Nuclearmorphology

 – Emlékszel, – fordultam Thomashoz – volt akkoriban egy szobatudós, aki sokat szerepelt a TV-ben. Az olyan – felelősségteljes riporter kérdez, felkészült szakértő válaszol – típusú műsorokban. Tudod, arra a fazonra gondolok – a neve nem jut eszembe -, akit a Fukushima eset kommunikálására dobtak be. Neki kellett lecsillapítania a kedélyeket. Nehogy begyűrűzzön az elharapódzó atomellenesség hozzánk is. Jóképű volt, és jól is beszélt. Alig látszott rajta, hogy tudja: csak mellébeszél. Lehettek neki némi színészi hajlamai is. Hazudni ugyanis ártatlan, tágra nyílt szemekkel tudott. Szerintem, a végén maga is elhitte, amit másokkal akart elhitetni.Na, szóval, ezzel a fazonnal futottam össze a nagy menekülés napján. Alig ismertem rá. Orrán, száján folyt a barna lé, úgy tántorgott ki az Információs Központ kapuján. Szakadt öltönynadrágja hátul egy merő lucsok volt. Telibe kaphatta valahol a sugárzást. Gondolom, a nagy önhittsége miatt eszébe sem jutott biztonságos helyre vonulni, hiszen úgysem történhet meg, amit jósoltak. Vele meg pláne nem. Hát, éppen az történt vele, amire megpróbáltad figyelmeztetni akkor, azon az előadáson. Akkori fölényessége sehol sem volt már. A szemében csak kétségbeesést és reménytelenséget láttam. No meg értetlenséget. Persze nem ismerhetett fel, csak egyszer látott. Csak remélni tudom, hogy legalább az utolsó pillanataiban emlékezett a jóslatodra. Nem vagyok bosszúszomjas, de ő tényleg megérdemelte. Ha ő nincs, talán elkerülhető lett volna ez az egész. Vagy legalább többen túlélhették volna. Nem fogta fel a majom, hogy mennyire kicsi is a mi országunk. Ha itt történik valami, az mindenkivel történik. Senki sem kerülheti el, és nincs hova menekülni. Pláne, hogy a szomszédos országokban is ugyanez van.

Na de, félre a múlton való merengéssel. Dolgunk van. Mindjárt esteledik, és táborunk még nincs. Azzal hozzáfogtam a táborhely kialakításához.

            – Azért ne felejtse el, hogy erre igazán nem gondolhattak még a szakemberek sem – mondta a mérnök. Hogy nem lesz semmiféle katasztrófa, és éppen az okoz majd katasztrófát az atomerőműben, hogy nincs hova termelnie az áramot.

 

            – Már hogyne gondolhattak volna ilyesmire. – fakadt ki Thomas. Az volt a dolguk! De ők csak tagadni tudtak minden felvetést. Számtalanszor figyelmeztettük őket. Még arra sem méltattak, hogy szakmai alapon cáfolják, ami hiányosságot jeleztünk. Vagy zsigerből visszautasították, vagy simán agyonhallgatták.

 

            – Ennek most már nincs jelentősége. Történt, ami történt, ezzel kell megbirkóznunk. – mondta az ezredes. Meg kell szervezni a helyreállítást.

 

            – De mégis, hogyan? Miféle helyreállítást? – kérdezte a mérnök. – Hát semmit nem értett meg? Hetek óta semmi hír. Se a rádió, se a telefon nem működik. Sehol nincs áram. Az átjátszók sem kapnak áramot. A műholdas telefon sem működik. Hogyan akar bármit is megszervezni? Futárral? De mit ad neki enni, inni az útra, és egyáltalán hova küldené? És ki lenne a futár, és kihez mehetne? Honnan tudhatjuk, hogy van kihez fordulni? A katasztrófavédelmet ne is említse. Mostanra már mind vadul élelmet keres magának és a családjának, ha egyáltalán túlélték. Vagy úgy gondolja, hogy majd mi négyen megoldjuk?

 

Az ilyen kirohanás szokatlan volt a mérnöktől, aki többnyire szó nélkül végezte, ami feladat rá jutott. Úgy látszik, az ő idegeit is kikezdte a katona elképesztő értetlensége. Az első napon, amit velünk töltött, próbáltuk az ezredesnek elmagyarázni, hogy mi is történt, de nem nagyon értette. Eleinte mindenáron valami nagy katasztrófára gyanakodott. Amikor végre felfogta, hogy ilyesmiről szó sincs, akkor ránk kezdett el gyanakodni. Hogy mi okoztuk valahogy az egészet, azért vagyunk ennyire felkészültek. Nem mondta ki, de látszott rajta. Úgy tettünk, mintha nem vennénk észre, de attól kezdve úgy beszéltünk egymás között, hogy ő is hallja. Hátha lassan rájön, hogy nem tőlünk kell tartania, hanem a magafajtától.

 

Azt valahogy nem igazán tudta felfogni, hogy egy egyszerű égi tünemény, mint az északi fény, ami szokatlan ugyan a mi környékünkön, de alapvetően ártalmatlan, hogyan okozhatta az egész kontinensen az elektromos hálózatok teljes összeomlását. Mert arra már rájött maga is, hogy nem csak nálunk nincs áram, a környező országokban sem jobb a helyzet. Ez mintha egy kicsit megnyugtatta volna, mert így nem érhet minket támadás. Mintha bárki meg akarta volna Tokhariát támadni.

 

Hiába magyaráztuk el neki, hogy az északi fény is csak következménye, jele annak, hogy valami történt a Napunkkal. Hogy maga a Nap okozta azt a mágneses vihart a Földön, ami kiütötte az összes transzformátorállomást, ami éppen nem volt kikapcsolva.

 

           Azt sem értette meg, hogyha mindenütt elment az áram, akkor semmi nem működik, ami a hálózatról üzemelt, mert éppen a hálózat ment tönkre. Vég nélkül soroltuk neki, hogy mi minden nem működik: a telefon, a mobilok, a TV, a rádió, a liftek, a vízszivattyúk, a bolti kasszák, a hűtők, a liftek, a bankok, a számítógépek, a benzinkutak, a nyilvántartások, a villamos, a buszok, a vonatok, a közlekedési lámpák, a GPS, az elektromos zárak, és még sok minden más. 

            – Igen, igen – mondta – de attól a közigazgatásnak még működnie kellene, mert azoknak van katasztrófatervük. A hadseregnek, a katasztrófavédelemnek, a rendőrségnek, a mentőknek, a tűzoltóknak. Már dolgozniuk kellene a helyreállításon.

 

            Végül Thomas magyarázta el neki végtelen türelemmel, lépésről-lépésre, hogy miért nincs igaza. A magyarázatból szerintem igencsak keveset fogott fel, de néhány dolog, amiben otthon volt, a szakmájából adódóan, mégiscsak szöget üthetett a fejébe. De az látszott, hogy nem tud hinni benne, hogy így történt, és a régi világának egyszer s mindenkorra vége.

 

            Szerintem azon járt az agya, hogy majd maga utánajár, és tesz róla, hogy visszatérjen az ő világa.

 

            Thomas előadását – noha nem mutatta – a mérnök is nagy érdeklődéssel hallgatta. Neki is csak most állt össze a kép, de nem kérdezett közbe. Thomastól tudtam meg másnap, hogy amíg én vízért voltam, az ezredes pedig tűzre való fát keresett, a mérnök félrevonta és akkor tette fel a kérdéseit. Nem volt buta ember, de azért csak szakbarbár volt ő is. A saját szűk szakterületén túlra nemigen látott ki, és kényelmes munkakörében el is lustult. Úgy tűnik a részletes magyarázat őt legalább megnyugtatta. Legalábbis attól kezdve kezdte beleélni magát az új körülményekbe, és kérés nélkül tette azt, amihez ő is értett a tábor körül.

 

Thomas így magyarázta el a történteket.

