A szisztematikus történelemhamisítás ténye mára már nem kétséges. A Kitalált Középkor tételei egyre másra bizonyosodnak be. Szerencsére a hamisítóknak nem volt túl nagy fantáziájuk, több műhelyben is dolgoztak egyszerre párhuzamosan, így sok hibát vétettek, sok nyomot hagytak maguk után, amelyek segítségével a valódi történések részben visszafejthetők. Ennek egyes részeit kíséreljük meg most visszafejteni és bemutatni.
I. Atilla és birodalma
Kezdjük Atillával, hiszen ő a történelmünk első ismert alakja, noha nem vele kezdődött a Kárpát haza népének történelme. Jószerével a semmiből bukkant elő, mintha itteni megjelenéséig nem is élt volna. Származását az egyházi írók (nem is voltak más történetírók!) igyekeznek a sémi népek leszármazási vonalába beleerőltetni, de nem nagy sikerrel. A származása végül is nem fontos. Egy a fontos: Amikor a Kárpát medencében létrejött római kereskedelmi érdekszférát kihasználva a rómaiak Pannónia valódi meghódításába kezdtek volna (Lásd a Római? Birodalom? című írásunkat), a szkíta népek szövetségének éppen ő volt a választott (soros) fejedelme, tehát hozzá lehetett fordulni segítségért. A Kárpát haza szkíta-kelta népe ezt tette: behívta Atilla hadait segítségül a rómaiak ellen.
Akármikor is volt ez, a rómaiaknak akkor két császáruk és két cézárjuk volt, és a birodalomnak is négy fővárosa volt. Az egyik itt volt a mai Szerbiában, Szirmium néven volt ismert. (Ez később még lényeges lesz!) A másik közeli főváros sem Rómában volt, hanem Ravennában!
Részleteiben bárhogyan is történt (erről később egy másik írásban számolunk be), Atilla jött, látott és győzött. A két császár által hozott két új, és a Noricumból összeszedett régi légiókat megsemmisítette. A Carnuntum környéki csatákban mindkét császár is meghalt, a birodalom szétesett. A római kereskedelem és életforma azonban megmaradt, azzal nem volt baj, azt Atilla nem bántotta. Nem pusztítani jött, hanem felszabadítani. De nem csak a Kárpát hazát szabadította meg a rómaiaktól, hanem egész Európa kelta népeit is, akik ettől kezdve járhatták a saját útjukat. Csupán évi adót kellett fizetniük a Pannóniában letelepedett Atillának. Ebbe beletartozott minden mai európai ország az Atlanti óceántól a Boszporuszig, tehát a keleti római birodalom egy része is. A majdani bizánci birodalomrész is neki hódolt, és neki fizetett adót. Birodalmat valójában nem épített, hiszen haderőt, igazgatást sehol nem hagyott hátra, csupán adót szedett a felszabadított népektől.
A pannóniai harcokban a hunok is veszteségeket szenvedtek. Meghaltak Atilla vezértársai is. A Duna egyetlen pannóniai gázlója melletti tárnokvölgyi csatában elesett Keve kapitány, akit az elesett hunokkal együtt a római kövesút mellett, ahol az kiért a hegyből, szkíta szokás szerint, azaz kurgánba eltemettek (így mondja az egyébként hamisítási szándékkal íródott krónika is). Abba temették később Vele és Kadicsa vezéreket is, akik a rómaiak üldözése közben lelték halálukat. Ez azért lényeges, mert a krónikás szerint később Atillát is melléjük temették, nem pedig a Tiszába. A hunok szkíta népek voltak, azok pedig mindig, mindenütt kurgánba temették meghalt nagyjaikat.
De hol is ez a Tárnokvölgy? Hát a Duna egyetlen olyan gázlója mellett, ahol lovas sereg átkelhetett a folyón, Esztergom közelében a Dunakanyarban. Ma is ott áll a hatalmas tömegsírt takaró kurgán a Szamárhegynek a Vaskapu hegy felé néző lábánál, ahol a valamikori római kövesút kiért a hegyből az esztergomi síkra. Később, a krónikaírás korára, ez a vidék lett a királyi udvar ellátását szolgáló tárnokok völgye. Ezen a környéken székeltek a fejedelmeink, első királyaink és a tárnokmesterek is a Búbánatvölgyben, a Szamárhegy mellett.
