Téma: 
Címkék: 
A Catalaunumi döntő csatáról valószínűleg mindenki hallott már. A csata Atilla hunjai és Aetius római tábornok légiói és a vele szövetséges csapatok között folyt a mai Franciaország területén, Atilla galliai hadjárata során. A csatáról a nyugati történetírók a magát gótnak mondó Jordanes Getica című munkáját feldolgozva írnak. Jordanes meglehetősen zagyva leírását szedte rendbe és értelmezte Thierry Amadée francia tudós történész, még a 19. században.
Az ő leírása szerint a csata Troyestől keletre, Reimstől délre, Chalons sur Marne közelében, a Marne folyótól északra a mezőn zajlott. A csatamezőn a két sereget a Vesle patak választotta el egymástól. A Catalaunum nevet a csata szerinte Reims akkori nevéről, Durocatalaunumról kapta. A csata másik nevét, a Mauriacumot pedig szerinte a közeli Méry sur Seine településnév félreértése okán kapta, ahol a gótok a gepidákat verték meg még a döntő csata előtt.
Ha rákeresünk a csatára az Interneten, akkor mindegyik forrásnál azt találjuk, hogy a csata pontos helyét a mai napig nem sikerült megtalálni, noha a források szerint százezres nagyságrendű volt a halottak száma.
Alaposabban utánajárva a Thierry Amadée által közölt neveknek azt találjuk, hogy forrásához, Jordaneshez hasonlóan ő is csúsztatott. Nem is kicsit! Reims római kori neve ugyanis nem Durocatalaunum, hanem Durocortorum volt. Méry sur Seine neve pedig nem is hasonlít a Mauriacum névre.
Itt akkor álljunk meg egy szóra a csata neveinek tisztázása érdekében, mert valami nem kerek. Catalaunum ugyanis azt jelentette, és jelenti ma is, hogy Katalónia. A csata egyik neve tehát Katalóniai csata. De Katalónia nem itt van észak Franciaországban, hanem lent délen, a Spanyol határnál, a Pireneusok keleti lábának két oldalán, és a csata idején még nem létezett. A nevet csak 1120-ban említik először írásban, tehát Jordanes sem élhetett korábban, ha ezt a nevet használta írásában. A csata másik neve, a Mauriacum pedig azt jelenti, hogy Mór, azaz Mór mezei csata. De a mórok szintén nem észak Franciaországban éltek, hanem egy időben a francia oldali katalán területet is uralták a spanyolországi mórok. De csak a 8. századtól! A Mauriacum név sem lehet kortársa az állítólag a 6. században élt Jordanesnek, pedig művében mindkét nevet említi. Tehát a csatának Katalónia területén, a Mór síkságon kellett zajlania, semmiképpen nem észak Franciaországban a Reims, Chalons, Troyes háromszögben, ahova a hivatalos történetírás teszi, és ahol annak semmi nyoma.
Ennek fényében érthető a francia történész csúsztatása. A Pannóniából a Duna mentén nyugatra vezető római főutak mentén haladó hun sereg útközben minden érintett területet elfoglalt egészen Burgundiáig. Ő viszont ki akarta mutatni, Jordanes nyomán, hogy Franciaországban Atillát csupa nehézség, sikertelen ostromok és vereség várta. Ezért további csúsztatásokat is bele kellett vennie a történetbe. Megváltoztatta Atilla útvonalát, és az Atlanti óceán irányába Orleansba vezette, amit sikertelenül ostromolt. Még további csúsztatásokat is belevitt a történetbe, mint a hunokat tizedelő járványok, és Aetius csodálatos hadvezetése. Nála Aetius ugyanis délről, Arlesből hamarabb odaért gyalogos légiósaival az onnan több mint 800 kilométerre levő Orleansba, mint Atilla lovas hun hadserege Troyestől az onnan alig 200 kilométerre levő Orleansba. És Atilla seregét még járványokkal és fáradtsággal is tizedeltette.