 

Már hosszú évtizedek óta a hálózatok rabságában éltünk. Minél nagyobb volt a város, amelyben laktunk, annál inkább. Város-Város, a főváros volt a legjobban kitéve ennek. Mindent hálózatokon keresztül kaptak az emberek. Az ivóvizet a csőrendszeren keresztül, amibe elektromos szivattyúk nyomták bele. A meleg vizet a helyi erőművek, vagy a távfűtő szolgáltatta. Ezek szintén elektromos árammal működtek, hacsak nem magunk melegítettük a vizet otthon bojlerral. Villannyal, vagy gázzal. Elektromos áram hajtotta a lifteket a magas-házakban. Kábelen jött a TV és az internet, de még a telefon is. Elektromosságot használt a mobiltelefonunk, a GPS és a számítógép is. A szennyvizet elektromos gépek keverték és tisztították. Hálózati árammal mostunk, főztünk és fűtöttünk. Áram kellett a bankoláshoz, a villamoshoz, a vonathoz, a benzinkutak szivattyújához, és ezer mindenféle máshoz. Ezeket a szolgáltatásokat annyira megszoktuk, hogy sokan már nem is tudtak nélkülük megélni. Ezt a sok szolgáltatást vesztettük el, amikor a transzformátorállomások sorra kiégtek, és a hálózat, mint derült égből a villámcsapás, egyszerre összeomlott.

 

            Szó szerint. A Nap ugyanis – így a legegyszerűbb megérteni – megbolondult. A ciklusát eleve nem szokványosan kezdte, mintha nem akaródzna neki felébredni a csendes-pihenőből. Alig volt foltja, ami ebben az időben már eléggé szokatlan volt. Nem is vártak a tudósok semmi rendkívülit a Naptól, hiszen láthatólag nyugodt maradt. Ebből a derült égből csapott be a krach egy kivételesen erős napkitörés formájában, amely a Föld mágneses terében mágneses vihart produkált. Olyat, vagy még erősebbet, mint 1859-ben. Mivel az esemény teljesen váratlan volt, hiszen első jele az összes műhold elhallgatása volt, nem volt idő sem figyelmeztetésre, sem a transzformátorok lekapcsolására. A történelem során észlelt legerősebb mágneses vihar így mindet kiütötte. Az emberek ebből csak a csodálatos északi fények megjelenését és az áramszolgáltatás megszűnését észlelték. Nem volt semmiféle katasztrófaélmény, ezért nem is aggódtak. Bíztak benne, hogy az áram majd visszajön, ahogy szokott. Legfeljebb néhány napot kell rá várni. A kormány majd tesz valamit.

            Az történt, hogy a transzformátorállomások kiütése a hálózat leválását okozta az erőművekről, amelyeknek így nem volt hova áramot termelniük. Ezért a védő automatika mindet lekapcsolta. Egy szenes hőerőműnél ez nem okoz gondot, de az atomerőműveknél nem ilyen egyszerű a helyzet. Azokat leállított állapotban is hűteni kell, mert hőtermelés akkor is van. A hűtéshez viszont szivattyúkat kell üzemeltetni, amihez szintén áram kell. Ironikus módon ezt az áramot az erőművek kívülről, abból a hálózatból kapják, amelybe ők is termelnek. Amikor ez leszakadt, automatikusan beindultak a diesel generátorok és a szivattyúk elkezdték a leállított reaktorok hűtését. Szerencsére Fukushima óta az államok szép csendben megnövelték a generátorok számát és üzemidejét, hogy biztosan elegendő legyen a hűtés fenntartására. Nem is itt volt a baj. Az volt a baj, hogy arra senki nem gondolt, hogy egyszerre mindenhol tönkremehet a hálózat, és arra sem, hogy ennek milyen egyéb hatásai vannak. Hogy nem marad érintetlen terület, ahonnan a segítség jöhetne. És minden kommunikáció megszűnik, amivel a helyreállítást meg lehetne szervezni.

 

            A valódi katasztrófát végül is a víz és élelemhiány, és a kommunikáció teljes kiesése okozta mindenhol. Az atomerőművek dolgozói is csak emberek. Inniuk, enniük, üríteniük és aludniuk kell. A generátorokat pedig gázolajjal kell etetni. Egy idő után viszont mindenütt elfogyott az ivóvíz, az élelem, és az üzemanyag. Kommunikáció és közlekedés hiányában viszont nem lehetett sem utánrendelni, sem szállítani. Az erőművek személyzete kifogyott az ivóvízből, az élelemből, és nem jött a váltás sem. Mindenki aggódott a hozzátartozóiért, és haza akart menni. Nem voltak hírek, senki nem jött, és senki nem tudta, hogy máshol mi történt. Az aggregátorok üzemanyaga viszont szép lassan fogyott, és nem lehetett tudni, hogy lesz-e utánpótlás.

 

            Az emberek mindenhol kivártak. Mivel nem volt katasztrófaérzés, eleinte ültek nyugodtan otthon, és vártak, hogy visszajöjjön az áram. Vidéken ez nem okozott gondot, az élet ment tovább. A városiaknak, különösen a lakótelepieknek azonban azonnal gondjaik támadtak. Egy nappal az áramkiesés után már egy csepp vizük sem volt, a hűtőkben levő élelmiszer kiolvadt és romlani kezdett, a WC-t nem volt mivel leöblíteni, a lift nem járt, nem volt világítás és nem volt mivel főzni. Ugyanis két nap után már gáz sem volt. A tartályok kiürültek, utánpótlás pedig áram hiányában nem jött. Az üzletek készletei egy-két nap alatt kifogytak. A közlekedés leállt. Nem üzemanyag hiányában, hanem a közlekedési káosz miatt. Nem működtek a forgalomirányító lámpák, mindenütt dugó keletkezett, sehova sem lehetett a városban gépkocsival eljutni. A villamos nem járt. Akinek kifogyott a benzinje, ott kellett hagynia a kocsiját az út közepén, ahol megállt. Akinek még volt üzemanyaga, az ült a dugóban és várta, hogy a hatóságok tegyenek valamit.

 

Az első napokban, a tehetetlensége miatt, az államgépezet egyes részei még kommunikáció nélkül is működtek. A motoros rendőrök megpróbálták a káoszt valahogy rendezni, de másnapra hazamentek, és a váltás már nem tudott bejönni. Éjszaka már csak a gépkocsik lámpái, az elemes lámpák és a mécsesek adtak fényt. A városokban csend volt, amit csak a kitört tüzek környékén tört meg az ordítás, ropogás és jajgatás. Az emberek elszoktak a nyílt láng használatától, hát nem vigyáztak eléggé. És nem jöttek a tűzoltók, mert nem lehetett őket kihívni. De még ha lehetett volna is, a dugókon ők sem tudtak volna áttörni. De még ha odaértek volna is, akkor sem lett volna mivel oltaniuk. A tűzcsapokból sem jött a víz. Mindez akkor, ha egyáltalán bent lettek volna, mert már ők is mind a családjuk és a maguk gondjával voltak elfoglalva. Helyben viszont nem volt mivel oltani. A tüzek tehát terjedtek.  

Az embereknek nem volt hova menekülniük, és a másnap reggel sem hozott enyhülést. A vízért és az élelemért meg kellett küzdeni. De ez is csak pár napig tartott, mert minden pillanatok alatt elfogyott, vagy a káoszban megsemmisült. Igen sokan meghaltak így a nagyvárosokban.