Atilla idején ugyanis ezen a környéken állt már egy nagy város, amelyet a krónikák hol Pannónia városának, hol Potentiának/Potentianának, hol Szikambriának írtak. Az lett Atilla király városa, amit nem lerombolt, hanem ahol romos volt újjáépíttetett, és falakkal vétetett körül. Lényeges: A városok síkon vannak, a várak vannak hegyen. Atilla királynak városa van, Budának pedig vára, ami nem azonos a várossal, és értelemszerűen a hegyen keresendő.
Atillát következetesen királynak titulálja minden korabeli írás, koronásan is ábrázolják mindenhol, de arról nem szól a fáma, hogy mitől és mikor lett király! A válasz pedig egyszerű: Attól lett király, hogy koronát kapott, mégpedig birodalmi koronát a két meghódított birodalomtól közösen. Jordanes, az álgót jordán hamisító azt írja Atilla szemfedele kapcsán: „…mindezeket kiérdemelte, mert mindkét birodalom méltóságjelvényét elnyerte”.
Ennél világosabb nyomot nem is kérünk, ugyanis a birodalom méltóságjelvénye a korona, a zárt császári korona. Ez a mi Szent Koronánk, csak már egy kicsit meghamisítva, de erre később még kitérünk. Atillának azonban híres kardja, helyesebben szablyája is volt. Ez is megvan, soha nem volt földben, hiszen nem temették vele. Első Endre királyunk második, bajor felesége ajándékozta el később a bajor hercegnek. Ma a bécsi Szépművészeti múzeumban látható, használhatatlanra dekorált markolattal.
A hamisítók szeretnék velünk elhitetni, hogy Atilla halálával a birodalma is szétesett, ahogy az náluk, a zsarnokbirodalmakban volt szokásban. Atilla birodalma azonban nem ilyen volt, és fiai sem estek egymásnak a koncon. Szépen megosztoztak. Az írásokban Aladárnak nevezett fia maradt itt Pannóniában Atilla kardjával a nyugati birodalomfelet felügyelni, míg Csaba hazavitte a koronát a Kaukázusba bemutatni a szkíta népek gyűlésén, hiszen Atilla halálával új szkíta nagyfejedelmet kellett választani.
Amikor azt írják, hogy Csaba 15000 hunnal elvonult, az csak annyit jelent, hogy a Duklai hágó felé indult ki a Kárpát medencéből, ahol a lovas seregek be szoktak jönni és ki szoktak menni, mert máshol lovas sereggel nem lehet! És útközben megállt Csigla mezején, ami a mai napig ott van a későbbi Sáros megyében, és a Kárpát haza keleti gyepűjének egyik nem erdős mezeje. Ott hátrahagyott 3000 hunt. Csaba tehát hazatért, hogy később unokái térhessenek vissza, amikor a Kárpát hazának újra szüksége lesz rájuk, mert újabb ellenség támadt nyugaton.
Atilláról egyelőre ennyit, mert ennyi legalább kell ahhoz, hogy a későbbiek érthetők legyenek.
II. Árpád és a Kalandozások
A történelemhamisítók szerették volna, hogyha elhisszük, hogy a magyarok végül is csak Árpád népe, akik hont foglalni jöttek, mert otthonról elűzték őket, és itt közben avarok, longobárdok, dákok, bolgárok, morvák, szlávok, oláhok laktak a Kárpát hazában, mert a hunoknak írmagjuk sem maradt. Ezért Árpádékat néhány száz évvel későbbre tolták, hogy ezeknek a sosem volt népeknek időt és hamis történelmet kreálhassanak. Valójában azonban a Kárpát hazát folyamatosan az eredeti népe lakta, akikhez beházasodtak még Atilla hadainak fiatal harcosai is. Nem mentek ők sehova, és nem is pusztultak ki, mint az avarok, akiket a hamisítók úgy emlegetnek, hogy eltűntek, még írmagjuk sem maradt. Ilyen butaságokat csak az élet valóságától elszakadt szerzetesek képesek kitalálni kolostori magányukban, meg persze utasításra.