Orleans sikertelen ostroma után Thierry Amadée története Atilla fáradt, járványok tizedelte, Aetius elől menekülő seregét visszavezette Troyeshez, ahol Atilla gepidáit a gótokkal megverette, majd a tszekéráborba beszorult hun fősereget Aetius légióival a nagy Catalaunumi ütközetben szétverette. Szerinte Aetius csak azért nem irtotta ki az összes hunt, mert a királyuk halála miatt a vizigótok otthagyták. Na, ennek a kitalált csatának a régészeti nyomait nem tudták megtalálni a mai napig sem. Nem is csoda!
Így lehet rekonstruálni Atilla útvonalát Jordanes nyomán.
Eddig tartott a szépen összetákolt francia sikertörténet Atilla ellenében, aki így megverve is a következő évben Itáliát meghódoltatta. Ez bizony mese. De nekünk, ha meg akarjuk találni a csata valódi helyét, mesénél többre van szükségünk. De mi az, amihez nyúlhatunk? Természetesen a magyar krónikákhoz, amit nyugaton nem használnak forrásként.
A Bécsi Képes Krónika és Kézai Simon gesztája is egyöntetűen írja le Atilla hadainak útvonalát. Strasbourg elfoglalása után nyugatra indulva a római utak mentén elérte a Saonne folyót, és annak mentén délre indult el egészen Lyonig, az akkori római Lugdunumig. Útközben minden várost elfoglalt, Lyont is. Lyontól a Rhone folyó mentén folytatta tovább dél felé az útját.
Ha megnézzük Franciaország térképén az akkori római utakat, akkor azt látjuk, hogy Lyontól a Via Agrippa déli szakaszát követve lehet eljutni Arlesig, ami akkor Arelate néven római város volt. Atilla azonban nem foglalta el Arlest, hanem a Via Domitia mentén továbbhaladt délre, Narbonne (akkor Narbo) városa felé. A Spanyolország felé tartó Via Domitia Narbonál találkozik a Toulouse (akkor Tolosa) felé vezető Via Aquitania római úttal. Narboban római helyőrség állomásozott.
Így lehet rekonstruálni Atilla útvonalát Kézai gesztája szerint:
Mivel a krónikáink erről semmit nem írnak, Atilla vagy elkerülte Narbot, vagy éppen nem volt benne római katonaság, ezért ott nem kellett harcolnia. Onnan délre továbbhaladva a Via Domitián lejutottak a későbbi katalán területre. Perpignan akkor Perpinyà néven már város volt. Perpignan egy zárt síkon fekszik. Éppen akkorán, amekkorát Jordanes leír. Ez a katalán sík, azaz Catalaunum régiesen. Nyugatról a Pireneusok, keletről a Földközi tenger határolja. Délről hegylánc, a Pireneusok vége választja el Spanyolországtól, amelyen egy hágón lehet átjutni.
A krónikáink szerint Atilla itt, a Katalán síkon, a Mór meőn osztotta szét a seregét, amelynek harmadrészét leküldte Miramammona marokkói szultán ellen Spanyolországba. De miért hívhatják ezt a síkot Mór mezőnek, Mauriacumnak is, ahogyan a mi krónikáink is írják. A válasz egyszerű. Perpignan, sőt még Narbonne is egy időben mór város volt. A spanyolországi mór uralom idáig terjedt.Tehát itt kellett zajlania a csatának, nem fent északon, ahova Thierry Amadée tette a helyét. De hogyan lehet eldönteni, hogy kinek van igaza? Nos, annak van igaza, akinek a leírása alapján meg lehet találni, és azonosítani lehet a csata helyszínét. Eddig két azonosítási pont a magyar krónikák javára szól.
Van azonban itt még két körülmény, ami bizonyító erővel bír. Az egyik a csak a magyar krónikákban található kitétel: A csata ugyanis Belvedere alatt, Belvedere mezején esett meg. Most már csak azt kell kideríteni, hogy mi nevezhettek akkor ezen a néven, és megmaradt-e a név a mai napig. A Belvedere név franciául kilátót, kilátó tornyot jelent. Ha a Google Föld alkalmazással körülnézünk a környéken, akkor a síkot övező hegyek szélén ma is megtalálhatjuk a Belvedere nevű helyet. Nem tűnt el az évszázadok során sem, mert egy messziről, a síkról mindenhonnan látható magas, sárgásfehér, tornyos sziklaképződmény a hegy oldalában, Ille sur Tet városka felett. Ma is turistalátványosság. Így néz ki. A tágas síkon ez alatt kell lennie annak a mezőnek, amelyen a csata lezajlott.