 

            Ironikus, hogy a kis falvakban és a farmokon, ahol voltak még kutak, és az emberek nem voltak annyira a nagy ellátó hálózatok függésében, mindebből szinte semmit nem vettek észre. Csak áram nem volt. Minden mást lehetett áram nélkül is végezni. Kicsit kényelmetlenebb volt, de élet volt. Az igazi katasztrófa végül akkor következett be, amikor az atomerőművek dolgozói is hazamentek, mert víz és élelem nélkül nem maradhattak tovább. Még ha mindent megtettek is azért, hogy a reaktorok hűtése hibátlanul menjen, egy idő után a generátorok üzemanyag hiányában leálltak. Vagy meghibásodtak, és nem volt, aki megjavítsa a hibát. Ekkor pedig bekövetkezett a Fukushima effektus. A leállított reaktorok lassan túlhevültek és a gőzrobbanások szétvetették a biztonsági szigetelő köröket, amelyek a rádióaktív anyagokat elzárták a külvilágtól. A robbanások nem követeltek emberéleteket, de a kiszóródó, majd a levegőbe, a vízbe és mindenütt a környezetbe kikerült erősen radioaktív por és gőz az atomerőművek körül 50-70 kilométeres körben mindent elszennyeztek. Onnan el kellett volna költözni. Ha az emberek tudták volna, de nem tudták. Senki nem figyelmeztette őket, mert nem volt mivel, és erre a lehetőségre még csak nem is gondolt senki. Nem működtek a kórházak, nem voltak orvosok, gyógyszerek, tanácsadás. Az emberek haltak.

 

            Még „az” előtt olvastam egy amerikai elemzést arról, hogy egy ilyen esemény hány ember életét követelheti világszerte. Úgy számoltak, hogy Amerikában, ahol az emberek viszonylag felkészültek a katasztrófahelyzetekre, úgy 150 millióan halnak meg. A felkészületlen Európában 250 millió, Afrikában és Ázsiában összesen másfél milliárd ember hal meg egy 8-9 hónapig tartó áramkimaradásban. Mert ennyi időt számítottak a transzformátorok újjáépítésére az amerikaiak, akik erre fel vannak készülve. Kommunikáció és szervezés hiányában, felkészületlenül ezt az időt 10 évre teszik. Ennyit kell tehát minimum kibírnunk. Tokharia a felkészületlenek egyike volt.

 

            A járulékos következményekről ekkor még nem is szóltam. Karbantartás nélkül az elektromos hálózatok, az erőművek állapota folyamatosan romlik. Az időjárás betesz nekik, mint a lakatlan háznak. Pár év után egy szenes erőművet sem lehet csak úgy újraindítani. Fel kell újítani, de áram nélkül. Mert az még nincs. Tehát nem gépekkel, hanem emberi erővel és kéziszerszámokkal. Illúzió! Közben a szakemberek közül is sokan meghalnak, újakat meg nem képez senki. Az a kevés gyakorlati tudás, ami megmarad, nem elegendő a helyreállításhoz. Az erőművi mérnökök pedig nem többek, mint jó esetben technikusok, rossz esetben betanított munkások. Úgyhogy, jobb, ha arra készülünk, hogy a régi világnak örökre vége.

 

            – És nem lehetett volna ezt megelőzni? – kérdezte naivan az ezredes. Biztosan voltak katasztrófatervek ilyen helyzetekre. Élelmiszer és víztartalékoknak is kellett lenniük.

 

           – Katasztrófatervek voltak – válaszolt neki Thomas -, de katasztrófahelyzetekre. Vulkánkitörésre, földrengésre, viharra, cunamira, áradásra, lázadásra, támadásra, villámcsapásra. De itt nem volt semmi ilyesmi. Maga a rendszer szűnt meg, amire mindent alapoztak. Gondoljon bele: ahol elektromos zárak, jelszavas, kódos védelem volt, onnan az emberek ki sem tudtak jutni, de a segítség sem tudott bejutni. Minél biztosabb volt a védelme valaminek, annál biztosabban zárta be az embereket víz és élelem nélkül. Ráadásul éppen azokat, akik tenni is tudtak volna valamit. Nem ideiglenesen zárta be őket, pár napra, hanem véglegesen. Hacsak nem volt náluk lángvágó, vagy vasfűrész, kézi fúró, csákány, kalapács és véső, még ma is bent vannak.

 

Ugyanez a helyzet a tartalékokkal. Maga tudja, hogy hol vannak? Mert én nem. És azt is tudja, hogyan lehet hozzáférni? Na, látja! Ha még maga sem tudja, akkor vajon ki? Ennyit érnek valódi vészhelyzetben a katasztrófatervek.

 

            Egyébként megelőzni meg lehetett volna. Ha azoknál az atomerőműveknél, mint a mienk is volt, ahol több reaktor üzemel egyszerre, az egyik reaktorhoz kiépítettek volna egy üzemen kívül tartott, lekapcsolt transzformátorállomást, akkor a hálózat kiesése esetén át lehetett volna kapcsolni arra, hogy a leállított blokkok hűtését és az erőmű szűk környékének áramellátását egyetlen működő reaktor láthassa el. Ebben az esetben az atomerőmű és a környezetébe telepített mentőkapacitás lehetett volna az ország helyreállításának központja. Így viszont a halál központja lett. Ez lett volna használható katasztrófaterv!

 

            – Maguk ezt előre tudták, és mégsem figyelmeztettek – vádaskodott az ezredes. – Hozzám el kellett volna jutnia a figyelmeztetésnek, ha lett volna. Olyan pozícióban voltam, de nem hallottam semmi ilyesmiről. Éreztem én, hogy valami nem stimmel magukkal. Túlságosan nyugodtak, és mindenre fel vannak előre készülve. Hogy lehet, hogy ennyire jól fel vannak szerelkezve? Maguk civilek egyáltalán?

 

Erre már nekem is közbe kellett szólnom. Nem hagyhattam szó nélkül.

 

            – Na, ide figyeljen okostojás! Mi nem figyelmeztettünk? Ha lenne még Internet, megmutathatnám magának azt a honlapot, ahol mindezt közzétettük. Thomas levelezéséről nem is beszélek. Legalább harminc államot figyelmeztetett. Itthon pedig minden lehetséges fórumot megjártunk. Nem csak írásban, de személyesen is. Persze, hogy fel vagyunk készülve. Mi ezt előre láttuk. Mit gondol, miért grasszálunk itt a sugárzó zónában? Most is csak azért jöttünk, hogy a helyszínen győződjünk meg arról, hogy azt történt-e, amit előre láttunk. Hogy lehet-e még valamit tenni, hogy milyen állapotban van az erőmű. Amúgy meg abszolút civilek vagyunk, csak mi még voltunk katonák. Valódiak, nem törzskariak.

 

            – Micsoda? Most is sugárzó zónában vagyunk? – robbant ki az ezredesből, akinek a katonákra tett megjegyzés mintha elkerülte volna a figyelmét. A mérnök is értetlen képet vágott. – Honnan veszi ezt? És akkor miért nem mondták előbb? Azonnal el kell mennünk innen!

 

            – Mi van? Nem hallotta az előbb, amit Thomas mondott? – torkoltam le.

– Miért lenne a mi erőművünk kivétel? Erre számítni lehetett. Azért, mert nem volt nagy atomrobbanás, meg gombafelhő, már nincs is sugárzás? Tudhatná, hogy az erőművekben gőzrobbanás van, és az is viszonylag kicsi. Éppen azért mentünk oda, hogy meggyőződjünk róla. Biztosíthatom, hogy mind az öt reaktorépület teteje lerobbant. A saját szememmel láttam. Nem tudom, hogy mikor történt, de úgy számítom, hogy legkorábban öt nappal az esemény után következhetett be, azaz kb. húsz napja.

 

            – Akkor maguk halálos dózist kaptak, és maguk is sugárzók lettek! – tört ki újra az ezredes. – Ne közelítsenek hozzám! – kiáltotta hisztérikusan. 

Azzal a favágáshoz kölcsönbe vett fejszét ledobva, mintha az tüzes volna, elhátrált a közelünkből. A tekintete mindent elárult. Közel állt a pánikhoz. Magát féltette. Próbálta átgondolni, hogy milyen károkat szenvedhetett észrevétlenül az alatt a két nap alatt, míg velünk volt, és velünk is evett.

 

Ekkora butasággal már én sem tudtam mit kezdeni. Olyan volt, mint egy gyerek, aki a tényeket ugyan látja, de következtetést a saját szintjén sem tud levonni belőle. Csak az rémlik fel neki, amit az „atom” veszélyességéről valaha tanult. Meg kellett nyugtatni, mint egy gyereket. Úgyhogy lehűtöttem magam, és belekezdtem.