Tény, hogy nem tudunk semmit Atilla halála és Árpádék jövetele közötti idő (valóban csak 104 év!) valóságos eseményeiről, mert nem jegyezték fel a krónikák, csak töredékes nyomok maradtak fenn. Avarokról beszélnek a nyugati írások, akiket hol hunnak, hol magyarnak mondanak, de akiknek a nyelvét a bizánci hun tolmácsok hiba nélkül értik. Ilyen elszólások mutatnak csak arra, hogy folytonosság van a magyar nép Kárpát hazai életében, nem foglalta azt el tőlünk senki. Amikor pedig megpróbálták, akkor jött Árpád és hadai.
Azért néha elszólták magukat a krónikaírók is, pl. amikor benne maradt a szövegben valahogy, hogy Árpád hadainak jöveteléig Atilla halálától csak száz év telt el! Száz évig szedték tehát békességben Atilla birodalmának pannóniai örökösei az adót a nyugati és keleti népektől. Azok időközben megerősödtek, az őket felszabadító Atilla emléke is elhalványult, többé nem akartak fizetni. Sőt! A Kárpát haza határait kezdték támadni. Az itt lakó nép, nevezzük most már őket magyaroknak, ismét csak a szkíta népek szövetségéhez fordult, akiknek akkor a Kijevben székelő keleti fejedelem, Atilla leszármazottja, Álmos volt a soros fejedelme. Tőle kértek tehát segítséget. Az ő fia volt Árpád, akit maga helyett küldött felszabadító hadjáratra a fiatal harcosokkal.
Árpád természetesen tudta igazolni, hogy ő Atilla leszármazottja, és jogos örököse, hiszen magyarul beszélt és hozta magával Atilla koronáját, amit az egész szkíta világ ismert, hiszen a szkíta népek gyűlésein mindig láthatták. Még a törökök is, akik a gyűléseken csak meghívott vendégek voltak, tudtak erről, hiszen a szultánjuk ezért nem merte jóval később sem elvenni, hanem a magyar királynak azonnal visszaadta, amikor hozzájuk került Buda első török elfoglalásakor.
Árpád tehát a seregével Atilla után száz évvel a Duklai hágón keresztül hazatért a Kárpát hazába, és felszabadította azt, már ahol kellett. Még a krónikások is leírják, hogy a helyiek békésen fogadták, és fiaikat „túszul” adták neki. A hegyek alatt vonulva Árpádék is elérték a Dunát, ott ahol Atilláék is, és ugyanott keltek is át. Hogy mennyire nem harcra készültek az ország belsejében azt az is mutatja, hogy feleségeiket is hozták magukkal, legalább is a vezérek. Őket a nagy szigeten hagyták, mielőtt átkeltek volna a Dunán, ahol megtalálták Atilla király városát, és az ősök sírhalmait, a kurgánokat.
Ezt a területet – az ősök nyughelyét – Árpád a krónika szerint Kundra bízta, hogy őrizze, és fiának Kurszánnak egy várat adott a népe védelmére. Tehát Kund ezzel kapott szakrális megbízatást, nem pedig szakrális fejedelem (az ő nevéből kreált kende) volt Árpád mellett. Kettős fejedelemség ugyan tényleg volt, de nem ezért, hanem Atilla öröksége folytán! Árpád Csaba leszármazottja volt, aki a keleti birodalomrészt örökölte, amit addig Kijevből igazgatott az apja, Álmos. Az ő halálával (tegyük hozzá, választás útján!) Árpádra szállt az örökség, a jog és a kötelezettség is, aki mostantól Atilla városából felügyelte a bizánci részeket. Árpád tehát ugyanazt tette kicsiben, mint Atilla. Katonailag megsegítette a Kárpát medence magyarságát, akit a nyugat európai megerősödött népek germán vezetői megtámadtak, és helyreállította a haza egységét. Hogy érkezésekor ki volt az itteni magyarok vezére, nem jegyezték fel, de attól kezve ő, és hadvezér fejedelemtársa vezette a magyarokat.
Erről szólt közöttük a védszerződés, amit a krónikások barbár vérszerződéssé hamisítottak. A szövege egyértelmű, és a benne foglalt fenyegetés is lényeges, amit a megszegővel szemben helyeztek kilátásba, mert a jövőben bizony valaki Árpád utódai közül meg fogja szegni, és el is nyeri a szerződés szerinti büntetését.