És most nézzük meg azt a körülményt, amely perdöntő bizonyíték lehet a csata helyének beazonosításához. A krónikáinkból tudjuk, hogy a Tárnokvölgyi csata után az elesett Keve kapitányt, és a Zeiselmauer-i csatában elesett Bélát, Kemét és Kadocsát szkíta szokás szerint temették el, ami kurgánt jelent. Tehát, ha a hunok a csata után az elesetteket kurgánban temették el, és a csata itt volt, akkor itt is kell lennie egy kurgánnak. Az elesettek számát tekintve, még ha csak a tizedét vesszük is a krónikás adatának, hatalmas kurgánt kell találnunk. Ha van ilyen, akkor bizonyosan itt volt a csata.
Egy szó, mint száz, sikerült a Google Föld alkalmazásával megtalálni egy kurgánt ezen a helyszínen. Ugyanilyen keresés semmilyen eredményt nem hozott a Jordanes által megnevezett helyszínek egyikén sem. Azokon a helyeken egy icike-picike kurgán sincs. Itt viszont van, tehát a magyar krónikák mondanak igazat!
Ugyanis a Perpignan-i sík nyugati szélén, a hegyláb enyhe lejtőjén áll egy hatalmas kurgán. Közel 200 méter átmérőjű és a hegy felől 22, a sík felől 33 méter magas! Körülötte szőlőültetvények vannak, a tövében pedig a Bellavista (Szépkilátás) nevű borgazdaság áll. A kurgán még Keve kurgánjánál is sokkal nagyobb. Máshol, Narbonnétól idáig egyetlen kurgánt sem lehet a síkon találni, ez az egyetlen. Ez lehet a csatában elesett hunok végső nyughelye. Így néz ki. A koordinátái a képről leolvashatók.
És végül még egy kis utójáték. A csatában az számított győztesnek, aki a csata helyszínén maradt, és az is temetett. Atilla az elesettek temetése után seregével elvonult Tolosába, ahol ujjongva, felszabadítóként fogadták. Onnan – a magyr krónikák szerint – az idevezető útvonalán ment vissza, fel északra. Elfoglalta Reimset, amely idefelé jövet ellenállt neki. Innen Kölnbe ment tovább. Közben seregei meghódoltatták a frízeket, a dánokat, a szászokat és a poroszokat. Eisenachban ünnepélyes udvart tartott, ahol a meghódolt népek adóját kivetette. Onnan pedig győzedelmesen, zsákmánnyal megrakodva tértek meg Pannóniába. Ugye mennyire más így a történet? És hogy ez így történt, azt a krónikáink írják. Azok a krónikák, amelyek hiteles adatai alapján meg lehetett találni a Catalaunumi csata helyszínét. Tehát ők írtak igazat, Jordanes és az ő nyomán Thierry Amadée nem!
Végül, még egy megjegyzés. Atilla seregének harmadrésze visszaérkezett az elválás helyére, de a krónikák szerint nem mertek Atilla szeme elé kerülni, mert elkéstek a csatából, és féltek a haragjától. Atilla valószínűleg az alánokat, a lovas pikás harcosokat küldte le Miramammona szultán ellen. Ők visszatérve ott telepedtek le. Belőlük lehettek a katalánok. A magyar krónikák a 13-14. században íródtak a Könyves Kálmán király idején íródott őskrónika alapján, amikor már a területet tényleg Katalóniának és Mór síkságnak nevezték. A Katalónia és Mór név, és a csata története élő maradhatott a krónika írásának idejéig nálunk, hiszen a kalandozásoknak nevezett adóbehajtó hadjáratok nem egyszer vezettek arrafelé egészen Géza fejedelem idejéig. Hadaink bizonyosan nem mulasztották el az ősök sírjának meglátogatását, amikor arra jártak. A magyar krónikák ezért őrizhették meg a hely pontos adatait. Jordanesről viszont ezek alapján is bizonyosodik, hogy 13. századi szláv hamisító volt, nem pedig 6. századi gót. Akkoriban ugyanis ezek a nevek még nem léteztek.