 

            – Ne pánikoljon felnőtt ember létére! – kezdtem.

– Lát rajtunk valami elváltozást? Hogy betegek lennénk? Nem vagyunk teljesen hülyék, nem mentünk közel. Messziről, távcsővel néztük meg. Annyi éppen megfelelt a célunknak. Egyébként sem tartunk annyira tőle, mint mások. És magának sem kellene. Az az agyagdarab, amit ma reggel elkunyerált, erre is jó. Nem csak a gyomrába belekerült rádióaktív anyagot köti magához, és üríti ki a szervezetből, de hosszabb ideig fogyasztva a sugárzás ellen is véd. Persze csak, ha nem közvetlen, és nem túl erős. Mi már évek óta esszük. Úgyhogy csak egye, és nem lesz semmi baj. Már legalább húsz mérföldre vagyunk az erőműtől, és a szél is erről fúj arrafelé. Ahol találkoztunk, ott voltunk a legközelebb hozzá, és azóta folyton távolodunk.

 

Az ezredes ugyanis ma reggel észrevette, hogy Thomasszal valamit belekapargatunk a vizünkbe, és úgy isszuk meg. Rákérdezett, így megmondtuk neki, hogy agyag. A fertőzéseket így kerüljük el, ha nem tudjuk, hogy a víz elég tiszta-e. Az agyag jó méregtelenítő és baktériumölő is. Erre persze ő is akart belőle. Mondtuk, hogy szedjen magának. Éppen régi agyagbánya-gödrök közelében táboroztunk, így megmutattuk neki, hogy honnan szedjen. Nagyon gyanakodott, de azért kibányászott magának a fejszével egy darabot, ami tisztítás után úgy ökölnyi lehetett. Úgy számoltam, elég lesz neki néhány hónapig. De nem jól számoltam. Gyanús volt neki, hogy az enyém nem olyan, mint az övé. Persze, mert az én darabom még a bázishoz közeli tűzálló-anyag bányából származott, és tényleg más színű volt, mint az övé. Arra gyanakodott, hogy átvertük. Csak akkor nyugodott meg, amikor végül elcseréltem vele az enyémet.

 

Most persze azonnal lekapart belőle egy nagy adagot, és vízzel lenyelte. Ez egyelőre, úgy tűnt, megnyugtatta. Mondtuk neki, hogy kevesebb is elég, mert még szorulása lesz, de ez most nem igazán érdekelte. A mérnök szerencsére könnyebb eset volt. Mikor megtudta, hogy mire használjuk az agyagot, szó nélkül kerített magának egy jókora darabot. Azóta csak azzal issza a vizet.

 

Menet közben Thomas a mérnöktől megtudta, hogy egy vidéki városból indult el a főváros felé, de nem oda akar eljutni, hanem a hétvégi telkére, ahol kútja is van, és zöldségeskertje. Autóval indult el, de csak tíz mérföldet tudott megtenni, mert kifogyott a benzinje. Látott több benzinkutat is, de mind ki volt rabolva. Az egyik ki is volt égve. A benzinkutak ma már nincsenek felkészülve kézi pumpával az áramkimaradásra, mint régen. Így aztán minden használhatót kiszedett az autóból, és gyalog indult tovább. Úgy látszott, hogy boldogulni fog magában is. Nem sok felszerelése volt, de azt tudta használni. Az élelem volt a legfőbb gondja, mert szinte semmi tartós élelmiszere nem volt otthon. Ezért örült nagyon, hogy hozzánk csatlakozhatott egy darabon. Mi ugyanis tudtunk vadászni, így volt élelmünk, és a tábori életnek olyan fogásait tanulta meg tőlünk, amikről fogalma sem volt. Csendes ötven körüli ember volt, és Thomasszal hamar megtalálták a közös hangot. Mindketten mérnökök.

 

Legjobban a tábori WC tetszett neki, amit minden táborhelyen felépítettünk. Fél óra alatt megvolt, és majdnem akkora kényelmet adott az erdei körülmények között, mint az otthoni. Hamar felfogta, hogy a reggeli nyugodt ürítés mennyivel könnyebbé teszi az egész napos gyaloglást. Nem kellett hozzá más, mint két erősebb hosszú ág a csúcsánál V alakban összekötözve, amit egy alkalmas fának lehetett ferdén támasztani. Erre keresztben fel lehetett kötözni egy vastagabb ülő-rudat és egy lábtartót. Alá pedig csak egy pár ásónyomnyi lyukat kellett ásni. A „termést” le lehetett takarni egy lapát földdel, és már jöhetett a következő felhasználó. Higiénikus volt, és még a legyeket sem vonzotta.

 

Megfigyeltem, hogy a mérnöknek magától is volt annyi esze, hogy indulás előtt a zsineget mindig leszedte, és a gödröt tisztességesen betemette. Valószínűleg rájött, hogy mostantól mindennek értéke van, ami használható valamire, ezért nem szabad semmit elpazarolni. Még egy darab zsineget sem.

 

Később elmondta, hogy útközben egyedül a rablóktól tartott, akikkel a város szélén találkozott is. Hatan voltak egy csapatban, kanördögök, de éppen egy másik autóst raboltak ki, így sikerült mellettük elhajtania. Pedig már fel volt rá készülve, hogy elüti őket, ha megpróbálják megállítani. Mondtam neki, hogy mostantól ez az egészséges hozzáállás, mert senki nem segít, ha az ember maga nem tud magára vigyázni.

 

Ennek kapcsán bökte ki, hogy az első nap nem is tudott aludni, mert zavarta, hogy nem állítottunk őrséget. Megnyugtattam, hogy azért, mert nincs rá szükség. A rozsomákok, ahogy én nevezem ezeket, csak csapatban bátrak, és csak nappal. Az éjszakától félnek. Nincsenek az erdőre felszerelve, ezért a városok szélén húzódnak meg. Ráadásul mi nem táborozunk az utak közelében, és nem is ott alszunk ahol ettünk, vagy tüzet raktunk. Ezen kívül, meg tudjuk magunkat védeni. Azt hitte, hogy a puskára gondolok, meg arra, hogy négyen vagyunk. Nem mondtam meg neki, hogy vannak még más fegyvereink is, a puskán, a bozótvágó késen, az ásón és a baltán kívül.

 

Thomas jelezte, de magam is meggyőződtem róla, hogy értelmes, ártalmatlan ember, mégsem akartam mindent az orrára kötni. Amikor a tábori felszerelésükre és életmódunkra egyszer azt a megjegyzést tette, hogy olyan, mintha született nomádok lennénk, a következőket mondtam neki.

 

– Amikor az ember úton van, hozzá kell szoknia, hogy úgy éljen, mint egy hajléktalan, vagy mint egy nomád. Hallott már a magyarokról? Az egy kis nép, ott valahol Európa közepén egy kis országban, mint a mienk is. Róluk is azt állították a történészek, hogy nomádok voltak, míg el nem foglalták új hazájukat. Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem, csak éppen úton voltak, mint mi. Aki pedig úton van, az nem úgy él, mint otthon, hanem úgy, mint egy nomád. Amint berendezkedtek ott Európában, olyan államot hoztak létre, amely erősebb volt, mint az akkori európai államok együtt. A számomra ebből is bizonyos, hogy már akkor sem voltak nomádok, amikor elindultak, hanem letelepedett, normális nép volt. Abból, hogy útközben hogyan él, nem lehet megítélni egy ember életmódját.

 

Rögtön megértette a párhuzamot, és nem tett több megjegyzést.

 

Az ezredesről viszont szinte semmit nem tudtunk meg. Ő nem beszélt magáról, mi pedig nem kérdeztük. Annyit tudtunk, hogy ő is gépkocsival indult el a horgásztanyájáról, és a fővárosba akar menni az alakulatához, mert lejárt a szabadsága. A körülményeket ismerve ezt nem nagyon értettük, de nem feszegettük a kérdést. Ugyan mit tud ott tenni, amiért érdemes visszamenni? Egyenruhája, felszerelése, fegyvere nem volt, vagy csak jól titkolta. A fejszét mindenesetre ki nem adta volna a kezéből, mióta először elkérte, hogy tűzifát hozzon. Nem bántuk.