Amikor azután Árpád meghal, kezdetét veszi a sötét korszak, ami a hamisítóknak most arra kellett, hogy az egyház, a katolikus egyház szerepét a magyar államban egyre korábbra tolhassák vissza. Árpád haláláról, és temetésének helyéről az a krónika tudósít, amely a legkésőbb került elő, és amely nem szól a hunokról. Annak ellenére, hogy Árpád vezértársainak ebben egészen más neve van, mint a többiben, a tudományosság ezt azonnal elfogadta hitelesnek, és ma így ismerjük a vezértársak nevét. Pedig mind hazugság, még a többi krónikához képest is! Hogyan lesz például a latinul Tuhut-nak írt névből Töhötöm, vagy pláne Tétény? De erről majd máskor.
Egy fordítási trükkről azonban már itt érdemes szót ejteni. A krónikák fordítóinak némelyike Árpádot és társait kapitánynak, vezérnek fordítja, máshol ugyanazt a szót (a latin capita) fejedelemnek írják. Jól lehet vele trükközni a hatalmi viszonyok leírásánál.
Árpád temetése, és sírjának helye nemzeti történelmünk másik nagy kérdése. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, pedig csak egy fordítási tévedés okozza itt is a homályt, meg a korabeli ismeret hiánya, és a mai életviszonyok visszavetítése a múltba. A krónikás, akarva akaratlanul, de benne hagyta a hely pontos leírását a művében. Árpádot egy kicsinyke vízfolyás forrása felett temették el, amely kő fürdőmedencén átfolyva ereszkedik alá Atilla király városában. Ilyen hely pedig csak igen kevés van, azaz meg lehet találni ma is, csak nyitott szemmel kell járni, no meg némi korabeli ismeret is kell hozzá. (a pongyola fordítás kőmederben folyó patakot említ)
Nem tudunk róla, hogy Árpádot megkeresztelték volna. Tehát pogány volt a katolikus dogma szerint. Nem ismerjük a hitét, de azt tudjuk, hogy Atilla leszármazottja volt, azaz szkíta hagyomány (és erkölcs) szerint élt. Tehát úgy is kellett, hogy temessék! Szkíta módra! Kurgánba! Annál nagyobb kurgánba, minél nagyobb vezér volt! Erről szinte minden kutató elfeledkezik. És hova temethették vajon? A szkíta szabály szerint az ősei mellé, vagy közelébe. Tudjuk, hogy kik az ősei? Atilla és rokonai, leszármazottai. Tehát oda kell temetni, ahol Atilla is temetve van.
Kurgánt kell tehát keresni egy hegy oldalából lecsorgó kis ér forrása FELETT, amelyik egy kőmedencén át csordogál le Atilla király városába. Hegyi kurgán kerestetik! Ráadásul olyan, ahova a krónikás szerint kápolnát is emeltek, amikor a magyarok már erre a mai szentháromságos-szentlelkes keresztény hitre tértek. Ilyen helyet eddig kettőt tudok. Mindkettő Esztergom közelében van. NEM MESSZE ATILLA KURGÁNJÁTÓL!
Árpád halálával csodák csodájára már nem dőlt romba a magyar állam. Állítólag az ő leszármazottjai folytatják az uralkodást. De valójában mit is folytatnak? Atilla örökségének kezelését. Elsősorban nem engedik feledésbe merülni, hogy adót fizet nekünk egész Európa és Bizánc is! Az adóbehajtó hadjáratok hőse Bulcsú vezér, csak éppen ezt a történészek kalandozásoknak, azaz rabló-hadjáratoknak állítják be, ami valljuk be nyugaton volt szokásban, a rómaiaknál meg a vikingeknél.
Az Árpád utáni magyar fejedelmekről, Árpád leszármazottairól keveset tudunk, a krónikák felszínesen, vagy mellékesen foglalkoznak velük. Még a nevükben sem vagyunk biztosak. A lengyel pálos központban található királyportré táblán a krónikákban Árpád vezértársaiként szereplő személyek pl. Szabolcs és Bulcsú is fejedelemként jelenik meg, mielőtt Gézához és Istvánhoz eljutnánk a sorban. A krónikák semmi ilyesmit nem írnak. Következzenek tehát a biztos pontok, de biztosak-e ezek?
