondolnak földalatti vízvezetésre. Pedig éppen ezek azok a jelek, amelyek földalatti vízcsatorna jelenlétére utalnak. Elmondjuk, hogy miért.
A római, mielőtt még építkezni kezdett, gondosan kiválasztotta az épület helyét. Előszeretettel épített patak közelébe, enyhén lejtős domboldalra, és nem alakította vízszintesre az építkezés területét. Ennek is a vízvezetés volt az oka, mert a gravitációs vízvezetés miatt szükség volt a lejtésre. Elsőként a vízvezetéket építették meg ugyanis úgy, hogy végigfusson a vizet igénylő helyiségek alatt. Az épületbe való belépésnél, jellemzően ez a konyha, ahol a vízvezeték még mélyen van a föld alatt, ezért ott kútszerű vízkivételi helyet alakítanak ki a mélyben futó csatornához.
Onnan a víz tovább halad a csatornán, amely egyre közelebb kerül a felszínhez, és tölti a fürdő medencéjét, vagy medencéit. Onnan a túlfolyótól tovább fut, és végighalad a latrina alatt, majd visszacsatlakozik a patakba, vagy abba a folyóba, amelybe a patak torkollik. A konyha használt vizét elvezető csatorna és a fürdő lefolyója, valamint túlfolyója még a latrina előtt visszacsatlakozik a főcsatornába. Természetesen a bevezető csatorna több irányba is elágazhat. Például a zárt udvaron kialakított tóhoz, vagy szökőkúthoz. Egy ilyen vízvezető rendszer néhány felszíni elemét és kútját tárták fel a régészek a Visegrád Gizella-majori kikötőerődben (vámállomás). Így néz ki feltárva egy földalatti római csatorna az elágazás elosztójával Angliában. (Forrás: Time Team)
A másik római kori jellegzetesség a curia vagy basilica. A római fórumhoz mindig közvetlenül csatlakozott a curia, a városi tanács épülete. Pannoniában teljes ilyen épületet a régészek még nem ismernek, de rendszerint görög mintára téglalap alakú, amelynek elég nagynak kellett lennie, hogy a tanácskozás összes résztvevője elférjen benne. A basilicák, a törvénykezési, kereskedelmi csarnokok, mindig többhajósak, a főhajó megemelt, apszissal záródó végében található a szónoki emelvény. A római vásárcsarnok, az antik bazilika téglalap alaprajzú épület volt, amelynek belsejét oszlopcsarnokok közép– és mellékhajókra osztották; utóbbiak fölött gyakran galériával. A két mellékhajóban raktárakat és kisebb üzleteket helyeztek el, a tágas főhajóban pedig kereskedtek.
Így néz ki egy bazilika belső tere. Láthatjuk, hogy alaprajza mennyire hasonlít az alább bemutatott ókeresztény bazilikához. Ennek a későbbiekben még jelentősége lesz.
Eddig tartott a bevezető, hogy lássuk, milyen állapotokat találtak Atilla hunjai Pannóniában, innentől kezdve már más forrásoké és a bizonyításé lesz a szó.