 

Egyszóval, az ezredesnek még mindig nem esett le, hogy a fővárosban nem fog találni senkit, akivel a helyreállítást – ahogyan ő fogalmazott – meg tudná kezdeni. Úgy gondolhatta, hogy majd ő személyesen megszervezi. Ahhoz lehet, hogy értett, de maga semmit nem volt képes önállóan elvégezni. Azt azért észrevettem, hogy erősen gondolkodóba esett, amikor az elektronikus védelem csapdája került szóba. Maga is olyan helyen dolgozhatott. Lehet, hogy be sem fog tudni jutni, és kétséges az is, hogy mit találna odabent. Már ha van odabent, és az egész nem égett le.

 

Thomasszal mi nem szándékoztunk bemenni Város-Városba. El akartuk kerülni, és úgy eljutni a bázisainkhoz. Nem túlzottan lelkesített, hogy az ezredes társaságát egészen a főváros közeléig élveznünk kell. Nem volt túl nagy teher, de nem is volt hasznunkra semmiben. A mérnökről tudtuk, hogy már húsz mérfölddel a város előtt elbúcsúzik tőlünk. Thomasszal megbeszéltük, hogy az útvonalunkat úgy tervezzük, hogy a lehető legkevesebbet kelljen egyedül megtennie. Mindketten megkedveltük, de többet nem tehettünk érte. Mivel a bozótvágót kezelte, mióta velünk volt, úgy terveztük, hogy nála hagyjuk, és kap annyi élelmet, amennyit adni tudunk, ha a vadászat jól sikerül.

 

A vadászat főként fácánt jelentett. Táborverés előtt mindig kinéztem egy nyíltabb terepen levő nagyobb bokorsort, és leültem megfigyelni, hogy alkonyatkor melyik bokorra gallyaz fel egy-egy fácán. Az est leszálltával aztán csendesen odamentem, és az ég világosabb háttere előtt megkerestem a fácánt jelentő sötét gombócot. Egészen közel mentem hozzá, nagyjából rá is céloztam a puskával, majd a puskalámpát felkapcsolva fejen lőttem. Mivel a puska szinte hangtalan, volt, hogy kettőt, hármat is sikerült egy este elejteni. Egyhangú koszt, de ezzel kell beérni, amikor az ember úton van. A tartós élelmiszert csak legvégső esetben terveztük felhasználni.

 

Város-Város közelében volt ugyan néhány kisebb depónk, de azokat végszükség esetére tartogattuk. A városi lakásomban is volt még némi tartalék, amit akkor sem találnak meg, ha feltörik, de nem terveztem odamenni, ha csak nem feltétlenül muszáj. Szerencsére az egyik külvárosban van lakásom, ráadásul földszinten. Inkább műhelynek látszik, ezért nem hiszem, hogy feltörték volna.

 

Úgy számoltam, hogy a kolonccal a nyakunkon, és a kitérővel még két nap, amíg megközelítjük Város-Várost. Mi Thomasszal könnyedén, szinte sétálva megtettünk naponta húsz mérföldet is, de sem a mérnök, sem az ezredes nem bírta ezt a tempót. Pedig nem is volt olyan szintkülönbség, ami nehézzé tette volna az utat. Ők azonban aszfalthoz szoktak, és a cipőik sem az erdőhöz készültek. Ezért többnyire az ösvényeken mentünk, amit csak akkor hagytunk el, ha nagyon rossz irányba kanyarodtak.  

Ma este egy messzebb látott sziklakibúvás tövében, az erdő széléhez közel akartunk tábort verni, de addig még volt hátra egy jó mérföld. Még nagyon meleg volt, mert a nap magasan járt. Az ezredes izzadt, mint egy ló, mert állandóan ivott menet közben. A mérnök hamar rájött magától is, hogy reggel kell eleget inni, még indulás előtt, amíg hűvös van, és menet közben szinte semmit. Akkor nem is izzad annyira az ember, és jobban is bírja a gyaloglást. Amikor a legmelegebb órákban megálltunk pihenni, és enni, akkor lehetett inni, amikor az ember már teljesen lehűlt. Ez volt a legcélszerűbb megoldás, de az ezredes ezt valahogy nem látta be. Állandóan arról papolt, hogy a folyadékveszteséget pótolni kell. Hát ráhagytuk, hadd szenvedjen. Nem a mi vizünket fogyasztotta. Nem is vitt mást, mint a saját vizét és a fejszét, mégis mindig lihegett. Thomas a hatalmas zsákjával ment, mint a gép és mégis hűvösnek és összeszedettnek tűnt hozzá képest. Ezt a kitartást mindig csodáltam Thomasban. Most is ő ment elől a mérnökkel beszélgetve a régi erdei szekérúton, amire rátértünk, mert éppen a tervezett táborhely irányába kanyarodott.

 

Ekkor tűntek fel az út kanyarulatában a rozsomákok. Négyen voltak, kanördög mindegyik. A láttunkra azonnal megálltak, majd széthúzódva az egész utat elállták, ahogyan szokták. Mi is megálltunk, helyesebben a mérnökkel és Thomasszal mi hárman, mert az ezredes valahova eltűnt mellőlünk. Lehet, hogy épp a dolgát végezte a gyakori ivás miatt. Már egy ideje nem hallottam magam mögött a lihegését. Ez most nem is számított.

 

A rozsomákok pusmogtak maguk között valamit, majd a kézikocsit, amit az egyikük húzott otthagyták, és megindultak felénk. Egy szó nem hangzott el, csak jöttek. Ilyen esetben – az esemény előtt -, ha más túrázóval találkoztunk, már messziről üdvözöltük, hogy jelezzük a jó szándékunkat. Hogy nincs miért tartania tőlünk. Thomasszal most is ezt tettük, de leginkább azért, hogy az ő szándékuk kiderüljön, noha semmi kétségem nem volt afelől, hogy mifélék, és mik a szándékaik. Nem is reagáltak.

 

A felbukkanásukkor úgy ötven méterre lehettek, ami lassan fogyott, ahogy közelebb jöttek. Balra leléptünk az útról, mintha kitérnénk nekik. Ez olyan egyértelmű jelzés, hogy még a vadállatok is megértik. Nemegyszer engedtünk el így magunk mellett vaddisznót, bivalyt vagy nagyragadozót, amikor Thomasszal jártuk az erdőt. Ezzel jeleztük, hogy ők vannak otthon, és ezt mi respektáljuk. De ezeknél nem működött a dolog. Ők is leléptek az útról, hogy elénk vágjanak. Eddig nem láthatták a puskát, mert rövid, és nem a kezemben vittem. Most hát elővettem figyelmeztetésnek, de láthatólag nem érdekelte őket. Még nevettek is. Azt hihették, hogy airsoft puska, mert nagyon olyan. Tulajdonképpen az is. Saját fejlesztés. Hangtalan, de halálos. Az újfajta fizikai ismeretek egyik első terméke. Ahogy Thomas szokta tréfásan nevezni: mágneses, toroid-örvényáramlású légtechnikai eszköz.

 

Még jobban balra húzódtunk az erdősebb rész felé, de ők is ezt tették úgy, hogy mindenképpen elvághassák az utunkat. Mostanra elég közel értek, hogy lássam, mindegyiknek a kezében kés van. Az egyik egy rövid szamuráj kardot tartott a háta mögött, de nem nagyon rejtegette. Ahogy nyílt a látószög, mivel egyre jobban oldalra húzódtunk, megláttam, hogy van velük egy nő is, akit a kézikocsival az útkanyarnál hátrahagytak.