III. Géza, Mihály, István, Koppány, Tar Zerind, Szár László, Ajtony
Géza fejedelem állítólag Árpád leszármazottja. Úgy tudjuk, hogy volt egy testvére, aki a keresztségben a Mihály nevet kapta, de az eredeti nevét nem jegyezték fel, vagy nagyon is feljegyezték, csak nem vesszük észre? Erről van szó! Ugyanis csak jóval későbbi fejezetekben szólják el magukat a hamisítással megbízott krónikaírók, mint amelyikben Gézáról írnak. Géza egyébként a keresztségben az István nevet kapja. Az ő fia lesz Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapja, és az egyház utólag Szentet farag belőle, noha legfeljebb mártír volt.
A Vajk nevet krónikáink nem őrizték meg, azt Vaic alakban Thietmar merseburgi püspök írásából tudjuk, aki azt Ademarus Cabannensis krónikájából vette át. Ademarus már a saját korában is ismert hamisító volt. Saját szentet talált ki magának, és hozzá pápai megerősítő levelet hamisított. Úgyhogy feltétlen szavahihető forrásnak számít István neve tekintetében is, akinek apja nála hol Jesse, hol Geitz, és István néha Salamon.
Van még a szereplők között egy Vazul nevű herceg, állítólag Mihály fia, akit István megvakíttat és a fiait száműzi, mégis később az ő leszármazottai lesznek a magyar királyok. Felbukkan egy Tar Zerind, Géza valamilyen rokona, és fia Koppány vezér (így!), továbbá Vazul fivére, Szár László neve is, mindenféle koherens összefüggés nélkül, mint akiknek mellékes szerepük van István királlyá és szentté válásában.
Géza felesége Sarolt, aki a már akkor is elkülönülő (erre magyarázatot nem kapunk, hogy miért) Erdély fejedelmének, Gyulának a lánya. Ő lenne István király anyja, de lesz-e valóban. Sarolt lányokat szül, és Géza Veszprémben tartja, ahol egy görög rítusú kolostorban él a lányaival. Gyula családja tehát keleti rítusú keresztény lehetett. Géza pedig pogánynak számít, noha keresztelik felnőtt korában, de saját bevallása szerint van olyan gazdag, hogy két istent (urat) szolgáljon. Mindezeket a krónikákból és István király egymásnak is kissé ellentmondó legendáiból tudjuk meg, amiket a szentté avatásához készítenek el. Tehát ezeket is szerzetesek, papok írják meghatározott célból, annak alárendelve.
Nos, nézzük meg, hogy mit tudunk még róluk a sorok között olvasva, és a Bécsi Képes Krónika vonatkozó képeit nézegetve, ha hozzáteszünk egy-két mellékes ismeretet a korból. Például a kettős fejedelemséget. A krónikák mindig emlegetnek egy duxot, azaz herceget a főfejedelem mellett, esetenként annak rokonát, aki a dukátus ura, amit hol Somogyinak, hol Biharinak, hol Nyitrainak mondanak. Valójában két egyenrangú, a nyugati és a keleti birodalomrészt uraló fejedelemnek kellene lennie, és valószínűleg békében az is volt mindaddig, amíg Géza, majd fia István fel nem rúgta a védszerződést. Valószínűleg ennek leképezésére találták ki a hamisítók utólag a dukátust, hogy magyarázzák a hercegek létét, és állítólagos ismétlődő trónköveteléseiket.
Kezdetben tehát, van Taksonynak két fia Géza-István és Mihály. Ha Géza a nyugati részek ura, amelynek központja Pannónia (Jegyezzük meg jól, hogy Szent Lászlóval bezárólag minden királyunk Pannónia királyának nevezte magát a vert pénzein!), akkor Mihály a bizánci részek ura, és központja a birodalom utolsó keleti fővárosa Szirmium, ami ma Sremska Mitrovica. És ebben az esetben Mihály rangja az uralt területeken görögül basileosz, azaz röviden latinul olvasva Vaszil, azaz VAZUL! Tegyük hozzá, hogy a Mihály a keleti keresztények kedvelt keresztneve! Mihály tehát Vazullal azonos, de mi lehetett az eredeti magyar neve. Nos, az eredeti neve nagy valószínűséggel Tar volt és Szirmium uraként helyi nyelven Zerind, azaz szerémi volt. Azaz Tar Zerind-Mihály-Vazul egyetlen személy, és a keleti birodalomrész jogos uralkodója! Az ő képe kerül fel később a koronára, mint bizánci uralkodó Mihály dux (Dukász Mihályként állítják be nekünk). Őt puccsolja meg Géza. amikor a dukátust, azaz a keleti birodalomrészt Istvánnak adja. Ezért lázad fel Vazul.