 

Mivel már nem volt kétségem a szándékuk felől, de mégsem akartam figyelmeztetés nélkül lőni, egy riasztópisztolyból lövést adtam le a levegőbe. Erre elkezdtek rohanni, de nem elfelé, hanem éppen felénk. Nem volt mire várni tovább. Két puskalövéssel a két jobb szélsőt – az egyik a szamuráj-kardos volt – leterítettem, mert láttam, hogy Thomas a középsőt veszi célba, amelyik a legközelebb járt hozzánk. Már csak tíz méterre lehetett, amikor Thomas lövésétől összerogyott. Mire körülnéztünk, a megmaradt egy szál rozsomák már félúton járt visszafelé a kézikocsihoz, hát hagytuk elmenni.

 

Ekor már ráértem alaposabban körülnézni, de csak a mérnököt láttam holtsápadtan ácsorogni oldalt. A bozótvágót markolta görcsösen. Erre valószínűleg nem számított. Nem tudom, hogy mi játszódhatott le a lelki szemei előtt. Talán egy reménytelen kézitusa a túlerővel szemben, amiben ő az életét veszti. De arra bizonyosan nem számított, hogy két másodperc alatt vége is van az egésznek, és ez lesz az eredménye. Az ezredest nem láttam sehol.

 

Thomason látszott, hogy őt is megrázta a dolog, de közel sem annyira, mint a mérnököt. Ezért én mentem oda a fekvő alakokhoz, hogy megnézzem mi lett velük. Már csak az egyikük élt, a szamuráj-kardos. Valamit motyogott, de nem lehetett érteni, mert nem a mi nyelvünket beszélte. Idegen lehetett itt. Hamarosan ő sem lélegzett már. Elmentem az útkanyarig, de sem a kézikocsinak, sem a két rozsomáknak nem láttam nyomát. Mivel a bozótvágót úgyis a mérnöknek akartuk adni, visszafelé felvettem a szamuráj kardot. Alig volt hosszabb a bozótvágónál, és szolid, nem vásári munkának látszott. Sima, dísztelen fatokja is volt, amit a rozsomák korábban elejtett. Azt is felszedtem. Jó lesz a bozótvágó helyett. A kések csak nagy konyhakések voltak, hát otthagytam őket.

 

A három testet lehúztam az út mellé, hogy jól láthatók legyenek, azután visszamentem Thomashoz és a mérnökhöz. Az ezredes még most sem került elő, hiába is kiáltoztunk utána. Elvitte a fejszét és a vizét, meg a maradék fácánt. Nem sírtunk utána, elindultunk nélküle. Thomas gondosan újratöltött, és elismerőleg nézegette a fegyverét. Ekkora hatást lehet, hogy nem várt tőle. Ő ugyanolyan elven működő revolvert használ, mint az én puskám, de még nem volt alkalma éles helyzetben kipróbálni.

 

Természetesen szó sem lehetett arról, hogy itt üssünk tábort a közelben. Biztosak voltunk benne, hogy a rozsomákok többen is vannak, és visszajönnek, de már sokadmagukkal. Úgy döntöttünk, hogy abba az irányba kanyarodunk, amelyik a mérnök célja felé vezet, és megyünk még pár mérföldet estig, de nem az úton. Települést ugyan nem láttunk, de a rozsomákok nem táboroznak csak úgy az erdőben, úgyhogy kellett valaminek lennie a közelben.

 

Nem is tévedtünk. Az egyik fordulónál – az utunkkal éppen ellenkező irányban, lejjebb – megláttunk egy elhagyott fatelepet. Még a vontatók is ott álltak. Kiépített út vezetett hozzá. Ott lehetett a szállásuk. Mivel jó három mérföldre volt, nem törődtünk többé vele. Mire hazaérnek és visszajönnek a többiekkel, már alkonyodni fog, és mi már messze leszünk.

 

Egy darabig csendben mentünk, aztán a mérnök feltette a kérdést, csak úgy a levegőnek – Miért nem temettük el a halottakat? Miért kellett csak úgy otthagyni őket az út szélén?

 

            – Mert egyikünk sem akar meghalni – feleltem. – Ha tovább késlekedünk, visszajönnek, és akkor még több vér fog folyni. Akkor már nem biztos, hogy csak az övék. Így viszont érteni fognak a figyelmeztetésből. Nem elég, hogy egy látszólag védtelen csapat megölte a legrátermettebb kanjaikat, de nem átallották közszemlére kitenni a testüket az útra, tehát ezek nem félnek. Ölnek, ha kell. Ezt fogják gondolni. Így kétszer is meggondolják, hogy utánunk jöjjenek-e a közeledő sötétben. Ráadásul így nekik kell foglalkozniuk a halottakkal, nem nekünk. Logikus? – kérdeztem. 

            – Logikus – felelte a mérnök beletörődően -, de én ezt nem tudtam volna így megtenni. Ilyen hidegvérrel… hagyta lebegni a mondat végét.

 

            – Ez nem hidegvér, csak józan, megfontolt előrelátás – felelt meg neki Thomas. – Azt hiszi, hogy nekünk kedvünk van ehhez? Nincs! Csak mi már előre végiggondoltuk és eldöntöttük, hogy hasonló szituációban mit célszerű tenni, hogy életben maradjunk. Netán látott valami más kiutat? Nem volt egyértelmű a helyzet? Vagy nem tettünk meg mindent, hogy elkerüljük?

 

            – De, de! Egyértelmű volt, csak valahogy olyan gyorsan történt minden. Még át sem tudtam gondolni – sietett leszögezni a mérnök.

 

            – Éppen ez a lényeg – tettem hozzá – ilyenkor már nincs idő gondolkodni. Előbb kell.

 

Ezzel azt hiszem pont került az eset végére, mert többé nem hozta fel senki. Aznap este nem vadásztam, nem volt már rá idő. Így hideget ettünk, és eltettük magunkat másnapra. A tábor – egy kis patak közelében – sem volt igazán tábor, mert nem gyújtottunk tüzet, és függőágyban aludtunk mind. A mérnök elkérte a tartalékot, és úgy tűnik, hogy a történtek nem zavarták meg a nyugodt álmát. 

Reggel ő ébredt elsőnek, és tüzet is rakott. Mire a reggeli rutinnal végeztünk, már a térképét böngészte, de csak autóstérképe volt, hát nem lett tőle sokkal okosabb. Ezen a vidéken egyikünk sem járt még, de közösen végül arra jutottunk, hogy az uticélja nem lehet messzebb két-három mérföldnél. Így aztán úgy döntött, hogy elválnak útjaink. Neki adtuk a bozótvágót, és elég élelmet, hogy kitartson még egy napig, ha netán ma estére nem érne oda. A többit rá bíztuk. Eleget látott, amíg velünk volt, hogy elkerülhesse a bajt.

 

Így hát megint ketten maradtunk, ahogyan elindultunk. A célt végül elértük, mert sikerült megbizonyosodni arról, hogy az erőműben esett kár nem nagyobb, vagy talán még akkora sincs, mint Fukushimánál. A reaktorok viszonylag könnyen elszigetelhetők azzal az agyagra épülő eljárással, amit Fukushima után közösen kidolgoztunk. Ráadásul van rá esély, hogy az erőmű maradéka az elszigetelés után – igaz, hogy teljesen más módon, mint eddig – még áramot is termeljen. Ha nem is annyit, mint korábban, de a környéknek elegendőt. Ha, és amikor az élet újra megindul, kezdhetünk vele valamit. 

Így hát mi is irányt vettünk hazafelé. Úgy döntöttünk, hogy a fővárost kelet felől kerüljük meg, mert a készleteinket fel kellett tölteni. Alaposan leapasztotta az ezredes és a mérnök társasága, de nem volt azért vészes. Ezért úgy határoztam, hogy mégis benézek a volt lakásomra, és elhozok néhány dolgot, meg az otthagyottakból feltöltöm a készleteket is. Főleg vizet, csokoládét és húskonzervet rejtettem el a lakásban, meg némi tartalék úti felszerelést. A fejszét is pótolni akartam, amit az ezredes elvitt. Na meg látni is akartam, hogy tényleg úgy történt-e minden a nagyvárosban, ahogy előtte feltételeztük. Odafelé menet nem néztünk be a városba, hanem jó nagy ívben elkerültük. Azt akartam igazából a saját szememmel látni, hogy helyrehozhatatlan károk keletkeztek-e. Butaság, tudom, de az ember mindig reménykedik. Utoljára „az” után két nappal jártam a városban motorral. A lányomért mentem vissza. Akkor még nem volt akkora a káosz. Nem lehetett megítélni, hogy hová fajul a helyzet.