Ebben az esetben viszont ő Koppány apja. A koppány azonban nem személynév, ugyanúgy, ahogyan a Vazul sem az, hanem rang. A kapitány torzulása. Kapitánynak nevezték ugyanis a mindenkori dux (a keleti és hadi fejedelem) fő hadvezérét. Ez később írásban katapánná torzult a latin másoló papok kezében. Abból csináltak a krónikások koppány személynevet, merthogy Mihály duxnak ténylegesen a saját fia volt a fővezére. Ebben az esetben viszont világos, hogy Tar Zerind fia, Szár a László nevet kapta a keresztségben, és a nem létező nevű Koppány azonos Szár Lászlóval. Mi erre a bizonyíték? A krónikás (Kézai) elszólása az egyik, amikor azt mondja, hogy Szár László ivadékai lettek később a magyar királyok ahelyett, hogy Vazul ivadékait mondana.
Ezek fényében nézzük meg, hogy mi is történhetett valójában. Az István néven uralkodó és e néven pénzt verető Géza úgy döntött, hogy nyugati mintára dinasztiát alapít, és a saját fiát ő maga nevezi ki uralkodónak, de nem maga helyett, hanem Mihály helyett. Ezzel egyesítette volna az eddigi kettős fejedelemséget egy személyben. Ez kettős szerződésszegés és árulás. Árulás a testvére ellen, és a fejedelem választás védszerződés szerinti szokásának megszegése. Ezek miatt a magyarok Vaic-Istvánt soha nem fogadták volna el maguk felett fejedelemnek. De van még egy harmadik ok is, amely teljességgel kizárja, hogy István fejedelem lehessen. És valószínűleg emiatt döntött Géza a puccs mellett. István származása ugyanis kétséges, balkézről született, nem a hites feleségtől. Ezt pedig a magyarok számon tartják. Még Jézus esetében is ezt a hibát hozták fel Magyarországon a népek a papoknak még a 16. században is!
Gézának ugyanis Sarolttól nem született fia, csak lányai. Egyes források szerint öt. De Sarolt nem halt meg és nem is csalta meg, ezért nem küldhette vissza Gyulának a lányát, így Veszprémben a neki alapított kolostorba száműzte, és egy lengyel hercegnővel (a lengyel és a német krónikák szerint állítólag Adelhaid volt a neve és Mieszko fejedelem lánya volt) nemzette Istvánt. Ez akkoriban annyira köztudott volt, hogy a Képes Krónika képeit festő szerzetes a szülőszoba képén még ábrázolta is!
A képen oldalmetszetben látjuk a szülőszobát és az előteret, ahol a fejedelem és balkézről való más fiai (a festő ezt színekkel ábrázolta) várakoznak. Bent a névadó szent, Első vértanú Szent István áldja meg éppen koronával a kisdedet, akit szülőágyban ülő koronás anyja tart elébe. Az ágy mögött áll a koronás királyné, Sarolt és koronás lányai!
Amennyiben igaz, hogy a nyugati birodalomfelet adóztató Atilla-utód fejedelem nyugatról vesz magának feleséget, míg a bizánci fél fejedelme keletről, a lengyelektől, Kijevből, a bolgároktól, vagy Bizáncból, akkor az erdélyi Sarolt nem Géza felesége volt, hanem Mihályé. Erre utalhat, hogy egyik lánya lengyel, egy másik pedig bolgár fejedelemhez ment feleségül. Igaz mindkettőt a született gyermekével együtt hazaküldte a férje. Ebben az esetben viszont Adelhaid sem lengyel, hanem bajor hercegnő, mint Gizella. István ebben az esetben is fattyúnak számít a magyarok szemében. Sőt! A krónika írója nem véletlenül emlegeti névadójaként az első keresztény mártír szentet, hiszen utólag már tudta, hogy István az új vallás egyházának első magyarországi mártírja lesz!