 

Jól kiléptünk, így estefelé már megközelítettük a fővárost. A látvány távolról nem sok jót ígért. Különösen a sok helyről felszálló, gomolygó füst. Az éj leszálltával azt is látni lehetett, hogy sok helyen még lángolnak a tüzek, de összefüggő nagy tűzfészket nem lehetett látni. Más fény nem törte meg az éjszaka sötétjét. Fényszennyezésre tehát nem lehetett panaszunk. A csillagok tökéletesen látszottak a csodálatosan tiszta mélykék háttéren. 

Mivel esni kezdett, és itt tábort nem üthettünk, egy kis híd alá húzódva töltöttük az éjszakát. Másnap végig nyílt terepen kellett mennünk, és az autópályák lehajtóit és felhajtóit kerülgettük. Nem találkoztunk senkivel, csak egy kíváncsi nyúllal az autópálya töltésének oldalában, aki még azt is megvárta, hogy a puskám előszedjem. Mivel már dél elmúlt, letelepedtünk egy felhajtó híd árnyékában, és a nyúl nagy részét megettük. Egész idő alatt egyetlen autó sem jött, egyik irányból sem. A város felől halk morajt ugyan lehetett hallani, de azt is inkább csak a szokatlanul nagy csend miatt. 

Késő délután lett, mire abba a magasságba értünk a város körül, hogy elindulhattam a valamikori otthonom felé. Thomas úgy döntött, hogy hátra marad. Egy autópálya melletti kiégett bevásárlóközpont parkjába húzódott be. Felesleges lett volna mindkettőnknek kockáztatni. Úgy számoltam, hogy éjszaka lesz, mire visszaérek. Megbeszéltük, hogy amikor jövök, a parkoló szélén álló üres konténer oldalára világítok zöld lézerrel. Amíg nem látom mellette az ő vörös lézerpontját, nem jövök közelebb, és a legrosszabbra készülök. Azzal elindultam, befelé a városba.

 

Jó két órába telt, mire elértem a külváros szélét a parkerdők felől. Addig csak egy kutyával találkoztam, amelyet habozás nélkül agyonlőttem. Nem kockáztathattam, hogy falka támadjon rám. Kevesen tudják, hogy mennyi kutya élt Város-Városban az esemény előtt. Majdnem annyi, mint a családosok száma. Ha csak a felét tették ki a gazdái, mert maguknak sem volt mit enni, és ha annak csak a negyede maradt életben, akkor is a kutyák uralják ma a várost. Valószínűleg falkákba verődve, kóborolva keresnek valami ehetőt.

 

Szerencsém volt. A valamikori iparnegyed, amit utóbb lakásokká alakítottak, viszonylag épségben volt. Tüzek nyomát nem láttam. A lakótelep szélén a boltsor ugyan ki volt fosztva, de nem gyújtották fel. Végre megláttam a házat, amelynek földszintjén valamikor laktam. Állt, és látszólag sértetlen volt.

 

Az egyik ablakomról a rács le volt tépve, szóval mégis betörtek hozzám. Nem zavart túlságosan, mert amit ott hagytam, arról lélekben már mind lemondtam. Minden szükségeset időben elvittem a bázisra. Szóval, nem nagy a kár, és minden, amit meghagytak, nekem tiszta haszon.

 

A bejárat felé kerültem, ami zárva volt, de az üveg hiányzott a keretből, hát ott léptem be. A lakásom külső ajtaja is be volt nyomva egy helyen, de ott nem hatoltak be, csak megpróbálták. A belső ajtó megállította őket. Kinyitottam hát kulccsal és bementem. Szinte semmi nem változott. Csak a laptopomat, a TV-t és a mikrót vitték el. Ebből tudtam, hogy nem készletek után kutattak, tehát még a legelső napokban törhettek be. Volt is gyanúsítottam, aki lehetett. Az egyik szembe-szomszéd elég barom volt ahhoz, hogy áramhiány esetén is elektromos cuccot lopjon. És eléggé utált ahhoz, hogy hozzám törjön be. Benéztem a kikapcsolt hűtőbe, ahol pillepalackokban 40 liter vizet tartottam. Mind ott volt, hiánytalanul. Akkorra már besötétedett, de én nem kockáztathattam meg, hogy világítok.

 

A rejtekhelyről gyorsan elővettem egy fejszét, egy bozótvágó kést, némi konzervet, csokoládét és cukrot. A szamuráj kardot betettem a helyükre. Jól jöhet még. Ha nem nekem, hát valakinek, aki felfedezi. Még magamhoz vettem a kedvenc ausztrál oilskin köpenyemet, némi fehérneműt és két kedvenc hosszú mogyorófa túrabotomat. Az egyiket Thomasnak szántam, aki nagyon fájlalta, hogy az erőmű felé menet eltörte a kedvenc botját.

 

Amikor az esemény másnapján elhagytam a lakást, ezeket már nem tudtam magammal vinni. A motorra nem fértek fel, túl hosszúak voltak. Akkor még békések voltak az utak, de benzint már akkor sem lehetett kapni, és a dugókat is csak motoron lehetett kikerülni. A motor igen jól szolgált akkor, de erre már nem volt alkalmas. Most a bázison várja, hogy újra szükség legyen rá.

 

Szerencsére, most gyalog vagyok, így vihetek mindent, amit akkor nem tudtam. Már éppen indulni akartam, amikor eszembe jutott, hogy néhány doboz cigarettát akkor otthon hagytam. Nem kívántam már annyira, de azért magamhoz vettem. Jó lesz egyet-egyet elfüstölni. A tartalék túrabakancsom is a hátrahagyottak közt volt, így annak is helyet szorítottam még a zsákban. Más nem jutott eszembe, ami kellhet, így visszazártam az ajtót, és indulni készültem. Előtte azonban egy kicsit hallgatóztam, és jól tettem. A ház ugyan csendes volt, de kintről egy kutyafalka morgását hallottam. Valamit cibáltak nagy morgások közepette. Nem volt kedvem találgatni, hogy mi lehet. Visszaléptem a lépcsőházba, és az oldalablakon keresztül kinéztem. Már a következő saroknál jártak, hát úgy döntöttem, hogy nem arrafelé megyek ki a városból. Rossz döntés volt.

 

Alig távolodtam el a házaktól vagy kétszáz méterre, amikor golyó fütyült el a fülem mellett. A dörrenést már hason fekve hallottam meg, de lehet, hogy csak a visszhangja volt. Nem kockáztattam, inkább hason fekve kúsztam úgy harminc métert egy alacsony betonfalig, ami egy kerítés lábazata lehetett valamikor. 

Visszanéztem mögüle, de semmi nem mozdult. Úgy látszik a lesipuskás sem kockáztatott. Csak elzuhanni látott, de azt nem tudhatta, hogy halálos volt-e a lövése. Majd reggel, gondolhatja. Úgyhogy egy darabig még hason kúsztam, a botokat magam előtt tolva, mert az orrom hegyéig sem láttam. Egy falat megkerülve mertem csak felállni. Onnantól már viszonylag eseménytelenül eljutottam a város széléig a vaksötétben. Kétszer kellett csak egy-egy pillanatra felvillantanom a zseblámpát, amikor árkokhoz értem. A botok jó szolgálatot tettek az átkelésnél.

 

Amikor közeledtem ahhoz a helyhez, ahol Thomast hagytam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Jóval messzebbről világítottam a lézerrel a konténerre, mint terveztem. A legnagyobb meglepetésemre a piros pont nem az enyém mellé világított a konténer oldalára, hanem a konténerből felém. Ugyanakkor rá is jöttem, hogy miért. A zöld fénypontot meglátva azonnal két hatalmas kutya ugrott neki a konténer oldalának. Megértettem a helyzetet, és gyorsan eloltottam a fényt. Thomas is vette a lapot, mert a zseblámpájával a kutyák felé kezdett világítani. Éppen ennyi fény kellett nekem a célzáshoz. Így is négyszer kellett lőnöm, mire mindkettő kifeküdt. Mivel nem hallották a lövéseket, nem is menekültek. Nagyon éhesek lehettek.  

Thomas később elmondta, hogy egy egész falka volt itt. Ő kettőt kilőtt, de végül a konténerben kellett menedéket keresnie. Onnan sikerült még egyet leterítenie. A falka felfalta azt a hármat, és elvonult, de ez a kettő hoppon maradt, és nem ment el. A sötétben nehezen tudta volna őket eltalálni, így inkább megvárt engem. 

Odaadtam neki a túrabotot, és elmondtam, hogy egy lélekkel sem találkoztam, egyetlen lakásban sem láttam fényt. A falkában kóborló kutyák miatt nem tudtam beljebb menni, és felderíteni a helyzetet. Azt, hogy rám lőttek, nem említettem. Az iszonyú bűzről nem kellett beszélnem, azt ő is érezte. Idáig szaglott a város. Úgy döntöttünk, hogy reggel indulunk csak tovább, akkor jobbak az esélyeink. Az éjszakát így a konténerben töltöttünk, és nem sokat aludtunk. Hajnal felé egy falka kutya felfedezte a két dögöt, és világosig azokon marakodtak. Még szerencse, hogy messze kihúztam őket a parkoló közepére. Minket nem vettek észre. 

Reggel toronyiránt elindultunk a már ismerős városkörnyéki erdők felé. A jelzett túraútvonalakon mentünk, ahol nem számítottunk emberre. Kinek jutna eszébe ilyen időkben túrázni? Az erdőbe érve első dolgunk volt tábort verni, és megtenni, amit a konténerben töltött éjszaka után reggel elmulasztottunk. Egy foglalt forrásnál alaposan megmosakodtunk, és elosztottuk a lakásomról hozott készleteket is. Ez már ismerős vidék volt, úgyhogy nem siettünk. Délig a táborban heverésztünk. Végre megbeszélhettük az út tapasztalatait, amit eddig nem tettünk meg a társaság miatt.

 

Egyetértettünk abban, hogy a valóságban is minden megtörtént, és minden úgy történt, ahogyan előre láttuk. Beleértve még a kutyafalkák és a rozsomákok garázdálkodását is. Az igazgatás valóban összeomlott, a fővárosban sem maradtak hatalmi centrumok, ahonnan az újjászervezés megindulhatott. A városiak közül azok élték túl, akik felkészültek az önellátásra, és időben el tudták hagyni a várost. Akiknek volt hova menniük, ahol van víz, és élelmet is lehet szerezni a természettől, vagy megtermelni. És azok, akik meg is tudták védeni magukat. A többiek valószínűleg meghaltak. Különösen az öregek és a mozgásukban korlátozottak. Vagy éhen, vagy szomjan, vagy fertőzéstől. Sokan a vízért és élelemért való marakodásban. Sokakat megölhettek az elszabadult rablóhajlamúak is. Mára remélem, azok is halottak. Már nincs kit kirabolni, nincs kin élősködni. Ha mégis elérnének hozzánk, akkor megvédjük magunkat. De ennek kicsi az esélye. A kutyák majd tesznek róla, hogy megapadjon a számuk.

 

Már évek óta tudtuk, hogy ennek így kell történnie. Az ember túlszaporodott, és a természet többi része szenvedett attól, amit az ember csinált a környezetével. De maga az ember is attól szenvedett. Tudtuk, hogy a természet ezt sokáig nem tűri, és visszaüt. Helyesebben az ember maga hozza magát olyan helyzetbe, hogy a környezet egyetlen, látszólag kicsiny változása is romba döntse azt, amit felépített. Amiről azt hitte, hogy tökéletes, mert a „fejlődés” eredménye. Mi tudjuk, hogy ez nem fejlődés volt, hanem degeneráció. A képességek visszafejlődése.

 

Tudtuk, hogy az elektronikus nyilvántartások és adatbázisok, de a papíralapúak is gyakorlatilag elvesztek a jövő számára. Láttuk őket elégni, de egyáltalán nem bántuk. Majd lesznek új történetek, új műalkotások. Ez nem túl nagy ár azért, hogy az új emberiség új élete új alapokon, a régit – minden hibájával együtt – elfeledve alakulhasson ki.

 

Tehát nem maradt más hátra nekünk sem, mint végrehajtani azt, amit előre elterveztünk. Meg kell örökítenünk, és tovább kell adnunk azt a tudást, amit még az esemény előtt sikerült felhalmoznunk. Nem azt a sok buta elméletet, amit addig az egyetemeken és iskolákban tömtek az emberek fejébe, hanem azt a valóságot, ahogyan a természet a legnagyobbtól a legkisebbig valójában működteti a világot. Azt a tudást, amit a honlapunkon „az” előtt már részben közzétettünk. Amit mindenki megtapasztalhat, ha nem vonja el a figyelmét a sok felesleges, kultúrának nevezett szemét, és ha nem zárja le az elméjét a felesleges ismeretek sokasága. Nem hagyhatjuk elveszni a valóság tudását, hogy a következő nemzedék már azzal felvértezve építhesse fel az új világot. De abban is egyetértettünk, hogy nem rögzítjük az esemény előtt és után történteket, mert a múltnak semmi jelentősége. Aki a múltban és a múltból él, az akadálya a jövő építésének. 

Le kell tehát írnunk az összegyűjtött tudásanyagot – valójában csak a tapasztalati tényeket, és azok összefüggéseit – és logikai rendszerbe foglalva el kell mentenünk. Papíron is és elektronikus úton is. Ez nem ellentmondás. Az emberek azt hiszik, hogy az elektromosság hagyott el minket, de mi jól tudtuk, hogy csak a hálózat az, ami elveszett. Aki tud elektromos áramot termelni magának helyben, az továbbra is használhatja a technika minden vívmányát. Mi pedig tudunk áramot termelni, több módon is. Azért használhatunk még zseblámpát, míg mások mécsessel világítanak, vagy sehogy. Meg is tanítjuk rá a környezetünkben élőket. Más lesz az új világ. A hálózatok uralmának örökre vége, de az emberi találékonyságnak nem. Az csak most fog szárba szökkenni, mert biztosak lesznek az ismereti alapjai.

 

Úgy számoltuk, hogy az agyagfogyasztás jótékony hatásának köszönhetően, még úgy negyven-hatvan évünk lehet erre. Ez elegendőnek tűnik, hogy akár két nemzedéket is felkészítsünk az új élet felépítésére.

 

Út közben sokat beszélgettünk még mindenféléről Thomasszal, mert tudtuk, hogy amikor végül elválunk, hosszú ideig nem fogunk találkozni. Csak akkor, amikor egyikünk üzenetet hagy a megbeszélt helyen elásott postaládában a másiknak. A bázisaink nem estek nagyon messze egymástól, de tudtuk: az újfajta életmód mellett viszonylag ritkán tudunk majd találkozni. Másfajta kommunikációra pedig egy darabig nem számíthattunk. Végül Pilgrim Creek-nél váltunk el, ami kb. félúton van a két bázis között. Onnan már csak pár mérföldet kellett megtennünk egyedül.

 

Hazafelé ballagva újrafogalmaztam magamban azt, amiben végül megegyeztünk. Nem a múltat kell megörökítenünk, hanem a jövőt, a lehetőségeket kell felvázolnunk. Ehhez tartom is magam, ezért ez lesz az egyetlen, az utolsó írás, amit az „az” után történtekről írok.

 

2011