Géza-István tehát puccsal akarja Vaic-Istvánnak adni a hatalmat. Először a saját területéből kihasítja az addig nem létező nyitrai dukátust, ahol István hadakat gyűjthet. Nyugati lovagokat, a magyarok ellenségeit. A puccsot a katolikus egyház támogatja, ha István hatalomra kerülve államvallássá teszi az ő hitüket. Erről értesül Tar Zerind-Mihály baszileosz és kapitánya Szár László is. István seregét leverik, és az esküszegőkre az esküben kimondott büntetés szerint Istvánnak mindkét kezét tőből levágják. Ezek egyikét szerzi meg egy pap, és rejti el. Így mumifikálódhat a Szent Jobb noha a test többi része a legenda leírása szerint a felemeléskor rózsaszín folyadékban úszik, és a testből már csak csontok maradtak.
Istvánt eltemetik, és a magyarok Szár Lászlót választják királynak. Az ő és Géza uralkodását írják le úgy később, mintha István uralkodott volna. Esküszegő Istvánnak magvát szakasztják, megmaradt fiúgyermekét Imrét is megölik. István szentté avatásával és a legendák megírásával a valóságnak ezt a szeletét formálták utólag olyanná a hamisítók, amilyennek eredetileg szerették volna. De valójában majd csak Könyves Kálmán korában, akinek idején Hartvik a szentté avatáshoz elengedhetetlen legendát megírja.
Honnan tudjuk, hogy végül is István soha nem uralkodott? Hát onnan, hogy azok a püspökség és kolostor alapítások, amiket állítólag ő tett nem történtek meg. Minden latin nyelvű alapítólevele hamis, és mindegyiken Könyves Kálmán püspök király pecsétje található, noha nem átírt oklevelekről van szó. Az egyetlen nem hamisnak tartott alapítólevél a veszprémi kolostoré és az is görög nyelvű, de az még Géza-Istváné. Továbbá: későbbi utóda Szent László király úgy alapította a somogyvári bencés apátságot, hogy Saint Gilles apátjához írott levelében hivatkozott rá, hogy országában még egyetlen kolostoruk sincs a bencéseknek! Pedig Pannonhalmának papíron már léteznie kellett volna, persze nem létezhetett, mert csak Kálmán alapítja majd meg István nevében visszadátumozva. De még ez sem elég, mert Szent László Montecassino apátjának is úgy ír, amikor Nagyváradot készült alapítani és ereklyét kér Montecassinoból, mintha István nevű elődje egyet sem alapított volna.
Így aztán István, a sosemvolt király természetesen nem tudja leveretni Csanáddal Ajtonyt, a bihari vezért. Az egész történet a Koppány történet duplikációja, annak egy másik változata, amely szintén arra szolgál, hogy a Szirmiumban székelő magyar baszileosz uralkodásának jogosságát, a kettős fejedelemség valódi mivoltát eltüntesse a történelemből. Ezt vállalta Kálmán király számára a katolikus egyház, a király pedig azt, hogy a katolikus vallást teszi államvallássá országában a bizánci és a Krisztus nélküli ősi magyar kereszténység felett.
Az eddigiekből úgy tűnik, hogy a katolikus egyház Magyarországon mindenáron egyeduralmat akart kicsikarni a göröggel és az ősi magyar keresztény hittel szemben, pedig akkoriban minden királyi monostor alapítás görög szerzeteseknek történt. Ezért nagyarányú hamisításba kezdtek Kálmán király idején, aki az ő emberük, felszentelt püspökük volt, és így közel száz évvel korábbra tolták vissza István legendájával a vallásuk egyeduralmát Magyarországon. A kulcs tehát Kálmán király, az eddigi egyetlen királyunk, akit az igazi Fehérvár (Alba) helyébe hamisított Székesfehérváron temettek el kedvelt katolikus papjai, akiknek mindent megadott.
Következik
IV. Szent László, Álmos herceg, Könyves Kálmán